Csöndes, kitartó esőkkel köszöntött be a szeptember, s jött meg az ősz vele. A hosszú, tikkasztó szárazság után a széles völgy mohón falta a nedvességet. A gyűrött föld repedései lassan megteltek, kiöntött belőlük a tajtékos víz. Rövidesen vastagodó erecskék tartottak a domboldalról a ház felé, a fűcsomók között kanyarogva. A fák törzsét feketére, a leveleket dagadó zsírosra festette; ami piszkos volt, azt mind jól megmosta a régóta várt, hideg eső. És közben a borulás elsötétítette az eget, pedig még nem is járt estefelé.

A vastag, szürke felhőkből úgy tűnt, hogy végérvényesen és visszavonhatatlanul véget ért a nyár. Nem is nagyon bántam már, elegem volt a fülledt hőségből, a torokszorító szárazságból. Az is megfordult a fejemben, hogy az ősz beálltával talán a galambdúcot lakó denevérek is odébbállnak. Ő persze mindezzel aligha törődött. Nem sokkal az eső beállta előtt indult el tőle hazafelé Rosza Nándi, egy falubeli ember. Mondtam is neki másnap, hogy csuromvizes atlétában, bőrig ázva ért haza a cimborája, egy ideig biztos színét se látja, amire csak annyit mondott, hogy hagyjam békén, nem tudja, miről beszélek.

Rosszul volt, fájt a feje, mint rendesen, de bármit letagadott, a ködre fogta, hogy az az oka. Szó, ami szó, kijutott neki bőven belőle. A háza úgy lapul a völgy aljára, ahogy a gomba bújik a fa odvába, hogy oda menjen minden nedvesség. Az erdőből a vastag köd kora reggel legurul a domboldalon, s aztán késő délutánig ritkán oszlik el onnan. Legfeljebb ha felfordítanák az egészet, de hát akkor meg feje tetejére állna ott minden. Aznap is csak az újabb eső mosta ki a sűrű fehérséget. Mondtam neki, tömjük be rossz rongyokkal az ajtók, ablakok réseit, repedéseit, de azt mondta, csak ne izgassam magam miatta. Majd ő mindent elrendez. Kérdeztem, a tetőt megnézte-e, hiába, nem is válaszolt, csak morgott valamit, azzal kiment a szobából. Így aztán rám maradt, hogy fölmásszak a rozoga létrán, a ház hátánál.

Amennyire a csupasz körte gyér fényében láttam, nem nyúlt semmihez. A gazdátlan holmik beterítették a padlást, ugyanúgy, mint nyár elején, mikor ideköltözött. Ennél nagyobb baj volt, hogy a zsindelyek közt itt is, ott is csorgott befelé a víz, meg se tudtam számolni, hány helyen, pedig a padlás hátuljába be se láttam a kis égővel. Kértem volna tőle vödröt vagy lavórt, de nem adott, azt mondta, nincs neki egy se. A műhelyben is valahány van, mind lyukas, olyan meg minek.

– No, majd hozok én akkor, ha nem akad itt egy rendes se.

– Úgy-úgy, csak cipekedjék, hordjon ki mindent. Nagyon fogok örülni a cókmókjainak.

– Tudja mit, igaza van, minek hurcolnám ki ide. Majd szólok Lajosnak, hogy kerítsen. Az majd kihozza magának.

Akkor már úgy esett, mintha abba se akarná hagyni. Mondta is, hogy még a végén itt kell aludnom, pedig azt nem venné a szívére, ha otthon hiába várnának. Most rajtam volt a sor, hogy megnyugtassam, ne izgassa magát miattam. Foglalkozzon csak a maga bajával. Vállat vont, mást nem tudott tenni. Ültünk bent, lestünk kifele, hátha megcsendesedne. Végül aztán csillagfényes éjszaka kerekedett, de olyan sár volt, majd’ benne ragadtam, míg hazafele caplattam a keréknyomoktól árkolt földúton.

Reggel korán kimentem, délután más dolgom lett volna. Vittem neki kenyeret, tejet, minden maradékot összeszedtem, amit otthon találtam. Köd volt akkor is meg sár, mi más lett volna. Ágyban fekve találtam, elég rosszul nézett ki. Háta, válla sebes, lába megdagadt. Megcsúszott a létrán, miután felcipelte a lábasokat az éjjel. Szerencsére nem volt olyan nagy a baj. Előbb csak felült, aztán lassan lábra is állt, mutatta, nincsen semmi, nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. Egy-két óra, és el is felejti az egészet. Azért vele maradtam, egész délutánig, megetettem a tyúkokat, meg átkutattam a szekrényeket, de nem találtam semmit. Mondtam neki, hogy holnap kijön hozzá Lajos, úgyhogy ha már jobban érzi magát, csinálhatna valamit, de azt mondta, ne törődjek vele. Csak menjek a magam dolga után.

– Éntőlem azt csinál, amit akar.

– Menjen már, valahol biztosan nagyon ugrálnak magáért.

– Ne foglalkozzon maga másokkal, csak azt csinálja meg, ami a maga dolga.

– Ebbe ne szóljon bele.

– Maga se.

– Maga se.

Aznap már nem tudtam újra kimenni hozzá. Délután a faluban volt dolgom, vásárolnom is kellett, főleg neki, eltelt vele az idő. Estére megint beborult, tudtam, ha sokat esik, néhány napig ha megfeszülök, se jutok ki a tanyára. Az öreg Boza, aki még nekem is bácsi volt, hozott át egy kis szőlőt, azt majszolgattuk, az ablakon át bámulva a morcos égre. Éjjel valamiért fel-felriadtam, hallgattam az eső kopogását a tetőn meg a csatornában. Egyszer Rosza Nándiéknál villany gyúlt, kiabálni kezdtek. Valamelyik a kutyát rugdosta, az meg vonyított, mintha nyúznák. Nemsokára abbahagyták, ki tudja, tán az eső végül megnyugtatta őket. Reggelre az áram is elment, az égen meg csak gyűltek, gyűltek a sötét felhők.

Négy-öt óra tájban, hogy nem esett, csak felhúztam a gumicsizmát, nekimentem a hegynek. A járhatatlan út helyett a gerincen mentem végig. Itt csak a mély marhanyomokra, kiázott ürgelyukakra kellett figyelni. Nem találtam otthon, először azt hittem, a műhelyben tesz-vesz, de nem volt ott sem. Valahonnan a zsombékok közül keveredett elő végül. Bármit kérdeztem, csak dünnyögött magában felelet helyett, úgyhogy békén hagytam. Felmásztam a padlásra, hogy kiöntözzem a vizet, s lefelé én is lecsúsztam. Kegyetlenül belevágtam a hátsómat a létrafokokba, ő meg csak nevetett rajtam, pedig alig éltem. Ha beütöm a fejem, biztos ottmaradok. Hogy kicsit törlesszek, elmeséltem neki, mi történt a szomszédban az éjjel, mert Rosza Nándor jóformán az egyetlen ismerőse volt a faluból. Nem érdekelte az sem, a vállát vonogatta, megkérdezte, ki az az ember, mi köze hozzá őneki.

Korábban soha ki nem mozdult a tanyáról, ám akkortájt folyton valahol a környéken bóklászott. Fel-felkapaszkodott az erdei út mellé, a falusiak idegenkedve méregették, morogtak valamit neki, ő meg sem hallotta, ment tovább. Mikor rákérdeztem, akar-e valamit, vagy mit keres, mért mászkál el otthonról, betegen, egy szó nélkül, nagy sokára azt válaszolta, hogy nincs ebben semmi különös, csak épp ki akar egy kicsit szabadulni a hűvös tégelyek és a langyos viasz szagának ketrecéből.

Egyik nap aztán, mikor szemerkélt az eső, hogy megint nem volt otthon, újra körülnéztem kicsit a házban. A zsúfolt konyha mellett két nagy szobája volt még. Az egyikben ágy, asztal, rozoga székkel, meg egy szuvas tölgyfaszekrény, a léptek visszakopogtak a sarkokból. A másik teljesen kopár, üres, sugárzott belőle a hideg, taszított már a kilincse is. Ezúttal nem kellett sokat kutatnom, a matrac alatt megtaláltam, amit kerestem. Zsebre tettem szó nélkül, annyit se mondtam neki, hogy jó napot. Elém is állt másnap, hogy számon kérjen, mintha megloptam volna.

– Nem kéne itt játszani a nagyokost. Adja szépen vissza, amit elvett tőlem.

Rajtam volt a sor, hogy meg se halljam, amit mond. Megkérdeztem tőle, mennyi tyúkja van, mert mintha kevesebb lett volna. Azt mondta, őt nem érdekli, annyi az, amennyinek lenni kell. Azonban, hogy nem foglalkoztam vele, megint a templomtoronyról kezdett beszélni, ami idelátszott az egyik dombhát fölött, meg arról, hogy milyen egy csuda falu ez.

– Egész nap a keresztet figyeltem, és azt kérdeztem a Jóistentől, minek vetett engem ide maguk közé, parasztok közé.

Amikor elfele mentem, Rosza Nándor, mint az éhes csikasz, ott leselkedett már a tanya körül. A dögkúttól néztem vissza, akkor settenkedett elő a nyárfák közül levehetetlen atlétájában. Egyszerre fénylett a zsírtól és sötétlett a kosztól. Hajnalban, mikor a szitáló ködben egy kisszekér fát kitoltam a kiskocsin, akkor is ott volt még, a konyhában szenderegtek, az asztalra borulva. Már le is pakoltam mindet a kamrába, mire magukhoz tértek. Szomszédom köszönés nélkül meglépett, míg én hátul tettem-vettem, ő meg morcosan kihozott pár doboz gyertyát a műhelyből, azt mondta, vihetem, legyek vele boldog. Megnyugtattam, hogy feltétlenül az leszek, de ha lehet, Lajos még boldogabb lesz.

Furán zavarodott volt akkor este. Én viszont eléggé fáradt és ideges voltam, drótkerítésemet valami kóbor kutya kibontotta, egész nap azt javítgattam, ráadásul Boza bácsi rosszul lett, a felesége engem szalajtott orvosért. Úgyhogy hiába próbált szóba elegyedni velem, nem voltam semmire sem kapható. Csak az tűnt fel, hogy valamikor, valahogy rendbe rakta az összes dobozt, kacatot a padláson, eltakarította a rongyokat, alumíniumlemezeket, újságpapírokat, összeszedte, lesöpörte a szemétkupacokat, de még a nagy, rozsdás sparhétot is betolta a padlás oldalába. A konyhában találtam, valamit főzött éppen, megkérdezte, nincs-e kedvem vele tartani, babcsuszpajzot készít. Korábban soha nem kérdezősködött, mintha nem érdekelte volna semmi a világon, de aznap valahogy megeredt a nyelve. Arról az emberről kérdezgetett, aki előtte lakott a tanyán. Megkérdezte, miért ment el innen olyan sürgősen, hogy csak úgy itthagyta a holmiját.

– Minek vitte volna, mindene megvan ott, ahova került.

– Mért, hova került?

– Szakállas ápolók vitték el innen.

– Ne izgasson már, mondja végig.

– Mit izgul, kérdezze meg Nándit, tudja ő is. Susujkóval barátkozott az illető.

– Susujkóval?

– Az annyit tesz, hogy megbolondult.

– Hát ki az a Susujkó?

– Az egy eleven ördög. Ha közel jön, megmérgezi az ember álmát.

– Az az ember, aki az erdőben lakik?

– No, mondom, hogy tud erről Nándi is beszélni.

– Mondja már!

– Az egy mese. Vele ijesztgetik a gyerekeket. De ha többet akar tudni róla, tegyen ki egy darab sajtot az erdőszélre, aztán csak lapuljon meg és figyeljen. Ebből úgyis kispórolta.

– A babcsuszpajzba nem kell sajt.

– Maga szerint. Szerintem meg kell.

Reggelre megvolt az újabb baj, Boza bácsi felesége elesett a lépcsőn, eltörte a lábát. Megint mehettem orvosért, aztán a kulcsot is megkaptam, vigyázzak a házra, meg különösen a két kecskére. Mennyi baj egy nap alatt egyetlen családban. Végül a magam dolgában csak délután tudtam eljárni, már sötétedett, mire hazaértem a városból. Bíztam benne, hogy Végh Lajos nem keresett aznap, habár a gyertyák miatt ideje volt már.

Nyugtalan volt másnap reggel is, mikor kimentem hozzá. Egy szóval se kérdezte, hol voltam tegnap, de azért láttam rajta, hogy izgatja a dolog. Megint kész volt egy doboz gyertyával, de nem volt nálam a kiskocsi. Máskor nem dolgozott ilyen gyorsan. Ismét kérdezősködött, ezúttal a falubeli dolgokról, amit végképp nem értettem, miért érdeklik hirtelen. Biztos voltam benne, hogy megint rejteget valamit. A konyhaasztalon egy csomó öreg könyvet találtam, de nem ez érdekelt, nem nyúltam hozzájuk. Épp akkor nyitott be a szobába, mikor a matracot hajtottam fel.

– Már megint mit keres? Azt ajánlom, ne turkáljon itt soha többet. Szólni fogok Lajosnak.

– Maga?

– Nem is maga.

Aznap estére bezárkózott. Hiába zörgettem, csörgettem a kilincset, nem nyitott ajtót. Körbejártam a házat, leskelődtem az ablakoknál, de nem láttam be rendesen. Először kiabáltam neki, fenyegetőztem is, aztán csak vártam, mikor unja meg. A fészert is bezárta, hanem a tyúkok nyugodtan kapirgáltak az udvaron. Ha valóban nem volt otthon, úgy akkor sem lehetett messze. Mire meguntam, Rosza Nándi is felbukkant. Igyekezett ugyan kikerülni, ám ahol egy út van, ott nem lehet másfelé menni. Mondtam neki, hogy oda ugyan hiába megy, ki tudja, hol van, de úgy tett, mintha nem tudná, miről beszélek.

Boza bácsiék kecskéi veszett jószágok voltak. Kikötöttem őket legelni reggel, estére mindig kirángatták a kampót a földből. Futhattam utánuk. A kecsketejet persze centire le kellett adnom Marinak, Mircsi néni keresztlányának, még egy bögrével se hagyott volna nekem. Szidtam is eleget a balszerencsémet, hogy öregségemre folyton ilyen helyzetbe kerülök. Mircsi nénit biztos nem engedik haza hetekig, a megrepedt lábával, Boza bácsi meg, abban biztos voltam, nem könnyítené meg a dolgomat. Éjszaka Roszáéknál megint nagy kiabálás volt, sokáig is húzták, már azt hittem, sose lesz vége.

Másnap reggel is, este is a lezárt házat találtam csak. A műhely is ugyanúgy, a tyúkok is szabadon. Biztosra vettem, hogy odabent van, még a rádiót is hallottam. Híreket mondtak, emelkedett a Tisza vízszintje. Nem adtam fel, éjszaka is kibaktattam a hegyre, ahonnan leláttam a házra. Csak meggyújtja a villanyt, ha megunja a vakoskodást. Már majdnem elnyomott az álom a nedves erdőszélen, amikor végre felfénylett a konyhaablak. Úgy siettem lefelé, még el is botlottam egy alattomos zsombékban. Akkor tértem teljesen magamhoz a vizes fűtől.

A kövön feküdt a konyhában, a felfordult székek között. Hörgött és izzadt, csupa sár volt a ruhája, de még ősz hajszálai közé is megszáradt sárdarabok, levélfoszlányok ragadtak. Megpróbáltam felültetni, erre összehányta magát. Babszemek és répadarabkák áztatták a ruháját és úszkáltak a padlón, a szétszórt könyveknek is jutott belőlük. Mindegy volt, úgyhogy a kabátjába törültem az állát. Fejét a teknőbe fektettem, hideg vizet engedtem rá, úgy mosdattam meg. Levetkőztettem és ágyba dugtam. A ruhái közt keresgéltem a szekrényben, de akármije is volt, jól eldugta előlem. Nem tudom, hogy keveredtem haza, de muszáj volt. Megreszkettem, valahányszor átfutott rajtam, hogy egy fedél alatt töltsem vele az éjszakát. Már pitymallott, bódultan estem az ágynak.

Úgy aludtam, mint akit fejbevertek. Dél körül járt, mikor felocsúdtam. Kikötöttem a kecskéket, és átnéztem Boza bácsiék portájára. Időt akartam hagyni neki, hadd szedje össze magát. Már javában tartott a délután, mikor elindultam. Egyből összefutottam Rosza Nándival.

– Hazajött már?

– Elég rosszul néz ki.

– Hol kóválygott?

– Neked kéne tudni.

– Mért pont nekem?

– Mért pont nekem?

Sápadt volt és törődött, de már fölkelt. Éppen teát kortyolgatott a konyhában. Rendet rakott, úgy-ahogy felsúrolt, tiszta ruhát vett fel. Még azt a savanyú szagot is kiszellőztette, amennyire tőle telt. Minket is megkínált, együtt teázgattunk. Olyan forró és keserű volt az a lötty, hogy teljesen összehúzta a számat. Akkor hallottam először mesélni a tanya előtti életéről, akkor is csak azért, hogy megtudjuk mi is, milyen az élet igazában.

– A betegek barázdált arcúak és ápolatlanok, a nővérek meg olyanok, mint a megrakott nejlonszatyor. Fiatalabb is csak egy volt köztük, a köpeny nyakán mindig beláttam, ha lehajolt, és sokszor lehajolt, pedig tudta jól, hogy mi benézünk a résen. Hosszúkás, körte alakú melle volt. De a körme sárga, a szeme meg mindig beesett, karikás. Mondtam is, hogy ez a nő se különb tőlünk, de nem törődött velem senki. Az egy olyan hely volt, mindenkinek megvolt a maga baja, senki sem foglalkozott a másikkal.

Napokkal később majd még folytatta, de akkor, ott abbahagyta.

– Oda most ne menjen be. Összeszartam magam álmomban.

Se a paplan, se a párna, se a matrac alatt nem találtam semmit. Még megjegyezte, hogy reméli, most megvan az örömöm, nem akarnám-e kimosni az ágyneműjét is. Mindenképp el akartam csalni onnan Rosza Nándit. Megunhatatlan atlétája, amit az istennek se vett le a legizzasztóbb forróságban sem, de nem is vett fölé semmit az első hóig, ha lehet, büdösebb volt a ház fojtott levegőjénél is.

Azokban a napokban rövid időre visszatért a nyár. Megint forrott, párolgott minden, alig maradt enyhet adó árnyék. Őt azonban nem érdekelte a hirtelen jött meleg, de még heves rosszulléte sem tartotta vissza attól, hogy amint megerősödött, újra útra keljen. Sőt, igaz, talán elővigyázatosságból, vele ment Rosza Nándi is. Tartottam attól, mit fog szólni Végh Lajos, ha mindez a fülébe jut. Törtem a fejem, hogyan lehetne ügyesen eltitkolni előle. Hazajött viszont Boza bácsi, s hogy még mindig nem volt otthon a felesége, azonnal inni kezdett. Attól kezdve esténként utána kutatva jártam be a falut, mert ilyenkor nyakába vette a világot, s ment, amíg ki nem dőlt. Árokparton, kukoricás mellett vagy a patakoldalban találtam rá, amint épp gajdolt, vagy mélyen aludt már.

A néhány meleg nap alatt az út megszáradt, földdé kötött a sár. A denevérek is úgy döntöttek, maradnak még egy ideig a galambdúcban. Végh Lajos ekkorra időzítette látogatását. Egyedül voltam a tanyán, amikor erdészeti terepjárójával végiggördült a hepehupás úszói úton. Sajnálkozott, hogy öreg rokonát nem találja otthon, kérdezgetett, hogy van az örege. Elégedetten nézett körül a portán, örült, hogy egymagában is mer vállalkozni hosszú kirándulásokra. Kért, nyugtassam meg, ha előkerül, mindenképpen hoz neki szőnyegeket még a hideg beállta előtt. Már meg is vette, olyan szép perzsaszőnyeg, a feleségének meg se merte mutatni, mert azonnal rátenné a kezét.

– Figyeljen csak, az a rossz kőműves jár még ide?

– A Nándi? Nem nagyon látom mostanában. Ha ki is jön, olyankor csinálja, mikor nem vagyok itt.

– Akkor jó. Ha netán mégis felbukkanna, mondja meg neki, húzza össze magát, vagy a tökére lépek és hátradöntöm. Kérdezze meg tőle, tudja-e, mekkora távolság az?

A jó időnek rövidesen villámfényes zivatar vetett véget. Kint ragadtam, meg akartam várni őket, a vihar végképp ottmarasztott. Késő éjszaka estek be végül a szakadó esőben. Láttam rajtuk, hogy alig állnak a lábukon. Az arcuk fakó volt, hajuk csapzottan lógott homlokukba. Lihegve álltak az ajtóban, hirtelen nem tudtak mit kezdeni velem. Aztán Rosza Nándi nagy, kidülledt szemmel az asztalhoz lépett, leroskadt egy székre, s a karjára borulva azonnal elaludt. Ő meg bizonytalan mozdulatokkal a konyhaszekrényből száraz kendőt vett elő, és valamennyire megtörülte magát. Közben a szeme sarkából rám-rám sandított, ennél többet nem foglalkozott velem. Ruháit ledobálta, és szobájába ment, rávetette magát az ágyra.

Reggelre az eső elállt, megint nyúlós, ragacsos sár lepte el a völgykatlant és az utakat. Sajgó csontokkal ébredtem, egy rossz faszéken aludtam a fal mellett, az asztalt meghagytam Rosza Nándinak, legyen az övé, nem akartam osztozni vele. Mikorra ők ketten felébredtek, a nap már magasan járt. Hideg, szürke fénye átderengett a gomolyfelhőkön. Nem tudtam belőlük kiszedni semmit sem, csak a vállukat vonogatták. Hazafelé aztán Nándi reszketve, falfehéren bevallotta, hogy az erdőben kószáltak, megkeresték és meglesték Susujkót a tanyáján. És hogy nemcsak dajkamese az egész, ahogy mi azt gondoljuk. Fakéregpálinkát iszik, és mohával bélelt fürdőkád az ágya. Először azt hittem, át akar verni, de hát láttam, hogy komolyan beszél, igencsak meg volt ijedve.

– Pont úgy volt minden, ahogy az apám mondta, süsd meg. Még a rézfaszú bagoly is ott szálldosott a vállánál.

Napközben is fel-felvillant az ég alja. Mintha borongós, zivataros nyár lenne, olyan lett a szeptember. Még nem sárgultak a levelek, de már éretten lógtak a gyümölcsök, és még alig sötétedett korábban, ám meghűvösödtek az esték. Boza bácsi az előző éjszaka otthon ült, ki sem dugta az orrát. Megérezte a vihart, s ki tudja, tán azt is, hogy nem tudok utánamenni. Kicsit kedveszegett volt, úgy nézett ki, hazaengedik a feleségét. Az állatokat aznap már maga gondozta, s nekiállt rendet tenni az udvaron, nehogy Mircsi néni megsejtsen valamit. Azzal pedig vigyázni kell, csavaros eszű vénasszony, még ha arany szíve van is.

Másnap Végh Lajos Roszáékat is meglátogatta. Én csak a sötét színű erdészeti autóra figyeltem föl, hogy ott áll az út szélén, Nándiék düledező, rozsdás kerítése mellett. Nem tudom, mit mondott, de azt jól hallottam, hogy éjszaka is az anyját szidták üvöltözve.

Este a tanyán megmondtam neki, hogy jól ráijesztett a cimborájára. Tele van annak a gatyája rettenetesen.

– Vagy csak magát vágta át. Maga mindent bevesz. Magával mindenféle hülyeséget meg lehet etetni.

– Hát Végh Lajost vajon könnyű-e beugratni?

– Mit jön nekem folyton Lajossal? Bátyja vagyok én annak, ha egyet szólok, megnézheti magát.

– No, csak rajta, szóljon hát.

– Szólni is fogok.

– Szóljon is.

A következő délelőtt mentőautóval hazahozták Mircsi nénit. A lába még gipszben, az ábrázata elég savanyú, de kedélye már a régi volt. Boza bácsi valamivel ebéd után jött át, hogy nem bírja most így, hirtelen ezt a nyomást. Délután a tanyáról hozott lyukas csöbröket vittem el a foltozóhoz. A vékony, kedélyes emberke volt az első a falusiak közül, aki megkérdezett a tanyasi ember felől.

– Az csak egy beteg öregember, semmi különös.

– Olyan öreg?

– Hát annyi idős, mint te vagy én, csak össze van szakadva.

– Oszt’ mi baja?

– Annak már minden. Fáj neki itt is, ott is, reggel is meg este is.

– No, gondolom, mi a fő baj, ha Rosza Nándi a cimborája. Oszt’ ha beteg, minek van a tanyán?

– Végh Lajosnak valami rokonja. Az hozta ide gyógyulni a jó levegőre.

Ami ezt a gyógyulást illeti, aznap este megint elég rosszul nézett ki. Már az is eléggé nyugtalanított, hogy a dombtetőn meg az erdő alján annyi ember mászkált. De nemcsak fönt, hanem lent, a tanya körül is ott szimatoltak az erdészet kopói. Félrehajtották a lapuleveleket, összeszedték a csapdákat, amiket a tyúktolvaj rókáknak állítottam, megzörgették a bokrokat kampós végű botjaikkal, még a dögkútba is leereszkedtek, annyira elszántak voltak. Az erdőt fölverte harsány kiáltozásuk. Nem tetszett, hogy elzavarják a csöndet onnan, ahova való.

Összeroskadva ült a konyhában, látszott, hogy baja van. Feltúrtam minden szekrényét. Előbb csak gúnyosan nevetett rajtam, aztán kiabálni kezdett, kivörösödve üvöltözött velem, de felállni nem bírt az asztaltól. Azt kérdezte, hogy most örülök-e. Aztán azt is mondta, mindent tönkreteszek, de ne törődjek vele, csak csináljam a hülye fejem szerint. Úgy nézett ki, mint egy költő, vagy legalábbis mint aki látott már életében költőt. Sokáig tartott, mire megnyugodott, csak lassan fogta fel, hogy nem rám kell haragudnia. Pedig az elején megmondtam neki, hogy Végh Lajossal napok óta nem beszéltem, hanem Rosza Nándit az előző reggel látogatta meg. Valójában ez nem volt teljesen igaz. Épp mikor indultam hozzá, a kertek végében jött befelé a terepjáró.

– Hallott erről a legújabb felfedezésükről?

– Kitaláció az egész, arra mérget vehet.

– Tudom, de azért nem bízom a véletlenre a dolgot. És örülnék, ha gyakrabban menne ki hozzá. Néha ottmaradhatna nála éjszakára is. Van hely, csak elfér maga is valahol.

Másnap reggel kicsit bűnbánó hangulatban volt, de egyikünk se hozta fel az estét. Tyúkja megint kevesebb volt, mikor rákérdeztem, nem válaszolt. A néhány nappal azelőtt megkezdett történetet viszont akkor folytatta, csakhogy emlékeztesse rá magát is meg engem is, milyen a valódi élet.

– Egyszer azt a beesett szemű nővért meztelenül is láttam. Éjszaka mászkáltam a folyosón, mint a holdkóros, s a nővérszoba nyitott ajtaján át vettem észre, ahogy nekem féloldalt éppen gombolta volna be a köpenyét. Nem volt az alatt semmi. Ő is észrevett engem, de nem szólt, csak vállat vont, elfordította a fejét és tovább gombolkozott. A testével még csak el se fordult. Abból a szögből is hosszúkásan nyúltak voltak a mellei, csak valahogy, lehet, a világítás tette, nem tudom, az egész nő olyan sárgás bőrű volt. Olyan nem egészséges színű. És utána kicsit elszégyelltem magam.

Nem tudom, mi történt Roszáéknál, azt is csak sejtem, mit mondott és mit hallott Végh Lajos, mindenesetre attól kezdve Nándi kerülte a tanyát. Úgyhogy végképp én lettem az egyetlen ember, akivel találkozott, leszámítva Végh Lajos embereit, akik eleven láncot alkotva őrizték. Mindennap rosszabb színben volt, a szeme egyre karikásabb és beesettebb, az arca megnyúlt, a haja hullani kezdett. A feje sokat fájt, és kavargott a gyomra. De ezek most jó jeleknek számítottak. Meg is csöndesedett, nem kiabált többé, inkább halkan, csillogó szemmel sorolta sejtelmes mondandóját. Úgy látszott, teljesen kiürült a titkos raktár. És mivel talányos útjai is véget értek, előbb-utóbb kénytelen lesz engem megkérni, hogy segítsek rajta. Ami könnyen fog menni, hiszen azért fizetett Végh Lajos.

A dolgok aztán másképp alakultak. Az egyik este, már sötétedni kezdett, halottsápadtan találtam, jeges verejtéket izzadt. A konyhában ült, a bejárati ajtóval szemben. Nagy, meredt szemekkel bámult rám, mint aki mást várt. És mikor kérdeztem, mi baja, kiderült, hogy tényleg nem rám számított.

– Itt volt bent, az udvaron.

– Ide bejött?

– Ott állt egész végig az ajtó előtt. A küszöbről sandított befelé.

Akkor már napok óta emlegette, hogy érzi, el fogja érte hagyni az erdőt. Alig hittem neki. Szánnivaló, riadt alkoholista volt, aki nem tudott kigyógyulni szörnyű betegségéből. Hol az erdő alján, hol a temető felől, hol meg a mogyorósdi oldalról hallotta a hangját, de látni nem látta, ami nem csoda. Végh Lajos emberei között egy szarvasbogár sem juthatott át észrevétlenül. Akkor már láttam, nem lesz ez így jó.

– Nádinge volt meg fűből font nadrágja. Majdnem térdig ért a csizmája. Gyökérből van a haja, avarból a szakálla. Az ujjai hosszúak és vékonyak, levelek nőnek közöttük. A torony felől szállt rá a bagoly a kezére.

Vele maradtam. Reszketett, és annyira félt, hogy oda kellett ülnöm az ágya mellé éjszakára. Álmában nyöszörgött és egyszer zokogni kezdett. Úgy tettem, mintha ott se lennék, de felrázott, hogy segítsek kimenni. Akkor is csak a konyháig jutottunk, azt mondta, ki se nyissam az ajtót. A másnapot is zárt ajtó és csukott ablakok mögött töltöttük. Lázasan és falfehéren feküdt egész nap, de nem hívhattam orvost, könyörgött, hogy ne hagyjam magára, inkább fordítsak egy kicsit hátat. Úgy tettem, mintha ott se lennék, reméltem, hogy ez segíthet rajta. Csak néhány kortyot engedtem neki, elvettem tőle az üveget. Kért volna még, persze, de nem adtam többet. Estére valóban jobban lett. Ott aludtam kint vele még aznap is. Fáztam, s mivel nem volt takaróm, a pálinkával melegítettem föl magam. Egyszer ki kellett mennem. Sötét éjszaka volt odalent és odafönt, fölöttem is. A denevérek hűvösen repkedtek a nagy homályban. Mire visszamentem, ő is megelevenedett. Megkérdezte, hogy láttam-e. Azt mondta, nagy, vörös fejű szemölcs van a szája szegletében.

Reggelre úgy látszott, teljesen rendbe jött. Nekem viszont szédült a fejem, kavargott a gyomrom, és a hátam majd beszakadt. Két éjszaka aludtam a rozzant széken a hideg házban. Végre kinyitottuk az ajtót, és újra nekifogott a gyertyaöntésnek. Mondta, hogy hozhatnék tejet, az ilyenkor nagyon jól szokott esni. Azonban mire bekóvályogtam a faluba, teljesen levert a lábamról a másnaposság. Nem tudtam mit csinálni, hazamentem és lefeküdtem. Csak késő éjszaka ébredtem fel, nagy, beteges színű felhők takarták el a teliholdat. Rosza Nándiék kiabáltak.

Másnap kora reggel Boza bácsi jött át szomorúan. Azt mondta, még egy nap, és agyonüti a feleségét. El akart szökni a presszóba, alig tudtam visszatartani. Végül azt mondtam neki, jöjjön ki inkább velem a tanyára. Addig sem kell otthon hallgatnia. Félútról persze visszafordult, nem neki való volt az a hosszú út, de legalább megnyugodott. Sokáig figyeltem, hogy a nagy hangyabolyok közt hazafelé veszi-e az irányt vagy elkanyarodik másfelé.

A műhelyben dolgozott éppen. A forró és lágy viasz szaga betöltötte a fészer levegőjét. Mikor meglátott, nevetve kérdezte, hoztam-e tejet. Persze teljesen megfeledkeztem róla, de azt mondta, hagyjam a fenébe, már túl van rajta. Megint babcsuszpajz van, ha akarok, egyek nyugodtan. Mikor bejött, színtelen üveget vett elő a konyhaszekrényből meg két stampedlis poharat. Azt mondta, tudja már, hogy csak látomás volt az egész. És be kell vallania, hogy nem sikerült leszoknia. És hogy nagyon sajnálja, mert tudja, hogy Végh Lajos rajtam fogja leverni az egészet. Neki el kell innen mennie. Ha csak szétnéz, rögtön innia kell. De ma még maradjak kint. Van egy meglepetése számomra. Nem akarja elárulni, micsoda, de annyit elmondhat, hogy vendéget várunk. Aztán azt mondta, olyan embernek ismer, akinek ráférne egy kis élet az életére. Ezért elmondta a történet végét is, ami az életről, az ő előző életéről szólt.

– Végül azt a beesett szemű nővért is befektették. Egy férfival együtt hozták be, de azt rácsos ágyba tették. A nő csak feküdt napokig, nem szólt egy árva szót sem. Biztos nagyon szégyellte magát. A többi nővér mosdatta, próbálta etetni, de nem fogadott el semmit. Olyan sárga volt, mint az érett körte. És olyan esdeklő, könyörgő szemmel nézett az emberre. Egy éjszaka, amikor álmatlanul tekeregtem, benéztem hozzá, és láttam, hogy ő is ébren van. Infúzióra volt kötve, mert nem evett semmit, akárhogy könyörögtek neki. Akkor is olyan nagy, kérlelő szemmel nézett rám. Kitakartam, és felhúztam a hálóingét. Valami hideg folyt belőle. Valami édes kása, mint a körte bele.

Akkor valahogy szerettem volna gyorsan hazamenni. Vártak rám, vártak odahaza. Talán csak egy letaposott fűszál vagy egy kavics a kút vizében, mégis egyre hívott. De megbénultam, odatapadtam a székhez. Riadtan és kétségbeesve bámultam a nagy kakukkosórát a konyhaajtó fölött. Akkor vettem észre, hogy nem is kakukk, hanem bagoly bújik elő belőle félóránként. Egyetlen kicsike darab fából ügyesen faragott madaracska, nagy, dülledt szemekkel, két elálló füllel. Egyre elnehezedtek a hangok, hosszabbak lettek a csöndek. Nemcsak én tapadtam oda a székhez, de az is mintha gyökeret eresztett volna, nem mozdult a padlótól. Hiába próbáltam hintázni rajta nyugtatásképp, csak nagyokat reccsent alattam. Mégsem akartam feladni.

– Megbeszélte vele ezt a találkát? – kérdeztem végül, mert már majd megfulladtam.

– Ugyan már, egy ilyen izével nem lehet beszélgetni.

– Nekem sikerült. Igaz, még kisfiú voltam.

– Az más, a gyerekeknek minden sikerül.

– Megígérte, hogy eljön a testvéremért a zsákjával.

– És elment?

– Valamivel később. De annyira sírt a húgom, mindenkit felébresztett.

– És többet nem próbálkozott?

– Nem tehette. Apám mutatta, bezárta egy borosüvegbe.

– Hova lett az üveg?

– Elvitte a rézfaszú bagoly. Mikor nem figyeltünk, karácsonykor vagy valami ilyesmi.

– Úgy látszik, azóta kiszabadult.

– Lehet. Csak valahogy mégse jön, hogy higgyem.

Azóta csak Boza bácsi emlegeti azt az éjszakát, mert úgy álmodott akkor, mint akit megmérgeztek. Én nem bolygatom hosszú futásom emlékét, és nem járok arra kifele. A leggyakrabban behúzódom meleg szobámba, és az ablak fedezékéből bámulom a ködöt a kertben, a nagy, göcsörtös körtefát meg alatta a görbe fenyőket. Ha nagy néha rám jön a mehetnék, csak a kert végéig baktatok ki a sárban, ahonnan ellátni egész a templomig, és ahol esténként elsuhan felettem egy-egy kóbor denevér. Ott is csak a fekete földnek sorolom bánatomat, mert az nem mondja tovább. De éjszaka, mikor álmatlanul forgolódom az ágyban, egyre csak azon jár az eszem, hogy elrejtek egy darab sajtot az erdőszélen, vagy ha az nincs a kezem ügyében, török egy apró ágat vagy tépek egy marék füvet. Aztán csak meglapulok és várok türelmesen.