A pingpongasztal

 

 

Parti Nagy Lajosnak

 

Amikor nekifogtunk kipakolni a régi, legendás (tá-titi-tá-tá)

szerkesztőséget a Széchenyi tér 17-ben,

a pingpongasztal körül vakaróztunk egy sort.

Nyilvánvaló volt, hogy nem vihetjük el

a Király utcai apró irodába,

mint ahogy a teljes remittendát sem

– lágy volt, szőke és másfél mázsa –,

vagy a rengeteg apró kacatot,

vagy a marha sok folyóiratot sem, ami összegyűlt

a magas plafonig érő polcokon

a hátsó teremben, az ún. pingpongszobában.

Erről a szobáról mesélték a régiek,

hogy számtalan nagy összecsapás terepe volt,

hogy a szerkesztő urak, amikor szürke

őszi délutánba fordult a nap, hátrajöttek

ütögetni egy keveset,

meg hát azok a szilveszteri partik:

micsoda csaták, micsoda labdamenetek!

Én, noha sosem pingpongoztam túl jól,

persze elképzeltem, naná: a Lajost meg a Csordást,

komiszabb perceimben a Szederkényit

meg a Balassát, strandpapuccsal

vagy zsírosdeszkával, ahogy kell,

a labda furcsán lelassul, mintha filmen,

gellert kap az oldalnyesett fonákpörgetés

a sűrű és

finom

cigarettafüstön.

Sosem voltam ügyes játékos,

és akkor – ez kábé kétezerháromban lehetett,

tíz éve, jó ég,

akkor volt a Parti Nagy, basszus, ötvenéves,

de hogy az az októberi lapszám

hová érkezett, a Király utcai

szerkesztőségbe már? meg kéne nézni* –,

szóval kétezerháromban

késő is lett volna megtanulni,

hisz a pingpongasztalon stószokban álltak

a remittendából kiemelt, egyberendezett

évfolyamok. Egy héten át pakoltunk.

És tényleg az idő tájt lehetett,

mert akkor történt az, hogy felvetődött,

hogy nem ártana egy szöveg a Lajostól

a szülinapi összeállításhoz.

És kétségkívül az is felvetődött,

hogy a beporzott évadok alatt

roskadozó asztallal mi lesz majd

(mi lenne, nyilván az lesz, hogy megkapja

egy iskola vagy egy gyermekotthon).

Ekkor én – nem az a bizonyos lírai,

hanem a tényleges, fess szerkesztőfiú,

ki most nem akarna versének hőse lenni,

de mit tegyen, ha tényleg ő volt, aki

fölvetette: „Mi lenne, ha

megkérnénk, hogy írjon egy verset

a pingpongasztalról?”

Tényleg jó ötletnek tűnt, ősi trükk:

tűzz sosem-gondolt, finom csalétket

az alkalmi felkérés horgára –

minden vers alkalmi, ezt mondja PNL

valahol (ennek is utána kéne nézni

alkalomadtán),

amiből pedig az következik,

hogy a felkérés az ihlet ihletője,

baráti szerva, enyhén pörgetett,

meglepő ugyan, de fogadható.

Ám az ötlet, mondhatni, tovaszállt,

vagy elgurult, mint egy pingponglabda,

bár nem ez történt egész pontosan:

egész pontosan az történt, hogy az

ötletet az asztalra letettem,

és amikor folytattuk a munkát,

úgy adódott, hogy hipp-hopp, észrevétlen

rápakoltunk pár évfolyam Jelenkort

a nyolcvanas évek derekáról.

Aztán ott maradt. Aztán elköltöztünk,

kulcsra zártuk a régi-legendást,

és az októberi lapszám is kijött,

azóta pedig tízszer tizenkettő.

Azóta ott, fönn, a Széchenyi tér

17-ben, ha jól tudom, ma sincs semmi

(úgy képzelem, hogy váratlan, heves

frontok idején egy pingponglabda

megmagyarázhatatlan körülmények folytán

végiggurul az üres termeken),

de az ötlet eszembe jut néha,

és ehhez meg sem kell erőltetnem

a fantáziámat, mert látom a formát:

ott zötykölődik az öreg pingpongasztal

egy meg nem született vers konténerében.

 

-----

*      Megnéztem, oda. Az ötvenéves Parti Nagyot köszöntő 2003. októberi szám az első, amelynek az impresszumában a Király utcai cím szerepel.