A mű­for­dí­tás – ki­vált­képp, ha vers a mű – az egyik leg­ké­nye­sebb mun­ka, ami­be kez­de­ni le­het. Min­den komp­ro­mis­­szu­ma kri­ti­ka tár­gyá­vá vál­hat, már­pe­dig a for­dí­tó mást sem csi­nál, mint komp­ro­mis­­szu­mo­kat köt: a szö­veg­gel és ma­gá­val. Te­szi per­sze ezt a le­he­tő leg­na­gyobb kö­rül­te­kin­tés­sel.

      Anél­kül, hogy a for­dí­tás­el­mé­let alap­ja­i­ban el­me­rül­nénk, azt még­is ér­de­mes vá­zol­ni: a for­dí­tás so­rán két fő szem­pont van, a for­mai és a tar­tal­mi hű­ség. Ki­vá­ló, és má­ig ak­tu­á­lis tanulmányában¹ Tellér Gyu­la szin­tén két – bár a for­mai és tar­tal­mi fel­osz­tás­nál jó­val ár­nyal­tabb – met­sze­tét ad­ja a vers­nek, és e met­sze­tek­nek pe­dig kü­lön­bö­ző di­men­zi­ó­it ha­tá­roz­za meg. A hos­­szan­ti met­szet­be tar­toz­nak az akusz­ti­kai, a ké­pi-ér­zé­ki, a fo­gal­mi-lo­gi­kai, a gram­ma­ti­kai és a gra­fi­kai; a ke­reszt­irá­nyú met­szet­be pe­dig az ér­zel­mi-han­gu­la­ti, a be­széd­hely­ze­ti és az el­kü­lö­ní­tő-el­len­pon­to­zó di­men­zi­ók. A Tellér-szöveg azt su­gall­ja, hogy ha min­den di­men­zi­ó­ban hű­ek ma­ra­dunk az ere­de­ti­hez, ak­kor a rész­le­tek­ből meg­kép­ző­dik a versegész, de leg­alább­is az a „sza­vak mö­göt­ti összképzet”, ame­lyet Tellér min­den szö­veg­ben fel­té­te­lez, és amely lé­nye­gé­ben ily mó­don még­is vis­­sza­ad­ha­tó a for­dí­tás­ban.

      Azt gon­dol­nánk, ezt az alap­el­vet nem ne­héz kö­vet­ke­ze­te­sen be­tar­ta­ni, azon­ban a for­dí­tó­nak foly­ton az­zal kell szem­be­sül­nie, hogy kö­rül­be­lül más­fél-két vers­nyi nyers­anya­got nyer ki az ere­de­ti szö­veg­ből, és azt kell még­is be­le­sű­rí­te­nie egy­be. En­nek leg­főbb oka nyil­ván a nyel­vi kü­lön­bö­ző­ség. Pél­dá­ul míg az an­gol sza­vak ja­va egy vagy két szó­ta­gos, il­let­ve a né­met sza­vak­ban az arány kis­sé a más­sal­hang­zók ja­vá­ra dől, ad­dig a ma­gyar­ban há­rom-négy szó­ta­gos az át­lag, és ki­egyen­lí­tet­tebb a ma­gán­hang­zó–más­sal­hang­zó arány. Ez­ál­tal nem csak a vers­kép mu­tat­hat lát­vá­nyos kü­lönb­sé­get ere­de­ti és for­dí­tás kö­zött – az a leg­ki­sebb baj. Na­gyobb prob­lé­ma ez kö­tött for­má­jú vers­nél, ahol a szó­tag­szá­mot szi­go­rú­an be kell tar­ta­ni, va­gyis szám­sze­rű­leg szin­te biz­tos, hogy a ma­gyar for­dí­tó ke­ve­sebb szó­val gaz­dál­kod­hat, mint amen­­nyi­ből az ere­de­ti áll.

      A má­sik prob­lé­ma szin­tén nyel­vi, de kul­tu­rá­lis gyö­ke­rei van­nak: mi van, ha nincs va­la­mi­re a ma­gyar­ban szó – vagy pont for­dít­va? Ve­gyük pél­dá­ul a vö­rös színt. En­nek a ma­gyar­ban ki­sebb fel­té­te­lek­kel szi­no­ni­má­ja a pi­ros, a rőt, a bor­dó stb. Ho­gyan ad­hat­nánk ezt vis­­sza mond­juk an­go­lul? A red vagy a purple szín­jel­ző­vel, eset­leg hasz­nál­hat­nánk a crimson jel­zőt, mely kar­ma­zsint je­lent vagy a scarlet jel­zőt, amely­nek ma­gyar meg­fe­le­lő­je skar­lát vagy bí­bor. Né­me­tül ugyan­ez: (rosen)rot, purpurrot (bí­bor­vö­rös), scharlochrot (skar­lát­vö­rös), wein- vagy bordeauxrot (bor­dó). Jól lát­szik: a né­met­ben csak kép­zett sza­vak­kal le­het vis­­sza­ad­ni a vörös szín kü­lön­bö­ző ár­nya­la­ta­it. (Ér­de­mes itt vis­­sza­utal­ni az elő­ző prob­lé­má­ra: a red és a rot jel­zők is egy szó­ta­go­sak, en­nek leg­meg­fe­le­lőbb for­dí­tá­sa a rőt vol­na – eti­mo­ló­gi­ai ok­ból is –, amely­nek hasz­ná­la­ta a ma­gyar­ban vi­szont erő­sen kontextusfüggő, mi­vel ar­cha­i­kus.) Per­sze je­len írás nem ala­pos for­dí­tás­el­mé­le­ti szak­ta­nul­mány, ha­nem az új Gottfried Benn-for­dí­tás­kö­te­tet tár­gya­ló szö­veg. Mind­azo­nál­tal ta­lán nem volt min­den ha­szon nél­kü­li ez a né­hány be­ve­ze­tő gon­do­lat.

Gottfried Bennt for­dí­ta­ni fon­tos, hi­szen a XX. szá­za­di né­met köl­té­szet­nek – Ril­ke, Trakl, Celan és má­sok mel­lett – az egyik leg­na­gyobb ha­tá­sú al­ko­tó­ja volt. Ma­gyar­or­szá­gi ha­tá­sát jól mu­tat­ja, hogy az 1991-ben meg­je­lent el­ső válogatás² for­dí­tá­sa­it töb­bek kö­zött olyan ne­vek jegy­zik, mint Eörsi Ist­ván, Jékely Zol­tán, Kálnoky Lász­ló, Kur­di Im­re, Már­ton Lász­ló, Ne­mes Nagy Ág­nes, Rónay György, Sza­bó Lő­rinc, Szé­kely Mag­da, Tandori De­zső, Ta­tár Sán­dor, va­la­mint a fen­tebb már em­lí­tett Tellér Gyu­la. Ám Benn épp­olyan fon­tos ma is, mint ré­gen, hi­szen ha­tá­sa ki­mu­tat­ha­tó olyan fi­a­tal köl­tők lí­rá­já­ban, mint pél­dá­ul Bog­nár Pé­ter, Krusovszky Dé­nes vagy Ne­mes Z. Má­rió.

      Az új Benn-ki­adás elő­nye a ko­ráb­bi­val szem­ben, hogy a ver­sek­nek egyet­len for­dí­tó­juk van, ez­ál­tal a meg­szó­la­lás egy­sé­ge­sebb lett – ez lo­gi­kus kö­vet­kez­mény: a több­for­dí­tós kö­tet ele­ve „több­szó­la­mú”. Per­sze a ’91-es vá­lo­ga­tás nem kö­vet­ke­zet­len vagy egye­net­len, ám a töb­bek ál­tal le­for­dí­tott ver­sek egy­más mel­lett oda-vis­­sza ki­dom­bo­rí­ta­nak né­hány ap­róbb hi­bát. Ez­ál­tal az ol­va­só­nak aka­rat­la­nul is dön­te­nie kell: mond­juk Sza­bó Lő­rinc, Ne­mes Nagy Ág­nes vagy Tandori De­zső és Kur­di Im­re for­dí­tá­sa kö­zött (Kur­di több „nagy­ver­set” is [másod]fordított, pél­dá­ul: Férj és fe­le­ség át­ha­lad a rá­ko­sok ba­rakk­ján, Az if­jú Hebbel, Sta­ti­kus köl­te­mé­nyek stb.).

      Aki nem is­me­ri a ’91-es ki­adást, az az új for­dí­tás­ból kö­vet­ke­ze­tes­nek és egy­sé­ges­nek tű­nő, ám pon­tat­lan ké­pet kap­hat Gottfried Bennről. Eh­hez még ki sem kell nyit­ni a köny­vet: a mély­fe­ke­te ala­pon lán­go­ló Benn-fel­irat, il­let­ve a ka­nyar­gó lá­va­fo­lyam – mely, gon­dol­hat­juk, a meg­le­he­tő­sen eset­le­ges cím­adást il­luszt­rál­ná: Kí­gyó­ból a kanyar³ – mind va­la­mi rossz fantasyt idéz. Sem a ki­vi­te­le­zés, sem az öt­let nem kom­pa­ti­bi­lis Benn lí­rá­já­val. Ma­ga a könyv­tárgy így tel­je­sen el­hi­bá­zott. Per­sze a kö­tet kül­se­jé­ről nem a for­dí­tó te­het.

Az min­den­kép­pen di­csé­re­tes, hogy a nagy­já­ból kro­no­lo­gi­kus fel­épí­té­sű kö­tet cir­ka negy­ven olyan ver­set kö­zöl, ame­lye­ket a ’91-es ki­adás nem (vagy nem egész­ben) tar­tal­ma­zott – ugyan­ak­kor azt is ér­de­mes meg­je­gyez­ni, hogy az el­ső vá­lo­ga­tás­ban is van majd­nem ugyan­en­­nyi szö­veg, mely vi­szont itt nem sze­re­pel. Saj­ná­la­tos, hogy Moh­ácsi Ár­pád meg­sza­kít­ja a for­dí­tás ha­gyo­má­nyát: az el­ső vá­lo­ga­tás ki­vá­lóbb­nál ki­vá­lóbb for­dí­tá­sai nem egy­sze­rű­en hi­á­nyoz­nak eb­ből a gyűj­te­mény­ből, ha­nem mint­ha nem is lé­tez­né­nek. Pe­dig a kö­tet vé­gén ott ol­vas­ha­tó a for­dí­tó utó­sza­va Szub­jek­tív meg­jegy­zé­sek a ver­sek for­dí­tá­sa kap­csán cím­mel, mely­ben ma­ga is el­is­me­ri a ko­ráb­bi vá­lo­ga­tás „sok­szor iga­zán ki­tű­nő” for­dí­tá­sa­it. Majd sa­ját ment­sé­gé­re fel­hoz­za, hogy „Benn év­ti­ze­dek­kel ko­ráb­bi nyel­ven be­szél, amely­nek ma­gyar­ját én ter­mé­szet­sze­rű­leg nem is­me­rem, a sa­ját ma­gam nyel­vét hasz­ná­lom, ezért szí­ves el­né­zé­sü­ket ké­rem, de ne­kem a sa­ját ko­rom nyel­ve ada­tott meg”.

      Ér­de­mes pár mon­da­tot szán­ni a for­dí­tó ment­sé­gé­re. Pon­tos ész­re­vé­tel, hogy Benn és a for­dí­tó ál­tal be­szélt nyel­vek közt – ahogy a for­dí­tó fo­gal­maz –, „van egy­faj­ta idő­csap­da is”. Na­gyon he­lyes, hogy sa­ját nyel­vét be­szé­li, sok­szor mond­ják, hogy a for­dí­tó­nak nem a for­rás­nyel­vet, ha­nem a cél­nyel­vet kell job­ban bír­nia. A mai nyelv hasz­ná­la­ta több pon­ton is jót tett egyes szö­ve­gek­nek, pél­dá­ul a Fi­gyelj cí­mű­nek (az ere­de­ti­ben Hör zu), ame­lyet ko­ráb­ban Eörsi Ist­ván Hall­ga csak cím­mel for­dí­tott – en­nek már cí­me is mu­tat­ja, mennyi­re ar­cha­i­kus és et­től anak­ro­nisz­ti­kus szö­veg lett. Eörsiével szem­ben Moh­ácsi for­dí­tá­sa jó­val fris­sebb, nem idé­zi kí­no­san (és fö­lös­le­ge­sen – te­kint­ve, hogy ké­sei vers) a szá­zad­elő nyel­vét.

      Azon­ban több szö­veg­hely­nél is el kell gon­dol­koz­nunk: va­jon mi­lyen is Moh­ácsi Ár­pád „mai nyel­ve”? Ma­i­nak mond­ha­tó-e, ha da­lolj he­lyett az áll: dallj (Ó, szel­lem), gye­re he­lyett jer (Ten­ger- s ván­dor­mon­da), sö­tét he­lyett se­tét (Szin­té­zis), szív­nak he­lyett szí­nak (Valse Triste) – csu­pa ar­cha­iz­mus. Nem a sa­ját nyelv (pil­la­nat­nyi) el­en­ge­dé­se az, ami­kor kof­fe­i­nes he­lyett azt ír­ja, nyil­ván vers­ta­ni ok­ból: koffejnes – ez­zel ré­gi vers­for­dí­tói gya­kor­la­tot idéz­ve. Vers­ta­ni ok­ból ma­gya­ráz­ha­tó egyéb­ként az előb­bi fel­so­ro­lás­ból a dallj és a jer pél­dá­ja is. Utób­bi a szin­tén egy szótagos komm, előb­bi a sängest ar­cha­i­zá­ló for­ma meg­fe­le­lő­je vol­na. A sängest / dallj ér­de­kes eset, gon­dol­hat­nánk ugyan­is, hogy az ar­cha­iz­mus át­men­te­tik a ma­gyar for­dí­tás­ba is – a kér­dés, mi­lyen áron. A sängest e-je ej­tés­kön­­nyí­tő sze­rep­pel bír, és pont et­től da­lol a né­met eredeti,⁴ ez­zel szem­ben a dallj alak­ban ös­­sze­tor­lód­nak a más­sal­hang­zók – cse­ré­be per­sze van a for­dí­tó­nak egy kön­­nyen vers­sor­ba il­leszt­he­tő, egy szó­ta­gos szó­alak­ja.

      Foly­tat­va a fent meg­kez­dett so­ro­za­tot: nem a sa­ját nyelv kri­ti­kát­lan­sá­ga, mi­kor a finítót hasz­nál­ja a Finale for­dí­tá­sá­ra? Az olasz szó ma­gya­ros alak­ja per­sze min­den to­váb­bi nél­kül ré­szét ké­pez­he­ti a sa­ját nyelv­nek, de sze­ren­csét­len vá­lasz­tás, fő­leg mi­vel a fi­ná­lé szó nem­csak meg­ta­lál­ha­tó, ha­nem jó­val be­vet­tebb szó­alak. Igaz, a vers­ben „vég” vagy „vég­zet” ér­te­lem­ben sze­re­pel a Finale szó, me­lyet ma­gya­rul a fi­ná­lé ön­ma­gá­ban nem ad­hat­na vis­­sza. A vá­lasz­tás azon­ban kön­­nyen meg­okol­ha­tó: a sa­ját nyelv e – va­ló­szí­nű­leg nem túl gyak­ran hasz­nált – sza­vá­hoz a rím­kény­szer mi­att kel­lett nyúl­ni: „Az űr áll, a csillagmillió / a ze­nit­től mo­zog ta­lán, / arsz­lán­vo­nás­ban a finító / át­su­han a fér­fi agyán” (ki­eme­lé­sek tő­lem: M. B.). Nagy kár, hogy az l mind az n-től, mind a t-től tá­vol van a fo­ne­ti­ká­ban, rá­adá­sul a t be is fér­kő­zik a ma­gán­hang­zók kö­zé – a ver­se­lé­si-metrikai su­ta­ság­ra, mely­re nem ez az egyet­len pél­da, ki se tér­jünk –, így min­den ál­do­zat el­le­né­re gyen­ge rí­met ka­punk.

      Szin­tén prob­lé­más, mi­kor Par­ti Nagy La­jos­ra em­lé­kez­te­tő szó- és tol­da­lék­cson­ko­ló meg­ol­dás­sal ta­lál­ko­zunk: ha­lál­tu­sa he­lyett ha­lál­tus (Szin­té­zis), be­te­lik he­lyett be­tel (Ten­ger- s ván­dor­mon­da). De az is, ami­kor a Der Sänger cí­mű ver­set A bárd­nak for­dít­ja Moh­ácsi, és ez­zel A wa­le­si bár­dok kon­tex­tu­sát is in­do­ko­lat­la­nul ide­ke­ve­ri. A ’91-es ki­adás­ban meg­je­lent Mezey Ka­ta­lin-for­dí­tás meg­ol­dá­sa eh­hez ké­pest hi­bát­lan, ott úgy sze­re­pel: A dal­nok.

      Vis­­sza­tér­ve: a „mo­der­ni­zá­lás” ho­za­dé­ka sem ma­ra­dék­ta­la­nul po­zi­tív. A Negerbraut cí­mű ver­set A nig­ger meny­as­­szo­nya­ként for­dí­ta­ni el­hi­bá­zott, még ha a vers­ben ben­ne is van a rasz-szizmus,⁵ és ha az ere­de­ti szö­veg­ben már Nig­ger­ként is sze­re­pel a cím­be­li Neger. Sőt, meg­koc­káz­ta­tom: a szö­veg­be­li nig­gert is né­ger­re kel­lett vol­na cse­rél­ni, mi­vel ma már a „nig­ge­re­zés” az ame­ri­kai gettószlenget idé­zi in­kább, ami vi­szont egy­ál­ta­lán nem kon­tex­tu­sa a Benn-vers­nek. A nő he­lyett a ném­ber hasz­ná­la­ta ugyan­így hi­bás vá­lasz­tás, te­kint­ve, hogy a vers sze­rint fi­a­tal, még szűz lány­ról vagy fi­a­tal­as­­szony­ról van szó, a vers­szi­tu­á­ci­ón kí­vül – mely ön­ma­gá­ban elég­te­len­nek tű­nik – sem­mi sem in­do­kol­ja a pe­jo­ra­tív ném­ber szó hasz­ná­la­tát.

      Ezek­től el­te­kint­ve vi­szont Moh­ácsi meg­ol­dá­sa több he­lyütt is fe­sze­sebb, mint az el­ső vá­lo­ga­tás Eörsi-fordítása, amely gyak­ran fi­no­mít – és ez­zel el­ken („sző­ke tar­kó” he­lyett: „sző­ke pi­hés tar­kó”) – vagy túl­ír: „Ha­já­ban őr­jöng­ve tom­bolt a nap” – en­nél szi­ká­rabb Moh­ácsi meg­ol­dá­sa: „Ha­já­ban tom­bolt a nap”. Azon­ban rög­tön el­ront­ja, mert míg Eörsi meg­fo­gal­ma­zá­sá­ban ugyan­az a kép meg­tá­mo­gat­ja az „őr­jön­gést”, a gro­teszk ero­ti­kát („s vé­gig­nyal­ta vi­lá­gos comb­ja­it”), ad­dig Moh­ácsi mon­da­ta zi­lál­tan el­gyen­gül: „és so­ká­ig nya­lo­gat­ta vi­lá­gos comb­ját”.

      Ér­de­mes to­vább­ra is ös­­sze­vet­ni a két for­dí­tást. Az ere­de­ti­ben így szól az egyik mon­dat: „Der bohrte / zwei Zehen seines schmutziges lin­ken Fußes / ins Innere ihres kleinen weißen Ohrs”.⁶ (ki­eme­lé­sek tő­lem: M. B.) Ez nyers­for­dí­tás­ban nagy­já­ból an­­nyit tesz, hogy a fér­fi bal lá­bá­nak két ko­szos uj­ja a nő kis fe­hér fü­lé­be fú­ró­dott. Azt most hagy­juk is, hogy Moh­ácsi men­­nyi­re for­dí­tot­ta fél­re ezt a mon­da­tot: „Át­fúr­ta / ma­gát két ko­szos bal láb­uj­ja / a nő kis fe­hér fü­lé­nek bel­se­jén” – per­sze nem azért, mert je­len­ték­te­len hi­ba vol­na. In­kább a két erős al­li­te­rá­ci­ó­ra hív­nám fel a fi­gyel­met az ere­de­ti­ben, il­let­ve ar­ra a tény­re, hogy a nyers­for­dí­tás­ban is van két al­li­te­rá­ció – jól­le­het Eörsi és Moh­ácsi for­dí­tá­sai cseng­tek fü­lem­ben, mi­kor át­ül­tet­tem a mon­da­tot – Eörsié így szól: „Ko­szos / bal lá­ba uj­ját a nő ki­csiny, / fe­hér fü­lé­be fúr­ta”.

      Be­val­lom, az ere­de­ti vers ta­nul­má­nyo­zá­sa előtt azt gon­dol­tam, hogy Eörsi for­dí­tá­sa ti­pi­kus ese­te a „szép hűt­len­ség­nek”, mi­kor a for­dí­tó ver­seng az ere­de­ti­vel – er­re ki­vá­ló pél­dá­kat le­het ta­lál­ni Rá­ba György A szép hűt­le­nek cí­mű monográfiájában.⁷ Úgy tűnt, hogy Eörsi akusz­ti­kai meg­ol­dás­sal kí­ván­ja erő­sí­te­ni az ér­zel­mi-han­gu­la­ti di­men­zi­ót, és ez­ál­tal a ma­gya­rí­tott szö­ve­get is – jól­le­het a fen­tebb már em­lí­tett „pi­hés” és „őr­jöng­ve” jel­zők pél­dá­ul ép­pen az ér­zel­mi-han­gu­la­ti di­men­zió fe­szes­sé­ge el­len hat­nak ol­va­sa­tom­ban. Elő­í­té­le­tem azon­ban pon­tat­lan volt: Eörsi ver­zi­ó­ja ki­elé­gí­tő­en fe­szes, és jó­val pon­to­sabb, mint Moh­ácsi Ár­pá­dé. Ez­zel nem azt mon­dom, hogy Eörsi ver­zi­ó­ja pon­tos vol­na, egy­sze­rű­en csak azt, hogy Eörsié jó for­dí­tás.

      Ér­de­mes (vol­na) szú­ró­pró­ba­sze­rű­en ös­­sze­vet­ni még né­hány szö­ve­get, de per­sze a kí­ván­csi­ság elő­ször úgy­is a nagy­ver­sek­hez hajt min­ket. Csa­lód­nunk kell azon­ban, ami­kor fel­csap­juk az új kö­te­tet a Mann und Frau gehn durch die Krebsbaracke⁸ cí­mű ver­set ke­res­ve, ugyan­is már a cím át­ül­te­té­se is meg­döb­ben­tő. Sza­bó Lő­rinc for­dí­tá­sá­ban így szól: Férj és fe­le­ség át­megy a rák­ba­rak­kon, Kur­di Im­ré­é­ben így: Férj és fe­le­ség át­ha­lad a rá­ko­sok ba­rakk­ján. Eh­hez ké­pest Moh­ácsi Ár­pád – meg­lá­tá­som sze­rint min­den ész­ér­vet mel­lőz­ve – így for­dít­ja a cí­met: Fér­fi és nő megy át a rák­be­te­gek pa­vi­lon­ján.

      Saj­nos a kö­tet ol­va­sá­sa köz­ben elég ha­mar meg­fo­gal­ma­zó­dott ben­nem a gya­nú, hogy Moh­ácsi nem egy­sze­rű­en a ver­sek új­ra­for­dí­tá­sá­ban gon­dol­ko­zik, ha­nem egy­ben más­ként is akar­ja for­dí­ta­ni őket, hi­á­ba áll­tak már elő a ko­ráb­bi for­dí­tók nem­csak, hogy meg­fe­le­lő, de ki­vá­ló ma­gya­rí­tá­sok­kal. Ami­kor egy for­dí­tás­nál ez a gya­nú be­iga­zo­ló­dik – le­gyen szó egyet­len vers­ről vagy egész kö­tet­ről –, az nagy hi­ba, mert nem­csak ma­gát mi­nő­sí­ti, ha­nem az elő­dök­re is rossz fényt vet. Nem ar­ról van szó, hogy ne for­dít­hat­na va­la­ki más­ként va­la­mit (akár­mit), amit már ko­ráb­ban is le­for­dí­tot­tak. Ar­ról van szó, hogy a for­dí­tás nem le­het ön­cé­lú. Eb­ben a kö­tet­ben vi­szont mint­ha el­sik­kadt vol­na a cél: Gottfried Benn ver­se­i­nek (újra)fordítása.

      In­nen néz­ve oly mind­egy, hogy nig­ger vagy né­ger, hogy ném­ber vagy nő; nem szá­mít, hogy tö­ké­le­te­sen ma­gyar­ta­lan mon­da­to­kat ta­lál­ni a ver­sek­ben („A há­tak / csu­pa felfekvés.”⁹ – Fér­fi és nő megy át…). Azon is alig szis­­sze­nek fel, hogy a Ba­u­xit cí­mű, újon­nan ma­gyar­ra for­dí­tott vers­ben ezt ol­va­som: „Ez a hét meg­le­he­tő­sen drá­ga volt, / mond­juk, négy­száz már­ka, / de mi­lyen igé­ző volt te­kin­te­te, / fenn­költ, bel­ső­sé­ges, sely­mes / a meg­ré­sze­gült transz­cen­den­cia ára­ma­i­val.” (ki­eme­lés tő­lem: M. B.) Mert mi a kü­lönb­ség bel­ső­ség és ben­ső­ség kö­zött? Bel­ső­ség a máj, a szív, a tü­dő stb., a ben­ső­ség min­den­kép­pen abszt­rakt, át­vitt ér­tel­mű, szi­no­ni­má­ja mond­juk a meg­hitt le­het.

Az­zal kezd­tem, hogy a tar­tal­mi és a for­mai hű­ség­re kell fi­gyel­ni. Nem mu­száj te­hát fel­tér­ké­pez­ni, hogy az adott verse(ke)t kik és ho­gyan for­dí­tot­ták ko­ráb­ban, de per­sze ha ko­mo­lyan for­dí­tunk, a mun­ka elő­re­ha­la­dot­tabb fá­zi­sá­ban nem árt. Moh­ácsi Ár­pád nyil­ván­va­ló­an is­me­ri az elő­ző vá­lo­ga­tást. Ez szá­mom­ra nem je­lent mást, mint hogy szán­dé­ko­san igye­ke­zett tel­je­sen más­ként for­dí­ta­ni a szö­ve­ge­ket. Er­re jó pél­da a Statische Gedichte¹⁰ for­dí­tá­sa is, a Sta­ti­kus ver­sek (igaz, a cí­met Ne­mes Nagy is így ül­tet­te át, míg Kur­di ver­zi­ó­já­ban Sta­ti­kus köl­te­mé­nyek a cím). A vers el­ső sza­va ös­­sze­tett szó: „Entwicklungsfremdheit”, ezt Ne­mes Nagy pon­to­san (tükör)fordította – és ezt vet­te át Kur­di is, tel­je­sen jo­go­san – fej­lő­dés­ide­gen­ség­nek. Ez Moh­ácsi­nál így sze­re­pel – szá­mom­ra meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan mó­don –: „A te­rem­tés mel­lő­zé­se”. Ké­sőbb az ere­de­ti „Richtungen vertreten” so­ra pe­dig így ma­gya­rí­tó­dik: „Az irányzatosdi” – Ne­mes Nagy­nál: „Irá­nyok kép­vi­se­lé­se”, Kur­di­nál: „Irá­nyo­kat kép­vi­sel­ni”. Az ös­­sze­ha­son­lí­tás ugyan­így foly­tat­ha­tó vol­na.

      Ha újabb nagy­ver­set ve­szünk szem­ügy­re, Az if­jú Hebbelt (Der junge Hebbel), ér­de­kes dol­got lá­tunk. „Ihr schnitzt und bildet: den gelenken Meißel / in einer feinen weichen Hand.”¹¹ – szól az ere­de­ti, va­gyis: ti fa­rag­tok és for­máz­tok: sza­po­ra vé­ső a fi­nom, pu­ha kéz­ben. Moh­ácsi Ár­pád for­dí­tá­sa is­mét pon­tat­lan: „Fa­rag­tok és for­mál­tok: kézreálló vé­sőt / pu­ha, fe­hér ma­rok­ban”. An­nál meg­le­pőbb vi­szont, hogy Sza­bó Lő­rinc is fe­hér­nek for­dít­ja a kezet¹² – per­sze van rá ma­gya­rá­zat: a weich azt je­len­ti pu­ha, és a weiß je­len­ti, hogy fe­hér, le­het ez te­hát fél­re­ol­va­sás hi­bá­ja, me­lyet vi­szont Kur­di már ja­vít sa­ját verziójában.¹³

      To­váb­bá az is ér­de­kes, hogy a vers el­ső sza­ka­szá­nak kö­vet­ke­ző mon­da­tá­ban egyik for­dí­tó sem ve­szi ész­re az iro­ni­kus kap­csolt­sá­got – oly­an­­nyi­ra nem, hogy Sza­bó és Kur­di két kü­lön mon­dat­nak for­dít­ja. „Ich schlage mit der Stirn am Marmorblock / die Form heraus, / meine Hände schaffen ums Brot.” Nyers­for­dí­tás­ban – igaz: Kur­di for­dí­tá­sá­ra is tá­masz­kod­va – ez nagy­já­ból így szól: hom­lo­kom­mal vá­gom ki a már­vány­tömb­ből a for­mát, [mert] ke­ze­im­mel ke­nyé­rért gür­cö­lök. Moh­ácsi Ár­pád for­dí­tá­sá­ban ez a mon­dat így hang­zik: „Én hom­lo­kom­mal ve­rem ki a már­vány­tömb­ből / a for­mát, / pusz­ta kéz­zel te­rem­tem elő ke­nye­rem”. (ki­eme­lés tő­lem: M. B.) Egy­részt: ho­gyan kell el­kép­zel­ni va­la­mi­nek a ki­ve­ré­sét egy már­vány­tömb­ből? Más­részt: mond­ják, rossz az, aki rossz­ra gon­dol, de va­jon Moh­ácsi Ár­pád­nak eszé­be ju­tott-e, hogy ma­nap­ság a ki­ver igé­nek mi­lyen sze­xu­á­lis konnotációi van­nak?

A for­dí­tó ment­sé­gé­re szól, hogy a so­ro­za­tos, szán­dé­kos – bár nem ki­fi­ze­tő­dő – el­kü­lön­bö­ző­dés­nek a ko­ráb­bi for­dí­tá­sok­tól oly­kor meg­van az a hasz­na, hogy a túl­írt­sá­got, a „szép hűt­len­sé­ge­ket” is le­vet­kő­zi ma­gá­ról – lát­tunk er­re pél­dát. Azt is meg kell je­gyez­nünk, hogy Benn for­dí­tá­sa – ahogy min­den más (életmű-)fordítás is – nagy vál­lal­ko­zás, és min­den­kép­pen men­tő kö­rül­mény, hogy jó negy­ven da­rab­bal bő­vült a ma­gya­rí­tott Benn-kor­pusz. Ugyan­ak­kor Moh­ácsi Ár­pád for­dí­tá­sai te­le van­nak lö­työ­gő, ma­gyar­ta­lan mon­da­tok­kal és fá­jó fél­re­for­dí­tá­sok­kal – így a kö­tet mi­nő­sé­ge, me­lyen a tech­ni­kai ki­vi­te­le­zés csak to­vább ront, nem üti meg a ’91-es vá­lo­ga­tá­sét. Az új ki­adás­ból is le­het is­mer­ked­ni Gottfried Benn fon­tos és ki­vá­ló köl­té­sze­té­vel, de ér­de­mes az em­ber­nek ke­ze ügyé­ben tar­ta­nia az elő­ző vá­lo­ga­tást is.

-----

      A re­cen­zens pusz­tán név­ro­ko­na a for­dí­tó­nak.

¹     Tellér Gyu­la: „Vers­struk­tú­ra és vers­for­dí­tás”, in: A mű­for­dí­tás ma (szerk. Bart Ist­ván – Rá­kos Sán­dor), Gon­do­lat, Bp., 1981, 147-215.

²     Benn, Gottfried: Ver­sei (vál. Haj­nal Gá­bor, ford. Báthori Csa­ba, Eörsi Ist­ván et al.), Eu­ró­pa, Bp., 1991.

³     A kö­tet­cím a Ké­ső né­zés (Ein später Blick) cí­mű vers­ből szár­ma­zik. Az egész vers­sor így szól, mely két­szer is is­mét­lő­dik a vers so­rán: „ő kí­gyó­ból a ka­nyar elem”. Ta­tár Sán­dor for­dí­tá­sá­ban pe­dig ugyan­ez a rész­let: „egy kí­gyó gör­be tes­te”. (Benn: Ver­sei, i. m., 112.) Ere­de­ti­ben: „es ist die Krümmung einer Schlange”, ami nyers­for­dí­tás­ban nagy­já­ból en­­nyit tesz: „ez egy kí­gyó gör­bü­le­te”. Ein später Blick, in: Benn, Gottfried: Gedichte, Fischer Taschenbuch Verlag, Frank­furt am Ma­in, 1982, 308.

⁴     „O sängest du nun Abgrund, Schwankung, Süd: / Ich bin die Ferne, hergeweht / Aus meinen arktischen Gezeiten, / Jenseitige und sterne-stet..! – / O sängest du aus Götterweiten / Einmal dies Rosenmövenlied!” Rückfall (O Geist), in: Benn: Gedichte, i. m., 114.

⁵     Is­mert, hogy Benn a ’30-as évek­ben szim­pa­ti­zált a ná­ci esz­mék­kel, de köl­té­sze­té­re nem jel­lem­ző a rassz­iz­mus él­te­té­se, pro­pa­gá­lá­sa.

⁶     Benn: Gedichte, i. m., 24.

⁷     Rá­ba György: A szép hűt­le­nek (Ba­bits, Kosz­to­lá­nyi, Tóth Ár­pád vers­for­dí­tá­sai), Aka­dé­mi­ai, Bp., 1969.

⁸     Benn: Gedichte, i. m., 28.

⁹     Az ere­de­ti­ben: „Die Rücken / sind wund.”, szó sze­rint: a há­tak fá­jó­ak – va­gyis se­be­sek. Sza­bó Lő­rinc­nél: „A há­tuk / se­bes.”; Kur­di Im­ré­nél: „Ki­se­be­se­dett / a há­tuk.”

¹⁰    Benn: Gedichte, i. m., 323.

¹¹    Benn: Gedichte, i. m., 59. Meg­jegy­zés: A vers a for­dí­tás­kö­tet­ben té­ve­sen az Alasz­ka cí­mű cik­lus­hoz tar­to­zó­ként van szed­ve, ho­lott a Söhne, va­gyis a Fi­ak cí­mű cik­lus da­rab­ja va­ló­já­ban. Igaz, ez utób­bi cik­lus­ból töb­bet nem kö­zöl a kö­tet.

¹²    „Te fa­ragsz és min­tá­zol: ügyes a vé­ső / és fi­nom és fe­hér a kéz.” in: Benn: Ver­sei, i. m., 20.

¹³    „For­máz­tok és fa­rag­tok: az ügyes vé­ső / fi­nom, kön­­nyű kéz­ben.” in: Benn: Ver­sei, i. m., 21.