Gö­dör­ről gö­dör­re dö­cög­tek a ká­tyús föld­úton a Ve­rec­kei-há­gó fe­lé. Az osz­tály vi­sí­tott min­den egyes hup­pa­nás­nál. A ko­szo­rú, ami­nek nem­ze­ti szí­nű sza­lag­ján az is­ko­la ne­ve dí­szel­gett arany be­tűk­kel, két­szer is le­pot­­tyant a busz pol­cá­ról, vé­gül Bár­di a fe­jé­re rak­ta, és két kéz­zel ka­pasz­ko­dott be­lé.

Porr Be­ne­dek osz­tály­fő­nök te­le­fon­ja a nyo­mo­rú­sá­gos kis fa­lu utol­só há­zá­nál csör­rent meg. In­nen – ál­lí­tot­ta a busz­so­főr a gps alap­ján – már csak egy emel­ke­dőn kell fel­kap­tat­ni­uk, és ott van­nak az em­lék­mű­nél.

Porr Be­ne­dek alig akar­ta hin­ni, hogy a hí­vó ál­ta­lá­nos is­ko­lai osz­tály­tár­sa, Zá­to­nyi Ot­tó. Tény­leg ő volt, és afe­lől ér­dek­lő­dött, hogy mit tud Pö­rös Ist­ván­ról, tud-e ró­la bár­mit; mert az a hely­zet, va­jon Porr Be­ne­dek lát­ta-e, hogy a na­pi­lap ha­lá­lo­zá­si ro­va­tá­ban sze­re­pel egy gyász­je­len­tés, mi­sze­rint Pö­rös Ist­ván, 45 éves, tra­gi­kus mó­don.

Porr Be­ne­dek csak da­dog­ni tu­dott, nem, sem­mit sem tud, na­gyon rossz a vé­tel, Kár­pát­al­ján jár ki­rán­du­lá­son, az egész biz­to­san va­la­mi rém­hír, de saj­nos, in­nen most nem se­gít­het. Zá­to­nyi Ot­tó, az egy­ko­ri ma­tek­zse­ni tá­vo­li hang­ja azt ígér­te, hogy ő is nyo­moz majd, és ha ki­de­rül va­la­mi, fel­tét­le­nül ér­te­sí­ti Porr Be­ne­de­ket, és re­mé­nyét fe­jez­te ki, hogy ta­lán csak név- és kor­azo­nos­ság, és va­ló­já­ban nem – ahogy hív­ták – Pö­ri­ről van szó.

A busz ak­ko­rát bakkant, hogy Porr Be­ne­dek ke­zé­ből ki­esett a mo­bil. A pad­ló­n csú­szott elő­re, Kal­lós vette fel, Ka­pás van, ta­nár úr!, nyúj­tot­ta oda ka­já­nul. Porr
Be­ne­dek meg­kö­szön­te, de ad­dig­ra a vo­nal már meg­sza­kadt, vagy Zá­to­nyi Ot­tó egy­sze­rű­en csak le­tet­te, mi­u­tán sem­mi sem de­rült ki, csak a kín­zó kérdés, hogy el­kép­zel­he­tő-e mind­ez, mi­sze­rint Pö­ri csak úgy, min­den előz­mény nél­kül meg­hal­jon.

Porr Be­ne­dek az utób­bi két év­ben a kö­zös­sé­gi ol­da­la­kon ba­ran­gol­va több ré­gi is­me­rő­sé­re is öröm­mel ta­lált rá, köz­tük Pö­ri­re, aki­vel va­la­ha – ki­je­lent­he­tő – szo­ros ba­rát­ság­ban vol­tak. A Bem tér sar­kán, is­ko­lá­ból ha­za­me­net, fél­órá­kat ácso­rog­tak még, egyikőjüknek sem aka­ró­dzott in­dul­ni, itt be­szél­ték meg a vi­lág me­ne­tét. Mi­u­tán új­ra egy­más­ra lel­tek, fő­képp fil­mek­ről cseteltek, sőt, két­szer ta­lál­koz­tak is Bu­da­pes­ten, és Pö­ri fel­aján­lot­ta Porr Be­ne­dek­nek, hogy ha szük­sé­ge van va­la­mi­lyen film­re, és fel­lel­he­tő az in­té­ze­tük ar­chí­vu­má­ban, szí­ve­sen ki­ír­ja ne­ki dvd-re. Így ju­tott hoz­zá né­hány örök­be­csű da­rab­hoz, ko­rai Ba­csó- és el­fe­le­dett Fábri-mozikhoz. Ami­kor leg­utóbb – utol­já­ra? – ta­lál­koz­tak a Sza­bad­ság té­ren, Pö­ri ak­kor is né­hány dvd-lemezt ho­zott, de vis­­sza­uta­sí­tot­ta Porr Be­ne­dek in­vi­tá­lá­sát, hogy ül­je­nek be va­la­ho­vá egy ital­ra, az­zal men­tet­te ki ma­gát – vil­lant most az eszé­be –, hogy az utób­bi idő­ben olyan fá­ra­dé­kony, és szé­dül­ni is szo­kott, in­kább ha­za­megy, majd más­kor.

Min­den­ki üdv­ri­val­gás­ban tört ki, amint a domb­te­tőn fel­tűnt a ba­zalt­kö­vek­ből ra­kott, kü­lö­nös, majd­nem hogy pi­ra­mis­ra em­lé­kez­te­tő em­lék­mű. Verecke hí­res út­ján jöt­tem én…!, üvöl­töt­te Lozina, aki már igaz­ga­tói in­tőt is ka­pott a te­to­vá­lá­sai mi­att, de emel­lett meg­nyer­te a me­gyei vers­mon­dó ver­senyt, …fülembe ős­ma­gyar dal rivall…!

Ki­száll­tak. Bár­di hoz­ta a ko­szo­rút, oda­nyúj­tot­ta Porr Be­ne­dek­nek. Ma­gát il­le­ti, ta­nár úr, haj­bó­kolt hoz­zá, de ő csak in­tett, Vi­gyé­tek, ti vagy­tok az osz­tály. Kis­sé le­ma­radt, úgy fi­gyel­te, ahogy a har­minc­két lány és fiú az épít­mény kö­ré cso­por­to­sul; és a kí­sé­rő ta­nár, Atkáry – akit, így vél­te, Üsth igaz­ga­tó úr a szi­gor tá­ma­sza­ként adott mel­lé­je. Nem hi­á­ba szok­ta úgy alá­ír­ni Atkáry sű­rű kör-mailjeit, hogy „fe­le­ba­rá­ti üd­vöz­let­tel” – már fenn­han­gon óbé­ga­tott, hogy így meg úgy áll­ja­nak, és néz­zék, jól néz­zék meg, mert ezt lát­ta Ár­pád apánk, ami­kor szer­te­te­kin­tett in­nen, és új ha­zát vá­lasz­tott. Az­tán ki­ad­ta a ren­del­ke­zést, hogy éne­kel­jék el a Him­nuszt. Las­san, ha­mis­ká­san kez­dett el foly­ni a má­jus vé­gi dom­bok fö­lött Er­kel Fe­renc ka­masz­tor­kok­ból ki­pré­selt mu­zsi­ká­ja.

Porr Be­ne­dek eköz­ben ír­ta meg seb­té­ben az üze­ne­tet Pö­ri mo­bil­szá­má­ra. Csak en­­nyit, Ist­ván, szia, jól vagy?

Töp­ren­gett pár má­sod­per­cig, mi­e­lőtt megnyomta a Küldés gomb­ot.

Hal­lot­ta, amint Kal­lós di­rekt re­zeg­tet­ve fúj­ja, hogy …a múúúúúl-taaaaat s jőőőő-ve-en-dőőőőt!

A zse­bé­ben na­gyon ha­mar meg­rez­dült a ké­szü­lék, elő­kap­ta.

Ked­ves Be­ne­dek, Ist­ván csen­de­sen el­aludt má­jus 18-án. Te­me­té­se jú­ni­us 1-jén, 12 óra­kor lesz, az n.-i te­me­tő­ben, az új ra­va­ta­lo­zó­ban. Bartolomei Ágo­ta.

Ezek sze­rint hol­nap. És ő nem lesz, nem le­het ott. Megy ha­za, de nem ér oda.

Bá­mul­ta a zöl­des, eny­he pá­rá­ba bur­ko­ló­zó dom­bo­kat, mint Ár­pád apánk, kis­sé ös­­sze­hú­zott szem­mel, für­kész­ve és mér­le­gel­ve, és lát­ta az új ha­zát. Az új ha­za e pil­la­nat­ban Porr Be­ne­dek szá­má­ra a ha­lál volt, aho­vá meg­tért az el­ső osz­tály­társ, Pö­ri, aki – vél­he­tő­leg – egy­ál­ta­lán nem akart út­ra kel­ni, de még­is men­nie kel­lett. És ak­kor ez et­től fog­va ilyen lesz, ha­sí­tott be­lé. Né­ha, ki­szá­mít­ha­tat­la­nul jön egy hír, újabb te­le­fon, hal­lot­ta-e, tud­ja-e, va­jon mi tör­tént?

Atkáry pat­to­gó hang­ja szállt fe­lé­je. Cso­port­kép­hez sorakozó!, Édes gyer­me­kem az Úr­ban, te boly­gó hol­lan­di­nak készülsz?, Ide, ide!

Az­tán ne­ki szólt a ri­kol­tás. Be­nő ta­nár úr, ’aszom a szentjit, nem fá­rad­nál kö­zénk?

Az osz­tály har­sá­nyan rö­hö­gött ezen. Mi­lyen vic­ces tud len­ni az Atkáry ta­nár úr, le­het, hogy még­is­csak em­ber­ből van?

Oda­bal­la­gott a töb­bi­ek­hez, és be­állt a to­vább bo­hóc­ko­dó Kal­lós mö­gé. Ke­zét a fiú vál­lá­ra tet­te, Nyug­hass, Kal­lós, ezt a fo­tót fog­já­tok né­ze­get­ni a hat­van­éves érett­sé­gi ta­lál­ko­zón is, bírj ki egy per­cet. A fe­jét az em­lék­mű ér­des kö­vé­nek tá­masz­tot­ta.

Atkáry to­vább di­ri­gált, Arany­apá­im, most csíz!, mi­re va­la­ki be­nyög­te, Már nem azt kell mon­da­ni, ta­nár úr, ha­nem azt, hogy Szex!

És min­den­ki vi­ho­gott, te­li száj­jal, úgy­hogy biz­to­san na­gyon vi­dám kép ké­szült er­ről a vereckei pil­la­nat­ról.

Mi­köz­ben eresz­ked­tek le­fe­lé a kis domb­ról, a busz irá­nyá­ba, Atkáry Porr Be­ne­dek mel­lé ért. Nem is olyan el­ve­te­mült ban­da az osz­tá­lyod, Be­nő úr, mond­ta. Bor­só­zott a há­tam et­től a ki­rán­du­lás­tól, de most már nem bá­nom. Ne­künk sem ár­ta­na egy­szer úgy iga­zán­di­ból el­dis­ku­rál­ni, mit szólsz?

És rá­csa­pott Porr Be­ne­dek há­tá­ra.

 
Azt néz­te, hogy a lá­bán ké­keb­bek let­tek az erek, fő­képp az ízü­le­tek­nél.

Is­mer­te ezt, sza­kasz­tott, mint az ap­ja lá­ba, csak ne­ki hat­van­éves ko­rá­ra lett ilyen. Min­dig haj­to­gat­ta, Ez az ára a sok ál­ló­mun­ká­nak, a ta­ná­ri lét egyik át­ka; tes­sék, mu­tat­ta az ap­ja, át- meg át­szőt­ték a li­lás erek.

Bú­gást hal­lott a ma­gas­ból, a ker­ti pad­ról fel­te­kint­ve jól ki­ve­he­tő­en, meg­le­pő­en ala­cso­nyan hú­zott el a fe­je fe­lett egy re­pü­lő. Az­tán – mint­egy hir­te­len meg­vi­lá­go­so­dás­sal – ar­ra ju­tott, akár­hogy is, ter­mé­szet­el­le­nes, hogy az em­ber re­pül, mert ha re­pü­lés­re szán­ták vol­na, egy­sze­rű­en szár­nya len­ne. Nem va­gyok men­tes e mo­hó­ság­tól én se, big­­gyesz­tett egyet az aj­kán, és szin­te szé­gyen­ke­zett, ami­ért már ő ma­ga is fel­emel­ke­dett a föld­ről, és elé­ge­dett volt az el­ső pár al­ka­lom­mal, ami­kor meg­te­het­te.

Porr Be­ne­dek ki­gom­bol­ta az in­gét, mert ezen az el­ső, jú­ni­u­si szom­bat dél­előt­tön ko­rán érez­ni le­he­tett, hogy a nap­tól színt le­het fog­ni, még az erek­től las­san ké­kü­lő lá­ba is bar­ná­vá vál­hat né­mi süt­te­tés­től.

Néz­te a kö­vet­ke­ző re­pü­lőt. Száz-va­la­hány em­ber ül oda­fent a ma­gas­ban, a fe­je fe­lett, a fék­te­len to­ló­erő­től az ülé­sük­be pré­se­lőd­ve. Több­sé­gük bi­zo­nyá­ra ta­pasz­talt lé­gi köz­le­ke­dő, még­is akad né­hány, aki­nek meg­for­dul a fe­jé­ben, hogy bár­mi­kor le­zu­han­hat­nak, elég a leg­ap­róbb mű­sza­ki meg­hi­bá­so­dás, vagy a köz­tük ülő, négy al­só­ga­tyát hú­zott ter­ro­ris­ta, és ret­teg­ve pil­lan­ta­nak ki az ab­la­kon, ar­ra a táj­ra, ahon­nan tán so­se lett vol­na sza­bad el­emel­ked­ni­ük. Ha in­nen, a fák csú­csá­tól alig ma­ga­sabb­ról es­nek le – ahogy Porr Be­ne­dek bi­zo­nyá­ra té­ve­sen be­csül­te a tá­vol­sá­got –, ak­kor nem biz­tos, hogy meg­hal­nak, bár a gép min­den bi­zon­­nyal fel­rob­ban­na.

El­kép­zel­te a kert vé­gé­ben lán­go­ló re­pü­lőt (még szép, hogy nem pot­­tyan­na a fe­jé­re!), és vé­gig­vet­te, hir­te­len mi­fé­le te­en­dői akad­ná­nak en­nek az ese­mény­nek a kap­csán. Ös­­sze­gom­bol­ná az in­gét, be­le­ug­ra­na a pa­pu­csá­ba – de va­jon tény­leg meg­ten­né-e mind­ezt, vagy így, ahogy van, ro­han­na a lán­go­ló roncs fe­lé, de mi­nek is, hi­szen a leg­va­ló­szí­nűbb, hogy mez­te­len, kék eres lá­bá­val ott to­po­rog­na te­he­tet­le­nül a gyil­kos tűz kö­rül.

Ide­ge­sí­tet­te ez a gon­do­lat, és fő­képp az, hogy mi­nek jut­nak eszé­be ilye­nek. Meg­néz­te az órá­ját, tíz múlt há­rom perc­cel, a re­pü­lőt hos­­szan kel­lett ke­res­gél­nie az ég­bol­ton, már csak egy pi­ri­nyó csil­la­nás volt a ma­gas­ban, dél fe­lé for­dult.

Be­ment a ház­ba, mert va­la­hol ott hagy­ta a mo­bil­ját. A für­dő­szo­bai tü­kör előt­ti pol­con lelt rá, és úgy kap­ta a ke­zé­be, mint aki­nek az éle­te függ tő­le, hogy nyom­kod­ja egy ki­csit a gomb­ja­it.

Bartolomei Ágo­tá­nak írt üze­ne­tet, Pö­ri, így kell mond­ja, va­la­hai szá­mán.

Jó tör­té­ne­lem­ta­nár­ként tud­nia kel­lett, mi tör­tént. Meg­ad­ta az is­me­ret­len nő­nek az e-mail cí­mét, kér­vén, ír­jon, ha van hoz­zá ere­je.

 

Porr Be­ne­dek az érett­sé­gi ban­ket­ten éj­fél előtt nem sok­kal oda­ült Üsth Au­rél mel­lé.

Hal­lom, jól si­ke­rült a kár­pát­al­jai tú­ra, fúj­ta ki a füs­töt az igaz­ga­tó. Atkáry di­csér­te az osz­tályt, pe­dig ez nem a sa­ját­ja.

Az osz­tály?

De­hogy, a di­csé­ret.

Porr Be­ne­dek ki­vett a tál­ból egy cse­resz­nyét, a szá­já­ba dug­ta, le­tép­te a szá­rát. A ma­got a mar­ká­ba köp­te, és odapottyintotta Üsth ha­mu­tar­tó­já­ba. Az igaz­ga­tó rá­nyom­ta a ci­ga­ret­ta égő vé­gét.

Au­rél, ké­ne ne­kem egy kis idő, mond­ta hir­te­len el­ha­tá­ro­zás­sal Porr Be­ne­dek.

Idő? Mi­fé­le idő?

Ma­gam­ra. Merthogy…

Az igaz­ga­tó rá né­zett. Mit akarsz? Itt a nyár. Az nem idő?

Idő, de nem olyan. Úgy ér­tem, nem lesz elég.

Be­ka­pott még egy cse­resz­nyét.

Tehát?, nó­gat­ta Üsth.

Ne ad­jál új osz­tályt. Hát­ha nem jö­vök vis­­sza a nyár vé­gén.

A má­so­dik ma­got is oda­he­lyez­te a ha­mu­tál­ba. Az igaz­ga­tó fel­vet­te a csik­ket, és meg­gör­get­te a ma­got, mint­ha ez va­la­mi kö­zös já­té­kuk len­ne. Ad­dig for­gat­ta, amíg tel­je­sen szür­ke nem lett a ha­mu­tól.

Mi tör­tént?

Iga­zá­ból ne­héz meg­ma­gya­ráz­ni. Pár nap­ja kap­tam a hírt, hogy meg­halt egy volt osz­tály­tár­sam. Az ju­tott eszem­be, el­kez­dő­dött.

Mi a fe­ne?

Az el­fo­gyás eb­ből a vi­lág­ból.

Ó, apám, te sok bort it­tál.

De­hogy. Csak az, hogy… És ha én va­gyok a kö­vet­ke­ző? Mi tu­dom én, mi­től. Bár­mi­től. Gyász­ke­ret. Porr Be­ne­dek. Élt 45 évet.

Az igaz­ga­tó só­haj­tott egyet.

Ha nem vagy ré­szeg, ak­kor in­kább igyál még.

An­­nyi min­den nem tör­tént még ve­lem. Tu­dom, hogy ret­ten­tő­en ba­ná­lis. Meg a dol­gok nem így mű­köd­nek. Az élet, vagy mi.

Üsth Au­rél új ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott. Porr Be­ne­dek fe­je fö­lött fúj­ta el a füs­töt.

Ne­kem is halt már meg osz­tály­tár­sam, mond­ta az­tán las­san. Rá­adá­sul én szer­vez­tem a ta­lál­ko­zót. A húsz­éves röf­fe­nés előtt fel­hív­tam Fürj Atalát. A ma­má­ja vet­te fel a kagy­lót. És olyan ked­ve­sen, szin­te fu­vo­lá­zó han­gon kö­zöl­te, hogy de hát az Atika meg­halt, nem tud­tam? Alig tud­tam ki­nyög­ni, nem, mi­kor? Két he­te, mond­ta. És a ta­lál­ko­zón öt mon­da­tot nem tud­tunk mon­da­ni ró­la, any­­nyi­ra nem volt a sze­ren­csét­len sen­ki­nek a sen­ki­je.

Porr Be­ne­dek a har­ma­dik cse­resz­nyét rág­csál­ta. A le­té­pett szá­rá­val a ha­mut ka­var­gat­ta.

Szóval… Kit akarsz megdugni?, vi­gyor­gott rá Üsth.

Ha ez ilyen egy­sze­rű len­ne, emel­te a szem­öl­dö­két Porr Be­ne­dek.

Hát ak­kor? Tu­dod, mit csi­nálsz te most, ta­nult ba­rá­tom? Rinyálsz.

Nem is.

De.

De nem.

Ha mon­dom.

Porr Be­ne­dek ki­vet­te a szá­já­ból a tisz­tá­ra szo­po­ga­tott ma­got, és a hü­velyk- és mu­ta­tó­uj­ja kö­zé fog­va meg­cé­loz­ta a csik­ket. Ám túl nagy erő­vel lőt­te ki, és a mag, meg­pat­tan­va a kerámiahamutál szé­lén, át­re­pült az U-alak­ban ál­ló asz­tal má­sik szár­nyá­ra, pon­to­san Bo­gár Hé­di elé. Ma­dár­fe­je volt és hos­­szú, gön­dör ha­ja, és már most ér­zé­kel­he­tő pi­ci púp­ja. A mo­bil­ját nyo­mo­gat­ta, ami­kor elé­je poty­­tyant a mag. Nagy, dül­ledt sze­mét Porr Be­ne­dek­re emel­te.

Ej, ej, ta­nár úr, ri­kol­tot­ta egy­szer­re re­sze­lős han­gon az igaz­ga­tó, hát ezt az es­tét vár­ja már ki, az­tán mo­lesz­tál­hat­ja a nö­ven­dé­ket, ami­kor már nem a gim­ná­zi­um ta­nu­ló­ja!

Töb­ben ne­vet­tek, Bo­gár Hé­di el­vö­rö­sö­dött, és a ma­got az egyik szen­­nyes tá­nyér­ba ha­jí­tot­ta.

Porr Be­ne­dek csak in­tett, hogy bo­csá­nat. Fel­állt, és ki­ment a ta­ná­ri vé­cé­be.
 
Bartolomei Ágo­ta har­mad­nap­ra je­lent­ke­zett, és amit írt, csöp­pet sem volt szív­de­rí­tő.

Ked­ves Be­ne­dek,

Nem tu­dom, men­­nyit mon­dott el ön­nek Ist­ván a be­teg­sé­gé­ről, de most le­írok né­hány dol­got rö­vi­den. Szep­tem­ber­ben myeloma mul­tip­le­xet (a csont­rák egy faj­tá­ja) di­ag­nosz­ti­zál­tak ná­la az or­vo­sok. Az on­ko­ló­gi­ai in­té­zet­ben kér­tünk fel egy ad­junk­tus­nőt, hogy le­gyen a ke­ze­lő­or­vo­sa. Ő el­mond­ta, hogy a vi­lá­gon min­de­nütt ugyan­az­zal a 3 gyógy­szer­rel ke­ze­lik a be­teg­sé­get és né­hány hó­nap után csont­ve­lő transz­plan­tá­ci­ó­val fe­je­lik meg. Ki­gyógy­ul­ni nem le­het be­lő­le, de né­hány évet nyer­het. A ke­ze­lé­sek el­kez­dőd­tek, am­bu­lán­san, be­járt a kór­ház­ba in­jek­ci­ók­ra. A csont­ja­i­ban időn­ként el­vál­to­zá­sok je­lent­kez­tek, kü­lö­nö­sen az ál­lá­ban lett csont­ki­nö­vés. Ezt su­gár­ral ke­zel­ték de­cem­ber­ben, ja­nu­ár­ban. Né­hány hét alatt azon­ban száj­zár és nagy fáj­dal­mak je­lent­kez­tek... Már­ci­us vé­gén el­pat­tant egy ér a szá­já­ban, öm­lött a vér, és szö­vet­sze­rű ki­lö­kő­dé­sek in­dul­tak meg. Men­tő­vel vit­tem be az on­ko­ló­gi­á­ra. Két­szer mű­töt­ték az ál­lát, ki­vet­ték az áll­ka­pocs nagy ré­szét és az el­halt szö­ve­te­ket el­tá­vo­lí­tot­ták. Ek­kor to­váb­bi CT-k, MR-ek kö­vet­kez­tek és meg­ál­la­pí­tot­ták, hogy a ko­po­nya­cson­ton na­gyon sok tu­mor van és nyom­ják a hom­lok­le­benyt. A gyógy­sze­rek nem ha­tot­tak a ko­po­nyá­ban, ezért in­dul­tak be ezek a kó­ros fo­lya­ma­tok. Ro­ha­mo­san rom­lott az ál­la­po­ta, le­gyen­gült... Ment­he­tet­len volt. Má­jus 18-án el­aludt. Nem szen­ve­dett so­ká, de az bor­zal­mas volt...

Porr Be­ne­dek el­ol­vas­ta a le­ve­let egy­szer, két­szer, az­tán még na­gyon sok­szor a kö­vet­ke­ző pár nap so­rán. Ki­ke­res­te Zá­to­nyi Ot­tó cí­mét, és mint egy tit­kos társ­nak, aki­vel csak ők ket­ten tud­hat­nak sze­gény Pö­rös Ist­ván ret­ten­tő ha­lá­lá­ról, to­váb­bí­tot­ta ne­ki a le­vél szö­ve­gét, Bartolomei Ágo­ta cí­me és ne­ve nél­kül. Zá­to­nyi Ot­tó per­ce­ken be­lül vá­la­szolt, egyet­len szót, Kö­szö­nöm.

Porr Be­ne­dek ki akar­ta tö­röl­ni a le­ve­let, de kép­te­len volt rá. A te­le­fon­já­ban is a men­tett üze­ne­tek kö­zött őriz­te az el­ső hír­adást Pö­ri el­mú­lá­sá­ról. Egy­re éle­seb­ben lát­ta ma­ga előtt azt a szep­tem­be­ri ta­lál­ko­zást a bu­da­pes­ti Sza­bad­ság té­ren, mi­vel Pö­ri a te­le­ví­zi­ó­ban dol­go­zott, ahogy ba­rát­ja jön fe­lé­je. Most ha­tá­ro­zot­tan úgy lát­ta az agya ve­tí­tet­te ké­pen, hogy haj­lot­tan, ne­héz­ke­sen bal­lag, és ahogy oda­ér hoz­zá, és be­szél­ni kezd, az ar­ca szür­kés, már-már ha­lot­ti, hi­á­ba pró­bál mo­so­lyog­ni. És köz­li, hogy fá­radt, mos­ta­ná­ban olyan gyen­ge, in­kább ha­za­megy. Oda­ad­ta a két fil­met, in­tett, és el­in­dult a már al­ko­nyi fény­ben ját­szó Zol­tán ut­cán, a Du­na irá­nyá­ba.

En­­nyi, mor­fon­dí­ro­zott Porr Be­ne­dek, igen. Egy nap azt érez­zük, hogy ki­csit elfáradunk…

Új­ból írt Bartolomei Ágo­tá­nak. Egy ve­le egy­ko­rú, csut­ka­copf­ba fo­gott ha­jú nőt kép­zelt el, beesett arc­cal, aki egy el­vá­sott, ré­gi asz­tal­nál ül, néz a mes­­sze­ség­be. Eset­leg né­ha rá­gyújt. Ő ma­radt meg Pö­ri­ből, egy nő, akit nem is­mer. Mert azt tud­ta, hogy Pö­ri szü­lei is meg­hal­tak már, elég fi­a­ta­lon. A cseten meg­be­szél­ték, mi­lyen fu­ra, mind­ket­ten ár­vák. Porr Be­ne­dek a sa­ját kis csa­lád­já­ra so­sem gon­dolt úgy, hogy nin­csen, hi­szen ő még élt. De most bor­zon­ga­tó­nak érez­te, hogy volt egy csa­lád, anya, apa és a fi­uk. Áll­tak egy ré­gi la­kás­ban hár­man, és néz­tek rá, ho­lott már nem él­tek.

 
A tan­tes­tü­le­ti záróbulin Atkáry jött oda hoz­zá, és a szá­ja sar­ká­ban ló­gó fog­pisz­ká­ló mel­lől előbb azt ecse­tel­te új­fent, hogy a szá­má­ra mi­lyen kel­le­mes él­mény volt a ki­rán­du­lás, és érez­te, hogy a di­á­kok is fel­töl­tőd­tek lel­ki­ek­ben. Az­tán meg­fog­ta Porr Be­ne­dek vál­lát, és igye­ke­zett mé­lyen a sze­mé­be néz­ni, mint azok, akik ké­pes­sé­get érez­nek ma­guk­ban ar­ra, hogy a pusz­ta te­kin­te­tük­kel gyó­gyít­sa­nak.

Be­nő ta­nár úr, mit hallok… Ej, ej.

Mit?

El­men­ni? Itt hagy­ni min­ket?

De­hogy. Csak egy kis szü­net. Sabbatical, tu­dod. Ki­jár.

Ugyan már!, ri­kol­tott egyet Atkáry, és át­pör­dí­tet­te a szá­ja egyik sar­ká­ból a má­sik­ba a fog­pisz­ká­lót. Mi van, ka­pu­zá­rá­si pá­nik? Azt nem így kell el­in­téz­ni.

Hanem?, kér­dez­te Porr Be­ne­dek, és ön­kén­te­le­nül is el­mo­so­lyo­dott.

Atkáry vo­ná­sai most meg­ke­mé­nyed­tek.

Mi pél­dá­ul ön­is­me­re­ti tá­bor­ba me­gyünk a Ba­kony­ba. Csu­pa ren­des, ko­moly gon­dol­ko­dá­sú em­ber. Ott len­ne a he­lyed köz­tünk, amon­dó va­gyok.

Egy pil­la­nat­nyi szü­net után foly­tat­ta. Kü­lön­ben is, be­szél­nünk kel­le­ne. Több kö­zünk van egy­más­hoz, mint gon­dol­nád.

Nem tudom…, húz­ta el a szá­ját Porr Be­ne­dek.

Er­ről van szó!, csa­pott le Atkáry, és a szá­já­ból ki­vett fog­pisz­ká­lót Porr Be­ne­dek­re sze­gez­te. Nem tu­dod! Per­sze, hogy nem tu­dod. Ak­kor an­nál in­kább. Érez­tem raj­tad, Be­nő ta­nár úr, hogy…

Hogy…?, kér­dez­te most Porr Be­ne­dek kis­sé éle­seb­ben, de ha­tá­ro­zott ér­dek­lő­dés­sel.

Igen, pon­to­san azt, hogy va­la­mi hi­ány­zik az éle­ted­ből. Sej­tet­tem, hogy ma­gad sem tu­dod, mi­cso­da. Ne érts fél­re. Re­mek ta­nár vagy, itt sze­ret, tisz­tel min­den­ki. Mint­ha csak édes­apád­tól örö­köl­ted vol­na, aki­re én is há­la­telt szív­vel gon­do­lok a mai napig…

Atkáry itt meg­akadt a gon­do­lat­ban, el­dob­ta a fog­pisz­ká­lót, és a tor­kát kö­szö­rül­te. Mint­ha kín­zó erő­vel ro­han­ták vol­na meg az em­lé­kek Porr Be­ne­dek ap­já­ról, aki hos­­szú éve­ken át, egy bi­zo­nyos pil­la­na­tig, köz­meg­be­csü­lés mel­lett igaz­gat­ta is a gim­ná­zi­u­mot. Atkáry az­tán új­ból ös­­sze­von­ta a szem­öl­dö­két, és foly­tat­ta.

Nem tesz jót, hogy egye­dül élsz.

Nem élek egye­dül, csak Mag­di ki­ment Ang­li­á­ba.

Mi­kor is? Há­rom éve?

Jól em­lék­szel, las­san há­rom éve.

Há­rom éve, bó­lo­ga­tott er­re Atkáry, és a ci­pő­je or­rát néz­te, mint­ha on­nan ol­vas­ná le eze­ket a fé­lig tit­kos in­for­má­ci­ó­kat. Szó­val ott a Ba­kony­ban ve­lünk em­be­rek kö­zött le­het­nél. És itt most az em­be­re­ket nagy E-vel mon­dom. Nem vic­ce­lek.

Atkáry megint Porr Be­ne­dek sze­mé­be fúr­ta a te­kin­te­tét. Vár­ta, hogy mi­lyen vá­laszt kap, de nem ka­pott sem­mi­lyent. Így fo­gott egy új fog­pisz­ká­lót, és to­vább be­szélt.

Ott min­den meg­van, ami­re a ma­gunk faj­tá­nak szük­sé­ge van. Azt hi­szed, nem tu­dom, mi­lyen az, ki­ürül­ni? Még a sze­re­tet is ké­pes el­fogy­ni. De le­het pó­tol­ni. Na­gyon is, ta­nár úr!

Atkáry, a na­gyobb nyo­ma­ték ked­vé­ért, a fog­pisz­ká­ló­val két­szer is meg­bök­te Porr Be­ne­dek mel­lét.

Fel­töl­tődsz sze­re­tet­tel, és jö­het az új tan­év. Majd meg­lá­tod.

Porr Be­ne­dek két­ke­dő gri­maszt vá­gott, in­gat­ta a fe­jét, és jobb ke­ze mu­ta­tó- és kö­zép­ső uj­já­val ki­csit mas­­szí­roz­ni kezd­te a mel­lét ott, ahol Atkáry meg­bö­köd­te.

Aki most ma­gas­ba emel­te a fog­pisz­ká­lót, és úgy sza­val­ta.

Ha va­la­mit sze­re­tet­tel te­szünk, ész­re sem ves­­szük, mi­lyen tel­je­sít­mény­re va­gyunk ké­pe­sek. A sze­re­tet mér­he­tet­le­nül sok ener­gi­át ad. Fá­rad­ha­tat­lan­ná te­szi az em­bert, fel­töl­ti erő­vel. Tu­dod, ki mond­ta, ta­nár úr?

Jézus?, vág­ta rá Porr Be­ne­dek.

Lan­gyos. Müller Pé­ter. De tel­je­sen iga­za van.

Porr Be­ne­dek azon töp­ren­gett, er­re mit is fe­lel­jen, és mi­képp re­kes­­sze be a tár­sal­gást Atkáryval, ami­kor men­tő­an­gyal ké­pé­ben Sós Esz­ter lé­pett hoz­zá­juk, és ka­ron fog­ta Atkáryt.

Er­nő, súg­ta a fü­lé­be, na­gyon jó hí­re­im van­nak. Meg kell be­szél­jük a nyá­ri me­net­ren­det. A Köveskúti Éviék is jönnének…

Sós Esz­ter­ről tud­ni le­he­tett, mi­e­lőtt a fér­jé­vel há­zas­éle­tet él­ne, le­tér­del a Ma­don­na ké­pe előtt, és imád­ko­zik. Most si­e­tő­sen vé­gig­mér­te Porr Be­ne­de­ket. Bocs, Benőke, hogy el­ra­bo­lom, ne­kem na­gyobb szük­sé­gem van rá, ve­tet­te oda ha­dar­va. Ma­gá­val von­szol­ta Atkáryt, aki tá­vo­zó­ban vis­­sza­né­zett, és egy hos­­szú szem­héj­moz­du­lat­tal je­lez­te, lám, van­nak, akik tud­ják, ki­vel kell szö­vet­ség­re lép­ni, mi­re va­ló a szün­idő, to­váb­bá, mit vár tő­lük az is­ko­la, a nö­ven­dé­kek, és úgy ál­ta­lá­ban, az élet.

Ott fe­led­ke­zett a tü­kör előtt ezen az el­ső va­ká­ci­ós reg­ge­len. Ko­ráb­ban Porr Be­ne­dek so­sem ért rá ma­gá­val fog­lal­koz­ni, va­gyis azt gon­dol­ta, nem ér rá ilyes­mi­re. To­váb­bá, itt van Mag­di, és úgy­is csak az szá­mít, hogy ne­ki így tet­szik, ahogy van; az­tán Mag­di el­ment, és mind­ez még ke­vés­bé volt fon­tos.

Ahogy mind tü­ze­te­seb­ben szem­lél­te ma­gát, ha­tal­má­ba ke­rí­tet­te egy ér­zés, mi­sze­rint nem le­het meg­bé­kél­ve ön­nön tes­té­vel. Egy­ál­ta­lán nem Antonio Banderast hi­á­nyol­ta a tü­kör­ké­pé­ből, mi­köz­ben fel­vil­lant ben­ne, hogy az ap­ja va­la­ha rend­re az­zal mo­lesz­tál­ta, hogy Rossz bőr­ben vagy, gyerök! Tu­da­tá­ban volt, hogy az élet, va­gyis job­ban mond­va: a fi­zi­ka tör­vé­nyei sze­rint a tes­ti anyag, ami szü­le­té­sé­vel a bir­to­ká­ba ju­tott, ugyan­úgy el­hasz­ná­ló­dik, rom­lik, ko­pik, lyu­kad, mint bár­mi egyéb, egy gu­mi­lab­da, hó­ci­pő vagy ker­ti nyug­ágy. Ezen a jú­ni­u­si reg­ge­len még­is ne­hez­mé­nyez­te, hogy ez va­ló­ban meg­tör­té­nik, és ő sem szá­mít ki­vé­tel­nek.

Né­ze­ge­ti-e ma­gát Atkáry a tü­kör­ben? Ha el­men­ne ab­ba a tá­bor­ba, meg­tud­hat­ná azt is. Még be­szél­het­né­nek is ró­la, a test­nek el­mú­lá­sá­ról.

És Pö­ri? Hogy mit lá­tott, ami­kor szét­ka­la­pál­ták az ál­lát, és csont­ki­nö­vé­sei ke­let­kez­tek?

Az­tán szem­re­vé­te­lez­te ma­gát, mint­ha ez az ál­la­pot­fel­mé­rés el­en­ged­he­tet­len len­ne ah­hoz, hogy bár­mi­be is be­le­fog­jon. A sar­kán és a csám­pá­san lé­pő jobb lá­bán az egy­más­hoz dör­zsö­lő­dő uj­jak men­tén bőr­ke­mé­nye­dé­sek ala­kul­tak ki. Az ízü­le­te­it te­ker­get­te, amik egy­re in­kább re­cseg­tek-ro­pog­tak, las­san úgy érez­te, mint­ha a csont­jai he­lyett egy ré­gi szo­ba bú­tor­za­tá­nak lé­ce­it moz­gat­ná a bő­re alatt, mert ami­kor le­ült, va­la­mi­je meg­rec­­csent, akár egy ősi kar­szék, ha be­le­eresz­ked­nek, és a láb­fej­ében a kis cson­tocs­kák ugyan­olyan diszk­rét, de éles han­got hal­lat­tak, mint a par­ket­ta lé­cei, amin lép­ke­dett. És már rec­­cse­nés és rec­­cse­nés kö­zött is kü­lönb­sé­get tu­dott ten­ni: volt köz­tük jó és rossz, ami rec­­cse­nés­ként se hoz­ta azt, ami el­vár­ha­tó lett vol­na tő­le. Alat­to­mos visz­ke­té­sek is kí­noz­ták idő­ről idő­re, amik­re ugyan ka­pott kré­met, és ez el­mu­lasz­tot­ta a bajt, de a lé­nyeg a kré­men volt, va­gyis hogy nél­kü­le már nem megy. És a né­ha be-be­gyul­la­dó kö­röm­ágy a jobb nagy­láb­uj­jon, a rend­sze­re­sen be­du­gu­ló jobb fül, va­la­mint a vál­lon meg­je­le­nő kis bőr­füg­ge­lé­kek, ami­ket ál­lí­tó­lag úgy le le­het éget­ni lé­zer­rel, hogy még heg sem ma­rad utá­nuk.

És vé­gül a ha­sa, mint­ha ez len­ne minden­nek az al­fá­ja és óme­gá­ja. Most ha­tá­ro­zot­tan úgy lát­ta, hogy a ha­sa, va­gyis há­ja, az a fe­les­leg, ami iga­zá­ból so­se akart len­ni, kí­nos pre­ci­zi­tás­sal ural­ko­dik el raj­ta, és azt akar­ja, hogy ő így néz­zen ki. Mind­ezt úgy, hogy men­za­kosz­ton élt, ma­gá­ra fő­zött, és leg­rit­kább al­kal­mak­kor for­dult elő, hogy ki­rúg­jon a hám­ból, és ak­kor is, egy tan­tes­tü­le­ti záróbuli azért nem a bac­cha­ná­lia ne­to­vább­ja.

Csön­des és kis­pol­gá­ri éle­tet élek, mor­fon­dí­ro­zott Porr Be­ne­dek, és lám, még­is, nincs me­nek­vés. A jó fiú is el­nye­ri mél­tó bün­te­té­sét.

Szü­lei nem ne­vel­ték vas­szi­gor­ral, még­is amo­lyan rászólogatós, ta­nács­osz­to­ga­tó jó­aka­rat­tal vol­tak meg­áld­va, hogy sza­va­ik az évek so­rán a po­kol­ba ve­ze­tő út­tá kö­ve­sed­tek. Porr Be­ne­dek édes­any­ja két for­mu­lát is­mert fia ne­ve­lé­sé­re. Az elő­fel­te­vés így hang­zott (nem fel­tét­le­nül fe­nye­ge­tő mód­ban – amit nyelv­tan nem is­mer, de van ilyen –, csu­pán vé­re­sen ko­mo­lyan):

Elő­re meg­mon­dom, édes fi­acs­kám..., és ezt hos­­szas, ki­fej­tő mon­dat­fü­zér kö­vet­te, ami so­rán az anya mint jö­vő­be­lá­tó tet­te kö­te­les­sé­gét.

A tör­té­né­sek után sok­kal rö­vi­debb sum­má­zat kö­vet­ke­zett, mert míg Porr Be­ne­dek az ese­tek több­sé­gé­ben va­ló­ban ga­li­bát oko­zott, az any­ja, min­den bos­­szú­sá­ga el­le­né­re, szin­te meg­elé­ge­dés­sel nyug­táz­hat­ta:

Én tud­tam elő­re.

Mér­ge­sebb volt, ha úgy csat­tant fel, Ne néz­zél hü­lyé­nek, légy szíves!, ilyen­kor vagy tény­leg na­gyon meg­bán­tó­dott vagy meg akart bán­tód­ni. So­ha, sem­mi­lyen kö­rül­mé­nyek kö­zött nem néz­te vol­na az any­ját hü­lyé­nek, gon­do­lat­ban sem, egy pi­ci­két sem, ké­sőbb sem, so­ha. Bez­zeg ő, ami­kor egy íz­ben az any­ja azt ta­lál­ta rá mon­da­ni, Jaj, ne légy már olyan lüke!, Porr Be­ne­dek a lü­ke he­lyett hü­lyét ér­tett, til­ta­ko­zott is, ki­vé­te­le­sen sér­tett he­ves­ség­gel. Az any­ja le­tet­te apa ci­pő­jét és a suvickolókefét, és mind­két ke­zé­vel a ha­sá­hoz szo­rí­tot­ta Porr Be­ne­dek fe­jét.

Csak nem gon­do­lod, hogy va­la­ha is azt mon­da­nám rád, hogy hü­lye!

És a fiú el­szé­gyell­te ma­gát, hi­szen igen­is azt gon­dol­ta.

Porr Be­ne­dek édes­any­ját egy sze­les, me­leg szep­tem­be­ri na­pon szál­lí­tot­ták be az ideg-el­me­kli­ni­ká­ra fej­fá­jás­sal, és töb­bé nem is ke­rült elő az in­téz­mény sár­ga va­ko­la­tot per­ge­tő fa­lai kö­zül. Porr Be­ne­dek las­san rit­ku­ló lá­to­ga­tá­sai al­kal­má­val ap­ja mö­gött állt, on­nan ku­kucs­kált egy lény fe­lé, aki va­la­me­lyest em­lé­kez­tet­te az édes­any­já­ra, és ez kü­lö­nös, ré­gi em­lé­ke­ket ka­vart a szí­vé­ben. Az vi­szont rop­pant módon za­var­ta, hogy az ap­ja úgy be­szélt er­ről az egy­re in­kább szel­lem­alak­ká vá­ló lény­ről, hogy Anyád.... A lá­to­ga­tá­sok után ap­ró­ra el­me­sél­te Porr Be­ne­dek­nek, mi tör­tént a kór­ház­ban. Va­gyis, amit ő ma­ga is lá­tott, a sa­ját sze­mé­vel, az mi­képp zaj­lott, és az a lény, aki az any­já­ra em­lé­kez­te­ti, mit mon­dott, mo­tyo­gott. Az ap­ja a tör­té­ne­lem ta­ná­ra­ként sze­ret­te le­szö­gez­ni a té­nye­ket.

Mind­az, ami le­zaj­lott, el­hang­zott, im­már a tör­té­ne­lem ré­sze volt, még ak­kor is, ha alig pár per­ce tör­tént, és csu­pán egy vi­dé­ki vá­ros ideg­kli­ni­ká­já­nak kór­ter­mé­ben.

Porr Fe­renc a vá­ros gim­ná­zi­u­má­ban ok­ta­tott, sőt, igaz­gat­ta is az in­téz­ményt, míg egy már­ci­us 15-i meg­em­lé­ke­zés nem úgy si­ke­rült, ahogy azt a ta­ná­ri tes­tü­let be­sú­gói el­vár­ták, mert az egyik ta­nu­ló Márai Sán­dor ver­sét sza­val­ta.

Na, ne me­sél­jen, Porr elv­társ! Ma­ga tán nem tud­ja meg­kü­lön­böz­tet­ni Pe­tő­fit at­tól a Máraitól? Sán­dor Sán­dor, ma­gá­nak tök­mind­egy, mi­köz­ben az egyik sza­bad­ság­hős, a má­sik meg hazaáruló?, tet­te fel a ko­ránt­sem köl­tői kér­dést a párt­bi­zott­ság tan­ügyi re­fe­ren­se. És dok­to­ri fo­ko­za­ta el­le­né­re Porr Fe­ren­cet szél­se­be­sen vis­­sza­mi­nő­sí­tet­ték tal­pas tör­té­ne­lem­ta­nár­rá, még a mun­ka­kö­zös­sé­get sem ve­zet­het­te töb­bé.

Mi több, ez­zel Porr Be­ne­dek éle­té­ben is mi­nő­sé­gi vál­to­zás kö­vet­ke­zett be, mert az új tan­év­ben az ap­ja vet­te át az osz­tá­lyu­kat tör­té­ne­lem­ből. Az öreg a rész­re­haj­lás gya­nú­já­nak ár­nyé­kát is el akar­ta ke­rül­ni, és Porr Be­ne­dek, aki ad­dig az ap­ja mi­att sze­ret­te a tör­té­nel­met, most az ap­ja mi­att né­hány tan­óra után fél­ni kez­dett a tör­té­ne­lem­től, és sem­mi­fé­le ta­nul­sá­got nem tu­dott le­szűr­ni be­lő­le, el­vég­re egye­bet sem hal­lott eze­ken az órá­kon, bár­mi­lyen jól is vi­sel­ke­dett:

Porr, ezért majd ott­hon szá­mo­lunk.

A szá­mo­lást Porr Be­ne­dek azon­ban ki nem áll­hat­ta. Az osz­tály­lét­szá­mot sem el­len­őriz­te so­ha, ami­kor már fe­le­lős ta­nár úr vált be­lő­le.

Bartolomei Ágo­ta írt az­nap, ami­kor hir­te­len hű­vös­re for­dult az idő.

Ked­ves Be­ne­dek, so­sem lát­tam ma­gát, még­is ma­gá­val ál­mod­tam, van ilyen. Ezért me­ré­szel­tem ar­ra gon­dol­ni, hogy ma­gát ké­rem meg egy se­gít­ség­re. Va­la­hogy ér­zem, hogy el fog­ja vál­lal­ni – nem Ist­ván mi­att, mert ez­zel vé­let­le­nül sem aka­rok már­is va­la­mi ter­het a nya­ká­ba rak­ni. Szo­kott csetelni? Es­te rá­érek. Meg­ke­re­sem a neten, ha be­le­egye­zik.

Or­kán­sze­rű szél ér­ke­zett, zö­rög­tek a re­dő­nyök, az ab­lak­táb­lák. Las­san telt az idő, ugyan­is Porr Be­ne­de­ket egé­szen láz­ba hoz­ta Bartolomei Ágo­ta be­ha­ran­go­zott ké­ré­se, úgy érez­te, ez lesz az, ami va­la­mi­képp ki­je­lö­li az út­ját. Men­­nyi­re más egy ilyen sem­mi­ből ér­ke­ző fel­adat, mint Atkáry kol­lé­ga vagy Köveskúti Évi­ke szi­go­rú sze­mű út­mu­ta­tá­sa.

Ren­dez­ge­tés köz­ben ap­ja egyik kü­lön­le­nyo­mat­ára lelt, ami­ben a drá­ga dok­tor úr – ahogy so­kan szó­lí­tot­ták éle­te utol­só éve­i­ben, így fe­jez­vén ki meg­kü­lön­böz­te­tett nagy­ra­be­csü­lé­sü­ket – ar­ról ér­te­ke­zett, mi­ként tör­tén­he­tett, hogy az 1848/49-es sza­bad­ság­harc ide­jén, hogy s hogy nem, szin­te tel­je­sen meg­szűnt az előt­te és utá­na is olyan jól mű­kö­dő be­sú­gói rend­szer, mi­vel a spic­lik­ben e né­hány di­cső­sé­ges hó­nap ere­jé­ig fe­lül­ke­re­ke­dett a ha­za­fi.

El­ol­vas­ta a ta­nul­mányt, és ab­ban a pil­la­nat­ban, ami­kor vég­zett ve­le, han­go­san megkordult a ha­sa. Én va­gyok a csá­szár és ké­rek nudlit!, ug­rott be ap­ja dé­vaj­nak szánt, a sü­ke­bó­ka V. Fer­di­nánd­tól köl­csön­zött mon­dá­sa, ami­vel né­ha­nap­ján je­lez­te, hogy a ház ura­ként az asz­tal­hoz ül­ne már. Er­re Porr Be­ne­dek any­ja rend­re azt fe­lel­te, No, ha te vagy a csá­szár, én meg a csá­szár­né, és bo­lond le­szek főz­ni!

Ezen a szü­lei ne­vet­tek.

Porr Be­ne­dek most ha­tá­ro­zot­tan érez­te, hogy be­sül­­lyed a ha­sa, és az űr egy­re kö­ve­te­lő­zőb­ben nö­ve­ke­dett a bel­ső­jé­ben. Mint­ha kü­lö­nös ka­land ré­sze­se le­het­ne ez­ál­tal, el­bal­la­gott a kam­rá­ig, amely he­lyi­ség ti­tok­za­tos te­rep­nek tet­szett hir­te­len, olyan tit­kok és kin­csek bi­ro­dal­má­nak, aho­vá már rég vá­gyott, de va­la­mi fur­má­nyos szel­lem út­ját áll­ta, ne­hogy be­te­hes­se a lá­bát. Az­tán né­mi­képp csa­lód­nia kel­lett, mert mi­u­tán be­lé­pett a ha­tal­mas, L-ala­kú te­rem­be, ked­vet­le­nül ta­pasz­tal­ta, hogy a ré­gi, for­dít­ha­tó kap­cso­ló bár­mely irá­nyú csa­var­ga­tá­sá­ra sem gyúl vi­lá­gos­ság, és a sö­tét­ben áll­va éh­sé­gét már-már ki­bír­ha­tat­lan­nak érez­te. Nem tud­ta vol­na pon­to­san meg­mon­da­ni, mi­re vá­gyik, ez nem az a faj­ta cél­zott éh­ség volt, ami azt üvöl­ti az üres ben­dő­ből, hogy „töl­tött da­ga­dó”, vagy „lucs­kos ká­posz­ta”, vagy „csi­ga­ré­tes” (nem mint­ha bár­mi­lye­ket is ér­ke­zé­se lett vol­na elő­ál­lí­ta­ni), ha­nem kap­ko­dó és mo­hó, őt ma­gát fel­fa­ló éh­ség­ér­zet, ami szin­te szi­szeg­ve kö­ve­te­lő­dzik.

A vil­lany­kap­cso­lás ku­dar­ca, a sö­tét­lő kam­ra mo­gor­va csönd­je mint­ha tény­leg ar­ra akar­ta vol­na fi­gyel­mez­tet­ni, hogy ez a hi­deg­le­lős nap szi­kár­ság­ra, vá­ra­ko­zás­ra te­rem­te­tett, és a leg­főbb jó, ami majd meg­tör­té­nik ve­le, az es­ti ta­lál­ko­zás lesz Bartolomei Ágo­tá­val.

Amen­­nyi­re em­lé­ke­ze­té­ből tel­lett, ki­ta­po­ga­tott ma­gá­nak egy zacs­kó spa­get­tit (nagy­já­ból érez­te, hogy azt ta­lált, ami­re gon­dolt), majd a má­sik ke­zé­vel egy polc­cal fel­jebb ke­res­gél­ve meg­mar­kolt egy üve­get. A kony­há­ba ér­ve de­rült ki, az üveg­gel nem volt túl sze­ren­csés, mert a spa­get­ti mel­lé egy 1993-as sza­va­tos­sá­gi le­já­ra­tú orosz din­­nye­be­főt­tet vá­lasz­tott. An­nak ide­jén, köz­vet­le­nül az ideg-el­me­kli­ni­ká­ra va­ló be­vo­nu­lá­sa előt­ti idők­ben anya ren­de­zett af­fé­le má­ni­á­kus be­vá­sár­lá­si je­le­ne­te­ket. Be­vág­ta ma­gát az au­tó­ba, és csor­dul­tig pa­kol­ta a leg­kö­ze­leb­bi ABC-ben a cso­mag­tar­tót és a hát­só ülést – mint­ha a III. vi­lág­há­bo­rú vé­gé­ig kel­lett vol­na biz­ton­ság­gal ki­tart­ania a kész­letnek.

Tán ér­zett va­la­mit az el­kö­vet­ke­zen­dők­ből – lám, most is az ő gon­dos­ko­dá­sá­nak kö­szön­he­ti az éh­ha­lál­tól va­ló megme­nek­vést a fi­acs­ká­ja. Nem et­ték meg ennyi éven át, és a kon­zer­vek is tü­re­lem­mel ki­vár­ták a meg­fe­le­lő pil­la­na­tot.

Nem el­len­ke­zem a sors­sal, ha­tá­roz­ta el so­kad­szor­ra Porr Be­ne­dek, nem sza­bad foly­ton ala­kít­gat­ni a tör­té­né­se­ket, csak azért mert „így sze­ret­ném” meg „ne­kem így jó”.

Egy fa­zék­ban vi­zet for­ralt, ke­vés ola­jat ön­tött hoz­zá, egy ka­nál sót tett be­le, pon­to­san nyolc per­cen át főz­te a spa­get­tit, majd sváj­ci ka­to­nai zseb­kés­ének vol­ta­képp sör­nyi­tás­ra al­kal­ma­tos szer­szá­má­val fel­pat­tin­tot­ta a din­­nye­kon­zerv bá­dog­te­te­jét.

Fal­ni kezd­te a főzt­jét.

A tá­nyért a mo­so­ga­tó­ba he­lyez­te, eresz­tett rá egy kis lan­gyos vi­zet. A kony­ha­ab­lak ré­sén át az al­kar­já­ra le­helt a szél. Néz­te, ahogy li­ba­bő­rös lesz, és fel­me­red­nek raj­ta a rit­kás szőr­szá­lak.

El­bo­tor­kált be­ve­tet­len ágyá­hoz, és egy pil­la­nat­ra el­néz­te a pár­nán, a le­pe­dőn tes­té­nek a le­nyo­ma­tát. Eszé­be ju­tott, most a spa­get­ti és a din­­nye is be­le­fek­szik eb­be az ott­ho­nos fé­szek­be. Szin­te el­szé­gyell­te ma­gát, ami­ért min­den ér­te tör­té­nik, tán még a kin­ti vi­har is. Amit cse­ré­be fel tud aján­la­ni a vi­lág­egye­tem­nek, az, hogy al­szik egyet. Már-már úgy, mint aki meg­fe­szí­tet­ten dol­go­zik. Vagy pon­to­san tud­ja, mi­ért te­szi. És hát­ha, ahogy Bartolomei Ágo­ta ál­mo­dott ve­le, ő is ké­pes lesz ál­mod­ni a nő­vel. Leg­alább az ál­má­ból meg­tud­ja, hogy néz ki, és nem úgy kell ma­ga előtt lát­nia, ahogy su­ta mó­don el­kép­zel­te.

De sem­mi ilyes­mi nem tör­tént. Csak a szél lett egy­re aka­ra­to­sabb, ar­ra éb­redt, hogy ki­akadt a kül­ső ab­lak­táb­lát ki­tá­masz­tó kam­pó, és csat­to­gott, csö­röm­pölt min­den.