Darvasi Lász­ló fo­lya­ma­to­san gaz­da­go­dó élet­mű­ve kö­ré ha­son­ló­an gaz­dag re­cep­ció épült fel az évek, év­ti­ze­dek so­rán, s bi­zo­nyá­ra nem vé­let­len, hogy egy-egy újon­nan meg­je­lent mű­ve az el­ső lel­ke­se­dés- és in­du­lat­hul­lá­mok elül­té­vel is újabb és újabb kri­ti­ká­kat hív élet­re. Írá­sa­i­nak egye­di, mar­káns at­mosz­fé­ra­te­rem­tő stí­lu­sa, lí­rai, ornamentikus nyel­ve­ze­te, enigmatikus tör­té­net­ve­ze­té­se, va­la­mint vál­to­za­tos té­ma­vá­lasz­tá­sa le­he­tő­vé te­szik, mond­hat­ni ki­kény­sze­rí­tik a vé­le­mé­nyek sok­fé­le­ség­ét, az in­terp­re­tá­ci­ók szó­ró­dá­sát.

      Az író leg­utób­bi pró­za­kö­te­té­ről, a ta­va­lyi könyv­hét­re meg­je­lent Ván­dor­ló sí­rok­ról az el­múlt év­ben már szá­mos szín­vo­na­las mél­ta­tás szü­le­tett, me­lyek­ben szó esett töb­bek kö­zött a könyv szer­ke­ze­ti fel­épí­té­sé­ről, az intertextuális kap­cso­ló­dá­si pon­tok­ról, il­let­ve a kö­tet ol­da­la­in fel­buk­ka­nó kul­tu­rá­lis és iro­dal­mi to­po­szok meg­je­le­né­si for­má­i­ról. Ép­pen ezért a je­len kri­ti­ká­ban mind­ös­­sze ar­ra te­szek kí­sér­le­tet, hogy két, meg­íté­lé­sem sze­rint az ér­tel­me­zés szem­pont­já­ból ki­emel­ten fon­tos fo­ga­lom­cso­port men­tén vizs­gál­jam a húsz el­be­szé­lés­ből ál­ló szövegegyüttest.

Tük­rö­zés, cse­re, ha­son­más

A Ván­dor­ló sí­rok egyik leg­fon­to­sabb szö­veg­szer­ve­ző ele­me a tük­rö­zés: leg­több­ször élő és ha­lott vagy pe­dig mű­vész és mo­dell­je cse­rél­nek he­lyet, en­nek va­ri­án­sa­ként pe­dig be­fo­ga­dó és mű­al­ko­tás ké­pe ve­tül egy­más­ra. Ez az írói fo­gás ket­tős célt szol­gál: egy­fe­lől a szü­zsét te­szi ér­de­ke­seb­bé, vá­rat­lan for­du­lat vagy a csat­ta­nó sze­re­pét tölt­ve be, más­fe­lől sze­man­ti­kai több­let­tel lát­ja el a szö­ve­get, mint­hogy el­bi­zony­ta­la­nít­ja/meg­sok­szo­roz­za az egyes fo­gal­mak je­len­té­sét. Élet és ha­lál kö­zött el­mo­só­dik a ha­tár, meg­kér­dő­je­le­ző­dik az al­ko­tó ak­tív és az al­ko­tás pas­­szív stá­tu­sza, di­na­mi­kus át­me­net kép­ző­dik va­ló­ság és kép­ze­let kö­zött.

      Az Áru­lás cí­mű no­vel­lá­ban meg­hal a fér­fi – aki pe­dig ko­ráb­ban ígé­re­tet tett tár­sá­nak, hogy so­sem hal meg –, né­hány mon­dat­tal ké­sőbb még­is ar­ról ér­te­sü­lünk, hogy ő te­me­ti a nőt a kert­ben. Igaz ugyan, hogy már a tör­té­net ele­jén is ha­lott hoz­zá­tar­to­zók sé­tál­gat­nak a kert­ben, amit a név­te­len em­ber­pár tel­je­sen ter­mé­sze­tes­nek fog fel – mi­vel „a fér­fi és a nő olyan kor­ban szü­let­tek, ami­kor nem le­he­tett min­den el­huny­tat el­te­met­ni” –, még­is za­var­ba ej­tő, aho­gyan min­den át­me­net, ma­gya­rá­zó té­nye­ző nél­kül szem­be­sül az ol­va­só az ese­mé­nyek ilye­tén ala­ku­lá­sá­val. De be­szél­he­tünk akár ter­mé­keny za­var­ról is, mi­vel a kö­tet más el­be­szé­lé­se­i­vel „ösz­­sze­ol­vas­va” las­san, fo­ko­za­to­san kez­de­nek ér­tel­met nyer­ni az Áru­lás kulcs­mo­tí­vu­mai, úgy mint az áru­ló (lásd a Jú­dás, il­let­ve a Peppo, a Jé­zus-ma­nö­ken cí­mű no­vel­lá­kat), az élet­re kelt ha­lott sze­rep­lő (Ricardo de Cruz ván­dor­ló sír­ja, A Nagy Hul­la­ke­re­ső Ver­seny) vagy a kert to­po­sza (Malkus).

      Ha­son­ló döb­be­ne­tet kelt – mind a tör­té­net sze­rep­lő­i­ben, mind pe­dig az ol­va­só­ban –, mi­kor kü­lö­nös vé­let­len foly­tán „ös­­sze­ta­lál­ko­zik” két azo­nos ne­vű és ki­né­ze­tű fér­fi, csak­hogy az egyik ele­ven, a má­sik ha­lott (A Holm-féle elő­adás). Eb­ben az írás­ban mint­ha pro­vo­kál­ni akar­ná Darvasi az ol­va­só­it vagy leg­alább­is azok rög­zült el­vá­rás-me­cha­niz­mu­sa­it, mi­kor Paul, a ta­xi­so­főr el­te­me­ti a ko­csi­já­ban vá­rat­la­nul el­ha­lá­lo­zott fér­fit, majd – ar­ra gya­na­kod­ván, hogy az va­la­mi mó­don még­is él – ki­ás­sa, de az el­hunyt ko­moly csa­ló­dást okoz­va va­ló­ban ha­lott­nak lát­szik. Ter­mé­sze­te­sen a (leg­több) ol­va­só is csa­ló­dik, hi­szen ennyi „kvá­zi fel­tá­ma­dás” után újabb gro­teszk cso­dá­ra szá­mí­tunk.

      A kö­tet­cí­met ins­pi­rá­ló szö­veg­ben, a Ricardo de Cruz ván­dor­ló sír­já­ban egy test­vér­pár ri­va­li­zál Isabel sze­rel­mé­ért, majd az ügyet le­zá­ró pár­baj­ban Ricardo ma­rad alul, ha­lá­la előtt azon­ban meg­es­kü­szik a nő­nek és fél­test­vér­ének, hogy so­ha nem hagy­ja el őket. Az élet­ben ma­radt fi­vér csak úgy me­ne­kül­het meg az őt foly­to­no­san kö­ve­tő sír­hant­tól, hogy sa­ját ne­vét vé­se­ti a fej­fá­ra. A tör­té­net iro­ni­kus for­du­la­ta azon­ban, hogy et­től kezd­ve az élő­nek, Sebastiannak van föld­sza­ga, és az örök­ké be­szé­lő fér­fi hall­ga­tag­gá vá­lik, mint egy­kor Ricardo volt. Mind­ezek fé­nyé­ben pe­dig nem üres, for­má­lis csat­ta­nó a két fér­fi, élő és ha­lott bur­kol­tan jel­zett hely­cse­ré­je, ha­nem egy­faj­ta misz­ti­kus igaz­ság­szol­gál­ta­tás.

      Ez­zel szem­ben a Jaufre Rudel cí­mű no­vel­lá­ban a kis­sé ön­ké­nyes, action gratuit-jellegű zár­lat ke­vés­bé tű­nik meg­in­do­kol­ha­tó szer­zői dön­tés­nek. A cím­sze­rep­lő ne­mes tru­ba­dúr hos­­szú éve­ken át ír­ja ra­jon­gó köl­te­mé­nye­it Hodiernának, de mi­kor ki­tar­tó sze­rel­me és hosszú uta­zá­sa ju­tal­ma­ként meg­pil­lant­hat­ná imá­da­ta so­sem lá­tott tár­gyát, a je­ru­zsá­le­mi her­ceg­nő ki­vé­gez­te­ti a köl­tőt, s he­lyet­te szá­nal­mas szol­gá­ját ré­sze­sí­ti ké­tes ér­té­kű ke­gye­i­ben. Az ol­va­só fel­té­te­lez­he­tő el­vá­rá­sa­i­ra is­mét szán­dé­ko­san rá­cá­fo­ló sze­mély­cse­re oká­ról, ér­tel­mé­ről azon­ban nem ad szá­mot sem Hodierna, sem pe­dig az el­be­szé­lő. Leg­in­kább az ilyen és eh­hez ha­son­ló meg­ol­dá­sok mi­att vé­lem né­mi­leg jo­gos­nak Len­gyel Im­re Zsolt vo­nat­ko­zó kri­ti­ká­já­ban azo­kat a meg­jegy­zé­se­ket, ame­lye­ket a kö­tet no­vel­lá­i­nak „alap­ve­tő­en ir­ra­ci­o­na­lis­ta és antikritikai ten­den­ci­á­já­ról”, il­let­ve az ön­cé­lú írói öt­le­tek­ről tesz (Mű­út, 2012/35).

      A ván­dor­ló sí­rok­ban nem vis­­sza­té­rő sze­rep­lők, azo­nos hely­szín vagy tör­té­nel­mi kor biz­to­sít­ja a no­vel­la­cik­lu­sok szer­ves kap­cso­ló­dá­sát, ha­nem is­mét­lő­dő mo­tí­vu­mok, új­ra és új­ra föl­ve­tett fi­lo­zó­fi­ai, nyelv­el­mé­le­ti, va­la­mint me­ta­fi­zi­kai kér­dé­sek. A szencseni agyag át­ka, a Peppo, a Jé­zus-ma­nö­ken, és A Boromirok cí­mű no­vel­lák kö­zé mű, mű­vész és mo­dell kap­cso­lat­rend­sze­ré­nek problematizálása sző mo­tí­vum­há­lót. Anél­kül, hogy el­vi­tat­nám a fel­so­rolt szö­ve­gek je­len­tés­sík­ja­i­nak gaz­dag ré­teg­zett­sé­gét, meg­jegy­zen­dő­nek tar­tom, hogy Darvasi itt né­mi­leg ru­tin­sze­rű­en, s az ol­va­sás elő­re­ha­lad­tá­val egy­re ki­szá­mít­ha­tób­ban al­kal­maz­za a he­lyet­te­sí­tés, tük­röz­te­tés po­é­ti­kai esz­kö­zét.

      Az el­ső­ként em­lí­tett el­be­szé­lés az író ko­ráb­bi kö­te­té­re, A lojangi ku­tya­va­dá­szok­ra uta­ló Kí­na vis­­sza­tér cí­mű fe­je­zet no­vel­lái kö­zé tar­to­zik, amely­ben az alap­tör­té­net narrációját rend­re szö­veg­be­té­tek sza­kít­ják meg, s ezek a zen koanok va­la­mi­fé­le – nem min­dig meg­ha­tá­roz­ha­tó – kap­cso­lat­ban áll­nak a fő­szö­veg­gel. Két­ség­te­len azon­ban, hogy a Csin Aka­dé­mia tör­té­ne­te­it foly­ta­tó rö­vid, rej­té­lyes böl­cses­sé­gek is ár­nyal­ják A szencseni agyag át­ká­nak imp­li­cit mű­vé­szet­fi­lo­zó­fi­á­ját. A til­tott – mert a he­lyi hi­e­de­lem sze­rint el­át­ko­zott – anyag­ból dol­go­zó szob­rász mo­nu­men­tá­lis em­lék­mű­vet ké­szít Szép­vi­har had­úr­nak, de mű­vé­szi si­ke­re az éle­té­be ke­rül, mi­vel az al­ko­tá­sai be­mu­ta­tá­sá­ra ren­de­zett ün­nep­sé­gen a szob­rok szörny­alak­ok­ká vál­toz­nak, őt ma­gát pe­dig holt­tá der­med­ve ta­lál­ják sa­ját agyag­má­sá­val szem­ben. „És nem le­he­tett meg­kü­lön­böz­tet­ni őket. Kép­te­len­ség volt meg­ál­la­pí­ta­ni, me­lyik volt az egy­kor élő em­ber, és me­lyik az agyag­ból for­má­zott al­ko­tás.”

      A pél­dá­zat el­gon­dol­kod­ta­tó és igen ol­vas­má­nyos, szó­ra­koz­ta­tó tár­gya­lá­sa egy kul­tu­rá­li­san ugyan­csak meg­ter­helt té­ma­kör­nek, kér­dés azon­ban, hogy men­­nyi­re al­kal­mas e rö­vid­pró­zai for­ma ek­ko­ra fel­adat­ra. Min­den­eset­re a szö­veg két­fé­le meg­ol­dást is kí­nál. Egy­részt a cse­lek­mény hu­mor­tól sem men­tes vég­ki­fej­le­té­vel: a szob­rász ál­tal ké­szí­tett ele­ven már­vány­ma­dár né­mi té­to­vá­zás után mind­két alak­ra rá­csi­nál, ez­után vi­szont a had­úr fel­tá­lal­tat­ja ma­gá­nak a ma­da­rat, a szob­ro­kat pe­dig por­rá zú­zat­ja. Ci­ni­kus fel­han­gú me­ta­fo­rá­ja len­ne ez a mű­vész­sors­nak és a sze­szé­lyes me­cé­nás­nak? Vagy csak egy ügyes, ki­csit ta­lán ha­tás­va­dász írói öt­let? Dönt­se el ezt az ol­va­só.

      Más­részt a no­vel­la nem ez­zel ér vé­get, ha­nem egy kí­nai tan­me­sé­vel, mely­nek fó­ku­szá­ban egy fest­mény ré­sze­ként áb­rá­zolt, még­is ol­vas­ha­tó könyv áll. A fe­je­de­lem, aki a kü­lön­le­ges ké­pet ren­del­te, en­nek el­le­né­re ki­vé­gez­te­ti a fes­tőt, mi­vel „nem er­re a könyv­re gon­dolt”. Az al­ko­tó kép­ze­let és a meg­va­ló­su­lás kö­zöt­ti dis­­szo­nan­cia fel­mu­ta­tá­sa, va­la­mint a tö­ké­le­tes mű­vé­szet le­he­tet­len­sé­gé­nek fel­is­me­ré­sé­ből fa­ka­dó szto­i­kus szenv­te­len­ség jel­lem­zi ezt a tá­vol-ke­le­ti at­mosz­fé­rá­ba ol­tott Pygmalion-parafrázist.

      A kö­zép­ko­ri mi­li­ő­ben ját­szó­dó Peppo…-nak is van­nak előz­mé­nyei a Darvasi-életműben: Pó­pács­ka az Éva Raj­nák cí­mű no­vel­lá­ban, il­let­ve Pallagi Ádám a Vi­rág­za­bá­lók cí­mű nagy­re­gény­ben ha­son­ló Jé­zus-imi­tá­to­rok, mint Peppo, csak­hogy ez utób­bi­nak az el­be­szé­lés vé­gé­re kü­lö­nös mó­don nem a meg­vál­tó, ha­nem az áru­ló sor­sa jut osz­tály­ré­szül. A fiú – aki­ről már két al­ka­lom­mal min­táz­ta Jé­zust a hí­res olasz mes­ter, Jacinto – meg­bí­zást kap a fes­tő­től, hogy a pas­sió-je­le­net el­ké­szí­té­sé­nél is modellkedjen, még a pénzt is meg­kap­ja, de mi­kor más­nap a meg­be­szélt hely­szín­re si­et, vé­gig kell néz­nie, ahogy a mű­vészt ke­reszt­re fe­szí­tik, s an­nak ta­nít­vá­nyai ké­szí­tik el a her­ceg ál­tal meg­ren­delt fres­kót. Peppo pe­dig egy fa alá szór­ja az elő­re ki­fi­ze­tett dí­jat, és fel­akaszt­ja ma­gát – Jé­zus­ból Jú­dás lesz, a fes­tő­ből mo­dell, még­is, „akár­ki meg­erő­sít­het­te, hogy a Meg­vál­tó Peppóra ha­son­lí­tott”.

      Ugyan­ezt a narrációs já­té­kot űzi a szer­ző a cik­lus egy má­sik da­rab­já­ban, A Boromirokban: a há­rom­ta­gú bol­gár csa­lád fel­ka­va­ró ere­jű iko­no­kat aján­dé­koz Sztefanosz atyá­nak, aki sa­ját ma­gá­ra is­mer a gyer­mek Jé­zus arc­vo­ná­sa­i­ban, utol­já­ra pe­dig egy olyan ké­pet kap, ame­lyen a trón­ján ülő Pantokratornak csak négy ujj van a jobb ke­zén, akár­csak az egyik Boromir-fiúnak.

      Az Is­ten kép­más­ára te­rem­tett em­ber te­o­ló­gi­ai té­te­lé­re ala­po­zott tör­té­ne­tek sa­já­tos el­len­pár­jai A Holm-féle elő­adás no­vel­lái. A há­rom el­be­szé­lés egy-egy ant­ro­po­mor­fi­zált is­ten­kép­pel dol­go­zó apok­rif, me­lyek pe­ri­fé­ri­kus lá­tó­szög­ből me­sé­lik el az is­mert bib­li­ai ese­mé­nye­ket. Jú­dás itt csak egy ma­gá­nak va­ló, te­het­sé­ges mes­ter­em­ber, áru­lá­sa csu­pán kó­sza szó­be­széd; az öreg­em­ber, aki sír­göd­röt ás Jé­zus­nak, nem tud be­le­nyu­god­ni, hogy a tes­tet vé­gül más­ho­va he­lye­zik; a ka­to­ná­nak pe­dig, aki­nek Pé­ter vág­ta le a fü­lét a Getszemáné-kertben, nem gyógy­ul a se­be (ho­lott az architextusban Jé­zus meg­gyó­gyít­ja Malkust). Ezek­ben a blasz­fé­mia ha­tá­rán egyen­sú­lyo­zó szö­ve­gek­ben ta­lán az a leg­ér­de­ke­sebb, hogy a tu­laj­don­kép­pe­ni fő­sze­rep­lő – a könyv fül­szö­ve­ge leg­alább­is ek­ként azo­no­sít­ja –, Jé­zus, szin­te mind­vé­gig ho­mály­ban ma­rad, csak Jú­dás szem­szö­gé­ből lát­tat­va tu­dunk meg ró­la egyet s mást.

Be­széd, hall­ga­tás, írás, ol­va­sás

A Ván­dor­ló sí­rok­kal fog­lal­ko­zó re­cep­ció ál­ta­lam ol­va­sott írá­sai kö­zül egy sem mu­lasz­tot­ta el, hogy fel­hív­ja a fi­gyel­met a kö­tet metapoétikai ka­rak­te­ré­re. A no­vel­lák­ban szét­szórt, kü­lön-kü­lön is so­kat­mon­dó, oly­kor ta­lán szentenciózus nar­rá­to­ri ön­ref­le­xi­ók azon­ban egy­más­sal ös­­sze­vet­ve, egy­más fé­nyé­ben a leg­be­szé­de­seb­bek. Az alább fel­so­rolt idé­ze­tek ugyan el­ső ol­va­sás­ra szét­tar­tó­ak, ese­ten­ként el­lent­mon­dá­so­sak, de ér­de­mes ala­po­sab­ban szem­ügy­re ven­ni őket, mert így ki­raj­zo­lód­nak egy ös­­sze­tett és ár­nyalt nyelv­szem­lé­let kör­vo­na­lai.

      A Sze­gény Hen­rik autodiegetikus el­be­szé­lő­je egy­sze­rű pa­raszt­lány, aki­nek egyet­len vá­gya, hogy sze­rel­me kö­ze­lé­ben le­hes­sen, bár­mi áron, bár­mi­lyen kö­rül­mé­nyek kö­zött. Az ő szá­má­ra a sza­vak tá­vol­sá­got, fa­lat, tö­rést je­len­te­nek: „Mi­kor vég­képp el­mond­tam min­dent, amit mon­da­ni akar­tam, ami­kor sor­ra meg­gyil­kol­tam a sza­va­kat, ame­lyek kö­zénk áll­hat­tak vol­na, és kö­zénk is áll­tak ta­lán […] ki­ta­po­gat­tam a tes­tét, és át­ölel­tem.”

      Jú­dás az azo­nos cí­mű el­be­szé­lés­ben Pla­tón Phaidroszának írás­kri­ti­ká­já­val ös­­sze­csen­gő gon­do­la­to­kat fo­gal­maz meg: „Aki ír, más­kép­pen em­lék­szik, mint aho­gyan az em­ber szá­má­ra sza­bad­na. Aki ír, ki­en­ge­di lel­két a tes­té­ből, ho­vá pe­dig an­nak tar­toz­nia il­le­ne a ha­lá­la pil­la­na­tá­ig. […] Ar­ra gon­dolt, hogy az írás csu­pán a ja­ví­tá­so­kat kor­ri­gál­ja, de nem ja­vít. Az­tán a ja­ví­tá­sok újabb ja­ví­tá­sok­ra vár­nak, a ma­gya­rá­za­tok újabb ma­gya­rá­za­tok­ra, mi­köz­ben a lé­nyeg mind tá­vo­labb­ra ke­rül tő­lünk.” Az írás, a rög­zí­tett be­széd az előb­bi ci­tá­tum­hoz ha­son­ló­an tá­vol­sá­got, a lé­nyeg­től és a va­ló­ság­tól va­ló el­kü­lön­bö­ző­dést je­lent. Eb­ben a meg­vi­lá­gí­tás­ban pe­dig ért­he­tőb­bé vá­lik, mi­ért ré­mül meg Jaufre Rudel szol­gá­ja, mi­kor „vé­let­le­nül” meg­ta­nul ol­vas­ni, oly­an­­nyi­ra, hogy at­tól fog­va da­dog.

      A szó te­rem­tő ere­jé­be ve­tett hit nem új ele­me Darvasi írás­mű­vé­sze­té­nek; a Vi­rág­za­bá­lók egyik leg­jel­lem­zőbb moz­za­na­ta Pelsőczy Klá­rá­nak az a szo­ká­sa, hogy fér­jé­vel együtt az egész na­pot ágy­ban töl­tik, nem esz­nek és nem ér­nek egy­más­hoz, csak el­mond­ják, mit ten­né­nek ép­pen: a va­ló­sá­gos cse­lek­vés he­lyé­re a sza­vak lép­nek. A ván­dor­ló sí­rok­ban még to­vább megy a szer­ző: a Fernando Asahar tö­ké­le­tes éle­te cí­mű tör­té­net egy köl­tő­ről szól, aki­nek min­den so­ra va­ló­ra vá­lik. Meg­je­le­nik te­hát a nyelv má­sik di­men­zi­ó­ja, amely épí­ti, for­mál­ja a vi­lá­got, de le is rom­bol­hat­ja új­ra, amen­­nyi­ben nem tud több len­ni ön­ma­gá­nál: „A nő azt gon­dol­ta, hogy a gya­lá­za­tos tet­tek mé­lyén nem ros­­sza­ság, nem va­la­mi­fé­le alá­va­ló aka­rat mun­kál, ha­nem a hasz­ta­lan és hi­á­ba­va­ló ígé­re­tek eró­zi­ó­ja, a be nem vál­tott sza­vak el­rom­lá­sa, a sza­vak, me­lyek csak sza­vak ma­rad­nak.” (Áru­lás)

      Ugyan­így vé­le­ke­dik a Jaufre Rudel el­be­szé­lő­je is, mi­kor a za­rán­do­kok ért­he­tet­len, még­is igé­ző nyel­vét hall­gat­va el­tű­nő­dik az em­be­ri be­széd mi­ben­lé­té­ről és mó­do­za­ta­i­ról. „Tu­dom, hogy van­nak sem­mi­re sem jó, hasz­nál­ha­tat­lan em­be­ri be­szé­dek, amik csu­pán ön­ma­guk mi­att van­nak. Sza­vak, amik sa­ját ma­guk tü­kör­ké­pei. Mint az olyan kö­peny, ame­lyik foly­vást ma­gát akar­ja ma­gá­ra öl­te­ni. […] A za­rán­do­kok nem így be­szél­tek.”

      Egy má­sik szö­veg­ben pe­dig azt ol­vas­hat­juk, hogy Isabel a fér­je vé­get nem érő be­széd­zu­ha­ta­gát hall­gat­va azt ér­zi, „hogy a vi­lág rá­bíz­ha­tó az em­be­ri be­széd­re. Hogy min­den, ami van, a sza­va­ink ál­tal is lesz és vá­lik igaz­zá.” (Ricardo de Cruz ván­dor­ló sír­ja).

      Az ed­di­gi­ek­ből olyan nyelv­fel­fo­gás kezd ki­bon­ta­koz­ni, amely szá­mol a be­széd, a meg­szó­la­lás tö­ké­let­len és se­bez­he­tő vol­tá­val, más­fe­lől azon­ban tu­da­tá­ban van a ki­mon­dott vagy le­írt szó ere­jé­nek, s a sza­va­kat hasz­ná­ló em­ber eti­kai fe­le­lős­sé­gé­nek. Vé­le­mé­nyem sze­rint Bod Pé­ter na­gyon pon­to­san fo­gal­maz, mi­kor kri­ti­ká­já­ban ar­ról be­szél, hogy eb­ben az ér­tel­me­zés­ben a sza­vak ér­vé­nyes­sé­gi kö­re csak szö­veg­vi­lá­gok lét­re­ho­zá­sá­ra al­kal­mas, és bár ez sem ke­vés, de „em­be­ri mér­ték­egy­sé­gek­kel ki­fe­jez­he­tet­len tá­vol­ság­ban áll a »Kezdetben vala az Ige« vi­lág­te­rem­tő ere­jé­től” (Tiszatáj, 2013/1). Hogy mind­ez­zel a kö­tet szer­ző­je is tisz­tá­ban van, azt jól mu­tat­ja egy-egy iro­ni­kus je­le­net, pél­dá­ul, mi­kor az apo­ka­lip­ti­kus valóságshow-paródiában a tör­té­net egyik hő­sé­nek le kel­le­ne for­dí­ta­nia, mit je­lent­het­nek ezek a sza­vak: „ulla, ulla, ullala”. Szán­dé­kai sze­rint azt mon­da­ná: „Eli, eli lama sabaktani”, még­is csak az ér­tel­met­len sza­vak is­mét­lé­se bu­kik ki a szá­ján: „ulla, ulla, ullala”. (A Nagy Hul­la­ke­re­ső Ver­seny) Ami ak­ként is ér­tel­mez­he­tő, hogy ha Is­ten el­ha­gyott min­ket – akár­csak az Éden­kert cím­mel je­lölt fe­je­zet­ben –, ak­kor a sza­vak va­ló­ban csak sza­vak ma­rad­nak.

      Darvasi azon­ban nem áll meg itt, ha­nem be­lép­te­ti eb­be a tö­re­dé­ke­i­ben fel­mu­ta­tott nyelv­fi­lo­zó­fi­ai rend­szer­be a hall­ga­tás fo­gal­mát is, szo­ros ös­­sze­füg­gés­be ál­lít­va azt az Is­ten és em­ber kö­zöt­ti kom­mu­ni­ká­ci­ó­val. A Ricardo de Cruz…-ban ol­vas­hat­juk a kö­vet­ke­zőt is: „[…] Sebastian azért be­szél […], hogy job­ban hall­ja az Is­tent.” A Nagy Hul­la­ke­re­ső Ver­seny­ben ez a vi­szony meg­for­dul, és pa­ra­dox ál­lí­tás­ba tor­kollik: „Ami­kor meg­szó­la­lok, Is­ten nem jön ki a szám­ból, csak hall­ga­tó­zik. De azért te azt fo­god hal­la­ni, amit mon­dott vol­na, és ak­kor jó lesz.” Ugyan­eb­ben a no­vel­lá­ban: „Az em­ber va­kond lesz a sa­ját sza­va­i­ban, be­szél, csak be­szél, hogy má­sok ne hall­ják, de ő min­den­kit hall­has­son, akit csak akar.”

      Ah­hoz te­hát, hogy hall­junk, be­szél­nünk kell, s A Boromirok alap­ján, ha be­szél­ni aka­runk, el kell hall­gat­nunk: „Ha csak azt mon­dod el, amit mon­da­ni akar­tál, ak­kor vol­ta­kép­pen meg sem szó­lal­tál. Mert ami­kor szólsz, min­dig szól va­la­mi más is, mint ami te vagy, egy má­sik hang, egy má­sik va­la­ki, egy má­sik vi­lág. És ami­kor min­den­ki be­szél raj­tad kí­vül, és te úgy szo­rí­tod ös­­sze a szá­dat, hogy a vé­red ser­ken, ak­kor is hal­la­nak té­ged.”

      Kon­tex­tu­suk­ból ki­sza­kít­va és zsú­fol­tan egy­más mel­lé ál­lít­va min­den bi­zon­­nyal meg­ter­he­lő­en hat­nak az itt fel­so­rolt idé­ze­tek, de az alapos értelmezés igé­nyé­től ve­zet­ve szük­sé­ges­nek tar­tot­tam fel­vá­zol­ni a vizs­gált szö­veg­uni­ver­zu­mot leg­in­kább meg­ha­tá­ro­zó ösz­­sze­füg­gé­se­ket.

      Vé­ge­ze­tül egy sze­mé­lyes él­mény, amely azon­ban bár­mely ol­va­só­nak szol­gál­hat né­mi ta­nul­ság­gal. Mi­kor elő­ször kéz­be vet­tem a Ván­dor­ló sí­ro­kat, rög­tön a Te­re­ge­tés cí­mű no­vel­lá­hoz la­poz­tam, mert em­lé­kez­tem rá, hogy fo­lyó­irat­ban ol­vas­va na­gyon tet­szett, azon­ban az utol­só so­rok­hoz ér­ve hi­ány­ér­ze­tem tá­madt. Va­la­mit nem ta­lál­tam, ami pe­dig úgy rém­lett, fon­tos volt. Fel­la­poz­va a Je­len­kor meg­fe­le­lő szá­mát, meg­lel­tem azt a rö­vid kis részt, ami a kö­tet­szer­kesz­tés so­rán va­la­mi­lyen meg­fon­to­lás­ból ki­hú­zás­ra ítél­te­tett (a ki­ha­gyott so­ro­kat ke­re­te­ző mon­da­to­kat az ért­he­tő­ség ked­vé­ért fel­tün­tet­tem):

      „[Tud szép len­ni a szük­ség?] Igen, a hi­ány tud szép len­ni. De ami szük­sé­ges, nem azo­nos az­zal, ami hi­ány­zik. A szük­ség min­dig az éle­tünk­re vo­nat­ko­zik. A hi­ány több­nyi­re túl­mu­tat az éle­ten, a szük­sé­ges nél­kül nem tudsz él­ni, a hi­ány­zó nél­kül azon­ban igen. Sőt egye­se­ket a hi­ány­zás él­tet. [Is­ten hi­ány­zik, mond­ta vé­gül.]” Anél­kül, hogy felül akar­nám bí­rál­ni az író vagy a kö­tet szer­kesz­tő­jé­nek dön­té­sét, be kell val­la­nom, ne­kem ezek a mon­da­tok na­gyon hi­á­nyoz­tak a no­vel­lá­ból. De vi­ga­szul szol­gált, hogy a könyv hát­só bo­rí­tó­ján sze­rep­lő mot­tó szé­pen fe­lel az an­nu­lált rész­let­re: „Ak­kor vagy, ha hi­ány­zol.” Azok a so­rok te­hát – akár az el­be­szé­lé­sek élet­re kelt ha­lott­jai – még­is­csak ott le­beg­nek a könyv lap­jai fölött…