Első Pesti Vérkabaré

 

 

Esetem az alázattal

 

 Tudjátok, híveim, az a ménkű alázat,           

amiről száz öreg róka papolt,

kik ma kísértetként lakják a házat,

albérlőim, száz koszorús halott,

s én elhallgattam őket, s nyilván a látszat

igénye olykor bólintásra bírt,

s vérszemet kaptak, s mondták egyre többen,

s a fölemelt ujjakon átröhögtem,

 

s átröhögtettem, s hittem, győztese,

vagy legalább kegyeltje az a szónak,

ki úgy nevettet, hogy nem hull vére sem,

mélyre vághat és plasztikbelet onthat,

s mindegy, a műsor tényleg véres-e:

mert annak látszott, ők meg nem csalódtak,

s egy újabb lecke kipipáltatott,

de most kicsit bizonytalan vagyok –

 

Először is: lehettem nyughatatlan,

a közöny lépten-nyomon fejemre üt:

nem érdekel, színeim hova adtam,

milyen házba, s hogyan bánnak velük,

aztán nem látom az átszellemült

tekinteteket, semmilyen alakban,

semmi érdeklődést nyűgöm iránt:

s hiányt látok, de nem érzek hiányt.

 

Aztán látok, ha látok társakat:

csontvázakat egy forró pagodában,

s ha elképzelem, hogyan bomlanak,

nem üvöltök, mint tettem azt korábban;

aztán számos fellépés elmarad,

mert helyet lelek alvatlan az ágyban,

s szeretném, ha arra jutnék vele,

hogy ennek csak lustaság a neve.

 

Azok, kik az alázatról pikírten,

kéjjel beszéltek, mint nőről, ki megvolt:

míg egy giliszta átkúszik a színen,

szánjanak rám egy percet, mert bizony

igazuk lett, s hogy lehet, sose hittem;

fogásom száz lesajnált, bátyi szón

erősebb, mint valaha, s hogy mi kellett,

hogy erre jussak, piszkálja a lelket!

 

Nem örülök ennek a társaságnak,

jó helyre vesztettem visszautat:

akik így, velem egy oldalon állnak,

mind-mind tétlen, élettelen ugat;

könnyű megkérni onnan ezt az árat,

nehéz megadni innen – mi marad?

Ha szemfényvesztés hajóm nehezéke,

futja még egy méhecskés tanmesére?