(Cson­gor és Tün­de) A fe­ke­té­re fes­tett já­ték­tér­ben füst fo­gad­ja a né­ző­ket, ami­kor el­fog­lal­ják he­lyü­ket a te­rem két hos­­szan­ti ol­da­lán. A tég­la­lap ala­kú tér­be a rö­vid ol­da­lak­ról két hosz­­szú, fer­de lét­ra nyú­lik be egy­más­tól el­tol­va, az­az a dísz­let minimalista, s eb­ből rög­tön sejt­he­tő, hogy itt a tün­dér­vi­lá­got nem a szín­ház­tech­ni­kai bra­vú­rok­nak, ha­nem a fan­tá­zi­á­nak kell meg­ele­ve­ní­te­nie. Az egyik lét­ra te­te­jén szó­lal meg Cson­gor (Za­ka­ri­ás Má­té): „Min­den or­szá­got be­jár­tam, / Min­den mes­­sze tar­to­mányt, / S aki ál­ma­im­ban él, / A di­csőt, az égi szé­pet / Sem­mi föl­dön nem ta­lál­tam”. A cso­dá­la­tos al­ma­fa jel­zés­sze­rű­en ele­ve­ne­dik meg, a men­­nye­ze­ten füg­gő né­hány lám­pács­ka hi­va­tott meg­je­le­ní­te­ni. Mirígyként Pász­tó Re­ná­ta rög­tön len­dü­le­te­sen kez­di a sze­re­pét, Cson­gor­ra zú­dí­tott szó­ára­da­ta s bo­szor­ká­nyos ne­ve­té­se tá­voz­tá­ban el­ső­ran­gú. Ze­ne hal­lat­szik, szo­lid underground gi­tár­ze­ne, mely a je­le­ne­tek át­kö­té­se­i­nél, de oly­kor a szín­pa­di be­széd hát­te­ré­ben is szól. Meg­le­pe­tés­re Hollósi Or­so­lya Tün­de sze­re­pé­ben te­to­vá­lá­sok­kal dí­szí­tett lány­ként je­le­nik meg. Il­ma (Ahmann Tí­mea) strand­pa­pucs­ban trampliskodik, amit – hogy nyo­mo­kat hagy­jon – le­vesz a lá­bá­ról, s az­tán ke­zé­ben a vi­et­na­mi pa­puc­­csal foly­tat­ja a pár­be­szé­det Cson­gor­ral. A már a szer­ző ál­tal sem re­a­lisz­ti­ku­san ér­tett, ha­nem egy­faj­ta időt­len rég­múl­tat metaforizáló „po­gány kúnok ide­jé­ből” a ren­de­ző Tóth And­rás Er­nő lát­vá­nyo­san a mai vi­lág fe­lé moz­dít­ja el a tör­té­net meg­je­le­ní­té­sét. S rög­tön ér­zé­kel­he­tő, hogy a je­len­tős részt kö­zép­is­ko­lás­ok­ból ál­ló kö­zön­ség ak­tív fi­gye­lem­mel re­a­gál, dí­jaz­va azt, hogy a nem­ze­ti klas­­szi­kus itt nem egyen­lő az avítt­ság­gal, a da­gá­lyos­ság­gal, a kö­te­le­ző una­lom­mal.

      Az ör­dög­fi­ó­kák – Kurrah: Sza­bó Márk Jó­zsef, Berreh: Nagy Pé­ter, Duz­zog: Hor­váth Ma­rin – ki­rob­ba­nó ele­ven­ség­gel fog­lal­ják el a já­ték­te­ret. Szín­re lé­pé­sük ha­tá­sos­sá­gá­nak alap­ja, ahogy hár­man négy aj­tón szá­gul­doz­nak ki és be ki­szá­mít­ha­tat­la­nul, ve­szély­ér­ze­tet kelt­ve a né­ző­ben. Arc- és test­fes­té­sük – Nagy Sa­rol­ta mun­ká­ja – is ri­asz­tó, vö­rös és fe­ke­te; mez­te­len lá­buk az ál­la­ti­as vad­sá­got jel­zi, mely épp el­len­té­te Tün­de szű­zi­es, tisz­ta me­zít­lá­bas­sá­gá­nak. Ör­dö­gi mi­vol­tu­kat hi­te­le­sen bi­zo­nyít­ja majd a ró­ka­evé­si je­le­net, ami­kor Mirígy át­vál­toz­ta­tott le­á­nyát mar­can­gol­ják – ez­út­tal na­tu­rá­lis mó­don, egy élet­hű kellékróka bel­ső­sé­ge­it cin­cál­va fo­guk­kal – tu­laj­don any­ja előtt, mi­köz­ben bru­tá­lis vic­cet fa­rag­nak az eset­ből: „Kell-e ró­ka­hús, Mirígy?”. A ké­sőb­bi­ek­ben az­tán, ahogy Tün­dé­ről el­tű­nik a „te­to­vá­lás” – e sti­li­zált (növény?)ornamentika va­ló­szí­nű­leg a fantasyk vi­dé­ké­ről szár­ma­zik, és le­het­sé­ges, hogy a fi­a­ta­labb né­ző­ge­ne­rá­ci­ók­nak egy­ből A Gyű­rűk Ura tün­dé­it jut­tat­ta eszük­be –, úgy az ör­dög­fi­ó­kák­ról is fogy a fes­ték, s már kon­szo­li­dál­tabb ki­né­zet­tel vál­nak a da­rab vé­gén Tün­de szol­gá­ló­i­vá, ám e lát­szat meg­té­vesz­tő­nek bi­zo­nyul.

      A tün­dér­vi­lág­ról, bo­szor­kány­ról, ör­dö­gök­ről szó­ló me­se el­vi­leg kor­ta­lan, s ez a „történetietlensége” akár ös­­sze­kö­tő kap­csot is je­lent­het­ne a fantasykat fo­gyasz­tó ge­ne­rá­ci­ók fe­lé. Ám a da­rab erő­sen köl­tői nyel­ve nem te­szi kön­­nyű­vé a be­fo­ga­dást a mai, fő­képp a fi­a­tal szín­ház­né­zők szá­má­ra. Kü­lö­nö­sen ak­kor, ha az elő­adás a szö­veg­mon­dás fel­fo­ko­zott di­na­mi­ká­já­val is fi­gye­lem­be ve­szi a fi­a­ta­lok be­fo­ga­dá­si se­bes­sé­gét, me­lyet az internet rö­vid ter­je­del­mű in­for­má­ció­adag­jai és a gyors vá­gá­sú fil­mek rit­mu­sa ha­tá­roz­nak meg. Így vi­szont Vö­rös­mar­ty las­san két­száz éves szö­ve­ge (1831) – mely a ná­la 20-30 év­vel ké­sőb­bi iro­da­lom mo­der­ni­zá­ló­dó nyel­vé­nél is ér­zé­kel­he­tő­en ré­gibb – egyes hely­ze­tek­ben az ért­he­tő­ség ha­tá­rá­ra ke­rül. E szem­pont­ból a leg­jobb Hollósi Or­so­lya ala­kí­tá­sa, aki ké­pes az át­élt­sé­get a szép szö­veg­mon­dás­sal egye­sí­te­ni.

      A fen­ti ne­héz­sé­get is le­győ­zi azon­ban az elő­adás hu­mo­ra, mellyel Vö­rös­mar­ty is élt, fő­ként Bal­ga és Il­ma te­nye­res-tal­pas fi­gu­rá­i­nak meg­al­ko­tá­sa­kor. Ahmann Tí­mea és Inhof Kor­nél is él­ve­ze­te­sen ala­kí­ta­nak, kü­lö­nö­sen az utób­bi hasz­nál­ja ki a Bal­ga sze­re­pé­ben adó­dó ös­­szes le­he­tő­sé­get, s a tün­dér­vi­lág leg­mas­­szí­vabb el­len­pont­ja­ként vér­bő já­ték­kal hoz­za a föl­di örö­mök­re vá­gyó kor­lá­tolt szol­gát. A ru­há­kat ter­ve­ző Herczig Zsó­fia öt­le­te nyo­mán fel­tűrt szá­rú csí­kos me­le­gí­tő­ben, ret­te­ne­tes – az NDK mi­nő­ség­re ha­ja­zó – szan­dál­ban (zoknival!, ahogy du­kál) pa­rá­dé­zik.

      A hu­mor má­sik for­rá­sát a mo­der­ni­zált gesz­tu­sok, tu­da­tos anak­ro­niz­mu­sok ké­pe­zik, me­lye­ket a ren­de­ző sok in­ven­ci­ó­val al­kal­ma­zott. Ilyen pél­dá­ul a hall­ga­tást jel­ző, a száj­ra zippzárt hú­zó moz­du­lat Tün­de és Il­ma kö­zött, vagy ami­kor Cson­gor a szol­gá­ját ab­rik­tol­ja, s Bal­ga te­nyér­rel a föl­det pü­föl­ve jel­zi – mint csel­gán­cso­zó a ta­ta­min – a meg­adást. Haj­nal bi­ro­dal­má­ban a „csa­jok” nap­szem­üveg­ben lej­te­nek, ami Il­ma kö­zön­sé­ges­sé­gé­hez nagy­sze­rű­en pas­­szol, ám Tün­de éte­ri ka­rak­te­ré­hez már ke­vés­bé il­le­ne. Igaz, ez a Tün­de né­ma­já­té­ká­ban mo­der­nebb nő­ként in­csel­ke­dik Cson­gor­ral ta­lál­ko­zá­suk al­kal­má­val, mint vár­nánk. A csá­bí­tás­nak pe­dig egye­ne­sen a pa­ró­di­á­ját ad­ja elő Le­dér sze­re­pé­ben Bagi An­na, aki va­la­mi­fé­le mai rúd­tán­cos test­moz­gást ka­ri­kí­roz­va ámít­ja té­ve­dés­ből Cson­gor he­lyett Bal­gát, aki a gro­teszk ha­tást fo­koz­va utá­noz­za a moz­du­la­ta­it. (E csá­bí­tás ered­mé­nye ab­ban a gegben vég­ző­dik, hogy Le­dér a sa­ját ko­ráb­bi, a né­ző­té­ren üre­sen ma­radt he­lyé­re ve­ze­ti Bal­gát, aki csu­kott szem­mel az egyik né­zőt kez­di ölel­get­ni.) A fen­ti­ek­kel ösz­­sze­il­lő ze­nei gesz­tus, ami­kor az ere­de­ti öt fel­vo­nást a hú­zá­sok­kal meg­rö­vi­dít­ve és két rész­be vá­gó elő­adás el­ső fe­lé­nek vé­gén egy­szer csak fel­hang­zik a Bi­zott­ság együt­tes ikonikus da­la, a Kamikazé („le­het­nék én is kamikázé”).

      A vi­lá­gí­tás, Mikuli Já­nos mun­ká­ja erős drá­mai ef­fek­tu­so­kat al­kal­maz. A fej­gép több íz­ben is több­let hang­súlyt he­lyez egy-egy sze­rep­lő­re (pél­dá­ul ki­eme­li Cson­gort a kez­dő je­le­net­ben, más­kor a Tu­dós ke­se­rű sza­va­i­nak ad nyo­ma­té­kot). Ér­te­lem­sze­rű­en kü­lö­nö­sen a sö­tét, nyo­masz­tó han­gu­la­tú je­le­ne­tek­ben tud ér­vé­nye­sül­ni a vi­lá­gí­tás kont­rasz­tos ha­tá­sa – me­lye­ket gyak­ran ze­nei alá­fes­tés, il­let­ve han­gok, zö­re­jek is meg­tá­mo­gat­nak –, ilyen pél­dá­ul Mirígy je­le­ne­te a kút­nál, vagy ami­kor Tün­de és Il­ma az Éj­nél jár­nak. Ez utób­bi je­le­ne­tet kö­ve­tő­en pe­dig szin­te fény­ből al­ko­tott tér jön lét­re (ŕ la Al­bert Speer) a go­moly­gó füst át­vi­lá­gí­tá­sá­val.

      Ko­moly hang­súlyt kap az elő­adás­ban a Kal­márt, a Fe­je­del­met és a Tu­dóst is egy sze­mély­ben ját­szó Inhof Lász­ló ala­kí­tá­sa. A há­rom sze­rep el­ső fel­buk­ka­ná­sa­kor, ami­kor Cson­gor tő­lük kér­de­zős­kö­dik sze­rel­me lak­he­lye, Tün­dér­hon iránt, Vö­rös­mar­ty ki­áb­rán­dí­tó vá­la­szo­kat ad a szá­juk­ba. A pénzt, a ha­tal­mat és a tu­dást al­le­go­ri­zá­ló fi­gu­rák a föl­di élet ke­re­tei kö­zé szo­rít­va sem­mi­fé­le se­gít­sé­get sem tud­nak nyúj­ta­ni a tün­dé­ri vi­lág el­éré­sé­hez. Tu­da­tos, a sze­re­pet radikalizáló ren­de­zői dön­tés, ahogy az ere­de­ti­től el­té­rő­en a Tu­dós azt a mon­da­tot is­mé­tel­get­ve zár­ja a je­le­net vé­gét, hogy „Sem­mit sem tu­dok!”. A má­so­dik al­ka­lom­mal, ami­kor új­ból ta­lál­ko­zunk ve­lük, már tönk­re­ment, ku­dar­cos em­be­rek. Inhof a já­ték­tér egyik ol­da­lá­tól ret­ten­tő las­san jut át a má­sik­ra úgy, hogy ki­áb­rán­dult, sú­lyos mon­da­ta­it szin­te alig tud­ja fel­ci­pel­ni a lét­rán, amely­re fel­hág.

      A mai kor att­ri­bú­tu­ma­i­nak leg­hang­sú­lyo­sabb­ja az elő­adás­ban a ká­bí­tó­szer. Az ere­de­ti szö­veg álom­po­rát, me­lyet Mirígy ad az ör­dö­gök­nek Cson­gor el­al­ta­tá­sá­ra, s me­lyet azok nyúj­ta­nak át ne­ki, Za­ka­ri­ás Má­té gesz­tu­sai ré­vén ká­bí­tó­szer­ként azo­no­sít­juk. „Hí­vat­lan, bű­nös álom”, mond­ja Vö­rös­mar­tyval, és fel­szip­pant­ja az anya­got. Az­tán ez a szip­pan­tás-mo­tí­vum még egy­szer meg­is­mét­lő­dik az elő­adás vé­ge fe­lé, ahol is­mét az ör­dö­gök­től kap­ja a port tar­tal­ma­zó kis ta­sa­kot. Il­lik mind­eh­hez a da­rab vé­gi gyil­kos­ság is, mely­ről azon­nal szót ej­tek.

      Az igaz­ság­hoz tar­to­zik, hogy két elő­adást néz­tem meg. Elő­ször volt egy pont, ahol mint­ha hal­lot­tam vol­na va­la­mit, de tel­je­sen bi­zony­ta­lan vol­tam ben­ne, jól ér­tet­tem-e. „mi min­de­nütt ott va­gyunk, mint a nap­fény”, mond­ja ere­de­ti­leg Dimitri, a rác kocs­má­ros a szö­veg­ben. Má­so­dik al­ka­lom­mal már szin­te biz­tos­ra vet­tem, hogy azt te­szi hoz­zá a mon­dat­hoz a sze­re­pet ala­kí­tó Inhof Lász­ló, hogy „Sonnenschein”. Mi­vel nem a Sör­gyá­ri cap­ric­ci­ó­ban va­gyunk, ahol Pe­pin bá­csi a cseh (for­dí­tás­ban: ma­gyar) ki­fe­je­zé­se­ket rend­sze­re­sen le­for­dít­ja a Mo­nar­chia ka­to­na­sá­gá­nál ta­nult né­met­jé­re („meg­fi­gye­lő­ál­lás, mi­sze­rint Beobachtungsstelle”), ezért föl­me­rül a kér­dés, va­jon mit gon­dol­junk e vá­rat­lan né­met­re for­dí­tás­ról? Az­tán, hogy ne le­gye­nek két­sé­ge­ink, el­hang­zik egy „Aj­vé” is. A mo­der­ni­zá­lás je­gyé­ben a szerb zsi­dó­vá lett. Te­hát a zsi­dók ott van­nak min­de­nütt – ez len­ne az üze­net? De még ha eszünk­be jut is ké­sőbb Sza­bó Ist­ván film­je, A nap­fény íze, a Sonnenschein (Sors) csa­lád tör­té­ne­té­vel, ak­kor is mi­re ju­tunk ál­ta­la? Én azt hi­szem, a meg nem gon­dolt gon­do­lat ese­te ez.

      Mint em­lí­tet­tem, két­szer is meg­néz­tem a da­ra­bot. El­ső al­ka­lom­mal (má­jus 7-én) mint­ha fá­radt elő­adást lát­tam vol­na, amely nem tud­ta iga­zán el­hi­tet­ni ve­lem a da­rab vé­gén esz­kö­zölt ra­di­ká­lis vál­toz­ta­tást. Má­sod­szor­ra (má­jus 13-án) már vé­gig ki­vá­ló tem­pó­ban folyt a já­ték, s meg­győ­ző­en ad­ta elő a JESZ tár­su­la­ta Cson­gor ha­lá­lát. Mell­be­vá­gó for­du­lat ez, mely ké­szü­let­le­nül éri a né­zőt. Mi­u­tán ugyan­is az ör­dög­fi­ó­kák Tün­de „bar­na szol­gái” let­tek, s tel­je­sí­tik an­nak pa­ran­csát, el­fog­ván az ar­ra té­ve­dő Cson­gort, egyi­kük – mi­u­tán új­ból „dro­got” ad ne­ki, ami­től az el­al­szik – az ere­de­ti szö­veg­ben nem sze­rep­lő „és a bos­­szú?” fel­ki­ál­tás­sal le­szúr­ja. Tóth And­rás Er­nő ren­de­zé­sé­ben Tün­de ezt ész­lel­ve így már a ha­lott sze­rel­mé­hez in­té­zi a kö­vet­ke­ző sza­va­kat: „És nyu­god­jál; még nem il­lik / Meg­za­var­nom ál­mo­dat. / Több gyö­nyör­rel vá­rom én azt / Földerítni; még nyu­god­jál, / S ál­modd bol­dog­sá­go­mat.” A tra­gi­kus vég akár­mi­lyen szent­ség­tö­rő is az ere­de­ti mű­re néz­ve, még­sem Vö­rös­mar­ty mű­vé­nek meg­ha­mi­sí­tá­sa­ként hat. A szö­veg hú­zá­sá­val, ki­ha­gyá­sok­kal kon­zek­ven­sen meg­va­ló­sí­tott önál­ló ren­de­zői ér­tel­me­zés­sé vá­lik, még­hoz­zá erő­seb­bé, mint az ere­de­ti be­fe­je­zés. Álom és ha­lál egy­más­ra írá­sa rá­adá­sul a gö­rög mi­to­ló­gia mély­sé­ge­i­be vis­­sza­ve­ze­tő tu­dás­ra tá­masz­ko­dik, ahol Hüpnosz és Thanatosz, az álom és a ha­lál is­te­nei iker­test­vé­rek. Új színt visz a vég­já­ték­ba az is, ahogy Tün­de meg­ren­dült­sé­gét lep­lez­ve bo­csát­ja út­nak a sze­rel­me­sen kö­te­ke­dő („Oh, te drá­ga ol­dal­csont”) föl­di párt, Il­mát és Bal­gát, akik ha nem is ab­ban a ma­gas­ren­dű ér­zel­mi kör­ben mo­zog­nak, mint gaz­dá­ik, ám kö­zös bol­dog­sá­guk tény­le­ge­sen meg­va­ló­sul, s ez erős el­len­pon­tot ké­pez a má­sik ket­tő sor­sá­val. Hollósi Or­so­lyá­nak a ha­lott Cson­gor­hoz szó­ló utol­só mon­da­ta is új, fáj­dal­mas ér­tel­met nyer: „Megzavarhatatlanúl / Így fo­gunk mi kéj­ben él­ni / S a vi­lág­gal nem cse­rél­ni.” A happy enddel szem­ben a bol­dog­ta­lan vég meg­ren­dí­tő ere­je, mint oly sok­szor az iro­da­lom­ban és a szín­ház­ban, ez­út­tal is fe­lül­ke­re­ke­dik.

(An­ti­go­né) Már a ta­va­lyi év vé­ge fe­lé be­mu­tat­ta a Janus Egye­te­mi Szín­ház Szo­phok­lész An­ti­go­né­ját a ma­ros­vá­sár­he­lyi Beczásy Áron ren­de­zé­sé­ben, de vé­gül az új év­ben át­ala­kí­tá­sok­kal egy­faj­ta kö­zös­sé­gi pro­duk­ci­ó­ként ke­rült szín­re, a ren­de­ző ne­vé­nek ki­eme­lé­se nél­kül. A kez­de­ti ver­zi­ót nem volt mó­dom lát­ni, be­nyo­má­sa­i­mat a má­jus 15-i elő­adás alap­ján fo­gal­ma­zom meg. A be­fo­ga­dó­nak szó­ló el­ső je­lek már a da­rab kez­de­te előtt, a rá­han­go­ló­dást se­gí­ten­dő meg­je­len­nek: a né­zők az óko­ri gö­rög szín­ház theatronját idé­ző, a já­ték­te­ret pat­kó alak­ban öve­ző, kat­lan­sze­rű né­ző­té­ren fog­lal­hat­nak he­lyet, mi­köz­ben Gö­rög­or­szág­ra em­lé­kez­te­ti őket a hang­szó­rók­ból szó­ló ka­bó­ca­hang is.

      Erős fel­ütés­sel kez­dő­dik az elő­adás: An­ti­go­né sze­re­pé­ben Kóger Sá­ra vö­rös­re fes­tett ha­jú punk lányt ala­kít, me­rész, váll nél­kü­li ru­há­ban, rö­vid csiz­má­ban, aki már a meg­je­le­né­sé­vel su­gall­ja a tár­sa­dal­mi el­vá­rá­sok­kal szem­be­ni el­len­ál­lá­sát. Test­vé­ré­vel, Iszménével (Krassói Bo­ró­ka) foly­ta­tott nyi­tó pár­be­széd­ében az­tán he­ves, in­du­la­tos meg­szó­la­lá­sa­i­val to­vább erő­sí­ti ezt a ka­rak­tert. Nem ér­dek­li az új ki­rály, Kreón tár­sa­dal­mi-po­li­ti­kai szem­pont­ok alap­ján ho­zott ren­del­ke­zé­se – mely a Thébát vé­dő Eteoklészt mél­tó te­me­tés­sel „ju­tal­maz­za”, az el­le­ne tá­ma­dó Polüneikészt pe­dig még ha­lá­la után is bün­te­ti a te­me­tet­len­ség stig­má­já­val –, sa­ját daimónjára, lel­ki­is­me­re­té­re hall­gat­va az is­te­nek ősibb tör­vé­nyét is­me­ri csak el, mely sze­rint min­den ha­lot­tat el kell te­met­ni. An­ti­go­né­val szem­ben Iszméné kon­szo­li­dált meg­je­le­né­sé­vel – ma­gas nya­kú gar­bó, fe­ke­te nad­rág – is ér­zé­kel­te­ti kon­for­miz­mu­sát, aki nem vál­lal­ja a konf­lik­tust a föl­di ha­ta­lom­mal, in­kább lel­ki­is­me­re-t­ét pró­bál­ja meg­nyug­tat­ni a „gyön­ge nők” alá­ve­tett­sé­gé­nek ké­nyel­mes szó­la­má­val. Vi­tá­juk köz­ben a mö­göt­tük hú­zó­dó aj­tó­so­ron oly­kor öl­tö­nyös-nyak­ken­dős fi­a­tal­em­be­rek lép­nek ki és be né­mán, fe­nye­ge­tő je­len­lét­ük a pár­be­széd szü­ne­tel­te­té­sét kö­ve­te­li meg, a fé­le­lem lég­kör­ét áraszt­ják min­den meg­je­le­né­sük­kel.

      A mai és az ar­cha­i­kus tör­té­ne­ti idő­sí­kok kö­zött osz­cil­lál az elő­adás, a kor­társ ha­tal­mi kül­ső­sé­ge­ket a gö­rög tra­gé­di­á­ba emel­ve plasz­ti­kus­sá te­szi az au­to­nóm sze­mé­lyi­ség és a min­den­ko­ri po­li­ti­kai gé­pe­zet konf­lik­tu­sát. A szín­vál­tás alatt a né­ző­té­ren élő­ben fel­hang­zó ke­mény dob­szó ősi hang­ja­it kö­ve­tő­en egy­szer csak mai saj­tó­tá­jé­koz­ta­tó­ba csöp­pe­nünk, ame­lyet kameramann (Kiss Lász­ló) és mai mó­don ki­fes­tett, mi­ni­szok­nyás ri­por­ter­nő (Csernák Eni­kő) rög­zít ép­pen. Kreón (Sza­bó Márk Jó­zsef) li­la ing­ben, a maf­fi­ó­zó és a po­li­ti­kus öt­vö­ze­té­nek tű­nik, mel­let­te is­mét öl­tö­nyö­sök, rez­ze­net­le­nül, ér­ze­lem nél­kül szol­gál­nak. Kreón ren­del­ke­zé­se alatt vé­res le­pel­be ta­kart holt­tes­tet húz­nak be a szín­re, amit fe­ke­té­be bur­kolt, ének­lő si­ra­tó­as­­szony­ok tisz­tí­ta­nak meg – a ka­me­ra előtt! A ha­lál, il­let­ve a gyász ele­mi té­nyé­nek mé­dia­ese­mén­­nyé vál­toz­ta­tá­sa az elő­adás ta­lán leg­erő­sebb gesz­tu­sa, mely meg­döb­ben­tő­en szem­be­sí­ti a né­zőt az­zal, hogy a mé­dia köz­ve­tí­té­se ré­vén egé­szen biz­to­san egy lé­pés­sel tá­vo­labb ke­rü­lünk az ese­mény­től, az ele­mi té­nyek, tör­té­né­sek va­ló­sá­gá­tól. Meg az azok ál­tal ki­vál­tott ér­zel­mek­től, s ta­lán nem túl­zás, az igaz­ság­tól is. Mi­u­tán a meg­tisz­tí­tott holt­tes­tet ki­vi­szik, a le­pel vé­res rongy­cso­mó­ként – a memento mori! je­le­ként – egész ad­dig a já­ték­tér ele­jén lát­ha­tó, amíg Kreón vis­­sza nem von­ja An­ti­go­né ha­lá­los íté­le­tét, s be­le nem egye­zik Polüneikész el­te­me­té­sé­be.

      A kar sze­re­pel­te­té­se hang­sú­lyos és öt­le­tes, hisz ők lép­tek szín­re ének­lő si­ra­tó­as­­szony­ok­ként az imént, majd mi­u­tán az Őr (Nagy Pé­ter) be­je­len­ti a ki­rály­nak, hogy va­la­ki a til­tá­sa el­le­né­re még­is el­te­met­te Polüneikész hul­lá­ját, a kar új­ból meg­je­le­nik: az idő­mér­té­kes ver­se­lést rit­mi­zál­va ad­ja elő úgy, hogy a kart al­ko­tó lá­nyok a né­ző­tér el­ső so­rá­ban üre­sen ha­gyott he­lyek­re áll­nak, majd ott ül­nek le, új­bó­li meg­szó­la­lá­suk­ra vár­va. Dob­szó­val kí­sért kán­tá­lá­suk is­mét a da­rab ar­cha­i­kus ré­te­gét erő­sí­ti. A ne­ve­ze­tes he­lyen „az em­ber a leg­na­gyobb cso­da” ál­lí­tást hall­juk majd tő­lük, ez áll Mé­szöly De­zső itt hasz­nált for­dí­tá­sá­ban, ami már ke­vés­bé en­ged te­ret az em­be­ri nem nagy­sze­rű­ség­ét hir­de­tő, szé­les kör­ben is­mert fél­re­ér­tés­nek, mi­sze­rint „az em­ber­nél nincs sem­mi cso­dá­la­to­sabb” (Trencsényi-Waldapfel Im­re for­dí­tá­sa).

      Az el­fo­gott An­ti­go­né Kreón kér­dé­sé­re vá­la­szul mar­ká­ból ho­mo­kot szór a föld­re, meg­mu­tat­va, mi­ként te­met­te el test­vér­báty­ját. A fe­hér szék, mely az előbb még Kreón trón­ja volt, most An­ti­go­né val­la­tó­szé­ké­vé vál­to­zik át. A lányt nem le­het meg­fé­lem­lí­te­ni, a ha­lál tor­ká­ban is egyen­lő el­len­fél­ként or­dít a ki­rál­­lyal, s dü­hé­ben fel­rúg­ja a szé­ket is. Ezen a pon­ton, bár ér­zé­kel­he­tő­en tu­da­tos, kon­cep­ci­o­ná­lis meg­fon­to­lás­ból, szá­mom­ra Kreón és An­ti­go­né ös­­sze­üt­kö­zé­se, majd a nő­vé­ré­vel utóbb sors­kö­zös­sé­get vál­la­ló Iszméné és Kreón új­bó­li meg­szó­la­lá­sa („gyű­löl­lek!”) is túl­zot­tan mai, ci­vil üvöl­tö­zés­be csap át. A fo­koz­ha­tat­lan cres­cen­dót a kar fel­lé­pé­se ve­ze­ti át a tisz­ta­sá­got su­gár­zó, fe­hér in­ges Haimón (Za­ka­ri­ás Má­té) fel­lé­pé­sé­ig. Je­le­ne­te ap­já­val, tud­juk, ku­darc­ba ful­lad, ne­ki sem si­ke­rül jobb be­lá­tás­ra bír­nia a sa­ját em­ber­te­len dön­té­se­i­be be­le­me­re­ve­dett Kreónt, aki­nek hajt­ha­tat­lan­sá­gá­ban je­len­tős sze­re­pet ját­szik a női alacsonyabbrendűség elő­í­té­le­te.

      Ha­tá­so­san meg­kom­po­nált je­le­net, ami­kor An­ti­go­né a ha­lá­lá­ra ké­szül­vén fe­hér, át­lát­szó ru­há­ban je­le­nik meg a szí­nen, térd­re eresz­ke­dik, ar­cát fej­gép eme­li ki a sö­tét­ben. A kar ho­mo­kot szór rá és kö­ré, az el­föl­de­lés mo­tí­vu­mát je­lez­ve. Ez­után a Jós (Sza­bó Ri­ta) eg­zo­ti­kus színességű ru­há­ban, nyak­lánc­ok­kal, csör­gő bot­tal ér­ke­zik, hogy Kreónt szem­be­sít­se a jós­lat­tal. A „té­ved­he­tünk” és a „ha­lot­tat ne bánts” üze­ne­te azon­ban a ki­rályt elő­ször csak ar­ra a vád­ra in­dít­ja, hogy a jóst va­la­ki meg­vet­te. A Kar egy­re han­go­sab­ban ösz­tö­ké­li Kreónt pa­ran­csai vis­­sza­vo­ná­sá­ra, kü­lö­nös te­kin­tet­tel a ki­rály gye­re­ke kö­zel­gő ha­lá­lá­nak meg­jö­ven­dö­lé­sé­re, s a jós ed­di­gi té­ved­he­tet­len­sé­gé­re. Kreón csak ek­kor fúj vis­­sza­vo­nu­lót, de mi tud­juk, hogy ha­tal­mi má­mo­rá­ból ké­sőn jó­za­no­dik ki, An­ti­go­né és ked­ve­se, Haimón ek­kor már ha­lott. A vé­res rongy­cso­mó el­tű­nik a szín­pad­ról.

      „Ezt kel­le­ne be­ol­vas­ni!” – tart­ják a ri­por­ter­nő elé a szö­ve­get. „Há­rom perc” – szól a kí­mé­let­len ukáz már a „time is money” szel­le­mé­ben. De szük­ség van még a tra­gé­dia fe­let­ti meg­ren­dült­ség mi­nél „hi­te­le­sebb” el­ját­szá­sá­ra, ezért a lány smink­jét még el kell má­zol­ni a sí­rás je­le­it imi­tál­va. „Haimón ha­lott” – ol­vas­sa be a ri­por­ter­nő a ka­me­rá­ba a meg­írt szö­ve­get. „Állj, en­gem ne!” – ál­lít­ja le a fel­vé­telt a ha­ta­lom em­be­re, aki bi­zo­nyá­ra ok­kal ke­rü­li a nyil­vá­nos­sá­got. Ször­nyen mor­bid ha­tá­sú, ahogy a „mik­ro­fon­áll­vány­ként” dol­go­zó saj­tó­mun­kás lány – hogy ne csu­pán egy „talking head”, de iz­gal­ma­sabb, moz­gó lát­vány szó­ra­koz­tas­sa a nagy­ér­de­műt – a hát­rá­ló ka­me­ra fe­lé gya­lo­gol­va ol­vas­sa fel a tra­gi­kus ese­mény­sor­ról szó­ló tu­dó­sí­tást. „Ka­zet­tát!” – ren­del­ke­zik a fel­vé­tel vé­gén is­mét egy öl­tö­nyös, mert ők nem szok­tak kér­ni, és a „stí­lus az em­ber”. Hogy mi­kor, ho­gyan és mi­re hasz­nál­ják, azt már nyil­ván ők dön­tik el. „Szel­lőz­tes­sünk ki!” – hall­juk az utol­só pa­ran­csot. Ők ma­rad­nak a vé­gé­re, ők min­dig meg­ús­­szák, ezek az arc­ta­lan öl­tö­nyö­sök. Az aj­tó­sort ki­nyit­ják, „kint­ről” is­mét a ka­bó­cák zi­ze­gé­se hal­lat­szik. De ott ma­rad a vé­res rongy­cso­mó egy szé­ken em­lé­kez­te­tő­ül.

      A mé­dia mo­dern me­cha­niz­mu­sá­nak be­vo­ná­sá­val és az eh­hez ha­son­la­to­san sze­mély­te­len ha­tal­mi ki­szol­gá­ló sze­mély­zet hang­sú­lyos fel­mu­ta­tá­sá­val a JESZ An­ti­go­né­ja ké­pes volt a mai kor kont­rol­lá­lat­lan po­li­ti­kai ha­tal­ma­i­nak fe­nye­ge­té­sét be­le­kom­po­nál­ni Szo­phok­lész tra­gé­di­á­já­ba, s ez­ál­tal a mai né­ző szá­má­ra át­él­he­tő­vé ten­ni az ere­de­ti konf­lik­tust. Bár az elő­adás nem éri el a Cson­gor és Tün­de in­terp­re­tá­ci­ó­já­nak szín­vo­na­lát, egé­szé­ben el­mond­ha­tó, hogy új hang­sú­lyo­kat tu­dott ad­ni, és si­ker­rel mo­der­ni­zál­ta a drá­ma­iro­da­lom egyik leg­is­mer­tebb klas­­szi­ku­sát.

Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde. Tün­de – Hollósi Or­so­lya, Cson­gor – Za­ka­ri­ás Má­té, Mirígy – Pász­tó Re­ná­ta, Il­ma – Ahmann Tí­mea, Bal­ga – Inhof Kor­nél, Kurrah – Sza­bó Márk Jó­zsef, Berreh – Nagy Pé­ter, Duz­zog – Hor­váth Ma­rin, Kalmár-Fejedelem-Tudós, va­la­mint Dimitri – Inhof Lász­ló, Le­dér – Bagi An­na, Éj – Amel Al-Mulla / Brezniczky Szil­via, Ru­ha: Herczig Zsó­fia, Fes­tés: Nagy Sa­rol­ta, Fény: Re­gé­nyi Gá­bor, Hang: Tolnay Do­nát, Vi­lá­gí­tás: Mikuli Já­nos, As­­szisz­tens: Va­dász Gab­ri­el­la, Tulik Tí­mea, Ren­de­ző: Tóth And­rás Er­nő.

Szophoklész: Antigoné. An­ti­go­né – Kóger Sá­ra, Iszméné – Krassói Bo­ró­ka, Kreón – Sza­bó Márk Jó­zsef, Őr – Nagy Pé­ter, Haimón – Za­ka­ri­ás Má­té, Jós – Sza­bó Ri­ta, Hír­mon­dó – Csernák Eni­kő, Ope­ra­tőr – Kiss Lász­ló, Szó­nok – Cseporán Zsolt, Pa­lo­ta­őr – Heitmár Csa­ba, Kar­ve­ze­tő – Hor­váth Ma­rin, Kar – Brezniczky Szil­via, Frank Fru­zsi­na, Bagi An­na, Al-Mulla Amel, Maklári Bri­git­ta, Mohay Ré­ka, Ko­csis Vik­tó­ria, Sztranyovszki Zsó­fia; Mun­ka­tár­sak: Beczásy Áron, Za­ka­ri­ás Má­té, Va­dász Gab­ri­el­la, Mikuli Dor­ka, Tóth And­rás Er­nő, Rozs Ta­más, Árvay Do­rot­­tya, Re­gé­nyi Gá­bor, Tolnay Do­nát, Mikuli Já­nos.