Két me­rő­ben el­té­rő elő­adást lát­hat­tunk a 2012-2013-as pé­csi szín­há­zi évad­ban: az egyik füg­get­len, ha úgy tet­szik kí­sér­le­ti szín­há­zi, rom­kocs­má­ban ját­szott elő­adás, a má­sik kő­szín­há­zi, dél­előt­tön­ként ját­szott gye­rek­elő­adás. Kö­zös tu­laj­don­sá­guk, hogy mind­ket­tő­ben egyet­len szí­nészt lát­ha­tunk a szín­pa­don, az­az mo­nod­rá­mák. Ezen kí­vül ta­lán sem­mi ha­son­ló­ság nincs ben­nük, de a két elő­adás együt­tes szem­re­vé­te­le­zé­se szá­mos kér­dést vet­het fel a mo­nod­rá­ma mű­fa­já­ról.

      A mo­nod­rá­ma fo­gal­ma ös­­sze­tett, egy­más­tól me­rő­ben el­té­rő elő­adá­so­kat is jel­le­mez­het, gyűj­tő­fo­ga­lom­ként ér­tel­mez­het­jük, mely­nek teljeskörű de­fi­ni­á­lá­sa – amen­­nyi­ben az egy­ál­ta­lán le­het­sé­ges – mind­má­ig hi­ány­zik a szín­ház- és drá­ma­tör­té­net­ből. Még­is, tud­ni vél­jük, mit is je­lent a ki­fe­je­zés „mono” tag­ja. „Mono: gör. elő­tag­ként vminek ma­gá­ban va­ló, ill. egye­dü­li vol­tát jelöli”.¹ A cím­ben sze­rep­lő két elő­adás, a NIKI² és A két­ar­cú bo­szor­kány a szín­há­zi egye­dül­lét kér­dé­sét me­rő­ben más ol­dal­ról kö­ze­lí­ti meg. A két­ar­cú bo­szor­kány mint­ha azt jár­ná kör­be, hogy men­­nyi sze­rep­lőt, jel­le­met, szub­jek­tu­mot le­het be­le­sű­rí­te­ni az egy­sze­mé­lyes elő­adás mű­fa­já­ba, míg a NI­KI mi­ni­ma­liz­mu­sá­val az ab­szo­lút szín­pa­di egye­dül­lét­hez kí­sé­rel meg mi­nél kö­ze­lebb ke­rül­ni.

      Az egy­sze­mé­lyes elő­adá­sok dra­ma­tur­gi­ai jel­lem­zői vé­le­mé­nyem sze­rint töb­bet hor­doz­nak ma­guk­ban, mint hogy egy­sze­rű­en egy sze­mély van a szín­pa­don, aho­gyan azt Patrice Pavis Szín­há­zi szó­tá­ra állítja.³ Más te­o­re­ti­ku­sok a mo­nod­rá­mák főbb jel­lem­ző­i­nek a sze­mé­lyes­sé­get, az egynézőpontúságot tart­ják. El­kép­ze­lé­sem sze­rint ezek a jel­lem­zé­sek eset­le­ge­sek ma­rad­nak, és a mo­nod­rá­mák szín­pa­di meg­va­ló­sí­tá­sá­ban spe­ci­á­lis dra­ma­tur­gi­á­juk vá­lik az­zá a té­nye­ző­vé, amely alap­ján mű­fajt al­kot­hat­nak. Ez kö­ze­lebb áll Hans-Thies Lehmann Posztdramatikus szín­ház cí­mű mű­vé­ben a „Színházi szólók, monológiák” fe­je­zet­ben ol­vas­ha­tó le­írás­hoz, mint Pavis kri­té­ri­u­má­hoz. E sze­rint a mo­no­ló­gok, mo­nod­rá­mák a szín­pa­don be­lü­li (sze­rep­lő–sze­rep­lő kö­zöt­ti) kom­mu­ni­ká­ci­ós ten­gely­re me­rő­le­ges, úgy­ne­ve­zett Theatron-tengely men­ti kom­mu­ni­ká­ci­ót va­ló­sí­ta­nak meg a né­ző és a szín­pad kö­zött, ez a tí­pu­sú kom­mu­ni­ká­ci­ós mo­dell ad­ja specialitásukat.⁴ Bár Lehmann er­re nem tér ki, de vé­le­mé­nyem sze­rint ez az a tu­laj­don­ság, amely alap­ján önál­ló mű­faj­nak te­kint­het­jük a mo­nod­rá­mát. A mo­nod­rá­mák – akár a szín­pa­di meg­va­ló­sí­tá­suk­ról be­szé­lünk, akár a nyom­ta­tott szö­ve­gek­ről – dra­ma­tur­gi­ai szer­ke­ze­té­nek min­den eset­ben szer­ves ré­szét ké­pe­zi a be­fo­ga­dó. Ha a Jakobson-féle kom­mu­ni­ká­ci­ós el­mé­let fe­lől kö­ze­lít­jük meg a dra­ma­tur­gi­ai szi­tu­á­ci­ót, ak­kor ezek a mű­vek az egy­sze­mé­lyes­sé­gük okán a cím­zett­jü­ket nem a sa­ját fik­ci­ós vi­lá­guk­ban ta­lál­ják meg, ha­nem a mű fik­ci­ós vi­lá­gán kí­vül lé­te­ző be­fo­ga­dó­ban. A két­ar­cú bo­szor­kány fő­sze­rep­lő­je, Rác­pác Boronka ese­té­ben az ál­ta­la fel­adott üze­net­nek több cím­zett­je is van, Ni­ki ese­té­ben még üze­net­ről sem na­gyon be­szél­he­tünk a kom­mu­ni­ká­ci­ós mo­dell fo­gal­mai sze­rint.

      A két­ar­cú bo­szor­kány cí­mű „lázárervinül” beszélő⁵ elő­adás Sza­bó At­ti­la ren­de­zé­sé­ben egy tu­dat­ha­sa­dá­sos bo­szor­kány tör­té­ne­te, aki­nek éj­sza­ka a go­nosz, nap­pal a jó­sá­gos én­je ke­re­ke­dik felül. Boronka örök nap­palt sze­ret­ne éle­té­ben, ezért se­gí­tő­i­vel (Kucinka her­ceg­nő­vel és Re­zső­vel) azon mes­ter­ke­dik, hogy le­győz­ze sa­ját, a vi­lág el­pusz­tí­tá­sán mun­kál­ko­dó, sö­tét én­jét. A tör­té­net vé­gé­re a né­ző­té­ren ülő gye­re­kek se­gít­sé­gé­vel a go­nosz bo­szor­kány meg­sem­mi­sül, és Boronka im­már jó­ként él­he­ti to­vább nap­ja­it Csodaországban. A NI­KI cse­lek­mé­nye en­nél sok­kal hét­köz­na­pibb, sőt, a le­he­tő leg­hét­köz­na­pibb. Ni­ki, a multicégnél dol­go­zó ko­ra har­min­cas nő egye­dül él kis la­ká­sá­ban, ahol a min­den­na­pos pre­cíz es­ti pro­ce­dú­ra után egy­szer csak meg­szo­kott al­ta­tó-adag­já­nak több­szö­rö­sét ve­szi be. E két tör­té­net és sze­rep­lő­ik kö­zött ta­lán nem is le­het­ne na­gyobb a tá­vol­ság, olya­nok, mint­ha kap­cso­lat­te­rem­té­si szem­pont­ból egy in­ter­ak­ci­ós ská­la két vég­pont­ján he­lyez­ked­né­nek el. A két­ar­cú bo­szor­kány az egy­sze­mé­lyes elő­adás mű­fa­já­ba sű­rít­he­tő leg­több in­ter­ak­ci­ó­ra tö­rek­szik, a NI­KI azon­ban a leg­ke­ve­sebb­re, igyek­szik min­den kom­mu­ni­ká­ci­ót a mi­ni­mum­ra csök­ken­te­ni. A két elő­adás kö­zöt­ti ha­son­ló­ság csu­pán az egy­sze­mé­lyes­sé­gük, az ez­zel kap­cso­lat­ban fel­te­he­tő kér­dé­se­ket azon­ban már me­rő­ben el­té­rő­en vá­la­szol­ják meg.

      A Theatron-tengely men­ti kom­mu­ni­ká­ci­ós dra­ma­tur­gia mind­két pé­csi elő­adás­ban meg­fi­gyel­he­tő. A két­ar­cú bo­szor­kány ese­té­ben ezt an­nak is tu­laj­do­nít­hat­nánk, hogy kis­gye­re­kek­nek is szól az elő­adás: a ki­csik­nek szük­sé­gük van az in­ter­ak­ci­ó­ra ah­hoz, hogy fi­gyel­mük ne lan­kad­jon. Ta­lán ezért is lett az elő­adás hi­va­ta­los mű­fa­ja az „el­be­szél­ge­tő já­ték”. Az in­ter­ak­ció va­lós, a két­ar­cú bo­szor­kányt, Rác­pác Boronkát ját­szó Só­lyom Ka­ta­lin a né­ző­té­ren ülő gye­re­ke­ket meg­szó­lít­ja, el­ső mon­da­ta hoz­zá­juk szól, fo­gad­ja őket, va­la­mint az elő­adás so­rán az ő se­gít­sé­gü­ket és ne­ve­té­sü­ket ké­ri a go­nosz le­győ­zé­sé­hez is. A né­zők így az elő­adás fik­ci­ó­já­nak ré­szé­vé vál­nak, me­lyet a be­vi­lá­gí­tott né­ző­tér is je­lez. A NI­KI elő­adás­sal kap­cso­lat­ban az in­ter­ak­ció ki­fe­je­zés nem tű­nik el­ső rá­né­zés­re re­le­váns­nak, a ren­de­zés igyek­szik el­ke­rül­ni min­den faj­tá­ját, még azt is, amely a mo­nod­rá­mai szi­tu­á­ci­ó­ban ben­ne fog­lal­ta­tik. Hi­szen, ha Ni­ki­nek si­ke­rül­ne kap­cso­la­tot te­rem­te­nie a kül­vi­lág­gal, nem len­ne ön­gyil­kos az elő­adás vé­gén. Az elő­adás egy pont­ján Ni­ki azon­ban ész­re­ve­szi a „szo­bá­já­ban ülő” kö­zön­sé­get. Az ad­di­gi el­szi­ge­telt­sé­gé­vel el­len­tét­ben most né­mán kom­mu­ni­kál a pil­lan­tá­sá­val; mi­u­tán be­vet­te az al­ta­tót, las­san, je­len­tő­ség­tel­je­sen vé­gig­hor­doz­za te­kin­te­tét a 15-20 fős kö­zön­sé­gen. Mint­ha csak a ha­lál ka­pu­já­ban len­ne ké­pes er­re. Ek­kor az elő­adás­ra ad­dig jel­lem­ző, Ni­ki ma­gá­nyát is jel­ző ne­gye­dik fal le­om­lik. Ez az a pil­la­nat, mi­kor az elő­adás mo­nod­rá­má­vá vá­lik, Ni­ki pil­lan­tá­sa meg­te­rem­ti a Theatron-tengely men­ti kom­mu­ni­ká­ci­ót. A NI­KI hely­szí­né­ül szol­gá­ló kis tér, aSZOBA rom- és la­kás­kocs­ma ki­csi bel­ső he­lyi­sé­ge csak erő­sí­ti a hos­­szú in­ter­ak­ció-hi­ány ál­tal a né­zők­ben oko­zott za­vart. A né­zők ugyan­is nem tud­nak el­búj­ni, tel­jes fény­ben lát­sza­nak. Az, hogy Ni­ki az egész elő­adás alatt egy szót sem szól, még to­vább fo­koz­za a fe­szült­sé­get, hi­szen a kö­zön­ség nem­csak a Ni­ki te­vé­keny­sé­gei ál­tal struk­tu­rált csöndet⁶ hall­gat­ják, ha­nem a sa­ját ma­guk ál­tal kel­tett za­jo­kat is. A tér­ként szol­gá­ló aSZOBA für­dő­szo­bá­ja és kony­há­ja is a já­ték­tér ré­sze, mi­kor Ni­ki itt tar­tóz­ko­dik, a ma­gá­ra ha­gyott né­zők csak a be­szű­rő­dő za­jok­ból kö­vet­kez­tet­het­nek a te­vé­keny­sé­gek­re, pél­dá­ul a fog­mo­sás­ra vagy tea­fő­zés­re. Ké­nyel­met­len­sé­gü­ket az is okoz­za, hogy ők lesz­nek a va­lós valóságshow kukkolói, akik itt a szín­ház­ban nem tud­nak meg­búj­ni a sö­tét­ben, s köz­ben ők vál­nak a rész­vét­len tö­meg­gé is, a kül­vi­lág­gá, amel­­lyel Ni­ki éle­té­ben nem tud kap­cso­la­tot te­rem­te­ni.

      Míg Rác­pác Boronka a né­ző­kön kí­vül a tár­gya­i­val is be­szél­get, ad­dig Ni­ki még ma­gá­ban sem ejt ki sza­va­kat. A két­ar­cú bo­szor­kány fel­adó–cím­zett mo­dell­jé­ben szám­ta­lan szál raj­zo­lód­na ki. A tárgyanimáció út­ján élet­re ke­lő Re­zső ne­vű fe­de­les kor­só és a Kucinka Her­ceg­nő ne­vet vi­se­lő por­ce­lán kan­csó is a tör­té­net be­szé­lő ka­rak­te­rei, ami a báb­szín­ház mű­vé­sze­té­hez kö­ti az elő­adást, szí­nész be­vo­ná­sa nél­kül meg­több­szö­röz­ve ez­zel a cse­lek­vő ala­kok szá­mát. Az ese­mé­nyek kö­zép­pont­já­ban áll Ajahtan Kutarbani ki­rály is, aki­vel Boronka te­le­fo­non be­szél­get. Az egy szí­nés­­szel meg­va­ló­sí­tott ha­sadt­sá­got a szín­pad­kép is hang­sú­lyoz­za: tö­ké­le­te­sen ket­té­osz­tott, egyik ol­da­lon a go­nosz att­ri­bú­tu­ma­i­val dí­szí­tett fe­ke­te, má­sik ol­da­lon a vi­lá­gos­ság, nap­fény, élet­erő jel­ké­pe­i­vel de­ko­rált fe­hér szín­pa­dot lát­ha­tunk. Rác­pác Boronka tün­dér és bo­szor­ka fi­gu­rá­ja egy­kor egy­sé­ges volt, akár­csak a kö­rü­löt­te lé­vő vi­lág. A szín­pa­don lát­ha­tó fé­lig át­lát­szó tük­rök­ben is rep­re­zen­tá­ló­dó ha­sadt­ság te­hát nem ter­mé­sze­tes ál­la­pot, az „itt va­gyok, hát én va­gyok” mon­dat­tal a mo­nod­rá­mák jel­lem­ző ön­ma­gá­val be­szé­lés és ön­ke­re­sés mo­tí­vu­ma is meg­je­le­nik. Só­lyom Ka­ta­lin já­té­ká­ban az el­vi­leg ugyan­olyan je­len­tő­sé­gű bo­szor­ka és tün­dér fi­gu­ra nem egyen­lő hang­súl­­lyal je­le­nik meg, a jótündér sze­re­pet fi­no­mab­ban és ér­zék­le­te­seb­ben áb­rá­zol­ja, va­la­mint a go­nosz bo­szor­ka já­té­ká­ban is fel­fe­dez­het­jük a tün­dér moz­du­la­ta­it, no­ha gör­nyedt test­tar­tá­sa, el­tor­zí­tott hang­ja és ös­­sze­hú­zott sze­me egy­ér­tel­mű­en jel­zi a sze­rep­vál­tást. Az egész elő­adás a „lázárervini” nyel­vi vi­lá­got foly­ta­tó, Sza­bó At­ti­la ál­tal írt szö­ve­gé­vel, frap­páns mon­da­ta­i­val já­té­kos és di­na­mi­kus elő­adás­szö­ve­get al­kot (pél­dá­ul: „hettyenfiggy és szívbizser”, „ir­gum-bur­gum gra­nu­lá­tum”). Só­lyom Ka­ta­lin­nak a leg­ne­he­zebb szí­né­szi fel­adat a gye­rek­kö­zön­ség ér­dek­lő­dé­sé­nek fenn­tar­tá­sán kí­vül a Rácegresi és Pácegresi me­se­be­tét es­ti me­sé­hez ha­son­ló han­gu­la­tú el­mon­dá­sa je­lent­het­te. Az elő­adás di­na­mi­kus sze­rep­vál­tá­sai és per­gő nyel­vi po­én­jai kö­zött ez a kö­zön­ség­nek cí­me­zett epi­kus mo­no­lóg ugyan­is ma­gá­ban hor­doz­za az elő­adás le­las­su­lá­sá­nak ve­szé­lyét is.

      Ni­ki ka­rak­te­ré­nek ma­gá­nyos­sá­gát ru­tin-moz­du­la­tai, az egy­sze­mé­lyes piz­za-va­cso­ra, a né­ma­já­ték zö­re­jei is ki­eme­lik. Ezt csak a né­zők­től ere­dő han­gok el­len­sú­lyoz­zák, bár a leg­több elő­adás so­rán ér­zé­kel­he­tő, hogy a kö­zön­ség na­gyon igyek­szik mi­nél ke­ve­sebb zajt kel­te­ni. NI­KI több szín­ház­tör­té­ne­ti előz­mén­­nyel is ren­del­ke­zik. Koertz Kí­ván­ság­hang­ver­seny cí­mű, csak inst­ruk­ci­ók­ból ál­ló drá­má­já­ról a ren­de­ző, Rosner Krisz­ti­na szín­ház­tu­do­má­nyi köny­vé­ben ír­tak szín­há­zi meg­va­ló­sí­tá­si kí­sér­le­te­ként is ér­tel­mez­het­jük a NI­KI elő­adást. „A Rasch kis­as­­szony sze­re­pét ját­szó szí­nész szá­má­ra ép­pen ab­ban rej­lik a ki­hí­vás, hogy a szö­veg nél­kü­li je­le­net­sor ki­vi­te­le­zé­se so­rán si­ke­rül-e meg­va­ló­sí­ta­nia, elő­hív­nia a »nyilvános magány« (Sztanyiszlavszkij) ál­la­po­tá­nak egy mó­do­sí­tott szín­há­zi ese­ményt tu­do­má­sul ve­vő változatát.”⁷ Vé­le­mé­nyem sze­rint Hollósi Or­so­lya Ni­ki sze­re­pé­ben ezt az el­szi­ge­telt­sé­get kel­lő­kép­pen ér­zé­kel­te­ti, mi­köz­ben fi­gye­lem­be ve­szi a kö­zön­ség tü­rel­mé­nek vé­ges­sé­gét is, aho­gyan ezt a drá­mai inst­ruk­ció is kiemeli.⁸ Mi­vel az elő­adás­ban a be­széd mint jel­lem­al­ko­tó elem nem hasz­nál­ha­tó, a szí­nész­nő­nek a gesz­tu­sok, cse­lek­vé­sek, va­la­mint ezek rit­mu­sá­nak és egy­más­utá­ni­sá­gá­nak se­gít­sé­gé­vel kell meg­raj­zol­nia Ni­ki fi­gu­rá­ját. A jel­lem­áb­rá­zo­lás e mód­sze­re mi­att ke­vés­bé ér­zé­kel­he­tő a kü­lönb­ség a szí­nész és a sze­rep kö­zött, mint a be­szé­lő ka­rak­te­rek ese­té­ben. Pa­usz­pa­pír­sze­rű­en át­tet­sző­nek tű­nik a két ré­teg kö­zöt­ti ha­tár, hi­szen a test­tel vég­re­haj­tott ak­tu­sok leg­alább an­­nyi­ra kap­cso­lód­nak a szí­nész­hez, mint a sze­rep­hez, szem­ben a be­széd­del, me­lyet a szín­ház­ér­tés so­rán sok­kal in­kább a sze­rep­hez kap­cso­lunk. Iz­gal­mas meg­fi­gyel­ni, hogy az elő­adás vé­gén – mi­kor Ni­ki a tab­let­ták le­nye­lé­se után új­ra le­fek­szik, sze­re­pe sze­rint meg­hal – ér­ke­zik el az a pont, mi­kor egy­ér­tel­mű­en el­ha­tá­ro­ló­dik sze­rep és szí­nész, az elő­adás performatív és referenciális⁹ ré­te­ge, hi­szen nem Hollósi Or­so­lya hal meg, ha­nem Ni­ki, ez­zel is rá­vi­lá­gít­va ar­ra, hogy a szí­nész tes­te az a vég­pont, ami nem vál­hat sze­rep­pé. A vil­lany le­kap­cso­ló­dá­sa után ez tu­laj­don­kép­pen a ha­lál­lal együtt az elő­adás vé­gét is jel­zi, a né­zők még so­ká­ig a he­lyü­kön ma­rad­nak. Mint­ha vár­nák, hogy a szí­nész­nő fe­lül­jön és meg­ha­jol­jon. Ez azon­ban nem min­dig tör­té­nik meg, Ni­ki fek­szik az ágyá­ban, a né­zők­nek pe­dig a já­ték­té­ren ke­resz­tül kell ki­men­ni­ük. Az elő­adás vé­ge és a né­zők tá­vo­zá­sa köz­ti idő mind­egyik elő­adás al­kal­má­val kü­lön­bö­zött, volt mi­kor a né­zők el­kezd­tek tap­sol­ni, ek­kor a szí­nész­nő meg­ha­jolt, de meg­tör­tént az is, hogy a vil­lany le­kap­cso­ló­dá­sa után csend­ben, óva­to­san ki­sé­tált a kö­zön­ség a szo­bá­ból. Ez is azt jel­zi, hogy no­ha az elő­adás nagy ré­szé­ben ig­no­rál­ja a né­zők je­len­lét­ét, még­is­csak az ő vi­sel­ke­dé­sük ha­tá­roz­za meg an­nak hang­vé­tel­ét.

      A szín­ház mint mű­vé­sze­ti ág lé­té­nél fog­va ki­zár­ja a tel­jes egye­dül­lét le­he­tő­sé­gét, hi­szen a né­ző­nek fi­zi­ka­i­lag je­len kell len­nie ah­hoz, hogy elő­adás­ról be­szél­hes­sünk. Így a mo­nod­rá­mák egy­sze­rep­lős­sé­ge és Ni­ki egye­dül­lé­te sem le­het tö­ké­le­tes. Lauren de Vos „Little is left to tell” cí­mű szö­ve­gé­ben azt ál­lít­ja, hogy min­den mo­nod­rá­ma, kü­lön­bö­ző mér­ték­ben, de szük­ség­sze­rű­en ma­gá­ban hor­doz­za a pár­be­szé­des­ség le­he­tő­sé­gét, mely hi­po­té­zi­sét Beckett és Sarah Kane drá­má­in bi­zo­nyít­ja be.¹⁰ De Vos szem­pont­ját szín­pa­di elő­adás­ra át­ül­tet­ve A két­ar­cú bo­szor­kány vé­gig dialogikus, a Ni­ki ese­té­ben a pár­be­széd esé­lye mi­ni­má­lis, leg­fel­jebb a már em­lí­tett pil­lan­tást ér­tel­mez­het­jük a dialogicitás je­le­ként.

      A két­ar­cú bo­szor­kány és a NI­KI cí­mű elő­adá­sok így a mo­nod­rá­ma mint szín­pa­di mű­faj lé­te­zé­sé­nek kér­dé­sét is fel­ve­tik. Ha a több szub­jek­tu­mot sze­re­pel­te­tő elő­adást már nem te­kint­jük mo­nod­rá­má­nak, ak­kor A két­ar­cú bo­szor­kányt a ha­gyo­má­nyos, pár­be­szé­des dra­ma­tur­gi­á­jú elő­adá­sok kö­zé so­rol­hat­juk. Ez pusz­tán a me­se­já­ték és gyer­mek­szín­há­zi elő­adás­ból adó­dó jel­leg­ze­tes­ség­ként ér­tel­mez­né az elő­adás nagy­fo­kú in­ter­ak­ti­vi­tá­sát. A NI­KI ese­té­ben a mo­nod­rá­ma­ként va­ló ér­tel­me­zés egy­ér­tel­mű, dra­ma­tur­gi­á­já­ban az el­ső pil­lan­tás­ra tö­ké­le­tes­nek tű­nő ma­gány még­sem tel­jes, ami azt su­gall­ja, hogy szín­pa­di ma­gány ugyan lé­tez­het, de szín­há­zi ma­gány már ko­ránt­sem biz­tos.

A két­ar­cú bo­szor­kány. Pé­csi Nem­ze­ti Szín­ház. Be­mu­ta­tó: 2011. december 3. Ren­dez­te: Sza­bó At­ti­la. Elő­ad­ja: Só­lyom Ka­ta­lin, Já­szai Ma­ri-dí­jas. Ze­ne: Rozs Ta­más. Dísz­let- és jel­mez­ter­ve­ző: Tresz Zsu­zsa. As­­szisz­tens, ügye­lő: Markó Ri­ta.

NI­KI. Pé­csi Lé­gi­tár­sa­ság. Be­mu­ta­tó: 2012. október 2. Ren­dez­te: Rosner Krisz­ti­na. Játs­­sza: Hollósi Or­so­lya. Pro­duk­ci­ós szer­ve­ző: Balassa Zsó­fia. Fo­tó: Tóth-Si­mon Má­rió.

-----

¹     Ba­kos Fe­renc: Ide­gen sza­vak és ki­fe­je­zé­sek szó­tá­ra, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, Bu­da­pest, 2002, 430.

²     A NI­KI cí­mű elő­adás lét­re­ho­zá­sá­ban a kre­a­tív fá­zis­ban nem vet­tem részt, pusz­tán szer­ve­ző­ként az egyez­te­tés­ben se­gí­tet­tem a Pé­csi Lé­gi­tár­sa­ság mun­ká­ját.

³     Pavis, Patrice: Szín­há­zi szó­tár, ford.: Gu­lyás Ad­ri­enn, Mol­nár Zsó­fia, Ri­deg Zsó­fia, Sepsi Eni­kő, L’Harmattan, Bu­da­pest, 2005, 284.

⁴     Lehmann, Hans-Thies: Posztdramatikus szín­ház, Ba­las­si Ki­adó, Bu­da­pest, 2009, 150.

⁵     Az elő­adás szín­lap­já­nak ki­fe­je­zé­se.

⁶     Rosner Krisz­ti­na: A szí­né­szi je­len­lét és a csend dra­ma­ti­kus-te­át­rá­lis já­té­kai, L’Harmattan, Bu­da­pest, 2012, 121.

⁷     Rosner, i. m., 122.

⁸     „min­dig ügyel­ni kell ar­ra, hogy a min­den­ko­ri cse­lek­vé­sek ne tart­sa­nak olyan hos­­szú ide­ig, hogy a kö­zön­ség szá­má­ra unal­mas­sá és pro­vo­ká­ló­vá vál­ja­nak.” Idé­zi: Rosner, 121.

⁹     Alter, Jean: Re­fe­ren­cia és performansz, In.: Theatron 2000/1, 40.

¹⁰    De Vos, Lauren: „Little is left to tell” Samuel Beckett and Sarah Kane Subverted Monologues, In.: Wallace, Claire (ed): Monologue – Theatre, Performance, Subjectivity, Litteraria Pragensia, Prague, 114.