Mé­hes Lász­ló 2003 őszén már meg­ren­dez­te a Pi­cas­so ka­land­ja­it a Víg­szín­ház­ban. A ren­de­zői kon­cep­ció az­óta nem so­kat vál­to­zott. Mé­hes ugyan­úgy az 1978-as svéd kul­tusz­film szín­pa­di vál­to­za­tát ké­szí­ti el a pé­csi­ek­kel, mint ahogy ki­lenc év­vel ko­ráb­ban Bu­da­pes­ten, a film­ből több je­le­ne­tet át­emel­ve, ki­egé­szít­ve és úja­kat hoz­zá­ad­va az adap­tá­ció so­rán. A kü­lönb­ség azon­ban még­is szem­be­tű­nő. A 2004-es POSZT-on nem ka­pott he­lyet a Víg­szín­ház be­mu­ta­tó­ja, 2013 nya­rán azon­ban a pé­csi pro­duk­ció be­ke­rült a leg­jobb ti­zen­két elő­adás kö­zé.

      A Pé­csi Nem­ze­ti Szín­ház Ka­ma­ra­szín­há­zá­ba ér­ve a né­zőt szür­ke fa­lak­kal kör­be­vett szín­pad fo­gad­ja, ame­lyen fur­csa, ér­tel­met­len fel­irat­ok és ho­má­lyos ké­pek lát­ha­tók. A dísz­let fa­la­in kü­lön­bö­ző alak­za­tok azért fel­is­mer­he­tők: hol egy for­dí­tott arc­kép, hol fe­ke­te és fe­hér ma­da­rak és ha­lak. A bal és jobb ol­da­lon a dísz­let te­te­jé­nél két-két ab­lak lát­ha­tó, alat­tuk pe­dig két-két aj­tó, a jobb ol­da­lon az egyik fe­lett ap­ró ko­po­nya. E szür­ke tér sok­fé­le funk­ci­ót be­tölt az elő­adás fo­lya­mán: oly­kor mű­te­rem, oly­kor egy la­kás nagy­szo­bá­ja, az el­ső je­le­net­ben azon­ban Pablo Pi­cas­so szü­lő­há­za.

      Hár­mas gong­szó után a nar­rá­tor (Uhrik Dó­ra) el­mond­ja, hogy a nagy spa­nyol fes­tő élet­út­já­nak tör­té­ne­tét fog­juk hal­la­ni tő­le, ami­kor a hát­só fal­ra ve­tít­ve meg­je­le­nik a cím­sze­rep­lő mint mag­zat, és jel­zi a mo­no­lóg­ja vé­gé­hez kö­ze­le­dő nar­rá­tor­nak, hogy nem dél­után négy óra­kor, ha­nem éj­fél­kor szü­le­tett. Ez az ap­ró jel­zés már az ele­jén biz­to­sít­ja a be­fo­ga­dót ar­ról, hogy a tör­té­net­mon­dó nem a meg­bíz­ha­tó el­be­szé­lők so­rá­ba tar­to­zik majd. Az elő­adás a svéd ren­de­ző­pá­ros (Hans Alfredson és Tage Danielsson) film­jé­hez ha­son­ló­an a cse­lek­mény fik­tív hely­szí­ne­i­nek és kö­rül­mé­nye­i­nek meg­fe­le­lő­en vál­ta­koz­tat­ja a spa­nyol, fran­cia, an­gol és né­met ha­lan­dzsa­nyel­vet, amely­nek rög­tön az elő­adás ele­jén ko­mi­kus pél­dá­ja a kis cse­cse­mő ne­vé­nek meg­vá­lasz­tá­sa, ami­kor a dal­la­mos­nál dal­la­mo­sabb spa­nyol ne­vek ver­se­nyé­nek kö­ze­pet­te még a pó­lyát is fla­men­co rit­mus­ban rin­gat­ják. Az, hogy Mé­hes Lász­ló ren­de­zé­se meg­tart­ja (és ki­egé­szí­ti) a ha­lan­dzsa­nyelv film­be­li mo­tí­vu­mát, ren­ge­teg ko­mi­kus hely­zet ki­dol­go­zá­sát te­szi le­he­tő­vé. Pi­cas­so élet­út­já­nak egyik fon­tos ál­lo­má­sa pél­dá­ul, ami­kor Fran­cia­or­szág­ba ke­rül, el­ső la­ká­sá­ban azon­ban nem ért szót fő­bér­lő­jé­vel. Si­ke­rül meg­ér­te­nie, hogy a la­kás­ban van „électricité” és „modernité” azt azon­ban, hogy víz („Agua”) van-e a la­kás­ban, na­gyon ne­he­zen tud­ja meg­kér­dez­ni, és mi­re vég­re nagy erő­fe­szí­té­sek és ide­ges­ke­dé­sek árán a fő­bér­lő nő meg­ér­ti a kér­dést, ki­de­rül, hogy ter­mé­sze­te­sen víz az nincs. Egy má­sik em­lé­ke­ze­tes je­le­net eb­ből a szem­pont­ból, ami­kor Pi­cas­so ap­ja (Kö­les Fe­renc) ná­ci tiszt­nek ad­ja ki ma­gát, ab­ból a cél­ból, ne­hogy ki­de­rül­jön fi­á­ról, hogy la­ká­sá­ban zsi­dó­kat búj­tat. Mi­vel tiszt­ként a ház­ku­ta­tá­so­kat is ő ve­ze­ti, az alat­ta szol­gá­ló ka­to­nák nem me­rik meg­kér­dő­je­lez­ni, hogy ő sem­mit sem ta­lál gya­nús­nak. Ami­kor az apa be­lép a la­kás­ba, és a ná­cik ál­tal elő­írt mó­don tisz­te­leg, a várt „Heil Hit­ler” jel­mon­dat he­lyett az „O Tannenbaum” ki­ál­tás kö­vet­ke­zik. A je­le­net egy­más után négy­szer is­mét­lő­dik meg, hi­szen újabb és újabb zsi­dók ér­kez­nek a fes­tő há­zá­ba me­ne­dé­kért, aki a tő­le meg­szo­kott kre­a­ti­vi­tás­sal búj­tat­ja ba­rá­ta­it a leg­le­he­tet­le­nebb he­lyek­re. Az ab­szurd ha­gyo­má­nyát kö­vet­ve az is­mét­lé­sek és a túl­zá­sok több he­lyen is nagy hang­súlyt kap­nak a da­rab­ban. A tör­té­net­ben sze­rep­lő Sirkka da­la – amely a film­nek is nép­sze­rű ze­né­je – pél­dá­ul öt­ször hang­zik el, mert elő­ször a szín­pa­don meg­je­le­ní­tett kö­zön­ség vis­­sza­tap­sol­ja, majd a ké­sőb­bi al­kal­mak­kor ir­tóz­va és a fáj­da­lom­tól or­dít­va hall­gat­ja vé­gig a Stubendek Ka­ta­lin ál­tal túl­zott gesz­tu­sok­kal, ar­ti­ku­lá­ci­ó­val és tánc­moz­du­la­tok­kal re­me­kül ka­ri­kí­ro­zott di­zőzt. E je­le­ne­tek fon­tos, szin­te ki­fogy­ha­tat­lan hu­mor­for­rá­sai az elő­adás­nak, ame­lyet a kö­zön­ség min­den egyes is­mét­lés után egy­re job­ban él­vez.

      A ren­de­ző a szín­pad­ra ál­lí­tás so­rán több mint húsz szí­nés­­szel dol­go­zott együtt, en­nek el­le­né­re van, aki há­rom sze­rep­ben is meg­je­le­nik. Ma­ga az elő­adás azon­ban két fő pil­lér­re tá­masz­ko­dik. Az egyik ezek kö­zül Hajduk Kár­oly, aki ven­dég­szí­nész­ként ala­kít­ja az ál­ta­lá­ban vis­­sza­hú­zó­dó, ám két­ség­beesést nem is­me­rő cím­sze­rep­lőt. A szí­nész mind a tra­gi­kus, mind a ko­mi­kus je­le­ne­tek­ben ha­tá­so­san ala­kít, test­tar­tá­sá­val és gesz­tu­sa­i­nak ki­fe­je­ző ere­jé­vel az em­be­ri ér­zel­mek szé­les ská­lá­ját ké­pes meg­idéz­ni. A má­sik kulcs­fi­gu­ra a Kö­les Fe­renc ál­tal ala­kí­tott apa, aki­nek sze­re­pé­ben a szí­nész mond­hat­ni szi­por­ká­zik. Kö­les ko­ráb­bi ala­kí­tá­sa­it fi­gye­lem­be vé­ve nem mond­ha­tó, hogy tá­vol áll a tő­le bur­leszk mű­fa­ja, ám a min­dig vi­dám, so­ha nem nyug­vó, a leg­ki­éle­zet­tebb hely­ze­tek­ben is meg­ol­dást ta­lá­ló ka­rak­ter bő­ré­ben iga­zán ott­hon ér­zi ma­gát. Tem­pe­ra­men­tu­mos, ener­gi­kus já­té­ká­val, gesz­tu­sa­i­val, per­gő ha­lan­dzsá­já­val és min­dig fe­szes test­tar­tá­sá­val si­ke­re­sen mu­tat­ja be né­zői szá­má­ra a spa­nyol vir­tus min­den le­het­sé­ges ko­mi­ku­mát.

      A szí­né­szek já­té­ká­nak fon­tos ré­szét, az elő­adás­nak pe­dig az egyik leg­főbb ér­té­két je­len­ti a dísz­let és dísz­let­hasz­ná­lat. Előb­bi Ró­zsa Ist­ván mun­ká­ját di­csé­ri, utób­bi pe­dig Mé­hes Lász­lóé és szí­né­sze­iét. A kez­det­ben egy­sze­rű­nek tű­nő dísz­let több­ször ját­szik a szín­pad mély­sé­gé­vel. A vász­nak­ból ál­ló hát­só fal fel­hú­zá­sá­val időn­ként tá­ga­sabb já­ték­tér tá­rul a be­fo­ga­dó elé, majd vis­­sza­en­ge­dé­sé­vel új­ra és új­ra vis­­sza­tér a ki­in­du­ló szín­pad­kép­hez, le­he­tő­vé té­ve így a gyors és di­na­mi­kus je­le­net­vál­tá­so­kat. Ez a fal az elő­adás nagy ré­szé­ben ve­tí­tő­vá­szon­ként is funk­ci­o­nál, amely­nek se­gít­sé­gé­vel a sze­rep­lők metaleptikus ha­tár­át­lé­pé­sek­re lesz­nek ké­pe­sek a szín­pa­don. Ez az elő­adás so­rán két­fé­le mó­don ta­pasz­tal­ha­tó. Van, ami­kor egy vagy több sze­rep­lő meg­je­le­nik a vász­non, majd egy vá­rat­lan pil­la­nat­ban a vász­nak mö­gül elő­lép­nek az ed­dig azon meg­je­le­ní­tett sze­rep­lők, azt a ha­tást kelt­ve, hogy le­lép­tek a vá­szon­ról a szín­re. Ter­mé­sze­te­sen az elő­adás so­rán ez for­dít­va is elő­for­dul: van, hogy a szí­nész a szín­ről a vá­szon mö­gé lép, és ez­zel egyi­de­jű­leg meg­je­le­nik a vász­non. A har­ma­dik le­he­tő­ség, hogy a ha­tár­át­lé­pés nem tör­té­nik meg, azon­ban a vász­non lá­tott kép­sor és a szí­nen zaj­ló ese­mény in­ter­ak­ci­ó­ban áll. Így ez­zel az egy­sze­rű be­ren­de­zés­sel és a szí­né­szek pre­cíz idő­zí­té­sé­vel a Pi­cas­so ka­land­ja­i­ban lát­vá­nyos je­le­ne­tek men­nek vég­be. Szin­tén a gyors je­le­net­vál­tást és a Pi­cas­so mű­vé­sze­té­vel ös­­sze­füg­gő as­­szo­ci­a­tív vi­szonyt te­szik le­he­tő­vé azok a kel­lé­kek, ame­lyek oly­kor a be­fo­ga­dó szín­ház­zal kö­tött komp­ro­mis­­szu­ma mi­att, oly­kor pe­dig egy­sze­rű­en a funk­ci­ó­juk ré­vén, a má­sod­perc tört­ré­sze alatt ké­pe­sek egyik tárgy­ból a má­sik­ba át­ala­kul­ni. A kof­fer egy­szer csak vo­nat­tá, a bí­ró­sá­gi ka­ted­ra vil­la­mos­szék­ké, a gi­tár pe­dig hajómaketté vál­to­zik. A már em­lí­tett je­le­net­ben, ame­lyik­ben Pi­cas­so zsi­dó­kat búj­tat, a szí­né­szek már-már bá­bok­ká re­du­ká­lód­nak, és kosz­tü­möt, víz­kö­pőt, fa­lat, an­tik szob­rot vagy ál­ló­lám­pát ját­sza­nak, hogy a la­kást át­ku­ta­tó ná­cik ne ve­gyék ész­re őket. Ezek a hir­te­len, mi­mik­ri­sze­rű transz­for­má­ci­ók rész­ben a szür­re­a­liz­mus mű­vé­sze­tét idé­zik meg, rész­ben pe­dig a ku­biz­mus­nak azt a né­ze­tét, mi­sze­rint egyet­len tárgy vagy sze­mély több­fé­le né­ző­pont­ból vizs­gál­ha­tó, ezek a né­ző­pont­ok pe­dig akár egyet­len mű­al­ko­tás­ban is áb­rá­zol­ha­tók. Ezt az ér­tel­me­zést ma­gá­ban hor­doz­za a szí­né­szek „fel- és le­lé­pé­se a vá­szon­ról”, ahol egy film­sze­rep­lő egy szem­pil­lan­tás alatt va­ló­ság­gá vál­to­zik, és for­dít­va. Ahogy a ku­biz­mus­ban a fest­mény igyek­szik túl­lép­ni a kép ál­tal te­rem­tett ha­tá­ro­kon, úgy Mé­hes ren­de­zé­se sem szán­dé­ko­zik ki­zá­ró­lag a szín­ház nyúj­tot­ta ke­re­te­ken be­lül ma­rad­ni, és jól hasz­nál­ja ki a film és a szín­ház ál­tal kör­vo­na­la­zott le­he­tő­sé­ge­ket.

      A ko­mi­kum és tra­gi­kum kö­zöt­ti vál­tá­sok erő­sek és éle­sek, amit a fé­nyek és a ze­nei be­té­tek re­mek meg­vá­lasz­tá­sa tesz le­he­tő­vé. A má­so­dik fel­vo­nás egyik je­le­ne­té­ben a meg­öre­ge­dett, meg­csú­nyult, kol­dus­bot­ra ju­tott Doloreshez ha­son­ló­an – aki­nek az ön­fe­ledt ne­ve­té­se hir­te­len zo­ko­gás­ba csap át, mi­kor meg­lát­ja ré­gi sze­rel­mét, Pi­cas­sót – a be­fo­ga­dó is ké­pes a leg­vi­dá­mabb és a leg­ko­mo­rabb pil­la­na­tok vég­le­tei kö­zött in­ga­doz­ni. A Hor­gas Ádám ál­tal ko­re­og­ra­fált tánc­je­le­ne­tek, ame­lyek oly­kor a ba­lett, oly­kor pe­dig a show tánc ele­me­it al­kal­maz­zák, szin­tén re­me­kül já­rul­nak hoz­zá e két vég­let kö­zöt­ti át­já­rás­hoz.

      Min­dent ös­­sze­fog­lal­va, az elő­adás­ról el­mond­ha­tó, hogy Mé­hes Lász­ló ren­de­zé­sé­ben a tán­co­sok és a JESZ-es szí­né­szek be­vo­ná­sá­val, a szín­ház és a szí­né­szek ké­pes­sé­ge­it és tel­je­sít­mé­nyét a leg­na­gyobb mér­ték­ben ki­hasz­nál­va, va­ló­ban olyan elő­adás szü­le­tett, amely ér­de­mes a POSZT meg­mé­ret­te­té­se­i­re, és a ran­gos ese­mé­nyen a dí­jak te­kin­te­té­ben is jó esél­­lyel in­dul.

A Pé­csi Nem­ze­ti Szín­ház­ban 1982. ok­tó­ber 2-án mu­tat­ták be a Cse­resz­nyés­ker­tet Galina Volcsek ren­de­zé­sé­ben, aki ak­kor a moszk­vai Szovremennyik Szín­ház fő­ren­de­ző­je volt, és a pé­csi pro­duk­ci­ón több szov­jet kol­lé­gá­já­val is együtt dol­go­zott. Az ak­ko­ri elő­adás­ról olyan szak­em­be­rek ír­tak kri­ti­kát (a tel­jes­ség igé­nye nél­kül), mint Bécsy Ta­más, Koltai Ta­más, Pályi And­rás vagy Balassa Pé­ter, a szí­né­szek kö­zött pe­dig olyan ne­ves mű­vé­szek sze­re­pel­tek, mint Vá­ri Éva vagy Kulka Já­nos. E ne­vek­ből ki­de­rül, hogy a ’80-as évek­ben ját­szott elő­adás nem min­den­na­pi ese­mény­nek szá­mí­tott, en­nek el­le­né­re ko­ránt­sem volt hi­bát­lan­nak mond­ha­tó.

      Több mint har­minc év­vel ké­sőbb, 2013. már­ci­us 22-én, a Cse­resz­nyés­kert új­ra a Pé­csi Nem­ze­ti Szín­ház szín­pa­dá­ra ke­rült. A Nagy­szín­pad elő­te­ré­ben, a bal ol­da­lon két túl­mé­re­te­zett, vö­rös fo­tel áll, a jobb ol­da­lon hoz­zá­juk szín­ben és mé­ret­ben is meg­egye­ző ka­na­pé; mind­há­rom tárgy­nak ütött-ko­pott a kár­pit­ja, he­lyen­ként sza­ka­dá­sok is lát­sza­nak raj­tuk. E tu­laj­don­sá­gok egy­részt ki­fe­je­zik Ranyevszkajáék anya­gi kö­rül­mé­nye­it, más­részt ar­ra en­ged­nek as­­szo­ci­ál­ni, hogy az arisz­tok­rá­cia, ame­lyet az elő­adás sze­rep­lői meg­je­le­ní­te­nek, már le­tű­nő­ben van, és egy­ko­ri ha­tal­ma, szép­sé­ge, gaz­dag­sá­ga már egy­ál­ta­lán nem olyan je­len­tős, mint ré­gen. A fo­te­lek mel­lett, va­la­mi­vel hát­rébb öreg szek­rény áll (az elő­adás­ban egy alak­alom­mal el­hang­zik, hogy száz­éves), a fa­be­ra­ká­sos dísz­let elő­te­rét és mé­lyét pe­dig vö­rös bár­sony­füg­göny vá­laszt­ja el, amely az elő­adás so­rán ál­ta­lá­ban ar­ra szol­gál, hogy a nyil­vá­nos te­ret (a szín­pad hát­só fe­lét) el­vá­las­­sza a ma­gán­szfé­rá­tól, a sza­lon­tól (a szín­pad elő­te­ré­től), ahol ben­ső­sé­ges, oly­kor má­sok előtt ti­tok­ban tar­tott di­a­ló­gu­sok hang­za­nak el. A pla­font két csil­lár dí­szí­ti, az egyik elő­rébb, a má­sik hát­rébb he­lyez­ke­dik el, alat­tuk pe­dig két szo­ba­nö­vény áll. A bú­to­rok ese­té­ben ta­pasz­talt túl­zás ész­re­ve­he­tő a jel­me­ze­ken is, ame­lyek Kiss Jul­csi mun­ká­ját di­csé­rik. Ljubova Andrejevna Ranyevszkaja (Stubendek Ka­ta­lin) a szok­nyá­ját vagy két mé­ter hos­­szan húz­za ma­ga után a föl­dön, Ányának (Kul­csár Vik­tó­ria) pe­dig csak­nem bo­ká­ig érő ha­ja van.

      Az elő­adást a nar­rá­tor mo­no­lóg­ja nyit­ja meg a hang­szó­ró­ból, Tordy Gé­za hang­ján, aki em­lé­kei sze­rint me­sé­li el a Cse­resz­nyés­kert ál­ta­la is­mert tör­té­ne­tét, amely csak rész­le­te­i­ben kü­lön­bö­zik Cse­hov drá­má­já­nak cse­lek­mé­nyé­től. Dö­mö­tör Ta­más ren­de­zé­sé­ben a me­sé­lő olyan szö­veg­ré­sze­ket vesz át a sze­rep­lők­től, ame­lyet Cse­hov ere­de­ti­leg az ő ré­szük­re írt, és ez­zel az újí­tás­sal alap­ve­tő­en nem is len­ne gond, ha a nar­rá­tor sza­va nem tör­né meg olyan gyak­ran a szí­né­szi já­té­kot, ami­től az elő­adás egé­sze szag­ga­tot­tá, tem­pó­ja pe­dig ne­héz­kes­sé vá­lik. A pro­duk­ció po­zi­tí­vu­ma­ként köny­vel­he­tő el, hogy igyek­szik hang­súlyt fek­tet­ni a da­rab ko­mi­kus ele­me­i­re – el­len­tét­ben az­zal az el­ső­sor­ban Sztanyiszlavszkijtól ere­dő ha­gyo­mán­­nyal, amely Cse­hov ko­mé­di­á­i­ban a szá­na­lom­ra mél­tó, tra­gi­kus ala­kok hang­sú­lyo­zá­sát tar­tot­ta el­sőd­le­ges­nek – és ma­gát a da­ra­bot ko­mé­di­a­ként ér­tel­mez­ni, ez azon­ban csak rész­le­ge­sen si­ke­rül. Az elő­adás má­so­dik fel­vo­ná­sá­ban Cse­hov drá­má­já­hoz ké­pest Dö­mö­tör Ta­más ren­de­zé­se Ranyevszkajáék bál­ját egé­szen ere­de­ti mó­don jel­mez­bál­ként áb­rá­zol­ja, ahol nap­ja­ink disco-zenéje és a kü­lön­bö­ző mo­dern ru­ha­da­rab­ok mel­lett UFO-, Superman- és Le­nin-jel­mez is meg­je­le­nik. Emel­lett a je­le­net azon­ban még­sem hasz­nál­ja ki ma­xi­má­li­san a szö­veg­ből és a szi­tu­á­ci­ók­ból kö­vet­ke­ző ko­mi­ku­mot, és ez az elő­adás egé­szé­re igaz. Cse­hov da­rab­ja eb­ből a szem­pont­ból több le­he­tő­sé­get rejt ma­gá­ban, ame­lyek az elő­adás­ban túl hal­vá­nyak vagy túl eről­te­tet­tek lesz­nek, ezért ha­tá­suk cse­kély marad. Az em­lí­tett je­le­net kör­nye­ze­té­ben az is fur­csán hat, hogy Morcsányi Gé­za Tóth Ár­pá­dé­hoz ké­pest mo­der­nebb for­dí­tá­sú és jól funk­ci­o­ná­ló szö­ve­ge épp itt hagy meg a kel­le­té­nél töb­bet a nyu­ga­tos köl­tő ál­tal for­dí­tott so­rok­ból.

      A szí­né­szi já­té­kot fi­gye­lem­be vé­ve sem mond­ha­tó, hogy a pro­duk­ció ma­ra­dan­dót al­ko­tott vol­na: a pár­be­szé­dek las­súak, az ér­zel­mek és az in­du­la­tok erőt­le­nek, a moz­gás nem di­na­mi­kus. Eb­ből a szem­pont­ból ta­lán na­gyobb ér­té­ket kép­vi­sel­ne az elő­adás, ha a dísz­let és a jel­mez túl­zá­sai na­gyobb te­ret kap­ná­nak a szí­né­szek já­té­ká­ban is, így azon­ban nem emel­he­tő ki kö­zü­lük sen­ki – az ala­kok sab­lo­no­sak ma­rad­nak.

      Az elő­adás vé­gé­re a sze­rep­lők éle­te ér­tel­mét vesz­ti, és ez mind a dísz­le­ten, mind a jel­me­zen ész­re­ve­he­tő. Lopahin (Józsa Ri­chárd) a füg­göny egyik fe­lét le­té­pi, majd fe­hér le­pel­lel ta­kar­ja le az óri­á­si ülő­gar­ni­tú­rát, Ljubova szok­nyá­ja meg­rö­vi­dül, ahogy Ánya ha­ja is, a szín­pad pe­dig cson­ka lesz, te­le cson­ka (élet)történetekkel ren­del­ke­ző sze­re­pek­kel. Mi­u­tán tel­je­sen üres­sé vá­lik a szín, meg­je­le­nik Firsz (Né­meth Já­nos), az öreg szol­ga, akit vé­let­le­nül fe­lej­tet­tek a ház­ban az ép­pen ki­köl­tö­ző Ranyevszkajáék, és mo­no­lóg­já­val nyo­ma­té­ko­sít­ja a ko­ráb­ban Vár­ja (Da­ra­bont Mikold) ál­tal mon­dott sza­va­kat: „Eb­ben a ház­ban vé­ge minden­nek”, az élet pe­dig „el­mú­lik, mint­ha so­ha nem is lett vol­na”. A Pé­csi Nem­ze­ti Szín­ház Cse­resz­nyés­kert­je nem ha­lad­ja meg a har­minc év­vel ez­előt­ti pró­bál­ko­zás szín­vo­na­lát, ugyan­úgy kí­ván­ni­va­ló­kat hagy ma­ga után, mint előd­je, és fe­lejt­he­tő ma­rad, mint Ranyevszkajáék szá­má­ra az elő­adás zár­sza­va­it meg­fo­gal­ma­zó Firsz ka­rak­te­re.

Hans Alfredson – Tage Danielsson: Picasso kalandjai. Ren­de­ző: Mé­hes Lász­ló. Társ­ren­de­ző-ko­re­og­rá­fus: Hor­gas Ádám. Dísz­let­ter­ve­ző: Ró­zsa Ist­ván. Jel­mez­ter­ve­ző: Hor­váth Ka­ta. Sze­rep­lők: Hajduk Kár­oly (Pablo Pi­cas­so), Uhrik Dó­ra (Ing­rid Guggenheim), Kö­les Fe­renc (Don Jose), Stubendek Ka­ta­lin (Sirkka, Dona Maria és id. Dolores), Vlasits Bar­ba­ra (ifj. Dolores), Széll Hor­váth La­jos (Alice B. Toklas, Hit­ler, Apol­li­naire és mo­dell), Józsa Ri­chárd (Vég­re­haj­tó, Rous­seau, Chur­chill és pap), Tóth And­rás Er­nő (Gertrude Stein és sze­re­lő). Köz­re­mű­köd­tek: Kol­lár Daniella, Nagy Írisz, Harka Má­té, Ke­re­kes So­ma Lő­rinc, Matola Dá­vid, Czéh Dá­ni­el, Ujvári Ka­ta­lin, Ko­csis Vik­tó­ria, Mangold Ro­land, Cseporán Zsolt, Petrinovics Kris­tóf, Sza­bó Márk Jó­zsef, Raj­nai At­ti­la. Be­mu­ta­tó: 2012. szep­tem­ber 28.

Anton Pavlovics Csehov: Cseresznyéskert. Ren­de­ző: Dö­mö­tör Ta­más. For­dí­tot­ta: Morcsányi Gé­za. Dísz­let­ter­ve­ző: Szi­li Pé­ter. Jel­mez­ter­ve­ző: Kiss Jul­csi. Sze­rep­lők: Stubendek Ka­ta­lin (Ljubova Andrejevna Ranyevszkaja), Kul­csár Vik­tó­ria (Ánya), Da­ra­bont Mikold (Vár­ja), Lipics Zsolt (Gajev), Józsa Ri­chárd (Lopahin), Mikola Ger­gő (Trofimov), Urbán Ti­bor (Szimeonov Piscsik), Füs­ti Mol­nár Éva (Sarlotta Ivanovna), Kö­les Fe­renc (Jepihodov) Hekler Me­lin­da (Dunyasa), Vidákovics Szláven (Jasa), Firsz (Né­meth Já­nos), Tordy Gé­za (me­sé­lő, hang­fel­vé­tel­ről). Be­mu­ta­tó: 2013. már­ci­us 22.