Köszönettel Percy Adlonnak

 

A da­rab Dianna ki­csi la­kó­te­le­pi la­ká­sá­ban, a vá­ro­si föld­alat­ti vas­úton – mely hang­sú­lyo­zot­tan egy fik­tív vas­út, nem a met­ró –, va­la­mint a Luciditas Te­met­ke­zé­si Vál­la­lat he­lyi­sé­ge­i­ben ját­szó­dik, lé­nye­gé­ben a min­den­ko­ri „itt és most”-ban.

A já­ték­tér kis fény- és dísz­let­vál­toz­ta­tá­sok­kal, de ugyan­az: hol pe­ron a föld­alat­ti vas­úton, hol föld­alat­ti vo­nat bel­se­je, hol Dianna la­ká­sa, hol „hu­mán-elő­ké­szí­tő” (öltöztető-mosdatóhelyiség) a Luciditasnál.

 

1. kép

(Es­te, hét­köz­nap, Dianna la­ká­sa)

Mi­a­latt a né­zők be­ül­nek, Dianna már a szí­nen. Hulahoppozik, le-le­ej­ti, szen­ved, bár ha si­ke­rül ki­csit is a de­re­kán tar­ta­ni a ka­ri­kát, fel­vi­dul, szin­te él­ve­zi. Köz­ben pl. pi­ló­ta­kek­szet, ka­ka­ós mini-kroaszant maj­szol. Mac­kó­nad­rág, ló­fa­rok, iz­zad­tan fény­lő, smink­te­len arc. Megy a té­vé, ze­ne szól, li­heg, du­do­rá­szik, de lé­nye­gé­ben né­ma je­le­net.

 

2. kép

(Nap­köz­ben, hét­köz­nap, Dianna mun­ka­he­lye)

A Luciditas Te­met­ke­zé­si Vál­la­lat he­lyi­sé­ge­i­ben, Dianna ha­ja ló­fa­rok­ban, mun­ka­kö­peny van raj­ta, tesz-vesz, szem­fe­dő­ket haj­to­gat, ko­por­sót tol, gé­pel, ad­mi­niszt­rál, te­le­fo­nál – dol­go­zik. Ez is né­ma je­le­net, mint­ha üve­gen át lát­nánk.

 

3. kép

(Es­te, föld­alat­ti vo­nat ko­csi­ja)

Dianna ül a föld­alat­ti vas­úton, a hang­szó­ró­ból dal­la­mos, szí­né­szi­es fér­fi­hang, Le­hel hang­ja mond­ja be az ál­lo­má­so­kat, pl. „Szé­che­nyi für­dő kö­vet­ke­zik, az aj­tók a bal­ol­da­lon nyíl­nak”. Egy­re gyor­sab­ban so­ro­lód­nak az egyik vagy má­sik vo­nal meg­ál­lói, előbb a va­lós hely­zet sze­rint, majd ke­ve­red­ve a lé­te­ző és a nem lé­te­ző ál­lo­má­sok ne­vei. Nagy ös­­sze­vis­­sza­ság, szür­re­á­lis, men­­nyei hangkevercs Le­hel amo­ró­zó-hang­ján.

 

4. kép

(Ké­ső es­te, föld­alat­ti és Dianna la­ká­sa)

Dianna el­ré­ved­ve, él­ve­zet­tel hall­gat­ja az ál­lo­más-ári­át, az­tán las­san el­dől, a met­ró­ülés­ről azon­nal rá­dől az ágyá­ra, ma­gá­ra ka­par­ja a ta­ka­rót. A hang búg és gur­gu­lá­zik, a be­mon­dott ál­lo­má­sok és szö­ve­gek tel­je­sen el­sza­ba­dul­nak. Az­tán egy­szer­re ki­kap­csol­ják a hang­szó­rót, „Fáj­ront”, mo­rog­ja a be­mon­dó, és meg­szív­ja az or­rát. Szus­­szan a vo­nat, meg­áll a mo­tor. Dianna el­al­szik.

 

5. kép

(Ké­ső es­te, föld­alat­ti vas­út pe­ron­ja)

Le­hel­nek ez volt az utol­só já­ra­ta, ká­szá­ló­dik ki a fül­ké­ből, nyúj­tóz­ko­dik. Ope­ret­te­sen csi­nos fiú, még­is van ben­ne va­la­mi fél­szeg­ség, le­pat­tant­ság, vál­lán mű­bőr­tás­ka. Dú­dol­gat: „Sususu-gabébi, cukicukibébi, maradjááál velem…”

Le­hel (meg­szó­lal a mo­bil­te­le­fon­ja): Szia… Mit hol va­gyok? Most vé­gez­tem. …Hát ne várj meg, Cukibébi. …Bocsánat, nem vagy cukibébi. Per­sze. Hildegard vagy. …Nem kell hány­szor mon­da­nod. Bocsika… Fe­küdj le nyu­god­tan. Jó­éj­sza­kát. …Sietek. …Dehogy me­gyek se­ho­vá! Gon­dol­koz­zál! Ho­va men­nék, min­de­nem? Dög vagyok… Per­sze, hogy. A te dögöcskéd… Na­ná, majd kié…

 

6. kép

(Nap­köz­ben, Dianna mun­ka­he­lye)

Te­met­ke­zé­si bü­fé, sö­té­tí­tett to­ló­ab­lak­üveg, annyi­ra nyit­va, hogy ki­fér­jen raj­ta egy po­hár és egy szend­vics. Dianna sö­tét­szür­ke mun­ka­kö­peny­ben, ha­ja ló­fa­rok­ban, a lá­bán klum­pa. A bü­fés­nő­nek be­szél, aki nem lát­szik. Be­szél és eszik, szend­vics, ha­bos sü­te­mény, ká­vé, po­gá­csa stb.

 

Dianna: Hi­he­tet­len, hogy mi­lyen for­ga­lom van itt. Mint a tecsóban. Má­ra még öten van­nak vis­­sza, és mind ko­por­sós lesz, úgy­hogy nem na­gyon le­het ka­muz­ni, igaz, nem is szok­tam, sze­gé­nye­ket leg­alább most ne kúrja át az em­ber, akár­men­­nyi­re mind­egy is már ezek­nek.

Tu­dod, né­ha ki­fe­je­zett szob­rász­nak vagy mi­nek ér­zem ma­gam, ko­mo­lyan. Mint a vi­asz a Ma­dame Tussaud-nál, olyan a tes­tük, hű­vös, en­ge­del­mes. Akár hi­szed, Er­zsi­ke, akár nem, en­gem meg­nyug­tat­nak. És tu­dod, mért? Mert nem kell fél­ni tő­lük. Mert az élő test min­dig akar va­la­mit, va­la­mi mást, so­ha nem olyan en­ge­del­mes, so­ha nem olyan fi­nom, mint az én kun­csaft­ja­im.

Egy ha­lott az min­dig ele­gáns. A legótvarabb is, sze­gény.

Ezek­nek má­ma vis­­sza van a tel­jes át­mo­sás, smink, öl­töz­te­tés. Két fi­a­tal, há­rom öreg. Még jó, hogy nem for­dít­va. Bár ez már majd­nem for­dít­va van. Meg­mond­ta a Lux úr, ha vég­leg fej­re áll a kor­fa, ak­kor itt cu­dar vi­lág lesz, a ren­ge­teg meg­ren­de­lés da­cá­ra is cu­dar. Va­gyis meg fo­gok él­ni anya­gi­lag a me­lóm­tól, de fi­a­ta­lon meg­ha­lok. Ezt je­len­ti, ha fej­re áll a kor­fa. Ez egy de­mog­rá­fi­ai köz­hely. Ami­ó­ta te vagy itt, sok­kal jobb a kép­vi­se­lő­fánk. A mi­nyon is, de az nem sok­kal.

Ér­tem én, de azért föl nem fo­gom, mi­re dob min­den­ki egy há­tast, ami­kor meg­mon­dom, hol dol­go­zok. Meg plá­ne, hogy mit. Ér­zem a te­kin­te­tü­ket a tar­kó­mon, ha meg­fo­gok az ábé­cé­ben egy mély­hű­tött csir­két vagy va­la­mit. Li­ba­má­jat. Mert biz­tos hul­lás a ke­zem. Ha egy­ál­ta­lán meg­mon­dom, mert nem na­gyon. Jobb a bé­kes­ség. Min­dent ösz­­sze­vé­ve el­va­gyok itt, lá­tod, meg is be­csül­nek vi­szony­lag, igaz, mu­száj ne­kik, mert ké­nyes­ked­ni csak es­te szok­tam, és én is va­gyok an­­nyi­ra com­bos, mint bár­me­lyik pasikolegám. Sőt! Mert né­ha azért meg kell fog­ni sze­gé­nye­ket ke­mé­nyen, ha­jaj, mi­lyen ke­mé­nyen, nem csak az élők­nek van ám súly­prob­lé­má­juk, azt el­hi­he­ted. A kö­vé­rebb­jét né­ha úgy kell be­le­pas­­szí­roz­ni a fa­lá­dá­ba, Is­ten bo­csás­sa meg, hogy ráfekszöl a fe­dél­re. Ilyen­kor a pa­sik is en­gem hív­nak. Hát mond­juk érthető…

Per­sze nem mon­dom, hogy ne­kem nem len­ne jobb dol­gom az éle­tem­mel. Na­ná, hogy len­ne. Az em­ber ka­masz­lány ko­rá­ban nem ar­ról ál­mo­do­zik, hogy hul­la­mo­só lesz. Szeb­ben mond­va te­met­ke­zé­si koz­me­ti­kus, de még et­től is meg­akad a ci­vi­lek tor­kán a sajtburger.

Mi a ló­bá­ló­mat csi­nál­jak, ha egy­szer se zso­ké­nak, se fo­tó­mo­dell­nek nem vesz­nek föl, ugye. És még men­­nyi hely­re nem! Leg­több he­lyen, ha ál­lás­in­ter­jún meg­lát­nak, be se hív­nak. Ez­zel az erő­vel nyu­god­tan le­het­nék tök ro­ma is. Ne félj, szok­tam is kér­dez­ni, ami­kor már mind­egy, hogy tes­sék mon­da­ni, me­lyik lát­szik raj­tam job­ban. Hogy ért­ve me­lyik? Úgy ért­ve, hogy azért nem hív­tak be, mert ro­ma va­gyok, vagy mert kö­vér? Vagy mert kö­vér ro­ma. És mo­soly­gok rá­juk, mint a kur­va­any­juk, par­don, amíg el nem vö­rö­söd­nek. Még egy se volt, aki nem vö­rö­sö­dött el.

Kü­lön­ben azon tel­je­sen ki szok­nak buk­ni a fe­hér bő­röm­mel, hogy ro­ma. Nemá, hogy ro­ma vagy, mond­ják le­saj­nál­va meg hi­tet­len­ked­ve. Tény­leg ro­ma vagy? Er­re mit mond az em­ber, ha van ben­ne egy kis tisz­tes­ség? Azt, hogy igen, ro­ma va­gyok. És? Aki nem sza­bá­lyo­san olyan, mint a töb­bi­ek, az bi­zo­nyos fo­kig úgy­is ro­ma. An­nak úgy­is be­szól­nak fo­lya­ma­to­san, ha egy ki­csit is más. Én­raj­tam meg ele­ve lát­szik a más. Még a leg­eny­hébb a kucupicsa. Nyalj be, meg­ful­ladsz, vá­la­szo­lom, mert fél­te­ni azért nem kell, de nem kön­­nyű ám ilye­ne­ket mon­da­ni, mert ez­zel még job­ban ki­rísz, még job­ban be­szól­nak, és új­ra elöl­ről. Nem tar­ta­lak föl?

Hal­lod ezt a zör­gést a föld alól? Ez most pont ő, legalábbis… egy­ál­ta­lán nem le­he­tet­len. Én­sze­rin­tem öt­éves ko­rom óta be­lé va­gyok sze­rel­mes, az én sugabébimbe. Ezt dú­dol­ja, kép­zeld, mun­ka köz­ben, a sugasugabébit, vagy cukicuki, ha ma­gya­rul. Az el­ké­pesz­tő­en sze­xis hang­ján. Rög­tön le­töl­töt­tem a YouTube-ról. Nem is hall­ga­tok mást. Tu­dom már né­me­tül is, mert va­la­mi né­met slá­ger. Meg an­gol. Ah­hoz ké­pest, hogy vo­nat­ve­ze­tő, kész ope­ra­éne­kes. Őtet min­den­ki is­me­ri, te is, leg­alább­is hang­ról, ahogy be­mond­ja, ami épp konk­ré­tan kö­vet­ke­zik, a kö­vet­ke­ző ál­lo­mást: „Szent Gel­lért tér kö­vet­ke­zik, az aj­tók a jobb­ol­da­lon nyíl­nak”. Édes is­te­nem, ahogy re­meg­ni tud a hang­ja: „Fi­u­mei úti sír­kert kö­vet­ke­zik”. Huh, föl­zo­kog min­den öreg­as­­szony.

Lá­tod, egy ilyen or­gá­num­ra ér­de­mes föld­alat­tit épí­te­ni. Bi­zse­reg tő­le az egész vá­ros tal­pa, ha el­húz alat­ta a sze­rel­mem. Jö­vök dol­goz­ni, és ar­ra gon­do­lok, hogy el­húz itt alat­tam, és föl­néz rám, vé­gig az egész comb­ja­i­mon, hát a föld is meg­ol­vad, olyan for­ró ér­zés. Sze­rin­tem min­den­ki sze­rel­mes be­lé. De a leg­job­ban én, az biz­tos. Mert én ha­lá­lo­san. El­ra­bo­lom. Be­te­ke­rem egy se­lyem­ta­ka­ró­ba és el­ra­bo­lom. Se­lyem­bu­gyim­ba. Azt hi­szed, vic­ce­lek? Jó, mond­juk, vic­ce­lek, de at­tól még így igaz, ahogy mon­dom. És el se hin­néd, mi min­dent tu­dok ró­la. Min­dent. Az egész szol­gá­la­ti be­osz­tá­sát, hogy me­lyik vo­na­lon van ép­pen, sőt, meg­mon­dom ne­ked mé­ter­re, hogy hol jár az adott perc­ben, me­lyik ál­lo­más­hoz kö­zel. Plusz-mí­nusz rend­kí­vü­li ese­mény. Mit szólsz? Tu­dom, hol la­kik, is­me­rem a la­ká­sát, fe­le­sé­gét, édes­szá­jú­sá­gát, hogy csak a há­rom­ré­te­gű vé­cé­pa­pír kó­ser ne­ki, kép­zeld, a ka­mil­lás, már bo­csá­nat. Fél évig nyo­moz­tam utá­na. In­ter­júz­tam. Lát­csö­vez­tem. Fel­mér­tem a te­re­pet. És én meg­szer­zem ma­gam­nak, ha ad­dig élek is.

Tu­dod, hány­szor el­kép­ze­lem, hogy őt öl­töz­te­tem? Egyéb­ként Le­hel­nek hív­ják, mint a te­ret. Heirat Le­hel. Vagy mint a hű­tő­szek­rényt ré­gen. Fek­szik ott ne­kem szé­pen hal­kan, tel­jes egyet­ér­tés­ben: csó­kol­lak, Le­hel ve­zér, nem is kell kesz­tyű, le­mo­som, meg­szá­rí­tom, föl­hú­zom rá a pléboy-nyuszis boxer-alsót, azt sze­re­ti, meg a fe­ke­te zok­nit, a nad­rá­got, min­dent szé­pen el­iga­zí­tok ne­ki, ott a ma­ku­lát­lan fe­hér ing, leg­alább Pierre Cardin, ér­ted. Meg­fé­sü­löm, és most me­hetsz, cukibébi, az örök vi­lá­gos­ság fé­nyes­ked­jék ne­ked. Ha meg­csalsz, meg­öl­lek.

Azt hi­szed, nem lá­tom raj­ta a vo­nat­üve­gen ke­resz­tül is, hogy tök­re bír­ja a mo­lett csa­jo­kat. A du­ci­kat. Nem vall­ja be, de bír­ja. Ahogy min­den pa­si. Mind­egyik, ér­ted? Csak oltáriakat ha­zud­nak ma­guk­nak. A sa­ját slic­cük­be be­le­ha­zud­nak, mert fél­nek a ha­son­sző­rű haverjeiktől, meg a gizdoványi ba­rát­nő­ik­től. De az én cukorbébim ne­kem nem fog ha­zud­ni, ne félj. Én, Er­zsi­kém, ha kell, sza­bály­sze­rű­en el­ra­bo­lom a seprűszőke fe­le­sé­gé­től. Sze­ren­csé­re nem kell. Jön az ma­gá­tól, úgy hidd el ne­kem.

Pfffúúú, most megint kur­vá­ra be­ka­ló­ri­áz­tam. Lá­tod, így van ez, föl-le a sí­rig. De le van szar­va. Pe­dig ami­kor ide­jöt­tem dol­goz­ni, azt gon­dol­tam, na, itt vég­re jól le­fo­gyok, mert nem tu­dok majd en­ni leg­alább. Nem a tú­rót. De mind­egy, tu­dod, ki fog ezen iz­moz­ni? Van ne­kem iz­moz­ni va­ló elég. An­­nyi, mint egy súly­eme­lő-szak­osz­tály­nak, el­hi­he­ted. Na puszicsá. Me­gyek, öz­vegy dömdödömné tű­kön ül. Il­let­ve fekszik… is­ten nyu­gosz­tal­ja. Írd a töb­bi­hez, Er­zsi­ke. Mi itt fel­tá­ma­dás­kor fizetünk… Bocs, ez csak vicc volt… Ha ki­bí­rod ná­lunk, pár hét múl­va meg­szo­kod ezt a hu­mort.

 

7. kép

(Kedd ko­ra­es­te, a föld­alat­ti pe­ron­ja)

Dianna ki­fest­ve, ki­öl­töz­ve áll a pe­ron vé­gé­ben, ott, ahol az el­ső ko­csi a ve­ze­tő­fül­ké­vel meg szo­kott áll­ni. Be­fut Le­hel sze­rel­vé­nye, Dianna mo­so­lyog, diszk­ré­ten in­te­get ne­ki, ló­bál egy Mars-cso­kit a ke­zé­ben.

 

Lehel (ki­száll, né­zi az uta­so­kat, be­le­szól a kézihangszóróba): Le­hel tér.

Dianna: Lehelke! Heirat Le­hel!

Lehel: Par­don. Ne­kem szólt?

Dianna: Igen. Fo­gad­ja el ezt a cso­kit egy utas­tól! Egy sugabébi-rajongótól.

Lehel: Hogy én? Nem értem… Mi­re föl is kéne…

Dianna: Ar­ra föl, hogy ret­te­ne­te­sen édes­szá­jú.

Lehel: Nem ér­tem. Ez va­la­mi té­ve­dés lesz…

Dianna: Teg­nap há­rom da­rab Mars cso­ki, teg­nap­előtt ket­tő, va­sár­nap megint három… Az automatából… mond­jam, me­lyik ál­lo­má­son, hány óra hány­kor?

Lehel (ki­csit meg­ijed, de el­fo­gad­ja a cso­kit): Köszönöm… Men­nem kell. Ööö… hon­nan is is­mer­jük mi egy­mást?

Dianna: Gye­rek­ko­runk­ból. Sőt, még előbbről. A te­jes Du­ná­ból, ahon­nan a gó­lya hoz­za a gyerekeket… Ma­dár­tej­ből és an­gya­lok­ból. On­nan. A pu­ló­ver­jét föl­vet­te? Meg ne fáz­zon, itt kü­lö­nö­sen hu­zat van. Ha meg­fá­zik, megint ke­ne­get­tet­he­ti a derekát… A Mars cso­ki meg­fe­le­lő? Hol­nap is hozok…

Lehel: Hon­nan tud­ja, hogy…

Dianna: Tu­dom. Min­dent tu­dok, hogy hol, mikor… ki­vel. …Tudom, hogy mit ebé­delt, hogy…

Lehel: Vagy úgy… Szak­ma­be­li? Va­la­mi el­len­őr?

Dianna: Le­het, ki tud­ja.

Lehel: Ak­kor most … me­he­tek tovább?. Föl­té­ve, hogy ez be­fe­je­ző­dött ez a hi­va­ta­los izé… kihallgatás…

Dianna: Nem hi­va­ta­los. Te vagy hivatalos… hoz­zám. Bájbáj… Napsugárbébi.

 

8. kép

(Szer­da, nap­köz­ben, Dianna mun­ka­he­lyén)

Dianna tol egy nyi­tott ko­por­sót, az­tán szem­fe­dő­ket haj­to­gat, majd „be­mo­sa­ko­dik”, gu­mi­kesz­tyűt húz, a je­le­net vé­gé­re át­megy a koz­me­ti­kai bonc­te­rem­be.

 

Dianna: Sugasugabébi, sugasugabébi ott fek­szel majd velem… nem en­ged­lek eel… Ma is kapsz Mars-cso­kit, oksi? A vi­lág összes Mars-cso­ki­ját a lá­bad elé bo­rí­tom. Iga­zán meg­hív­hat­nál egy ká­vé­ra. „Kis­asszony, meg­hív­ha­tom egy ká­vé­ra?” En­­nyit iga­zán mond­hat­nál. „Vagy as­­szony?” Nem! Kis­as­­szony. Nem vagy te olyan félénk… Nem hívsz meg? Ha nem, nem, ak­kor majd meg­hív­lak én, cukibébi… le­nya­lom a ka­na­lat is utá­nad. Ha ki­öl­tö­zöm ne­ked, ak­kor te ilyen hús­vér csajszit még nem lát­tál, sze­rel­mem. Egy iga­zi Júnót. You no problem. Úgy te­le­megy vér­rel a fü­tyid, hogy elájulsz…

 

9. kép

(Szer­da es­te, földalattivasút pe­ron­ja)

Le­hel ki­jön a fül­ké­jé­ből, ke­zé­ben a tás­ká­ja, kö­rül­néz, az­tán meg­kön­­nyeb­bül­ve, fü­työ­rész­ve, ahogy mon­da­ni szok­ták „ru­ga­nyos lép­tek­kel” el­in­dul a pe­ro­non. Meg­szó­lal a mo­bil­ja, elő­ve­szi, so­ká­ig hagy­ja csö­rög­ni, az­tán még­is föl­ve­szi.

 

Lehel: Halló… Hal­ló! Ki az? Van ott va­la­ki? …Maga az? …Halló!

Tu­dod, ki­vel szórakozzál… Hal­ló!

 

(ki­nyom­ja a te­le­font)

 

Szopj le… Da­gadt kurva… Más­kor szólj be­le, ha akarsz valamit…

 

10. kép

(Szer­da es­te, Dianna la­ká­sa)

Dugigpakolt, fém be­vá­sár­ló­ko­csi­val ér­ke­zik ha­za, mint­egy be­tol­ja a la­ká­sába, lát­ha­tó­lag ide­ges, szo­mo­rú.

 

Dianna: Azt hi­szed, cukiboy, ha hir­te­len egy má­sik vo­nal­ra té­te­ted ma­gad, meg­úszod? Ros­­szul hi­szed. Ez­zel pont azt üze­ned, hogy a hor­gom­ra vagy akad­va. Hogy kel­lek ne­ked. Csak még félsz, csak még menekülsz… éde­sí­ted a hú­so­dat. A fin­csi kakashúsodat…

 

Le­pa­kol, né­zi a hulahoppkarikát, kézbeveszi, de nincs ere­je a de­re­ká­ra ten­ni. Fél­re­gu­rít­ja és mo­hón, el­szán­tan en­ni kezd, egye­ne­sen a be­vá­sár­ló­ko­sár­ból, mint­ha egy tál­cá­ról, chips, pu­ding, sza­lá­mi, sü­ti, min­den. Le­né­máz­va vil­log a té­vé.

 

Nem úszod meg, cukorbébi. Leg­föl­jebb egy-két na­pig sun­­nyog­hatsz. Meg­ta­lál­lak. Ide­hoz­lak. És el sem en­ged­lek töb­bé. Kö­rül­nő­lek, mint az élő­fa a sör­nyi­tót. Duny­hád le­szek, pár­nád és pap­la­nod.

Azt hi­szed, jó egye­dül?

Azt hi­szed, jó, hogy min­den es­te te­le­za­bá­lod ma­ga­dat a sár­ga föl­dig, és mi­nél töb­bet eszel, an­nál in­kább úgy ér­zed, hogy mind­egy, má­ra már úgy­is csesz­he­ted, nem kell be­tar­ta­ni a sem­mi­lyen fo­gyó­kú­rát, hogy majd hol­nap­tól, majd hétfőtől… Azt hi­szed, jó min­den es­te egy­ma­gad­ban ki­en­ni a hű­tőt, de jégkockatartóig be­zá­ró­lag, és az­tán sza­bá­lyo­san agyon­lő­ve le­ha­nyat­la­ni az ágy­ra?! Ratatatam… mar­ci­pán­sor­tűz, kó­la­vér. Azt hi­szed jó?

 

(bö­fög)

 

Ve­led aka­rok le­ha­nyat­la­ni. Azt aka­rom, amit egy nor­má­lis, egész­sé­ges fi­a­tal nő akar, se töb­bet, se ke­ve­seb­bet. Il­let­ve töb­bet, cukimalac, mert na­gyobb a res­tan­ci­ám. Egy élet­re elég res­tan­ci­ám van.

 

(Be­kap­csol­ja a mag­nót, Le­hel hang­ja szó­lal meg, ál­lo­más-ne­vek, „tes­sék vigyázni”-k ösz­­sze­vág­va, mo­so­lyog, el­ré­ved, ha­nyatt­fek­szik, si­mo­gat­ná ma­gát, de in­kább felül.)

 

Nem, nem így. Akar­lak és meg is sze­rez­lek, még­hoz­zá él­ve, a tel­jes fi­zi­kai va­lód­ban, és itt le­szel ne­kem, és a te­nye­rem­ből fogsz en­ni, bádognyuszi, a for­ró, ró­zsa­szín te­nye­rem­ből. A bár­mim­ből. On­nan eszel, ahon­nan akarsz. Nem fogy el. Azt a seprűszőke luvnyát, azt te nem sze­ret­he­ted, akár­mi­lyen üz­let­as­­szony, akár­mi­lyen nagy fe­ke­te au­tók­kal fu­ri­káz­zák. En­gem még na­gyobb au­tók­kal fu­ri­káz­nak, cse­szed.

Mondd, hal­lot­tál te már a Pom­pa Mer­ce­des­ről? …Az egy kolleganőm…

 

(ne­vet)

 

El ne hidd, cukibébi, csak vic­cel­tem. Az nem is egy élő­lény. Ha­nem egy böhöm nagy au­tó. Dísztemetésekre… azért pompa… meg mercedes… jó, mi?

 

Egy­foly­tá­ban rág, chipset, ka­vics­cuk­rot, úgy is al­szik el, rá­gás köz­ben.

 

11. kép

(Csü­tör­tök ko­ra reg­gel, föld­alat­ti pe­ron­ja)

Le­hel né­mán, bal­ra-jobb­ra te­kint­get­ve oson vé­gig az üres pe­ro­non, meg­áll az au­to­ma­tá­nál, vesz egy Mars-cso­kit, lop­va, kap­kod­va meg­eszi. Meg­szó­lal a mo­bil­ja, ijed­ten meg­me­red, majd a zse­bé­be nyúl és ki­nyom­ja.

 

12. kép

(Csü­tör­tök reg­gel, Dianna la­ká­sa)

Dianna mac­kó­ban hulahoppozik, fá­radt, esett, de igyek­szik. Hogy mag­nó­ról vagy oda­kint­ről, nem tud­juk, fo­lya­ma­to­san men­nek az ál­lo­más­ne­vek, megy a Sugasugabébi, a té­vé­ben va­la­mi reg­ge­li ba­rom­ság.

 

13. kép

(Csü­tör­tök nap­köz­ben, Dianna mun­ka­he­lye)

Dianna áll a te­met­ke­zé­si bü­fé sö­tét üve­ge előtt, szür­ke kö­peny, ló­fa­rok, be­szél a bü­fés­nő­nek, üres ká­vét iszik.

 

Dianna: En­gem ke­nyér­re le­het ken­ni, Er­zsi­ke, de ami sok, az sok. Meg­mond­tam ne­ki, tes­sék szí­ves tu­do­má­sul ven­ni a ked­ves Lux úr­nak, hogy kö­te­les ki­ad­ni a sza­bad­sá­gom­ból, ha nem is mind a nyolc he­tet, ami benn van, mert an­­nyi van benn az idők so­rán, de leg­alább va­la­men­­nyit. És sem­mi kö­ze hoz­zá, hogy hir­te­len mi történt… az élet­kö­rül­mé­nye­im te­kin­te­té­ben. Na, ezek után már nem is szólt sem­mit, csak sírt-rítt, hogy mi­re megy most itt nél­kü­lem, leg­na­gyobb sze­zon­ban. És hogy leg­alább eze­ket csi­nál­jam meg a hű­tő­ből, leg­alább amit má­ma meg tu­dok. Jól van, mon­dom, áll az al­ku.

És hogy ugye, ígér­jem meg ne­ki, hogy vis­­sza­jö­vök, mert ő ilyen em­pa­ti­kus te­rem­tést úgy­se ta­lál a bü­dös élet­be. Együttérzőt. Ér­ted? Nem mond­tam ne­ki sem­mi ha­tá­ro­zot­tat. Az va­ló­szí­nű­leg tutibiztos, hogy most egy da­ra­big nem jö­vök, Er­zsi­ke.

Megint mi­lyen jól néz ki a mi­nyo­nod! Saj­nos nem élek ve­le. Má­ma ré­pa na­pom van.

Ta­lán so­se jö­vök töb­bet, még az is le­het.

Őszin­tén szól­va, még az is le­het, hogy va­la­hol más­hol pró­bál­ko­zunk. Érted… Ma­gyar­or­szá­gon kí­vül is van ha­lott, ugye, az EU-ban. És a kép­zett hul­la­mo­sók ott sem nyü­zsög­nek, ugye… Ang­li­á­ban egy kva­li­fi­kált hul­la­mo­só a 3-4 ezer fon­tot is meg­ke­re­si, úgy, ahogy mon­dom. És az már ko­moly pénz ne­künk, kis ma­gyar csó­rók­nak. De ha eset­leg úgy is adó­dik, azért én nem aka­rom föl­éget­ni ma­gam mö­gött az egész Luciditast. Mert az ne­kem fon­tos, hogy bár­mi­kor vis­­sza­jö­he­tek, ha aka­rok.

Hogy van egy bá­zi­som min­den es­he­tő­ség­re a ha­zám­ban.

 

14. kép

(Csü­tör­tök ko­ra­es­te, föld­alat­ti vas­út pe­ron­ja)

Le­hel az ál­ló vo­nat ve­ze­tő­fül­ké­jé­ben.

Lehel (a hang­szó­ró­ba): Örs ve­zér tér. Vég­ál­lo­más. Kér­jük, hagy­ják el a sze­rel­vényt, és er­re fi­gyel­mez­tes­sék utas­tár­sa­i­kat is!

 

Ös­­sze­ká­szá­ló­dik, ki­jön a fül­ké­ből, ro­pog­tat­ja a csont­ja­it.

 

Dianna: Le­hel! Lehelke! Hel­lo!

Lehel: Ööö… Hel­lo.

Dianna: Meg­hoz­tam a Mars cso­ki­ját. Teg­nap el­bújt elő­lem.

Lehel: Nemá! Hogy­hogy el­búj­tam?

Dianna: Na­gyon cse­le­sen át­ra­kat­ta ma­gát egy má­sik já­rat­ra. Pe­dig ret­te­ne­te­sen édes­szá­jú.

Lehel: Dehogy…

 

(el­fo­gad­ja a cso­kit)

 

Ho­gyan is ra­kat­tam vol­na át? Az nem úgy van… Köszönöm… Ööö… azt hi­szem, most már men­nem kell.

Dianna: Kár. Pe­dig be­kap­hat­nánk még együtt va­la­mit. Úgy ért­ve, elcukrászdázhatnánk… Ket­tecs­kén, Le­hel. Ha egy­szer úgy­is szal­ma?

Lehel: Mi­cso­da?

Dianna: Ha egy­szer úgy­sincs itt­hon a fe­le­sé­ge.

Lehel: Ne­kem nincs fe­le­sé­gem.

Dianna: Nincs, mert ép­pen el­uta­zott egy kon­fe­ren­ci­á­ra. Nagy fe­ke­te au­tó vit­te, egy iga­zi Pom­pa Mercedes… ma reg­gel, hét huszonötkor…

Lehel: Ez va­la­mi félreértés…

Dianna: Sze­rin­tem is. Az egész há­zas­ság fél­re­ér­tés. De ha nincs fe­le­sé­ge, mért nem hív meg egy ká­vé­ra?

Lehel: Jó öt­let, tényleg… nem is tu­dom. Ööö… azért, mert saj­nos, tu­laj­don­kép­pen izé van… Idő. Pil­la­nat­nyi­lag men­nem kell.

Dianna: És tud­ja, mi­kor nem kell men­nie?

Lehel: Hát, ez­zel a mi életrendünkkel… én nem is tu­dom.

Dianna: Hol­nap es­te nem kell men­nie, Le­hel, én tu­dom. Hét óra nul­la öt­kor vé­gez. Itt a cí­mem. (át­nyújt egy név­je­gyet) Fél nyolc­ra oda tud ér­ni. Kép­zel­je, úgy­szól­ván szom­szé­dok va­gyunk. Ma­ga Kő­szál ut­ca, én Pipitér… Vagy té­ve­dek?

Lehel: A Pi­pi­tér az ott van… érdekes… pont ott van…

Dianna: Pont ott. Ti­zen­ki­lenc har­minc. Fürj­to­já­sos erő­le­ves, azt ma­ga na­gyon sze­re­ti. A töb­bi meg­le­pe­tés. A confitált kacsa… bepácoltam… Hal­vány fo­gal­ma sincs, hogy az mi­cso­da. Imád­ni fog­ja. De lesz pél­dá­ul tiramisu. Ha már egy­szer az a ked­ven­ce, ugye? Meg a képviselőfánk… Há­zi bélizzel. Tu­dom, hogy sze­re­ti. És a fél­édes vö­rös­bort is tu­dom, hogy az a má­sik gyen­gé­je.

Lehel: Hát, mond­juk az túl­zás, mert lé­nye­gé­ben in­kább sört, ugye…

Dianna: Lesz sör is. Van. Na?

Lehel: Én nem is tu­dom.

Dianna: Tes­sék szé­pen meg­ígér­ni! Ha nem jön, ne­mes egy­sze­rű­ség­gel fo­gom és el­ra­bo­lom. Ugye nem akar­ja, hogy elraboljam…

Lehel: Nem. Illetve… ál­lok elé­be. Azaz-hogy… úgy ért­ve, el is fo­gad­ha­tom, na­gyon kedves… Saj­nos most már tény­leg men­nem kell… ööö, tu­laj­don­kép­pen nem is tu­dom a nevét…

Dianna: Oda van ír­va. Dianna. Mint a sós­bor­szesz.

Lehel: Tény­leg itt van. Majmók Dianna.

Dianna: Pi­pi­tér ut­ca. Bájbáj… Napsugár-bébi. Fél nyolc. Hol­nap.

 

15. kép

(Pén­tek es­te, Dianna la­ká­sa)

Dianna va­cso­rá­hoz te­rít a ne­héz, ra­va­tal­sze­rű asz­ta­lon, ki­öl­töz­ve, ki­smin­kel­ve ké­szü­lő­dik. Le­hel ké­sik, Dianna né­zi az órá­ját, hi­á­ba. Las­san huttyan ös­­sze, nem ta­lál­ja a he­lyét, iszik egy korty bélízt, be­le­ka­na­laz a szósz­ba, ubor­kát eszik, va­ka­ró­dzik, ki­megy pi­sil­ni, új­ra­smin­kel, néz szo­mo­rú­an, stb. Épp két­ség­be­es­ne, mi­kor – amen­­nyit já­ték­ban el­bír a né­ma je­le­net, an­­nyi idő múl­va – csön­get­nek. Föl­pat­tan, be­kap­csol­ja a mag­nót, fel­hang­zik a Sugárbaby, aj­tót nyit.

 

Lehel: Helóbeló. Bocsika, ha esetleg… Sze­rin­tem kés­tem, mert az a nagy­hely­zet, hogy…

Dianna: …Már épp csa­tol­tam a Batman-szárnyaimat, meg a bi­lin­cset, hogy el­in­du­lok magáért… Kü­lön­ben egy­ál­ta­lán nem késett… il­let­ve húsz évet kés­tél, de most itt vagy, Lehel. Heirat Lehel… Itt vagy ne­kem. Én va­gyok az idő­sebb, te­ge­ződ­jünk.

Lehel: Vau. Na­ná, hogy te­ge­ződ­jünk, bé­bi! Mi az, hogy! Hoz­tam egy ilyen izé… bort. Édes vö­rös, azt mond­tad, sze­re­ted. Az al­ka­lom­ra. Mi­lyen al­ka­lom­ra is? Szülinap?

Dianna: Húsz éve vár­lak vagy men­­nyi. Har­minc­öt. Ez elég nagy al­ka­lom, nem?

Lehel: De.

Dianna: Az az igaz­ság, ki­csit za­var­ban va­gyok, ne ha­ra­gudj. Le­het, hogy el fo­gok pi­rul­ni.

Lehel: Ugyan már, la­zulj le! Nyu­gi! Nem kell za­var­ban len­ni, bé­bi! Cukorbébi… (na­gyon za­var­ban van) Ööö… Itt ma­ra­dunk az aj­tó­ban vagy been­gedsz? Ha már en­gem vársz húsz éve… vagy harmincöt…

Dianna: Hogy­ne, ne haragudj…

Lehel (be­megy, kö­rül­néz): Ki­rály egy kis fészek… Ezek sze­rint itt laksz?

Dianna: Ezek sze­rint itt. Éj­jel-nap­pal rád vár­tam. Az asz­ta­lom, az ágyam. És most itt vagy ne­kem. (éne­kel, nem jól de ele­men­tá­ri­san)

„Cu­kor bé­bi vagy, cu­kor bé­bi vagy, és aka­rom, hogy az ma­radj! Cu­kor bé­bi vagy, cu­kor bé­bi vagy, az nem le­het, hogy el­hagyj!”

 

Csönd lesz, áll­nak egy­más­sal szem­ben, Dianna meg­csó­kol­ja, las­san, szen­ve­dé­lye­sen bir­tok­ba ve­szi Lehel szá­ját. Lehel las­san re­a­gál, min­dig egy lé­pés­sel a nő mö­gött jár, mi­köz­ben egy­re job­ban tet­szik ne­ki a do­log, min­de­nek­előtt a sa­ját el­len­áll­ha­tat­lan­sá­ga, az, hogy sik­lik, mint kés a vaj­ban. Ab­szo­lút kom­mersz, ne­vet­sé­ges han­go­kat ad ki csó­ko­ló­zás köz­ben, sze­re­pel, el­játs­­sza a so­kat pró­bált amo­ró­zót, vé­gül nem kap le­ve­gőt, zi­hál, ak­kor Dianna el­en­ge­di.

 

Ve­gyél levegőt… Napsugárbébi. Leg­szí­ve­seb­ben a cső­röm­ből etet­né­lek, mint a pe­li­kán.

 

Újabb csó­kok, vet­kőz­te­tik egy­mást, ha­mar ki­köt­nek az ágyon. Kap­ko­dó, de szép sze­ret­ke­zés, Lehel előbb vad és ne­vet­sé­ges, az­tán beparázik, sok ne­ki az elementaritás, a súly, az ér­zel­mi tö­meg. Ezt Dianna el­né­zi, sőt tet­szik ne­ki Lehel za­va­ra. Et­től Lehel meg­ha­tó­dik, kis­fiú lesz, pont olyan pu­bi, mint amit Dianna sze­ret és akar.

 

16. kép

(Pén­tek es­te, Dianna la­ká­sa)

Lehel az alak­já­ra il­lő selyemköntösben, lakk­pa­pucs­ban ül a meg­te­rí­tett va­cso­ra­asz­tal­nál, Dianna tüs­tén­ke­dik kö­rü­löt­te.

 

Lehel: Ezt a ki­rály szer­kót tény­leg ne­kem vet­ted?

Dianna: Tény­leg.

Lehel: Meg­áll az eszem. Mi­kor?

Dianna: Hó­na­pok­kal ez­előtt.

Lehel: De hát hon­nét tud­tad, hogy…

Dianna: Tud­tam. Meg­mond­tam, hogy én min­dent tu­dok. Aki sze­rel­mes, min­dent tud. Örül­tél a Cukorbébinek? A ked­venc da­lod, nem?

Lehel: Nem mondhatnám… il­let­ve va­la­hol hal­lot­tam, be­le­ra­gadt a hallásomba… van ilyen, né­ha le­het, hogy fü­työ­rész­tem.

Dianna: Meg éne­kel­ted. Tök han­go­san. Ve­ze­tés köz­ben.

 

(ki­tá­lal­ja a le­vest)

 

Erő­le­ves fürj­to­jás. Már ré­gen et­tél ilyet.

Lehel: Őrü­let. Tisz­ta őrü­let. Jól áll?

Dianna: Őr­jí­tő­en áll.

Lehel: Nem úgy né­zek ki, mint va­la­mi Cé­zár?

Dianna: De­hogy­nem. Mert az is vagy, az én cézim. Uram és pa­ran­cso­lóm. Áve Cé­zár.

Lehel: Is­me­red a vo­nat­ko­zó po­ént? Áve Cé­zár, a vé­cé­zár.

 

(ne­vet­nek)

 

Fi­gyel­jél! Hon­nan az izé­ből tud­tad a pon­tos mé­re­te­met?

Dianna: Én az ös­­szes mé­re­te­det tu­dom. Tölt­he­tek?

Lehel: Na­ná.

Dianna (tölt): Tu­dom, hogy ezt sze­re­ted.

 

(koc­cin­ta­nak, bélizt isz­nak)

 

Lehel: És… meg­fe­le­lő a mé­re­tem?

Dianna: Ab­szo­lút.

Lehel: Ezt úgy ért­sem, hogy… jó vol­tam, bé­bi?

Dianna: Fan­tasz­ti­kus vol­tál.

Lehel: Úgy ér­tem, hogy sze­xu­á­li­san.

Dianna: Én is úgy ér­tem. Fan­tasz­ti­kus.

Lehel: Mondjuk… szok­ták mondani… De te is jó vol­tál. Már nem is vol­tál szűz, mi? Kis hamis…

Dianna: Mért? Kel­lett vol­na? Sze­ret­ted vol­na?

Lehel: De­hogy, őszin­tén meg­mond­va, az­zal csak a macera van. Csak úgy mond­tam.

Dianna: Azt hit­ted, szűz va­gyok?

Lehel: Hát, lé­nye­gé­ben nem, mert kur­vá­ra szen­ve­dé­lyes vagy… meg az az igaz­ság, hogy ah­hoz ké­pest, bocsika, de… ta­pasz­talt.

Dianna: Mi­hez ké­pest, Cukorbébi?

Lehel: Nem is tudom…

Dianna: Nem va­gyok ta­pasz­talt. Ha­lá­lo­san sze­rel­mes va­gyok be­léd. Az éle­tem min­den sze­rel­mé­vel. Az vagy ne­kem, mi test­nek a ke­nyér, ta­va­szi zá­por fű­sze­re a föld­nek stb. Ér­ted?

Lehel: Na­ná. Te is ne­kem, cukorbébi. Ez va­la­mi vers?

Dianna: Shakespeare… Het­ven­ötö­dik szo­nett.

Lehel: Gon­dol­tam. Jó sok…

Dianna: Mi sok?

Lehel: Hát, hogy hetvenöt… Az még gom­bóc­ból is… Kurvajó le­ves.

Dianna: Fürjtojás… Nem mint­ha ne­ked szük­sé­ged len­ne rá, ugye?

Lehel: Nem ám… De ne­ked se! Mond­ha­tok va­la­mit? En­gem még így… ööö… nem szol­gált ki sen­ki. Már nem úgy ér­tem a „szol­gált”-at, hogy mittudomén… mint egy szol­ga, nem úgy. Szó­val ér­ted, hogy ér­tem, nem?

Dianna: Ér­tem.

Lehel: Olyan vagy mint egy pár­nás cent­ri­fu­ga. Min­den por­ci­kám zsi­bog.

Dianna: Zsi­bog­jon is. Mért mond­tad, hogy nincs fe­le­sé­ged?

Lehel: Én?

Dianna: Te hát. A múlt­kor az Örs­ön, a pe­ro­non.

Lehel: Nem em­lék­szek. Ezt mond­tam? Le­het, hogy hü­lyés­ked­tem. Igen, nyil­ván hü­lyés­ke­dés­ből.

Dianna: Pe­dig van, ugye?

Lehel: Hát, ahogy ves­­szük. Vanni ép­pen van, de nem ér­de­kes. Mi­cso­da el­ké­pesz­tő il­la­tok! Mi van itt? Gundel van itt? Te tény­leg, ha­lál ko­mo­lyan va­ló­di ka­csát sütsz?

Dianna: Nem sü­tök, confitálok. Az sok­kal iz­gal­ma­sabb, be­pá­co­lom, az­tán hosz­­szan, nem túl ma­gas hő­fo­kon megpuhítom… ahogy téged…

Lehel: Méghogy te! Gon­dol­kod­jál! Nem in­kább én té­ged? … Ki lett be­lém sze­rel­mes, mint az atom, mi?

Dianna: Én, én lettem… iga­zad van…

(hossszú csók, szen­ve­dé­lyes, tá­nyér­dön­tö­ge­tő)

 

17. kép

(Pén­tek es­te, Dianna la­ká­sa)

To­vább­ra is a va­cso­ra­asz­tal­nál, esz­nek, isz­nak, ze­ne szól, iga­zi idill.

 

Lehel: Imá­dom a ka­csát. Mond­juk, nagy­rit­kán ju­tok hoz­zá. Az is ven­dég­lői. Az meg, tu­dod, mi van… Ré­szem­ről élek ha­lok a comb­já­ért. És te?

Dianna: Én ér­ted élek-ha­lok, sze­rel­mem. És egy fél éve el­ha­tá­roz­tam, hogy tű­zön-ví­zen át az enyém le­szel.

Lehel: Na­ná.

Dianna: Ha kell, el­ra­bol­lak, ki­rály­fi.

Lehel: Vau. Ez tök iz­gi. Ra­bolj el!

Dianna: Oké, te akar­tad.

Lehel: Vár­jál, az csak ak­kor el­rab­lás, ha fo­god és meg is kötözöl… Van szigszalagod, il­let­ve olyan szé­les izéd, mint a fil­mek­ben, Nyom­ta­la­nul meg ilyes­mi, Es­küdt ellenségek…

Dianna: Na­ná, hogy van. Egy sza­vad­ba ke­rül és meg is kö­töz­lek. Ha aka­rod. Ha ne­ked et­től jó.

Lehel: Ezt most mi­re ér­ted?

Dianna: Mér? Van ilyen, nem? Hogy va­la­ki­nek úgy jó… hogy ar­ra ger­jed föl…

Lehel: Tu­dod, mi­kor! A vé­gén meg is bi-lincselsz…

Dianna: Mért ne? Min­dent, amit csak akarsz, rab­ma­da­racs­kám. Én nem be­szé­lek a le­ve­gő­be.

Lehel: Azt lá­tom, hogy nem. És mondd, nem félsz, hogy ke­res­tet­ni fog­nak?

Dianna: Nem fé­lek. El­tű­nünk in­nen. Együtt. El­visz­lek Ang­li­á­ba. Vagy aho­va aka­rod. A Ba­ha­mák­ra. El­vis­­szük egy­mást. Mit szólsz?

Lehel: És ha rend­őr­ség­gel ke­res­tet­nek? Interpollal!? Ha föl le­szel je­lent­ve? Gon­dol­kod­jál!

Dianna: Te­het­nek egy szí­ves­sé­get. Ki­cso­da je­len­te­ne föl? A Má­ria?

Lehel: Mi­lyen Má­ria?

Dianna: Hát… a fe­le­sé­ged. Nem ő a Hildegard Má­ria? Mond­tam, hogy min­dent tudok…

Lehel: Má­ria?! Na, az az­tán kur­vá­ra nem Má­ria. Ki­zá­ró­lag Hildegardnak sza­bad hív­ni. A Má­ri­á­tól ki­ütést kap. Egy­szer az anyu­kám lemarikázta, az­óta is­ten bi­zony nem be­szél ve­le, eset­leg ka­rá­csony­kor két szót, buék és jónapot. Lá­tod, hogy te se tudsz min­dent?

Dianna: Most már tu­dok.

Lehel: Az tu­ti, hogy föl­je­len­te­ne. És az ő kap­cso­la­ta­i­val azt nem kí­vá­nom sen­ki­nek. Az nem lesz méz­nya­lás.

Dianna: Mi­lyen kap­cso­la­ta­i­val?

Lehel: Ne tudd meg. Ez zel­ler­sa­lá­ta?

Dianna: Aha. De hát mér baj az, ha egy­szer lemarikázta? Az anyu­kád.

Lehel: Azt tő­le ké­ne meg­kér­dez­ni.

Dianna: Sze­re­ted az anyu­ká­dat?

Lehel: Ja.

Dianna: Él még?

Lehel: Per­sze, hogy él. Más­képp hogy sze­ret­ném, ha nem él­ne, mi, okos nyu­szi!? Gon­dol­kod­jál!

Dianna: Az enyém saj­nos meg­halt. Két éve.

Lehel: Bocsika. Fo­gadd őszin­te rész­vé­tem.

Dianna: Kö­szö­nöm. Mond­juk elég gyor­san tör­tént. Be­teg lett, el­kez­dett ös­­sze­men­ni. A vé­gén még pont idő­ben ki­hoz­tam a kórházból…

Lehel: És ak­kor hol… már úgy ért­ve, hol tör­tént?

Dianna: Itt. A ka­rom­ban, há­la is­ten.

Lehel: Ér­tem. Itt a ka­rod­ban. Ha be­teg volt, biz­tos jobb is már ak­kor ne­ki. Nem?

Dianna: De. Vi­szont én az­óta is sze­re­tem az anyu­ká­mat, hogy meg­halt. Ez a li­la ká­posz­ta is jó, de a leg­job­bat ő csi­nál­ta.

Lehel: Kurvajó. Csó­ko­lom a kezét… és a tiédet… tö­vig.

Saj­nos nem bí­rok töb­bet en­ni, bé­bi, ki­puk­ka­dok. Ki­nyitsz még egy sört?

Dianna: Na­ná. Két kar­ton sör van itt ne­ked.

Lehel: Na­gyon ké­szül­tél.

Dianna: Mi ta­ga­dás, na­gyon. Fél éve er­re ké­szü­lök, hogy… hogy itt le­gyél ve­lem vég­re. Min­den éj­jel só­vá­rog­tam utá­nad. A ha­jam meg­fáj­dult, an­­nyi­ra. Nem volt nap, hogy ne les­te­lek vol­na meg.

Lehel: Őrü­let. És hol les­tél meg?

Dianna: Fő­leg a föld­alat­tin. Ül­tem mö­göt­ted és hall­gat­tam a han­god. A Sugabébit, meg min­dent. Még a Fut­rin­ka ut­cát is énekelted…

Lehel: Tu­dod, mikor…

Dianna: Becs­szó.

Lehel: Hogy ért­ve mö­göt­tem ül­tél?

Dianna: Az el­ső ko­csi­ban.

Lehel: Nem mon­dod, hogy izé?! Hogy ki­mon­dot­tan ezér köz­le­ked­tél!? Mi­at­tam?

Dianna: Mér? Sem­mi má­sért nem ér­de­mes köz­le­ked­ni, csak a sze­rel­mé­ért az em­ber­nek. És most itt vagy. A bú­gó han­god, az arc­éled, az ádám­csut­kád, a gyö­nyö­rű, ró­zsa­szín férfitested…

Lehel: Ró­zsa­szín? Pfuj!

Dianna (dé­del­ge­ti, csó­kol­gat­ja, van a ket­tő­sük­ben va­la­mi va­ló­szí­nűt­le­nül pa­ra­di­cso­mi): Nem úgy ró­zsa­szín, te bu­ta, ha­nem mint az an­gya­lok­nak. Fér­fi­ró­zsa­szín.

Lehel: Olyan szín nincs. Gon­dol­kod­jál!

Dianna: De hát lá­tod, hogy van…

Lehel: Nézd, mi a cég­nél min­den év­ben na­gyon ko­moly kom­pu­te­res szem­vizs­gá­la­ton esünk át. Az nem vicc, az „A” ka­te­gó­ri­ás nem­zet­kö­zi vizs­ga, el­mé­let és gya­kor­lat, úgy­hogy szín­ügyek­ben, már meg­bo­csáss, ab­ban én bü­fé va­gyok. Csak for­dulj hoz­zám bizalommal…

Dianna: Oké, for­du­lok. Mondj ne­kem va­la­mit! Va­la­mi föld­alat­tit.

Lehel: Hogy ér­ted?

Dianna: Hát úgy. Amit a met­ró­ban szok­tál mon­da­ni. Meg­őrü­lök, ahogy mon­da­ni tudod… Hanyattka-dűlő, Lánc utca… Súgd a fü­lem­be, hogy Örs ve­zér tér! Vagy mondd ide be­le a két ci­cim kö­zé. Aka­rod?

Lehel: Na­ná! Örs ve­zér tér…

Dianna: Még!

Lehel: Az aj­tók a bal­ol­da­lon nyílnak… ho­va mond­jam még be­le?

Dianna: Min­den­ho­va. Agyam el­do­bom, olyan fan­tasz­ti­kus han­god van. Nem jársz te éne­kel­ni?

Lehel: Konk­ré­tan nem.

Dianna: És nem konk­ré­tan?

Lehel: Mo­men­tán úgy se.

Dianna: Nem mond­ták még, hogy mi­lyen ki­rály han­god van?

Lehel: De­hogy­nem. Szok­ták mon­da­ni.

Dianna: Kik? A nők, mi?

Lehel: Na­ná. Azok is… De van, hogy na­túr kol­le­gák. Meg uta­sok, hogy köz­pon­ti egy or­gá­nu­mom van.

Dianna: Az biz­tos, az em­ber be­csuk­ja a sze­mét, rá­fek­szik a han­god­ra és rin­ga­tó­zik a me­leg rezgésen…

Lehel: …Te nem cso­dál­nám, ha tud­nál rö­pül­ni. Tény­leg olyan vagy, mint egy ki­kö­pött an­gyal. Egy csa­pat an­gyal­duny­ha. Nagy puha…

Dianna: …kövér…

Lehel: Kit ér­de­kel?

Dianna: Té­ged nem?

Lehel: Nem.

Dianna: Szó­val nem baj ne­ked, hogy én ilyen… szó­val ki­csit mo­lett va­gyok?

Lehel: Nem baj. Min­dig sze­ret­tem vol­na egy ilyen for­ró kis hús­bol­tot. Egy ilyen csu­pa dun­di, csu­pa ha­lom, csu­pa gön­dör nőcit… hogyishívják… ki­pró­bál­ni. Már nem úgy ér­tem, hogy bán­tó­an, ha­nem kíváncsiságból… Én­ne­kem ez nem baj, sőt, az az igaz­ság, én így még soha… hogy en­­nyi­re ki­nyal­va le­gyen nekem… már bo­csá­nat.

Dianna: Meg van bocsátva… Tu­dod, ez az egész ren­gő izé, testkülső, ez min­de­nek­előtt vé­de­lem. A ki­szol­gál­ta­tott­sá­gom el­len véd, csak az meg pont et­től ala­kul ki, a kül­ső­től, és így a kör már­is be­zá­rul. Ér­ted?

Lehel: Na­ná, evi­dens, hogy.

Dianna: Ne­ked jó kö­vér­nek len­nem. Oda­kint vi­szont nem jó. Ha pél­dá­ul ki­ra­ka­tot, vagy má­sik kö­vér nőt lá­tok, és az még rám is rö­hög, hogy csaó bam­bi­no, sors­tár­sak va­gyunk, az ször­nyű. Na­gyon kell vi­gyáz­ni, hogy ne utál­jam ma­gam. Meg azt a má­sik nőt is. Hul­lá­val vi­szont nincs ez, ha mond­juk kö­vér sze­gény.

Lehel: Hul­lá­val? Azt mond­tad?

Dianna: Mind­egy. Lé­nyeg a lé­nyeg, ren­ge­teg ener­gi­át ki­vesz az em­ber­ből. Hogy har­ci­as vagy meg büsz­ke vagy meg ön­ér­ze­tes. Hogy ál­lan­dó­an ké­szült­ség­ben vagy, ér­ted?

Lehel: Ar­ról én is me­sél­het­nék, hogy ké­szült­ség.

Dianna: Azért kel­lesz ne­kem, Lehel-ci­ca, hogy ne­ked el­en­ged­hes­sem ma­gam. Mert ne­ked jó, ha el­en­ge­dem, mert te hús­ra vágyol, nagy di­dik­re vágysz, anyu­ká­ra vársz, hal­mocs­kák­ra és gödrökre… en­gem min­den­hol meg le­het dug­ni, ér­zed?

Lehel: Aha. Azt a hul­la dol­got az előbb mi­re ér­tet­ted?

Dianna: Hogy ös­­sze­es­nek a tepsiben… kiterjedésileg… Ne tö­rődj ve­le, ve­lem tö­rődj! Én nagyonis élek… és te is… na­gyon is…

Lehel: En­gem ilyen­nek kép­zel­tél?

Dianna: Ab­szo­lút olyan vagy, mint gon­dol­tam.

Lehel: Ab­szo­lút mi­lyen?

Dianna: Ab­szo­lút szen­ve­dé­lyes. Vad is meg ked­ves. Kis­fi­ús.

Lehel: Kis­fi­ús?

Dianna: Nem úgy, te bu­ta! Fér­fi­kis­fi­ús. Érted…

Lehel: Ér­tem. Pfuuu, moz­dul­ni nem tu­dok. Le va­gyok gá­zo­lód­va, na. Egy szó, mint száz. Prí­ma ka­ja, pia…

Dianna: És még? Sem­mi más?

Lehel: De­hogy­nem, cukorbébi. Asszed itt len­nék más­képp? Asszed ki­nyom­tam vol­na rög­tön a te­le­fo­nom, ami­kor pe­dig a Hildegard hí­vott Linz­ből, ha…

Dianna: Ha nem sze­ret­nél? Sze­retsz? Mondd, hogy sze­retsz!

Lehel: Sze­ret­lek.

Dianna: Az enyém vagy?

Lehel: Na­ná.

Dianna: Élet­re-ha­lál­ra.

Lehel: Na­ná. Nézz ide, fullig ki­kap­cso­lom a te­le­fo­no­mat. Se kép se hang. Tu­dod ez mit je­lent? Utá­nam az özön­víz. Jó?

 

(ölel­ke­zés, ágy, sö­tét)

 

18. kép

(Szom­bat ko­ra haj­nal, Dianna la­ká­sa)

Ül­nek az ágyon, ka­csa­ma­ra­dé­kot esz­nek, oda­kinn pir­kad.

 

Lehel: Be­sza­rás, ez hi­de­gen még jobb. Van itt szal­vé­ta?

Dianna: Kend a ha­jam­ba, sze­rel­mem, min­de­nem, egyet­le­nem. A bő­röm­be, a combomba… Sze­ret­lek.

Lehel: Én is. Én is sze­ret­lek! Tu­dod mi vagy te? A cuk­rász­dács­kám. A göm­bö­lyű lab­da­há­zam. A Hildegardnak sem­mi­je nincs, ami ne­ked van.

Dianna: Ko­mo­lyan mon­dod?

Lehel: Ko­mo­lyan. Alud­junk!

Dianna: Már­is? Aludj, én ad­dig néz­lek. Mes­­sze még a hajnal…

Lehel: Ahogy te azt hi­szed. Eb­be én szak­ér­tő va­gyok. Majd­nem reg­gel van. Fo­gad­junk, hogy há­rom har­minc­négy? Na?

Dianna (meg­né­zi az órát): Há­rom har­minc­hét.

Lehel: Si­et az órád, bé­bi. Tu­dom kí­vül­ről, hány óra. Ilyen­kor szok­tam kel­ni.

Dianna: Nem kell kel­ni. Ágy­ban ma­rad a kis­fiú. Hol­nap is, hol­nap­után is.

Lehel (fél­álom­ban): Hol­nap­után be va­gyok oszt­va dél­után­ra.

Dianna: Kit ér­de­kel, mos­tan­tól hoz­zám vagy be­oszt­va, Sugabébi.

 

(né­zi, ahogy Lehel el­al­szik, az­tán las­san el­al­szik ő is)

 

19. kép

(Szom­bat ko­ra dél­után, Dianna la­ká­sa)

A re­dőny le­húz­va, Lehel al­szik, Dianna a kony­há­ban. Nagy erő­vel meg­szó­lal a csen­gő, Lehel fel­ri­ad, felül.

 

Lehel: Kur­va élet! Mi van? Hé! (Lát­szik, nem tud­ja, hol van, a te­le­fon­ja után ta­po­gat, nem ta­lál­ja, re­kedt és ri­adt.) Hildegard! Nyu­szi­ka, hol a fasz­ba vagy? Va­la­ki csön­ge­tett, hal­lod?

Dianna (piz­zás do­bo­zok­kal jön be): Majd­nem meg­po­foz­tam ezt a hü­lye­gye­re­ket. Mit csön­get ek­ko­rát! Ne ha­ra­gudj! (fel­húz­za a re­dőnyt, az­tán Lehel mel­lé bú­jik az ágy­ba, csó­kol­gat­ja, éb­reszt­ge­ti) Na, nem bánt a né­ni, nem kell meg­ijed­ni.

Lehel: Hány óra? Va­la­mi kur­vá­ra na­gyon ros­­szat ál­mod­tam. Hol a te­le­fo­nom?

Dianna: El­vit­te a ci­ca. Mi­nek ne­ked te­le­fon, Kakaska? Be­szélj in­kább be­lém, jó? Le­szek én a te okos te­le­fo­nod, ne félj. Gye­re, együnk piz­zát. Ten­ger gyümölcseis. (si­mo­gat­ja Lehelt, las­san föl­éb­resz­ti) Mind­járt föl­éb­red a kis­fiú. Vagy ver­jek a fe­ne­ké­re, hogy föl­éb­red­jen?

Lehel: Ez most pont hogy ju­tott eszed­be?

Dianna: Mi­cso­da?

Lehel: Mindegy… Hogy pont a fe­ne­kem­re versz. Még­hoz­zá ezt nem most mon­dod elő­ször. Sze­ret­néd, ha hagy­nám? Mondd ki! Ilyes­mi­re vágysz?

Dianna: Ha te szeretnéd… gyö­nyö­rű fe­ne­ked van… hm?

Lehel: Leg­elő­ször is ad­jál ká­vét, bé­bi!

 

(Dianna ki­töl­ti, ká­véz­nak)

 

Dianna: Az előbb folyt ki. Tu­dom, hogy így sze­re­ted. Száj­ége­tő­sen, cu­kor nél­kül.

Lehel: Hon­nan tu­dod? Per­sze, mert te min­dent tudsz, mi? Te tény­leg fi­gyel­tél en­gem? Fél éve, azt mond­tad?

Dianna: Igen. Most már ki­csit több.

Lehel: Nyo­moz­tál utá­nam?

Dianna: Ki­zá­ró­lag sze­re­lem­ből. Ha­rag­szol?

Lehel: Fu­ra egy ér­zés. Nem is gon­do­lod, az­tán fi­gyel­nek a mun­ka­he­lye­den, mint a Co­lom­bót, jön utá­nad egy két lá­bon já­ró kamera… két jó kis csülkön… Még jó, hogy oda­ha­za nem, a he­te­dik eme­le­ten.

Dianna: Ami azt il­le­ti, oda­ha­za is.

Lehel: Ezt hogy ér­ted? Meg­ta­nul­tál a ked­ve­mért rö­pül­ni?

Dianna: Aha. A ked­ve­dért min­dent.

Lehel: De vic­cen kí­vül. Hogy­hogy oda­ha­za?

Dianna: Hát úgy, hogy egy­szer kö­vet­te­lek ha­zá­ig, ak­kor már tud­tam, me­lyik nap mi­kor vég­zel, hogy vagy be­oszt­va, sa­töb­bi, és kö­vet­te­lek. És vil­lám­gyor­san ki­de­rült, hogy itt lak­tok öt pa­nel­ra tő­lem. Deus ex machina, érted… Rá­adá­sul azt is ki­lo­gi­káz­tam, hogy ha föl­me­gyek a te­tőnk­re, pont lá­tom az ab­la­ko­to­kat. Sőt a lép­cső­há­zi be­já­ra­tot is, kép­zeld, meg tud­lak néz­ni, ahogy reg­gel ki­lépsz a ka­pun. Vet­tem egy ba­ro­mi erős mes­­sze­lá­tót, áll­ványt, mint a csil­la­gá­szok. Kü­lön­ben is van kul­csom a te­tő­aj­tó­hoz, va­la­hol kell nya­ral­ni, ott szok­tam na­poz­ni meztelenül…

Lehel: Szó­val fölmásztál… És kukkoltál. Be­sza­rás. Nem vagy te egy ki­csit ve­szé­lyes, nyuszómuszó?

Dianna: De. Ha egy őr­ző­an­gyal ve­szé­lyes, ak­kor ve­szé­lyes va­gyok.

Lehel: És, mit lát­tál?

Dianna: Nem so­kat. A nap­pa­lit meg a há­lót.

Lehel: Be­sza­rok.

Dianna: Ha nem volt be­húz­va a füg­göny. Leg­több­ször be volt. Saj­nos, nem bír­tam ki, hogy ne néz­zem. Té­len is. Te let­tél a má­ni­ám. Ne ha­ra­gudj.

Lehel: És mind­ezt a sze­re­lem mi­att. Hogy te ennyire…

Dianna: En­­nyi­re. Baj?

Lehel: Nem, csak én ezt… Én eh­hez nem va­gyok hoz­zá­szok­va. Ah­hoz se, hogy főz­ze­nek ne­kem, gondoskodjanak… meg hogy így… érted… kör­be­ve­gyen va­la­ki.

Dianna: Most majd hozzászokhatsz… én na­gyon kör­be­ve­vős vagyok…

 

20. kép

(Szom­bat dél­után, Dianna la­ká­sa)

To­vább­ra is az ágyon, az ágy kö­rül, piz­zát esze­get­nek, he­ve­rész­nek, idill.

 

Lehel: Jé, van hulahoppka­ri­kád? Tök iz­gi. És szoksz is ve­le? Hulahoppozni.

Dianna: Aha. Csak nem ele­get. Az anyám­nak volt a má­ni­á­ja.

Lehel: Ne! Ő is?

Dianna: De­hogy­is. Olyan me­sze­se­dé­se volt, hogy a táb­lá­ra le­he­tett ír­ni sze­gény­kém­mel. Ha­nem hogy ne­kem ké­ne, sze­rin­te. Ezt még ő vet­te. Egyszercsak be­ál­lí­tott ve­le, hogy vet­te ne­kem. Na­pi két­szer fél­óra hulahopp, a töb­bi nem ér sem­mit, se más moz­gás, se nemevés, sem­mi, ezt mond­ta. Ez már nem sok­kal az­előtt volt, hogy be­teg lett és meg­halt. Sok lel­ki­fur­da­lá­sa volt szegénykémnek… Min­dig jól meg­tö­mött, mert öt sze­mély­re fő­zött min­den hét­vé­gén, mint­ha ott len­ne az apám is, meg a mind a két síkhülye pa­si­ja, aki volt ne­ki, per­sze hét­főn ha­lá­lo­san meg volt sért­ve, hogy ki kell dob­ni a fe­le ka­ját. Ve­sze­ke­dett ve­lem, hogy azon­nal egyek meg min­dent, mert ránk ro­had, nem va­gyunk Csekonicsok. Utá­na meg cse­sze­ge­tett, hogy fogy­ni ké­ne, édes­kém. Meg hogy hulahopp. Azt mond­ta, ha jó volt egy benn­szü­lött­nek, ne­kem is jó le­het, sőt, az ilyen eu­ró­pai háj még pu­hább is, ha­ma­rabb le­sza­lad. Föl nem fo­gom, hon­nan szed­te pont a hulahoppot.

Lehel: Sze­rin­tem lát­hat­ta a té­vé­be, ott min­dig van ilyen, hogy ta­hi­ti lá­nyok vagy ilyes­mi. Kép­zel­jed el, van egy Gaugin ne­vű fes­tő, az pont ilyen cso­ki csajszikat fes­tett, meg fe­ke­te disz­nó­kat, tök jó, ak­ko­ra fa­zon, le­vág­ta a fü­lét a ha­ver­já­nak, az is fes­tő, az­tán el­ment Ta­hi­ti­ra.

Dianna: Ja. A ha­ver­ja vág­ta le az ő fü­lét. A Van Gogh.

Lehel: Va­la­hogy így, nem je­gyez­tem meg egész pon­to­san, csak a ké­pe­it. Tu­dod, mi­lyen drá­gák? Arany­ár, nyuszómuszó, arany­ár. Szar le­het, ha va­la­ki­nek le­vág­ják a fü­lét.

Dianna: Plá­ne bo­rot­vá­val. De ha vi­szont ha­rap­dál­ják az jó, nem?

Lehel: Az jó. Meg ha­rap­dál­ni is jó. A für­tös kis nya­kát valakinek…

Dianna: Té­ged ez tény­leg nem za­var? A mé­re­te­im. Meg a hur­ká­im.

Lehel: Nem za­var, sőt. Ide­dug­ha­tom a fe­jem?

Dianna: Na­ná. Aho­vá csak aka­rod.

Lehel: Dunnyuska. Volt va­la­mi rajz­film, ez volt a cí­me.

Dianna: Dunnyuska?

Lehel: Aha. Ez va­la­mi egész ál­lat chi­li. Tu­dod, hogy én sze­re­tem az erő­set? Ha két­szer csíp, ér­ted!

Dianna: Ki a jó­is­ten mond­ja meg, hogy egy­for­má­nak kell len­ni, mi? A bulímiás mo­dell­pi­nák, akik hány­nak mint a zacs­kó?

Lehel: Na­ná. Ha egy­szer biovízen él­nek, meg biokoszton. Mo­szat­sa­lá­tán. Ne tö­rődj ve­lük. Én a leg­va­dabb csücskipaprikát is meg­eszem, de szét­rág­va ám, mer egy­be le­nyel­ni nem ér…

Dianna: Za­va­rom úgy­is ele­get ma­ga­mat, nem va­gyok haj­lan­dó, hogy töb­bet za­var­jam. Júnó va­gyok, nó problém. You no problem. Ezt mon­do­ga­tom, min­den reg­gel, hogy ki tud­jak ká­szá­lód­ni az ágyam­ból. Pe­dig csu­pa problem. Nem mint­ha egy nemkövérnek nem. Sze­rin­ted?

Lehel: Na­ná. Tök iga­zad van.

Dianna: Ha őszin­te aka­rok len­ni, én in­kább sze­re­tek kö­vér len­ni, mint nem.

Lehel: Sze­res­sél is. Gye­rek­ko­rom­ban min­dig ar­ra gon­dol­tam, ha az anyu­kám kö­vér len­ne, biz­tos nem po­foz­na. Vagy leg­alább a pár­nás ke­ze nem fáj­na.

Dianna: Po­fo­zott?

Lehel: Na­ná. Pe­dig a fe­ne­ke­met is ver­het­te vol­na.

Dianna: Én tej­ben-vaj­ban fog­lak fü­rösz­te­ni. Nya­lo­gat­ni fog­lak, mint a ci­cák a gom­bo­lya­got. Sze­re­ted a ci­cá­kat?

Lehel: Az ilyen pu­ha­pi­he ci­cá­kat, mint te, azo­kat sze­re­tem.

Dianna: Nem vol­tam én ám min­dig ilyen! Én na­gyon desz­ka vol­tam kis­lány­nak! Még ka­masz­nak is. Fo­ciz­tam, fá­ra mász­tam, sem­mi mást. Leg­föl­jebb még mo­na­cói her­ceg­nő akar­tam len­ni.

Lehel: Desz­ka? Te?

Dianna: Én.

Lehel: Most az­tán nem vagy desz­ka, az biz­tos.

Dianna: Hát nem. Bá­nod?

Lehel: Tu­dod, mi­kor!

Dianna: Ha ma­gam vagyok… szó­val ami­kor ma­gam vol­tam, plá­ne ki­csit it­tam is, az egész tes­tem egy nagy, lom­ha ci­ca lett, aki foly­ton nya­lo­gat­ja ma­gát, ha kell ha nem. Mond­juk az igaz, hogy min­dig kell, mert mid van egyéb, mint ez a test, ami ak­kor is a ti­éd, min­den­kor is, ha utá­lod. Szó­val mi má­sod van, amit ad­jál, ha van ki­nek, mint ez a tes­ted, ami a ben­ned le­vő élet vég­ső so­ron, meg a kis múl­tad, az ös­­szes egy fi­ók­nyi emlékezeted… mind be­le­cso­ma­gol­va eb­be a ci­ca­ság­ba.

Lehel: Na­ná. Evi­dens. Mond­juk, ha hull a sző­rük, azt nem na­gyon bírom… egész­sé­gi­leg. Van macs­kád a la­kás­ban?

Dianna: Nem, nincs. Il­let­ve te le­szel a ci­cám. Kan­dú­rom. És mért po­fo­zott az anyu­kád? Rossz kis­fiú vol­tál?

Lehel: Nem kü­lö­nö­seb­ben. Ide­ges­sé­gé­ben. Mert fél­tett. Meg apu­kám he­lyett, mert az min­dig el volt ve­zé­nyel­ve, tűz­sze­rész volt, és azért, ért­he­tő, hogy a fe­le­sé­ge ide­ges lett az ag­gó­dás­tól. Van ilyen.

Dianna: Pro­jek­ció.

Lehel: Az is. Meg ilyen ré­gi há­bo­rús ak­nák, ké­zi­grá­nát­ok. Hol van itt ilyen jó piz­zás?

Dianna: Itt se­hol. Ez a mun­ka­he­lyem kö­ze­lé­ben van, iga­zi olasz a pa­si, a ki­hor­dók meg fé­lig-med­dig is­me­rő­sök. Már teg­nap­előtt meg­ren­del­tem. Idő­re.

Lehel: Idő­re?

Dianna: Aha. Ma ket­tő­re.

Lehel: Te tud­tad, hogy pont most… szó­val, hogy pont most le­szünk éhe­sek, meg min­den?

Dianna: Tud­tam, na­ná.

Lehel: Őrü­let. Te egy iga­zi bo­szor­kány vagy. Nem vagy te túl­sá­go­san fel­öl­töz­ve az al­ka­lom­hoz?

Dianna: De. Sze­rin­tem is. Le­eresz­tem a re­dőnyt.

Lehel: Mér, hon­nan le­het ide be­lát­ni? Az ég­ből?

Dianna: Pél­dá­ul. Min­den­ho­va be le­het lát­ni va­la­hon­nan.

 

21. kép

(Szom­bat dél­után, Dianna la­ká­sa)

Dianna bélizt iszik, Lehel sört, szól a ze­ne, a té­vé, idill.

 

Dianna: Te mi­lyen fa­gyit sze­retsz?

Lehel: Én az­tán az összeset. Cso­kit, vani-liát, mo­gyo­rót.

Dianna: Én is. Meg én fő­leg a gyü­mölcs­fa­gyit. Nem aka­rod, hogy le­men­jünk a Csipcsupba fagyizni?

Lehel: Most? Fé­nyes dél­után? Még csak az hi­á­nyoz­na. Le akarsz buk­tat­ni? Az ös­­szes szom­szé­dom ott fagyizik. Gon­dol­koz­zál!

Dianna: Per­sze, hü­lye va­gyok. Csak olyan jó el­kép­zel­ni, hogy me­gyek ve­led egy nyá­ri ut­cán, kart kar­ba öltve… Ugye, egy­szer ki­jössz ve­lem az ut­cá­ra?!

Lehel: Nem ar­ról van szó. De hát meg­ért­he­ted, hogy ez most… nem al­kal­mas.

Dianna: Volt egy pa­sim, egy Ri­csi, tök hü­lye gyö­kér, az meg­mond­ta, ide­fi­gyelj, ket­tes­ben sze­ret­lek, de az ut­cán meg bu­li­ban ki­csit ci­ki, hogy ilyen benga szé­les vagy.

Lehel: Nem is vagy benga szé­les.

Dianna: Imád­lak!

Lehel: És mi lett a Ri­csi­vel?

Dianna: Ki­dob­tam. El­kez­dett köl­csön­ké­re­get­ni, meg min­den­fé­le al­bu­mo­kat el­vin­ni az an­tik­vá­ri­um­ba.

Lehel: Te va­la­mi ta­nár­nő vagy, hogy ilyen hu­mán vagy?

Dianna: Nem. Én hul­la­mo­só va­gyok.

Lehel (ki­csit ijed­ten ne­vet): Per­sze. Hul­la­mo­só! Jó kis mor­bid vic­ce­id van­nak, bé­bi.

Dianna: Nem vicc. Egy te­met­ke­zé­si KFT-nél.

Lehel: Tu­dod, kit hü­lyíts! Ko­mo­lyan mon­dod?

Dianna: Ko­mo­lyan.

Lehel: Na vár­jál! Hogy­hogy? Ja ér­tem. Ez va­la­mi ilyen izé, hogy or­vos­tan­hall­ga­tó akarsz len­ni vagy ilyes­mi, azok szoktak…

Dianna: Nem aka­rok. Csak ép­pen oda vet­tek föl. Dol­goz­ni. Se zso­ké­nak, se ma­nö­ken­nek nem kel­let­tem, ér­ted.

Lehel: Hát igen, egy ilyen zso­ké­nak, ugye… női re­lá­ci­ó­ba nincs na­gyon ke­res­ni­va­ló­ja. Én is­mer­tem egy zso­két, az bi­zo­nyos fokig… ő azt mond­ta, ha jól em­lék­szek, Gyu­szi­nak hív­ták, hogy a lány­zso­ké az olyan, mint… most nem is tudom… mint a ka­rón var­jú. Van­nak ilyen dol­gok, a női met­ró­ve­ze­tők­ről nem is be­szél­ve, mert azok­nak egy­sze­rű­en szak­mai szem­pont­ból nem fo­ga­dom el a létjogosultságát…

Dianna: Azt a zso­két, azt én vicc­ből mond­tam, te bu­ta.

Lehel: Na­ná. Evi­dens.

Dianna: Anyu­kám ha­lá­la utántól dol­go­zok itt. Mert amíg ápol­tam sze­gényt, ki­rúg­tak a mekiből, an­­nyit kés­tem, nem volt nap, hogy nem.

Lehel: Mek­ko­ra kö­csö­gök!

Dianna: És ak­kor saj­nos, ugye be kel­lett men­nem eh­hez a Luciditáshoz. Is­me­red? Nem pi­ac­ve­ze­tő, de azért jónevű cég. Tu­dod, ők te­met­ték anyu­ká­mat. Meg­is­mer­ked­tünk, egy­szer csak a fő­nök meg­kér­dez­te, haj­lan­dó va­gyok-e be­lép­ni hoz­zá­juk. Én meg be­lép­tem.

Lehel: Ér­tem.

Dianna: So­kat fi­zet­nek. Meg­be­csül­nek, mert jó kö­zös­sé­gi em­ber va­gyok. Meg jó mun­ka­erő. Te­le em­pá­ti­á­val. …Most un­do­rodsz?

Lehel: De­hogy, cukibébi, de­hogy, csak én még so­ha nem vol­tam így a kö­ze­lé­ben sen­ki­nek, aki hul­lák­kal kavar… il­let­ve fog­lal­ko­zik. Meg le­het ér­te­ni, hogy van az em­ber­ben egy ilyen ösz­tö­nös izé… egy ilyen be­ije­dés vagy bor­za­dás.

Dianna: Per­sze, hogy van. De ez elő­í­té­let, sze­rel­mem.

Lehel: Én is ezt mon­dom, szó sze­rint.

Dianna: Hogy mért a ha­lot­tak­tól fél­nek az em­be­rek, mért nem az élők­től, föl nem tu­dom fog­ni. Pe­dig pont, hogy a ha­lot­tak­tól nem kell fél­ni. A ha­lot­tak sze­lí­dek.

Lehel: Végülis… most, hogy mondod…

Dianna: …Száz év múl­va a ha­lot­tak be lesz­nek in­jek­ci­óz­va, és ott ma­rad­nak ve­lünk, meg­vi­lá­gít­va. Lesz egy szoftwer, meg a hó­nuk alatt ki­csi vil­lany­mo­tor­ok, az­zal in­te­get­nek. Akár jár­nak is majd. Vagy csak mo­so­lyog­nak az uno­kák­ra. A ha­lott már nem bánt sen­kit.

Lehel: Az biz­tos. Leg­föl­jebb az ilyen fil-mekben…

Dianna: Az em­ber, ha nem ke­rül a kö­ze­lük­be, be­le se gon­dol, hogy ki­vel ta­lál­koz­na szí­ve­seb­ben egy sö­tét ut­cán, egy gyil­kos­sal vagy egy ha­lot­tal.

Lehel: Már­mint ha az­zal a gyil­kos­sal, aki meg­öl­te? Hát evi­dens, hogy jobb a ha­lott, per­sze, csak ha már el­fu­tott a gyilkosa…

Dianna: Na­ná. Mond­juk, én in­kább el­mé­le­ti­leg ér­tet­tem.

Lehel: Mér, hát én is úgy mond­tam. El­mé­le­ti­leg. Jobb egy ilyen sö­tét ut­cát el­ke­rül­ni, nem?

Dianna: De.

Lehel: Nem akar­ta­lak meg­bán­ta­ni. Ne ha­ra­gudj, cukibébi.

Dianna: Nem ha­rag­szom.

Lehel: Ha ott dol­go­zol, ott dol­go­zol. Az is egy mun­ka, a izé, a te­met­ke­zés, azt is meg kell csi­nál­ni va­la­ki­nek. A föld alatt is, ugye, már úgy ért­ve, egy föld­alat­ti vas­út re­lá­ci­ó­já­ban, ott is sok­faj­ta mun­ka van, nem­csak a vo­nat­ve­ze­tés, ami ugye a csúcs, ha­nem so­rol­hat­nám. A lé­nyeg, hogy ott is min­dent meg kell csi­nál­ni, vagy mittudomén, a vé­cé­pu­co­ló, az is egy munka… már bo­csá­nat, ez­zel nem azt aka­rom mon­da­ni, hogy…

Dianna: …Értem, sugabébi, ér­tem.

Lehel: Hogy is hív­ják a cé­get?

Dianna: Luciditas.

Lehel: Ak­kor te biz­tos sze­re­ted a vámpíros filmeket…

Dianna: Nem na­gyon. Mért gon­do­lod? Ja, hogy emi­att? Ugyan, cukorboy! Ezek nem hul­lák, ezek ha­lot­tak! Én nem az a me­zei hul­la­mo­só va­gyok, akit mu­tat­nak a fil­mek­ben, aki köz­vet­le­nül az exit után, meg pro­szek­tú­ra és ilyes­mi. Ahol si­vít a fű­rész és a has­ba pa­kol­ják be­le az agy­ve­lőt! Meg zip­zár köl­dök­től a nyakukig…

Lehel: Zip­zár? Mingyár ros­­szul le­szek.

Dianna: Pont azt mon­dom, hogy sem­mi zip­zár.

Lehel: Há­la is­ten­nek!

Dianna: Tu­dod, mi­kor! Azért minden­nek van ha­tá­ra! Én­hoz­zám már tu­laj­don­kép­pen ös­­sze­rak­va, kegyeletkészen ke­rül­nek, én csak szin­te csi­no­sí­tok, jó, itt-ott még mos­ni kell, tö­röl­ni, de fő­leg nyír­ni, smin­kel­ni, öl­töz­tet­ni, fri­zu­ráz­ni, ezért mon­dom, hogy tu­laj­don­kép­pen szob­rá­szat. És én né­ha ki­fe­je­zett szob­rász­nak vagy mi­nek ér­zem ma­gam, ko­mo­lyan. Mint a vi­asz a Ma­dame Tussaud-nál, olyan a ta­pin­tá­suk, már bo­csá­nat. Akár hi­szed, akár nem, en­gem meg­nyug­tat­nak. Mert nem kell fél­ni tő­lük. A min­den­fé­le hát­só szán­dé­ka­ik­tól. Hogy va­la­mi fél­re­ér­tés támad…

Lehel: Fél­re­ér­tés?

Dianna: Hát hogy te ezt hi­szed egy hely­zet­ben, a má­sik meg pont el­len­ke­ző­leg. Az élő test min­dig akar va­la­mit, va­la­mi mást, so­ha nem olyan en­ge­del­mes, mint az én kun­csaft­ja­im.

Lehel: Na­ná.

Dianna: A fő­nö­köm át se vesz ke­ze­let­len tes­tet, in­kább vis­­sza­kül­di.

Lehel: Még szép.

Dianna: Ez tu­laj­don­kép­pen egy morbokozmetológusi mun­ka.

Lehel: Morbo mi?

Dianna: Holt­test­koz­me­ti­kus. …Most nem úgy ért­ve, hogy mi­tes­­szer vagy mély­hám­lasz­tás és bra­zil­gyan­ta, ha­nem leg­in­kább smin­ke­lés. Bár­ki meg­iri­gyel­het­né, ren­des, drá­ga smink. Meg haj­mo­sás, fodrászolás, az öl­töz­te­tés­ről nem is be­szél­ve.

Lehel (me­red­ten néz): Aha…

Dianna: Most ki­áb­rán­dul­tál be­lő­lem?

Lehel: Nem, nem, sem­mi­kép­pen se.

Dianna: De, lá­tom. Ha elő­re meg­mon­dom, föl se jössz hoz­zám, ugye?

Lehel: Nem ar­ról van szó, hogy föl­jö­vök, vagy nem föl­jö­vök. Ha­nem hogy… ilyen hir­te­len. Egyszercsak azt mon­dod, heló, hul­la­mo­só va­gyok.

Dianna: Iga­zad van. De ne­kem se kön­­nyű ám meg­mon­da­ni az ilyes­mit! Mond­hat­tam vol­na, amit aka­rok, csak neked… csak te­ve­led nem akar­tam ha­zud­ni. Azt akar­tam, hogy ez a mi szerelmünk… ez tisz­ta ma­rad­jon. Ér­ted. Mingyár egy nap­ja lesz, hogy…

Lehel: Hogy já­runk?

Dianna: Hogy meg­csó­kol­tál az édes for­ró csillagajkaddal… Csó­kolj meg! Vagy ki­áb­rán­dul­tál?

Lehel: Hogy a fasz­ba áb­rán­dul­tam vol­na ki? Ne vic­celj már! Kü­lön­ben is, a mun­ka az mun­ka.

Dianna: Ak­kor mondd szé­pen, hogy mi va­gyok ne­ked!

Lehel: Az én som­lói galuskám… Az vagy ne­kem. A te­le tál som­lói ga­lus­kám vagy ne­kem. Vagy nem az vagy? (csók, öle­lés)

Dianna: De, az va­gyok.

Lehel: Meg a ma­dár­te­jem, na. Csak ki­csit meg kell emésztenem… an­­nyi az egész. Érted… még­se egy min­den­na­pi dolog…

Dianna: Vo­na­tot ve­zet­ni se min­den­na­pi dolog…

Lehel: Na­ná, hogy nem! Gon­dol­kod­jál! Ar­ról me­sél­het­nék.

Dianna: Ak­kor me­sélj!

Lehel: Az nem sem­mi. És nem­csak ugye a szak­tu­dás meg a gya­kor­lat. Én­ve­lem már an­­nyi pszi­cho­ló­gi­ai tesz­tet csi­nál­tak, mint egy ki­sebb el­me­osz­tál­­lyal. Mer nincs me­se, ez lel­ki mun­ka. Gon­dol­kod­jál! Olyan igény­be­vé­tel, hogy pá­rat­lan. Ahogy hú­zod ma­gad után a sö­tét­ben az ikszezer ton­nát, ott ül ben­ne a nép, az uta­zó­kö­zön­ség ától cet­tig, min­den. Te meg hú­zod a föld alatt a vaksötétben… én a leg­job­ban ezt sze­re­tem ben­ne, a sö­té­tet be­vi­lá­gí­ta­ni. Be­ha­tol­ni, ér­ted?

Dianna: Ez szép, hogy sötétben…

Lehel: Na­ná. Volt egy bá­nyász, Berend Iván. És erról volt egy film a té­vé­ben. Biz­tos lát­tad. És ne­kem az­óta ez lett a má­ni­ám, be­ha­lad­ni egy alag­út­ba ki­vi­lá­gít­va. Egy­szer na­gyon ki­kap­tam, mert ki­gyúj­tot­tam a dunyhánkat… gyer­tyá­val, mert az anyu­kám ki­vet­te az ele­met az elem­lám­pá­ból, hogy alud­jak. Ez ve­szé­lyes do­log ám! Ilyen­kor az em­ber­nek ész­nél kell len­ni, tűz­ol­tók, minden…

Dianna: Nagyonis értem…

Lehel: Tu­dod, hogy mi tűz­biz­ton­sá­gi elő­írás van ott lenn mi­ná­lunk?

Dianna: Na­ná. És mi lett a duny­há­val?

Lehel: Anyu­kám föl­kap­ta, ki­dob­ta az ab­la­kon. Ilyen kis gye­rek­duny­ha volt, ha­mar el­égett. An­­nyi toll se volt ben­ne, mint egy an­gyal­ban. Na, kap­tam azu­tán, ne félj, berendivánt, csak úgy csat­to­gott.

Dianna: Fe­jed­re?

 

(si­mo­gat­ja Lehel ko­po­nyá­ját)

 

Lehel: Ja… És hogy bí­rod, ööö, a foly­to­nos gu­mi­kesz­tyű-vi­se­lést? Mert gon­do­lom, foly­ton az van rajtad… más­képp azért még­is, ugye…

Dianna: Még­is mi?

Lehel: Hát fog­ni a kun­csaf­tok után, meg ilyesmi… kony­ház­ni és sa­töb­bi dol­gok. Pél­dá­ul főzni…

Dianna: …Persze. Re­me­kül bí­rom a gu­mi­kesz­tyűt, sze­ren­csé­re. Kis­lány ko­rom­tól. Va­la­hogy min­dig sze­ret­tem, ha raj­tam van. Lá­tom, ez té­ged na­gyon fog­lal­koz­tat. A Luciditas.

Lehel: Egy csöp­pet se, csak ugye, ha be­szél­ge­tünk, az em­ber­nek be­ug­rik, már a pusz­ta hi­gi­é­nia mi­att is…

Dianna: So­se ér­tet­tem, hogy az em­be­rek mért un­do­rod­nak a má­sik em­ber­től, aki haj­szál­ra ugyan­olyan. Ak­kor ma­guk­tól is un­do­rod­nak? Egy ápo­ló­tól pél­dá­ul nem un­do­rod­nak, aki pe­dig min­den pisikakit ös­­sze­csi­nál a hal­dok­ló­val, meg még az exitje után is el­lát­ja. Én­tő­lem meg un­do­rod­nak.

Lehel: Kö­csö­gök. Én, is­ten bi­zony, nem un­do­ro­dok.

Dianna: Ak­kor jó. Mer te egy kü­lön­le­ges cukorbébi vagy.

Lehel: Na­ná. Ne tö­rődj ve­le. Meg kell él­ni és kész… a ha­lott is em­ber.

Dianna: Pon­to­san. Kü­lön­ben is, most ezt csi­ná­lom, hol­nap mást. Ta­lán te örök­ké met­ró­ve­ze­tő akarsz len­ni?

Lehel: Tu­dod, ki!

Dianna: Na ugye.

Lehel: Il­let­ve hát… mond­juk, én spe­ci­el igen. Mer én ab­ba kur­vá­ra be­le­dol­goz­tam ma­ga­mat, az az igaz­ság, a mo­no­tó­ni­á­ba. Leg­föl­jebb még törzsfőnök… azt el tud­nám kép­zel­ni, Ta­hi­tin. Mint ez a Gaugin, az is va­la­mi ilyes­mi volt.

Dianna: Törzs­fő­nök? Csu­da­po­fa vagy. Iga­zi csu­da­po­fa. Ha aka­rod, szök­jünk meg Ta­hi­ti­ra.

Lehel: Nem hü­lye­ség! Fű­szok­nya, ágyék­kö­tő, kis cso­ki csajok…

Dianna: Majd adok én ne­ked cso­ki csajokat… A cso­ki csa­jod is én va­gyok. Nem va­gyok ne­ked elég cso­ki? Be­ken­jem ma­gam?

Lehel: Elég cso­ki vagy. Kétlábon já­ró Gundel-palacsinta vagy…

Dianna: Er­re vágysz? Gundel-palacsintára? Csi­nál­jak? Csi­ná­lok. Amit csak akarsz.

Lehel: Ha te vagy a Gundel-palacsinta, ar­ra vá­gyok.

 

22. kép

(Szom­bat es­te, Dianna la­ká­sa)

Jég­kré­met esz­nek, ki­csit már lát­szik raj­tuk az el­múlt két nap fá­radt­sá­ga.

 

Dianna: Nem unsz még, sugabébi?

Lehel: Nem.

Dianna: De nem­csak azért nem, mert sze­re­ted a mo­no­tó­ni­át?

Lehel: Nem azér nem.

Dianna: Én­sze­rin­tem te még so­ha nem vol­tál sze­rel­mes. Most én­be­lém meg az vagy. Nem?

Lehel: De.

Dianna: Te le­szel az utol­só Lehelem.

Lehel: Ezt hogy ér­ted?

Dianna: Mind­egy, vicc volt.

Lehel: Mért, volt már Leheled?

Dianna: Nem.

Lehel: Ha­nem.

Dianna: Ro­bi volt, meg Gyu­la. Egy Ahmed… És ne­ked?

Lehel: Meg volt még a Ri­csi, nem sze­ret­ném, ha el­fe­lej­te­néd.

Dianna: Volt a Ri­csi is. Nem szá­mít. És ne­ked?

Lehel: Tu­dod, ki em­lék­szik. Volt min­den­fé­le nevű…

Dianna: Szó­val, ööö… előt­tem is meg­csal­tad a Hildegardot?

Lehel: Nem. Illetve… végülis meg. Ahogy vesszük… Ha egy ilyen ki­rú­gás a hám­ból meg­csa­lás. Mert ez egy fér­fi­nél ab­szo­lút más­képp van. Gondolkodjál!… Van ne­ki egy hang­sú­lyo­zot­tan egész­ség­ügyi ré­sze is. Min­den­eset­re volt csaj elég. Ez a mi szak­mánk is tisz­tá­ra el­kez­dett nő­i­e­sed­ni, en­nek min­den kö­vet­kez­mé­nyé­vel. Hogy rá­mász­nak egye­ne­sen az em­ber­re. Őszin­tén szól­va, még cso­ki is volt. Félcsoki, de ma­gyar. De ám az ilyen Ah­me­dok­kal azért vi­gyáz­ni kell.

Dianna: Mért, Cukorbébi? Azért mert arab?

Lehel: Nem azért, mert arab, ha­nem azért, mert te nem is­me­red az éle­tet, kis­ci­cám. Kit ér­de­kel­ne, ha arab? Csak­hogy egy ilyen konk­rét Ah­med előbb ké­sel, az­tán vesz me­net­je­gyet. Az el­len­őr ha­ve­rok en­nek az ele­ven en­cik­lo­pé­di­ái. Én lá­tom, mi megy oda­lenn. Nem is be­szél­ve a …

Dianna: Cigányokról…

Lehel: Na ja. Mi a szak­nyelv­be csak új­ma­gyart mon­dunk.

Dianna: Tu­dod, hogy én is ci­gány va­gyok?

Lehel: Bocsika. Nem tudtam… Mi van?

Dianna: Mér, az baj?

Lehel: Ne hü­lyít­sél, cukorbébi! Ez­zel a bőr­rel?

Dianna: Ez­zel. Ha ci­gá­nyo­zol, én ci­gány va­gyok. Ez­zel a bőr­rel. Zsi­dóz­ni nem akarsz? Mer akkor…

Lehel: Ne csi­náld már! In­kább nem ci­gá­nyo­zok, jó? Ti az interneten már tök­re meg vagy­tok za­va­rod­va a piszitekkel. De oké, oké, iga­zad van, meg­ér­tet­tem. Én, az az igaz­ság, nem is szok­tam, leg­föl­jebb tár­sa­ság­ba, a vicc ked­vé­ért. Kü­lön­ben tu­dod, mit? Kit ér­de­kel, ha nem bal­hé­zik. Ha ren­de­zett az öl­tö­zé­ke, meg ren­de­sen uta­zik?

Dianna: Per­sze. Épp­olyan em­ber.

Lehel: Evi­dens. És ezek­be vol­tál sze­rel­mes? Ro­bi meg Gyu­la?

Dianna: Nem vol­tam sze­rel­mes. Ma­gá­nyos vol­tam. Te­hoz­zád ezek nem vol­tak fog­ha­tók. Sen­ki, Lehel ve­zér. A kis­láb­uj­jad kör­mé­hez se.

Lehel: Mér pont a kis­láb­uj­jam?

Dianna: Mert szép. Min­de­ned szép.

Lehel: És így ért­ve a kis­láb­uj­jam is?

Dianna: Gyö­nyö­rű.

Lehel: És mim szép még konk­ré­tan?

Dianna: Min­de­ned szép. És ne­kem?

Lehel: De mim a leg­szebb?

Dianna: Mond­jam vagy mu­tas­sam? (ölel­ke­zés) Mondd, te er­re vágysz tény­leg, ami én va­gyok? Nem­csak a han­gu­lat mi­att mon­dod? Az új­don­ság miatt… Hol­nap is ezt fo­god gon­dol­ni, ugye?

Lehel: Na­ná. Te olyan vagy, mint egy le­ve­ses­tál ma­dár­tej. Egy tö­mött cuk­rász­da. Gye­rek­ko­rom­ban egy­szer el­vit­tek egy fa­lu­si la­ko­da­lom­ba Sár­bo­gárd­ra. El­fá­rad­tam, le­fek­tet­tek, reg­gel egy olyan szo­bá­ban éb­red­tem, ami te­le volt tor­tá­val. De te­lis te­le. Meg kré­mes­sel. A pla­fo­non is Ri­gó Jan­csi, ér­ted. Ott érez­tem így ma­gam. Hogy akár­ho­vá nyú­lok, kur­va jó. Vagy akár­ho­va dör­zsö­löm az akármimet… Csak ami­kor ki akar­tam men­ni, be volt va­la­hogy zár­va az aj­tó. So­ká­ig dö­röm­böl­tem, sem­mi. De ez so­ká­ig nem iz­ga­tott, csak ami­kor már hány­ni kel­lett. Ad­dig et­tem ott, kós­tol­gat­tam, amíg el­csap­tam a gyom­rom.

Dianna: Sze­gény kis Lehel… És az­tán?

Lehel: Már sír­tam is, mi­re jött az a nő, aki ott volt a nemtudomki. Nász­as­­szony. Ki volt fest­ve, de a pú­der alatt is lát­szott a kis ba­ju­sza, mer fa­lun azért so­ká­ig így ment, hogy há­zi krém, há­zi make up. Már nem volt jó­zan, és bor­zasz­tó dü­hös volt. Azt mond­ta, jól ki­ve­ri a seg­gem az anyám he­lyett, mert lát­ja, hogy tor­tás a slic­cem. És ha ő le­tö­röl­ge­ti, ab­ba nem lesz kö­szö­net. De az­tán nagy vi­hog­va ki­en­ge­dett. Pont úgy ne­ve­tett, mint­ha szi­ré­náz­na.

Dianna: Mért hagy­tad ma­gad?

Lehel: Mon­dom, hogy nem hagy­tam! Sza­lad­tam a klo­tyó­ra.

Dianna: Én lak­tam fa­lun, de so­se vol­tam fa­lu­si la­ko­da­lom­ba.

Lehel: Na, az­óta én se.

Dianna: És hány­tál?

Lehel: Ja. Mint a la­ko­dal­mas ku­tya.

 

23. kép

(Szom­bat es­te, Dianna la­ká­sa)

Ül­nek az asz­tal­nál, esz­nek, isz­nak, szól a ze­ne.

 

Dianna: Én úgy va­gyok kö­vér, ahogy a hold ezüs­tös. Ezt va­la­mi­kor ré­gen ol­vas­tam. Egy író ír­ta. Es­ter­házy.

Lehel: Azt is­me­rem. Fő­leg a báty­ját. Meg volt egy csa­jom, an­nak az ös­­szes köny­ve meg­volt. Nem ha­zu­dok. Szem­üve­ges csaj… De mi van, ha nem te­li­hold van, mi? Er­re nem gon­dolt? Az anore-xiásokra.

Dianna: Ne­kem min­dig te­le­hold van, sze­rel­mem. Mond­juk, a kö­vér szót, azt nem iga­zán sze­re­tem, meg a mo­let­tet se, mert ha azt mon­dom, hogy mo­lett, még job­ban a kö­vér­re van gon­dol­va vagy a há­jas­ra, ami nem ugyan­az. Én nem há­jas va­gyok, azt ki szok­tam kér­ni ma­gam­nak. Meg a túl­sú­lyos­tól is frászt ka­pok. A da­gadt­ról nem is be­szél­ve. A da­gi­ról. Több szi­no­ni­mát tu­dok, mint bár­ki. Fo­gad­junk, versenyezzünk… Azt meg, hogy obez va­gyok, azt a franc se ér­ti.

Lehel: Mond­juk én se kris­tály­tisz­tán.

Dianna: A kö­vér or­vo­si nyel­ven, az az obez.

Lehel: Ér­de­kes egy ilyen szak­nyelv. Mi­ná­lunk oda­lent a föld alatt… ugye van­nak ki­fe­je­zé­sek, amit csak mi tu­dunk, azt kí­vül­ál­ló az is­ten­nek se ért­he­ti meg. Egy ci­vil pél­dá­ul tök el len­ne té­ved­ve. Hogy mi pél­dá­ul az AVR. Fo­gad­junk, hogy nem tu­dod.

Dianna: De tu­dom. Mit ka­pok, ha tu­dom?

Lehel: Azt ci­vil nem tud­ja, nyuszómuszó, olyan is­ten nincs.

Dianna: Az az ilyen izé, A,V,R. Meg­van! Automata-Vész-Relé. Meg­ál­lít vagy ilyes­mi.

Lehel: Nem. Én nyer­tem. Au­to­ma­ti­kus Vo­nat­ve­ze­tő Rend­szer. És mit je­lent? Na? Ha mond­juk ros­­szul lesz a ve­ze­tő, vagy ha te­szem azt, mű­sza­ki meg­hi­bá­so­dás tör­té­nik, ak­kor se­gít el­há­rí­ta­ni. Ér­ted, ez egy ko­moly szak­ma, ez hi­va­tás, eb­be nem le­het ös­­sze­vis­­sza imp­ro­vi­zál­ni, hogy „vész re­lé”, meg sa­töb­bi. Fo­ga­dok, azt se tu­dod, mi a se­géd­ve­ze­tő.

Dianna: De tu­dom. Ott ül a ve­ze­tő mel­lett. A se­géd­je.

Lehel: Ott ül, ott ül. De mi­nek ül ott! Mesélhetnék…

Dianna: Ak­kor me­sélj.

Lehel: Csa­jok nem szok­ták sze­ret­ni.

Dianna: Én sze­re­tem. Én nem a csa­jok va­gyok. Én a sze­rel­med va­gyok. Vagy nem?

Lehel: De.

Dianna: Egy­ál­ta­lán, hogy let­tél te vo­nat­ve­ze­tő? Bel canto létedre…

Lehel: Nem vet­tek fel a mű­sza­ki­ra. Szar vol­tam ma­tek­ból. Er­re fog­tam és el­men­tem a föld­alat­ti­hoz. Az­tán be­le­sze­ret­tem a vo­nat­ve­ze­tés­be. Ez ne­kem pas­­szió. Ha egy hé­tig nem ve­zet­he­tem, tök be­teg va­gyok. Ne­kem a mo­no­tó­nia a gyógy­sze­rem, meg a sö­tét.

Dianna: Ott is­mer­ted meg őt? A fe­le­sé­ge­det.

Lehel: Ott? Ne rö­hög­tess! A Hildegard le nem jön­ne a moz­gó­lép­csőn. Kla­uszt­ro­fó­bi­ás.

Dianna: Ak­kor hol?

Lehel: Gim­ná­zi­um­ban. Gim­ná­zi­u­mi osz­tály­társ. A sza­lag­ava­tón lett ter­hes, úgy, ahogy mon­dom, az el­ső ne­mi izénk­től. Du­gá­sunk­tól. Mond­ta, hogy mi van, saj­nos be­kap­ta a le­gyet, er­re el­vet­tem. Mért ne, gon­dol­tam, jobb, mint ott­hon, ott­hon ös­­sze­sen két szo­bánk volt, en­nél alig na­gyobb la­kás, a fa­te­rom sztrókos, a mu­te­rom si­rat­ja, mit szű­kös­köd­jünk? És tény­leg saj­nál­tam a csajt. Nem volt szép lány, meg még ez is, hogy ter­hes lett, mér kúrjak ki ve­le? Biz­tos sze­ret is. Meg tet­szett, hogy va­la­ki pont én­tő­lem ter­hes. Hogy ez ne­kem csak úgy megy. Az­tán az es­kü­vő utá­ni hé­ten egyszercsak ve­té­lés, meg izé, vér­mér­ge­zés, bazmeg, min­den szar, ott áll­tunk ti­zen­ki­lenc éve­sen, hogy so­se le­het gye­re­ke. De­rült ég­ből. Volt vi­szont la­kás, be volt ren­dez­ve, a szü­lei a szan­tál­fa vé­cé­pa­pír­tar­tó­ig be­zá­ró­lag min­dent meg­vet­tek. Ak­kor el­kez­dett a Kül­ker­re jár­ni.

Dianna: És sze­re­tett?

Lehel: Kül­ker­re jár­ni?

Dianna: Nem, ha­nem té­ged.

Lehel: Ele­in­te biz­tos, leg­alább­is azt mond­ta. Amíg haj­tot­ta be­le ma­gát a sze­re­lem­be, mert fon­tos volt, hogy ve­gyem el. Meg lett mond­va, ha van le­pa­pí­ro­zott fér­je, azon­nal meg­ve­szik ne­ki a la­kást a szü­lei.

Dianna: És most?

Lehel: Nem tu­dom. Ez így nem na­gyon ke­rül szó­ba. Nyil­ván sze­ret a ma­ga fitnesz-söprű mód­ján, mer azt lá­tom, hogy fél­té­keny. Ne tudd meg. De a tor­nát azért job­ban sze­re­ti, a welneszt, meg a biokosztot. Nem egy ro­man­ti­kus al­kat. Pél­dá­ul egyáltalába nem ál­mo­dik, azt mond­ja, ah­hoz ő túl ke­mény és el­fog­lalt. Ha va­la­mi lel­ki sa­lak­ja van, ki­sza­u­náz­za és jól van. Vagy el­in­té­zi egy félmaratonnal. Ösz­­sze­sen egy vic­cen tud ne­vet­ni, a sa­ját­ján, Lehel, ne le­gyél hű­tő­szek­rény, ha ezt mond­ja, ak­kor tud.

Dianna: Pe­dig sze­rin­tem nem te vagy a hű­tő­szek­rény.

Lehel: Na­ná. Amit a leg­job­ban sze­ret, az a pénz. Az üz­let. Az any­ja is tel­je­sen üz­let­as­­szony, orosz, de még min­dig jobb nő, mint a Hildegard. Egy da­ra­big kö­zös cé­gük volt, nem is tu­dom, mit, meg hogy. Kőgazdag, az biz­tos. Tu­dod mért tud­ja, hogy men­­nyi a fi­ze­té­sem? Mert min­den hó­nap­ban el­ké­ri a ki­mu­ta­tá­som, és le­szá­mol ne­kem fil­lér­re még egy­szer an­­nyit, ez a meg­ál­la­po­dás. Az igaz, több pénzt nem na­gyon ad, úgy kell ki­kö­nyö­rög­nöm. Meg­né­zi a slejf­nit, lo­bog­tat­ja és ne­vet raj­ta. Lehus, Lehus, ez még a mo­dell­je­id­re is ke­vés len­ne, azt mond­ja.

Dianna: Mo­del­lek? Te fo­tó­zol? Mi­lyen mo­del­lek?

Lehel: Ne fél­jél, vas­út. Azt el­mond­ha­tom, ne­kem komp­lett meg­van­nak Eu­ró­pa föld­alat­ti­jai a kez­de­tek­től má­ig. Ér­ted, te­rep­asz­tal a pla­fo­non is, kis föld­alat­ti­nak be­ren­dez­ve. Tisz­ta au­to­ma­ta, sváj­ci és né­met mo­del­lek, szá­mí­tó­gé­pes ve­zér­lés, kurvajó cucc. Ér an­­nyit mint egy béemvé, azt el­hi­he­ted. Ku­ta­tók ér­dek­lőd­tek utá­na. Azt szok­ta mon­da­ni a Hildegard, hogy én nem is hoz­zá já­rok ha­za, ha­nem a vo­na­ta­im­hoz. Köz­be meg szé­gyel­li, hogy én nem va­gyok entellektus-foglalkozású. Ha egy­szer-egy­szer el­visz a tár­sa­sá­gá­ba, nem sza­bad mon­da­nom, hogy vo­nat­ve­ze­tő va­gyok, ha­nem hogy mérnökvállalkozó-manager, és hogy kü­lön ta­nács­adó cé­gem van. S hogy van egy jó­po­fa hob­bym, a vo­nat­ve­ze­tés, ahogy, mittudomén, a cá­rok a Szu-ba ácsok vol­tak. Mel­les­leg, mond­juk, tény­leg a hob­bym. Azt sze­re­tem a leg­job­ban, be­men­ni ab­ba a szo­bá­ba.

Dianna: Áll­jon meg a me­net! Mi­lyen szo­ba? Mert ugye ez nem az er­ké­lyes szo­ba, meg nem is a há­ló. Igen, ez ki­zá­ró­lag az le­het, ame­lyik hát­ra néz, a Lestyán ut­cá­ra.

Lehel: Pon­to­san.

Dianna: És te tény­leg a vo­na­ta­id­hoz jár­tál ha­za?

Lehel: Most mit mond­jak? Lé­nye­gé­ben igen. Meg hát ho­va jár­jak, ott la­kok. Ki­nek van ked­ve bal­héz­ni, ha kur­vá­ra fél­té­keny. Mert kur­vá­ra, az az igaz­ság.

Dianna: Mért fél­té­keny, ha nem sze­ret?

Lehel: Mer ami az övé, az az övé. Ha tud­ná, hogy én itt ve­led mi­ket ka­va­rok, hát ne tudd meg… Sze­rin­tem biz­tos rám kül­de­ne va­la­mi ka­u­ká­zu­si izom­ál­la­tot. Van­nak ilyen nexusai… Meg még rád is.

Dianna: Nem tud­ja meg. Hacsak…

Lehel: Mit ha­csak?

Dianna: Ha­csak nem aka­rod, hogy meg­tud­ja. Ha nem dön­tesz úgy, hogy…

Lehel: Gon­dol­kod­jál! Tu­dod mikor!… Ne be­szélj már hü­lye­sé­ge­ket.

Dianna: Csak úgy mond­tam? Le­het mon­da­ni sze­re­lem­ből, nem?

Lehel: De­hogy­nem.

Dianna: Most a vo­na­ta­id­ra gon­dolsz, ugye?

Lehel: Már hogy ért­ve?

Dianna: Hát, hogy… mi lesz most ve­lük.

Lehel: Mi­kor most?

Dianna: Ezek után. Ezen­túl. Én az éle­tem­nél is job­ban sze­ret­lek. Meg­vé­de­lek, el­dug­lak. In­nen nem kell ha­za­men­ned, ér­ted? Egy sza­vad­ba ke­rül, és so­ha töb­bet nem kell.

 

24. kép

(Szom­bat ké­ső es­te, Dianna la­ká­sa)

Idill, he­ve­rész­nek az ágyon.

 

Dianna: Aki kö­vér, az van. An­nak van egy ki­ter­je­dé­se.

Lehel: Az biz­tos.

Dianna: De mondd meg, ki a franc le­szek, ha, mond­juk, le tud­nám ad­ni azt a húsz ki­lót, amit foly­ton le aka­rok?

Lehel: Ne akar­jad! Ek­ko­ra vagy, és kész. Aki­nek nem tet­szik, te­het egy szí­ves­sé­get.

Dianna: Egész­ség­ügyi­leg aka­rok. Vér­ke­rin­gés, me­sze­se­dés, ilyes­mik. De fé­lek, hogy ak­kor be­lő­lem lesz húsz ki­ló­val ke­ve­sebb. El­tű­nik húsz ki­ló én. Le­het, hogy nem nagy baj, de ak­kor is. Per­sze, ha a kö­vér­ség csak rám ra­kó­dott, ugye, az ízek­kel és men­­nyi­sé­gek­kel szem­be­ni te­he­tet­len­sé­gem és gyen­ge­sé­gem kö­vet­kez­té­ben, ha raj­tam van és nem ben­nem, ak­kor nem be­lő­lem vész el, sőt ép­pen ál­ta­la ve­szek el én, én, aki­nek gon­do­lom ma­gam, il­let­ve aki vol­tam. Az én ott van a háj alatt, csak nem lát­szik.

Lehel: De hát én lá­tom, le­hú­zom a pap­lant és lá­tom. Nem? Csak úgy reng az éned. Nem?

Dianna: De. Mert te egy an­gyal vagy, aki így sze­ret, ahogy va­gyok, kö­vér­nek. Itt­hon, egye­dül én is sze­re­tek kö­vér len­ni. Ha tu­dom, hogy ki se kell moz­dul­nom két na­pig. Szom­bat-va­sár­nap tel­jes meg­győ­ző­dés­sel kö­vér va­gyok, csak va­sár­nap dél­után szar, druk­kol­ni, hogy be­le­fé­rek-e va­la­mi cuc­com­ba hét­fő reg­gel. Ne­kem még a kép­ze­le­tem is kö­vér. Mondd, hogy sze­retsz!

Lehel: Sze­ret­lek. Az a leg­na­gyobb baj, hogy se­hogy se tud si­mán men­ni. Ez a do­log a Hildegarddal. Ah­hoz egye­ne­sen cso­da ké­ne.

Dianna: Csi­ná­lok cso­dát. Mi­hez ké­ne cso­da?

Lehel: Tu­dod jól, gon­dol­kod­jál! A nemhazamenéshez. Le­gyél nyu­godt, az csak úgy megy, nyuszómuszó, ha még az or­szág­ból is el­húz­zuk a be­lün­ket.

Dianna: És? Mi aka­dá­lya van? El­me­gyünk Ang­li­á­ba. Ott is csak hal­nak meg az em­be­rek. Egy ki­kép­zett hul­la­mo­só tu­dod, hogy ott mit ke­res? A négy­ezer fon­tot is ös­­sze­hoz­za. Van ne­künk egy ilyen bel­ső hír­adónk, ab­ban ol­vas­tam. Ab­ból szé­pen megélünk… Előbb-utóbb te is ta­lálsz ma­gad­nak va­la­mit, aztán…

Lehel: Nem is, hogy el­me­gyünk. Mer az egy do­log. Ha­nem hogy hogy me­gyünk el, hogy ne ke­res­tes­sen. Az a leg­jobb, ha tény­leg el­ra­bolsz. Ha úgy csi­ná­lunk.

Dianna: Em­ber­rab­lóst játs­­szunk?

Lehel: Olyas­mi. Csi­nál­junk úgy. Ak­kor én mond­ha­tom, hogy szori, nem te­he­tek sem­mi­ről.

Dianna: Azt sze­ret­néd mon­da­ni?

Lehel: Fa­szom sze­ret­né. De ezt pél­dá­ul le­het­ne mon­da­ni, ha úgy adód­na, hogy muszájna. Ér­ted. Még­is le­gyen va­la­mi in­do­ka az em­ber­nek.

Dianna: Ak­kor vedd úgy, hogy mos­tan­tól el vagy ra­bol­va.

Lehel: Se­gít­ség! Mi­től ve­gyem úgy?

Dianna: Aka­rod, hogy meg­bi­lin­csel­je­lek?

Lehel: Nincs is bi­lin­csed.

Dianna: Ahogy te té­vedsz. Van! Ren­des bi­lincs, még a pol­gár­őr Jó­zsi, az anyám­nak az utol­só pa­si­ja hagy­ta itt. Meg­mu­tas­sam?

Lehel: Nem hi­szem el. Hü­lyés­kedsz. Mu­tasd!

Dianna (elő­húz az ágy alól egy kéz­bi­lin­cset, kulc­­csal): Hü­lyés­ke­dik a né­ni?

Lehel: Ööö… hogy­hogy itt tar­tod az ágy alatt?

Dianna: Hát úgy. Mon­dom, hogy el vagy ra­bol­va.

Lehel: És rám is aka­rod ten­ni?

Dianna: Az at­tól függ. Ha akarod… Ha pél­dá­ul nem vi­sel­kedsz jól, meg­bi­lin­csel­lek és ki­ve­rem a fe­ne­ked.

Lehel: Ahogy azt Mó­ric­ka elképzeli…

Dianna: Olyan kép­ze­le­tem van, hogy az ös­­szes csa­tor­na a nyo­má­ba nem ér.

Lehel: Me­sélj, mi­lyen kép­ze­le­ted?

Dianna: Hát, szö­ve­vé­nyes.

Lehel: Per­verz?

Dianna: Mér, mi a per­verz?

Lehel: Hát, pél­dá­ul, ami­kor az egyik jól el­ve­ri a másikat… és ar­ra izgul…

Dianna: Raj­tam nem mú­lik, ha va­la­ki ar­ra izgul…

Lehel: Alud­junk, hol­nap dol­goz­nom kell.

Dianna: De csak dél­től. Ha egy­ál­ta­lán el­en­ged­lek.

Lehel: Hogy­hogy ha el­en­gedsz?

Dianna: Meg­be­szél­tük, hogy el vagy ra­bol­va, nem?

 

Lehel el­al­szik, Dianna ki-be­csat­tint­gat­ja a bi­lin­cset, né­zi Lehelt.

 

25. kép

(Va­sár­nap dél­előtt, Dianna la­ká­sa)

Ágy­ban reg­ge­liz­nek, ká­véz­nak, mint egy há­zas­pár.

 

Dianna: Men­­nyei így.

Lehel: Ja. He­te­dik menny­or­szág. Min­den­nap így ké­ne reg­ge­liz­ni.

Dianna: Raj­tad mú­lik, sugabébi.

Lehel: Raj­tam sem­mi se mú­lik.

Dianna: Csak min­den.

Lehel: Vár­jál, vár­jál! Ha jól tu­dom, még min­dig el va­gyok ra­bol­va. Nem hang­zik rosszul… De ha már el­ra­bolsz, mért nem kérsz vált­ság­dí­jat?

Dianna: Mert nincs an­­nyi pénz…

Lehel: A faszt nincs. Ha ügyes vagy, a Hildegard rö­hög­ve ki tud­ná fi­zet­ni. A múlt hé­ten húsz­ezer Eurót ka­pott va­la­mi sö­tét üz­le­tért, ön­kor­mány­za­ti pénz, de elég­gé sö­tét pénz, vé­let­le­nül tu­dom, lát­tam a ne­szes­­szert, ami­be kap­ta. Azt el­kér­nénk vált­ság­díj­nak. Si­mán meg tud­nánk zsa­rol­ni, hogy ha eset­leg nem fi­zet, il­let­ve ha szól a rend­őr­ség­nek, le­buk­tat­juk. Mit szólsz?

Dianna: Ügyes. Még hogy én va­gyok ve­szé­lyes. Az a baj, hogy ha fi­zet, vis­­sza kell, hogy ad­ja­lak.

Lehel: Gon­dol­kod­jál! Ki le­het azt ta­lál­ni. El­jössz a pénz­zel, én meg ott ma­ra­dok, mittudomén az iksz pa­don a li­get­ben. Ha­za­me­gyek ve­le, mint­ha mi sem tör­tént vol­na, az­tán más­nap le­lé­pek. Ta­lál­ko­zunk a re­pü­lő­té­ren, ad­dig­ra te meg­ve­szed a je­gyet Tahitire, és el­tű­nünk.

Dianna: Csak az a baj, hogy mi van, ha nem jössz vis­­sza. Ha el­mész ve­le, nem jössz vis­­sza.

Lehel: Mér ne jönnék…

Dianna: Nem jössz.

Lehel: Ez igaz­ság­ta­lan­ság. És ha te nem jössz? Az le­he­tet­len, hogy fo­god, és te pat­tansz le a mi pén­zünk­kel? Már­mint a Hildegard pén­zé­vel? Az­tán el­mész egye­dül, fű­szok­nya, min­den, fo­gyasz­tod a cso­ki pa­si­kat, egyi­ket a má­sik után…

Dianna: Hogy mond­hatsz ilyent? Sze­ret­lek. Be­le­ha­lok, ha el­ve­szí­te­lek, hát nem ér­ted?

Lehel: Ne­hogy már ki­akad­jál ezen! Most úgy­is csak hü­lyés­ke­dünk, meg áb­rán­do­zunk, nem nyuszómuszó? Be­le­lóg a ke­zünk a bi­li­be.

Dianna: Ez­zel ne hü­lyés­ked­jünk. Nem en­ged­lek el ve­le.

Lehel: Ak­kor mi le­gyen? Nél­kü­lem nem ad­ja oda a zse­tont.

Dianna: Ölelj meg, az le­gyen.

Lehel: Leg­alább mondd azt ne­kem, hogy rab­ma­da­racs­kám!

Dianna: Rab­ma­da­racs­kám. Meg­kö­tö­zött fog­lyocs­kám.

Lehel: Mond­ha­tok va­la­mit? En­gem még sen­ki se bi­lin­cselt meg… igaz, nem is mer­tem kér­ni.

Dianna: Azt én nem ko­mo­lyan mond­tam, te lü­ke, nem úgy ért­ve, hogy tényleg… ha­nem ki­zá­ró­lag a já­ték ked­vé­ért.

Lehel: Mért, nem va­gyok a ra­bod?

Dianna: De, a ra­bom vagy. Rab­ma­da­racs­kám vagy. Csak nem úgy ért­ve. Én lel­ki­leg, nem pe­dig fi­zi­ka­i­lag akar­lak meg­kö­töz­ni. A sze­rel­mem­mel. A vonz­erőm­mel. Az oda­adá­som­mal.

Lehel: Ak­kor mi­nek van bi­lin­csed az ágy alatt?

Dianna: Hü­lyés­ke­dés­ből.

Lehel: Ne­kem tök ko­moly­nak tűnt.

Dianna: Az más, ha té­ged tény­leg iz­gat­na, egy ilyen já­ték. Pró­bál­tad már?

Lehel: Tu­dod, ki! Il­let­ve egyszer…

Dianna: És jó volt? Le­kö­tö­zött a csaj, és?

Lehel: Mar­hás­kod­tunk. Ad­dig-ad­dig el­len­kez­tem, amíg le­kö­tött az ágy­hoz, és jól ki­ver­te a fe­ne­kem. Érted… én meg a he­te­dik menny­or­szág­ba. Az az igaz­ság.

Dianna: Aka­rod, hogy meg­bi­lin­csel­je­lek?

Lehel: Ha ha­gyom. Pró­báld meg, majd ki­de­rül.

 

Bir­kóz­nak, sze­rel­mi já­ték, nincs ben­ne sem­mi ext­rém vagy „per­verz”, na­gyon sze­rel­me­sek, a bi­linc­­csel Dianna oda­csa­tol­ja Lehel egyik ke­zét az ágy­hoz, s úgy kez­di ké­nyez­tet­ni, Lehel él­ve­zi.

 

26. kép

(Va­sár­nap ké­ső dél­előtt, Dianna la­ká­sa)

Ked­vet­le­nül ké­szü­lőd­nek, fe­szül­tek, szo­mo­rú­ak.

 

Lehel: Nem le­het mit csi­nál­ni, nyuszómuszó, a mun­ka az mun­ka.

Dianna: Be­te­le­fo­nál­hat­tál vol­na, hogy be­teg vagy.

Lehel: Gon­dol­kod­jál! Itt nem hul­lák­ról van szó, ha­nem élők­ről. Kü­lön­ben is, pén­tek óta ki se tet­tem a lá­bam. Nem mond­ha­tod, hogy…

 

(meg­szó­lal a te­le­fon­ja, meg­né­zi)

 

Bas­­szus! A Hildegard. Most mi lesz?

Dianna: Vedd föl, és mondd meg ne­ki, hogy min­den rend­ben. Nem gya­na­kod­hat, ér­ted?

Lehel: Gon­dol­kod­jál! És ed­dig hol vol­tam, mi? Pén­tek es­te óta hol a bü­dös fasz­ban vol­tam.

Dianna: Mondd ne­ki, hogy le­ej­tet­ted a te­le­fo­no­dat, hogy rá­lép­tél, el­rom­lott, le­me­rült, bár­mi.

Lehel (fel­ve­szi, amíg be­szél Dianna mas­­szí­roz­za a tal­pát): Szia! Per­sze, bocs… De, tu­dom, hogy mit áll­tál ki. Asszed, én nem? Mit hogy hol? Kép­zeld, le­ej­tet­tem, el­tört ez a szar… Hét­vé­gén mi a fe­nét csi­nál­tam volna… Igen. Ak­ku­mu­lá­to­ros­tul. Most… ööö nem tu­dok beszélni… Értsd már meg, hogy nem!... Úgy­hogy. Most va­gyok itt pont a te­le­fo­nos pa­si­nál. Nem, nem nő, pa­si. A la­ká­sán, igen. Va­sár­nap van. Le kell tennem… De­hogy ha­zu­dok! Fi­gyelj, most ezt nem tu­dom kifejteni… Per­sze, amint kész. Hogy­hogy ak­kor min be­szé­lek! Ad­dig be­le­tet­te a kár­tyá­mat egy má­sik­ba, azon be­szé­lek, gon­dol­kod­jál! Most leteszem…

Dianna: Na lá­tod. Ügyes vagy.

Lehel: Csak ne nalátodozzál. Tes­sék. Azt hi­szed el­hit­te? Csak én le­he­tek ilyen hü­lye! És sze­ret­ném kö­zöl­ni, hogy azt vi­szont nem szeretném… re­mé­lem, nem sejt sem­mit. Mind­ket­tőn­ket meg­öl, ha va­la­mi­re rá­jön. Ne le­gye­nek il­lú­zi­ó­id.

Dianna: Nem jön rá.

Lehel: Hon­nan tu­dod? Hon­nan tudsz te elő­re min­dent, mi?

Dianna: Nem jön rá, ha­csak én el nem mon­dom ne­ki. Tu­dom a szá­mát.

Lehel: Hon­nan tu­dod?

Dianna: Tő­led. Úgy értve… ki­néz­tem a te­le­fo­nod­ból. Ha el akarsz hagy­ni, föl­hí­vom és el­mon­dom ne­ki őszin­tén, hogy mi van. Hogy itt vagy ná­lam pén­tek óta és ki se búj­tunk az ágy­ból. Én már mit ve­szít­he­tek? Egy emberrabló…

Lehel: Még pont ez ké­ne neki… ez­zel le­het hü­lyés­ked­ni, meg áb­rán­doz­ni, hogy el­rab­lás, és vált­ság­díj, de a va­ló­ság, az va­ló­ság. Jobb nem ját­sza­ni a tűz­zel.

Dianna: Az­zal is meg­zsa­rol­ha­tom, hogy tu­dok a húsz­ezer Euróról.

Lehel: Ne! Ez nem já­ték! Ezt hon­nan tu­dod?

Dianna: Te mond­tad, sugabébi, hogy ön­kor­mány­zat meg neszesszer… Az előbb.

Lehel: Te meg be­vet­ted, mi? Hü­lyés­ked­tünk. Sze­rep­já­ték. Nincs sem­mi­fé­le pénz, ér­ted? Ezt nem sze­ret­ném még egy­szer hal­la­ni.

Dianna: Ér­tem.

Lehel: Nem sze­ret­ném, ha eb­ből va­la­mi fél­re­ér­tés len­ne. Te is ki­ta­lál­tál, én is. Har­minc­négy van, in­dul­nom kell.

Dianna: Ve­led me­gyek. El­kí­sér­lek dol­goz­ni.

Lehel: Ezt hogy kép­ze­led?

Dianna: Úgy. Jö­vök ve­led. Hogy el ne szökj ne­kem.

Lehel: Meg­őrül­tél? Va­sár­nap dél­ben nem me­he­tünk ki együtt az ut­cá­ra.

Dianna: Nem együtt, ha nem aka­rod. Egy­sze­rű­en csak me­gyek mö­göt­ted. Sé­tá­lok. Ha­lá­lo­san sze­ret­lek.

Lehel: Hát te aztán… te nem vagy sem­mi.

Dianna: Nem.

Lehel: Ele­ve kezd­jük ott, hogy nem jö­hetsz be ve­lem a ve­ze­tő­fül­ké­be. Ak­kor meg? Úgy szö­kök el, ahogy aka­rok.

Dianna: Nem hiszem…

Lehel: Ezek sze­rint ott fogsz ülni…

Dianna: Aha, ott fo­gok ül­ni mö­göt­ted, a fal túl­ol­da­lán. Hal­la­ni fo­god a lé­leg­ze­te­met. A for­ró pun­cim do­bo­gá­sát. És le­lő­lek, ha el akarsz szök­ni.

Lehel: Te meg vagy őrül­ve.

Dianna: Na­ná. Azért lesz pisz­toly­nak lát­szó tárgy a zse­bem­ben. Meg te­le­fon. És ne fe­lejtsd el, bár­mi­kor fel­hív­ha­tom a Hildegardot. Ha mond­juk nem jössz vis­­sza pi­si­lés­ből, vagy ilyes­mi. Fo­gom és fel­hí­vom.

Lehel: Azt te nem te­szed meg.

Dianna: Nem, Sugabébi, mert nem lesz rá szük­ség. Csó­kolj meg!

Lehel: Sze­rin­tem se.

 

27. kép

 

(Va­sár­nap dél­után a föld­alat­tin)

Né­ma je­le­net, Dianna a met­rón, egész dél­után ott ül az el­ső ko­csi­ban, a vég­ál­lo­más­okon ki­száll, vesz Mars-cso­kit Lehel­nek az au­to­ma­ták­ból, pu­szit dob ne­ki stb. Ami ed­dig ará­nyos és el­ra­ga­dó volt ben­ne, az las­san sok lesz, két­ség­beesett és fe­nye­ge­tő. Fél­órán­ként fel­hív­ja a fér­fit mo­bi­lon. A mű­szak vé­gén, éj­jel együtt men­nek ha­za. Lehel mint­egy meg­ad­ja ma­gát. Fél, ugyan­ak­kor tet­szik is ne­ki Dianna szen­ve­dé­lye. Ele­mé­ben van, hi­szen kész hely­zet elé ál­lít­ják, mint egész éle­té­ben.

 

28. kép

(Va­sár­nap es­te, Dianna la­ká­sa)

Egy­mást át­ölel­ve lép­nek be, csók a fél­ho­mály­ban, Dianna vet­kőz­tet­ni kez­di Lehelt.

 

Dianna: Jól van, jó kis­fiú voltál…

Lehel: Mér, volt más vá­lasz­tá­som?

Dianna: A leg­jobb vá­lasz­tá­sod én va­gyok. Nem?

Lehel: De, te vagy, te Matahari, te dunyhamacska… ez őrü­let, hogy en­­nyi­re szeretsz… (meg­szó­lal a ka­pu­te­le­fon, Lehel meg­der­med) Ki a fasz ez? Vársz va­la­kit?

Dianna: Aha. Meg­hoz­ták a va­cso­rát, uram és pa­ran­cso­lóm.

Lehel: Va­cso­rát?

Dianna: Na­ná, még­hoz­zá a Gundelból… Gon­dol­tam, megünnepeljük…

Lehel: Mit?

Dianna: A két­na­pos évfordulónkat…

Lehel: Kösz. A frász jön rám egy ilyen ka­pu­te­le­fon­tól.

Dianna (ki­megy a lif­tig be­hoz­za a ha­tal­mas pak­kot, el­kezd meg­te­rí­te­ni): Ha­rag­szol? Baj, hogy ho­za­tok ne­ked ren­des va­cso­rát mun­ka után­ra?

Lehel: Nem baj.

Dianna: Bon­tunk pezsgőt…

Lehel: Egy sört ad­jál in­kább!

Dianna: Csak ha mon­dod, hogy sze­retsz.

Lehel: Sze­ret­lek.

Dianna: De ne így! Szé­pen mondd!

Lehel (iszik): Most szom­jas va­gyok. Van még?

Dianna: Van, sze­rel­mem, itt min­den van. (Rá­ad­ja a kön­töst, a pa­pu­csot, köz­ben a kön­tös zse­bé­ből ki­esik a bi­lincs, Lehel né­zi)

Lehel: Mon­dod, hogy rab­ma­da­racs­kám?

Dianna (meg­te­rít, tá­lal): Rab­ma­da­racs­kám. Tu­dod, mi­lyen ne­héz ki­bír­ni egy dél­utánt úgy, hogy csak a vér­for­ra­ló han­go­dat hal­lom? „Széll Kál­mán tér”… Alig bír­tam ki, hogy rád ne tör­jem a fül­két.

Lehel: An­­nyi­ra?

Dianna: An­­nyi­ra, sugabébi, an­­nyi­ra. Én nem él­ném túl, ha… ha mittudomén, va­la­mi történne…

Lehel: Re­mé­lem, nem vett ész­re sen­ki semmit… kol­le­gák, ilyes­mik. Bár, hálisten, egyet se is­mer kö­zü­lük. Ezek ne­ki parizerszagú pro­lik. Erős Pis­ták.

Dianna: Erős Pis­ták?

Lehel: Ezt rám is szok­ta mon­da­ni. Ha le akart kezelni… En­nek a trutyis hús­nak ba­ro­mi jó il­la­ta van. Ez va­la­mi va­das?

Dianna: Bá­ró Schwallenstein mód­ra.

Lehel: Te az­tán tudsz él­ni. Töl­tesz egy kis bélizt?

Dianna: Na­ná. Most rög­tön? A va­das­hoz?

Lehel: Mér?

Dianna: Iga­zad van. Meg­ér­de­mel­jük.

 

Isz­nak, vá­lo­ga­tás nél­kül, Dianna ki­bont­ja a pezs­gőt is, esz­nek, szól a ze­ne, min­den­áron jól akar­ják érez­ni ma­gu­kat.

 

Dianna: Van tiramisu is, azt is ho­zat­tam. Baj?

Lehel: Hogy len­ne baj? In­kább az a baj, hogy hol­nap már hol­nap van.

Dianna: Ha nem akar­juk, nem baj.

Lehel: Akar­juk vagy nem, hol­nap hét­fő van, gon­dol­kod­jál egy ki­csit!

Dianna: Na és? Eb­ben a la­kás­ban, ha akar­juk, nincs hét­fő.

Lehel: Ez­zel most mit akarsz mon­da­ni?

Dianna: Hogy csak te vagy és én va­gyok.

Lehel: Tu­dod, hogy ér­tem a hét­főt. Úgy, hogy hol­nap meg­jön.

Dianna: Még nincs hol­nap. Tán­col­junk. Még nem is tán­col­tunk a pá­lya­fu­tá­sunk alatt. Tudsz tán­col­ni? Per­sze, hogy tudsz, egy ope­ra­éne­kes hogy­ne tud­na.

 

Tán­col­nak, egy idő után Dianna ma­guk­ra húz­za a hulahoppka­ri­kát, rin­ga­tóz­nak, idét­len­ked­nek, na­gyo­kat ne­vet­nek, ar­ra áll­nak meg, hogy meg­szó­lal Lehel te­le­fon­ja.

 

Lehel: Pi­csá­ba. Bü­dös pi­csá­ba. Es­kü­szöm, olyan, mint­ha lát­na. Mint­ha ő meg vissza­fe­le lát­na a te messzilátódon.

Dianna: Ugyan már, hon­nan lát­na vis­­sza­fe­le? Linz­ből?

Lehel: És most mit csi­nál­jak?

Dianna: Ne vedd föl. Meg­ígér­ted, hogy ki­kap­cso­lod, ami­kor el­jöt­tünk az Örs­ről. Mér nem kap­csol­tad ki?

Lehel: Na mér! Le ne bas­­szál már te is! El­fe­lej­tet­tem.

Dianna: Hadd csöng­jön, amíg akar, az­tán kap­csold ki.

Lehel (ki­kap­csol­ja a te­le­font): Asszed nem ve­szi ész­re, hogy nem alud­tam otthon csü­tör­tök óta? Min­dent ész­re­vesz. Hogy nem volt le­húz­va a vé­cé, azt is.

Dianna: Nem en­ge­dem, hogy egy uj­jal is hoz­zád nyúl­jon.

Lehel: Kösz. És azt hi­szed, et­től meg­ijed?

Dianna: Meg­mond­tam, hogy ha aka­rod, be­szé­lek ve­le.

Lehel: Be­szélsz ve­le?

Dianna: Mér? Ez egy má­sik di­men­zió. A mi sze­rel­münk. Eb­be be­le kell nyu­god­jon, van ilyen, eres­­szen el bé­ké­be, nem te­het el­le­nünk sem­mit.

Lehel: Ahogy te azt hi­szed.

Dianna: Ak­kor utaz­zunk el. Reg­gel fog­juk és el­uta­zunk.

Lehel: Ho­va?

Dianna: Aho­vá aka­rod. Van pén­zem. Ti­rol­ba, Nor­vé­gi­á­ba. Mon­dom, hogy el­ra­bol­lak. Nem­zet­kö­zi bűn­ban­da va­gyok. Nem tudsz el­le­nem mit csi­nál­ni. Én va­gyok az oka mindennek…

Lehel: Hát nem is én! … Bocs…

Dianna: Te tu­dod mi­nek vagy az oka? An­nak, hogy mu­száj volt be­léd sze­ret­nem.

Lehel: Na, an­nak igen…

Dianna: Éne­kelj valamit…

Lehel (ré­szeg nagy­ária ös­­sze-vis­­sza ke­vert ál­lo­más­ne­vek­ből, pro­duk­ció és mar­hás­ko­dás kevercse): Ko­dály kö­rönd, De­ák Fe­renc tér, Kő­bá­nya-Kis­pest, Odeon tér, Pöty­­työs ut­ca, Bat­thyá­ny tér, Ok­to­gon, Rá­kó­czi tér, Olim­pia park, Észa­ki te­me­tő, Bocs­kai út, As­to­ria, Bos­nyák ut­ca, Nép­li­get, Vö­rös­mar­ty ut­ca, Vö­rös­mar­ty tér. Új­pest-vá­ros­ka­pu, Ár­pád híd, Gi­zel­la ut­ca, Arany Já­nos ut­ca, Ha­tár út, Új­pest-vá­ros­ka­pu, Me­xi­kói út, Pil­lan­gó ut­ca, Hő­sök te­re, Baj­za ut­ca, Ko­dály kö­rönd, Vö­rös­mar­ty ut­ca, Ok­to­gon, Ope­ra, Baj­csy­-Zsi­linsz­ky út, De­ák Fe­renc tér, Vörösmarty tér. Lehel tér, Hanyattka-dűlő, Lánc ut­ca, Ecseri út, Moszk­va tér, Dé­li pá­lya­ud­var, Örs ve­zér te­re, Sta­di­o­nok, Ke­le­ti pá­lya­ud­var, Blaha Luj­za tér, Kos­suth tér, Kli­ni­kák, Nyu­ga­ti pu, Dó­zsa György út, As­to­ria, Pöt­­työs ut­ca, Nép­li­get, Nagy­vá­rad tér, Fe­renc kör­út, Kál­vin tér, Fe­ren­ci­ek te­re, Ár­pád híd, Forgách ut­ca, Gyön­gyö­si ut­ca, Új­pest-köz­pont, Ci­ta­del­la, Ke­len­föl­di pá­lya­ud­var, Té­té­nyi út, Bocs­kai út, Mó­ricz Zsig­mond Kör­tér, Szent Gel­lért tér, Fő­vám tér, Szé­che­nyi für­dő, Kál­vin tér, Rá­kó­czi tér, Nép­szín­ház ut­ca, Ke­le­ti pályaudvar…

 

29. kép

(Hét­fő reg­gel. Dianna la­ká­sa, fél­ho­mály)

 

Lehel (föl­ri­ad): El­kés­tem, csezmeg. Még so­ha nem kés­tem el, most meg el­kés­tem.

Dianna: Nem kés­tél el. Én mond­tam, hogy nyu­god­tan alud­jon vis­­sza a kis­fiú. Ma nem en­ged­lek dol­goz­ni. Nem en­ged dol­goz­ni a né­ni. Be­teg vagy, és kész. Én fog­lak ápol­ni.

Lehel: Be­sza­rok. Te tu­dod, hogy mit csi­ná­lunk?

Dianna: Per­sze. Küldj ne­kik egy esemest, hogy be­teg vagy, az­tán kap­csold ki a te­le­font.

Lehel: Eb­ből kur­va nagy bal­hé lesz. Kü­lön­ben is, ma dél­után meg­jön. A Hildegard. Ha­za kell men­nem.

Dianna: Nem kell. Ak­kor kell, ha akarsz.

(hoz­zá­bú­jik az ágy­ban) Akarsz?

Lehel: Ha nem en­gedsz, nem tu­dok akar­ni. Ha el va­gyok ra­bol­va, pél­dá­ul.

Dianna: És a kis­fiú ezt akar­ja. Hogy el le­gyen ra­bol­va.

 

Elő­húz­za a bi­lin­cset, mi­köz­ben Lehel nyög­dé­csel, ké­nyes­ke­dik, játssza a kis­fi­út, egyik ke­zét oda­bi­lin­cse­li az ágy tám­lá­já­hoz, szen­ve­dé­lyes, gyön­géd sze­rel­mi já­ték.

 

30. kép

(Hét­fő nap­köz­ben, Dianna la­ká­sa)

Alél­tan fek­sze­nek a fel­dúlt ágy­ban, szól a sugabébi, mint­ha szim­fo­ni­kus ze­ne­kar ját­sza­ná.

 

Lehel: Ez megint az volt, a komp­lett he­te­dik menny­or­szág. Ve­led ré­gen is volt… ve­led is volt, hogy a bi­lincs­re iz­gul­tál fel? Hol a kulcs? Mostmár leveheted…

Dianna: Leg­szí­ve­seb­ben raj­tad hagy­nám, amíg le­me­gyek ka­já­ért.

Lehel: Tu­dod, mikor…

Dianna: Ne félj, leveszem…

Lehel: Szó­val le­ve­szed? Ak­kor még­se sze­retsz eléggé… ak­kor tő­led me­he­tek, aho­vá akarok…

Dianna: Ne ve­gyem le?

Lehel: Mér az ál­do­zat dönt­se el? Te vagy az em­ber­rab­ló, nem?

Dianna: Na­ná. Ak­kor az em­ber­rab­ló el­megy reg­ge­li­ért. He­ve­rés­­szen szé­pen a kis­fiú.

Lehel: He­ve­ré­szik. Leg­alább ki­alus­­sza ma­gát. (ké­nyes­ked­ve a fal fe­lé for­dul, ek­kor Dianna vá­rat­la­nul el­megy, be­húz­za ma­ga után az aj­tót)

Lehel: Hé, csezmeg, nem vet­ted le! Hol a bi­lincs­kulcs, hé!? Er­ről nem volt szó!

 

32. kép

(Hét­fő dél kö­rül, Dianna la­ká­sa)

Lehel fek­szik egy da­ra­big, épp­hogy el­éri a mo­bil­ját, oda­ko­tor­ja ma­gá­hoz, be­kap­csol­ja, ki­han­go­sít­ja, le­hall­gat­ja az üze­ne­te­ket. Üvöl­tö­zés, a vál­la­lat­tól is ke­re­sik, hall­gat­ja az üze­ne­te­ket, egy­re ide­ge­sebb lesz, lát­ha­tó­an Hildegard hí­vá­sát vár­ja, il­le­tő­leg at­tól ret­teg. Mi­kor meg­szó­lal a te­le­fon, né­zi a ké­szü­lé­ket, de nem ve­szi fel. Nem ve­szi fel má­sod­szor­ra se. Har­mad­szor­ra fel­ve­szi, éles, ener­gi­kus női hang, Hildegardé.

 

Lehel: Szia.

h. hangja: Lehus, ott vagy?

Lehel: Itt hát, mit gon­dolsz.

h. hangja: Fur­csán hal­lak. Ezek sze­rint jó már a telefonod…

Lehel: Jó már.

h. hangja: Tör­tént va­la­mi? Azt hit­tem, még itt­hon ér­lek, de nem.

Lehel: Nem.

h. hangja: Mi az is­ten van már? Mi­lyen a han­god? Be vagy re­ked­ve?

Lehel: Nem.

h. hangja: Ak­kor mért sut­togsz?

Lehel: Sut­to­gok?

h. hangja: Igen. Olyan vagy… mint va­la­mi nem is tudom… em­ber­rab­lá­sos kri­mi­ben.

Lehel: Hü­lye vagy?… Illetve…

h. hangja: Mit il­let­ve? Hal­lod!? Ott vagy?

Lehel: Itt.

h. hangja: Mi ez a hü­lye­ség? Hogy­hogy il­let­ve?

Lehel: Hát hogy lé­nye­gé­ben va­la­mi olyasmi…

h. hangja: Mi olyas­mi?

Lehel: Ha úgy ves­­szük, el­ra­bol­tak.

h. hangja: Te most hü­lyés­kedsz?

Lehel: Nem.

h. hangja: Hogy­hogy el­ra­bol­tak? Ki­cso­da?

Lehel: Egy il­le­tő.

h. hangja: Hogy­hogy el­ra­bolt? Em­ber­rab­ló, Lehus?

Lehel: Az nem.

h. hangja: Ha­nem? Vá­la­szol­jál már! Fog­va tart?

Lehel: Lé­nye­gé­be fog­va.

h. hangja: Hogy­hogy fog­va? Mi az, hogy fog­va?

Lehel: Lé­nye­gé­be… meg­bi­lin­csel­ve. Egy ágy­hoz.

h. hangja: Hol?

Lehel: Azt nem mond­ha­tom meg. Ami azt illeti… nem na­gyon be­szél­he­tek.

h. hangja: Ide­fi­gyelj, ez nem vicc. Ha nem hü­lyés­kedsz, ak­kor ez nem vicc. Azon­nal mondd meg, hogy ez ko­moly?

Lehel: Ko­moly.

h. hangja: Ma­gyar?

Lehel: Aha.

h. hangja: Há­la­is­ten. Be vagy gyógy­sze­rez­ve? Mer na­gyon olyan a hangod…

Lehel: Nem tu­dom.

h. hangja: És mit akar? Vált­ság­dí­jat?

Lehel: Aha…Tudja, hogy van ne­ked az a pénz, amit a neszesszerbe…

h. hangja: Ne!!! Meg­öl­lek. Meg­ölöm! Hon­nan tud­ja?

Lehel: Min­dent tud. Azt is, hogy te ezért nem fogsz a rend­őr­ség­re men­ni, azt mondja… És a leg­jobb len­ne, azt mond­ja, ha le­rak­nád egy meg­be­szélt hely­re, és ak­kor sza­ba­don len­nék en­ged­ve.

h. hangja: A fasszopó kur­va any­ját. Meg a ti­é­det is, tu­dod. Ez nem a té­vé. Ez nem egy sza­ros kri­mi. Azon­nal fel­hí­vom a dok­tor Huzalayt. És hí­vom a rend­őr­sé­get.

Lehel: Ne! Ak­kor ne­kem vé­gem.

h. hangja: A te vé­ge­det én le­sza­rom, Heirat Lehel.

Lehel: Most le kell tennem…

h. hangja: Hé! Le ne tedd! Há­nyan van­nak? Hal­lod!? Töb­ben van­nak? Mit látsz az ab­lak­ból? Van ab­lak?

 

Lehel ki­nyom­ja, a ké­szü­lék azon­nal új­ra csöng, több­ször, de töb­bet nem ve­szi fel. Fek­szik, ré­mül­ten né­zi a pla­font. Hall­juk, üze­ne­te jött. Lehel ki­csit vár, az­tán le­hall­gat­ja. A hang­pos­tán Hildegard üvölt, „Ki az a Majmók Dianna, te mocsodék? Mi? Meg­ta­lál­tam a za­kód­ban a név­jegy­ét, úgyhogy…” Lehel ré­mül­ten ki­nyom­ja a te­le­font, amint meg­hall­ja, hogy oda­kint, a ti­ze­di­ken meg­áll a lift.

 

33. kép

(Hét­fő dél kö­rül, Dianna la­ká­sa)

Dianna zö­rög a zár­ban, majd nagy cso­ma­gok­kal, tor­tás do­boz­zal, üve­gek­kel be­lép.

 

Dianna: Sá­padt a kisfiú…

Lehel: Cso­dá­lod? (majd­nem sír) Itt hagy­tál, csezmeg meg­bi­lin­csel­ve. Te nem vagy nor­má­lis. Azér a hü­lyés­ke­dés­nek is van ha­tá­ra.

Dianna: Ne ha­ra­gudj. Én azt hit­tem, nem bánod… Hogy sze­re­ted.

Lehel: Te nem vagy eszed­nél! És ha öszehugyozom ma­gam? Ha ki­gyul­lad a la­kás?

Dianna: Csak nem pi­sil­ni kell a kis­fi­ú­nak?

Lehel: Nem kell. Vedd le ezt a szart.

Dianna: Bo­csáss meg. Ez egy tu­dat alat­ti do­log volt… nyil­ván na­gyon fél­te­lek tu­dat alatt… érted… Pe­dig si­et­tem, hogy gyor­san vis­­sza­ér­jek. Akar­tam hoz­ni friss bureket. Na­gyon rossz volt?

Lehel: Na­gyon.

Dianna (kö­rül­néz): Hol a te­le­fo­nod?

Lehel: Hogy­hogy hol?

Dianna: Ami­kor el­men­tem, ott volt az ágy mel­lett a kis­asz­ta­lon.

Lehel: Mittudomén hol van? Pár­nám alatt van. Alig ér­tem el. Mér baj ez? Azt akar­tam, itt le­gyen, ha hívsz.

Dianna: Be­szél­tél va­la­ki­vel?

Lehel: Mér be­szél­tem vol­na?

Dianna: A Hildegard se hí­vott?

Lehel: Mér hí­vott vol­na? Meg se csó­kol­tál, mi­ó­ta meg­jöt­tél.

Dianna: Hi­á­nyoz­tam?

Lehel: Na­gyon. Gye­re, csó­kolj meg. Sze­resd a kis­fi­út, jó?

Dianna: Át­öl­tö­zöm.

Lehel: Ne, így gye­re, ahogy vagy!

 

(meg­szó­lal Dianna te­le­fon­ja)

 

Dianna: Ki a franc? Ilyen­kor nem hív sen­ki. Tu­dom, hogy sen­ki.

Lehel: Va­la­mi ügy­nök. Ne tö­rődj ve­le. Nyomd ki, ne vedd föl.

Dianna: Na­gyon furcsa… (ide­ge­sen föl­ve­szi a te­le­font, vé­let­le­nül meg­nyom­ja a kihan-gosító gomb­ját) Igen…

h. hangja: Majmók Dianna?

Dianna: Igen. Ki­vel be­szé­lek?

h. hangja: Pi­pi­tér ut­ca?

Dianna: Ki­vel be­szé­lek?

h. hangja: Na­gyon jól tu­dod, ki­vel. Ve­lem be­szélsz, te mo­csok.

Dianna: Én min­dent megmagyarázok…

h. hangja: Szó­val ne­ked kell a pén­zem, te ro­hadt kur­va? Kri­mit ját­szunk? Na jó, ak­kor le­gyen kri­mi. Azt hi­szed, nem tu­dom, hogy ná­lad van a fér­jem? De tu­dom, te geciputtony, te fasz­szo­pó. Azt is tu­dom, hogy oda­bi­lin­csel­ted az ágy­hoz. Ő te­le­fo­nál­ta meg, hogy el­ra­bol­ták és nem be­szél­het. Meg hogy nem mond­hat­ja meg, hol van. A kis fasz. Csak­hogy meg­ta­lál­tam a név­je­gye­det a za­kó­já­ban. Bör­tön­ben fogsz meg­ro­had­ni. Hal­lod a szi­ré­ná­zást? Én már hallom…

 

Dianna el­ej­ti a te­le­font, né­zi Lehelt.

 

Lehel: Fi­gyel­jél, ez így nem igaz. An­­nyi igaz, hogy föl­hí­vott. An­­nyi igaz. Mit csi­nál­jak? Te mit gon­dol­tál vol­na, meg­bi­lin­csel­ve, csezmeg? Lé­nye­gé­ben ki­szed­te be­lő­lem. Tu­dod milyen…

 

(szi­ré­ná­zás oda­kinn)

 

Dianna: Hol a bi­lincs-kulcs?

Lehel: Nem tu­dom. Hon­nan tud­jam? Most mi lesz?

Dianna (ke­re­si a kul­csot ös­­sze­vis­­sza, kap­kod, min­dent ki­bo­rít, nem ta­lál­ja): Ho­va tet­tük? Leg­alább ezt mondd meg!

Lehel: Én nem tet­tem se­ho­va.

 

Dianna egy idő után ab­ba­hagy­ja a ke­re­sést, le­akaszt az aj­tó mel­lől egy kulcscso­mót.

 

Lehel: Itt akarsz hagy­ni? Hal­lod! Ho­va mész? A te­tő­re? Én is me­gyek. Mit akarsz ott? Ne hagyj itt ezek­kel!

 

Dianna ki­megy, be­húz­za ma­ga után az aj­tót, vas­aj­tó­csa­pó­dás kí­vül­ről, Lehel der­medt a ré­mü­let­től. Ha­ma­ro­san láb­do­bo­gás a lép­cső­ház­ból, meg­áll a lift, rend­őr­han­gok, „Majmók Dianna, a tör­vény ne­vé­ben azon­nal nyis­sa ki”, stb., fe­sze­ge­tik, nyom­kod­ják az aj­tót, vé­gül egy csiz­más láb be­rúg­ja.

 

Sö­tét.