„Visszavágytam arra a helyre, ahol a testi érzet absztrakció lehet .”¹

 

Ná­das Pé­ter Sa­ját ha­lál cí­mű re­gé­nyé­nek ta­nul­má­nyom mot­tó­ja­ként ki­emelt mon­da­tá­val egy olyan szö­veg­cso­por­tot sze­ret­nék je­lez­ni, amely­nek po­é­ti­kai sa­já­tos­sá­ga­it a kö­vet­ke­zők­ben né­hány, Weöres Sán­dor kü­lön­bö­ző pá­lya­sza­ka­sza­i­ból vá­lasz­tott, ál­ta­lam rep­re­zen­ta­tív­nak te­kin­tett köl­te­mé­nyén fo­gom be­mu­tat­ni. E köl­tői szö­ve­gek­ben el­ső­sor­ban a test rep­re­zen­tá­ci­ó­it mint a vers­be­li be­szé­lő dol­gok­hoz va­ló vi­szo­nyu­lá­sá­nak rendszerét² és interszubjektív lét­mód­ját vizs­gá­lom. A fi­gyel­met e ta­nul­mány ere­jé­ig Weöres Sán­dor azon köl­te­mé­nye­i­re sze­ret­ném irá­nyí­ta­ni, ahol a test de­na­tu­rá­lá­sa fi­gyel­he­tő meg, olyan utó­pisz­ti­kus test-el­kép­ze­lés, amely­ről Foucault is be­szélt egy 2010-es előadásában.³ A sza­bad, lát­ha­tat­lan, tisz­ta, vég­te­len test ide­á­já­nak po­é­ti­kai meg­kép­zé­sét kí­sér­lik meg e pél­dák nyo­mon kö­vet­ni: ho­gyan jön lét­re ez a sok te­kin­tet­ben a gnosz­ti­kus szem­lé­let­tel ro­ko­nít­ha­tó test­kép nyel­vi és met­ri­kai konst­ruk­ci­ók ered­mé­nye­ként Weöres köl­té­sze­té­ben. A cím­ben is al­kal­ma­zott ahumán jel­zőt je­len írás­ban mun­ka­fo­ga­lom­ként an­nak a jel­leg­ze­tes sze­man­ti­kai és po­é­ti­kai je­len­ség­nek a le­írá­sá­ra hasz­ná­lom, ami­kor a köl­te­mény­ben meg­szó­la­ló hang ki­emel­ten tes­ti meg­ha­tá­ro­zott­sá­gú, ugyan­ak­kor le­he­tő­sé­g szerint tá­vo­lod­ni igyek­szik az em­be­ri meg­szó­la­lás karakterisztikumaitól. E ta­nul­mány egy na­gyobb lé­leg­ze­tű, ké­szü­lő mun­ka rész­le­te, je­len for­má­já­ban el­ső­sor­ban nem a ki­vá­lasz­tott szö­veg­cso­port mi­nél tel­je­sebb le­írá­sá­ra és ana­lí­zi­sé­re tö­rek­szik, ha­nem prob­lé­ma­fel­ve­tő írás­ként je­lez­ni sze­ret­né a weö­re­si köl­té­szet kap­csán gyak­ran em­le­ge­tett kar­ne­vá­li test­kép­ze­tek egyik al­ter­na­tí­vá­ját, amely, úgy tű­nik, a pá­lya egé­szé­ben mar­kán­san je­len van.

 

Az 1932-es Ha­lot­ti maszk cí­mé­ben olyan tár­sa­dal­mi gya­kor­lat­ra utal, amely (mú­mi­ák, ha­lot­ti masz­kok vagy akár sí­rok lét­re­ho­zá­sá­val) a rom­lé­kony tes­tet a lé­lek vagy szel­lem ma­te­ri­a­li­zált, az idő mú­lá­sá­nak el­len­ál­ló, ide­a­li­zált kép­ződ­mé­nyé­vel he­lyet­te­sí­ti. A pusz­tu­ló test és az arc le­nyo­ma­ta kö­zött me­to­ni­mi­kus foly­to­nos­ság té­te­lez­he­tő, a maszk ál­tal rög­zí­tett vo­ná­so­kon az idő sta­ti­kus­sá, ki­me­re­ví­tet­té vá­lik. Kosz­to­lá­nyi De­zső négy év­vel ko­ráb­ban a Nyu­gat­ban pub­li­kált, azo­nos cí­mű ver­sé­nek nyi­tó so­rai, ame­lyet Weöres min­den bi­zon­­nyal is­mert, a „hal­ha­tat­lan arc” jel­zős szer­ke­ze­té­vel meg­elő­le­ge­zik azon fo­lya­mat ered­mé­nyét, mely­nek so­rán a mű­al­ko­tás lép a meg­ron­gá­ló­dó, szen­ve­dő arc he­lyé­be: „Aho­gyan a szob­rász / ön­ti a gip­szet / a hal­ha­tat­lan / arc­ra, azonkép /öntjük mi cé­he­sek- / mí­ve­sek sza­vunk­nak / anya­gát és vá­runk, / vá­runk, míg a kín­tól / kő­vé nem mered.”⁴ Weöres ver­sé­ben a gipsz funk­ci­ó­ját a test­te­len fény me­ta­fo­rá­ja ve­szi át, a me­to­ni­mi­kus foly­to­nos­sá­got és a fo­ko­za­tos át­me­ne­tet az anyag­sze­rű­től az immateriális fe­lé a fe­hér szín (gipsz, tej, cu­kor) biz­to­sít­ja, amely egyút­tal a tisz­ta­ság böl­cse­le­ti je­len­tés­vo­nat­ko­zá­sa­i­val is kap­cso­la­tot te­remt. Már a preszókratikusok kul­ti­kus tisz­ta­sá­gi elő­írá­so­kat fo­gal­mi ér­té­kű­vé ala­kí­tó szó­hasz­ná­la­tá­ban is ki­mu­tat­ha­tó, hogy a tisz­ta az, ami sem­mi­vel sem ve­gyí­tett, ön­ma­gá­ban tel­jes és elég­sé­ges, homogén,⁵ va­gyis ép­pen azon jel­lem­zők­kel ren­del­ke­zik, amely cél­kép­ze­tek fe­lé ma­ga a vers is tart. Az ol­dó­dás fo­lya­ma­tát itt nem a gipsz meg­szi­lár­du­lá­sa kö­ve­ti, ha­nem szub­li­má­ció vált­ja fel, nyil­ván­va­ló ös­­sze­füg­gés­ben az­zal, hogy a Kosz­to­lá­nyi-vers­sel el­len­tét­ben nem az in­di­vi­du­á­lis vo­ná­sok rög­zí­té­se és esz­mé­nyí­té­se, ha­nem ép­pen ki­tör­lé­se a cél:

 

Cu­kor vol­tam,

föl­ol­vad­tam az al­kony te­jé­ben

– ne mond­já­tok, hogy nem va­gyok.

 

Egyik szo­bá­ból a má­sik­ba lép­tem,

szí­nes szo­bá­ból

a szí­nek nél­kü­li szo­bá­ba,

for­mák kö­zül a su­ga­rak kö­zé.

 

A fény­nek for­dult az ar­com az­előtt,

há­tam ár­nyé­ka in­gott a fa­lon.

Most fény va­gyok

és hogy­ha elé­mállsz,

su­gár­ba fo­nom az ar­cod

és há­tad ár­nyé­kát a fal­ra vetem.⁶

 

A vers kez­de­tén a test­ha­tá­rok el­vesz­té­sé­re uta­ló „fel­ol­vad­tam az al­kony te­jé­ben” kép har­mo­ni­kus át­ala­ku­lás­ként és nem tra­gi­kus ese­mény­ként té­te­le­zi az in­di­vi­du­a­li­tás ha­tá­ra­i­nak el­tör­lő­dé­sét. A Ha­lot­ti maszk metaforikája – Weöres szá­mos har­min­cas-negy­ve­nes évek­be­li köl­te­mé­nyé­hez hasonlóan – a plótinoszi emanációs modellhez és lé­lek­fo­ga­lom­hoz is kapcsolódik. Plótinosz írásaiban a lé­lek olyan szubsz­tan­ci­a­ként té­te­le­ző­dik, amely­ben moz­gás, tö­rek­vés, vál­to­zás van,⁷ és az a célja, hogy „vissza­fe­lé for­du­ló reflexióval”⁸ át­tör­je a vi­lág­ré­te­ge­ket, hogy is­mét egye­sül­hes­sen az Eg­­gyel, és ez­ál­tal meg­is­mer­je. En­nek fel­té­te­lei a sa­ját is­te­ni tu­dat szem­lé­lé­se és az ön­fe­lej­tés, a te­kin­tet me­ta­mor­fó­zi­sa, amely­nek kö­szön­he­tő­en ki­ala­kul a lá­tó és a lá­tott, az alany és a tárgy egy­sé­ge, a lé­lek pe­dig meg­pil­lant­hat­ja azt a fényt, amely meg­vi­lá­gít­ja őt. A be­szé­lő Weöres vers­ében csak ide­ig­le­ne­sen vá­lik ant­ro­po­morf meg­ha­tá­ro­zott­sá­gú­vá, a „Cu­kor vol­tam” és a „Most fény va­gyok” pó­lu­sai kö­zöt­ti át­me­net­ben: moz­gá­sá­nak, a hoz­zá tar­to­zó hu­mán te­rek­nek és azok vi­zu­á­lis ész­le­lé­sé­nek kö­szön­he­tő­en („Egyik szo­bá­ból a má­sik­ba léptem…”). A ha­lál ál­la­po­tá­ban a test, ame­lyet itt me­to­ni­mi­ku­san a hát és az arc je­löl, elő­ször ön­nön ­ki­ter­jesz­té­sé­be, az ár­nyék­ba he­lye­ző­dik át, meg­őriz­ve a test kör­vo­na­la­it. A vers zár­la­tá­ban a fény-maszk Gorgó-arcként lép mű­kö­dés­be, tük­rö­ző fe­lü­let­té akar vál­ni, amely a szem­be­né­zőt, az E/2. sze­mé­lyű meg­szó­lí­tot­tat ma­gá­hoz ha­so­nít­ja, és iden­ti­tá­sá­nak meg­szű­né­sé­hez ve­zet. A köl­tői szö­veg sír­fel­irat­ként ol­vas­tat­ja ma­gát, aposztrophikusságának kö­szön­he­tő­en tü­kör­fe­lü­le­tet ké­pez, ami a meg­szó­lí­tott test­ké­pé­nek fel­bom­lá­sát ered­mé­nye­zi. A köl­te­mény a szó­is­mét­lé­sek so­ro­za­tá­val és az egy­han­gú jam­bi­kus lük­te­tés­sel vi­szi szín­re ezt a fo­lya­ma­tot.

      A Rongy­sző­nyeg 65. da­rab­já­ban (1941) egy fel­so­ro­lás egyen­ran­gú ele­me­i­ként je­len­nek meg azok az imá­gók, ame­lyek a be­szé­lő sa­ját tes­té­ről al­ko­tott rep­re­zen­tá­ci­ó­ját al­kot­ják. A meg­szó­la­ló iden­ti­tá­sát nem ön­azo­nos­sá­ga, ha­nem – Ricoeur ter­mi­no­ló­gi­á­val – ipszeitása te­rem­ti meg: én­je egy­sé­ges tör­té­net­ként el­be­szél­he­tő, nar­ra­tív iden­ti­tás­sal rendelkezik.⁹ Az E/1. sze­mé­lyű cse­lek­vés­re vo­nat­ko­zó ál­lí­tá­sok és a bir­tok­lás­ra vo­nat­ko­zó ta­ga­dá­sok vál­ta­ko­zó, fe­gyel­me­zett so­ro­za­ta az én ref­lex­ív meg­al­ko­tá­sá­nak fo­lya­ma­tát a test tel­jes eva­ku­á­lá­sá­nak tör­té­ne­te­ként be­szé­li el. A nar­ra­tív iden­ti­tás poszt­mo­dern fo­gal­má­val ír­ha­tó le az a fo­lya­mat, mely­nek so­rán a be­szé­lő ön­azo­nos­sá­ga olyan élet­tör­té­ne­ti konst­ruk­ci­ó­ként jön lét­re, amely az én és nem-én kö­zöt­ti vi­szony és el­lent­mon­dás egyé­ni fel­dol­go­zá­sá­ból, a szo­ci­á­lis iden­ti­tás ta­pasz­ta­la­ta­i­ból („nin­csen ba­rá­tom, nin­csen hi­tes-pá­rom”) és egy szim­bo­li­kus mát­rix ki­ala­kí­tá­sá­ból áll, amely az élet­tör­té­net ese­mé­nye­it egy ima­gi­ná­ri­us én­nel kap­csol­ja össze:¹⁰

 

Hold­fényt ve­tet­tem,

nincs ara­tá­som,

kö­döt sü­töt­tem,

nin­csen ka­lá­csom,

 

fal­nak be­szél­tem,

nin­csen ba­rá­tom,

fel­hőt sze­ret­tem,

nincs hi­tes-pá­rom,

 

a le­ve­gőt et­tem,

nincs föl­di kin­csem,

ver­set nem­zet­tem,

gyer­me­kem sin­csen,

 

szo­bor le­szek hát,

mely mes­­szi­re lát­szik,

szét­ve­ti lá­bát

és ha­do­ná­szik.

 

A test flu­i­di­tá­sa és dekarnációja a vers­ben nem test és szel­lem szét­vá­lasz­tá­sá­val és a szel­lem pont­sze­rű én­be he­lye­zé­sé­vel megy vég­be, mint a karteziánus testetlenítés esetében,¹¹ ha­nem a fo­lya­mat mind­vé­gig a test­ha­tá­rok mó­do­su­lá­sá­nak kü­lön­bö­ző alak­za­ta­i­hoz (evés, sze­xu­a­li­tás, rep­ro­duk­ció) kö­tő­dik, de ta­ga­dott for­má­ban. Ezért le­het a vers­zár­lat­ban vi­szony­lag zök­ke­nő­men­tes a né­ző­pont­vál­tás nyo­mán a tes­ti ne­héz­ke­dés eset­le­ges­sé­gé­nek pa­ra­dox és gro­teszk me­ta­fo­rá­ja­ként meg­pil­lan­tott szo­bor, jól­le­het a vers eled­dig át­tet­sző és in­sta­bil imá­gó­kat kap­csolt az én­hez. A köl­te­mény metatextuális szö­veg­ként is ol­vas­ha­tó, olyan nyel­vi kép­ződ­mény­ként, amely E/1. sze­mély­ben be­szé­li el ön­nön, be­fo­ga­dók­nak ki­tett és fi­gye­lem­fel­kel­tés­re kár­hoz­ta­tott lé­tét. A je­len­tés fel­töl­tő­dé­sé­nek fo­lya­ma­tát az utol­só vers­szak kez­de­té­ig a ta­ga­dá­sok és az immaterialitás kép­ze­te­it hor­do­zó fő­ne­vek nyo­mán rend­re a szö­veg ki­sem­mi­zett­sé­gé­nek és a je­löl­tek hi­á­nyá­nak a kons­ta­tá­lá­sa el­len­té­te­le­zi. A vers, amely je­lölt­jét rög­zí­te­ni nem ké­pes, pusz­ta lát­vá­nyá­val, meg­al­ko­tott­sá­gá­val hoz­za lét­re ön­nön referencializálhatatlanságának és kontextuali-
zálhatatlanságának ab­szurd szob­rát.

      Az Egy ös­­sze­dró­to­zott csont­váz­hoz (1946) cí­mű szo­nett ese­té­ben még mar­kán­sab­ban meg­fi­gyel­he­tő, hogy a szemiotizált test ál­tal lét­re­ho­zott je­len­té­se­ket ho­gyan vi­szi szín­re a szö­veg szomatizációja. A köl­te­mény szo­nett­for­má­ban író­dott, amely a „csip­kés szo­bor” met­ri­kai meg­fe­le­lő­je­ként is ért­he­tő, olyan textuális konst­ruk­ci­ó­ként, ame­lyet ta­lán leg­in­kább ér­zé­ke­lünk szö­veg­váz­ként a mo­dern köl­té­szet po­é­ti­kai alak­za­tai kö­zül. A weö­re­si köl­té­szet­ben szo­kat­la­nul ma­gas szá­mú más­sal­hang­zó-tor­ló­dás a szö­veg hang­zó­vá té­te­lé­nek aka­do­zott­sá­gát, aka­dá­lyoz­ta­tá­sát ér­zé­kel­te­ti, a k, t, r, g han­gok hal­mo­zá­sa a kat­to­gás hang­ha­tá­sát hoz­za lét­re. A köl­te­mény a ha­lott test­üreg­ből kat­to­gó, gé­pi hang­ha­tá­sú szó­nok­lat­ként hang­zik fel, míg az él­te­tő test­ned­vek hang­zói (ny, j, l) za­va­ró hát­tér­zaj­ként van­nak je­len:

 

Te hús alól ki­kelt csip­kés szo­bor:

nyál­kás test vég­ső, szá­raz ál­lo­má­sa!

meg­rez­dü­lő áll­kap­csod kat­to­gá­sa

szent dob­szó: tisz­ta­sá­go­dig so­dor!

 

Ki énem­ként jön-megy, a kis du­dor,

nem té­ged: ara­nyat, töm­jént kivánna,

tál­ba dö­göt, lucs­kos ját­szást az ágy­ba;

s jószívvel oszt­ja is sze­gény bo­tor.

 

Öleld bor­dád­hoz – mert, akár egy or­szág,

úgy il­leg majd, mi­ként a köz kivánja,

ba­bé­ro­san hull fel­gyűlt kátyujába.

 

A hús te­tő­től tal­pig ta­kony-kór­ság,

te vagy csak tisz­ta, vet­kő­zött va­ló­ság:

csont­váz! lé­tünk nem-her­va­dó vi­rá­ga!

 

A cím is hang­sú­lyoz­za, hogy a vers be­szé­lő­jé­nek alap­ta­pasz­ta­la­ta a test fragmentaritása, amely lát­szó­lag test és szel­lem szem­be­ál­lí­tá­sá­ban ta­lál­ja meg ön­nön mo­dell­jét, és az utób­bi fel­sőbb­ren­dű­sé­gé­nek kons­ta­tá­lá­sá­ba tor­kol­lik. A csont­váz materialitásának meg­al­ko­tá­sá­ban a hi­ány ta­pasz­ta­la­ta az ural­ko­dó: a gó­ti­kus épí­té­szet­ből is­mert „csip­kés” kő­fe­lü­le­tek­ben a sta­ti­kus mo­nu­men­ta­li­tás transz­cen­dens­re irá­nyu­ló vá­gya ölt tes­tet, a „bor­da”, amely me­to­ni­mi­ku­san a csont­vá­zat je­lö­li, a fe­lü­let leg­ta­gol­tabb he­lye, a vers­zár­lat meg­szó­lí­tá­sá­ban pe­dig a „vet­kő­zött” jel­ző kap ki­emelt sze­re­pet. A be­szé­lő a test és az iden­ti­tás köz­pont­ját a kö­zép­ko­ri fe­u­da­lis­ta tár­sa­da­lom­mal ös­­sze­füg­gő test­kép­nek meg­fe­le­lő­en a fej­ben he­lye­zi el, ame­lyet Is­ten al­ko­tá­sá­nak tar­tot­tak a rom­lás­ra kész­te­tő al­sóbb test­tá­jak­kal szemben.¹² E vers­ben a fej olyan test­rész­ként je­le­nik meg, amely nem töl­ti be funk­ci­ó­ját: „du­dor­ként”, ha­szon­ta­lan ki­nö­vés­ként, ös­­sze­füg­gés­ben az­zal, hogy vá­gyá­nak tár­gya nem a hi­ány ural­ta csont­váz, ha­nem a túl­ára­dó korporeitás, a test­ha­tá­rok szél­ső­sé­ges ki­ter­jesz­té­se, a kor­lát­lan bir­tok­lás­vágy, ame­lye­ket a test kar­ne­vá­li kép­ze­tei (a test­ned­vek, a táp­lál­ko­záshoz és a sze­xu­a­li­táshoz kapcsolódó tevékenységek) erősítenek fel a szö­veg­ben. A csont­váz­hoz mint nor­ma­kép­ző­höz a tisz­ta­ság kép­ze­te, míg a test­hez a be­teg­sé­gé tár­sul („ta­kony-kór­ság”), amely ös­­sze­függ kép­lé­keny­sé­gé­vel és ha­tá­ra­i­nak meg­szi­lár­dít­ha­tat­lan­sá­gá­val, ter­jesz­ke­dé­si vá­gyá­val (pél­dá­ul a test­ned­vek nyo­mán). A be­teg test lesz a vers­ben a tár­sa­da­lom mű­kö­dé­sé­nek me­ta­fo­rá­ja is, az „or­szág” me­to­ni­mi­ku­san du­dor­ként gon­dol­ko­dó ve­ze­tő­it je­lö­li, aki­ket ol­csó vá­gyak ve­zé­rel­nek. A vers iró­ni­á­ja, amely alá­ás­sa nor­ma­tív jel­le­gét, leg­mar­kán­sab­ban a sextina kez­dő so­rá­ban ér­zé­kel­he­tő: „Öleld bordádhoz…” (ti. a kis du­dort): sze­man­ti­ka­i­lag a ra­di­ká­li­san ös­­sze nem il­lő ele­mek egy­más mel­lé he­lye­zé­sé­ben és a cím­vá­lasz­tás­ban, po­é­ti­ka­i­lag pe­dig a re­to­ri­ka­i­lag ki­mun­kált, ódá­ba il­lő, ugyan­ak­kor élet­te­le­nül kat­to­gó fel­szó­lí­tás és az idé­zett sor sze­man­ti­ká­ja kö­zöt­ti fe­szült­ség­ben. A vers ko­ráb­bi, kéz­irat­ban ma­radt szövegváltozatában¹³ a „kis du­dor” he­lyén még „kis bo­hó” áll, ame­lyet a ki­len­ce­dik sor­ban a „sze­gény pro­fes­­szor” meg­ne­ve­zés vált fel. Lát­ha­tó, hogy a mun­ka­fo­lya­mat so­rán ho­gyan ve­szi át a vers­gép­ként mű­kö­dő, de még­is ant­ro­po­morf cse­lek­vő he­lyét a köl­te­mény­ben a sze­mély­te­len test(kinövés), még erő­tel­jes­eb­bé té­ve a ko­ráb­bi so­ro­kat: „Rop­pantsd bor­dád­hoz e sze­gény pro­fes­­szort, / mert még vilámegváltó rí­me­ket bont: / »Ke­nye­ret! kul­tú­rát! s vi­rul az or­szág!«”.

      Az arc (1962) cí­mű vers a Tűz­kút kö­tet­ben szin­tén az iro­dal­mi ha­gyo­mány egyik ki­tün­te­tett met­ri­kai alak­za­tát vá­laszt­ja, az anak­re­ó­ni stró­fát, amely ha­gyo­má­nyo­san a test mu­lan­dó­sá­gá­nak és az öreg­ség­nek a tar­tal­ma­it hor­doz­za. Míg az előb­bi vers az ös­­sze­dró­to­zott cson­tok kat­to­gá­sá­nak hang­ha­tá­sát hoz­ta lét­re, Az arcban a szél­vert rozs­dás, üre­ges po­fa kon­gá­sa szó­lal meg. Az ar­cot csont­ja­i­ra csu­pa­szí­tó anak­re­ó­ni stró­fák sze­rint sem ne­me, sem sze­mé­lyes be­szé­de, sem (a vers­ből szö­veg­sze­rű­en hi­ány­zó) te­kin­te­te nem tar­to­zik el­vá­laszt­ha­tat­la­nul az ar­choz, amely a fi­lo­zó­fia­tör­té­net­ben min­dig is a sze­mé­lyi­ség­gel kap­cso­la­tos fi­lo­zó­fi­ai kér­dés­fel­ve­té­sek ki­tün­te­tett mé­di­u­ma volt. Hans Belting a Krisz­tus-áb­rá­zo­lá­sok tör­té­ne­te kap­csán tér ki az ar­cot és masz­kot egy­aránt je­lö­lő gö­rög proszópon ki­fe­je­zés te­o­ló­gi­ai al­kal­ma­zá­sá­ra és jelentésmódosulásaira.¹⁴ A gö­rö­gök­nél a mű­vé­szi ál­ar-c­ok nem el­fe­dik a szí­nész ar­cát, ha­nem mint­egy vi­se­lő­ik új ar­cá­vá vál­nak a szem­ré­se­ken át­ha­to­ló te­kin­tet­nek kö­szön­he­tő­en. A szó la­tin for­dí­tá­sa, a per­so­na de­fi­ni­ál­ja el­ső íz­ben Krisz­tus sze­mé­lyét, mi­vel a klas­­szi­kus ókor ha­gyo­má­nyá­ból nem állt ren­del­ke­zés­re a sze­mély ki­fe­je­zé­sé­re al­kal­mas szó. A la­tin per­so­na azon­ban már nem hasz­ná­la­tos ’arc’ je­len­tés­ben, vi­szont gö­rög meg­fe­le­lő­jé­hez ha­son­ló­an a szín­há­zi nyelv egyik kulcs­fo­gal­ma. Ami­kor a te­o­ló­gu­sok sze­mély­fo­gal­mát a kö­zép­kor­ban a te­o­ló­gi­ai szfé­rán túl az ál­ta­lá­nos em­be­ri sze­mély meg­ha­tá­ro­zá­sá­ra kezd­ték hasz­nál­ni, rend­sze­rint Boethiusra hi­vat­koz­tak, aki szá­mot ve­tett a gö­rög és la­tin ki­fe­je­zés je­len­té­sei kö­zöt­ti fe­szült­ség­gel is. A két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti idő­szak­ban a sze­mély­fo­ga­lom le­írá­sá­ra irá­nyu­ló kí­sér­le­tek gya­ko­ri hi­vat­ko­zá­si pont­ja volt Ágos­ton mint az el­ső ön­élet­rajz író­ja, míg a sze­mély­fo­ga­lom le­épí­té­se kap­csán Weöres­höz ha­son­ló­an jel­lem­ző­en in­kább a klas­­szi­kus óko­ri szer­ző­ket idéz­ték. A Weöres­-vers szö­ve­ge sze­rint az arc mint a do­mi­náns test­fel­szín rög­zü­lé­se, rög­zí­té­se az én dön­té­sé­nek függ­vé­nye, amely szük­ség­kép­pen az iden­ti­tás ki­ala­kí­tá­sa gé­pe­zet­sze­rű mű­kö­dé­sé­nek gon­do­la­tát hoz­za ma­gá­val: „nincs erő még fél­szeg ifju vo­ná­sa­id­ban la­kat-ko­vá­cso­lás­ra” ill. „leg­jobb sar­kig ki­tár­ni szél­vert rozs­dás po­fá­dat”. Az „akár­ki hadd ne­ves­sen” sor nemcsak a kö­zép­ko­ri mo­ra­li­tás­já­té­kok osz­tott test­kép­ze­tet erő­sí­tő al­le­go­ri­kus fi­gu­rá­i­ra utal, ha­nem azt a nietz­schei ne­ve­tést is meg­szó­lal­tat­ja, amely a masz­kok vég­te­len so­ra mö­gött rej­tő­ző sem­mi hang­ja: „Mint em­ber-arc­ura vájt gyü­mölcs­ből mécs sugara, / lo­bog­va vi­lá­gí­tok, sen­ki­nek. Mert sen­ki sincs” – hangzik el az Orpheus szö­ve­gé­ben. A maszk­sze­rű arc, amely­ről el­tűn­tek az in­di­vi­du­á­lis vo­ná­sok, az át­lé­pés he­lyé­vé vá­lik, s az­ál­tal, hogy az aj­tó me­ta­fo­ra ke­rül a száj he­lyé­re, a pas­­szív száj­üreg bár­mi­lyen hang­gal (akár a po­fa kon­gá­sá­val, akár a ne­ve­tés­sel is) fel­tölt­he­tő. A vers zár­la­tá­ban az űr­höz, a sem­mi­hez eset­le­ges és idő­le­ges ant­ro­po­morf kép­ze­tek tár­sul­nak, amen­­nyi­ben be­lép a ki­ürí­tett test­tér­be és szük­ség­kép­pen for­mát kap. A test ha­tá­ra­i­nak ez a szél­ső­sé­gig fe­szí­tett ki­tá­gí­tá­sa és meg­nyi­tá­sa a vers szö­ve­gé­ben a meg­szó­lí­tott transzcendálásának fel­té­te­le. Sok szem­pont­ból ro­kon je­len­ség­re fi­gyel­he­tünk itt fel azok­kal a moz­gá­sok­kal, ame­lyek szin­tén a Tűz­kút kö­tet­ben meg­je­len­te­tett Salve Re­gi­na cí­mű vers­ben fi­gyel­he­tők meg.

      Még az ötvenes évek weöresi költészetében is megfigyelhető, hogy az arc elő­sze­re­tet­tel vál­to­zik maszk­ká, olyan je­lö­lő­vé, amely­nek nin­csen sze­mé­lyes je­lölt­je, de más-más po­é­ti­kai fo­lya­mat ré­sze­ként és ered­mé­nye­kép­pen je­le­nik meg. A Ne­gye­dik szim­fó­nia zá­ró­té­tel­ében az em­be­ri fej ki­me­re­ví­tett vo­ná­sai („üres tök­héj bot­ra tűz­ve, /ajkatlan száj, me­rev or­ca, / mint egy gyer­mek ké­se kar­ca”) a szen­ve­dés­ben be­te­tő­ző test-ér­zé­ke­lés és korporeitás, a mi­ti­kus idő­be he­lye­zett, le­zár­ha­tat­lan krisz­tu­si ke­reszt­ha­lál el­len­pó­lu­sai lesz­nek. Az 1972-es kö­tet a sír­fel­irat­ok mű­kö­dés­mód­já­val ös­­sze­füg­gés­ben al­kot­ja meg úgy Psyché te­kin­te­tét, mint amely ko­po­nyá­vá tor­zít­ja a ve­le szem­be­ke­rü­lő ar­cot: „Pis­logsz könyes karikáddal, / Szédűlsz és hánnia kell, / S a Prinz meg-küzd ru­hád­dal, / Ha­sad­ba térgyepel, / Esze­lős sze­me köd­be fúl­va, / Nyög­del, ve­lő­je forr, / S fo­ga­in, mint száz év múl­va, / Ki-viggyan a váz vi­gyor.” (Minutes volantes. III.). A kö­tet bahtyini ér­te­lem­ben vett kar­ne­vá­li jel­le­gét erő­sí­ti a gro­teszk tes­tek­nek a lát­vá­nya, ame­lyek egy ro­man­ti­kus kép­zet, a ha­lál­lal va­ló sze­ret­ke­zés so­rán ter­me­lőd­nek.

      Az Orbis pictus-sorozat Echo (1952) cí­mű ver­sé­ben a vissz­hang je­len­sé­ge a sa­ját hang el­kü­lön­bö­ző­dé­sét mu­tat­ja: az én sa­ját vá­gyá­nak tár­gya­ként ta­pasz­tal­ja meg vis­­sza­ve­rő­dő, korporális meg­ha­tá­ro­zott­sá­gú hang­ját, amely immateriális és (a mi­ti­kus tör­té­net nyo­mán) fe­mi­nin tes­tet ölt. A vissz­hang a semmi(ség) part­ján kép­ző­dik meg: a ni­hil és a ba­na­li­tás ta­pasz­ta­la­tá­val egy­aránt érint­ke­zik. A vers met­ri­ka­i­lag is szín­re vi­szi a hang vis­­sza­ve­rő­dé­sét: a nyi­tó- és zárósor meg­ha­tá­ro­zó metruma a spon­de­us, amely az el­ső sor­ban fo­ko­za­to­san ala­kul át jam­bi­kus lej­té­sű­vé, az utol­só­ban pe­dig trochaikussá. A má­so­dik sor­ban a kö­zép­met­szet­nél, majd utóbb két­szer is lej­tés­vál­tás ér­zé­kel­he­tő. A zárósor há­rom szó­ös­­sze­té­te­le a sa­ját, élő hang fel­szá­mo­ló­dá­sá­nak ta­pasz­ta­la­tát az is­mét­lés alak­za­tá­val erő­sí­ti fel: az ös­­sze­té­te­lek utó­tag­ja a tes­ti meg­ha­tá­ro­zott­sá­got és a moz­gást szem­be­sí­ti a nem-vi­zu­á­lis jel­le­gű, a test­ha­tá­rok fel­szá­mo­ló­dá­sá­ra, lo­ka­li­zál­ha­tat­lan­ság­ra és a test flu­i­di­tá­sá­ra uta­ló szél-, köd-, le­ve­gő-elő­tag­ok­kal:

 

Csen­gő vissz­hang gyű­rűz, majd lá­gyan el­hal.

Min­den vá­gyad­ra uj­jong­va fe­lel.

Ho­ná­ba, sem­mi­ség part­já­ra el­csal,

szél-kor­dé, köd-láb, le­ve­gő-ke­bel.

 

A Ben­ső táj (1956) ese­té­ben már a cím is jól mu­tat­ja, hogy az én, a be­széd hang­zó köz­pont­ja táj­elem­ként, tér­kép­zet­ként jön lét­re, olyan, a vers szö­ve­ge nyo­mán ki­épü­lő mar­gi­ná­lis hely­ként, amely el­len­áll az em­lé­ke­zés rög­zí­tő gesz­tu­sa­i­nak. Ah­hoz ha­son­ló­an, aho­gyan a Ha­lot­ti maszk ese­té­ben is meg­fi­gyel­het­tük, a perc vagy az én nyo­ma a moz­gás­nak kö­szön­he­tő­en ve­szí­ti el materialitását. A test bel­ső te­re hu­mán tér­ként, ott­hon­ként kép­ző­dik meg a szö­veg­ben, amely­nek egyen­ran­gú, nem hierarchizált tér­ele­mei az idő li­ne­á­ris mér­he­tő­sé­gé­nek és a cik­li­kus, ta­go­lat­lan idő kép­ze­té­nek jel­leg­ze­tes me­ta­fo­rái (gyű­rű, óra), va­la­mint a bel­ső tes­ti szer­vek. A test há­za a ma­dár­me­ta­fo­rák so­ro­za­tá­nak kö­szön­he­tő­en egy­szer­re lesz a vi­zu­á­li­san ér­zé­kel­te­tett fe­nye­ge­tett­ség és az akusz­ti­ku­san ta­pasz­tal­ha­tó vé­de­lem he­lye (han­gok ka­val­kád­ja). A szö­veg har­ma­dik vers­sza­ka né­ző­pon­tot vált, kí­vül­ről hoz­za lét­re a tes­tet, ér­zé­kel­tet­ve azt a vib­rá­ci­ót, amely a test­kép ki­ala­kí­tá­sa so­rán a korporeitás bel­ső ér­zé­ke­lé­se és a kül­ső rep­re­zen­tá­ció ta­pasz­ta­la­ta kö­zött lé­te­sül. A vers­kez­det­hez ha­son­ló­an új­ból egy táj ki­raj­zo­ló­dá­sá­nak va­gyunk a ta­núi, de már a má­so­dik sor­ban meg­szű­nik a test­ha­tárt ké­pe­ző kör­vo­nal, és ez­zel ös­­sze­füg­gés­ben meg­vál­to­zik az egyes szám el­ső sze­mély je­lölt­je: az „eldobom… min­den fejemet…” sor­ral kez­dő­dő­en ma­ga a hang lesz a szö­veg cse­lek­vő ala­nya, nem az in­di­vi­du­á­lis, sze­mé­lyes be­széd, ha­nem olyan akusz­ti­kai je­len­ség, amely ön­nön rej­te­két a ter­mé­sze­ti han­gok ka­val­kád­já­ban ta­lál­ja meg.

 

-----

¹     Nádas Péter, Saját halál, Pécs, Jelenkor, 2004, 263.

²     Eehhez bővebben lásd: Jean Baudrillard, The finest Consumer Object: The Body. In: Uő., The Consumer Society: Myths and Structures, London, Stage Sage, 1998.

³     Michel Foucault, Le corps utopique: Conférence radiophonique du 7 décembre, France Culture (http://margheritaDbalzenari.blogspot.com/2010/03/ghost-in-shell-naissance-de-motoko.html), az előadásra Földes Györgyi tanulmánya hívta fel a figyelmemet: Földes Györgyi, Szövegek, testek, szövegtestek: A testírás-elmélet irányai, Helikon, 2011/1-2., 7.

⁴     Kosztolányi Dezső: Halotti maszk. Nyugat, 1928/22. (1928. november 7.)

⁵     Erről bővebben lásd: Cseke Ákos, A tisztaság akarása. In.: uő., Tverdota György, A tisztaság könyve, Bp., Universitas, 2009, 37-39.

⁶     Weöres Sándor költeményeinek szövegét a következő kiadásból idézem: Weöres Sándor, Egybegyűjtött költemények, I-III., szerk. Steinert Ágota, Bp., Helikon, 2009.

⁷     Magyary Zoltánné Techert Margit, Plotinos. In: Plotinos, Istenről és a hozzá vezető utakról: Szemelvények Plotinos Enneasaiból, ford. Uő., Farkas Lőrinc Imre, Budapest, 1993, 5-9.

⁸     Az idézőjelbe tett kifejezést Halasy-Nagy József, Weöres disszertációjának témavezetője, kedvelt tanára használja több ízben: Halasy-Nagy József, A filozófia, Bp., Akadémiai, 1991 (1944), 86-87. (reprint kiadás)

⁹     Bővebben lásd Paul Ricoeur, A narratív azonosság, ford. Seregi Tamás. In: Narratívák 5., A narratív pszichológia, szerk. László János, Thomka Beáta, Bp., Kijárat, 2001, 15-25.

¹⁰    A narratív identitás posztmodern fogalmának századfordulós gyökereihez és kialakulásához lásd: Jacques Le Rider, Modernité viennoise et crises de l’identité, Paris, PUF, 1990. hivatkozik rá: Csabai Márta, Erős Ferenc, Testhatárok és énhatárok: Az identitás változó keretei, Bp., Jószöveg, 2000, 49-50.

¹¹    Erről lásd: History of the Mind-Body Problem, ed. Tim Crane, Sarah Patterson, London – New York, Routledge, 2000, 70-147.

¹²    Borgos Anna, „Testkép-képek”: Áttekintés a fogalom filozófiai és pszichológiai értelmezéseiről. In: Test-beszédek: Köznapi és tudományos diskurzusok a testről, szerk. Csabai Márta, Erős Ferenc, Bp., Új Mandátum, 2002, 49.

¹³    Weöres Sándor, Egy összedrótozott csontvázhoz, PIM V. 4851/7/5.

¹⁴    Hans Belting, A hiteles kép: Képviták mint hitviták, ford. Hidas Zoltán, Atlantisz Kiadó, Budapest, 2009, 63.