Kon­rád György új köny­vé­ben, a kö­zel nyolc­száz ol­da­las Ven­dég­könyv­ben szám­ta­lan mo­tí­vum ta­lál­ha­tó, amely­ből az ér­tel­me­zés ki­in­dul­hat. Bár a könyv­vel kap­cso­lat­ban iro­dal­mi, esz­té­ti­kai kér­dés­fel­ve­té­sek­nek is he­lyük van, tu­laj­don­kép­pen a tör­té­nel­mi, po­li­ti­kai, po­li­ti­ka­fi­lo­zó­fi­ai, me­ta­fi­zi­kai né­ző­pont­ok sem ke­vés­bé re­le­ván­sak. Ami­lyen ne­he­zen vá­laszt­ha­tók el a kü­lön­bö­ző szem­pont­ok egy­más­tól, olyan ne­héz egy­ér­tel­mű pri­o­ri­tá­so­kat ta­lál­ni a Ven­dég­könyv szö­veg­ten­ge­ré­ben. Egy­részt va­ló­ban ol­vas­ha­tó a könyv a bo­rí­tó fü­lén sze­rep­lő ja­vas­lat sze­rint re­gény­ként – olyan re­gény­ként, amely­nek cse­lek­mé­nye az élet­ből me­rít, és ame­lyet az el­be­szé­lői tu­dat sa­já­tos mó­don kom­po­nál vagy ép­pen dest­ru­ál szö­veg­gé. Más­részt vi­lá­gos, hogy a Ven­dég­könyv „re­gé­nyes­sé­gé­nek” ke­vés kö­ze van a fik­ci­ó­hoz, in­kább a fik­ció imi­tá­lá­sá­val vagy hi­á­nyá­val ta­lál­ko­zunk. Sti­lisz­ti­ka­i­lag leg­in­kább a pub­li­cisz­ti­ká­ra, a po­li­ti­kai es­­szé­re és a me­mo­á­rok val­lo­má­sos hang­vé­te­lé­re em­lé­kez­tet a könyv, ame­lyet az ön­élet­raj­zi vo­nat­ko­zá­sok okán va­ló­ban le­het­ne nap­ló­re­gény­nek ne­vez­ni: a szer­zői élet­rajz ál­lo­má­sai, sze­rep­lői leg­alább­is jól fel­is­mer­he­tők és azo­no­sít­ha­tók ben­ne.

      Az is igaz ugyan­ak­kor, hogy a nap­ló­írói pers­pek­tí­va és a kro­no­ló­gia ki­szá­mít­ha­tat­lan vál­to­ga­tá­sa ma­gát a nap­ló­sze­rű­sé­get is vi­szony­la­gos­sá te­szi. En­nek el­le­né­re azt le­het mon­da­ni, hogy a Ven­dég­könyv­ben Kon­rád György leg­sa­já­tabb élet­ta­pasz­ta­la­tai, em­lé­kei és ref­le­xi­ói van­nak (kvázi)irodalmi for­má­ba önt­ve; még ak­kor is, ami­kor ma­ga he­lyett (vagy in­kább ön­ma­gá­val pár­hu­za­mo­san) oly­kor al­te­re­gó­ját, a Ka­ka­sok bá­na­tá­ból (2005) is­me­rős Kalligarót lép­te­ti fel a tör­té­né­sek hő­se­ként. „Nem a tárgy az ér­de­kes, ha­nem a te­kin­tet, amely rá­sze­ge­ző­dik, és a hang, amely me­sél ró­la. (…) A re­gény nem a va­ló­ság­ban tör­té­nik, ha­nem a pa­pí­ron. | Az ön­élet­rajz is fik­ció, író­ja köl­ti a hal­maz­ból, amely­re ön­ké­nye­sen em­lék­szik” – jegy­zi fel egy he­lyen (505.) a Ven­dég­könyv be­szé­lő­je, és amit az el­be­szé­lői te­kin­tet és hang meg­vá­lasz­tá­sá­nak esszencialitásáról mond, le­he­tet­len nem rá­ve­tí­te­ni mind­ar­ra, ami a könyv­ben tör­té­nik. Az ön­élet­írás­sal ke­vert esszéisztikus-irodalmias be­széd­mód azon­ban csak egyik vo­nu­la­ta a Ven­dég­könyv­nek, amely te­ma­ti­ka­i­lag és mű­fa­ji­lag azért is le­het an­­nyi­ra he­te­ro­gén, mert az el­be­szé­lői tu­dat sza­bad moz­gá­sa ala­kít­ja a szö­ve­get. Úgy gon­do­lom, en­nek a ter­je­del­mes kö­tet­nek ép­pen ez, az al­cím­ben is fel­tün­te­tett fo­ga­lom, a sza­bad­ság a meg­ha­tá­ro­zó szer­ve­ző­el­ve. Olyan elv, amely nem­csak a szö­veg­al­ko­tás mód­já­ra van ha­tás­sal, ha­nem a Ven­dég­könyv el­be­szé­lő szub­jek­tu­má­nak vi­lág­szem­lé­let­ét, dön­té­se­it, gon­dol­ko­dás­mód­ját ab­szo­lút mér­ce­ként ha­tá­roz­za meg. Ezt a sza­bad­ság­hoz va­ló ren­dít­he­tet­len ra­gasz­ko­dást, amely egy­szer­re meg­döb­ben­tő és im­po­ná­ló, nem le­het elég­gé res­pek­tál­ni; így van ez ak­kor is, ha ma­ga a könyv sok­szor be­ideg­ző­dött ol­va­sói el­vá­rá­sa­ink fel­adá­sá­ra kény­sze­rít, vagy ha ép­pen úgy lát­szik, hogy az írás­nak ez a fel­tart­ha­tat­lan és kor­lá­tot nem is­me­rő ára­dá­sa esz­té­ti­kai ri­zi­kó­kat hor­doz ma­gá­ban.

      Pusz­tán iro­dal­mi szem­pont­ból vi­tat­ha­tó­nak tű­nik pél­dá­ul, hogy a Ven­dég­könyv­be min­den – lát­szó­lag szer­kesz­tet­le­nül – be­le­ke­rül, amit egy adott pil­la­nat­ban a szö­veg be­szé­lő­je vé­gig­gon­do­lan­dó­nak tart. Ez ugyan nem je­len­ti azt, hogy tel­je­sen meg­for­má­lat­lan „sza­bad öt­le­tek­ről” vol­na szó, még­is eb­ben a szer­fe­lett tá­gas szö­veg­tér­ben az ol­va­só oly­kor úgy érez­he­ti, hol a fá­tól nem lát­ja az er­dőt, hol az er­dő­től a fát. Egy­részt ugyan­is na­gyon hang­sú­lyo­san fo­gal­ma­zó­dik meg a könyv­ben az az el­vá­rás, hogy min­den egyes mon­dat ön­ma­gá­ban is jelentéstelivé vál­jék: a mon­da­tok mint önál­ló ér­tel­mi egy­sé­gek kü­lön-kü­lön be­kez­dé­sek­re ta­go­lód­nak, ami gnómikus szí­ne­ze­tet köl­csö­nöz ne­kik. Emi­att is lát­szik úgy, mint­ha az ide­á­lis ol­va­sás­nak az írás üte­mét kel­le­ne fel­ven­nie, ha már az áb­rá­zolt (és a meg­élt) élet rit­mu­sá­hoz ért­he­tő mó­don nem tud ido­mul­ni. A mon­da­tok rend­jé­ből kö­vet­ke­zik a Ven­dég­könyv szag­ga­tott­sá­ga is. Egy he­lyen Kon­rád azt ír­ja: „Az olyan köny­ve­ket sze­re­tem, ame­lyek­nek min­den mon­da­ta kö­zött le­het egy kis szü­ne­tet tar­ta­ni. | Nem csak az írás, az ol­va­sás is jó­ga­gya­kor­lat. | Mi­kor a gon­dol­ko­dás föl­leng és üres táv­la­tok­ba té­ved, ak­kor jön a kor­rek­ció szük­ség­le­te.” (373.) Ezt az esz­té­ti­kai-szö­veg­szer­kesz­té­si el­vet va­ló­ban kö­vet­ke­ze­te­sen vé­gig­vi­szi a Ven­dég­könyv: a szel­lő­sen sze­dett mon­da­tok elég időt hagy­nak a gon­dol­ko­dás­ra. Vi­lá­gos azon­ban, hogy a hol hos­­szabb, hol rö­vi­debb mon­dat­nyi be­kez­dé­sek­ben le­vő fe­szült­sé­get ilyen ter­je­de­lem­ben csak ak­kor le­het fenn­tar­ta­ni, ha a re­gény­ol­va­só at­ti­tűd­je he­lyett va­ló­ban a nap­ló- vagy még in­kább a jegy­zet­ol­va­só stra­té­gi­á­já­val kö­ze­lí­tünk a könyv­höz, aki ke­dé­lyé­től füg­gő­en la­poz­gat­hat az öt­let­for­gá­csok, gon­do­lat­me­net-váz­la­tok kö­zött.

      Ha mind­ezt szem előtt tart­juk, nem lesz meg­le­pő a Ven­dég­könyv ol­da­lan­ként vál­to­zó hang­ne­me sem: a sze­mé­lyes és a dokumentarista tó­nus ke­ve­re­dé­se, vagy az, hogy a nap­lók in­ti­mi­tá­sát hol a tö­re­dé­kes jegy­ze­tek le­zá­rat­lan­sá­ga és eset­le­ges­sé­ge, hol a röp­irat­ok tö­mör lé­nyeg­lá­tá­sa kö­ve­ti. Töb­bek kö­zött ép­pen ezért olyan ki­szá­mít­ha­tat­lan és ne­he­zen meg­kö­ze­lít­he­tő a Ven­dég­könyv, mert el­mo­sód­nak ben­ne a ha­tá­rok köz- és ma­gán­élet, rég­múlt, kö­zel­múlt, je­len, em­lék és va­ló­ság kö­zött. A szö­veg egy­szer­re ol­vas­tat­ja ma­gát iro­da­lom­ként és di­rekt po­li­ti­kai ál­lás­fog­la­lás­ként: a két sze­rep – szép­írói és köz­éle­ti – nem vá­laszt­ha­tók el egy­más­tól. Már azért sem, mert a Ven­dég­könyv, még ha több könyv­re szét­szá­laz­ha­tó vol­na is, a ma­ga dif­fúz és ka­o­ti­kus rend­jé­vel tö­ké­le­te­sen rep­re­zen­tál­ja egy élet tel­jes­sé­gét. Kon­rád írás­mód­já­ban kü­lö­nö­sen fi­gye­lem­re­mél­tó a min­den­re ki­ter­je­dő, ta­bu­kat nem is­me­rő nyílt­ság és a jó­zan­ság. Az el­be­szé­lő ugyan­olyan ak­ku­rá­tu­san igyek­szik fel­idéz­ni a múl­tat, ami­lyen hig­gadt tár­gyi­la­gos­ság­gal ír­ja le a je­lent. Pá­tosz nél­kül, ter­mé­sze­te­sen, gát­lá­sok nél­kül és fő­leg úgy rög­zí­ti az em­lé­ke­it vagy a leg­ak­tu­á­li­sabb be­nyo­má­sa­it, mint aki­nek nincs vesz­te­ni­va­ló­ja – ezért is an­­nyi­ra hi­te­les mind­az, ami­ről ír. Nincs olyan té­ma, amely­ben haj­lan­dó vol­na a kön­tör­fa­la­zá­sra: fi­a­tal­ko­ri lá­to­ga­tá­sa­i­ról az ut­ca­lány­ok­nál, csa­lá­di éle­té­nek krí­zi­se­i­ről és idill­jé­ről, há­bo­rú­ról, for­ra­da­lom­ról, dik­ta­tú­rá­ról, köz­éle­ti sze­rep­vál­la­lás­ról vagy akár a má­so­dik Or­bán-kor­mány gaz­da­sá­gi és po­li­ti­kai dön­té­se­i­nek kö­vet­kez­mé­nye­i­ről egy­for­ma tár­gyi­la­gos­ság­gal ír. Elő­for­dul per­sze, hogy szen­ve­dé­lye­sebb, de so­ha­sem ve­szí­ti el a jó­zan be­lá­tá­sát és a mér­té­ket. Más­kor arc­pi­rí­tó­an kí­nos az őszin­te­sé­ge, de lát­ha­tó­an ön­ma­gá­nak tar­to­zik ez­zel is: a Ven­dég­könyv vég­té­re is egy­faj­ta szám­ve­tés, és mint ilyen, nem szé­pít­get.

      A „szám­ve­tés” per­sze an­­nyi­ban nem is meg­fe­le­lő szó, hogy a könyv le­zá­rat­lan, ad­dig íród­hat­na, amed­dig be­szé­lő­je ír­ni és ref­lek­tál­ni ké­pes. Az írás ugyan­is nem­csak a gon­dol­ko­dás leg­au­ten­ti­ku­sabb for­má­ja a Ven­dég­könyv­ben, ha­nem fel­ad­ha­tat­lan élet­for­ma: él­ni egyet je­lent a meg­élt pil­la­nat mon­da­tok­ban va­ló do­ku­men­tá­lá­sá­val. Az el­be­szé­lő az írás meg­szál­lott­ja, hi­szen a min­den­nap­jai csak az írás ré­vén vál­nak ref­lek­tál­tan meg­él­he­tő­vé; eb­ből pe­dig egy jot­tá­nyit sem en­ged, még a dik­ta­tú­rá­ban sem; még ak­kor sem, ami­kor tud­ja, hogy a le­ír­tak ve­szélyt je­len­te­nek, és eset­leg ar­ra fog kény­sze­rül­ni, hogy meg­sem­mi­sít­se őket. „Az én sze­rény his­tó­ri­ám­ban kez­det­től fog­va ad­va volt az alany, a szer­ző ma­ga, aki­nek az élet­sor­sát is meg­szab­ta az a dön­té­se, hogy az írás lesz a fő­fog­lal­ko­zá­sa. | A tör­té­net ar­ról tu­dó­sít, hogy mi­kép­pen pró­bál a szer­ző élet­ben ma­rad­ni, és mi­kép­pen ad szá­mot az éle­té­ről. […] / Igyek­szik meg­men­te­ni va­la­mit jö­vés-me­nés­sel el­töl­tött nap­ja­i­ból, pró­bál nem egé­szen meg­hal­ni, csak hogy egy da­ra­big még le­gyen, mint egy fa­törzs­be vé­sett vagy egy bör­tön­tég­la­fal­ba kar­colt mo­nog­ram.” (514.) Írás köz­ben per­sze ap­ró da­ra­bok­ra tö­rik a sze­mé­lyi­ség, az em­lé­kek, a sze­re­pek, az idő, és az el­be­szé­lő min­dent a ma­ga sa­já­tos lo­gi­ká­ja sze­rint re­konst­ru­ál anél­kül, hogy le­zárt tör­té­ne­tek ke­re­ked­né­nek a töp­ren­gé­se­i­ből.

      A Ven­dég­könyv idő­ha­tá­rai ép­pen nyolc­van évet ölel­nek föl: az el­be­szé­lő 1933-tól, Kon­rád György szü­le­té­sé­nek évé­től nap­ja­in­kig hi­vat­ko­zik ese­mé­nyek­re. Hi­he­tet­le­nül hos­­szú, tra­u­mák­kal és tör­té­nel­mi for­du­la­tok­kal zsú­folt kor­szak­ról van szó, Kon­rád pe­dig akar­va-aka­rat­la­nul ak­tív ré­sze­se ezek­nek a tör­té­né­sek­nek. Be­szá­mo­ló­ja sze­mé­lyes, és sok he­lyen döb­be­ne­tes erő­vel hat; ki­vé­te­les rá­lá­tást nyújt nem­csak a kor­ra vagy a tra­gé­di­ák­ra, ame­lye­ket meg­élt, ha­nem sa­ját dön­té­se­i­nek mo­ti­vá­ci­ó­i­ra is. Né­hány emblematikus cso­mó­pon­tot ér­de­mes ki­emel­ni az élet­út­já­ból, olyan pil­la­na­to­kat, ame­lyek mo­tí­vum­sze­rű­en a könyv­ben is több­ször felbukkannak: eg­zisz­ten­ci­á­li­san meg­ha­tá­ro­zó él­mény pél­dá­ul, ami­kor gye­rek­ként cso­dá­val ha­tá­ros mó­don si­ke­rül megme­ne­kül­nie a biz­tos­nak vélt ha­lál­tól – nem hur­col­ják Ausch­witz­ba, nem lö­vik agyon a Du­na-par­ton, no­ha mind­ket­tő­től egy haj­szál vá­laszt­ja el. Az­tán ’56-ban el­len­ál­ló­ként ma­ga is fegy­ver­rel jár­ja az ut­cá­kat, igaz: nem használja; a for­ra­da­lom le­ve­ré­se után nem emig­rál, no­ha több­ször fel­me­rül en­nek le­he­tő­sé­ge; mű­vei ide­ha­za nem je­len­het­nek meg, if­jú­ság­vé­del­mi fel­ügye­lő lesz, vá­ros­szo­ci­o­ló­gus, se­géd­mun­kás, ösz­tön­dí­jas Ber­lin­ben, ké­sőbb részt vesz a de­mok­ra­ti­kus el­len­zék moz­gal­má­ban, majd az SZDSZ ala­pí­tó­ja, még ké­sőbb mind­két Or­bán-kor­mány he­ves bí­rá­ló­ja.

      Ta­lán eb­ből a váz­la­tos­nak sem ne­vez­he­tő ös­­sze­fog­la­lás­ból is lát­szik, hogy az iro­da­lom Kon­rád mű­ve­i­ben szo­ro­san ös­­sze­fo­nó­dik a po­li­ti­kai ki­ál­lás­sal: a Ven­dég­könyv­nek is egy­szer­re van iro­dal­mi és po­li­ti­kai tét­je; szin­te le­he­tet­len ki­zá­ró­lag iro­dal­mi szem­pont­ok alap­ján mér­le­gel­ni, hi­szen ma­ga a szö­veg sem ma­rad meg az iro­da­lom ke­re­tei kö­zött. Egy he­lyen ezt ol­vas­hat­juk: „A po­li­ti­ka és az iro­da­lom még nem vált el egy­más­tól, nem hin­ném, hogy tel­je­sen el fog­nak vál­ni, mert nem hi­szek olyan jól ne­velt ál­lam­ban, amely ne tud­na bajt okoz­ni.” (685.) Ér­de­mes ezért né­hány kulcs­fo­gal­mat ki­emel­ni, ame­lyek meg­ke­rül­he­tet­le­nek a Ven­dég­könyv tár­gya­lá­sa­kor. Ilyen a már em­lí­tett sza­bad­ság vagy a Kon­rád szó­hasz­ná­la­tá­ban eh­hez szo­ro­san kap­cso­ló­dó de­mok­rá­cia, me­lyet a ma­ga de­fek­tu­sa­i­val együtt is az egyet­len él­he­tő és el­fo­gad­ha­tó ál­lam­for­má­nak tart, olyan­nak, amely mel­lett min­den esz­köz­zel ki­áll­ni is haj­lan­dó. Iro­dal­mi és po­li­ti­kai szem­pont­ból nagy sze­re­pe van koz­mo­po­li­ta lá­tás­mód­já­nak és az at­tól el­vá­laszt­ha­tat­lan pat­ri­o­tiz­mu­sá­nak. Mert a nem­zet­kö­zi kon­tex­tus és pers­pek­tí­va te­kin­tet­be vé­te­le – akár kul­tu­rá­lis, po­li­ti­kai vagy gaz­da­sá­gi kér­dé­sek­ben – és a lá­tó­kör, a gon­dol­ko­dás­mód ki­tá­gí­tá­sa a pro­vin­ci­a­liz­mus­sal, a szűk­lá­tó­kö­rű­ség­gel szem­ben nem a gyö­ke­rek meg­ta­ga­dá­sát je­len­ti ná­la, ha­nem egy sa­já­tos ön­ér­tel­me­zé­si ho­ri­zont ki­ala­kí­tá­sát. Kon­rád olyan pat­ri­ó­ta, aki ma­kacs el­tán­to­rít­ha­tat­lan­ság­gal új­ból és új­ból meg­hoz­za azt az ir­ra­ci­o­ná­lis­nak tű­nő dön­tést, hogy bár­mi tör­tén­jék is, ab­ban az or­szág­ban éli le az éle­tét, ahol meg­szü­le­tett. A vég­le­te­kig ra­gasz­ko­dik a ha­zá­já­hoz, no­ha az emig­rá­lás le­he­tő­sé­ge idő­ről-idő­re fel­me­rül; még­is ma­rad: „Mi­ért élek itt, ahol élek? | Mert itt szü­let­tem, mert en­nek a nép­nek a nyel­vét be­szé­lem, mert itt van­nak el­te­met­ve a fel­me­nő­im, akik mind­két ágon több­nyi­re Bi­har me­gyei zsi­dók, mert en­nek az or­szág­nak let­tem az ál­lam­pol­gá­ra, mert meg­szok­tam és meg­sze­ret­tem, mert jo­gom van rá. | Egy zsi­dó­nak min­de­nütt he­lye van a föl­dön, ahol csil­la­gos ég van fö­löt­te. Mert mit is vál­lal az em­ber a zsi­dó­sá­gá­val? | Ön­ma­ga el­fo­ga­dá­sát bár­hol a vi­lá­gon.” (717.) Kon­rád pat­ri­o­tiz­mu­sa nem a vi­lág töb­bi ré­szé­től va­ló szem­el­len­zős el­szi­ge­te­lő­dést, izo­lált­sá­got je­len­ti, ha­nem dön­té­sek és vá­lasz­tá­sok so­rát: „Mi­nél na­gyobb és koz­mo­po­li­tább egy vá­ros, an­nál több esély van rá, hogy ben­ne a kü­lö­nöst is meg­ta­lá­lom, még­hoz­zá sok­fé­le kü­lö­nöst, ame­lyek­ből sza­ba­don ki­vá­laszt­ha­tom a ne­kem tet­szőt.” (713.)

      Vis­­sza­ka­nya­rod­va a re­gény­írás­hoz, il­let­ve az iro­da­lom­hoz azt lát­juk, hogy a plu­ra­li­tás, a va­ri­á­ci­ók kö­zöt­ti vá­lasz­tás le­he­tő­sé­ge, a ki­zá­ró­la­gos­ság el­ve­té­se az ál­ta­la pre­fe­rált re­gény­írói at­ti­tűd­nek is alap­ve­tő sa­já­tos­sá­ga: „Ha vá­lasz­ta­nom kel­le­ne is­ten és a re­gény kö­zött, az utób­bit vá­lasz­ta­nám, az Úr majd el­bol­do­gul nél­kü­lem is. | A szer­ző sok­szo­roz­ni sze­ret­né a vi­lá­got: ha már vi­lág, ak­kor le­gyen egye­te­mes és vég­te­len. | A re­gény lá­za­dás is­ten egyet­len­sé­ge el­len, mond­ta ne­kem hi­báz­ta­tó­an egy val­lá­sos em­ber. | Ak­kor jó, fe­lel­tem.” (298.) Ké­zen­fek­vő­nek tűn­het­ne, hogy a Ven­dég­könyv tö­re­dék-gon­do­la­ta­i­ból va­la­mi­lyen egy­sé­ges vi­lág­kép konst­ru­á­lód­jon, de ez ugyan­úgy nem tör­té­nik meg, mint ahogy egy­be­füg­gő tör­té­net­té sem áll­nak ös­­sze a szét­for­gá­csolt szö­veg­da­ra­bok. Ami po­li­ti­kai né­ze­te­i­nek ki­fej­té­sét il­le­ti, Kon­rád min­dig na­gyon konk­rét és di­rekt, kü­lö­nö­sen a na­pi po­li­ti­ka kér­dé­se­i­ben. A könyv utol­só har­ma­dá­ban meg­sza­po­rod­nak az aktuálpolitikára, pon­to­sab­ban a má­so­dik Or­bán-kor­mány­ra vo­nat­ko­zó kri­ti­kus fel­jegy­zé­sek. Fon­tos ezek­nek a gaz­da­ság­po­li­ti­kai, szo­ci­ál­po­li­ti­kai vagy kül- és bel­po­li­ti­kai kér­dé­sek­nek a tár­gya­lá­sa, ame­lyek a könyv be­fe­je­ző néhányszáz ol­da­lán (még ha rend­szer­te­le­nül is) szó­ba ke­rül­nek. An­nál is in­kább, mert Kon­rád azt az ér­tel­mi­sé­gi ma­ga­tar­tás­for­mát tes­te­sí­ti meg, amely az iro­dal­mi meg­szó­la­lás in­teg­ráns ré­szé­nek te­kin­ti az ak­tív po­li­ti­kai ki­ál­lást. Még­is, ér­zé­sem sze­rint, a Ven­dég­könyv lo­gi­ká­ja súly­ta­lan­ná is te­szi az aktuálpolitikai be­széd­mó­dot, mi­vel a múlt­idé­ző, a könyv vé­ge fe­lé egy­re jobban be­fe­lé for­du­ló narratívából ezek a ré­szek ki­lóg­nak és ide­ge­nül hat­nak még ak­kor is, ha Kon­rád el­be­szé­lő­je nap­ja­ink köz­éle­té­ről ír­ván min­dig szer­fe­lett fel­élén­kül, és ki­lép a ma­gá­nak va­ló, ma­gá­nyá­ba zár­kóz­ni aka­ró, idő­sö­dő író sze­re­pé­ből. Nem ar­ról van szó te­hát, hogy ne vol­na re­le­váns ezek­nek a po­li­ti­kai bí­rá­la­tok­nak a meg­je­le­né­se, de esz­té­ti­ka­i­lag nem eb­ben a kon­tex­tus­ban vol­na a he­lyük, ha­nem egy kü­lön kö­tet­ben.

      Az a be­nyo­más, hogy a Ven­dég­köny­vet da­ra­bok­ra kel­lett vol­na szed­ni, szor­tí­roz­ni, vá­lo­gat­ni kel­lett vol­na, az­tán egy ha­tá­ro­zott kon­cep­ció sze­rint új­ból ös­­sze­rak­ni, az utol­só ol­da­la­kig el­kí­sér­he­ti az ol­va­sót. A ren­dez­ge­tés­nek nyil­ván sok rész­let ál­do­za­tul esett vol­na, má­sok vi­szont a na­gyobb hang­súly ked­vé­ért akár önál­ló kö­tet­be is ke­rül­het­tek vol­na, de le­het, hogy a fe­je­ze­tek­kel va­ló ta­go­lás is ele­gen­dő lett vol­na. Azért lett vol­na ér­de­mes meg­fon­tol­ni a sze­lek­tá­lást, mert így egy­faj­ta ha­gya­ték-jel­le­ge is van a kö­tet­nek, ami­nek sem a he­lye, sem az ide­je nincs még itt. Az is igaz vi­szont, hogy ha Kon­rád tol­lát meg­re­gu­láz­ta vol­na a szer­kesz­tői aka­rat, a Ven­dég­könyv sem az vol­na, ami: töp­ren­gé­sek vég­te­len­be nyú­ló so­ra a sza­bad­ság­ról, amely­nek sza­bad csa­pon­gá­sa is ép­pen a sza­bad­ság irán­ti fel­tét­len el­kö­te­le­ző­dést pél­dáz­za. Ahogy Kon­rád el­be­szé­lő­je egy he­lyen ír­ja: „Amíg élek, fo­gal­ma­zok” (517.) – és fon­tos, hogy ez így le­hes­sen. A Ven­dég­könyv emi­att per­sze for­gá­csok (élet- és mű­hely­for­gá­csok) gyűj­te­mé­nye ma­rad, ame­lyek­ből ugyan­ak­kor kö­vet­kez­tet­ni le­het ar­ra, hogy mi­lyen el­vek irá­nyít­ják az élet­mű ed­di­gi da­rab­ja­it, ame­lyek­ből ezek a for­gá­csok is vis­­sza­ma­rad­tak. Ér­de­mes rá­lát­ni Kon­rád mű­ve­i­re eb­ből az irány­ból is, még ak­kor is, ha a Ven­dég­könyv, akár­mi­lyen tes­tes, nem a nagy mű ma­ga. Bár­hogy is, Kon­rád élet­ta­pasz­ta­la­ta, em­be­ri tar­tá­sa most is le­nyű­gö­ző erő­vel hat, és pél­da­ér­té­kű, kü­lö­nö­sen azért, mert nem el­vá­rá­sok­kal, nem szá­mon ké­rőn vagy szem­re­há­nyón és nem is di­dak­ti­ku­san ír. És igen, né­ha pró­bá­ra te­szi az ol­va­só­ját, de a ta­pin­ta­ta, mely­nek a fon­tos­sá­gát nem győ­zi hang­sú­lyoz­ni em­be­ri kap­cso­la­ta­i­ban, író­ként is két­ség­be­von­ha­tat­lan.