Czeglédi And­rás: Ho­gyan is­mer­ked­te­tek meg Balassa Pé­ter­rel?

      Szil­ágyi Ákos: Egye­te­mis­ta­ként nem ta­lál­koz­tunk. Az iro­dal­mi al­ko­tó­kö­rön kí­vül nem él­tem nagy egye­te­mi éle­tet, és az a gya­núm, ő sem. A hon­nan jö­ve­te­lünk­kel is ös­­sze­függ ez: őmö­göt­te ott volt a nagy­pol­gá­ri, ér­tel­mi­sé­gi kör­nye­zet, és tá­vo­labb­ról, de kö­tő­dött a „Luk­ács-óvo­dá­hoz”. Én tel­je­sen out­si­der vol­tam, el­ső­ge­ne­rá­ci­ós ér­tel­mi­sé­gi: ple­be­jus, kis félértelmiségi hát­tér­rel. A ’70-es évek kö­ze­pén, ta­nul­má­nya­im vé­ge fe­lé, dön­tő­en Margócsy Ist­ván­nak kö­szön­he­tő­en, aki ak­kor már jó ba­rát­ság­ban volt Balassával, be­já­ra­tos let­tem a Ru­das ut­cai „kom­mu­ná­ba”. Ez egy kö­zös­sé­gi élet­for­ma-kí­sér­let volt: egy­mást sza­ba­don vá­lasz­tó ér­tel­mi­sé­gi pá­rok együtt­élé­se, amely­ben a pri­vát­élet ab­la­kai a kö­zös­ség nyil­vá­nos bel­ső te­ré­re nyíl­tak, ahol az­tán be­szél­ge­té­sek, vi­ták, bu­lik zaj­lot­tak. Itt ta­lál­koz­tam elő­ször Pé­ter­rel, ’77-ben ta­lán. Moszk­vá­ból fris­sen ha­za­csem­pé­szett grúz-ör­mény szár­ma­zá­sú, de orosz­aj­kú fe­le­sé­gem­mel, Iri­ná­val men­tem. Ő már tu­dott va­la­men­­nyi­re ma­gya­rul, és utóbb köz­ve­tí­tő ka­pocs lett köz­tünk. Orosz ügyek­ben Balassa gyak­ran ki­kér­te ta­ná­csát, vé­le­mé­nyét. Nem vé­let­len az sem, hogy a kom­mu­ná­ból szár­ma­zott Pé­ter élet­re szó­ló kap­cso­la­ta má­so­dik fe­le­sé­gé­vel, Gás­pár Ju­dit­tal. Ju­dit orosz sza­kos volt: szen­ve­dé­lye­sen sze­ret­te az orosz iro­dal­mat, ere­de­ti­ben ol­vas­ta a klas­­szi­ku­so­kat, is­mer­te a nyu­ga­ti tamizdat mű­ve­ket. Tő­le kap­tam köl­csön ak­ko­ri­ban Szolzsenyicintől A po­kol tor­ná­cát, egy­vég­té­ben ek­ko­ra orosz re­gényt ak­kor ol­vas­tam elő­ször. Biz­tos, hogy Pé­ter orosz ér­dek­lő­dé­sé­ben ő is sze­re­pet ját­szott.

      Balassa ek­ko­ri­ban Flau­bert­-köny­vén dol­go­zott, és Margócsy, aki a kéz­ira­tot el­ső­ként ol­vas­ta, foly­ton ar­ról be­szélt: mek­ko­ra szel­le­mi tel­je­sít­mény. Alig vár­tam, hogy el­ol­vas­has­sam. Ez lett az­tán Pé­ter dok­to­ri­ja, csak­ugyan ko­moly tel­je­sít­mény, és va­la­hogy ben­ne van az egész kor­szak, amely­ben szü­le­tett, nem­ze­dé­künk­kel együtt. Mi is ak­kor szü­let­tünk meg mint nem­ze­dék, így vagy úgy, de vé­gül is az el­ve­télt ’68-ból. Ek­kor Balassának még nem an­­nyi­ra iro­da­lom­kri­ti­ku­si, mint te­o­re­ti­ku­si, mű­vé­szet­fi­lo­zó­fu­si am­bí­ci­ói vol­tak. Igaz, ké­sőbb, a nem­ze­dék kri­ti­ku­sa­ként is az el­mé­le­ti kri­ti­kát mű­vel­te – mes­ter­fo­kon. El­ső kö­te­té­nek cím­adó ta­nul­má­nya, A szí­ne­vál­to­zás, egy esz­té­ti­kai-mű­vé­szet­fi­lo­zó­fi­ai tö­re­dék. Ez a ki­fe­je­zés vis­­sza­tér ná­la, bár a ’90-es évek­ben in­kább „át­vál­to­zás”-sal for­dít­ja az új­szö­vet­sé­gi „metamorfószisz”-t. A tö­re­dék nem val­lá­si-te­o­ló­gi­ai, ha­nem esz­té­ti­kai ér­te­lem­ben, ana­ló­gi­á­san hasz­nál­ja a fo­gal­mat. Ez egyi­ke a szel­le­mi kap­cso­ló­dá­si pon­tok­nak, ame­lyek Pé­tert az orosz tra­dí­ci­ó­hoz, a Hús­vét Egy­há­zá­nak ne­ve­zett or­to­do­xi­á­hoz fű­zik. A Hús­vé­ti Egy­ház – ahogy a ne­ki szen­telt ikon fon­tos­sá­ga is mu­tat­ja – egyik kulcs­ese­mé­nye a Szí­ne­vál­to­zás, a Preobrazsenyije.

      Cz. A: Balassa oro­szos ér­dek­lő­dé­se fo­lya­ma­tos volt?

      Sz. A.: Ami­ó­ta is­mer­tem, igen. De hadd fűz­zek eh­hez két meg­jegy­zést! Elő­ször: ez az ér­dek­lő­dés nem vá­laszt­ha­tó le a nem­ze­dék­ről. Az „oro­szok” a ’60-as évek vé­gén fel­nö­vők­nek fon­tos ori­en­tá­ci­ós pont­jai vol­tak ab­ban a fo­lya­mat­ban, hogy meg­ta­lál­ják ön­ma­gu­kat, meg­ért­sék, hol van­nak, mi­lyen rend­szer­ben él­nek, hogy ke­rül­tek ide, mi­kor, mi­ért és kik ron­tot­ták el a dol­go­kat, ha ugyan le­he­tett nem el­ron­ta­ni őket. Vis­­sza kel­lett men­ni a kez­de­te­kig. Így tett Ma­gyar De­zső be­til­tott nem­ze­dé­ki film­je, az Agi­tá­to­rok vagy Sinkó Er­vin – az Agi­tá­to­rok az ő kulcs­re­gé­nyé­ből, az Op­ti­mis­ták­ból ké­szült – az Egy re­gény re­gé­nyé­ben, amely alap­ol­vas­má­nyunk volt, a dosz­to­jevsz­ki­ji Ör­dö­gök­kel és Szolzsenyicinnel együtt. E nem­ze­dé­ki ér­te­lem­ben mon­da­nám: kez­det­ben vol­tak az „oro­szok” – az orosz for­ra­da­lom, avant­gárd, szá­zad­for­du­ló, val­lás­fi­lo­zó­fu­sok. Hogy lett mind­eb­ből Szov­jet­unió, Gulág, szov­jet meg­szál­lás, füg­gés, 1956, és így to­vább? Egy egész ér­tel­mi­sé­gi nem­ze­dé­ket ez for­dí­tott az orosz kul­tú­ra fe­lé: a mo­rá­lis fel­há­bo­ro­dás, a tör­té­ne­ti kí­ván­csi­ság, a szent bor­za­dály és az esz­té­ti­kai le­nyű­gö­zött­ség. Hir­te­len­jé­ben csak Pé­ter olyan nem­ze­dék­tár­sa­i­ra uta­lok, mint Könczöl Csa­ba vagy Sze­ge­den Sző­ke György, a sze­ge­di mű­hely, Han An­na. Ez a fo­lya­ma­tos di­a­ló­gus a ké­sőb­bi mű­vek szem­pont­já­ból is dön­tő. Épp­így dön­tő – az egész nem­ze­dék­re – Tö­rök End­re ha­tá­sa. Nem a szov­jet iro­da­lom ér­de­kelt min­ket, Balassát vég­kép­pen nem. Őt még az avant­gárd sem, mint en­gem – bár mi­kor be­szél­tem ne­ki er­ről, a ko­rai orosz avant­gárd ki­fe­je­zet­ten or­to­dox val­lá­si pá­to­sza le­nyű­göz­te. Tá­vol tar­tot­ta ma­gát a szov­jet szoc­re­ál ká­non­tól, még a za­var­ba ej­tő, nagy tel­je­sít­mé­nyek­től is, mint amilyen Gor­kij­tól a Klim Szamgin éle­te vagy So­lo­hov Csen­des Don­ja. Is­ten­iga­zá­ban csak Dosz­to­jevsz­kij, Tolsz­toj, Cse­hov és az­tán Andrej Tarkovszkij fog­lal­koz­tat­ta, ben­nük is az orosz kul­tú­rát él­te­tő szel­le­mi­ség tit­ka iz­gat­ta őt. A má­so­dik meg­jegy­zés: Pé­ter oro­szos­sá­gá­nak má­sik kon­tex­tu­sa a ste­ril, fű­rész­po­ros aka­dé­mi­kus tu­do­má­nyos­ság­tól va­ló ir­tó­zás, ami­nek nagy­sze­rű elő­ké­pe­it lát­hat­ta a nagy XX. szá­za­di orosz fi­lo­ló­gu­sok­nál, min­de­nek­előtt Mi­ha­il Bahtyinnál. Nem ar­ról van szó, hogy Balassa le­be­csül­te vol­na a szak­mát, ne gya­ko­rol­ta vol­na mes­ter­fo­kon a fi­lo­ló­gi­át, ha­nem a szel­le­mi sza­bad­ság­ról: mind­ezt csak esz­köz­nek te­kin­tet­te a tu­laj­don­kép­pe­ni fi­lo­zó­fi­ai, er­köl­csi vagy val­lá­si fel­adat­hoz. Nem fe­lelt meg a szak­tu­dós aka­dé­mi­ai sze­rep­kör­ének, meg­ve­tet­te a tu­do­má­nyos kar­ri­ert. Nem tö­re­ke­dett po­zí­ci­ó­ra. Tel­je­sí­tet­te, amit mu­száj volt ah­hoz, hogy az egye­te­men ta­nít­has­son. A dön­tő eb­ben: al­ka­ta, ha­bi­tu­sa – ked­velt ki­fe­je­zé­sé­vel: ész­já­rá­sa. És a vér­mér­sék­le­te. Mű­vé­szi al­kat volt, erős kép­ze­lő­e­rő­vel, szang­vi­ni­kus ter­mé­szet­tel és ez gon­dol­ko­dás­mód­já­ra is rá­nyom­ta bé­lye­gét. Írá­sai oly­kor úgy hat­nak, mint az ope­ra­ári­ák. A mély­re ha­to­ló ana­li­ti­kus fo­gal­mi elem­zést az esz­té­ti­kai kép­ze­lő­e­rő sza­bad­sá­gá­val pá­ro­sí­tot­ta.

      Cz. A.: A szí­ne­vál­to­zás­ban, a Flau­bert­-dis­­szer­tá­ci­ó­ban el­ké­pesz­tő ma­gas fo­kon mű­ve­li a fi­lo­ló­gi­át is – az orosz for­ma­lis­ták­ra tá­masz­kod­va.

      Sz. Á.: Azért ott még lát­sza­nak a szel­le­mi to­jás­hé­jak: orosz for­ma­lis­ták és Lucien Goldman mar­xis­ta struk­tu­ra­liz­mu­sa. De Pé­tert már itt sem az iro­da­lom­tör­té­ne­ti rész­prob­lé­mák vagy az új mű­vé­szet­tu­do­má­nyi mo­dell hasz­ná­la­ta ér­de­kel­te. Hasz­nál­ta a for­ma­lis­ták ek­ko­ri­ban új­ra fel­fe­de­zett „fo­gá­sa­it”, de tá­vol állt tő­le a for­ma­liz­mus ste­ril ér­ték­men­tes­sé­ge, objektivista tu­do­má­nyos­ság-esz­mé­nye. Nem kap­cso­ló­dott a fran­cia vagy a ha­zai struk­tu­ra­lis­ta iro­da­lom­tu­do­mány­hoz, az MTA Iro­da­lom­tu­do­má­nyi In­té­ze­té­hez és a ’60-as évek Kri­ti­ká­já­hoz – a (szak)tudományos ívhez Dió­sze­gi And­rás­tól Nyírő La­jo­son át Boj­tár End­ré­ig, aki alap­köny­vet írt A szláv struk­tu­ra­liz­mus az iro­da­lom­tu­do­mány­ban cím­mel. Balassa, a szü­le­tett hermeneuta, pár év­vel ké­sőbb ta­lált rá mes­te­re­i­re: Gadamerre és Ricoeurre. És Bahtyinra – igaz, eh­hez Könczölnek le kel­lett for­dí­ta­nia a leg­fon­to­sabb Bahtyin-szövegeket. Pé­tert kü­lö­nö­sen Bahtyin re­gény­el­mé­le­te iz­gat­ta, oda is ad­tam ne­ki fran­ci­á­ul Az eposz és a re­gényt, ami Luk­ács György Dosz­to­jevsz­kij­re ki­fu­tó fi­a­tal­ko­ri re­gény­el­mé­le­tét vi­szi to­vább. A Flau­bert­-mo­nog­rá­fi­á­hoz ezt a ta­nul­mányt biz­to­san hasz­nál­ta. Bahtyin sok­kal na­gyobb sze­re­pet ját­szik Balassa gon­dol­ko­dá­sá­ban, mint a for­ma­lis­ták. Ő a nyu­ga­ti és orosz kul­tú­ra, a ka­to­li­kus és or­to­dox ha­gyo­mány köz­ti nagy orosz köz­ve­tí­tők egyi­ke: nem szak­tu­dós, ha­nem kép­zett mű­vé­szet­fi­lo­zó­fus, aki szin­te anya­nyel­vi szin­ten be­szélt né­me­tül és esz­mé­nye – akár­csak Dosz­to­jevsz­ki­jé – As­si­si Szent Fe­renc.

      Vis­­sza­tér­ve az ész­já­rás­ok­hoz: Pé­ter és köz­tem – ezt új­ra meg új­ra ne­vet­ve ál­la­pí­tot­tuk meg – olyan fo­kú lel­ki-al­ka­ti ro­kon­ság volt, hogy ki­csit min­dig za­var­ban vol­tunk egy­más előtt. Similis simili gaudet, ez két­ség­te­len, de az ör­ven­de­zés­sel ki is me­rül a do­log. Nem von­zot­tuk egy­mást mág­nes­ként, nem es­tünk egy­más bű­vö­le­té­be, sze­rel­me­tes ba­rát­ság­ba, így az­tán nem is sza­kí­tot­tunk so­ha – Balassa szen­ve­dé­lyes, nagy ba­rát­sá­gai ál­ta­lá­ban drá­mai sza­kí­tá­sok­kal és örök ha­ra­gok­kal ér­tek vé­get –: túl­sá­go­san ha­son­lí­tot­tunk egy­más­ra, is­mer­tük, meg­ér­tet­tük és el­fo­gad­tuk egy­mást.

      Cz. A.: Akadt konf­lik­tu­so­tok?

      Sz. Á.: So­ha sem­mi­lyen. Ta­lán az al­ka­ti kö­zel­ség ma­gya­ráz­za. Min­dig érez­tem ha­bi­tu­sá­ban az ope­rai ener­gi­át, a kön­­nyen fel­vi­har­zó in­du­la­tot, de eh­hez szín­pad és kö­zön­ség kel­lett, én vi­szont egyik sem le­het­tem, úgy­hogy sem­mi szín­já­ték, drá­ma nem volt ta­lál­ko­zá­sa­ink­ban. Már kez­det­ben meg­be­szél­tük: mind­ket­ten a hermészi Ik­rek je­gyé­ben szü­let­tünk, vegyesházasságból, ami a kö­zös ka­to­li­ciz­mu­son túl ket­tős szociokulturális iden­ti­tást és eb­ből fa­ka­dó dialogikus nyi­tott­sá­got fel­té­te­le­zett – és ott volt az egy nem­ze­dék­hez tar­to­zás is. A Her­mész, a lé­lek­ve­ze­tő – ezt a bri­li­áns mi­to­ló­gi­ai ar­che­tí­pus-elem­zést per­sze Kerényi Kár­oly ma­gá­ról is ír­ta – olyan, mint­ha ka­rak­ter­elem­zést kap­nánk Balassa Pé­ter­ről. Her­mész herméneusz, a fér­fi­prin­cí­pi­um meg­tes­te­sí­tő­je, az írás fel­ta­lá­ló­ja. Meg a gim­nasz­ti­káé, amely el­emel a föld­től, old­ja a hús­test anya­gi ne­héz­ke­dé­sét – át­szel­le­mít. Szél- és le­ve­gő­is­ten is. Nem mon­dom, hogy Pé­ter gim­nasz­ti­kus al­kat volt, de szel­le­mi ka­rak­te­ré­re jel­lem­ző a kön­­nyed­ség, gyor­sa­ság és já­té­kos­ság. Szö­ve­ge­i­ben ál­lan­dó a le­ve­gő-mo­tí­vum: nem­csak a szel­le­mi, ha­nem a fi­zi­kai le­ve­gőé – lég­szomj gyöt­ri, csak a „sza­bad­ban” ér­zi jól ma­gát. In­nen öko­ló­gi­ai ér­zé­keny­sé­ge is, ami­ben szin­tén egyek vol­tunk. So­ká­ig mind­ket­ten a Li­get fo­lyó­irat szel­le­mi kö­ré­hez tar­toz­tunk. De Her­mész ar­che­tí­pu­sá­ban még­is dön­tő a vi­lá­gok köz­ti tol­má­cso­lás, ka­la­u­zo­lás: pszüchopomposz – lé­lek­ve­ze­tő. Hermész-Balassa is min­de­nek­előtt ér­tel­mi köz­ve­tí­tő, angelus interpres: mű­ér­tel­me­ző­ként és -bírálóként a mű és az ol­va­só, il­let­ve a szer­ző közt köz­ve­tít, ta­nár­ként hall­ga­tói és a tu­dás, a mű­velt­ség – a paideia – vi­lá­ga kö­zött. El­len­ol­da­la­kat, ide­gen vi­lá­go­kat ös­­sze­kap­cso­ló alap­ál­lá­sa az orosz kul­tú­rá­hoz fű­ző­dő vi­szo­nyá­ban is je­len van: Eu­ró­pa nyu­ga­ti és ke­le­ti fe­lét, ka­to­li­ciz­must és or­to­do­xi­át, fel­vi­lá­go­so­dást és val­lá­si ha­gyo­mányt, az ér­te­lem vi­lá­gos­sá­gát és a vi­lág vi­lá­gos­sá­gát igyek­szik az ér­tel­me­zés szá­la­i­val ös­­sze­köt­ni. Úgy ér­zi, egy haj­dan­volt egész ré­szei, egy­más nél­kül cson­kák, mi­vel az igaz­ság az egész­ben van. A két nagy ke­resz­tény ha­gyo­mány – az or­to­dox és a ka­to­li­kus – csak­úgy, mint a két nagy eu­ró­pai szel­le­mi tra­dí­ció – a val­lás ősi és a rá­ció mo­dern hi­tén ala­pu­ló – nem ki­zá­ró­la­gos, ha­nem ki­egé­szí­tő­le­ges vi­szony­ban áll­nak. Sze­rin­tem ezt ta­nít­ja Balassa Pé­ter, és eh­hez jött jól ne­ki az ezt ál­lan­dó­an na­pi­ren­den tar­tó orosz kul­tú­ra. A Pé­ter ál­tal sa­ját lel­ki ha­son­má­sá­vá tett Tarkovszkij Nosz­tal­gia cí­mű film­jé­nek emblematikus zá­ró kép­so­rá­ban a ro­mos, a sza­bad ég fe­lé nyi­tott olasz ka­ted­rá­lis fe­hér fa­lai kö­zött je­le­nik meg az orosz táj, a lucs­kos föl­dön ül­dö­gé­lő orosz fő­hős­sel, há­zá­val, ku­tyá­já­val: a spi­ri­tu­á­lis Egész hely­re­állt, és csak így áll­hat hely­re – kü­lön-kü­lön a dé­mo­ni­kus ste­ri­li­tás és ká­osz az osz­tály­rész­ük. Ha Balassára gon­do­lok, gyak­ran jut eszem­be ez a kép­sor. 

      Cz. A.: Az ő oro­szos ori­en­tá­ci­ó­ja komp­le­men­ter: erős nyu­ga­tos ér­dek­lő­dést egé­szít ki, vagy ezen be­lül ki­tün­te­tett. Érez­ted, hogy az orosz von­zás mel­lett ott van benne egy né­met is? Pél­dá­ul a Két ör­dög­re­gény­ben, Mi­ha­il Bul­ga­kov és Thomas Mann ös­­sze­ve­té­sé­ben.

      Sz. Á.: Hogy a né­met kul­tú­ra ér­de­kel­te-e an­­nyi­ra, mint az orosz? An­­nyi­ra fel­tét­le­nül. Ön­ma­gá­ban ta­lán egyik sem, leg­alább­is fi­lo­ló­gus­ként. Min­dig az érdekelte, aho­gyan két rész­ből ki­ke­re­ke­dik az egész – ahogy a „szim­bó­lum”-ot a gö­rö­gök ere­de­ti­leg ér­tet­ték: „szümballó”, az­az ös­­sze­il­lesz­te­ni. Pé­ter mind­in­kább úgy fog­ta föl e két – eu­ró­pai/nyu­ga­ti és orosz/ke­le­ti – kul­túr­kört, a modernitás és az ar­cha­i­kus/tra­di­ci­o­ná­lis val­lá­si vi­lág­ál­la­pot ket­tős­sé­gét, mint egy ket­té­tört egész ré­sze­it, ame­lyet meg kell re­pa­rál­ni. Meg­szál­lot­tan dol­go­zott ezen, út­ja­it-mód­ja­it föl­tár­ta esz­té­ti­kai tö­re­dé­ke­i­ben, oro­szos írá­sa­i­ban. A Két ör­dög­re­gény­ben is ös­­sze akar­ja rak­ni a ket­tőt egy egés­­szé. Mert csak az egész­ben van igaz­ság.

      Cz. A.: Az Avroszimovról szó­ló Okudzsava-írásában is érez­ni ezt a tö­rek­vést.

      Sz. Á.: Sze­mé­lye­sen is fel akar­ta ven­ni a kap­cso­la­tot Bulat Okudzsavával: azt gon­dol­ta, elég el­kül­de­nie ne­ki az írást. Hi­he­tet­le­nül am­bi­ci­o­nál­ta: le­gyen le­for­dít­va, tud­ja meg az a sze­gény em­ber, men­­nyi­re nagy­ra tart­ják itt, va­la­hol Eu­ró­pá­ban. Fe­le­sé­gem le­for­dí­tot­ta, moszk­vai grúz kap­cso­la­tai se­gí­tet­tek el­ér­ni Bulat Salvovicsot. Vé­gül a leg­egy­sze­rűbb­nek az bi­zo­nyult, ha ő ma­ga vi­szi el neki. Ki­bum­li­zott Moszkva-Külsőre, ahol Okudzsava egy még épü­lő la­kó­te­le­pen ka­pott la­kást. Nem volt ott­hon, Iri­na ott­hagy­ta a gép­ira­tot. Né­ma csönd. Okudzsava nem re­a­gált, pe­dig a pa­pí­ron raj­ta volt Balassa el­ér­he­tő­sé­ge. Azt hi­szem, túl komp­li­kált volt ne­ki a szö­veg. A Sze­gény Avroszimov ra­fi­nál­tan meg­írt re­gény, de ez nem ref­lek­tált, fi­lo­zó­fi­ai ra­fi­nált­ság. Okudzsava nem el­mé­le­ti em­ber: lí­rá­já­ban is van gyer­me­ki, ka­ma­szo­san szen­ti­men­tá­lis ár­tat­lan­ság. Iga­zi kon­zer­va­tív volt: bal­ol­da­li kon­zer­va­tív, ilyes­mi ma is lé­te­zik – ta­lán ma­ga Pé­ter is így he­lyez­te vol­na el ma­gát ér­zü­le­ti­leg. Re­gény­elem­zé­se vi­szont ki­fe­je­zet­ten el­mé­le­ti lett: mély­re ha­to­ló, de nem kön­­nyen emészt­he­tő. A köny­vet az eu­ró­pai vi­lág­re­gé­nyek szint­jé­re emel­te föl, de nem hi­szem, hogy ez Okudzsavát meg­ha­tot­ta volna, így szel­le­mi ta­lál­ko­zá­suk nem va­ló­sult meg.

      Vis­­sza­tér­ve a Két ör­dög­re­gény­re: mit lát Balassa? Nyu­ga­ton – a Dok­tor Faustus er­ről szól – minden­nek vé­ge: a mű meg­sem­mi­sí­ti, vis­­sza­von­ja az éle­tet. Min­dent el­bal­táz­tunk mi, né­me­tek, eu­ró­pa­i­ak, em­be­rek. Ez­zel szem­ben Bul­ga­kov­nál, az oro­szok­nál meg­őr­ző­dött va­la­mi a lé­te­zés hús­vé­ti alap­já­ból, „a vi­lág vég­ső ke­rek­sé­gé­ből”. Ez­zel fe­je­ző­dik be az össze­ve­tés: ez még min­dig adott, nem a re­mé­nyen tú­li re­mény emb­lé­má­ja­ként, ha­nem mint a va­ló­ság­ba vis­­sza­írt transz­cen­den­cia kéz­zel­fog­ha­tó le­he­tő­sé­ge. Ber­lin po­kol. Moszk­va is az, de kar­ne­vá­li: az egyik po­kol­ból nincs fel­tá­ma­dás, a má­sik­ból van. Bul­ga­kov­nál lé­te­zik má­sik vi­lág, van re­mény, meg­ada­tik a ke­gye­lem. A Mes­ter és Margarita vé­gén Jésua és Pon­ci­us Pi­lá­tus di­a­ló­gu­sa örök­kön-örök­ké foly­ta­tód­hat. Per­sze, mű­al­ko­tás­ban csak esz­té­ti­ka­i­lag adat­hat meg a val­lá­si ke­gye­lem. Ha a Bul­ga­kov-re­gényt el­ol­va­sod, nem kell hin­ned ben­ne, még­is meg­éled. Pé­ter ta­pint­ha­tó meg­győ­ző­dé­se: Orosz­or­szág­ban még meg­van va­la­mi az el­ve­szett egész­ből. Ez igaz, de csak amen­­nyi­ben a szov­jet rend­szer fel­tar­tóz­tat­ta „a vi­lág varázstalanodását” (Max Weber), egy eta­tis­ta fej­lesz­té­si dik­ta­tú­rá­val vis­­sza­fa­gyasz­tot­ta az orosz vi­lá­got a tra­di­ci­o­ná­lis élet­for­mák­ba, kol­lek­ti­vis­ta ér­zü­le­ti és gon­dol­ko­dás­mód­ok­ba. Az 1990-es évek­ben azon­ban ez a gát – a szov­jet ál­lam – le­om­lik, és kez­de­tét ve­szi a spi­ri­tu­á­lis orosz ci­vi­li­zá­ció utol­só ma­rad­vá­nya­i­nak ol­va­dá­sa. Egy­szer, a múlt szá­zad­for­du­lón, az orosz kul­tú­ra „ezüst­ko­rá­ban” már el­kez­dő­dött ez a fo­lya­mat, de ak­kor nem fe­je­ző­dött be: az 1917-es for­ra­da­lom­ból szü­le­tett to­ta­li­tá­ri­us rend­szer mint­egy je­gel­te „szent Orosz­or­szá­got”: be­le­fa­gyasz­tot­ta a Szov­jet­uni­ó­ba. Balassa az új, az ez­red­for­du­lós ci­vi­li­zá­ci­ós tönk­re­me­ne­tel­lel már nem na­gyon né­zett szem­be: za­var­ba hoz­ta vagy már sok volt ne­ki.

      Van egy Varlam Salamov-írása a Majd­nem és talánban. Eb­ben meg­pró­bál­ja ki­tar­ta­ni Nyu­gat és Ke­let spi­ri­tu­á­lis kü­lönb­sé­gét: szét­vá­laszt­ja Auschwitzot és Kolimát. Nem úgy, hogy az egyik jó hely lenne, ha­nem hogy po­ko­li­sá­guk más tő­ről fa­kad – ami­ben tel­je­sen egyet­ér­tet­tünk. Ám a lé­nyeg most csak az, hogy Salamov meg­al­ku­vás nél­kü­li fej­te­ge­té­sei ar­ra fut­nak ki: a XIX. szá­za­di hu­ma­nis­ta orosz iro­da­lom is fe­le­lős Kolimáért. Pé­ter át­éli Salamov igaz­sá­gát, idé­zi is, de úgy, hogy ez azért így ta­lán túl­zás. Nem vet szá­mot ve­le, hogy a salamovi szen­ten­cia né­mi­leg föl­füg­gesz­ti an­nak ér­vé­nyes­sé­gét, amit ő föl­té­te­le­zett Tolsztojékban. Igaz, író­ként maga Salamov sem megy el olyan mes­­szi­re, mint gon­dol­ko­dó­ként, antimoralista mo­ra­lis­ta­ként. Ezer­ol­da­las lá­ger-de­ka­me­ron­já­ban erős az or­to­dox hús­vé­ti­ság, a „paszhalnoszty”, ami­nek nyo­ma sincs Tadeusz Borowski Ausch­witz-el­be­szé­lé­se­i­ben. Salamovnál át­té­te­le­sen, a ter­mé­szet új­já­szü­le­té­sé­ben – egy bo­ró­ka­fe­nyő­ág „fel­tá­ma­dá­sá­ban” – je­le­nik meg az orosz iro­da­lom pá­to­sza: az élet­től meg­fosz­tot­tak po­ko­li ár­nyék­vi­lá­ga meg­nyí­lik egy em­be­ren tú­li vi­lág fe­lé – tolsz­to­ji mo­ra­li­zá­lás, szolzsenyicini pré­di­ká­lás nél­kül. Balassánál a Cse­hov-drá­mák mun­ka­mo­tí­vu­má­nak elem­zé­se – „majd egy­szer dol­goz­ni fo­gunk, egy­szer majd min­den­ki dol­goz­ni fog” – cseng ös­­sze bor­zal­mas iró­ni­á­val a salamovi mun­ka­tá­bor-kép­pel: „tes­sék, tel­je­sült az ál­mo­tok, min­den­ki dol­go­zik, csak rab­szol­ga­ként, mint a kény­szer­mun­ká­ra fo­gott ál­la­tok!”

      Cz. A.: Ebben a Salamov-írásában érez­ni a két­ség­beesést: a hús­vé­ti Orosz­or­szá­gon kí­vül mint­ha fel­tá­rul­na egy má­sik, ami­vel Pé­ter ne­he­zen tud mit kez­de­ni. Csak­hogy nem le­het-e: Orosz­or­szág nem­csak az oá­zis ta­pasz­ta­la­tát je­len­tet­te ne­ki, ha­nem egy sa­já­tos nihilum-élményt, a sem­mi oro­szos ta­pasz­ta­la­tát is, ami épp­így meg­ra­gad­hat­ta?

      Sz. Á.: Balassa nem volt nihilista…

      Cz. A.: Nem gon­dol­nám, hogy az volt. Nem volt az Tarkovszkij sem, még­is mind­ket­tő­jük­nél lá­tom ezt a sem­mi-ta­pasz­ta­la­tot.

      Sz. Á.: Biz­tos, hogy Pé­ter­nél – ez egy­be­cseng Tarkovszkijjal és a spi­ri­tu­á­lis, sőt misz­ti­kus ta­pasz­ta­lat­tal – a sem­mi­nek van lét­jo­go­sult­sá­ga. Az ego, az el­kü­lö­nült sze­mé­lyi­ség: sem­mi. „Az én gyű­lö­le­tes”, idé­zi ne­megy­szer Pas­calt. De Da­masz­ku­szi Szent Já­nost is idéz­het­né: min­den, ami tő­lem van, ami egyé­ni – sem­mi, ér­vény­te­len, nem igaz. Csak a kó­rus­ban le­het né­mi igaz­ság, von­ja le a vég­kö­vet­kez­te­tést Kaf­ka. Az ir­tó­zás az „én”-től, az éle­tet fel­za­bá­ló szörny­től, mely­től sza­ba­dul­ni kell, min­den asz­ké­zis al­fá­ja és óme­gá­ja. Eckhart mes­ter szó sze­rint ál­lan­dó­an a sem­mi­nél lyu­kad ki. Gon­dol­junk Balassa Szergij atya-írá­sá­ra! Tolsz­toj hő­sé­nek leg­na­gyobb kí­sér­té­se ép­pen a le­vá­lás­ban rej­lik, a ki­vá­lasz­tott­ság­ban – hisz ez is hív­ság. Ki­vo­nul a vi­lág­ból, szer­ze­tes­sé vá­lik, de még a szer­ze­tes­kö­zös­sé­get is túl­zás­nak ér­zi: re­me­te lesz. Csak­hogy eb­ben is ott a kí­sér­tés. Kü­lönb aka­rok len­ni má­sok­nál, egye­dül aka­rok üd­vö­zül­ni. Az or­to­do­xi­á­ban az üd­vö­zü­lés is kö­zös ügy: a li­tur­gia és kö­zép­pont­já­ban az eu­cha­risz­tia, mely­ben az izo­lált egye­sek ön­ma­guk­ból ki­lé­pé­se és Is­ten­nel, Is­ten­ben va­ló kö­zös­ség­re lé­pé­se va­ló­sul meg. En­nek kulcs­fo­gal­mát, a „szobiraty”-ból (egy­be­gyűj­te­ni, egy­ség­be fog­lal­ni a sok­fé­le­sé­get) szár­ma­zó „szobornoszty”-ot tán az eu­cha­risz­ti­kus egye­sü­lés­re hasz­nált gö­rög „koinónia” ad­hat­ná vis­­sza leg­hí­veb­ben. Míg a sze­mé­lyes tu­dat „gyűj­te­mé­ny”, sza­ba­don egy­ség­be fog­lalt sok­fé­le­ség, addig az én: egyet­len pont. Jó, ha ug­ró­pont a kö­zös­sé­gi, gyűj­te­mé­nyes sze­mé­lyi­ség­hez. Ha nem, ak­kor az én-pont: tá­ton­gó üres­ség, élet­re kel­ve pedig a vi­lá­got el­nye­lő vi­lág­sza­ka­dék. A sze­mély – aki fenn­ma­rad; az én – ami sem­mi­vé vá­lik, ma­ga a sem­mi. Ha van em­be­ri koz­mosz, az én-ek a fe­ke­te lyu­kak ben­ne. Nem hi­szem, hogy a „nihilum” ilyen ér­tel­me­zé­se el­len Pé­ter­nek alap­ve­tő ki­fo­gá­sa lett vol­na.

      Mert a ni­hi­liz­mus alap­ve­tő­en két­fe­lé vág­hat: ez a vi­lág sem­mi és a má­sik vi­lág sem­mi; az én – sem­mi, és Is­ten – sem­mi. De ez utób­bi sem­mi val­lá­si­lag, az apofatikus te­o­ló­gi­á­ban ép­pen Is­ten iga­zi ál­lí­tá­sa. A ta­ga­dá­sok so­ro­za­ta – nem jó, nem rossz, nem igaz, nem ha­mis, nem szép, nem rút –, Is­ten sem­mi­vé té­te­le nem Is­ten­re, ha­nem ar­ra a po­zi­tív, katafatikus Is­ten-kép­zet­re vo­nat­ko­zik, ame­lyet ki­je­len­té­se­i­vel az em­ber konst­ru­ál az Ab­szo­lú­tum­ról. Ezek­kel az ál­lí­tá­sok­kal a Lé­tet a lé­te­zők kö­zé he­lye­zi, te­hát ha­mis Is­ten-ké­pet al­kot. Et­től az apofatikus úttól éle­sen el­tér Is­ten mo­dern ta­ga­dá­sa: Is­ten nincs, „Is­ten ha­lott”. Dosz­to­jevsz­kij ni­hi­lis­ta hő­se­it ez utób­bi sem­mi sza­ka­dé­ka szé­dí­ti el, kész­te­ti bor­zal­mas tet­tek­re: „ha Is­ten nincs, ak­kor min­dent sza­bad”. Va­ló­já­ban azon­ban ab­ból, hogy „Is­ten ha­lott”, hogy nincs má­sik vi­lág, még min­dig kö­vet­kez­het­ne, hogy ak­kor te­remt­sük meg az em­ber, a „ha­lál­ra rá­adá­sul ka­pott élet” új mél­tó­sá­gát. Ezen az úton in­dul el szel­le­mi­leg a re­for­má­ció, mond­juk, A ha­lott Krisz­tust meg­fes­tő ifj. Hans Holbein: nem hi­á­ba lesz az ő fest­mé­nye Dosz­to­jevsz­kij és „fél­ke­gyel­mű” hő­se, Miskin szá­má­ra a pra­vosz­láv hit bot­rány­kö­ve: „En­nek a kép­nek a lát­tá­ra né­me­lyik em­ber még a hi­tét is el­ve­szít­he­ti!” Hi­tét a fel­tá­ma­dás­ban: ilyet csak or­to­dox ke­resz­tény mond­hat, aki­nek az ikon az élő Is­ten va­ló­sá­gos je­len­lé­te. A XIX. szá­za­di modernitásban még job­ban ki­éle­ző­dött a fe­szült­ség az e vi­lág­be­li pol­gá­ri­as be­ren­dez­ke­dés és a se­hol, sem­mi­ben meg nem ál­la­po­dó iga­zi élet vá­gya/őrü­le­te kö­zött: se­hol nem üt­kö­zött ak­ko­ra el­len­ál­lás­ba a ke­resz­tény­ség pol­gá­ri val­lás­sá vá­lá­sa – a re­for­má­ció –, mint Orosz­or­szág­ban.

      A mo­dern „nincs Is­ten”-ből kö­vet­kez­het a gnosz­ti­ciz­mus­sal ro­kon eg­zisz­ten­ci­a­liz­mus ab­szurd vi­lág­ké­pe is: be­le va­gyunk vet­ve a sem­mi­be, ez egy tö­ké­le­te­sen el­ron­tott, ide­gen vi­lág. Az orosz ni­hi­liz­mus is ket­tős ar­cu­la­tú – val­lá­sos és mo­dern –, de még a XIX. szá­zad vé­gén meg­je­le­nő, mo­dern ate­is­ta vagy gnosz­ti­kus vál­to­za­ta­it is val­lá­si jel­le­gű pá­tosz, egzaltáció, sőt, he­ro­iz­mus len­gi be. A lé­nyeg itt is e vi­lág sem­mi­be vé­te­le, a kis­sze­rű min­den­na­pi­ság, pol­gá­ri jó­zan ész és pró­zai szá­mí­tás meg­ve­té­se. Ez a mo­dern orosz kul­tú­ra kons­tans ele­me: csak a rend­kí­vü­li­nek, az ün­nep­nek, a cso­dá­nak van ér­té­ke. A fel­hal­mo­zás, a pénz­gyűj­tés, a nap­ról-nap­ra kö­te­les­ség­sze­rű­en vég­zett mun­ka ma­ga a po­kol. Er­ről a tő­ről fa­kad a mes­si­a­nisz­ti­kus for­ra­dal­mi­ság, az orosz utópizmus, és e túl­fe­szü­lő vá­gyak és ál­mok pa­ra­di­cso­mi be­tel­je­sü­lés­sé ha­mi­sí­tá­sa a to­ta­li­tá­ri­us rend­szer­ben.

      Nyikolaj Bergyajev tér vis­­sza ál­lan­dó­an rá: az oro­szok a tör­té­ne­lem vé­gé­nek né­pe, és az orosz ni­hi­liz­mus eb­ből ered. Sze­rin­tem e vi­lág­vé­get vá­ró apo­ka­lip­ti­kus­ság, amit Balassa is hang­sú­lyoz a nagy oro­szok­nál, utal­va az „apo­ka­lip­szis” ere­de­ti gö­rög je­len­té­sé­re – e vi­lág ret­te­ne­tes pusz­tu­lá­sa nem más, mint a má­sik, iga­zi vi­lág lep­le­zet­len­né vá­lá­sa –, az or­to­dox ke­resz­tény­ség lé­nye­gi vo­ná­sa. A hús­vé­ti­ság, fel­tá­ma­dás-köz­pon­tú­ság má­sik ol­da­la. Az oro­szok apo­ka­lip­ti­kus­sá­ga és eszkatologikussága – a vég­ső dol­gok­ra, örök kér­dé­sek­re ki­he­gye­zett­sé­ge – pe­dig kü­lö­nö­sen ked­ve­ző az al­ko­tás szem­pont­já­ból. A „szent orosz iro­da­lom”, ha val­lá­si­lag nem is, de esz­té­ti­ka­i­lag át­él­he­tő­vé te­szi a nyu­ga­ti em­ber szá­má­ra, mit je­lent a hét­köz­nap­ok­ban is a má­sik vi­lág ha­tá­rán él­ni, on­nan néz­ni min­dent, ahol „idő töb­bé nem lészen”, a „ha­lál ful­lánk­ját” ki­tép­ték, és ahol „mind együtt le­szünk”. Ezek ked­venc szent­írá­si pas­­szu­sai Balassának is.

      Ah­hoz azon­ban, hogy a fel­tá­ma­dás meg­tör­tén­jen, va­ló­san, tes­ti­leg meg kell hal­ni: „zamri, umri, voszkrenyi” – „der­medj meg, halj meg, tá­madj föl”, ahogy az orosz gyer­mek­já­ték mond­ja. Az óhaj­ban van né­mi tü­rel­met­len­ség: mint­ha a jó for­du­la­tot má­gi­ku­san si­et­tet­nék. Ez­zel vi­as­kod­nak Dosz­to­jevsz­kij hő­sei, ezért oly gya­ko­ri re­gé­nye­i­ben az erő­sza­kos vég: az em­ber ha­lá­lá­ban nincs sem­mi ter­mé­sze­tes! A ko­los­tor meg­bot­rán­ko­zik, sőt, Aljosa Karamazov hi­te is meg­ren­dül, mi­kor mes­te­re, Zoszima sztarec holt­tes­te bűz­le­ni kezd: egy szent­nek sze­lí­den alud­nia és il­la­toz­nia kel­le­ne, vár­va az iga­zi éb­re­dést.

      A Karamazov testvérekben, ame­lyet Pé­ter be­ha­tó­an elem­zett, két alap­je­le­net­ben is be­kö­vet­ke­zik a sze­mé­lyes tu­dat kü­lö­nös, ak­tív ki­tá­gu­lá­sa. Elő­ször „A ká­nai me­nyeg­ző” fe­je­zet­ben, Aljosa koz­mi­kus tel­jes­ség-él­mény­ében: az ál­má­ban meg­ele­ve­ne­dő me­nyeg­zőn ta­lál­ko­zik a már ha­lott Zoszimával, majd fel­éb­red­ve ki­megy az ud­var­ra, le­fek­szik a föld­re, a csil­la­gos ég alá, és ha­son­lít­ha­tat­lan egy­ség­ér­zés ke­rí­ti ha­tal­má­ba. Andrej Bolkonszkij Há­bo­rú és béke-beli min­den­ség-él­mé­nye az austerlitzi csa­ta­té­ren eh­hez ké­pest sem­mi. A má­sik je­le­net a Karamazovok zár­la­ta, amit „or­to­dox happy end”-nek ne­vez­nék, mű­vé­szi és nem üdv­tör­té­ne­ti ér­te­lem­ben. Iljusecska te­me­té­se után Aljosa be­szél a kő­nél a gye­rek­csa­pat­nak, amely­nek ő lett a szel­le­mi aty­ja: meg­halt egy kis­fiú, a tár­sa­tok, ez tra­gé­dia. De mi­vel ér vé­get a be­széd? Az­zal, hogy a ha­lál nem tud ki­fog­ni raj­tunk, „ok­vet­le­nül fel­tá­ma­dunk, ok­vet­le­nül vi­szont­lát­juk egy­mást”. Nem kü­lön, ha­nem együtt. A fel­tá­ma­dás­ban ér­tel­met­len az egyes szám el­ső sze­mély: együtt vagy se­hogy! A gyá­szos je­le­net és ve­le a re­gény uj­jon­gás­sal, ne­ve­tés­sel, hal­le­lu­já­val ér vé­get. A gye­rek­csa­pat Aljosa ve­ze­té­sé­vel el­vo­nul a ha­lot­ti tor­ra „le­pényt”, pa­la­csin­tát en­ni: a le­pény, a „blin” – Nap-szimólum és a ha­lot­ti tor el­ma­rad­ha­tat­lan ri­tu­á­lis tar­to­zé­ka, a po­gány szláv idő­kig vis­­sza­nyú­ló­an. S ahogy más­hol is, a po­gány Nap-szim­bó­lum, a Le­győz­he­tet­len Nap (Sol Invictus) Krisz­tus­sal, az Igaz­ság Nap­já­val azo­no­sul. A lé­nyeg: együtt va­gyunk és együtt is le­szünk mind.

      Tóth-Barbalics Ist­ván: A fran­cia kap­cso­lat is kö­zös­sé­get te­rem­tett köz­te­tek.

      Sz. Á.: Ne­kem a nyu­ga­ti kul­tú­rák kö­zül ez a leg­kö­ze­leb­bi, tá­vo­li ro­ko­na­im is él­tek ak­kor még Pá­rizs­ban, ami­kor vé­let­len sze­ren­cse foly­tán ’68 jú­ni­u­sá­ban tíz nap­ra ki­ju­tot­tam oda. Az­tán ’86-ig a lá­ba­mat sem te­het­tem ki Nyu­gat­ra, há­rom ösz­tön­díj­ké­rel­me­met uta­sí­tot­ta el a mi­nisz­té­ri­um. Én ’68-asnak val­lom ma­ga­mat, de a ma­o­is­ta vö­rös köny­vecs­kés té­bolyt nem szen­ved­het­tem. Kez­det­től en­gesz­tel­he­tet­le­nül antisztalinista vol­tam, a ’68-as prá­ga­i­ak­kal szim­pa­ti­zál­tam. A frankofón Balassára is nyil­ván erős ha­tás­sal volt a fran­cia kul­tú­ra: Flau­bert­-mo­nog­rá­fi­á­já­ból ez ki­de­rül. Nagyezsda Mandelstam, a köl­tő öz­ve­gyé­nek me­mo­ár­ját vagy Jevgenyija Ginzburgnak (Vaszilij Akszjonov any­já­nak) Gulág-könyvét is fran­ci­á­ul ol­vas­ta. E ha­tás egyik szel­le­mi oka a fran­cia ro­man­ti­ka gyen­ge­sé­ge le­he­tett. A fran­cia kul­tú­ra át­tet­sző, kris­tá­lyos, ra­ci­o­ná­lis: át­hat­ja a klas­­szi­ci­tás, a raison. A mo­der­ne­ket, még a szim­bo­lis­tá­kat, sze­rin­tem Flau­bert­-t és Proustot is. Pé­ter szá­má­ra pél­dá­ul Pas­cal, ez a ra­ci­o­ná­li­san ér­ve­lő, vi­lá­gos fi­lo­zó­fi­ai alap­ál­lást nyúj­tó ka­to­li­kus gon­dol­ko­dó meg­elő­le­ge­zé­se le­he­tett an­nak, ami a XX. szá­zad­ban kö­te­le­ző mi­ni­mum a ke­resz­tény­ség mel­lett dön­tők szá­má­ra.

      T-B. I.: El­len­súlyt je­len­tett ez a fran­ci­a­ság?

      Sz. Á.: Igen is, nem is. Ta­lán ép­pen a Balassa szer­zett mű­velt­sé­gét meg­ha­tá­ro­zó, túl­sá­go­san is „apol­lói” fran­ci­a­ság von­zot­ta őt a „di­o­nü­szo­szi” né­me­tek­hez és oro­szok­hoz. Ma­gu­kat a fran­ci­á­kat is ez vonz­za mind­má­ig az orosz kul­tú­rá­hoz, ahogy az „ős­el­len­ség” né­me­tek­hez is. Pé­ter itt is két­fé­le kul­tu­rá­lis ész­já­rás és lá­tás­mód töb­bé-ke­vés­bé ra­ci­o­ná­lis ös­­sze­kap­cso­lá­sá­ban lát­ta fel­ada­tát. Úgy ige­nel­te a né­met és orosz ro­man­ti­kus vagy ni­hi­lis­ta tra­dí­ci­ót, hogy köz­ben a fel­vi­lá­go­so­dást se kell­jen ki­dob­nia az ab­la­kon. Er­köl­csi ér­te­lem­ben mind­vé­gig bal­ol­da­li és li­be­rá­lis ma­radt: a sza­bad­ság, a tár­sa­dal­mi igaz­sá­gos­ság és a po­li­ti­kai gyám­sá­got nem tű­rő meg­lett em­ber mel­lett állt ki.

      Cz. A.: Balassával van kö­zös fil­mes múl­ta­tok, ha­son­ló ér­zé­keny­sé­ge­tek is.

      Sz. Á.: Igen, de azt hi­szem, ez ket­tőnk­nél más-más tő­ről fa­kad. Az ő fil­mes ér­dek­lő­dé­se a ka­to­li­ciz­mus­sal és az ope­rá­val függ ös­­sze. Mind­ket­tő­ben a lát­vány, lát­vá­nyos­ság köz­pon­ti fon­tos­sá­gú. Pi­linsz­kynél is ka­to­li­ciz­mu­sá­val ma­gya­rá­zom a film irán­ti ki­vé­te­les ér­zé­keny­sé­gét. Ugyan­ak­kor megint utal­nom kell élet­ko­runk­ra: a mű­vész­fil­mek má­ni­á­ja nem­ze­dé­ki má­nia is volt. Film­klu­bok tö­me­ge jött lét­re a ’60-as évek vé­gén: én an­nak kö­szön­he­tem film irán­ti ér­dek­lő­dé­se­met, hogy gim­ná­zi­u­mi osz­tály­tár­sak­ként Lé­ná­val – El Kazovszkijjal – éj­jel-nap­pal eze­ket a klu­bo­kat és a klubmozikat jár­tuk, az Egye­te­mi Szín­pad­tól a „Cseh­kul­tú­rá­ig”, be­lóg­tunk még a Film­tu­do­má­nyi In­té­zet zárt­kö­rű ve­tí­té­se­i­re is. Meg­szál­lott­ság volt ez: a film­re úgy te­kin­tet­tünk, mint a kép­ző­mű­vé­szet­tel egyen­ran­gú al­ko­tás­ra, a mű­vé­sze­tek kar­ve­ze­tő­jé­re. A ve­tí­té­sek és a ró­luk szó­ló be­szél­ge­té­sek a kö­zös­sé­gi együtt­lét al­kal­mai is vol­tak. Per­sze, ak­kor mind­ez mást je­len­tett: a film­hez el kel­lett za­rán­do­kol­ni, mint a nagy kép­ző­mű­vé­sze­ti mű­vek­hez, nem le­he­tett csak úgy be­ten­ni egy DVD-t. Igaz, a kép­er­nyőn ma is csak jobb-ros­­szabb il­luszt­rá­ci­ó­it lát­hat­juk az ere­de­ti mo­zi­fil­mek­nek. A nyu­gat- és ke­let-eu­ró­pai „új­hul­lá­mok” a film­tör­té­net leg­na­gyobb fres­kó­ké­szí­tő­it ad­ták a vi­lág­nak Bergmantól Jancsóig, Fellinitől Pasoliniig, Tarkovszkijtól Wajdáig.

      Cz. A.: Vol­tak kö­zös film­né­zé­se­i­tek Pé­ter­rel?

      Sz. Á.: Csak ami­re a Film­vi­lág föl­kért. A fo­lyó­irat­nak ő ál­lan­dó szer­ző­je volt. ’79-ben Létay Ve­ra ka­pott egy le­he­tő­sé­get: ezt a la­pot ő te­rem­tet­te, na­gyon jó, ál­ta­la ver­bu­vált és fo­lya­ma­to­san meg­újí­tott csa­pat­tal, amely­be ’83-ban én is be­le­csöp­pen­tem. A ma­gyar ro­va­tot csi­nál­tam majd há­rom éven át. A nemzedékiség itt is adó­dott: lé­nye­gé­ben mi ír­tuk te­le a la­pot. Eb­ben egy kis ré­szem ne­kem is volt, de nem is kel­lett kü­lö­nö­seb­ben biz­tat­ni sen­kit. Balassának ab­szo­lút igé­nye volt, hogy fil­mek­ről ír­jon. Vagy El Kazovszkijnak, aki ugyan nem írt, de szí­ve­sen be­szélt ked­venc film­je­i­ről, bri­li­áns és ere­de­ti elem­zé­se­ket rög­tö­nöz­ve, eze­ket mag­nó­ra vet­ték és le­je­gyez­ték, és így még­is egy cso­mó szö­ve­ge je­lent meg a Film­vi­lág­ban.

      T-B. I.: Tarkovszkijon kí­vül mi­lyen orosz, szov­jet fil­mek vol­tak fon­to­sak Pé­ter szá­má­ra?

      Sz. Á.: Nyikita Mihalkovot sze­ret­te: Etű­dök gép­zon­go­rá­ra. Ez is nem­ze­dé­ki kul­tusz­film volt az underground-ellenzéki mű­vész­ér­tel­mi­ség kö­ré­ben. Én job­ban sze­re­tem Mihalkovtól az Oblomov né­hány nap­ját, meg az Öt es­tét. Ked­vel­te a Ra­gyogj, ra­gyogj csillagom!-at is, Alekszandr Mittától. Alekszej German, azt hi­szem, ki­ma­radt ne­ki. Ké­sőbb is jöt­tek be az ő film­jei, és csak rö­vid ide­ig vol­tak lát­ha­tó­ak.

      T-B. I.: Ho­gyan ke­rült kép­be Tarkovszkij Balassánál?

      Sz. Á.: Biz­tos, hogy kez­det­től na­gyon nagy ha­tás­sal vol­tak rá a film­jei, ki­vált­képp az Andrej Rubljov és a Sztalker. Ta­lán Bergman Tarkovszkij-rajongása is ha­tott, mi­vel Ing­mar Bergman ab­szo­lút fil­mes te­kin­tély volt szá­má­ra. Pé­ter min­dent tu­dott Tarkovszkijról, de iga­zán ak­kor for­dult fe­lé­je, ami­kor hí­rét vet­te ha­lá­los be­teg­sé­gé­nek. Őszin­tén: nem tel­je­sen ér­tem a rá­han­go­ló­dás in­ten­zi­tá­sát, amel­­lyel a Ha­lál­nap­lót ír­ta, egy­faj­ta kény­sze­res­ség­gel kö­vet­ve Tarkovszkijt szen­ve­dés­tör­té­ne­te út­ján. Balassa vál­ság­ban volt ek­kor, élet­ko­ri vál­ság­ban is, és – ha jól lá­tom – be­ava­tá­si ha­lál­ként fog­ta fel azt, ami Tarkovszkijjal tör­té­nik. Ma­ga Tarkovszkij is így fog­ta föl: er­ről szól Ál­do­zat­ho­za­tal cí­mű utol­só film­je, és ő is mind­vé­gig ve­zet­te nap­ló­ját, amely így szin­tén ha­lál­nap­ló­vá vált. Ne­héz ki­tér­ni a kér­dés elől: ös­­sze­függ-e ez a fel­té­tel nél­kü­li azo­no­su­lás az­zal, hogy ké­sőbb Pé­ter ugyan­ab­ban a be­teg­ség­ben halt meg, ami­ben Tarkovszkij… A ’80-as évek vé­gén gyak­ran ta­lál­koz­tunk, so­kat be­szél­get­tünk a ren­de­ző­ről. Ak­kor már meg­je­lent ma­gya­rul és fran­ci­á­ul – a Balassa-tanítvány Ko­vács And­rás Bá­lint­tal kö­zö­sen írt – Tarkovszkij-könyvünk, és én be­szél­tem Pé­ter­nek ar­ról: pár év­vel az­előtt, hogy Tarkovszkijt le­te­rí­tet­te a tü­dő­rák, édes­any­ja – az ő em­lé­ké­nek aján­lot­ta a Nosz­tal­gi­át – és leg­fon­to­sabb szí­né­sze, Anatolij Szolonyicin egy­más után eb­ben a kór­ban hal­tak meg. Tarkovszkij egyi­kük nél­kül sem tud­ta el­kép­zel­ni, hogy fil­met for­gas­son, és, mi ta­ga­dás, ez meg is lát­szik két utol­só mun­ká­ján. Szolonyicin társ­al­ko­tó­ja volt, aki szí­né­szi rész­vé­te­lé­vel vagy csu­pán a for­ga­tá­son va­ló pusz­ta je­len­lé­té­vel is, má­gi­ku­san ga­ran­tál­ta a tö­kélyt. Ma­ri­ja Ivanovna pe­dig az a lény volt, aki el­áll­ta elő­le a ha­lált: amíg én élek, nem hal­hatsz meg. Any­ja ha­lá­lát Tarkovszkij így is ér­tet­te: most már ő van so­ron. Pé­ter be­teg­sé­gét is meg­előz­te édes­any­ja ha­lá­la, aki ha­son­ló sze­re­pet töl­tött be az ő éle­té­ben, és akit én is is­mer­tem és sze­ret­tem. Hogy fo­koz­zam: sa­ját anyám, há­rom­év­nyi kín­szen­ve­dés után, szin­tén tü­dő­rák­ban halt meg, Tarkovszkijjal egy év­ben. Vé­let­len egy­be­esé­sek – csak­hogy lel­künk mé­lyén ős­em­be­rek va­gyunk: má­gi­ku­san gon­dol­ko­dunk, ta­gad­juk a vé­let­le­ne­ket, je­len­tést tu­laj­do­ní­tunk ne­kik. Ezek a pri­vát tör­té­ne­tek, ir­ra­ci­o­ná­lis egy­be­esé­sek Tarkovszkij sor­sán ke­resz­tül egy­más­ba fo­nód­tak, és gyak­ran szó­ba ke­rül­tek köz­tünk. Pé­ter ek­kor­tájt kezd­te ír­ni a Ha­lál­nap­lót. Tarkovszkij be­teg­sé­ge és ha­lá­la nem meg­érin­tet­te, ha­nem va­la­mi­képp be­le­köl­tö­zött. Ám ha eg­zisz­ten­ci­á­li­san azo­no­su­lunk va­la­ki­vel, az olyan, mint­ha be­le­tes­te­sül­nénk, és ez ve­szélyt is rejt­het ma­gá­ban. Az írás – Tarkovszkijnál a film­csi­ná­lás – má­gi­kus jel­le­gű­vé vá­lik: a rossz el­há­rí­tá­sá­ra irá­nyul, de mi­vel eh­hez fel kell idéz­nie a ha­lál dé­mo­na­it, ba­lul is vég­ződ­het. Min­den má­gia koc­ká­za­tos, és mel­lé­kes: en­nek ön­szug­gesz­tió-e az oka vagy a ter­mé­szet­fö­löt­ti lé­te­zé­se. So­kan mond­ják: ez ir­ra­ci­o­ná­lis hü­lye­ség, kár fog­lal­koz­ni ve­le – má­sok meg ter­mé­keny­nek ta­lál­ják. Balassa az utób­bi­ak kö­zé tar­to­zott. Mind­az, amit a Ha­lál­nap­ló­ban írt, vér­re ment. Ez pszi­ché­sen vagy pszi­cho­ló­gi­a­i­lag is meg­ma­gya­ráz­ha­tó: va­la­mi olyan mé­lyen át­itat­ja va­la­ki lel­két, tu­da­tát, tes­tét, hogy ér­zé­ki­leg is hús­sá-vér­ré vá­lik ben­ne. Nem aka­rok misz­ti­fi­kál­ni, de Pé­ter be­teg­sé­gé­ben és ha­lá­lá­ban van va­la­mi pas­si­ó­sze­rű. Per­sze, bi­zo­nyos ér­te­lem­ben min­den agó­ni­á­ban, ha­lál­ban meg­van ez. De az ő ke­resz­tény-ka­to­li­kus hát­te­rén, szen­ve­dé­lyes­sé­ge, ér­zé­keny­sé­ge, tes­ti­sé­ge kö­ze­gé­ben ez kü­lö­nö­sen szem­be­öt­lő. Tes­ti­ség és spi­ri­tu­a­li­tás közt természetesen ug­rás van, de itt a tra­dí­ció azt dik­tál­ja: va­ló­sítsd meg az ug­rást – az Ige test­té lett, va­ló­sá­gos test­té, hús­test­té. És ez már nem misz­ti­kum, ha­nem kul­tu­rá­lis prog­ram, ami tu­dat­ta­la­nul mű­kö­dik az em­ber­ben.

      T-B. I.: Az, hogy olyan so­ká­ig ír­ta a Halálnaplót…

      Sz. Á.: Ez is ar­ra utal: va­la­mi mély­ről jö­vő do­log fog­lal­koz­tat­ta eb­ben őt. Nem­csak egy nagy, hoz­zá kö­zel ál­ló kor­társ mű­vész ko­rai, ret­te­ne­tes ha­lá­lá­nak fel­dol­go­zá­sa, ha­nem hogy mint­ha át akar­na ven­ni va­la­mit. Van ben­nünk egy kész­te­tés – a gye­re­kek­nél au­to­ma­ti­ku­san –, hogy ha egy hoz­zánk kö­zel­ál­lót va­la­mi rossz ér, az in­kább rám ter­he­lőd­jön. A szol­gá­ló élet esz­mé­nye ez, ami­nek a nő a meg­tes­te­sí­tő­je – a fér­fi in­kább egy ego. Balassa nem film­él­mé­nyei nyo­mán ju­tott el eh­hez, ha­nem azért lett leg­erő­sebb él­mé­nye Tarkovszkij, mert ná­la az­zal ta­lál­ko­zott, ami leg­ben­ső lé­nyét al­kot­ta. Az el­tűn­ni vá­gyás­sal – de nem a ha­lál­vág­­gyal! Ha­nem: él­ni, el­fo­gad­ni és alá­me­rül­ni az élet­ben, nem ki­vál­ni. Il­let­ve: nem tu­dok nem ki­vál­ni, de ha már ki­vál­tam, ak­kor spi­ri­tu­á­li­san az esz­mé­nyi ál­la­pot az, ha ki­vá­lá­so­mat ma­gam bon­tom le, és tu­da­to­san vá­lasz­tom az el­ve­gyü­lést. Akár­csak Tö­rök End­re, aki­nek Pé­ter a Tolsz­toj Szergij atyá­já­ról írott elem­zé­sét aján­lot­ta. Ma­ga Tö­rök is ilyen Szergij atya sze­re­tett vol­na len­ni, fő­leg éle­te vé­gén: név­te­le­nül föl­ol­dód­ni az élet­ben. Ő azt, ami ne­ki fel­ada­tul ren­del­te­tett, tel­je­sí­tet­te. Et­től kezd­ve a sze­mély, az egyé­ni lé­te­zés nem ér­de­kes: professzúra, Szé­che­nyi­-díj, név nem fon­tos.

      Cz. A.: In­nen néz­ve fel­vet­he­tő a Sophia, az is­te­ni Böl­cses­ség orosz or­to­do­xi­á­ban és az egész ke­resz­tény misz­ti­ká­ban meg-meg­je­le­nő női prin­cí­pi­u­má­nak kér­dé­se is. Azé a fe­mi­nin böl­cses­sé­gé, amely nem az individuációt ke­re­si. Er­ről Balassa kü­lön nem írt, de egye­te­mi órá­in elő­ke­rült.

      Sz. Á.: Ez a Vla­gyi­mir Szolovjov ál­tal ki­dol­go­zott szofijnoszty, Sophia-tan. Ezt is Tö­rök End­re köz­ve­tí­tet­te szá­munk­ra. Az ere­de­ti, ószö­vet­sé­gi böl­cses­sé­get, ami önál­ló ala­kot ölt pél­dá­ul A böl­cses­ség köny­vé­ben, a ke­resz­tény­ség kez­det­ben Jé­zus Krisz­tus­sal azo­no­sí­tot­ta. Az ő elő­ké­pe: egy erő, ami min­dent meg­te­remt. Ké­sőbb a gnosz­ti­ku­sok­nál és a kabbalisztikában je­le­nik meg hang­sú­lyo­san. Eb­ből al­kot­ják meg a ma­guk Sophiáját Szolovjovék: szin­tén köz­ve­tí­tő, de nem Jé­zus, tel­jes­ség­gel női prin­cí­pi­um. Ez meg­tetsz­he­tett Pé­ter­nek, ta­lán ugyan­azért, ami­ért Cse­hov-elem­zé­sé­ben a nők kép­vi­se­lik a lé­ha, lus­ta, ter­mé­ket­len, kép­zel­gő és ön­ző fér­fi­ak­kal szem­ben az élet el­vét.

      T-B. I.: Az orosz ze­né­ről szól­va: Mu­szorgsz­kij­ról van írá­sa is a Törésfolyamatokban, de ő az órai, óra utá­ni be­szél­ge­té­sek­ben is elő-előkerülő, Balassa szá­má­ra nagy él­mény volt – nyil­ván az ope­ra okán is.

      Sz. Á.: Ez Fo­dor Gé­za ha­tá­sa is. Köz­tük volt egy nagy, most már, saj­nos, nagy­részt rejt­ve ma­ra­dó em­be­ri, kol­le­gi­á­lis, ba­rá­ti, nem­ze­dék­tár­si kap­cso­lat. Dön­tő­en az ope­ra ré­vén. Mu­szorgsz­kij-sze­rel­mük is kö­zös volt. Nem tu­dom, hi­vat­ko­zik-e rá.

      T-B. I.: Igen, az írás Boj­ti Já­nos és Papp Már­ta Mu­szorgsz­kij-köny­vé­ről szól, de Fo­dor Gé­zát is em­lí­ti, rög­tön az ele­jén.

      Sz. Á.: Előt­tem ez az ope­rai vi­lág min­dig zár­va volt. Tá­vo­li sze­re­lem ma­radt az élő ze­ne. Rit­kán for­du­lok meg kon­cer­te­ken. Ze­nét per­sze ál­lan­dó­an hall­ga­tok, de hát tud­juk, hogy az iga­zi ze­ne az élő zene…

      Cz. A.: Nem vol­tak kö­zös ott­ho­ni ze­ne­hall­ga­tá­sa­i­tok? Egy idő­ben ezt kul­ti­vál­ta ba­rá­ti, majd ta­nít­vá­nyi kör­ben.

      Sz. Á.: Nem, ha­tá­ro­zot­tan nem.

      Cz. A.: Kol­lé­gák is vol­ta­tok, együtt ta­ní­tot­ta­tok a mai ne­vén EL­TE BTK Mű­vé­szet­el­mé­le­ti és Mé­dia­ku­ta­tá­si In­té­zet Esz­té­ti­ka Tan­szé­kén.

      Sz. Á.: A ta­ní­tást ő ta­lán még az írás­nál is fon­to­sabb­nak te­kin­tet­te, az utol­só tíz-ti­zen­öt év­ben biz­to­san. Ez ös­­sze­füg­gött sze­rep­kör-vál­sá­gá­val, ’80-as évek­be­li kri­ti­ku­si sze­re­pé­nek el­tű­né­sé­vel. A sze­rep­től va­ló meg­vá­lás­ra ugyan ha­tá­ro­zott és bol­do­gí­tó „igen”-t mon­dott, de ez ak­kor is vá­kuu­mot ha­gyott ma­ga után, és ezt a ta­ní­tás­sal töl­töt­te be. Pé­ter­nek ez volt a szi­ge­te, és aki oda­me­ne­kült, azt jól tar­tot­ta. Eb­ben ben­ne volt az in­téz­mé­nyes­sé­gen be­lü­li társ­ta­lan­sá­ga is. Én is egy ilyen szi­ge­tet épít­get­tem a tan­szé­ken, és na­gyon jól meg­vol­tunk, mint két szi­get. Ta­lál­koz­tunk, ven­dég­ség­be jár­tunk egy­más­hoz, so­kat sé­tál­tunk a Vér­me­zőn. Olyan kö­zel lak­tunk, nem is le­he­tett más­ként. Balassa kétségtelenül ki­vá­ló pe­da­gó­gus volt. Ez­zel együtt va­la­mi for­du­lat­sze­rű kez­dő­dött ak­kor, ami­kor a ké­tez­res évek leg­ele­jén el­kez­dett Mó­ricz­cal fog­lal­koz­ni. Ez a ta­ní­tás fe­lől egy új, író­i­lag ter­mé­keny kor­szak fe­lé mu­ta­tott.

      Cz. A.: Ugyan­ak­kor ebben erős a kon­ti­nu­i­tás is: itt az apofatikus te­o­ló­gia kap­cso­ló­dott ös­­sze az ar­ti­ku­lá­ció kér­dé­sé­vel. Mó­ricz­ban na­gyon ér­de­kel­te a nyelv­től va­ló meg­fosz­tott­ság. Azok az em­be­ri lé­nyek, akik nem­csak fi­zi­ka­i­lag sze­gé­nyek, de ezt ki­fe­jez­ni sem tud­ják.

      Sz. Á.: Mint Pasolini, Tarkovszkij alak­jai, mint Je­les And­rás haj­lék­ta­lan­jai.

      Cz. A.: Egy­szer egy na­gyobb ta­nít­vá­nyi kört – nem csak azo­kat, akik ép­pen be­jár­tak az órá­ra – be­ve­zé­nyelt, és meg­né­zet­te ve­lünk A re­vi­zort, aho­gyan a bu­da­pes­ti haj­lék­ta­la­nok elő­ad­ják Je­les And­rás be­ta­ní­tá­sá­ban.

      Sz. Á.: Hogy­ne, ezt tu­dom, és ép­pen ezt mon­dom. Nem­csak a be­széd­del, ha­nem a hall­ga­tás­sal, az oda­fi­gye­lés­sel is be le­het lép­ni a vég­te­len di­a­ló­gus­ba – igen, igen.

 

A be­szél­ge­tés­ben szó­ba ke­rült Balassa Pé­ter-írá­sok: „A re­gény át­vál­to­zá­sa és az Ér­zel­mek is­ko­lá­ja”, in: A szí­ne­vál­to­zás. Es­­szék. Szép­iro­dal­mi, Bp., 1982. 5–204. – „A szí­ne­vál­to­zás, vagy: en­gedj el és lán­colj ma­gad­hoz. Mű­vé­szet­fi­lo­zó­fi­ai tö­re­dék”, in: Uo. 422–435. – „Két hu­sza­dik szá­za­di ör­dög­re­gény. A Dok­tor Faustus és A Mes­ter és Margarita”, in: Majd­nem és ta­lán. T-Twins, Luk­ács Ar­chí­vum, [Bp.], 1995. 195–208. – „Bulat Okudzsava ket­tős lá­tá­sa. Sze­gény Avroszimov”, in: Uo. 169–173. – „Dosz­to­jevsz­kij el­né­mul. Varlam Salamov: Kolima”, in: Uo. 189–191. – „’Dolgozni, dol­goz­ni!’? A mun­ka Cse­hov négy da­rab­já­ban”, in: Uo. 157–168. – „Név nem fon­tos. Szergij atya és az át­vál­to­zás”, in: Uo. 145–156. – „Fjodor Dosz­to­jevsz­kij: A Karamazov test­vé­rek”, in: Hu­szon­öt fon­tos orosz re­gény. Mű­elem­zé­sek. Szerk. Hetényi Zsu­zsa. Maecenas, Lord, [Bp.], 1996. 88–100.; ill. „A ta­nít­vány hermeneutikája. Elő­szó André Scrima: Az ide­gen és a za­rán­dok cí­mű köny­vé­hez”, in: Tö­rés­fo­lya­ma­tok. Deb­re­cen, Cso­ko­nai, 2001. 125–131. – Ha­lál­nap­ló. Fel. szerk. Czeglédi And­rás. [2., jav. ki­ad.]. Új Palatinus, Bp., 2004. – „Modeszt Mu­szorgsz­kij szen­ve­dé­se és nagy­sá­ga. Le­ve­lek – do­ku­men­tu­mok – em­lé­ke­zé­sek”, in: Tö­rés­fo­lya­ma­tok. 99–107.