Az úszóverseny

 

Víz fröc­­csen a fe­ke­te fa­li­óra mű­anyag­já­ra. Fél öt, a ver­seny előt­ti utol­só edzés­nek ha­ma­ro­san vé­ge. Ju­li ki­lép a pa­pu­csá­ból, vár. Fi­gye­li a víz­ben csap­ko­dó ka­ro­kat, a rit­mu­so­san fel- és le­bu­kó fe­je­ket. Az ab­lak­üveg pá­ra­ta­ka­ró­ján vé­kony sá­vot húz egy le­gör­dü­lő víz­csepp, síp­szó ha­sít­ja ket­té a ne­héz le­ve­gőt.

Rajt­hoz! Fel­ké­szül­ni! Vi­gyázz! Síp­szó.

Egy-két-há’, le­ve­gő, mon­do­gat­ja ma­gá­ban a víz alatt, most az egy­szer ta­lán más­ként lesz vé­ge. Kar­ját be­lül­ről csí­pi va­la­mi, de ez­zel nem sza­bad fog­lal­koz­ni, biz­tos, hogy a töb­bi­ek sem tö­rőd­nek ve­le. A le­ve­gő­vé­te­lek­nél pró­bál­ja meg­fi­gyel­ni a mel­let­te úszók po­zí­ci­ó­ját. Lát is né­hány szí­nes göm­böt, ta­lán fe­jek emel­ked­nek és sül­­lyed­nek, ta­lán csak a pá­lya­el­vá­lasz­tó sza­lag hul­lám­zik. A cél előtt nyom­já­tok meg ren­de­sen, idé­zi fel Fe­ri bá­csi hang­ját, fel­szív egy kis kló­ros vi­zet, gör­csö­sen nyel, tü­de­jé­ből el­fogy a le­ve­gő.

Esz­ter egy negy­ven, Nó­ri egy negy­ven­há­rom, Lu­ca egy negy­ven­ki­lenc, Ju­li egy öt­ven­nyolc.

Fe­szül­ten vár­ja a töb­bi­ek ered­mé­nyét, de gyor­san rá­jön, hogy hi­á­ba. Ki­húz­za ma­gát a víz­ből, te­kin­te­tét a kék csem­pe mé­lye­dé­se­i­ben ös­­sze­gyűlt po­cso­lyák­ra sze­ge­zi. A po­cso­lyák­ban haj­szá­la­kat fon ös­­sze az áram­lat, hogy az­tán a csem­pék kö­zöt­ti ré­sek négy­zet­rá­csán ke­resz­tül az alu­mí­ni­um fe­de­lű le­fo­lyó­ba so­dor­ja őket. Négy ilyen le­fo­lyó van az uszo­dá­ban. Egy­szer meg­szá­mol­ta.

Né­hány lé­pés után egy kék-fe­hér csí­kos pa­pu­csot pil­lant meg. Jól van, mond­ja Fe­ri bá­csi, csak ugyan­így a ver­se­nyen is. Ju­li a hom­lo­kát va­kar­ja, visz­ket a le­ve­tett gu­mi­sap­ka he­lye. Mi az, hogy jól van? Mi az, hogy ugyan­így a ver­se­nyen is? Hi­szen ő lett az utol­só.

Min­den­ki a pa­dok­hoz, száz hát­só­fek­vő­tá­masz! Egész­sé­ge­tek­re, mond­ja Fe­ri bá­csi, ők pe­dig meg­kö­szö­nik, egy­szer­re, han­go­san.

Az öl­tö­ző­ben há­rom nyol­ca­di­kos lány ti­zed­má­sod­per­cek­ről és bu­kó­for­du­lók­ról be­szél, meg ar­ról, hogy ha le­bo­rot­vál­ják lá­bu­kon a szőrt, ak­kor gyor­sab­ban tud­nak majd úsz­ni. A nagy­lány­ok so­sem búj­nak a ka­bin­ba, gon­dol­ja, az elő­tér­ben öl­töz­nek a vas­szek­ré­nyek­nél, ahol az úszód­resszt rá­húz­zák a bu­gyi­juk­ra, a bu­gyit az­tán meg­fe­szí­tik, le­tol­ják a bal lá­bu­kon, majd a sze­mér­mük és a dressz kö­zött egy gyors rán­tás­sal le­sik­lat­ják a jobb lá­bu­kon is. Mi­cso­da moz­du­la­tok, gon­dol­ja, leg­kö­ze­lebb ta­lán ő is meg­pró­bál­ja, és ak­kor nem kell a szűk öl­tö­ző­ka­bin­ba hú­zód­nia.

 

Két nap­ja ma­radt a ver­se­nyig. Ki­lép az ut­cá­ra, es­te van és no­vem­ber, a sa­la­kos pá­lya mély sza­ka­dék a sö­tét­ben. A füg­gö­nyö­ket még nem húz­ták be min­den ab­la­kon. Lop­va be­pil­lant, les, fi­gyel, sze­me­ket lát a té­vé­re sze­ge­ződ­ni, ke­ze­ket a te­rí­tőn vagy va­la­mi mást. Va­la­ki lá­nyát, va­la­ki any­ját. Ezek is ott­ho­nok, má­sok ott­ho­nai.

A ka­pu­hoz ér­ve eszé­be jut, hogy ta­lán ma es­te meg­mond­ja anyá­nak. Be­lép a ház­ba. Ma es­te biz­to­san el­mond­ja. Kész a va­cso­ra, szól anya a kony­há­ból, és az asz­tal­ra te­szi a gő­zöl­gő tá­lat. Ab­ba aka­rom hagy­ni az úszást, ab­ba aka­rom hagy­ni, is­mé­tel­ge­ti ma­gá­ban, dü­bö­rög a mell­ka­sa. Nem lát­ja, hogy mi van a tá­nyé­ron. Da­ra­mor­zsa il­lat, az asz­ta­lon lek­vár, por­cu­kor. Ab­ba aka­rom hagy­ni az úszást, hall­ja az­tán a mon­da­tot. Vég­re ki­mond­ta. Anya kér­dőn néz rá. Félsz a ver­seny­től? Csak vé­gig kell csi­nál­ni, a he­lye­zés nem szá­mít. Kü­lön­ben is ott le­szünk, én is, apád is.

 

Ju­li az­nap éj­jel több­ször is fel­éb­red. Egy­szer az­tán fel­kel, és las­san el­in­dul a nap­pa­lin át a vé­cé­be. Fél­ho­mály van, né­hány lám­pa még vi­lá­gít az ut­cán. Az óva­tos lép­te­ket el­nye­li a vas­tag pad­ló­sző­nyeg. A vé­cé­ben, itt már mu­száj, fel­kap­csol­ja a vil­lanyt, és gyor­san be­csuk­ja az aj­tót. Le­ül. Né­zi a pa­pírt a tar­tón, a pa­pí­ron a szí­nes min­tát. Az­tán fel­áll, a ki­lincs­be épp­hogy be­le­ka­pasz­ko­dik, a szo­bá­ba va­kí­tó ref­lek­tor­fény áram­lik.

Vis­­sza­fek­szik, a pap­lant fü­lig húz­za, a kis­pár­nát a hó­na alá szo­rít­ja, és szá­mol­ni kezd, har­minc­tól vis­­sza­fe­lé. Az­tán va­la­hol ti­zen­öt­nél fel­rém­lik egy szür­ke ház­te­tő ké­pe, ti­zen­ket­tő­nél a hold, tíz­nél egy alak, kis­lány­sze­rű. Nyíl ala­kú hó­fo­gók fé­mes vil­la­ná­sa. A te­tőn áll, fel­eme­li a fe­jét, de nem lát sem­mit, az­tán ug­rik, zu­han a ke­mény be­ton fe­lé, a fo­ga most majd ki­tö­rik, és nem tud majd be­szél­ni, és nem tud majd fel­áll­ni sem.

Szom­bat reg­gel apa jön ér­te. Apa min­dig szom­ba­ton és ked­den jön. Így megy ez évek óta. Az au­tó­ban ül­ve Ju­li­ban fel­éled a re­mény, ta­lán ha apa megint ki­ta­lál va­la­mi őrült­sé­get. Mint ta­valy nyá­ron, ami­kor vá­rat­la­nul el­dön­töt­te, hogy más­nap le­au­tóz­nak a ten­ger­hez, ta­lán ak­kor meg­me­ne­kül­het. De apa az utol­só le­he­tő­sé­get is el­sza­laszt­ja, ami­kor a ke­resz­te­ző­dés­nél jobb­ra for­dul. Bal­ra a ten­ger, jobb­ra az uszo­da. A vis­­sza­pil­lan­tó­ban re­meg a kör­for­ga­lom.

Be­le­sül­­lyed az ülés­hu­zat­ba, né­zi a já­ró­ke­lő­ket, akár most azon­nal meg is hal­na, de két perc múl­va ki kell száll­ni, nagy­lány­nak len­ni, sen­ki­re sem néz­ni, csak an­­nyit mon­da­ni a szem­be­jö­vők­nek, hogy szia meg csó­ko­lom. Fel­men­ni a lép­csőn, be a zsú­folt öl­tö­ző­be, ott be­sur­ran­ni egy fül­ké­be, és ki­csit fel­lé­le­gez­ni.

Gé­pi­e­sen öl­tö­zik, pa­pucs­ba lép, de az úszó­sap­kát nem ve­szi fel. Majd a me­den­cé­nél, gon­dol­ja, nem akar az egész épü­le­ten ilyen gom­bóc fej­jel ke­resz­tül­vo­nul­ni. Az­tán már a zu­hany alatt áll, és pró­bál nem resz­ket­ni. Meg­kér­de­zi, hogy há­nya­dik fu­tam­ban in­dul. Az ötö­dik­ben, mond­ja Fe­ri bá­csi, ad­dig me­le­gíts be. Vé­gül még­is resz­ket­ni kezd, de nem a hi­deg­víz, ha­nem a hul­lá­mok­ban rá­tö­rő fé­le­lem mi­att. Anya egy pad­ról in­te­get, de ez­zel most nincs idő fog­lal­koz­ni. Me­le­gíts be, pa­ran­csol­ja ma­gá­nak, az­tán le­ül az egyik rajt­kő mö­gé, fe­jét a jobb tér­dé­re hajt­ja, és te­nye­ré­vel át­kul­csol­ja a tal­pát.

Vég­re ész­re­vét­le­nül szem­ügy­re ve­he­ti az egész uszo­dát. Anya a pa­don ül, apa az is­ko­la­igaz­ga­tó­ra mo­so­lyog, sze­mé­ben cin­kos fény vil­lan, a töb­bi szü­lő időn­ként a me­den­cé­re pil­lant. A hi­deg kék csem­pén ül­ve új­ra re­mény­ked­ni kezd, az igaz­ga­tó ta­lán ép­pen vic­cet me­sél majd, apa és anya pe­dig a ne­ve­tés­től be­csuk­ja a sze­mét, s így el­mú­lik a pil­la­nat, ami­kor ő cél­ba ér.

Egyes pá­lya, Papp Zsó­fia. Ket­tes pá­lya, Fü­löp Lil­la. Hár­mas pá­lya, Szűcs Jú­lia. Né­gyes pá­lya, Ke­resz­tes Nó­ra.

Őt ta­lán sen­ki sem fi­gye­li, még a ne­vét sem hall­ják. Nyu­ga­lom. Rajt­hoz! Láb­uj­jak pár­hu­za­mo­san a rajt­kő szé­lén. Fel­ké­szül­ni! Te­nyér a láb­fe­jek kö­zé. Vi­gyázz! Térd eny­hén be­haj­lít, ki­csit hát­ra­dől. Rajt!

Olyan mes­­szi­re ug­rik, amen­­nyi­re csak tud, fi­gye­li a me­den­ce al­ján fu­tó fe­hér csík ap­ró re­pe­dé­se­it. Túl mély lett a fe­jes. A pá­lya­el­vá­lasz­tó sza­la­gok se­gí­tik a tá­jé­ko­zó­dás­ban, a szé­le­ken sár­gák, kö­zé­pen pi­ro­sak. Két­szer is vé­gig­néz­te őket, ami­kor be­jött az uszo­dá­ba. A cél előtt nyom­já­tok meg ren­de­sen, idé­zi fel is­mét Fe­ri bá­csi hang­ját. Már csak egyet­len hossz van hát­ra.

Egy-két-há’, le­ve­gő, („Haj­rá!”), egy-két-há’, le­ve­gő, („Haj­rá!”). A kül­vi­lág hang­jai pil­la­na­tok­ra be­szű­rőd­nek, hall­ja a tö­me­get, anyu­ká­kat lát a me­den­ce szé­lé­nél, meg a töb­bi gye­re­ket, ahogy fe­szült cso­dá­lat­tal fi­gyel­nek. Gyor­san, gon­dol­ja, ta­lán most az egy­szer más­ként lesz vé­ge, ta­lán most az egy­szer mi­at­ta ug­rál­nak, mi­at­ta cso­dál­koz­nak majd. Egy-két-há’ le­ve­gő, („Haj­rá!”), egy-két-há’ le­ve­gő, („Haj­rá!”).

És ek­kor a víz mint­ha fo­ko­za­to­san pá­ro­log­ni kez­de­ne, mint­ha las­san fel­emel­ked­ne, kar­ja im­már a le­ve­gő­ben kö­röz, már bol­dog­sá­got érez. És, eb­ben a vá­rat­lan pil­la­nat­ban, ször­nyű fáj­da­lom ha­sít az or­rá­ba. Fo­gai ös­­sze­koc­can­nak, a szú­rás be­nyo­mul a sze­mei alá, fel, egé­szen a ha­lán­té­ká­ig. Ki­ta­po­gat­ja a me­den­ce ol­da­lán fu­tó víz­for­ga­tó nyál­kás pe­re­mét, ar­cá­hoz kap, és rá­jön, hogy a be­nyú­lást nem a te­nye­ré­vel, ha­nem az or­rá­val haj­tot­ta vég­re. Fe­jét még a víz alatt tart­ja, hal­kan nyög, és köz­ben ar­ra gon­dol, ha most ki­má­szik a me­den­cé­ből, ak­kor nem sza­bad, hogy bár­ki ész­re­ve­gye a fáj­dal­mát. Ki­eme­li a fe­jét, és te­kin­te­tét szo­ro­san a fém­lép­cső­re irá­nyít­ja. Ki­csit szé­dül, de a lép­cső­kor­lát­ok meg­tá­mo­gat­ják. Az ered­mén­­nyel rá­ér fog­lal­koz­ni, most va­la­ho­va le kel­le­ne ül­ni, szus­­szan­ni egy ki­csit. Anya ijedt te­kin­te­té­ből az­tán ki­ol­vas­sa az ered­ményt, megint ő lett az utol­só.

A szé­gyen­től, meg a hir­te­len rá­tö­rő fá­radt­ság­tól le­hor­gaszt­ja fe­jét, és ek­kor ész­re­ve­szi a kék csem­pé­re hul­ló pi­ros pöt­­työ­ket, ahogy a me­den­ce­víz­zel ös­­sze­mo­sód­va kü­lön­bö­ző irá­nyok­ba foly­nak szét.

Vér­zik az or­rod, mond­ja anya, gye­re, le­mos­suk. Meg­pil­lant­ja apát, aki el­kö­szön az igaz­ga­tó­tól, és csat­la­ko­zik bú­csú­me­ne­tük­höz.

 

Az öl­tö­ző­ben gé­pi­e­sen vet­kő­zik, ös­­sze­pa­kol­ja a hol­mi­ját, csak a fé­sűt hagy­ja elől. Fe­hér haj­szá­rí­tók az elő­tér­ben, egyen­le­tes zú­gás. Az egyi­ket le­akaszt­ja a fal­ról, a for­ró le­ve­gő a tar­kó­já­ra zú­dul. Hos­­szú per­ce­kig áll így. A le­ve­gő az­tán éget­ni kez­di a fej­bőr­ét, és ő hagy­ja, hogy vé­gig­fus­son a nya­kán, be a ru­há­ja alá, le egé­szen a bo­ká­já­ig.

 

 

Sod­rás

 

 

Dél­után ket­tő­től há­ro­mig ta­lál­ko­zunk, egy órá­ra, utá­na már nem ér rá. Jobb, ha si­e­tünk, jobb, ha mi­nél előbb el­mon­dom, az­tán in­du­lunk. Ha­mar be kell majd fe­jez­ni, ezt üze­ni a sze­me. Én a sze­mét né­zem, ő az aj­tót, én a sze­mét, a ned­ves, ug­rá­ló szem­go­lyót, a kék íriszt, a fe­ke­te pu­pil­lát. Tíz per­ce az aj­tót né­zi, köz­ben mo­so­lyog és a zse­bé­be nyúl. Öt perc múl­va in­dul, mond­ja, majd vis­­sza­te­szi a te­le­font a zse­bé­be. Men­nie kell, ne­hogy el­kés­sen. Ki­lé­pünk az ut­cá­ra, el­ké­ri az ön­gyúj­tóm, ki­fúj­ja a füs­töt, a pu­pil­lá­ja most ki­sebb, mert az ég­re néz, a füst­től könnyez­ni kezd. Ol­va­sott egy cik­ket, mond­ja, majd leg­kö­ze­lebb el­me­sé­li, hogy mi­ről, de most már tény­leg men­nie kell. Azt mond­ja, szer­vusz, és azt, hogy saj­nál­ja, de nincs ap­ró­ja, s az, aki­nek ezt mond­ja, ki­a­bál­ni kezd, és a le­ve­gőt üt­ni. El­in­du­lok én is, de hir­te­len nem tu­dom, nem em­lék­szem, hogy ho­va ké­szül­tem. Ta­lán egy üz­let­be akar­tam be­men­ni, vagy en­ni va­la­mit, nem em­lék­szem, így a busz­meg­ál­ló fe­lé in­du­lok. Egy je­gyet ké­rek, mon­dom, pe­dig elég len­ne csak a ke­ze­met nyúj­ta­ni. A so­főr le­té­pi a kék fec­nit, ki­ad­ja, de az uj­jai nem nyúl­nak túl a kis ab­lak ha­tá­rán. Le­ülök, és eszem­be jut a múlt va­sár­nap, ahogy ki­nyi­tok és ki­si­mí­tok egy új­ság­pa­pírt, a kony­ha­asz­tal­ra te­szem, a héj az új­ság­pa­pír­ra hull, a krump­li sá­ros hé­ja, s ak­kor vá­rat­la­nul há­nyin­ge­rem lett. Múlt va­sár­nap a jö­vő­re gon­dol­va vá­rat­la­nul há­nyin­ge­rem lett.

Már csak öt meg­ál­ló és ha­za­é­rek, és ott­hon majd be­zá­rom az aj­tót ma­gam után, és a tás­ká­mat az asz­tal mel­let­ti szék­re te­szem, ahogy min­dig. Ad­dig is né­zem azt a fi­út, aki ott áll a busz for­gó­já­ban. A ma­gas, vé­kony test elő­re-hát­ra ring, s én né­zem, mert va­la­hol meg kell ál­la­pod­nom, mert kell egy biz­tos pont, és er­re ő a leg­al­kal­ma­sabb itt, a bu­szon. A fiú is néz en­gem, a sze­me sar­ká­ból fi­gyel, időn­ként fel­ne­vet, ami­től az ar­ca el­tor­zul, az uta­sok le­hajt­ják a fe­jü­ket. Ját­szik, a szá­ja szé­lén vé­kony nyál­csík, szem­go­lyó­ja ug­rál, elő­re, ol­dal­ra, időn­ként rám pil­lant, és fel­ne­vet, a töb­bi utas le­hajt­ja a fe­jét. Be­nyo­mom a pi­ros gom­bot, a stop fel­irat ki­gyul­lad, a busz le­fé­kez. Le­szál­lok, mert meg­nyom­tam a gom­bot, és mert ha­za­ér­tem. A kul­cso­mat ki­ve­szem a tás­kám­ból, a be­já­ra­ti aj­tó zár­já­ba il­lesz­tem, halk kat­ta­nás. Éme­lyí­tő bűz jel­zi, hogy ha­za­ér­tem, a lép­cső­ház do­hos sza­ga. Az aj­tót be­zá­rom ma­gam után, a tás­ká­mat a szék­re, a ka­bá­to­mat váll­fá­ra, a ci­pő­met a szek­rény elé te­szem.

A kony­há­ba me­gyek, és egy po­hár vi­zet töl­tök. Egye­dül va­gyok, mert nincs ott az a ka­bát, sem az a ci­pő, és sen­ki sem mond­ja, hogy na, szia, megjöttél?, így vá­la­szol­nom sem kell, ami jó, mert nem is tud­nék, leg­fel­jebb an­­nyit, hogy, igen, meg­jöt­tem, de eh­hez most amúgy sincs ked­vem. Be­me­gyek a szo­bá­ba, a po­ha­rat az asz­tal­ra te­szem, a reg­ge­li mor­zsát a te­nye­rem­be söp­röm, s a te­nye­rem­ből vis­­sza­szó­rom az asz­tal­ra. A kép­er­nyőt né­zem, a mon­da­to­kat a kép­er­nyőn, hogy ne ha­ra­gudj, hogy nem ke­res­te­lek, de meg­van az oka, majd el­mon­dom, de er­ről most nem be­szél­he­tek. Az­tán egy má­si­kat, ami­ben ma­gáz­nak, és azt ké­rik, hogy te­gyek meg ne­kik va­la­mit, és ak­kor majd ők is meg­te­szik ne­kem, és ez­zel én na­gyon jól já­rok, el sem tu­dom kép­zel­ni, hogy men­­nyi­re.

Szét­csa­va­rom a hi­deg fé­met, az al­só ré­szé­be vi­zet töl­tök, kö­zép­re a fe­ke­te port, az­tán rá­csa­va­rom a fel­ső részt. A mű­anyag fo­gan­tyú­nál meg­eme­lem, a rozs­dá­so­dó fém­lap­ra te­szem, és a fe­hér kap­cso­lót bal­ra for­dít­va egy égő gyu­fá­val alá­nyú­lok. A szi­vacs­ra sár­ga fo­lya­dé­kot ön­tök, szét­ke­nem a csé­sze pe­re­mén, el­öb­lí­tem, fél­re­ra­kom, vá­rok. Csö­rög a te­le­fon, nem, itt­hon va­gyok, igen, ala­kul, ak­kor es­te, szer­vusz.

Ki­né­zek az ab­la­kon, bá­mu­lom a te­ret, a ga­lam­bo­kat, egy ré­szeg fér­fit, ahogy a má­szó­ká­ba ka­pasz­kod­va egy újabb lé­pés re­mé­nyé­ben elő­re­nyújt­ja bal lá­bát. A hely­re gon­do­lok, ahol szü­let­tem, az­tán ar­ra, hogy már­ci­us van. Ha az ot­ta­ni ab­la­kon néz­nék ki épp, ak­kor lát­nám az ár­te­ret, a ha­tal­mas po­cso­lyá­kat, és el­kép­zel­ném, amint ál­la­to­kat mos ki a föld­ből a ta­laj­víz.

A ká­vé halk mo­raj­jal a rozs­dá­so­dó fém­lap­ra frö­csög, a fe­hér kap­cso­lót jobb­ra for­dí­tom, csé­szé­be töl­töm a bar­na lét. El­ke­ve­rem a ká­vét a tej­jel, és a ka­na­lat a mo­so­ga­tó pe­re­mé­re te­szem. Nye­lés­kor a fo­ga­im há­tul egy­más­hoz ér­nek, a fáj­da­lom az áll­kap­csom­ba su­gár­zik. Éj­jel megint ös­­sze­szo­rí­tott fog­sor­ral alud­tam.

Még két óra és el­in­du­lok, ki­lé­pek a la­kás­ból, be­zá­rom az aj­tót, le­me­gyek a lép­csőn, el­me­gyek a meg­ál­ló­ig és vá­rok. Ad­dig is le­ülök a mo­ni­tor elé, ke­re­sek egy szá­mot, az­tán eszem­be jut, hogy en­nem kel­le­ne va­la­mit. En­ni, hogy ne fáj­dul­jon meg a gyom­rom, és hogy ne árt­son meg a bor. Bor, igen, iszom egy kis bort. Ki­me­gyek a kony­há­ba, el­ké­szí­tem az ételt, né­zem a kép­er­nyőn a mon­da­to­kat, ré­gi üze­ne­tek, vá­la­szol­nék, de már mi­nek.

Ki­me­gyek a fo­lyo­só­ra, ki­nyi­tom a be­épí­tett szek­rény aj­ta­ját, és elő­re­ha­jo­lok, hogy jól lás­sam a ru­há­kat. Ki­hú­zok egy blúzt, egy szür­két, a gal­lér­ja alatt zöl­des folt. Meg­sza­go­lom a fol­tot, pe­nész. Ta­lán van va­la­mi ös­­sze­füg­gés a lép­cső­ház do­hos sza­ga és a pe­nész kö­zött, de az is le­het, hogy a folt még az elő­ző la­kás­ban ke­rült oda. Az elő­ző egy föld­szin­ti la­kás volt, az eresz­csa­tor­na a szo­bám fa­lá­ra szór­ta az eső­vi­zet, a fa­lak pe­né­sze­sek, a ru­há­im ál­lott sza­gú­ak vol­tak. Fel­öl­tö­zöm, be­me­gyek a für­dő­szo­bá­ba, a bort a polc­ra te­szem, az­tán eszem­be jut, hogy a fé­sűm a tás­kám­ban ma­radt. Ha most len­ne itt va­la­ki, egy­sze­rű­en ki­ki­a­bál­nék, hogy hozd ide a fé­sűm, kér­lek, az­tán pon­to­sí­ta­nám, hogy a kö­zép­ső zseb­ben van, és nem kel­le­ne mást ten­nem, csak ki­nyit­nom a für­dő­szo­ba­aj­tót, és ki­nyúj­ta­ni ér­te a ke­zem.

Már csak egy óra és el­in­du­lok, be­zá­rom az aj­tót, le­me­gyek a lép­csőn, fel­szál­lok egy busz­ra, meg­nyo­mom a pi­ros gom­bot, le­szál­lok a busz­ról, be­lé­pek az aj­tón, ren­de­lek és fi­ze­tek. Kö­ze­lebb ha­jo­lok a tü­kör­höz, hogy job­ban lás­sam az ar­co­mat, a rész­le­tek mi­att. Mi­ért né­zel így ki? Mi­ért né­zel így? Mi­ért né­zel? Mi­ért? Fi­gyel­ni kell a rész­le­tek­re.

Fel­hú­zom a nad­rá­gom, kék far­mer. Ma es­te jó lesz, pont jó lesz ben­ne ül­ni, áll­ni, men­ni, in­ni, fe­küd­ni, le­húz­ni, fel­ven­ni. Ha a meg­áradt fo­lyó­ba es­nék, meg­ful­lad­nék. Be­le­ful­lad­ni a fo­lyó­ba, kék far­mer­ben őzek és nyu­lak kö­zé. Le­hú­zod, vagy le­rán­ga­tod, mert le­het, hogy el­akad a sar­kam­ban, a szék­re do­bod, hogy reg­gel kön­­nyen meg­ta­lál­juk, ki-ki a ma­gá­ét. Más­nap majd nem mon­dasz sem­mit, nem csi­nálsz sem­mit, ahogy a múlt­kor sem, csak ülsz az ágy szé­lén és a jö­vő­re gon­dolsz. Ma ki­szá­mít­ha­tat­lan a sod­rás, így mond­ták ott, ahol szü­let­tem.

A ka­bá­tom­nak étel­sza­ga van, sült zsír és al­ko­hol, mert teg­nap ét­te­rem­be men­tünk. Ép­pen be­le­kezd­tél az ilyen­kor meg­szo­kott hall­ga­tás­ba, ami­kor hoz­ták a húst, és a szom­széd asz­tal­nál va­la­ki fel­ki­ál­tott. Hall­gass már, te sze­mét­lá­da! Hall­gas­sál már meg! A hang fe­lé for­dul­tál, de csak fé­lig. An­­nyi­ra ta­lán nem ér­de­kelt, en­ni akar­tál, csend­ben rág­ni, né­ha fel­néz­ni, csak úgy, meg­szo­kás­ból.

Fel­ve­szem a ka­bá­tot, kop­pa­ná­sok a pár­ká­nyon, egy víz­csepp a nya­kam­ba hull, és le­cso­rog a tar­kó­mon. Ut­ca, ut­cai fé­nyek, az ut­ca es­te, es­te van, po­cso­lya, be­le­lé­pek. Mint­ha erős szem­be­szél len­ne, pe­dig tu­dom, hogy nincs. Las­san ha­la­dok.

Meg­jöt­tem, nem em­lék­szem, ho­gyan, ta­lán bus­­szal, vagy gya­log, tény­leg nem tu­dom. Ké­rek, igen ké­rek, ezért va­gyok itt. Kér­ni jöt­tem ide. Vé­le­mé­nyem? Sze­ren­csé­re ma es­te van, el is mon­dom, el a fü­led mel­lett, ott en­ge­ded majd, mi­e­lőtt be­fe­jez­ném. És apád ivott? Be­le­vág­ni a kö­ze­pé­be, meg­kér­dez­ni, hogy apám ivott-e, mert ak­kor majd kö­zel ke­rü­lünk, az­tán pon­to­sí­ta­ni, hogy sok­szor lát­tam-e ré­sze­gen, vagy csak ti­tok­ban bújt el a suf­ni­ban. Az­tán azt, hogy anyám so­kat sírt-e, meg, hogy a te anyád, a jó édes anyád, hadd hív­ja­lak meg egy rö­vid­re.

Egy nő ül mel­let­tem, is­me­rem va­la­hon­nan, ta­lán egy ba­rát­nőm, vagy va­la­ki má­sé, nem tu­dom biz­to­san. A fog­so­ra ki­vil­lan, a nya­ka hát­ra csuk­lik, a sze­mét ös­­sze­húz­za, a töb­bi­ek ve­le ne­vet­nek. A ráz­kó­dás­tól lö­työg­ni kezd ke­zé­ben az ital, s a ki­csa­pó­dó fe­hér taj­ték a com­bom­ra frö­csög. A nő to­vább vi­hog, a com­bo­mon cso­rog a fe­hé­res fo­lya­dék, le egé­szen a bo­ká­mig, vé­gül kis po­cso­lyá­vá for­má­ló­dik a por­ban. Ros­­szul va­gyok, na­gyon ros­­szul, mond­ja egy fér­fi ve­lem szem­ben, s a töb­bi­ek ve­le ne­vet­nek. Ide fi­gyelj, én a te he­lyed­ben, a te ko­rod­ban, vá­la­szol a nő, a po­ha­ra köz­ben ki­ürül.

Ha az ott­ho­ni ab­la­kon néz­nék ki épp, az ár­te­ret lát­nám, pon­to­sab­ban a sö­tét­ség mi­att csak el­kép­zel­ném, hogy lá­tom. Ar­ra gon­dol­nék, hogy a tér­dig érő víz­ben ál­lok, és fű­szá­lak fon­ják kör­be a bo­ká­mat. Ki­a­bál­nék, vagy csak ar­ra gon­dol­nék, hogy el­jön majd a reg­gel, és ak­kor ész­re­ve­szik, hogy el­tűn­tem, hogy va­la­ki majd ki­néz az ab­la­kon és meg­lát, ahogy a nap­fény el­éri az ar­co­mat, ott az ár­té­ren.

Te, be­mu­ta­tom ne­ked őt. Már rég­óta sze­ret­ne meg­is­mer­ni. Ő fog itt ma es­te be­szél­ni, te meg majd hall­ga­tod. Mit kérsz? Szárazat? Jól né­zel ki, már ko­ráb­ban is akar­tam mon­da­ni, csak, gon­dol­tam mi­nek. Amúgy hogy vagy­tok? Nem jól? Így megy ez, ne is szá­míts más­ra. Ha­za? Már?

Ha­za. Ha­za me­gyek, mert fáj. Meg­fáj­dult a fe­jem, a gyom­rom is szúr. Hol­nap majd fel­éb­re­dek, ha egy­ál­ta­lán. Fel­éb­re­dek, en­ni fo­gok és in­ni, a tü­kör­be né­zek, és lát­ni fo­gom a ma es­tét. Ágy. Le­szál­lok a busz­ról, ki­nyi­tom a ka­put, le­ve­szem a ru­há­mat. Sö­tét van, a te­nye­re­met a hi­deg fal­ra ta­pasz­tom. Az ágy, csak az ágyig jus­sak el. Nem tu­dom, hogy itt vagy-e, mert nem kap­csol­tam fel a vil­lanyt. Le­fek­szem, vagy majd így áll­va, a fal­nak tá­masz­kod­va mon­dom el, s te is mon­dod ve­lem, vagy csak hall­ga­tod, hogy min­den es­te es­ti ima, min­dig eg­­gyel ke­ve­sebb, hogy egész na­pon át, hogy vir­ras­­szon fe­let­tem, hogy ta­lán ma nyu­godt lesz éj­je­lem.