„E kö­tet­ben a szín­da­rab­ok­nak nem az elő­adás-vál­to­za­ta, ha­nem a szer­zői ver­zi­ó­ja sze­re­pel” – ol­vas­ha­tó a könyv utol­só szá­mo­zott, 379. ol­da­lán, a szer­ző kö­tet­zá­ró jegy­ze­té­nek zá­ró­mon­da­tá­ban. Eb­ben a jegy­zet­ben Závada Pál azt is pon­to­san rög­zí­ti, hogy a kö­tet­ben kö­zölt há­rom szín­da­rab­nak me­lyek a pró­zai előz­mé­nyei, és a szín­há­zi be­mu­ta­tók­nak kik vol­tak a köz­re­mű­kö­dői.

      A drá­ma­kö­tet­ben sze­rep­lő há­rom szín­da­rab kö­zül az el­ső, a Jadviga pár­ná­ja az azo­nos cí­mű (1997-ben meg­je­lent) re­gény­ből ké­szült 2011-ben. A Ma­gyar ün­nep a 2008-ban pub­li­kált Ide­gen tes­tünk cí­mű re­gény alap­ján író­dott 2009-ben, a bu­da­pes­ti Nem­ze­ti Szín­ház­nak a tíz­pa­ran­cso­lat­ra ki­írt drá­ma­pá­lyá­za­tá­ra, a har­ma­dik pa­ran­cso­lat je­gyé­ben. A Jan­ka es­téi a 2004-ben nap­vi­lá­got lá­tott, A fény­ké­pész utó­ko­ra cí­mű re­gény nyo­mán szü­le­tett 2010-ben. Há­rom je­len­tős Závada-re­gény­nek, e há­rom nagy­pró­zá­nak a drá­ma­adap­tá­ci­ó­ja, szín­pa­di át­ira­ta al­kot­ja te­hát a drá­ma­kö­te­tet. Az át­irat­ok alap­ját ké­pe­ző re­gé­nyek mint­egy más­fél év­ti­zed alatt íród­tak, az adap­tá­ci­ók vi­szont há­rom egy­mást kö­ve­tő év­ben, 2009-2011 kö­zött ke­let­kez­tek. A há­rom szín­re­vi­tel­ből ket­tőt (Ma­gyar ün­nep, Jan­ka es­téi) volt al­kal­mam lát­ni, de mi­vel Závada Pál a drá­ma­kö­te­tet zá­ró jegy­ze­té­ben jel­zi, hogy a könyv a da­ra­bok­nak nem az elő­a­dott, hanem a szerzői szö­veg­vál­to­za­tát köz­li, ezért a Nem­ze­ti Szín­ház, il­let­ve a POSZT Fel­ol­va­só Szín­ház ke­re­té­ben lét­re­jött pro­duk­ci­ók­kal nem fog­lal­ko­zom.

      A kö­tet­ben kö­zölt szö­veg­vál­to­za­tok kap­csán ugyan­ak­kor ér­de­mes meg­je­gyez­ni, hogy csak lát­szó­lag ma­gá­tól ér­te­tő­dő az írói vál­to­za­tok köz­zé­té­te­le, hi­szen más szín­há­zi kul­tú­rák­ban be­vett gya­kor­lat, hogy a szín­pad szá­má­ra írott da­ra­bok pub­li­ká­lá­sa so­rán a meg­va­ló­sult be­mu­ta­tón el­hang­zott szö­veg lesz a meg­je­len­te­tett vál­to­zat, s nem az, amel­­lyel a szer­ző a szín­há­zat meg­ke­res­te. A pre­mi­e­ren szín­re vitt szö­veg­vál­to­zat könyv alak­ban tör­té­nő ki­adá­sa­kor pe­dig a be­mu­ta­tó ada­tai nem vég­jegy­zet­ben ke­rül­nek meg­em­lí­tés­re, ha­nem a da­ra­bok élén, a sze­rep­lő­lis­tá­hoz kap­cso­ló­dó­an. Mind­ez csu­pán azért ér­de­mel em­lí­tést, mert a Jan­ka es­téi há­rom szín­da­rab­ja épp re­gény­előz­mé­nyük mi­att hang­sú­lyo­zott mó­don szín­pad­ra írott adap­tá­ció, meg­írá­suk szín­há­zi igé­nyek­re adott vá­lasz (is).

      Závada Pál re­gé­nye­i­nek is­me­re­té­ben ko­moly dra­ma­tur­gi­ai ki­hí­vás e sok­szó­la­mú, sok­szá­lú, sok idő­sí­kú pró­zák dra­ma­ti­kus adap­tá­ci­ó­ja. Eb­be a mű­fa­ji sa­já­tos­sá­gok te­rem­tet­te ne­héz­sé­gek is be­le­tar­toz­nak. A Jadviga pár­ná­ja már al­cí­mé­vel jel­zi a könyv mű­fa­ját: nap­ló, hi­szen a hat fe­je­zet­re ta­golt (440 ol­da­las) könyv pár­hu­za­mos, il­let­ve egy­más­ra ré­teg­ző­dő nap­lók szó­la­ma­i­ból épül fel. Ondris nap­ló­já­nak fe­je­ze­te­it ol­vas­suk elő­ször, majd az ezek­be Jadviga ál­tal be­le­írt kom­men­tá­ro­kat, ki­egé­szí­té­se­ket, vé­gül Miso be­jegy­zé­se­it. A fény­ké­pész utó­ko­ra há­rom szó­la­mot haj­lít egy­más­hoz, ame­lyek pár­hu­za­mos élet­tör­té­ne­te­ket raj­zol­nak meg, fél év­szá­za­dot ível­ve át a 410 ol­da­las re­gény­ben. Az Ide­gen tes­tünk ese­té­ben a könyv nem kap cím­mel, szá­mo­zás­sal el­lá­tott ta­go­lást, és itt a szá­lak nem szét-, in­kább ös­­sze­fut­nak: 1940 szep­tem­be­ré­ben egy bu­da­pes­ti fény­ké­pész-mű­te­rem­ben, egyet­len éj­sza­ka alatt lép­nek szín­re a 390 ol­da­las re­gény sze­rep­lői a mű köz­pon­ti ré­szé­ben, aki­ket sok hely­ről és sok irány­ból kor­má­nyoz egy tár­sa­ság­ba az el­be­szé­lő.

      A drá­ma­kö­tet­ben a há­rom mű a meg­je­le­ní­tett tör­té­nel­mi kor­szak­ok idő­rend­jé­ben kö­ve­ti egy­mást. A Jadviga pár­ná­ja a 20. szá­zad el­ső fe­lé­ben ját­szó­dik, 1915 és az öt­ve­nes évek ele­je kö­zött; a Ma­gyar ün­nep fő idő­sík­ja a II. vi­lág­há­bo­rú idő­sza­ka (mi­ként a drá­má­ban az adott je­le­ne­tek előt­ti inst­ruk­ci­ó­ban sze­re­pel: „alap­idő: 1940”), jö­vő­­ként 1944, 1946 és 1947 je­le­nik meg. A Jan­ka es­téi 1942-től az 1980-as éve­kig ível, amely­nek ke­ret­je­le­ne­tei – és a köz­bül­sők kö­zül is né­me­lyek – 1981-ben ját­szód­nak, de a leg­ko­ráb­bi idő­sík mel­lett meg­je­le­nik 1945, 1953, 1957 is. A há­rom drá­ma te­hát egy 20. szá­za­di ma­gyar tör­té­nel­mi pa­no­rá­mát is ki­raj­zol, amely­ben az I. vi­lág­há­bo­rú éve­i­től az 1980-as évek ele­jé­ig zaj­la­nak az ese­mé­nyek.

      A Jan­ka es­téi drá­ma­tri­ló­gi­á­ja nyo­mán a ki­in­du­ló­pont­ként, adap­tá­lan­dó­ként sze­rep­lő há­rom re­gény is együ­vé tar­to­zó­nak mu­tat­ko­zik. Együtt ér­de­mes érin­te­ni őket, a ben­nük meg­lé­vő kö­zös szem­lé­le­ti, kom­po­zí­ci­ós, narrációs, pró­za­po­é­ti­kai moz­za­na­to­kat elő­tér­be ál­lít­va. E re­gé­nyek egyik alap­vo­ná­sa a sok­szó­la­mú­ság, a po­li­fó­nia. Závada Pál re­gé­nye­it szo­kás a klas­­szi­kus pró­za esz­mé­nyei fe­lé tett gesz­tus­ként (is) ér­tel­mez­ni. Az ez­red­for­du­lón, il­let­ve az el­múlt más­fél év­ti­zed­ben e pró­zák­nak a ma­gyar re­gény­iro­da­lom­ban ját­szott mű­faj-meg­erő­sí­tő, ká­non­for­má­ló sze­re­pe rész­ben ab­ban is áll, hogy elő­tér­be ál­lít­ják a he­te­ro­ge­ni­tás ta­pasz­ta­la­tát, üt­köz­te­tik az egy­mást ta­ga­dó né­ze­te­ket, szem­be­sí­te­nek a tár­sa­da­lom ki­bé­kít­he­tet­len el­len­té­te­i­vel, az em­be­ri kap­cso­la­tok, sze­rel­mi vi­szo­nyok traumatikus, se­be­ket ej­tő vol­tá­val, a Kár­pát-me­den­cei sok­kul­tú­rá­jú összekényszerítettség tra­gi­kus am­bi­va­len­ci­á­i­val.

      Ha tá­vo­lab­bi mű­faj­tör­té­ne­ti előz­mé­nye­ket ke­re­sünk, meg­em­lít­het­jük a Mi­ha­il Bahtyin ál­tal a Dosz­to­jevsz­kij-re­gé­nyek is­mér­ve­ként le­írt po­li­fo­ni­kus és dialogikus jel­le­get, amely­ről Bahtyin azt ír­ja, hogy ez a vi­lág „mé­lyen plu­ra­lisz­ti­kus”, „mű­vé­szi szem­lé­let­mód­já­nak alap­ve­tő ka­te­gó­ri­á­ja nem a vál­to­zás, ha­nem az egy­más mel­lett élés és a köl­csön­ha­tás”. Épp így fel­ve­tő­dik Hermann Broch elem­zé­se is a polihisztorikus re­gény­ről, aki az 1920-as, 30-as évek eme re­gény­for­má­ját úgy jel­lem­zi (más vo­ná­sok mel­lett), hogy ab­ban meg­ha­tá­ro­zó elem a pár­hu­za­mos tör­té­ne­tek és ala­kok sze­re­pel­te­té­se, va­la­mint re­gény­el­mé­le­ti sa­já­tos­sá­guk, hogy szi­go­rú­an meg­konst­ru­ál­tak (ami­vel ös­­sze­füg­gés­ben ér­de­mes Proustot idéz­ni, aki Az el­tűnt idő nyo­má­ban kap­csán egy le­ve­lé­ben azt ír­ta, hogy „köny­vem egy dog­ma­ti­kus, ke­resz­tül-ka­sul meg­konst­ru­ált mű”). A Brochnál két­fé­le je­len­tés­tar­tal­mú polihisztorikusság (a szer­zői min­den­tu­dá­sé, il­let­ve a re­gény sok­tör­té­ne­tű­sé­géé) a Závada-regényekben is meg­mu­tat­ko­zik: tör­té­ne­lem, po­li­ti­ka, szo­ci­og­rá­fia, nép­rajz, tech­ni­ka­tör­té­net stb. erő­te­ré­ben és mát­ri­xá­ban bon­ta­koz­nak ki e pró­za­mű­vek sok­szá­lú és -szólamú narratívái.

      Ez­zel a faj­ta kom­po­zí­ci­ós szem­lé­let­tel és gya­kor­lat­tal ös­­sze­füg­gés­ben Dosz­to­jevsz­kij kap­csán Bahtyin azt hang­sú­lyoz­za, hogy eb­ből a po­li­fo­ni­kus és pár­be­szé­des jel­leg­ből ered „a drá­mai for­ma irán­ti mély von­zó­dá­sa is”. Závada drá­ma­tri­ló­gi­á­ja alap­ján – utó­lag – ér­tel­mez­het­jük ha­son­ló­kép­pen a re­gé­nyek­ben imp­li­cit dra­ma­ti­kus po­ten­ci­ált, de a le­he­tő­ség még nem va­ló­ság, és a Jan­ka es­téi dra­ma­tur­gi­ai meg­le­pe­té­se­ket, és cse­me­gét is tar­to­gat. Mes­­sze töb­bet an­nál, mint amit a drá­ma­for­ma iránt eset­leg meg­lé­vő (so­ká­ig szuny­­nya­dó) von­zó­dás ígér­he­tett.

      A há­rom drá­ma meg­tart­ja – vagy in­kább új­ra­al­kot­ja – a re­gé­nyek­ben meg­lé­vő több­szö­rös né­ző­pon­tot, a töb­bes idő­sí­kot, a meg­sok­szo­ro­zott cse­lek­ményt, az epi­kus ki­in­du­ló­pon­tot, a „for­rást” jel­lem­ző po­li­fó­ni­át. Eh­hez nem an­­nyi­ra meg­őriz­ni, mint in­kább meg­vál­toz­tat­ni kell a re­gé­nyek­ben ki­dol­go­zott kom­po­zí­ci­ós sa­já­tos­sá­go­kat. Ez az­zal a kö­vet­kez­mén­­nyel is jár, hogy a drá­ma­tri­ló­gia – no­ha nyil­ván­va­ló­an adap­tá­ci­ók­ról van szó – nem a re­gé­nyek dra­ma­ti­zá­lá­sa­ként kí­nál­ja ma­gát (hi­á­ba emel­ked­nek azok előz­mény­ként az élet­mű­ben és a re­cep­ci­ó­ban), ha­nem önál­ló, ere­de­ti szín­pa­di al­ko­tá­sok­ként. (Ez­zel is ma­gya­ráz­ha­tó az a fen­tebb érin­tett írói dön­tés, hogy a kö­tet a szer­zői szö­veg­vál­to­za­to­kat, s nem a szín­há­zi meg­va­ló­su­lá­so­két köz­li.)

      En­nek az ere­de­ti­ség­jegy­nek az egyik meg­ala­po­zó­ja olyan dra­ma­tur­gi­ai esz­kö­zök al­kal­ma­zá­sa, ame­lyek ide­ge­nek az epi­ká­tól, és ki­fe­je­zet­ten a drá­ma műneméhez, an­nak tör­té­ne­té­hez kap­cso­lód­nak. Ilyen min­de­nek­előtt az, hogy mind­há­rom drá­ma fel­lép­te­ti a Kart (utal­va bár az an­tik min­tá­ra, de nem kö­vet­ve azt), amely­nek szín­re ho­za­ta­la erő­tel­jes te­at­ra­li­tást biz­to­sít a szö­veg­nek (a szö­veg­be­li szi­tu­á­ci­ók­nak). Ugyan­csak mind­há­rom da­rab­ban gya­ko­ri­ak az – inst­ruk­ció sze­rint – éne­kel­ve elő­a­dott „rep­li­kák”, je­le­ne­tek, ame­lyek szin­tén a te­at­ra­li­tást erősítik. A szö­ve­gek szem­lé­le­té­ben is az a meg­ha­tá­ro­zó at­ti­tűd, hogy eze­ket a hely­ze­te­ket, pár­be­szé­de­ket a szín­re lé­pők fel­mu­tat­ják, de­monst­rál­ják. Nem a be­le­élés, a lé­lek­ta­ni re­a­liz­mus re­gisz­te­ré­ben mo­zog a mű­vek dra­ma­tur­gi­á­ja, ha­nem a te­át­rá­li­san meg­je­le­ní­tett, el­ide­ge­ní­tő mó­don fel­mu­ta­tott szín­re­vi­tel pa­ra­dig­má­já­ban.

      Bár az éne­kek vers­sor­ok­ba tör­del­tek, nin­cse­nek rí­mek, meg­sza­ba­dít­va vég­re a ver­set a ma­gyar po­é­zis ka­lo­dá­já­tól, a rím­kény­szer­től. Ez­ál­tal a – hol a Kar, hol a sze­rep­lők ál­tal elő­a­dott – ver­sek szö­ve­ge sprőd, nyers, szi­lán­kos jel­le­get kap, a lírizálás és ér­zel­gős­ség he­lyett meg­erő­sít­ve az el­tá­vo­lí­tó, el­ide­ge­ní­tő jel­le­get. A dal­be­té­tek több­funk­ci­ó­sak. Van, ami­kor kor­tör­té­ne­ti idé­ze­tek („Min­den as­­szony éle­té­ben jön egy pil­la­nat” – így kez­dő­dik a Jadviga pár­ná­ja szín­pa­di vál­to­za­ta), oly­kor a nar­rá­to­ri át­kö­té­sek sze­re­pét játs­­szák, máskor az ak­tu­á­lis hely­zet kom­men­tár­ja­i­ként mű­köd­nek, és van, ami­kor el­tart­ják-el­tá­vo­lít­ják az ak­tu­á­lis je­le­ne­tet.

      A Kar dra­ma­tur­gi­ai sze­re­pe le­he­tő­sé­get ad Závadának ar­ra is, hogy sza­bad át­já­rást te­remt­sen a sze­re­pek kö­zött, fel­szá­mol­va a pol­gá­ri szín­ját­szás­ban meg­szi­lár­dult egy szí­nész = egy sze­rep gya­kor­la­tát. A Jadviga pár­ná­já­ban a Kar „a da­rab sze­rep­lő­i­ből, vál­to­zó ös­­sze­té­tel­ben” áll ös­­sze (amit az író a min­den­ko­ri szín­re­vi­tel ren­de­ző­jé­re bíz, nem ad inst­ruk­ci­ót az egyes kon­fi­gu­rá­ci­ók­hoz). A Ma­gyar ün­nep ese­té­ben a Kar lét­szá­ma, ös­­sze­té­te­le nin­csen meg­ha­tá­roz­va, a da­ra­bot a Kar éne­ke ke­re­te­zi. A Jan­ka es­té­i­nek Ka­ra két fér­fi­ből és egy nő­ből áll, akik azon­ban kü­lön­fé­le epi­zód­sze­re­pek­ben is meg­je­len­nek (pél­dá­ul párt­iro­dai hi­va­tal­nok­ként, so­főr­ként, nar­rá­tor­ként stb.).

      A Ma­gyar ün­nep­ben és a Jan­ka es­té­i­ben alig van inst­ruk­ció, és a Jadviga pár­ná­já­ban se sok (da­cá­ra a re­gény egy­más­ra ré­te­ge­ző­dő nap­ló­for­má­já­ból adó­dó sok­szá­lú narratívának). Ez, a leg­ko­ráb­bi re­gény­ből leg­utóbb el­ké­szült szín­da­rab a nap­ló egyes szám el­ső sze­mé­lyű né­ző­pont­ját hely­ze­tek­ké igyek­szik szce­ní­roz­ni. E szce­ní­ro­zá­sok­ban meg­le­he­tő­sen konk­rét uta­sí­tá­sok je­len­nek meg a hely­szín­ről, a sze­rep­lők moz­gá­sá­ról, in­ter­ak­ci­ó­i­ról. A Jadviga pár­ná­ja 52 je­le­ne­té­ből több „fe­je­zet­cím­sze­rű” inst­ruk­ci­ó­val in­dul, amely jel­zi a szi­tu­á­ci­ót, a sze­rep­lők ma­ga­tar­tá­sát. Az el­ső fel­vo­nás utol­só je­le­ne­té­nek élén ez áll: „A Kar­ve­ze­tő zon­go­rá­zik és éne­kel – Miso és a pin­cér­nő hall­gat­ja”, a má­so­dik fel­vo­nás pe­dig így kez­dő­dik: „Név­na­pi ven­dég­ség Ondrisnál és Jadvigánál”.

      Az 52 je­le­net­re ta­go­lás vig­net­ták, snit­tek, mikroszituációk ka­le­i­dosz­kóp­ja­ként struk­tu­rál­ja a 110 nyom­ta­tott ol­dal­nyi da­ra­bot, úgy vil­lant­va fel gyors rep­li­ká­kat, kur­ta hely­ze­te­ket, hogy a ki­ha­gyá­sok, ug­rá­sok leg­alább olyan fon­tos kom­po­zí­ci­ós elem­mé vál­nak, mint a szín­re vitt pil­la­na­tok. Igaz, már a nap­ló­re­gény is élt a gyors vál­tá­sok esz­kö­zé­vel: a be­jegy­zé­sek kö­zött sok az alig pár so­ros, gya­ko­ri­ak a ki­ha­gyá­sok, át­ug­rott na­pok, he­tek, idő­szak­ok, gya­ko­ri­ak az idő­be­li vis­­sza­te­kin­té­sek. A ne­gyed­ak­ko­ra ter­je­del­mű drá­ma­vál­to­zat­ban az uta­lá­sok, el­hall­ga­tá­sok még in­ten­zí­veb­bé vál­nak, fe­szült­ség­te­rem­tő ere­jük meg­nő.

      Bár a re­gény el­be­szé­lő ka­rak­te­rét a szín­da­rab nagy­részt pár­be­szé­dek­ké ala­kít­ja, azért a di­a­ló­gus mint for­ma gyak­ran narrációként mű­kö­dik. Egy-egy sze­rep­lő (vagy a Kar) el­me­sél va­la­mit Ondris és Jadviga tör­té­ne­té­ből. Az­tán egy el­be­szélt moz­za­nat élet­re kel, ele­ven pár­be­széd­dé ala­kul, majd vis­­sza­vált narratívába. A re­gényt kez­det­től meg­ala­po­zó nap­ló (Ondrisé) a da­rab zár­la­tá­ban je­le­nik meg, Gregor mond­ja az utol­só előt­ti je­le­net­ben Jadvigának: „Még Ondrisnak ezt a nap­ló­ját kell odaadnom…”. Majd Jadviga éne­ke kö­vet­ke­zik: „Egy­ma­gam­ban be­szél­ge­tek csak, Ondris, a ma­ga nap­ló­mon­da­ta­i­val”. A ki­in­du­ló­pont vég­pont­tá vá­lik te­hát, a dra­ma­tur­gia új­ra­struk­tu­rál­ja a tör­té­ne­tet. Amit a nap­ló el­be­szé­lés­ként, köz­ve­tett mó­don, a nar­rá­tor-nap­ló­író né­ző­pont­ján és köz­ve­tí­té­sén ke­resz­tül fe­je­zett ki, azt a szín­da­rab ele­ven, most tör­té­nő, be­kö­vet­ke­ző ese­mé­nyek­ként, in­ter­ak­ci­ók­ként je­le­ní­ti meg. A tö­re­dé­kek uta­lá­sa­i­ból raj­zo­ló­dik ki va­la­mi szer­te­ága­zó, sok­fe­lé nyi­tott tör­té­net, amely a pár­kap­cso­la­ti komp­li­ká­ci­ók mel­lett já­ték­ban tart­ja a 20. szá­za­di ma­gyar tör­té­ne­lem I. vi­lág­há­bo­rú, Ta­nács­köz­tár­sa­sá­g, Hor­thy­-kor­sza­k, II. vi­lág­há­bo­rú, Rá­ko­si-kor­sza­k át­íve­lő pe­ri­ó­du­sát, ame­lyek hol a hát­te­rét, hol az egyé­ni sors­for­du­la­ta­it al­kot­ják a sze­rep­lők­nek.

      Az Ide­gen tes­tünk és A fény­ké­pész utó­ko­ra alap­ján író­dott Ma­gyar ün­nep, il­let­ve a Jan­ka es­téi egy­aránt egy Weiner Jan­ka ne­vű as­­szonyt ál­lít a sze­rep­lő­lis­ta és a tör­té­net élé­re. A fény­ké­pész utó­ko­rá­ban őt – az Er­dei Fe­renc po­li­ti­kus­ról min­tá­zott Do­há­nyos Lász­ló fe­le­sé­gét – (még) Ger­le Má­ri­á­nak hív­ják. A meg­te­rem­tett név­azo­nos­ság, sze­rep­lő­azo­nos­ság a két da­rab kö­zöt­ti ös­­sze­tar­to­zást még in­kább hang­sú­lyoz­za.

      A Weiner Jan­ka fény­ké­pészt kö­zép­pont­ba he­lye­ző Ma­gyar ün­nep – a Jadviga pár­ná­ja dra­ma­tur­gi­á­já­hoz ha­son­ló­an – ugyan­csak sok kis­je­le­net­ből áll, 38 mik­ro szcé­ná­ra ta­go­ló­dik a da­rab. Egy sze­rel­mi több­szög al­kot­ja a sze­rep­lők kö­zöt­ti vi­szo­nyok cent­ru­mát: Jan­ka sze­re­tő­je, Fló­ri­án Im­re ka­to­na­dip­lo­ma­ta vi­szonyt foly­tat Geiger Már­tá­val is, aki­nek Urbán Vin­ce új­ság­író is a sze­re­tő­je, Im­ré­be Em­ma (Gá­bor De­zső ne­je) is be­le­sze­ret, de az asz­­szony­nak Jan­ká­val is vi­szo­nya van. Bár a drá­má­nak – mint az Ide­gen tes­tünk cí­mű re­gény­nek is – 1940 a köz­pon­ti idő­sík­ja, a da­rab (is) szé­les pa­no­rá­mát nyújt a tá­gabb kor sze­mé­lyes és nem­ze­ti tör­té­nel­mé­ről, a II. vi­lág­há­bo­rú alat­ti és az azt kö­ve­tő évek ma­gyar po­li­ti­kai fo­lya­ma­ta­i­ról. E fo­lya­ma­tok ré­sze­ként lát­juk, ho­gyan ala­kul a köz­pon­ti sze­rep­lők sor­sa. Em­mát a zsi­dó­ül­dö­zé­sek ide­jén le­lö­vik, fér­je, Gá­bor De­zső túl­éli a mun­ka­szol­gá­la­tot, és 1945 má­ju­sá­ban ha­za­tér. 1947-ben, a kom­mu­nis­ta ha­ta­lom ki­épí­té­sé­nek idő­sza­ká­ban, Jan­ka a kö­vet­ke­ző fel­jegy­zést ír­ja a re­gény­ben köz­pon­ti sze­re­pű Do­há­nyos Lász­ló­nak (aki itt a sze­rep­lő­lis­tá­ban meg sem je­le­nik, s az inst­ruk­ció sze­rint a Kar – egé­sze vagy egyik tag­ja – szó­lal meg Do­há­nyos­ként): „Lász­ló, ide föl­ír­tam ne­ked a ne­ve­ket és a ten­ni­va­ló­kat. Egy: Az öcsé­met, Weiner Ot­tót vis­­sza­ho­zat­ni a ki­te­le­pí­tés­ből, Urbán Vin­cét pe­dig az oro­szok fog­sá­gá­ból. Há­rom: Föl­men­tet­ni Fló­ri­án Im­rét – négy: Flamm Johannkát. Mind a négy ár­tat­lan.” E négy ál­do­zat, va­la­mint a le­vél­író és a cím­zett, ha kü­lön­bö­ző mér­ték­ben, el­té­rő ki­dol­go­zott­ság­ban is, de fel­mu­tat­ja, il­let­ve fel­vil­lant­ja a 20. szá­zad kö­ze­pe ma­gyar tör­té­nel­mé­nek vész­ter­hes moz­za­na­ta­it.

      Az idő­sí­kok kö­zöt­ti vál­tást leg­több­ször a je­le­ne­tek élén ál­ló inst­ruk­ci­ók jel­zik. A mo­za­ik­da­ra­bkák nem kro­no­lo­gi­ku­san áll­nak ös­­sze; az idő­sí­kok ke­ve­re­dé­se ké­pes ér­zé­kel­tet­ni előz­mé­nyek és kö­vet­kez­mé­nyek bo­nyo­lult vi­szo­nyát, a sors­for­du­lók vé­let­len­sze­rű­ség­ből és szük­ség­sze­rű­ség­ből ös­­sze­te­vő­dő mo­ti­vált­sá­gát. A da­ra­bot ke­re­te­ző Kar éne­ke az ál­lan­dó­ság és a vál­to­zás egy­ide­jű je­len­lét­ét is ki­fe­je­zi, meg­idéz­ve klasszi­kus köl­tő­ink köz­is­mert so­ra­it. A nyi­tány e so­rok­kal zá­rul: „Tri­a­non­nal mond­juk bal­sor­sunk íté­le­tét, / a sírt, hol nem­zet sül­­lyed el s oly sok a vi­szály. / Ki az Is­ten nyújt fe­lénk, ha küz­dünk, vé­dő kart, / mely ápol, s maj­dan sí­rod is, ha elbukál?” A Ma­gyar ün­nep fi­ná­lé­já­ban pe­dig ezek a so­rok han­goz­nak el: „Ki az Is­ten nyújt fe­lénk, ha küz­dünk, vé­dő kart, / mely ápol, s maj­dan sí­rod is, ha elbukál? / Is­ten ha­lott, nem nyújt, ha küz­desz, vé­dő kart, / s hol nincs szá­mod­ra hely, az or­szág vér­ben áll.” E so­rok­kal zá­rul a szín­da­rab.

      A drá­ma­kö­tet cím­adó da­rab­ja mind­ös­­sze há­rom név­vel ren­del­ke­ző sze­rep­lőt lép­tet fel (Weiner Jan­ka, Do­há­nyos Lász­ló, Adler Je­nő), akik mel­lett a Kar (Fér­fi 1, Fér­fi 2, Nő) al­kot­ja még a mű alak­ja­it. Ka­ma­ra­da­rab vá­lik te­hát A fény­ké­pész utó­ko­ra fél év­szá­za­dot át­fo­gó, pár­hu­za­mos élet­tör­té­ne­te­ket el­be­szé­lő re­gé­nyé­ből. A könyv­bo­rí­tó­ról köl­csön­vett ké­pi uta­lást fel­hasz­nál­va, a re­gényt Möbius-szalagként egy­más­ba fo­nó­dó narratívák al­kot­ják, a szö­veg 1942 au­gusz­tu­sá­ban kez­dő­dik, az utol­só ol­da­la­kon pe­dig 1992-ben va­gyunk. A Jan­ka es­téi – ahogy Závada is fo­gal­maz – a re­gény nyo­mán író­dott, de nem vál­lal­ko­zott (és a vá­lasz­tott mű­faj, a ka­ma­ra­drá­ma alap­ján nem is vál­lal­koz­ha­tott) a re­gény adap­tá­ci­ó­já­ra.

      A 19 je­le­net­re kom­po­nált két fel­vo­ná­sos szín­da­rab Jan­ka és Do­há­nyos kap­cso­la­tát, il­let­ve a fér­fi op­por­tu­nis­ta és ha­ta­lom­éhes ma­ga­tar­tá­sát, nő­fa­ló ter­mé­sze­tét ál­lít­ja elő­tér­be. A da­rab nem 1942-ben, ha­nem 1981-ben kez­dő­dik, ami­kor Jan­ka a párt­köz­pont­ban kez­de­mé­nye­zi, hogy tíz éve el­hunyt fér­jé­ről, Do­há­nyos­ról kü­lön­fé­le in­téz­mé­nye­ket ne­vez­ze­nek el. A má­so­dik je­le­net­ben már fel­idé­ző­dik az 1942-es fa­lu­ku­ta­tói te­rep­mun­ka idő­sza­ka, ami­kor „a Bé­kés me­gyei tó­tok­nál” a fény­ké­pész Jan­ka a szo­ci­og­rá­fus Do­há­nyos­sal meg­is­mer­ke­dik. E két idő­pont kö­zöt­ti év­ti­ze­dek, tör­té­nel­mi for­du­ló­pont­ok vil­lan­nak fel a da­rab to­váb­bi je­le­ne­te­i­ben. A Kar­ként fel­lép­te­tett két fér­fi és egy nő több­nyi­re kü­lön-kü­lön, nem Kar­ként, ha­nem konk­rét ala­kok sze­re­pé­ben lép szín­re, meg­je­le­nít­ve a szín­pa­di el­be­szé­lé­sek­ben em­lí­tett sze­mé­lye­ket, köz­tük Do­há­nyos sű­rűn vál­to­ga­tott sze­re­tő­it, a pá­lyá­ja meg­ha­tá­ro­zó pil­la­na­ta­i­ban fel­buk­ka­nó ala­ko­kat (pél­dá­ul: mi­nisz­ter­el­nök, ügyész, csi­nov­nyi­kok, so­főr), il­let­ve a Jan­ka sa­ját élet­út­ján meg­je­le­nő sze­mé­lye­ket. Ez utób­bi­ra pél­da a II. fel­vo­nás 8. je­le­ne­te, amely 1981-ben Pá­rizs­ban ját­szó­dik, ahol Jan­ka fel­ke­re­si a fi­át. Jan­kán kí­vül a je­le­net töb­bi sze­re­pét (nar­rá­tor, por­tás, szo­ba­as­­szony, a fia: Mi­hály, az­az Michel) a Kart al­ko­tó két fér­fi, il­let­ve egy nő játs­­sza, egye­di ka­rak­te­rek­ként, nem Kar­ként.

      A sze­rep­ös­­sze­vo­nás­nak ez a dra­ma­tur­gi­ai meg­ol­dá­sa le­he­tő­vé te­szi a hely­zet- és sze­rep­vál­tá­sok fel­gyor­sí­tá­sát és az át­tű­né­se­ket. Emel­lett a dra­ma­ti­zá­lás mód­sze­ré­nek van­nak ha­gyo­má­nyos meg­ol­dá­sai is, a re­gény egyes szö­veg­he­lye­i­nek pon­tos (vagy kö­zel pon­tos) át­vé­te­lei. Er­re pél­da a re­gény­nek az a je­le­ne­te, amely­ben Ger­le Má­ri­át (a da­rab­ban Weiner Jan­kát) az ügyész­ség ki­hall­gat­ja egy ’56 őszén Do­há­nyos (és Adler) ál­tal írott röp­irat­tal kap­cso­lat­ban.

      A re­gény ezt a je­le­ne­tet a kö­vet­ke­ző­kép­pen me­sé­li el: „Ger­le Má­ri­át azon­ban még egy­szer vis­­sza­hív­ták, mert az ügyész az ak­tá­ban ta­lá­lom­ra rá­la­po­zott egy olyan mon­dat­ra, amely nem il­lett a konst­ruk­ci­ó­ba – ez egyéb­ként a mi val­lo­má­sunk­ból szár­ma­zott. Igaz-e te­hát, hogy az­nap haj­nal­ban, mi­kor az au­tó­hoz in­dul­tunk, az aj­tó­ból vissza­for­dul­va Do­há­nyos elv­társ va­la­mi­re uta­sí­tot­ta vol­na még Adler Je­nőt. El­hang­zott-e vagy sem, idéz­te az ügyész azt a mon­da­tot, mi­sze­rint a nyu­ga­ti ha­tal­mak­nak meg ké­ne nyug­tat­ni­uk a Szov­jet­uni­ót, hogy nem fog sé­rül­ni az ő sze­mük­ben a presz­tí­zse, ha nem avat­ko­zik be Ma­gyar­or­szá­gon.”

      A Jan­ka es­té­i­ben ugyan­ez a hely­zet ily mó­don sze­re­pel:

KAR – NŐ egy ak­tá­ban ta­lál va­la­mit.

De van itt még va­la­mi. Weiner Jan­kát ké­rem még egy­szer! Igaz-e, hogy tá­vo­zá­sa­kor Do­há­nyos Lász­ló az aj­tó­ból vis­­sza­for­dul­va va­la­mi­re uta­sí­tot­ta még Adler Je­nőt? El­hang­zott-e vagy sem, mi­sze­rint – idé­zem – „a nyu­ga­ti ha­tal­mak­nak meg ké­ne nyug­tat­ni­uk a Szov­jet­uni­ót, hogy nem fog sé­rül­ni az ő sze­mük­ben a presz­tí­zse, ha nem avat­ko­zik be Ma­gyar­or­szá­gon”?

A szin­te szó sze­rin­ti egye­zés el­le­né­re a két szö­veg­hely más funk­ci­ót kap az el­té­rő kon­tex­tus­tól és a narratívába, il­let­ve a je­le­net­sor­ba tör­té­nő el­té­rő be­ágya­zott­ság­tól. Ez a pél­da és a ko­ráb­bi­ak is ta­nú­sít­ják, hogy Závada Pál szín­da­rab­jai – bár ki­in­du­ló­pont­juk a szer­ző egy-egy sa­ját re­gé­nye – dra­ma­tur­gi­ai szem­pont­ból ere­de­ti mun­kák.

      Re­gény­író­ként Závada a Jadviga pár­ná­já­val rob­bant be a kor­társ ma­gyar re­gény­iro­da­lom­ba. En­nek a mos­ta­ni drá­ma­kö­tet­nek – amely­nek cí­me ugyan­azt a nyel­vi szer­ke­ze­tet al­kal­maz­za, mint az az 1997-es re­gény – a könyv­bo­rí­tó­ja ép­pen olyan, mint azé a re­gé­nyé volt. Azo­nos a fe­dé­len a be­tű­tí­pus és a be­tű­mé­ret, a név és a cím el­ren­de­zé­se, a bo­rí­tó al­ján a ki­csiny kép­il­luszt­rá­ció mé­re­te. A szín­ben van ugyan ár­nya­lat­nyi el­té­rés, de a 2012-es bo­rí­tó még­is a Jadviga pár­ná­ja iker­kö­te­té­nek mu­tat­ja a Jan­ka es­té­it. Ta­lán a Mag­ve­tő Könyv­ki­adó ha­son­ló sor­sot szán en­nek a drá­ma­kö­tet­nek, mint ami más­fél év­ti­ze­de a Jadviga pár­ná­ját fo­gad­ta, hogy mi­ként ak­kor az­zal a köny­vé­vel Závada Pál be­rob­bant a kor­társ ma­gyar re­gény­iro­da­lom­ba, ak­ként lép­jen fel ez­út­tal ez­zel a drá­ma­kö­tet­tel a kor­társ drá­ma szín­pa­dá­ra is.