II.

 

* fn. 1. nép. Falusi, kisvárosi telek a rajta levő épületekkel./biz [Kif-ekben:] vkinek a háza tája, közvetlen környezete, tevékenységi köre. Rendet teremt a maga *-ján; úr a saját *-ján. 2. Középület, gyár bejáratában a(z ügyfél)forgalmat ellenőrző személyek tartózkodási helye; portásfülke. 3. Nagyobb épületen kapu. 4. Tört. A török szultán udvara, ill. kormánya. A magas *. (lat)

 

a.

Ahogy apád egészsége hanyatlott, és elvesztette kapcsolatát az emberekkel, sétálni sem szeretett már, pedig nagyon kellett volna neki a séta, helyette inkább az udvarban csoszogott, a gang szélére ült, s ha olykor mégis kimerészkedett az utcára, ahol egyenes, sima út várta, amikor szembe jött vele valaki, elfordította a fejét, ha szóltak hozzá, az volt a baj, ha meg nem szóltak, azért neheztelt…

Igazából nem is tudod, mi a baj, melyik a nagyobb baj, hogy másfél éve nincs munkád vagy hogy ma álláshoz jutottál, de olyan nevetségesen kevés fizetést kínálnak (!), hogy megromlott körülményeitekre való tekintettel el kell fogadjad? A kisebbik fiad azt mondja, ennyiért ne vállald el. Igaza van, mégis rászólsz mogorván, ha megfőzette veled a kukoricát, egye is meg, most kell enni, amíg meleg, majd ezt is kidobhatjátok holnap, ahogy a tegnapelőttit is kidobtátok. Valójában a hangsúlya szúrja a füled, tizenegy éves, összebarátkozott itt a szomszédokkal, az egyik családdal kirándulni ment a hegyekbe a múlt héten, a másik család elvitte gokartozni, 1400-ért befizették őt és egy másik fiút tizennégy menetre, s fagyit, süteményt is kaptak. Tulajdonképpen örülhetsz, hogy örömet szereztek a gyereked-nek, te magad nem tehetnél ugyanígy a kedvére.

Ez egy hatalmas intézmény, ahol másfél év kihagyás után végre elkezdhetsz dolgozni. Még csak betanulsz, bejársz a majdani feladattal ismerkedni, a kollegina készségesen körbevezet, megmutatja, mi hol van, mire kell különösen odafigyelni. Egyelőre nem lelkesít a rád váró munka, mégis mutatod a lelkesültet, szélesen mosolyogsz, tréfálkozol, hisz kedvesnek kell látszani, ha már egyszer munkahelyhez jutottál. A kezedben kulcsokat szorongatsz, ezekkel kell nyitni és zárni, majd pedig egyenként visszahelyezni valamennyit a szegekkel kivert szekrénybe, három van belőlük, mindegyikben 100-100 kulcsnak való hely, külön a lakatoknak is, amelyek legtöbbjéhez súlyos lánc is tartozik, a lengőajtók zárásához.

Eszedbe van: elhoztad a pincétől, de még nem nyújtottad át apádnak a létra letört fokát, a ,,tettest", amely négy héttel ezelőtt a lábtörését okozta. Ott van az öreg Skoda csomagtartójában, apád közelgő születésnapjára tartogatod.

A párokról egyelőre csak annyit, hogy láthatóak olykor a ,,belső" viszonyok. Egy folyosói együtt-vonulásban, például. Ahogy a férfi a nejlonszatyor fülét fogva utat enged asszonyának. Vagy amikor a férj ráripakodik a feleségre: ,,Oda van írva, hogy személyit kérünk! Oda van írva, nem látod?!…"

A fény már korán reggel vakítóan fehér. Az árnyék különösen sötét. Mint a Holdon.

Az ostornyeles lámpa odahajlik a platánfa két lombos ága közé. Vagyis a platánfa két lombos ága hajlik az ostornyeles lámpához. Ragyogó reggel.

Elhagyatottságunk abból áll, abból ered… – kezded a gondolatot, de máris elveted: nem, nincs többé szép levezetés: görbebot van, mankók, remegő kéz vagy mozgásra képtelen kéz, láb, ugyanott, ugyanabban a környezetben, ahol hasukat mutogató lányok, ahol valóban szépek is megfordulnak. A csúnyák olykor nagyon csúnyák. Míg a szépek gyakran igazán szépek. Egyiknek minden. S a másiknak…?

Csizmában, nadrágban, könnyű nyári blúzban a hölgy. Vékony, haja-ritkult, gyíkfejű, kontyba-tűzött-frizurás. A nyakán, a nyakában, ott van a bibi, a baj: a betegség. A karjai nem is karok: fadarabok, lécek, lengenek. S a fogazata? – Hiszen nincsen is foga.

Négy lábbal, két kézzel – mégis jár. Kis púpja kinyomódik a hátán.

Kérdi a nő: tudod-e, hogy rossz a benti, nyilvános telefon? Nem tudod. Felajánlod neki, hogy telefonáljon a portáról. Tüstént elfogadja. Utóbb rájössz: ő tulajdonképpen ezt is akarta; a porta telefonján zavartalanul cseverészhetett. A tartásdíjat nem kapta meg. S ez már nem az első eset. De most tényleg ügyvédhez fog fordulni, mondja.

Akit mentő hoz, annak végül is jó, hogy eltelik itt egy napja. Nem baj, hogy itt hagyják a folyosón: elnézegetheti az arcokat. ,,Kint" van.

Hetvenéves matróz, orrán napszemüveggel a laborba szalad.

Az érzés újra és újra: rétegződés időben, ember az emberben. Ahogy vonulnak bennetek öregjeitek. És ahogy majd ti is vonulni fogtok másokban. Átvonulás.

Olyan a férfi, ahogy lép, mint a madzagon rángatott marionettfigura. Mint a ló, meg-meglódítja a lábát, harangozik a lábszára. A büféhez közelít, ahol két nyakkendős úriember beszélget. Eléjük áll hetykén. Azok átnéznek felette. Erre ő csalódottan továbballag. De aztán visszaüget eléjük újra.

Megtalálták a lábat. Állítólag megtalálták annak a férfinak a lábát, akit halálra gázolt a vonat itt, Uránban. Benne van az újságban, hogy megtalálták, a gyerekek játszottak vele, a lábbal. Most megtalálták. Három héttel az eset után. Fő, hogy megvan.

Árnyék és fény oly élesen elhatárolódik, s mégis végérvényesen egybeforr. (Fiad szerint az árnyék éppúgy nyomot hagy a fényen, ahogy a fény nyomot hagy az árnyékon.) Az ég egyetlen hasítás, felmetszés. Ömlik alá az ,,űri meleg".

Nőben – ekkorát! S még ide is áll. Amikor írod ezt. Hogy tényleg tíztől van-e a röntgen? Eltart egy ideig, míg fölnézel rá.

A liftben rekedt, tollaázott öreg mami kanárihangja. Meg a két 6-os úti kurva éktelen sikoltozása. Hogy a szívbillentyűjüknek most akkor annyi…

Másmilyen ez a mai (szept. 18.) fény, mint a nyári fény. Valahogy érezhetően sűrűbb. Kenhető. Húzása van, mint a száradó, erős cementnek. Megállnak rajta a falevelek. Súlya van a világosságnak.

Ahogy nézed – újra – a képen ezt a múmiát, melyet nemrég megtaláltak (egyszer elveszett!), ahogy nézed, s ahogy ,,ő" néz, rád, vissza (-előre?), abból az időből, holott, jól tudod, semmi már, megmerevedett arc, szem, száj, ajak, hiába, hogy látszólag telt – valójában üres, puszta anyag, hideg, halott anyag, itt már minden holt, a fülbevalója, az orra, tán még az orrlyuka is, szemöldöke is holt anyag, a fekete, éjfekete haja is, s jóllehet az arc feszesnek látszik – nem egyéb, mint elhasznált, levetett maszk.

Éktelen hangos nevetés. A két konyhai nődolgozó. A furgont várják, hogy hozza az ételt. Nagy tisztelet övezi őket. A doktorok előre köszönnek nekik, s kérdik tőlük dalolva: ma mi a menü? Mennyi kerül a tányérra? A folyosó fehér padján ülnek, szétvetett lábbal, s jóízűen röhécselnek. Körülöttük a totyogók hada: urológiára, röntgenre, ,,művesére", laborba. Mankók és kacagás.

Ahogy ideáll s kérdi tőled: szépen megkérem, kaptam egy ilyen beutalót-beszólítót, hová kell ezzel mennem? – S akkor ránézel, együttérzőn, máris apád van eszedben, hisz olyan idős lehet a férfi, s mondod neki tisztelettel: ez a tüdőgondozóba szól. S mondja ő: igen, vagy inkább kérdi: igen?, és mondod neki tovább: menjen ki az udvarra, menjen ki a nagykapun, azután jobbra, Tüdőgondozó, ismétled, ott megtalálja. Köszöni, nagyon, de nagyon, kalap a fején, kicsit púpos a háta, a nadrágja szára a bokája fölött, megy hajlottan, kezében a papiros, a ,,meghívó", kezdődik a tortúra, kezdődik és végződik, majd, mikor, hol?

,,Gyere már, gyere már, az istenedet, mert tenyérre veszlek, és úgy csúsztatlak végig a folyosón!" – kiabálja az ősz hajú férfi a feleségének, aki egy emelettel följebb várt a gyógykezelésre, mint kellett volna. Tüstént lódul a sápadt asszonyka. Megtudod: daueroltatott, s a füle mögött csúnyán bevörösödött a bőre.

Szép az ősz, s igen-igen hosszantartó idén. Kék autók, pirosak, zöldek, sárgák – akár a falevelek – húznak el az úton. A gyalogosok lábát olykor elkaszálják. Ősz. Sudaras.

A táskás ember és a nagyot lépő naponta megjelenik. A táskás állítólag megölte a feleségét, s a börtönben beleőrült (tettébe?). Most ,,kint" bolyong, kötekedik a nőkkel, trágárul beszél, naponta bejelentkezik az orvosokhoz vizsgálatra.

Azt hinnénk, ugyanaz az arc számít. Hogy ugyanaz az arc kell. Hogy ugyanolyan orr legyen, ugyanolyan áll, ugyanolyan frizura. Hogy ugyanúgy forduljon felénk a tekintet, ugyanúgy lengedezzen a kéz, a haj – holott… Nem, nincs köztetek harag, lényegében nincs semmi sem, megállt az idő, s így van jól.

Mint egy virágszirom, de már fonnyadt virágszirom. Olyan a haja, mint a pihe, pille. Mint a pókháló. Elfújja a szél. Nemcsak a haját – őt magát is. A fal mellett oson. A huzat elől félve menekül: fölkapná, elröpítené az Óperencián túlra. Nyolcvan is van már, nő.

– Időpontot szeretnék kérni a kegyelmes úrtól.

– Milyen ügyben?

– Plasztikai műtét.

– Miféle?

– Itt végeznek arcműtétet, nem?

Amikor ott vagy a kórházban. Bejön a kép. A kiszolgáltatottság érzése most bejön. Pedig türelemmel voltak hozzád, emlékezhetsz. Mezítelenül ülni a klotyón, miközben melletted, szemben veled, nyugodtan beszélgettek, cseverésztek a nővérek, fiatal lányok. Néha rád néztek, megvagy-e, van-e már eredmény? Nem ők voltak zavarban. De mégis, mintha ők is. A beöntést megkaptad, oldalt kellett feküdnöd, mezítelenül, bal oldalra, a jobb lábat felhúzni, elernyedni. Hátul bedugják a cső végét, öntenek, telsz, egyre telsz, hideg a szoba (mosdó?), zöld csempék körben, anyád közben a folyosón sétálgat (ekkor még nem tudod, vagy már igen?, a nővér mintha jelezte volna, hogy látogatód van). A hallgatag asszony eljött hát a fiához, kíváncsi, mit csinálnak vele. Valahogy jól esik majd látnod őt, amikor kimehetsz végre a folyosóra. És azután mehetsz tovább – tükrözésre (alul és fölül, mert így szép a világ!). S amikor azt mondja anyád (ahogy elhaladsz mellette), azt mondja: megvár, ebben az van számodra, az az érzés-forrás, szóval az a jó neked ebben, hogy: hiszen akkor visszajössz még, nincs veszve semmi sem. Persze anyád hangsúlyában, amikor azt mondja: megvár – meglehetősen hűvös távolságtartás van, jól tudod. Vagyis ezt inkább érzed. Anyád sosem mutatta ki feléd gyengéd érzelmeit, csakis a szélsőséges megnyilvánulásaira emlékszel: fagyba-, hóba-, éjbefutásokra, ezekkel a rohamaival téged sikerült mindig halálközelbe hoznia, azaz halálközelbe emelnie (konkrétan: midőn a fagyos kérgű szilvafák éles göcsörtjei az arcodba nyomódnak a koromfekete éjben, miközben úgy érzed: végleg egyedül vagy már, egyedül az éjben, a hidegben, egyedül, egyedül – ahogy imitten egyedül vagy/voltál/leszel a vizsgálóasztalon… bár most anyád odakint a folyosón mégiscsak vár rád. Ő vár téged!… Hát megfordulhatott ennyire a világ?! Jó tudnod itt anyádat. És jó, nagyon jó tudnod azt is, hogy te maximálisan ,,tűrő", igen, mindent eltűrő vagy (éppúgy, mint gyerekkorodban), s bár a tekinteted el-elborul néha (nem, nem az indulat jele ez nálad, pont annak hiánya: az enyhület, a végtelen elgyengültség). Nyugodt vagy hát, kész lemondani – bármiről… De most mégis jó így, jó, hogy visszajössz, jó, hogy tudod, hogy visszajössz. Visszajössz, hiszen a folyosón vár téged anyád…

Áll a férfi (hetvenéves) a porta előtt, s kérdi: hol van a nőgyógyászat? Fölnézel a kérdezőre, s mondod, hogy több helyen is van nőgyógyászat, a földszinten és az első emeleten. Mert ő, mondja, a Tarr Imrében lakik, és nem tudja, hová menjen, kit keressen, kivel írattathatná föl a pelenkát – a feleségének?

Amikor az állatorvos megjelent, apád már a disznóól előtt, a négylábú fejőszéken ült, sültös sapkában. Egész nap a fején volt a sapka. Te jó napot köszöntél az orvosnak, ledobtad a csavarhúzót a fűbe, megtörölted olajos kezed, és indultál az orvos után. Kicsit izgultál, hogy be kell majd másznod az ólba, kirángatni a beteg anyakocát, de mire odaértél, már nem volt rád szükség, apád, noha el volt törve a lábfeje, bement az ólba, és egyedül kipofozta a disznót. Az orvos kérdezte, adtatok-e a kocának inni? Apád azt felelte, evett délután, és hát ivott is valamennyit, de – mondta – az állat lázas: 39,8 fok. ,,Megmérte, János bá’?" ,,Én tudom…" – Az orvos akkurátusan ráhúzta a táskája fogantyúját a kerítéslécre, fölkattintotta a nikkelzárat. A táska kívül-belül szakadozott volt már, a valamikor vajszínű, selymes bélés teljesen bepiszkolódott, elrongyolódott, bebüdösödött. Ott állt apád az ólban a disznó mellett, görbebottal, törött lábbal, a barna mamuszában, és várta, egyre csak várta, hogy jöjjön már az orvos azzal a fránya injekcióval.

Úgy mondjuk hangzatosan: alkonyodik. Valójában befordulunk az űri sötétbe.

Egyébként egyre kevesebb a látnivaló. Mennél többet nézel, úgy érzed, annál kevesebbet látsz…

Azzal a szemérmes bizonytalansággal, ahogy a férfi ideállt, és aki vele volt – nem tudhatod: felesége-e?, anyja-e?, talán mégiscsak az anyja lehetett –, és kérdezte az irányt, hogy most akkor merre menjen, és te valamit válaszoltál, mutattad neki az utat, ő köszönte szépen, s azzal ellépett, de valami, valami…

  

b.

Ahogy viszontláttál ma néhány arcot, azok közül az arcok közül, akiket egykor volt alkalmad naponta látni, akiknek illatát, szagát volt alkalmad nap mint nap belélegezni. A püffedtség egy arcon, azon az arcon, amely arc mindig is félelemmel töltött el. Tehát ama rettegett arc. És akkor most úgy gondolni rá, hogy kívül maradni a haragon. Nézni csak az idő munkálkodásának nyomait a testen.

Lassan megmutatkoznak a részletek. Anyád le-lecsukódó szeme a terített asztalnál, este. Miközben ti, díszes vendégsereg, építkezésről, kft-ről, „ki a magyar?"-ról értekeztek. Apád már előbb elbóbiskolt az asztalnál. Arcán még szunyókálás közben is egyre mélyült a ránc. Nézni magunkat száz év távolából!, gondoltad. A pap a feldagadt lábszárát nyomogatta. Már lilult neki. A hosszú szárú cipőt vékony fűzővel fogta össze. A széles fűző jobban megtartaná a lábát, tudhatná, gondoltad. Nem szállt ki azonnal az autójából. L. beült mellé, és az új kocsi műszaki adatai felől faggatódzott. Az eső elállt, az utak hamar felszáradtak, már le lehetett sétálni – kart karba fűzve – a búcsúba.

Aztán P. dühe a futballpályán, az is egy megmutatkozó részlet. Akár a színes kecskerágó az erdő szélén. A diót egy gyűrött nejlonszatyorba lapátolta anyád, és ráakasztotta a meggyfa csonka ágára. A baromfiudvarból kiszöktek a tyúkok; mert valaki – közületek, persze – elfelejtette becsukni a kaput. A betontornác megdőlve, arra van ráakasztva a drótkarika, ami a zárást biztosítja. Nem is egy karika: kettő. Mindkettő kétszálas villanyvezeték. Az udvaron feldöntögetett farönkök. Alattuk a giliszták hemzsegő hada; a gyerekek ezekből gyűjtenek buzgón a dunctosüvegekbe. Késő délután hatalmas csörömpölés; mindannyian riadtan felkapjátok a fejetek, de hál’ isten! nincs nagyobb baj, csak a teli üveget vágta a földhöz az egyik harcias unoka.

Ülni vagy állni (lényegében egyre megy, tudod), s csak nézni hosszan kifelé, magunk elé, mégsem látni semmit sem, tudniillik a dolgok már nem érintenek meg bennünket.

Feladás volna ez? Feledés? Feladni mindennemű mozgást, és elfeledni – nem gondolni már magunkkal? Elfogyni? Kikopni? Hagyni veszni az egészet? Van olyan még, hogy: végső megállás? Puhán beburkoló eltompulás? Minden mozgás elcsendesedése? A hullámok elpihenése? Számít az, hogy merre vittek egykor a lázas látomások? Elaludni? Mélybeli kavics, beágyazódni az iszapba észrevétlenül? Lefelé, mindig lefelé? Ami elmarad: csupa absztrakt? Akárha elrobogó vonatból: fák, oszlopok, drótok villogása? Álomba-ájulás? Álomba-halás? Álomba-zakatolás? Hogy: ne gondolj, ne akarj, ne vágyódj, visz a szél, vitesd magad?…

Az üzenet a haldokló kutya szemén keresztül, egy másik világból érkezett hozzád. Az a szempár zöld színben égett, és feneketlen árnyék sötétlett a mélyén. Az üzenet nem volt szavakba foglalható, nem gondolatot közölt, csupán egy érzést transzponált benned: a mérhetetlen elhagyatottságét. Az állat az udvar gyér pázsitján feküdt álmodban, hátával egy kivágott diófarönknek feszülve, rángott, a szája habzott, vicsorított, akárha megveszett volna…

Mintha nem is közületek való lenne, akit ott a folyosón visznek elfele!

Még jönnek egyre a szervizbe, vontatják, tolják be őket diagnosztikára.

Napszemüvegben, bottal. Valahogy átgördül a sarkán. Kis lánctalpas lábfeje van.

Leemeli a telefonkagylót, s várja, hogy a pénz lepottyanjon. Nem pottyan le.

Végül is egy életre jövünk, egyetlenegyre – mondtad apádnak, az orrkarikás lány aranykarikájának szerepét, annak szükségét, jelentőségét magyarázva.

Apád beesett a nadrágjába: lent, a lába szárán harmonikál a bő szövet. Milyen gyenge lett apád, nemrég még a karján tartott téged, mintha tegnap történt volna, te, a tüskéshajú, nagy fejű, görbe lábú fél csavarral a fényképező felé fordulsz, mögöttetek méterbe rakott hasított fa, apád haja barna, a bal szeme mellett sarló alakú heg, háborús emlék, erős, vaskos karú apádnak a haja széjjel-nyílik az üstökét súroló szélben (frissen mosott haj), nagy, lombos fa alatt álltok, pontosabban ő áll, te a karján ülsz, mintha trónon…

Apám voltál, te voltál, apám, voltál apám, apám. Majd mesélek, apám. Azt mondtad, tudod. Hogy te tudod. Tudom, hogy tudod…