I.

 

A bo­rí­tón Ba­bits Mi­hály és Tanner Ilo­na szép há­zas­sá­gi fo­tó­ja, amely még 1921-ben ké­szült. A hát­só bo­rí­tón pe­dig ezt ol­vas­suk: „Fur­csa pá­ro­kat al­kot a sors. De le­het, hogy en­nek a pár­nak a tag­ja­it nem a sors, ha­nem a sa­ját me­ne­kü­lés­vá­gyuk, iden­ti­tás­ke­re­sé­sük, a több­sé­gi tár­sa­da­lom bék­lyói kö­töz­ték egy­más mel­lé, hogy most már egy har­ma­dik utat, kö­zös utat, a fér­jét min­den­ben tá­mo­ga­tó és előny­ben ré­sze­sí­tő író­fe­le­ség és a zse­ni­á­lis köl­tő kö­zös út­ját te­remt­sék meg az utó­kor­nak: Ba­bits Mi­hály és Tanner Ilo­na há­zas­élet­ének út­ját.” Tud­juk: az út húsz évig tartott.¹ A könyv azt ígé­ri, hogy egy há­zas­ság tör­té­ne­tét fog­ja el­be­szél­ni. A szerző² ál­ta­lá­ban kész szö­ve­gek alap­ján dol­go­zik, meg­lé­vő ön­élet­raj­zi szö­ve­ge­ket szer­keszt egy­be, és tesz gör­dü­lé­ke­nyen ol­vas­ha­tó­vá, el­hagy­va a szö­ve­gek kel­te­zé­sét. De az­tán még­is azt lát­juk, hogy a könyv­ben há­rom sze­rep­lő szó­lal meg egyes szám el­ső sze­mély­ben: Ba­bits, Tanner Ilo­na és Sza­bó Lő­rinc. Így nem is a há­zas­ság, ha­nem in­kább egy há­rom­szög tör­té­ne­té­ről lesz szó.³ Tud­juk, hogy a Sár­kö­zi ál­tal fel­dol­go­zott és fel­hasz­nált szö­ve­gek rend­kí­vül sti­li­zál­tak. E szö­ve­gek mint­ha nap­ló­sze­rű be­jegy­zé­sek len­né­nek, de a va­ló­ság­tar­tal­muk­kal na­gyon óva­to­san kell bán­nunk. Az ol­va­só­nak az a be­nyo­má­sa, hogy a sze­rep­lők va­la­mit iga­zol­ni sze­ret­né­nek; és ez a sti­li­zált­ság a leg­in­kább Tanner Ilo­na nap­ló­i­ra érvényes.⁴ Sár­kö­zi e szö­ve­gek bel­ső sti­li­zált­sá­gá­nak el­tün­te­té­sé­vel egy fragmentált, több pers­pek­tí­vát vál­to­ga­tó szö­veg­fo­lya­mot hoz lét­re.

      (1) Eb­ben a tör­té­net­ben a leg­ér­de­ke­sebb fe­je­zet a le­ány­ké­rés és a há­zas­ság­kö­tés. Az ese­mé­nyek meg­le­he­tő­sen va­ló­szí­nűt­le­nül ka­nya­rog­nak. Tud­juk, hogy Tanner Ilo­na eb­ben az idő­ben már Sza­bó Lő­rinc meny­as­­szo­nya volt, a csa­lá­dok igent mond­tak a fi­a­ta­lok egy­be­ke­lé­sé­re. (Sza­bó Lő­rinc ek­kor húsz, Tanner Ilo­na hu­szon­öt éves.) A nap­lók­ban Tanner ha­tá­ro­zot­tan ál­lít­ja, sőt bi­zony­gat­ja, hogy nem volt köz­tük sze­xu­á­lis kap­cso­lat: „az asz­­szony­éhes Lő­rinc egész tes­té­ben re­meg­ve kö­nyör­gött sze­rel­me­mért. Un­do­rí­tott, és ezt kí­mé­let­le­nül meg is mond­tam neki.”⁵ Sár­kö­zi egy bi­zony­ta­lan szub­jek­tum ne­vé­ben egy zá­ró­je­les rész­ben ezt ír­ja: „»Szegény, so­kat gyö­tört Mihály« – gon­dol­ja Klá­ri [Sza­bó Lő­rinc ké­sőb­bi fe­le­sé­ge]. Ám más gon­do­la­tok is fel-fel­lob­ban­nak ben­ne: Lő­rin­cet lát­ja ma­ga előtt. A fiú, aki az éle­tét hoz­zá kö­ti, nem is olyan ré­gen itt, eb­ben a szo­bá­ban tet­te ma­gá­é­vá Ilon­kát. Kép­ze­le­té­ben a pam­la­gon ver­gő­dő Ilon­ka csak fe­hér folt, de Lő­rinc va­ló­sá­gos, amint [...] mar­can­gol, szo­rít, küzd, hö­rög.” (55.) Ugyan­ak­kor Tanner Ilo­ná­nak eb­ben az idő­ben volt egy sze­rel­mi-sze­xu­á­lis kap­cso­la­ta egy Ot­tó ne­vű fér­fi­val (má­sik ne­vét nem tud­juk), és er­ről a kap­cso­lat­ról a há­zas­ság meg­kö­té­se után sem akart le­mon­da­ni. „Én tet­tem egy ki­kö­tést: hogy sze­rel­mem­ről (Lő­rinc rész­le­te­sen is­mer­te a dol­got) nem mon­dok le, ha az ő fe­le­sé­ge is le­szek, s leg­alább két­szer he­ten­ként ta­lál­koz­ni aka­rok ve­le. Per­sze ez nem volt va­la­mi er­köl­csös do­log, de hi­szen já­ték volt az egész és kaland.”⁶ A leg­na­gyobb rej­tély a Ba­bits­hoz va­ló „át­pár­to­lás”, ame­lyet – a do­ku­men­tu­mok sze­rint – Sza­bó Lő­rinc ön­zet­le­nül támogatott.⁷ De még ha ezt el is fo­gad­juk, óri­á­si rej­tély ma­rad, hogy mi­ért be­szélt Tanner Ilo­na egész hát­ra­lé­vő éle­té­ben olyan ha­tal­mas gyű­lö­let­tel Sza­bó Lő­rinc­ről. (És azt sem tud­juk meg, hogy mi­ért és ho­gyan mon­dott le a Ba­bits­csal kö­tött há­zas­sá­gá­ban Tanner Ilo­na a sze­re­tő­jé­ről.) És azt már vég­képp ne­he­zen tud­juk el­hin­ni, ami­kor Tanner azt ír­ja, hogy a gyű­lö­le­té­nek oka az, hogy Sza­bó Lő­rinc a há­zas­sá­guk „el­ső fél éve alatt […] ter­vez­he­tet­len har­ma­dik­ként ál­lan­dó­an a [sar­kuk­ban] volt”. (25.) Szó­val nem ért­jük, hogy Tanner Ilo­na mi­ért gyű­löl­te an­­nyi­ra Sza­bó Lő­rin­cet, ami­kor szá­mos más sze­rel­mi kap­cso­la­tán si­ker­rel át­lé­pett. A le­ány­ké­ré­si je­le­ne­tet so­kat tár­gyal­ták, egy vo­ná­sa azon­ban el­ke­rül­te az ed­di­gi elem­zők fi­gyel­mét. „Azt hi­szem, Mi­hály egész idő alatt nem né­zett rám, ha­nem fir­kált az asz­tal­ra, za­var­tan, iz­ga­tot­tan be­szélt [...].”⁸ Sár­kö­zi­nél ez a rész a kö­vet­ke­ző­kép­pen hang­zik: „Mi­hály nem né­zett rám, ha­nem egy ce­ru­za­csonk­kal – ilyen min­dig volt ná­la – fir­kál­ga­tott a már­vány­lap­ra.” (39.)⁹ Ez a kép a Já­nos-evan­gé­li­um há­zas­ság­tö­rő as­­szony­ról szó­ló perikópájára em­lé­kez­tet. Az „íté­let” ki­mon­dá­sa előtt „Jé­zus le­ha­jolt és uj­já­val ír­ni kez­dett a földön.”¹⁰ És az­tán az íté­let: „[Nem] ítél­lek el. Menj, de töb­bé ne vétkezzél.”¹¹ Ba­bits így Tanner Ilo­na szá­má­ra a föl­ol­do­zást je­len­tet­te.

      (2) Sár­kö­zi köny­vé­ben nem je­le­nik meg az a ko­moly krí­zis, amely 1927 őszén rob­bant ki Tanner Ilo­na éle­té­ben (és a há­zas­ság tör­té­ne­té­ben). A le­ány­ké­rés kap­csán Tanner még ezt ír­ja: „Uj­jon­gó nagy örö­mem volt. Hir­te­len iszo­nyút nőt­tem: iri­gyelt és cso­dált nagy nők kö­zé, akik nagy köl­tők as­­szo­nyai le­het­tek.” (39.) A köl­tő-fe­le­ség sze­re­pe ek­kor­ra ösz­­sze­om­lott. „Oh őrül­tek há­za. Min­den­ki őrült, Ady őrült volt, Ba­bits Mi­hály még tit­kol­ja bom­lott agyát a kül­vi­lág előtt, de med­dig? Őrült min­den író, Ka­rin­thy [...] köz­ve­szé­lyes őrült, őrült Kosz­to­lá­nyi és Mi­kes, őrült Baumgarten – s őrült írók nyo­mo­rult fe­le­sé­gei egy­más után nyúl­nak a mé­reg és kö­tél után. Én med­dig bí­rom még, ki tudja?”¹² Ezt a szö­ve­get még Tég­lás Já­nos is csak a jegy­ze­tek­ben köz­li, és a „nyug­ta­lan, fel­ka­vart ideg­ál­la­pot­nak” pró­bál­ja be­tud­ni. Fel­tű­nik, hogy az őrült írók-köl­tők név­so­rá­ból hi­ány­zik Sza­bó Lő­rinc ne­ve. Min­den­eset­re ezt a vál­sá­got ha­gyo­má­nyo­san az­zal ma­gya­ráz­zák, hogy ek­kor­ra de­rült ki, Tanner Ilo­ná­nak nem le­het gye­re­ke. Ugyan­ak­kor né­mi­leg fur­csa, hogy er­re a vál­ság­ra ép­pen ak­kor ke­rült sor, ami­kor Il­di­kó meg­szü­le­té­se már a kü­szö­bön állt, Tanner Ilo­na már tud­hat­ta, ha nem is sa­ját, de nem­so­ká­ra adop­tált gye­re­ke le­het. Min­den­eset­re Tanner (Il­di­kó meg­szü­le­té­sé­től füg­get­le­nül) ek­kor­tól el­kez­dett ki­fe­lé hát­rál­ni eb­ből a kap­cso­lat­ból, mi­köz­ben a vá­lás ter­mé­sze­te­sen nem jö­he­tett szó­ba.

      (3) A könyv csúcs­pont­ja Sza­bó Lő­rinc lá­to­ga­tá­sa a nagy­be­teg Ba­bits­nál, ame­lyet a lá­to­ga­tó 1941. feb­ru­ár 16-án jegy­zett föl.¹³ „Min­dig va­la­mi nagy-nagy saj­nál­ko­zás fog el, ha lá­tom, ha hal­lom. Úgy lát­szik, még­is­csak min­dig saj­nál­ni fo­gom, hogy olyan ke­gyet­le­nül le­ha­sad­tunk egy­más­ról. Fe­le­sé­gem sze­rint túl­sá­go­san sok­szor meg­bo­csá­tot­tam ne­ki. Meg­bo­csá­tot­tam? Ahogy azok­nak szok­tunk, aki­ket még­is sze­re­tünk. Fáj ve­le len­nem, fáj nél­kü­le len­nem. Va­ló­szí­nű­leg ő is így le­het velem.”¹⁴ (127.) Sár­kö­zi köny­vé­ben ez a rész így kez­dő­dik: „Ilon­ka nincs itt­hon”. A „há­rom­szög” tör­té­ne­té­nek ala­ku­lá­sa itt éri el a csúcs­pont­ját. „Te­hát csa­lá­di erő­fe­szí­tés­be ke­rül még min­dig ket­tes­ben len­nie ve­lem? Az as­­szony egyéb­ként ci­pőt ment ven­ni, ál­lí­tó­lag ma még en­ge­di a vá­sár­lást a teg­na­pi ci­pő­kor­lá­to­zó rendelet.”¹⁵ Sár­kö­zi egy di­a­ló­gust for­mál­va, Sza­bó Lő­rinc­cel kér­dez­te­ti meg: „Ilon­ka hol jár?” (128.) Pe­dig őt ez nem is ér­dek­li. A ci­pő­vá­sár­lás Sár­kö­zi­nél a zá­ró po­én, Sza­bó Lő­rinc­nél vi­szont utá­na kez­dő­dik a lé­nyeg. „Az ál­la­po­tá­ról be­szélt. Ret­te­ne­te­sen néz ki, csont és bőr. – Nem vol­tam fenn egy fél éve – mond­ta –, nem bírok.”¹⁶ Per­sze Sza­bó Lő­rinc­nél is fon­tos mo­tí­vum Tanner Ilo­na tá­vol­lé­te; a fel­jegy­zés így vég­ző­dik: „Il­di­kó kí­sért ki, Ilon­ka még nem jött haza.”¹⁷ Sár­kö­zi fel­idé­zi a San Remó-i díj át­vé­te­le­kor el­mon­dott né­hány mon­da­tot: „Há­la és tisz­te­let a ki­tün­te­té­sért Itá­li­á­nak, Mus­so­li­ni nagy Itá­li­á­já­nak, amely e vé­res há­bo­rús ta­va­szon [1940 ta­va­szán] a szel­lem és az iro­da­lom ne­mes ügye­i­vel tud törődni…” (124.) Tanner Ilo­na mint­ha föl­szis­­szen­ne: „Nem tu­dom, he­lyes volt-e em­lí­te­ni Mus­so­li­ni ne­vét. El­len­szen­ve­sek az olasz fa­sisz­ták.” (Uo.) A Sza­bó Lő­rinc-fé­le be­szél­ge­tés­ből az de­rül ki, hogy Ba­bits alig egy év­vel ké­sőbb már va­ló­sá­gos gyű­lö­let­tel for­dult a né­met nem­ze­ti­szo­ci­a­liz­mus fe­lé. „A né­met szel­lem le­zül­lé­se el­ké­pesz­tő. Nem tu­dom meg­bo­csá­ta­ni ne­kik, hogy oda­áll­tak eh­hez a há­bo­rú­hoz. Olyan ros­­szul va­gyok, ha rá­juk gon­do­lok is, hogy már a né­met nyel­vet se bí­rom lát­ni, hallani.”¹⁸ Sza­bó Lő­rinc­nek más volt a vé­le­mé­nye, de csak hall­gat­ja Ba­bit­sot: „És el­kez­dett po­li­ti­zál­ni. El­vi­leg, tár­gyi is­me­ret nél­kül, hos­­szan, el­ke­se­red­ve, gyű­löl­köd­ve, tel­je­sen me­rev elutasítással.”¹⁹ Az­tán egy idő után ez már Sza­bó Lő­rin­cet is za­var­ja, de nem akar vagy mer köz­be­szól­ni, így hát az ol­va­só­hoz for­dul: „So­ká­ig be­szélt így; saj­nál­tam; fél­tem, hogy fel­iz­gat­ja ma­gát és ro­ha­mot kap, mint nem egy­szer. Ezért az­tán nem mond­tam el­lent ne­ki, csak saj­nál­tam a szen­ve­dé­sé­ért, a tá­jé­ko­zat­lan­sá­gá­ért, a félrevezetettségéért.”²⁰ Ma már tud­juk, hogy itt nem Ba­bits volt a fél­re­ve­ze­tett, ha­nem Sza­bó Lő­rinc; po­li­ti­ka­i­lag fény­év­nyi­re ke­rül­tek egy­más­tól, nem ér­tet­ték egy­mást. „Még egy­szer ös­­sze­néz­tünk, azt hi­szem, nagy saj­nál­ko­zás­sal és ta­lán sze­re­tet­tel, de öröm­mel is, hogy elválunk.”²¹ Az „ös­­sze­né­zés” után Sza­bó Lő­rinc már csak a sa­ját ne­vé­ben be­szél, ő érez­te kí­nos­nak a be­szél­ge­tést, és ő volt az, aki az el­vá­lás­nak is örült.²²

     

 

II.

 

Tanner Ilo­na (va­gyis Tö­rök Sophie) nap­tá­rá­nak ki­adá­sát a szak­ma rég­óta vár­ta; 6x9-es mé­re­tű bőr­kö­té­sű elő­jegy­zé­si nap­tá­rak­ról van szó, ame­lyek láb­jegy­ze­telt ki­adá­sát tar­tal­maz­za ez a két kö­tet. A nap­tár ön­ma­gá­ban nem len­ne ér­de­kes ol­vas­mány; láb­jegy­ze­telt for­má­já­ban azon­ban pá­rat­la­nul fon­tos iro­da­lom­tör­té­ne­ti do­ku­men­tum. Így szin­te nap­ról nap­ra nyo­mon kö­vet­het­jük a Ba­bits-há­zas­pár éle­tét. A köny­vet Papp Zol­tán Já­nos hos­­szú ta­nul­má­nya ve­ze­ti be. En­nek az írás­nak a leg­fon­to­sabb ele­me ta­lán egy láb­jegy­zet­ben ta­lál­ha­tó. A szer­ző ezt ír­ja Tö­rök Sophie Nap­lóm 1921-ből cí­mű írá­sá­ról, ame­lyet Tég­lás Já­nos még 1923-ra da­tált: „A szö­veg nyel­vi-sti­lisz­ti­kai egy­ön­te­tű­sé­ge mi­att még­is in­kább 1925 nya­ra len­ne a leg­pon­to­sabb da­tá­lás.” (10.) Pon­tos ér­ve­ket nem ka­punk, de az biz­tos, hogy a tör­té­né­sek­től jó né­hány évet el kell tá­vo­lod­nunk. A Nap­ló­ban köz­vet­le­nül a le­ány­ké­rés­re adott re­ak­ci­ó­ról ezt ol­vas­suk: „Rég volt ez, s már pon­to­san nem em­lék­szem, gon­do­la­tok­nak mi­lyen ra­ja fu­tott át e pil­la­nat­ban agya­mon […].”²³Az em­lé­ke­zet­ki­e­sést okoz­hat­ta a meg­le­pe­tés, de hi­szen ko­ráb­ban már volt egy te­le­fon­be­szél­ge­tés, amely­nek so­rán előbb Sza­bó Lő­rinc je­len­tet­te be, hogy még­is­csak Ba­bits sze­ret­né el­ven­ni fe­le­sé­gül, és ezt Ba­bits meg is erő­sí­tet­te. Ál­ta­lá­ban az em­ber­nek az a be­nyo­má­sa, hogy Tanner Ilo­na köz­vet­len-egy­ide­jű nap­lót ve­zet. Min­den­eset­re az idő­be­li el­tá­vo­lí­tás an­nak el­ső lé­pé­se len­ne, hogy fel­is­mer­jük: mi­ti­kus­sá konst­ru­ált tör­té­net­tel ál­lunk szem­ben. És Papp még­is hi­te­les­nek te­kin­ti a Nap­lót: „mert hi­te­le­sen mu­tat­ko­zik meg az el­múlt ér­zel­mek fel­élesz­té­sé­nek gesz­tu­sá­val ope­rá­ló ka­rak­ter­kép­zés nyű­ge, ke­reszt­je, zsák­ut­cá­ja”. (14.) Ezt azon­ban alig­ha te­kint­het­jük in­dok­lás­nak. Néz­zük te­hát a fen­ti­ek­ben tár­gyalt há­rom ese­mény be­mu­ta­tá­sát.

      (1) Az 1921. ja­nu­ár 11. és 15. kö­zöt­ti be­jegy­zé­sek na­gyon szűk­sza­vú­ak. Ba­bits há­rom dön­tő szót írt be a nap­ló­ba, el­jegy­zés, nász­éj, esküvő.²⁴ A nap­tár­ból meg­tud­juk, hogy a le­ány­ké­rés nap­ján Tanner Ilo­na még ta­lál­ko­zott Heller Ed­gár fes­tő­mű­vés­­szel, aki 1918-ban volt a vőlegénye.²⁵ Ba­bits­nak így a nap­tár­ról nem­csak tu­do­má­sa volt, ha­nem még be­le is íro­ga­tott. Nem­csak a Nap­ló szü­le­té­sé­nek ide­je két­sé­ges te­hát, ha­nem azt sem tud­juk, hogy Ba­bits men­­nyi­vel ké­sőbb írt be­le a nap­tár­ba. De az biz­tos­nak tű­nik, hogy Ba­bits ma­ga is részt vett a kap­cso­lat kö­zös ere­det­mí­to­szá­nak meg­konst­ru­á­lá­sá­ban. Papp Zol­tán Já­nos ar­ra haj­lik, hogy in­kább Tanner Ilo­ná­nak, mint Sza­bó Lő­rinc­nek hig­­gyen. Pe­dig szem­be­tű­nő, hogy mind­ket­ten erő­sen ra­ci­o­na­li­zál­nak, amen­­nyi­ben mind­ket­ten azt a be­nyo­mást akar­ják kel­te­ni, hogy az ese­mé­nyek me­ne­te az ő dön­té­sük ered­mé­nye. Tanner úgy tesz, mint­ha már az el­ső perc­től fog­va Ba­bits fe­le­sé­ge sze­re­tett vol­na len­ni. „Meg­csal­juk Lő­rin­cet? Vagy meg­egye­zünk, hogy ked­ve­se le­szek Mi­hály­nak. Oly ne­héz­nek kép­zel­tem az utat szí­vé­ig, csak hos­­szú vá­rás és szí­vós aka­rat árán, s ak­kor is: sze­re­tő­je vágy­tam len­ni […].”²⁶ A szá­mos kö­dö­sí­té­sen és utó­la­gos tor­zí­tá­son át­lát­ni so­ha­sem fo­gunk, de a leg­va­ló­szí­nűbb­nek az ese­mé­nyek kö­vet­ke­ző le­fo­lyá­sa tű­nik. Tanner Ilo­na tény­leg csak a ver­se­it sze­ret­te vol­na meg­mu­tat­ni Ba­bits­nak, és né­mi se­gít­sé­get várt az iro­dal­mi kar­ri­er­jé­nek be­in­dí­tá­sá­hoz. (Nem há­zas­ság­kö­tés cél­já­ból ko­pog­ta­tott be, ek­ko­ri­ban ugyan­is több ké­rő­je, sőt ál­lan­dó sze­re­tő­je volt.) Sza­bó Lő­rinc volt az, aki új ér­tel­met adott Tanner Ilo­na meg­je­le­né­sé­nek, mint­egy erotizálta azt. Csak az ő ud­var­lá­sa nyo­mán me­rült fel a lány­ban a gon­do­lat: az iro­dal­mi élet­be a tes­tén ke­resz­tül lép­het be. Tanner és Sza­bó Lő­rinc há­zas­sá­gi ter­vei mö­gött az áll­hat, hogy ab­ban az idő­ben csak az el­jegy­zés után volt meg­en­ge­dett a sze­xu­á­lis kap­cso­lat. De né­hány hét le­for­gá­sa után már mind­ket­ten csa­ló­dot­tak vol­tak: Tanner Ilo­na a ná­la öt év­vel fi­a­ta­labb fi­út to­la­ko­dó­nak érez­te, er­re utal­nak az „as­­szony­éhes Lő­rinc­re” vo­nat­ko­zó meg­jegy­zé­sek, aki „egész tes­té­ben” resz­ke­tett a vágy­tól; Sza­bó Lő­rinc pe­dig azért volt csa­ló­dott, mert a lány kö­zöl­te ve­le, hogy nem haj­lan­dó le­mon­da­ni a sze­re­tő­jé­ről. A vál­ság erő­sö­dött, és ve­le együtt Tanner Ilo­na lel­ki­is­me­ret-fur­da­lá­sa is; egy he­lyen azt mond­ja, hogy ő ak­ko­ri­ban „ko­misz” volt sze­rel­mi ügyekben.²⁷ Így lé­pett be a tör­té­net­be Ba­bits, aki nem­csak et­től a kap­cso­lat­tól ígért meg­vál­tást, ha­nem az egész ko­ráb­bi „ko­misz” sze­rel­mi élettől.²⁸

      (2) Tanner Ilo­na kez­det­ben nem egy nagy író fe­le­sé­ge akart len­ni, ő ma­ga tört köl­tői ba­bé­rok­ra. A fe­le­ség sze­re­pé­re csak „rá­ta­lált”, min­den­eset­re ké­sőbb en­nek fé­nyé­ben ér­tel­mez­te át a Ba­bits­hoz va­ló kö­ze­le­dé­sé­nek tör­té­ne­tét. Azt mond­hat­nánk, hogy csak a Ba­bits­csal meg­kö­tött vil­lám­há­zas­ság után tu­da­to­so­dott ben­ne, hogy író-fe­le­ség lett. Az I. vi­lág­há­bo­rú utá­ni évek­ben a fi­a­tal lá­nyok szá­má­ra ez tár­sa­dal­mi kar­ri­er-pá­lya volt, ezt érez­het­jük, ha a ko­ra­be­li ös­­sze­jö­ve­te­lek­ről ké­szült fény­ké­pek­re te­kin­tünk. Tanner így rög­tön be­ke­rült az iro­dal­mi vér­ke­rin­gés­be, és ha­ma­ro­san szem­be­sül­nie kel­lett a sa­ját sze­re­pé­ben rej­lő tra­gi­kus ve­szé­lyek­kel. Mó­ricz Zsig­mond fe­le­sé­ge, Holics Jan­ka Eu­gé­nia 1925 ja­nu­ár­já­ban haj­tot­ta vég­re el­ső ön­gyil­kos­sá­gi kí­sér­le­tét. Tanner Ilo­na (va­ló­szí­nű­leg egye­dül) né­hány nap­pal ké­sőbb meg­lá­to­gat­ta a kór­ház­ban. Az­tán már­ci­us 30-án az ön­gyil­kos­sá­gi kí­sér­le­te már si­ke­res volt. 1927. má­jus 3-án ön­gyil­kos lett Osváth Er­nő fe­le­sé­ge (Steiner Kor­né­lia) is. Ez a ha­lál­eset na­gyon meg­vi­sel­te Tannert. Ér­de­kes mó­don az író-fe­le­sé­gek kö­zül még Sza­bó Lő­rinc fe­le­sé­gé­vel (Mi­kes Klá­rá­val) jött ki a leg­job­ban. Tanner Ilo­na las­san ész­re­ve­szi, hogy a fe­le­ség-stá­tusz nem se­gí­ti, ha­nem aka­dá­lyoz­za az iro­dal­mi kar­ri­er­jét. „Mi­kor hét év­vel ez­előtt át­lép­tem ezt a kü­szö­böt, mint Ba­bits Mi­hály fe­le­sé­ge, if­jan, má­mo­ro­san, fel­ma­gasz­to­sul­va, azt hit­tem ak­kor az élet ka­pui nyíl­tak meg előt­tem. [...] [És] nem vet­tem ész­re szé­dült gyö­nyö­röm­ben, hogy a té­boly­da aj­ta­ja csa­pó­dott be mö­göt­tem – fi­a­tal, lel­kes le­á­nyok kik sze­rel­mes vá­gya­i­to­kat a szo­mo­rú köl­tő ide­ál­nak tart­já­tok, sír­ja­tok ér­tem [...].”²⁹ Emel­lett ter­mé­sze­te­sen fon­tos sze­re­pet ját­szott, hogy ek­kor­ra ki­de­rül, nem le­het gye­re­ke. Tanner úgy ér­zi, min­den ös­­sze­om­lott: „én, aki egész­sé­ge­sen, fi­a­tal szív­vel, ra­jon­gó élet­kedv­vel lép­tem ide be [már­mint a há­zas­ság­ba], íme, roncs va­gyok, ös­­sze­tört nyo­mo­rult, és semmiért”.³⁰ Papp Zol­tán Já­nos azt ír­ja, hogy et­től kezd­ve Tanner Ilo­na fri­gid­dé vált Ba­bits­csal szem­ben. A nap­tár­ban sze­rep­lő coitus-jel³¹ 1927 de­cem­be­ré­ben még né­hány­szor föl­buk­kan, de 1928-tól már egy­ál­ta­lán nem. (24.)³²

      (3) Sza­bó Lő­rinc lá­to­ga­tá­sát a nap­tár egy nap­pal ké­sőbb­re te­szi, te­hát feb­ru­ár 17-ére. Tanner Ilo­na ek­kor már szin­te min­den ide­jét Raics Ol­gá­val töl­töt­te, aki lesz­bi­kus sze­rel­me volt. (Egyéb­iránt Il­di­kó osz­tály­fő­nö­ke, szent­írás- és né­met­ta­ná­ra volt.) So­kat jár­tak mo­zi­ba, né­ha szín­ház­ba, Olgi (ahogy hív­ta) né­ha ná­la aludt. És ha csa­lá­dos­tul el­men­tek va­la­ho­vá, Ol­ga már szin­te csa­lád­tag­ként csat­la­ko­zott hoz­zá­juk. (Az „Olgi” mel­lett gyak­ran sze­re­pel a „gyí” be­jegy­zés, amely­ről nem tud­juk pon­to­san, hogy mit je­lent, bár Tanner már ko­ráb­ban is hasz­nál­ta.) Sza­bó Lő­rinc utol­só Ba­bits­nál tett lá­to­ga­tá­sá­ról a nap­tár­ból sem­mi ér­dem­le­ges sem de­rül ki. Min­den­eset­re lét­re­jött egy új há­rom­szög: Tanner Ilo­na egy új­faj­ta sze­re­lem fe­lé lé­pett tovább.

 

(Utó­szó) Papp Zol­tán Já­nos sze­rint a fen­ti­ek­ben be­mu­ta­tott tör­té­net csak Ba­bits­ra vo­nat­koz­tat­va kap­ja meg a ma­ga iga­zi je­len­tő­sé­gét. „Tel­jes­ség­gel mél­tány­lan­dó az iro­da­lom­tör­té­net-írás azon tö­rek­vé­se, hogy a ki­vé­te­les al­ko­tó­egyé­ni­sé­gek és az emi­nens szö­ve­gek fe­lé for­dul na­gyobb ér­dek­lő­dés­sel. [...] Ez­zel a gya­kor­lat­tal óha­tat­la­nul rang­sort ál­lít föl, bi­zo­nyos al­ko­tók­ra rá­irá­nyít­va a fényt, má­so­kat pe­dig ár­nyék­ban vagy fél­ár­nyék­ban hagy­va.” (8.) Ba­bits köl­té­sze­te azon­ban – vé­le­mé­nyem sze­rint – nem kí­nál­ja föl a sze­rel­mi-ma­gán­éle­ti pers­pek­tí­va in­teg­rá­lá­sá­nak le­he­tő­sé­gét. Ba­bits 20. szá­za­di vá­laszt ke­re­sett a Vö­rös­mar­ty­-fé­le kér­dés­re: „Mi dol­gunk e világon?”³³ Er­re a kér­dés­re Vö­rös­mar­ty még a ma­gyar ro­man­ti­ka szel­le­mé­ben vá­la­szolt: „Előt­tünk egy nem­zet­nek sor­sa áll”; ezt kell ki­emel­nünk a mély „sül­­lye­dés­ből”. Ba­bits Fes­tett cél, pusz­ta sem­mi cí­mű ver­sé­ben vi­szont er­re a kér­dés­re in­di­vi­du­a­li­zált vá­lasz­le­he­tő­sé­ge­ket ke­re­sett. Alap­ve­tő­en há­rom le­he­tő­ség van. Az el­ső vá­laszt a „vi­dám dús hom­lo­kú fi­úk” kép­vi­se­lik, akik nagy­ra tör­nek, az éle­tük a si­ker el­éré­sé­re irá­nyul. Az ő „fes­tett cél­juk pusz­ta sem­mi”. A má­so­dik vá­lasz a „rest el­pi­he­nés”, a be­le­tö­rő­dés, an­nak el­fo­ga­dá­sa, hogy rossz­kor és rossz he­lyen szü­let­tünk. (A te­he­tet­len­ség­be va­ló be­le­sül­­lye­dés­sel jön lét­re a mo­dern tö­meg­em­ber.) Ba­bits is is­me­ri a Vö­rös­mar­ty­-fé­le staccatót: „Oh nem, nem! amit mond­tam fáj­da­lom volt.” Ba­bits „egy mégis”-sel ve­ze­ti be a gon­do­la­tot: még van va­la­mi, amit ke­res a vi­lá­gon.

 

A ré­gi vá­gyat, ré­gi if­jú­sá­got,

a ré­ges-ré­gen el­her­vadt vi­rá­got

s le­szü­re­telt gyü­möl­csöt ke­re­sem.

 

Ta­lán az em­lé­ke­zés­ről, az egyé­ni élet leg­mé­lyebb ré­te­ge­i­nek ke­re­sé­sé­ről van szó;³⁴ de annyit ki­mond­ha­tunk, hogy Ba­bits úgy hát­rál ki a „mi dol­gunk a vi­lá­gon?” ro­man­ti­kus kér­dé­sé­ből, hogy nem a sze­re­lem irá­nyá­ba ha­lad elő­re. Az iro­da­lom­tör­té­net-írás fur­csa bos­­szú­ja, hogy úgy te­kint Ba­bits éle­té­re, mint­ha ő is a sze­rel­met (és csak a sze­rel­met) ke­res­te vol­na a vi­lá­gon. Ezért a fen­ti köny­vek – bár­mi­lyen tisz­te­let­re mél­tó is le­gyen iro­dal­mi meg­for­mált­sá­guk vagy fi­lo­ló­gi­ai ala­pos­sá­guk – csak tá­vo­lí­ta­nak Ba­bits köl­té­sze­té­től. 

 

-----

¹     Alig egy év­vel ko­ráb­ban Ba­bits Csinsz­ka kö­ze­le­dé­sé­re még a tel­jes vis­­sza­vo­nu­lás­sal vá­la­szolt. A kap­cso­lat do­ku­men­tu­ma­it lásd Nemeskéri Eri­ka (szerk.): Ked­ves Csinsz­ka! Drá­ga Mis!, Ba­bits és Csinsz­ka le­ve­le­zé­se (1919-1920), Noran Ki­adó 2004.

²     A szer­ző Sár­kö­zi György fia, aki vi­szont igen kö­ze­li kap­cso­lat­ban állt Ba­bits­csal (il­let­ve a fe­le­sé­gé­vel együtt Babitsékkal); Ba­bits a fi­a­ta­labb író­ge­ne­rá­ció ki­emel­ke­dő alak­já­nak te­kin­tet­te.

³     Ez az öt­let Nagy And­rás A Tanner cí­mű drá­má­já­ra ve­zet­he­tő vis­­sza, amely fel­ol­va­só szín­há­zi elő­adás­ként hang­zott el a Pe­tő­fi Iro­dal­mi Mú­ze­um­ban, 2008. no­vem­ber 12-én. 

⁴     Há­rom olyan ese­mény van, ame­lyek sű­rű köd­be bur­ko­lóz­nak. A Ba­bits­hoz fű­ző­dő sze­rel­mi kap­cso­lat és a há­zas­ság­kö­tés, az­tán az Il­di­kó ne­vű (fo­ga­dott) lá­nyuk szü­le­té­se, és vé­gül Tanner Ilo­na lesz­bi­kus kap­cso­la­ta.

⁵                „most én va­gyok hang he­lyet­ted”, Tö­rök Sophie Ba­bits Mi­hály­ról, Palatinus Ki­adó 2000. 35.

⁶     I. m. 32-33.

⁷     A tör­té­net­nek ezt a ré­szét Tanner Ilo­na és Sza­bó Lő­rinc szin­te tel­je­sen egy­for­mán me­sél­te el.

⁸     I. m. 44.

⁹     Sza­bó Lő­rinc ír­ja: „Ap­ró ce­ru­za­vé­ge­ket tar­tott a mel­lény­zseb­ében, azo­kat ka­par­ta elő az uj­já­val, s ve­lük ka­nya­rí­tot­ta kor­rek­tú­rák há­tá­ra, pa­pír­da­rab­ok­ra, le­vél­bo­rí­ték­ok­ra, ami épp akadt, akár­mi­re, a vers­so­ra­it, nyug­ta­lan, el­rán­ga­tott be­tűk­kel.” Sza­bó Lő­rinc: Ba­bits mű­he­lyé­ben, in: Ba­bits Mi­hály: Légy el­len­ál­lás, szerk.: Ferencz Győ­ző, Nap Ki­adó 2008. 57-58.

¹⁰    Jn 8,8.

¹¹    Jn 8,11.

¹²    „most én va­gyok hang he­lyet­ted”, Tö­rök Sophie Ba­bits Mi­hály­ról, Palatinus Ki­adó 2000. 222.

¹³             Lásd Ba­bits be­teg­ágyá­nál, in: Sza­bó Lő­rinc: Em­lé­ke­zé­sek és pub­li­cisz­ti­kai írá­sok, Osiris Ki­adó 2003. 536-539.

¹⁴    I. m. 536.

¹⁵    Uo.

¹⁶    Uo.

¹⁷    I. m. 539.

¹⁸    I. m. 538.

¹⁹    Uo.

²⁰    Uo.

²¹    I. m. 539.

²²    Az em­ber ma meg­bor­zad: a gé­ge­rá­kos Ba­bits együtt do­hány­zik Sza­bó Lő­rinc­cel, sőt szi­var­ra gyújt. (Ez Sza­bó Lő­rinc be­szá­mo­ló­já­ban és Sár­kö­zi köny­vé­ben egy­aránt elő­for­dul.)

²³    „most én va­gyok hang he­lyet­ted”, Tö­rök Sophie Ba­bits Mi­hály­ról, i. k. 44.

²⁴    A fel­jegy­zé­sek menst­ru­á­ci­ós nap­tár­ként is szol­gál­tak, és Tanner Ilo­na gon­do­san re­giszt­rál­ta a sze­ret­ke­zé­se­ket is. Sár­kö­zi a kö­vet­ke­ző­kép­pen ír­ja le az el­ső sze­ret­ke­zést: „Mi­hály szög­le­tes, cson­tos. [...] A ba­ju­sza szi­var- és bor­sza­gú. A tér­de üti a ke­reszt­cson­tom, még­sem olyan szé­les ez az ágy, s kö­zé­pen mé­lyed. Ka­pasz­ko­dik be­lém, a fe­jét a nya­kam­hoz nyom­ja. Ne­kem kell se­gí­te­nem, ügyet­len. Az ágy nyi­ko­rog.” (42.)

²⁵    Ba­bits ír­ja be azt is, hogy „Centrál”. Tanner Ilo­na pe­dig csak en­­nyit: „Luk­ács bá­csi­nál va­cso­ráz­tunk”.

²⁶    „most én va­gyok hang he­lyet­ted”, Tö­rök Sophie Ba­bits Mi­hály­ról, i. k. 29.

²⁷    I. m. 33.

²⁸    Így sze­ret­ném dif­fe­ren­ci­ál­ni azt a na­gyon le­egy­sze­rű­sí­tett ké­pet, ame­lyet Onagy Zol­tán le­írá­sa su­gall: „Ta­lált, sül­­lyedt: há­zas­ság. A cél el­ér­ve. Fér­fi, pénz, nyu­ga­lom, Olympos, iro­dal­mi hí­res­sé­gek, »egészséges élet­öröm ka­ca­gott bennem«, ír­ja. Per­sze ar­ról szó nincs, hogy egy ren­de­zet­len ér­ték­ren­dű nő­nek en­­nyi elég vol­na. Iro­dal­mi ba­bé­rok­ra vá­gyik, el­is­mert­ség­re. Ott kí­ván len­ni a to­pon, if­júi szí­vek­ben él­ni, ha egy­szer fel­ál­doz­za éle­tét. És ezt még ko­mo­lyan is ve­szi.” Onagy Zol­tán: Öt­ven­öt éve halt meg Ba­bits bi­sze­xu­á­lis fe­le­sé­ge, in: Iro­dal­mi Je­len, 2010. ja­nu­ár 28.

²⁹    „most én va­gyok hang he­lyet­ted”, Tö­rök Sophie Ba­bits Mi­hály­ról, i. k. 222.

³⁰    Uo.

³¹    Ugyan­ez a jel, egy kör, és a kö­ze­pén egy pont, Csáth Gé­za Nap­ló­i­ban is föl­buk­kan, lásd uő: Fej a po­hár­ban. Nap­ló és le­ve­lek (1914-1916), Mag­ve­tő Ki­adó 1997. El­ső meg­je­le­nés: 65.

³²    1927. no­vem­ber 5-ét meg­elő­ző­en nincs olyan be­jegy­zés, amely egy ké­szü­lő, mély há­zas­sá­gi krí­zis­re utal­na. Ir­re­le­váns­nak tar­tom Papp Zol­tán Já­nos ama meg­jegy­zé­sét, hogy ép­pen no­vem­ber 3-án kez­dő­dött egy menst­ru­á­ci­ós pe­ri­ó­du­sa. (23.) Jó két hét­tel ko­ráb­ban, ok­tó­ber 16-án Ba­bits­csal ven­dég­ség­ben jár­tak Sza­bó Lőrincéknél. Eset­leg ott tör­tén­he­tett va­la­mi? Vagy más­nap volt Ka­rin­thy szer­zői est­je a Ze­ne­aka­dé­mi­án; ez iz­gat­ta vol­na föl? Egy ilyen mély vál­ság ál­ta­lá­ban hos­­szabb ide­je éb­re­de­zik, és sem­mi kö­ze sincs a konk­rét ese­mé­nyek­hez.

³³    Hát­tér­ként Vö­rös­mar­ty Gon­do­la­tok a könyv­tár­ban cí­mű ver­sé­re tá­masz­ko­dom.

³⁴    Kosz­to­lá­nyi De­zső Apor Pé­ter­ről ír­ja: „a ré­gi élet el­tűnt nyo­ma­it ke­re­si. A ma­ra­di­ság mély mi­vol­tá­ban nem is egyéb, mint hon­vágy az el­ső, tisz­ta, éles él­mé­nyek, a gyer­mek­kor pa­ra­di­cso­mi bol­dog­sá­ga után.” Uő: Lát­já­tok, fe­le­im, Tarandus Ki­adó 2012. 69.