Ko­ráb­bi kö­te­te­i­ben már meg­je­lent szö­ve­gek és mos­tan­ság szü­le­tett írá­sok ren­de­ződ­nek ös­­sze a mél­tán nép­sze­rű Krasznahorkai Lász­ló új köny­vé­ben, amely – ha nem csu­pán pő­re pi­ac­irá­nyult ki­adói meg­fon­to­lást gya­ní­tunk a hát­tér­ben (már­pe­dig mi­ért ten­nénk, ha nem mu­száj) – a pá­lya egé­szét át­fo­gó, pon­to­sab­ban a pá­lya egé­szé­re ér­vé­nyes­nek tű­nő po­é­ti­kai ön­meg­ha­tá­ro­zás­ként is fo­gad­ha­tó (s így sze­ret­he­tő). Amen­­nyi­ben a tar­ta­lom­jegy­zék­ben ki­emelt, akár egyet­len mon­dat­tá ös­­sze­ol­vas­ha­tó négy fő­cím íve, to­váb­bá az ív­ben meg­ne­ve­zet­tek mind­egyi­ke ér­vé­nyes­nek tű­nik a tel­jes élet­mű­re néz­vést is: Ő – I. BE­SZÉL – II. EL­BE­SZÉL – III. EL­KÖ­SZÖN

      Igen ám, de az el­ső fő­cím – Ő – pusz­tán ön­ma­gá­ban áll; nem kö­vet­ke­zik utá­na sem­mi, nem tar­to­zik hoz­zá sem­mi­fé­le szö­veg. Ez­ál­tal va­la­mi­fé­le me­di­tá­ci­ós név­más-, il­let­ve be­tű­tárgy­ként csá­bít­ja el­idő­zés­re az ol­va­sót, aki te­hát kény­te­len el­gon­dol­kod­ni azon, hogy va­jon ki­cso­da vol­na az a bi­zo­nyos „ő”, aki elő­ször „be­szél”, majd „el­be­szél”, és vé­gül „el­kö­szön”. Hogy mi kö­ze le­het an­nak, aki „ő”-ként van meg­ne­vez­ve, ah­hoz, aki őt „ő”-ként meg­ne­vez­te. Hogy te­hát mi kö­ze van az író (vagy szer­ző) úgy­mond ’én’-jének a be­szé­lő (vagy el­be­szé­lő, vagy ép­pen el­kö­szö­nő, az­az el­kö­szön­ve be­szé­lő vagy el­be­szé­lő) „ő”-jéhez. Krasznahorkai Lász­ló (az egy­sze­rű­ség ked­vé­ért mond­juk egy­elő­re csak így) na­gyon jel­leg­ze­tes sze­mé­lyi­sé­gé­nek, gon­dol­ko­dás­mód­já­nak, sőt böl­cse­le­ti igé­nyű vi­lág- és tör­té­ne­lem­lá­tá­sá­nak a véd­jegy­ér­té­kű Krasznahorkai-próza fo­lyon­dár­sze­rű­en in­dá­zó mon­da­ta­i­hoz. És per­sze, leg­in­kább, a nem rit­kán egyet­len mon­dat­ból ál­ló egyes mű­vek­nek az ép­pen adott be­szé­lő­höz. Ah­hoz, amit az mond, és ah­hoz, aho­gyan azt mond­ja. Mert­hogy itt, a Krasznahorkai-prózában már jó ide­je va­la­mi na­gyon – a re­to­ri­kus mo­no­tó­nia el­vi­sel­he­tő­sé­gé­nek és a te­ma­ti­kus suly­ko­lás el­fo­gad­ha­tó­sá­gá­nak a ha­tá­rán bil­leg­ve – mond­va van.

      És no­ha az ELBESZÉL-fejezetbe tar­to­zó Aka­dály­el­mé­let (in­kább) be­szé­lő­je (mint el­be­szé­lő­je) úgy dönt, hogy „pél­dá­ul itt van ő ez­zel a két­li­te­res pil­le­pa­lack­kal”, va­gyis­hogy a to­váb­bi­ak­ban ő ép­pen er­ről a „két­li­te­res pil­le­pa­lack­ról” fog be­szél­ni, il­let­ve an­nak kap­csán az ő sa­ját át­fo­gó „akadály-elméletéről”… –, nos a ha­tá­ro­zott té­ma­ki­je­lö­lés előtt, egé­szen pon­to­san a szö­veg le­ges­leg­ele­jén még­is­csak ezt ol­vas­hat­juk: „Ve­gyék a föl­det, meg ve­gyék az eget, mond­ja, me­het­nek akár­ho­vá, me­het­nek a föld alá is, vagy föl az ég­be, ugyan­az van…” (253.) A már-már Her­mész Triszmegisz-tosz sma­ragd­táb­lá­já­nak telt re­to­ri­ká­já­ra (nem pe­dig al­ki­mis­ta ana­ló­gia­ta­ná­ra) em­lé­kez­te­tő szem­lé­le­ti tá­gas­ság ér­tel­mé­ben: min­de­nütt csak „ugyan­az van”. Kö­vet­ke­zés­kép­pen min­den – horribile dictu bár­mi – ugyan­úgy le­het a tár­gya a be­széd­nek vagy az el­be­szé­lés­nek. „Ve­het­nénk” akár még a cson­ka gú­lát is. Vagy a ké­ső Ká­dár-ko­ri ma­gyar vi­dé­ket, kö­ze­lebb­ről az örök eső mos­ta Dél-Alföldet. Aho­gyan „vet­te” a leg­el­ső Krasznahorkai-könyvek (Sá­tán­tan­gó; Ke­gyel­mi vi­szo­nyok; Az el­len­ál­lás me­lan­kó­li­á­ja) szer­ző­je, aki ek­kor még nem ide­ge­ní­tet­te el ma­gát iro­ni­ku­san és parodisztikusan az adott szö­veg be­szé­lő­jé­től, el­be­szé­lő­jé­től vagy sze­rep­lő­jé­től, aho­gyan azt a né­hány éve meg­je­lent Seiobo járt oda­lent – vagy ép­pen a je­len kö­tet – egyik-má­sik írá­sá­ban te­szi. No­ha per­sze nem is volt azo­no­sít­ha­tó ve­lük. Csak ép­pen, a dzsun­gel­la­kó Maugli sza­va­i­val, egy vér­ből va­lók vol­tak, ő meg ők.

      Egy­fe­lől te­hát bár­mi­ről „be­szél­het” („el­be­szél­het”) a Krasznahorkai-mondatok ép­pen adott gaz­dá­ja (va­la­me­lyik „ő”), más­fe­lől meg azért na­gyon gyak­ran, szin­te min­dig, nem akár­mi­ről, nem akár­mi­lyen je­len­tő­sé­gű té­má­ról, nem akár­mi­lyen sú­lyú je­len­ség­ről „be­szél”. A mo­no­má­ni­ás be­széd­kény­szer min­dig meg­ta­lál­ja a ma­ga kü­lön­le­ges tár­gyát – va­la­mi­lyen ér­de­kes hely­színt, mint ami­lyen a Nine Dra­gon Crossing gi­gan­ti­kus sang­ha­ji for­gal­mi cso­mó­pont­ja; va­la­mi­lyen fi­gye­lem­fel­kel­tő té­mát, mint ami­lyen az Az a Gagarin cí­mű el­be­szé­lés­ben kö­rül­járt ti­tok, hogy tud­ni­il­lik mi­ért halt meg a Föld el­ső űr­ha­jó­sa; va­la­mi­lyen szo­kat­lan nyel­vi-szem­lé­le­ti kö­ze­get, mint ami­lyen a Ki­jev­ben ját­szó­dó Ban­ká­rok tőzs­dei tolvajnyelve; va­la­mi­lyen kü­lö­nös ka­rak­tert, mint ami­lyen mond­juk a Csepp víz cí­mű szö­veg­ben a Gan­gesz part­ján böl­csel­ke­dő, Budd­ha-sze­rű­en kö­vér in­di­ai férfi… Van va­la­mi olyas­fé­le kö­zös re­to­ri­kai-szem­lé­le­ti ne­ve­ző­je ezek­nek az írá­sok­nak, amely­nek fé­nyé­ben kis­sé mond­va­csi­nált­nak tűn­het a szö­ve­gek el­kü­lö­ní­té­se a BE­SZÉL és EL­BE­SZÉL cí­mű fe­je­ze­tek­be (hi­szen aki Krasznahorkainál tör­té­ne­te­sen „el­be­szél”, az is el­ső­sor­ban, sőt leg­in­kább, „be­szél” – szen­ve­dél­­lyel be­szé­li ezt a nyel­vet); de az is le­het, hogy ez a mond­va­csi­nált ta­go­lás ép­pen­ség­gel meg is fe­lel Krasznahorkai ön­te­rem­tő és ön­ger­jesz­tő, jócs­kán ce­re­mo­ni­á­lis pró­zá­já­nak, az­az nem mond el­lent ama bi­zo­nyos kö­zös re­to­ri­kai-szem­lé­le­ti ne­ve­ző­nek, mi­sze­rint min­den szö­veg­ben lé­nye­gé­ben „ugyan­az van”.

      Mind­azo­nál­tal a kö­tet egyik leg­kü­lö­nö­sebb tár­gyát ta­lál­juk a „tit­kos aka­dé­mi­ai elő­adá­so­kat” tar­tal­ma­zó 1993-as kö­tet, A Théseus-általános ez­út­tal be­széd­ként új­ra­kö­zölt szö­ve­gé­ben. Az óri­á­si bál­nát szál­lí­tó „kí­sér­te­ti­es jár­mű” mo­tí­vu­ma rá­adá­sul már fel­buk­kant a szer­ző 1989-es re­gé­nyé­ben, Az el­len­ál­lás me­lan­kó­li­á­já­ban is. Az im­már há­rom könyv­ben is sze­rep­lő, s így a pá­lya idő­be­li (1989 – 1993 – 2013) és mű­fa­ji (re­gény – elő­adás – be­széd) kü­lönb­sé­ge­in át­íve­lő lát­vány fo­gad­ha­tó akár az ön­ma­gá­ba, ön­nön mo­no­ton kör­kö­rös­sé­gé­be, mond­hat­ni „sá­tán­tan­gó”-sze­rű lo­gi­ká­já­ba zárt Krasznahorkai-próza szim­bó­lu­ma­ként is: „… nem volt raj­ta aj­tó, sőt aj­tó­fé­le sem, mint­ha az ere­de­ti terv sze­rint a meg­bí­zás úgy szólt vol­na (…), mint­ha így hang­zott vol­na az a meg­bí­zás, ak­kor ez a ma­guk tá­kol­mány-re­me­ke, mint­ha eb­ből állt vol­na az a kur­ta ma­gya­rá­zat a föld­alat­ti sze­re­lők előtt, nem azért ké­szül­ne el, hogy va­la­ki­nek va­la­mi­ért nyíl­jon-csu­kód­jon, elég, ha én nyi­tom-csu­kom majd, ha aka­rom, s ha egy­ál­ta­lán, be­lül­ről, én, egyet­len moz­du­lat­tal, a meg­ren­de­lő.” (32.) A Kaf­ka- vagy (az új­ra­kö­zölt szö­veg de­di­ká­ci­ó­já­ban meg­je­lölt) Beckett-próza egy­szer­re gro­teszk és ab­szurd lát­vány­tá­rát idé­zi a nem ha­tá­ro­zott ren­del­te­té­sű, ám­de na­gyon ap­ró­lé­ko­san le­írt „tá­kol­mány-re­mek”, il­let­ve a hoz­zá fű­zött ho­má­lyos és bal­jós ma­gya­rá­zat: „… s hogy ezt az egész bál­na dol­got azért vet­tem vol­na elő, hogy ün­ne­pé­lye­sen be­je­lent­sem, na, et­től az ese­mény­től, et­től a nem akár­mi­lyen ta­lál­ko­zás­tól szá­mí­tom én a meg­ér­tés null­pont­ját ben­nem, meg­ér­té­sét an­nak, hogy a lé­nye­ges dol­gok fe­lé, ami­ként ak­kor ne­vez­tem, az út a szo­mo­rú­sá­gon ke­resz­tül vezet…” (38.) A szö­veg­ben be­szé­lő „én” (más szó­val: „ő”) egyéb­ként nem azo­nos a szer­ző­vel, leg­fel­jebb en­ge­del­mes esz­kö­ze az ő re­to­ri­kus já­té­ká­nak: Krasznahorkai A Théseus-általánosban azt játs­­sza, azt áb­rá­zol­ja, hogy va­la­ki, va­la­mi­lyen őrök ál­tal fel­ve­zet­ve, há­rom nyil­vá­nos elő­adást tart egy bi­zo­nyos „szer­ve­zet” ös­­sze­jö­ve­te­lén – az el­sőt a „szo­mo­rú­ság­ról” (ez a bál­nás), a má­so­di­kat a „lá­za­dás­ról” (ez egy ber­li­ni haj­lék­ta­lan nyil­vá­nos vi­ze­lé­sé­nek tör­té­ne­te), a har­ma­di­kat a „tu­laj­don­ról” (ez pe­dig egy pos­tai eset).

      A kö­tet cím­adó szö­ve­ge a New York-i World Tra­de Cen­ter 2001. szep­tem­ber 11-i pusz­tu­lá­sá­nak ta­pasz­ta­la­ta – „… az, amit mi, em­be­rek foly­ton és is­mé­tel­ten egy­re csak új­nak és so­ha nem ta­pasz­talt­nak ne­ve­zünk, no­ha az sem új­nak, sem pe­dig ed­dig nem ta­pasz­talt­nak az­tán iga­zán nem nevezhető…” – kö­ré szer­ve­ző­dik, il­let­ve be­szé­li kö­rül azt, ami­re pon­tos nyel­vet ta­lál­ni ne­héz, sőt le­he­tet­len. Épp, mint az Ausch­witz utá­ni nyel­vet ke­re­ső (majd ta­lá­ló, mond­hat­ni a ke­re­sés nyel­vét meg­ta­lá­ló) Ker­tész Im­re ese­té­ben. De néz­zük a Krasznahorkai-féle nyelv­ke­re­sés sa­ját nyel­vét, an­nak spi­rá­li­san ter­je­dő-ter­jen­gő re­to­ri­ká­ját: „… mi­lyen te­he­tet­len, mi­lyen ot­rom­ba is a nyelv, ami az enyém (…), néz­tem az égő, le­om­ló Tor­nyo­kat, majd új­ra és új­ra vis­­sza­gon­dol­tam rá­juk, és tud­tam, hogy egy va­do­na­túj nyelv nél­kül ezt a va­do­na­túj kor­sza­kot, ami­ben hir­te­len a töb­bi­ek­kel együtt ben­ne ta­lál­tam ma­gam, kép­te­len­ség meg­ér­te­ni (…), nincs mód szá­mom­ra egy új nyel­vet most hir­te­len meg­ta­nul­ni, ah­hoz én, együtt a töb­bi­ek­kel, túl­sá­go­san is a fog­lya va­gyok a réginek…” (29.) Egyéb­ként a Megy a vi­lág be­szé­lő­jé­hez ha­son­ló­an Krasznahorkai is „fog­lya” ma­radt „a ré­gi­nek”: a Sá­tán­tan­gó­ban és a Ke­gyel­mi vi­szo­nyok el­be­szé­lé­se­i­ben ki­dol­go­zott, majd Az el­len­ál­lás me­lan­kó­li­á­já­ban tö­kély­re fej­lesz­tett, a tra­gi­kus (leg­in­kább ta­lán az egyik rö­vi­debb írás­ban meg­idé­zett Nietzschéhez köt­he­tő) vi­lág­ér­tel­me­zés­ből fa­ka­dó s így az­zal egyen­ér­té­kű sa­ját nyelv­nek, a jel­leg­ze­te­sen ko­mor, gya­kor­ta szo­mo­rú, ese­ten­ként dü­hös, ám­de min­dig ve­re­te­sen ki­dol­go­zott monologikus pró­za­be­széd­nek, amely ugyan­ak­kor kö­zel áll a vers­sze­rű­ség li­tá­ni­á­já­hoz is. Az 1985-ös Sá­tán­tan­gó író­ja év­ti­ze­dek óta ezt a „ré­gi” han­got ter­jesz­ti ki újabb és újabb té­mák­ra, újabb és újabb mű­fa­ji ke­re­te­ken be­lül. Le­gyen szó bár­mi­ről: dél-al­föl­di ta­nya­vi­lág­ról, tá­vol-ke­le­ti meg­ráz­kód­ta­tás­ról, New York-i epi­fá­ni­á­ról, nyu­ga­ti vagy ke­le­ti, premodern vagy mo­dern mű­vé­sze­tek­ről, terminologikus vagy köl­tői fi­lo­zó­fi­ák­ról, űr­ha­jó­zás­ról, fizikáról… – a hang fél­re­is­mer­he­tet­len. Még ha a fél­re­is­mer­he­tet­len hang egye­sek – egyes ol­va­sók – sze­rint oly­kor fél­re is is­me­ri azt, ami­ről ép­pen be­szél. De ez nem iga­zán baj. Hi­szen Krasznahorkai nem an­­nyi­ra a meg- vagy fél­re­is­me­rés két­esé­lyes lo­gi­ká­ját, mint in­kább a rá­ol­va­sás egy­ne­mű re­to­ri­ká­ját mű­köd­te­ti – na­gyon nagy ha­tás­fo­kon. A szó­no­ki jel­le­gű ha­tás ere­de­té­nek alap­egy­sé­ge: a mon­dat, job­ban mond­va – lé­vén nem rit­kán az el­be­szé­lés (hos­­szú­sá­gá­tól füg­get­le­nül): ma­ga a mon­dat, egyet­len­egy mon­dat – a mon­dat­szer­ke­zet.

      Mert néz­zük csak a kö­tet Bo­lyon­gás áll­va cí­mű el­ső írá­sá­nak (pon­to­sab­ban az írás egyet­len mon­da­tá­nak) a nyi­tá­nyát, amely­nek is­mét­lé­ses fo­ko­zás­alak­za­ta egy­részt az „ez nem az a hely” és az „ez az a hely” el­len­té­té­re, más­részt a „len­ni” – „ma­rad­ni” – „me­ne­kül­ni” hár­mas szek­ven­ci­á­já­ra épül: „El kell in­nen men­ni, mert ez nem az a hely, ahol len­ni le­het, és ahol ma­rad­ni ér­de­mes, mert ez az a hely, ahon­nan el­vi­sel­he­tet­len, ki­bír­ha­tat­lan, hi­deg, szo­mo­rú, ki­et­len és ha­lá­los sú­lya mi­att me­ne­kül­ni kell, fog­ni a bőröndöt…” (9. – ki­eme­lé­sek: BS) De ugyan­ez a(z is­mét­lé­sek­től nem men­tes) ce­re­mo­ni­á­lis, oly­kor li­tur­gi­kus jel­le­gű fo­gal­ma­zás­mód je­le­nik meg pél­dá­ul A Théseus-általános jó­val rö­vi­debb mon­da­tok­ból ál­ló „be­szé­de­i­ben” is – pél­dá­ul a ber­li­ni met­ró­ál­lo­má­son zaj­ló bot­rá­nyos vi­ze­lés­je­le­net­ről tu­dó­sí­tó „má­so­dik be­széd” egyik tár­gyi je­len­té­sű mon­dat­rész­ének há­rom­fe­lé bon­tá­sá­ban, tud­ni­il­lik az alá­ren­de­lé­ses gram­ma­ti­kai vi­szony mel­lé­ren­de­lé­ses re­to­ri­kai fel­la­zí­tá­sá­ban, szó- és alak­zat­is­mét­lő fel­dú­sí­tá­sá­ban: „… vég­re én is ész­re­vet­tem, hogy a sár­ga vo­nal­lal el­zárt tér­ben, hogy a táb­la fe­gyel­me­ző ha­tá­lya alatt, hogy a til­tott zó­ná­ban ez­út­tal áll va­la­ki.” (47. – ki­eme­lé­sek: BS) A mon­dat­szer­ke­zet, le­gyen a tár­gya bár­mi­lyen bot­rá­nyos (nyil­vá­nos vi­ze­lés), tra­gi­kus (2011. szep­tem­ber 11.), misz­ti­kus (tá­vol-ke­le­ti böl­cses­ség) vagy eg­zo­ti­kus (az Okinavai Guvat ne­vű ma­dár), el­ső­sor­ban még­is­csak ma­gá­nak a mon­dás­nak a szol­gá­la­tá­ban áll. A na­gyon nagy te­her­bí­rá­sú Krasznahorkai-mondatszerkezet el­ső­sor­ban ön­ma­gát tart­ja (ha már egy­szer ön­ma­gát ter­he­li, sú­lyo­sít­ja). Tart­ja ma­gát ma­gas­ban és moz­gás­ban, ma­gas szin­ten ki­vi­te­le­zett szö­veg­moz­gás­ban.

      A kö­tet be­széd­hely­ze­té­re ál­ta­lá­ban vo­nat­koz­hat a Já­rás egy ál­dás nél­kü­li tér­ben cí­mű, har­minc rö­vid egy­ség­re ta­golt írás fel­üté­sé­nek fe­szült­sé­ge:

I.

Temp­lom az, ahol a szent ira­tok ol­va­sá­sa és meg­ér­té­se zaj­lik.

II.

Az Ordinárius szo­mo­rú­an áll a gyü­le­ke­zet­ben, és azt mond­ja, a szent ira­tok ol­va­sá­sá­nak vé­ge, a meg­ér­tés el­ma­radt.

III.

Így aztán…

Nos, ép­pen itt, az „így az­tán” for­du­lat ér­tel­mé­ben kez­dőd­nek el a Krasznahorkai-próza szem­lé­le­ti és sti­lá­ris iz­gal­mai. Hogy mit kez­de­nek a szö­ve­gek be­szé­lői az „ál­dás nél­kü­li tér­ben”. Így te­hát a szakrális-auratikus funk­ci­ó­já­tól meg­fosz­tott, ám­de an­nak em­lé­két (nyo­mát, hi­á­nyát, hűlt helyét…) hor­do­zó be­széd­tér­ben szó­lal­nak meg – a szer­ző egyik ko­ráb­bi írá­sá­nak al­cí­mé­vel – a jel­leg­ze­te­sen „szo­mo­rú him­nu­szok a kul­tú­rá­hoz”. Rá­adá­sul ezek a poetizált mo­no­ló­gok (ame­lyek­nek for­mai ar­che­tí­pu­sa: Irimiás hos­­szú kocs­mai be­szé­de a Sá­tán­tan­gó­ban) oly­kor mint­ha tör­té­net­té kí­ván­koz­ná­nak ke­re­ked­ni (aho­gyan er­re az EL­BE­SZÉL fe­je­zet­cím is utal) – csak­hogy a ke­re­ke­dő tör­té­ne­te­ken be­lül több­nyi­re pusz­tán újabb és újabb mo­no­ló­gok­ra buk­ka­nunk (mi­ál­tal úgy érez­zük, hogy to­vább­ra is a BE­SZÉL cí­mű fe­je­zet­ben va­gyunk). Jobb szó hí­ján ne­vez­het­nénk ezt az egynemű(sítő) po­é­ti­kai je­len­sé­get – és nem vé­let­le­nül a szer­ző­től köl­csö­nöz­ve a for­mu­lát – Krasznahorkai-általánosnak, vagy in­kább Krasznahorkai-vírusnak; mely szö­veg­ví­rus egyéb­ként nem­csak a Krasznahorkai-prózát, de a Krasznahorkai-olvasást, -értelmezést és -értelmezéstörténetet, sőt -kultusztörténetet is ke­resz­tül-ka­sul át­jár­ja. Mi­ként ezt a köny­vet is, amely te­hát ho­gyan más­ho­gyan ér­het­ne vé­get, mint az ELKÖSZÖN-fejezet Nem kell in­nen sem­mi cí­mű egy­mon­da­tos mo­no­lóg­já­val, an­nak himnikus vég­tril­lá­já­val: „… mert itt hagy­nám ezt a föl­det és eze­ket a csil­la­go­kat, mert nem vin­nék sem­mit ma­gam­mal in­nen, mert be­le­néz­tem ab­ba, ami jön, és nem kell in­nen sem­mi.” (293.)

      Mint aho­gyan a vi­lág (és egyút­tal a Szov­jet­unió) leg­el­ső űr­ha­jó­sá­ról szó­ló írás el­me­gyógy­in­té­zet­be­li la­kó­ja is a „föld”, mi több, a Föld ne­vű boly­gó (és per­sze min­den, ami ott ta­lál­ha­tó, az­zal kap­cso­lat­ba hoz­ha­tó) „el­ha­gyá­sá­nak” koz­mi­kus mo­tí­vu­má­val in­dít­ja sa­ját hu­szon­négy ol­da­las mon­da­tát, a – mond­hat­ni – Gagarin-vírus okoz­ta „vég­ze­tes fer­tő­zés” gran­di­ó­zus mo­no­lóg­ját: „Még nem aka­rok meg­hal­ni, csak el­hagy­ni a Föl­det, ez a vágy, bár­mi­lyen ne­vet­sé­ges, olyan erős, hogy csak ez jár ben­nem, mint egy vég­ze­tes fertőzés…” (218.) És mint­ha ez eset­ben a Krasznahorkai-írások, a tel­jes Krasznahorkai-pálya vég­te­len­re fe­szü­lő vá­gya, a vágy monologikus for­má­ja tük­rö­ződ­ne a pa­ró­dia szö­veg­fe­lü­le­tén, nem utol­só­sor­ban an­nak ré­te­ge­zett be­széd­hely­zet­ében. Az írás „ő”-je egye­ne­sen hoz­zánk, ol­va­sók­hoz be­szél, pon­to­sab­ban fel­jegy­zé­se­ket ké­szít egy fü­zet­be, ame­lyek­nek rész­le­te­it ad­ja köz­re el­be­szé­lés­ként Krasznahorkai. Eb­ben a hos­­szú szö­veg­ben az el­me­gyógy­in­té­zet la­kó­ja oly­kor a dr. Heimmal foly­ta­tott be­szél­ge­té­sét, az­az­hogy a hoz­zá in­té­zett mo­no­lóg­ját köz­li; de van, hogy ar­ról szá­mol be, ép­pen ő kény­sze­rül hall­gat­ni az Ist­ván ne­vű ápo­ló szö­ve­ge­lé­sét; sőt ese­ten­ként bi­zo­nyos – a szer­ző­re is vo­nat­koz­tat­ha­tó – el­be­szé­lés-po­é­ti­kai di­lem­mák is meg­fo­gal­ma­zód­nak („… még hogy nin­cse­nek tör­té­ne­tek, csak tör­té­ne­tek­ből ál­lunk, az más kér­dés, hogy egy­sze­rű­en nem ta­lál­juk ezek­nek a tör­té­ne­tek­nek a KÖ­ZE­PÉT, foly­ton ar­ról be­szé­lünk, hogy…” – 237.). A több­szö­rös be­széd­ösz­­sze­füg­gés­ben, rá­adá­sul parodisztikusan áb­rá­zolt mo­no­lóg iro­ni­kus fény­tö­ré­sei ál­tal je­len­het csak meg az írás úgy­ne­ve­zett esz­mé­je a „Pa­ra­di­csom­ról”, amely tör­té­ne­te­sen el­me­gyógy­in­té­zet­be, il­let­ve monologikus be­széd­hely­zet­be jut­tat­ta az al­ko­ho­lis­ta Gagarinnal azo­no­su­ló el­be­szé­lőt: „… a vod­ka­bűz­ben ott ült egy em­ber, a Szov­jet­unió és a vi­lág hő­se örök idők­re, aki be­le­hü­lyült ab­ba, hogy nem ad­nak hi­telt a sza­vá­nak, tel­je­sen egye­dül ma­radt, a vi­lág ket­té­osz­tó­dott, a Pa­ra­di­csom­ra, amely­nek egyet­len la­kó­ja már csak ő volt, meg a vi­lág­ra a mit sem sej­tő emberiséggel…” (250.)

      És mint­ha egy idő­re, a kö­tet ol­va­sá­sá­nak ide­jé­re leg­alább­is, a mi iro­dal­mi „vi­lá­gunk” is „ket­té­osz­tó­dott” vol­na: a de­le­je­ző Krasznahorkai-monológok szi­go­rú­an egy­sze­mé­lyes koz­mo­szá­ra és a mo­no­ló­gok ha­tá­sa alá ke­rü­lő ol­va­sók né­pes tá­bo­rá­ra. Az utób­bi tá­bo­ron be­lül per­sze azért bő­ven le­het­nek – és le­gye­nek is! – né­zet­kü­lönb­sé­gek, töb­bek kö­zött a szó­nok­lat (nem de­mok­ra­ti­kus szer­ke­ze­tű) hely­ze­té­re em­lé­kez­te­tő „ket­té­osz­tott­ság” (de­mok­ra­ti­kus igé­nyű) meg­íté­lé­sé­ről, a „ket­té­osz­tott­ság” ép­pen adott ki­vi­te­le­zés­ének szín­vo­na­lá­ról, az egyes szö­ve­gek mi­nő­sé­gi kü­lönb­sé­ge­i­ről; mely szö­ve­gek kö­zül ta­lán, sőt min­den bi­zon­­nyal, az egyik leg­ki­emel­ke­dőbb: a Krasznahorkai-próza ar­tisz­ti­ku­san autisztikus vol­tá­ra parodisztikusan uta­ló – mi­vel ab­ból, an­nak lé­nye­gé­ből fa­ka­dó – Gagarin-monológ.