Nem reklamáltam

 

 

Már látom, igazad volt végig,

nélküled tényleg könnyebb a lét.

Mint átokverte, elkártyázott földbirtok,

mi tegnap még végtelen volt, ma egy marék.

 

Neked meg tán sosem lesz már nyugtod

a hazug kis árvától, kit nem babusgattál,

ki már újszülöttként is kicsalt tejet, teát,

játékot bárkitől, csak nyughass már.

 

Én meg emlékszem, abban bíztam,

hogyha jó fiú leszek, s fegyelmezetten

veszem tudomásul, amit nem

lehet, majd megadod, mit levezekeltem.

 

S mint szigorú anya vagy tanárnő,

Látsz valamit e példás magaviseletben,

s emiatt, eközben szeretsz majd belém, hogy ne

legyek ilyen makacsul esetlen.

 

Késő bánnom, hogy nem reklamáltam

pont ezt, amit igazán persze nem lehet,

nem átkoztalak, vertelek, s mindig csak mondtam,

mégsem tudhattad, s így nem szerettelek.

 

Így csak fakul az emléked, mióta

te vagy az alapanyag minden képzelethez.

Most már nem szeretlek, én hülye, pont mire

megtanultam volna, mit jelent ez.

 

 

 

Rajtad sincs nyoma

 

 

Milyen hülye, mennyire gyerek voltál még

tegnap, s talán ma sem lehet másként.

Kabátban, kalapban sem vagy más, mint

ujjadat szopva, pelenkásként.

 

Saját éveid is nélküled teltek el,

s mint akit mindig vízzel etettek,

hogy sorvadt kis korcs nőjön belőle,

rajtad sincs nyoma szeretetnek.

 

Pedig mennyit pazaroltak rád, s mennyi ment

miattad így végleg feleslegbe,

most meg csak állsz, nézel, mint egy ablak,

amin már sohase lesnek be.

 

Menj haza, fáradt vagy, lázas, szeretetlen.

Feküdj le, álmodj, képzelődj, tervezz.

Vagy csak várd ki, míg már nem érdekel.

Látod, már magadnak se kellesz.

 

 

 

Rend

 

 

Az utcán mentem,

és szemem előtt hirtelen

alakzatba rendeződtek az emberek.

Valahogy felfoghatatlan értelmet nyert minden.

 

Előtte M-mel ültem egy kávéházban,

lassú cseppekben gyűlt benne

a még meg sem kötött gyász,

az idő tiszta volt és hideg.

 

Kezemben egy bőrönddel járkáltam.

Elméláztam, miként lettem

harsány, ideges kamaszból,

mint a levelek, fürkésző és egyre halkabb.

 

Arról beszéltünk, hogy talán

egy csepp sincs bennünk magunkból,

anyám, mikor hazaértem, szorongott,

én meg arra gondoltam,

 

milyen szomorú, hogy a szerelem

végül sosem múlik el.

Még ez előtt nehéz könyveket kaptam

egy költöző szobájából, és úgy éreztem magam,

 

mint kezdő isten,

aki madáretetőt farag.

A magány, nagyzoltam, olyan

lehet bennem, mint csecsemőn a lágy fejtető,

 

mikor csonttá nő. Lemondó, és ezért szép voltam.

Könnyűeket léptem,

mert csak vér, nikotin és napi problémák voltam.

És eszembe jutott, hogy

 

mint egy ideje már rendre,

majd aznap este is régi szerelmem

emlékével alhatok csak el,

és hogy egyre kevesebb véletlen

 

összetalálkozás lesz

egykori ismerősökkel az utcán. Rend volt mindenütt.

Nem fáztam nagyon, a madarak

valahonnan távolabbról még behallatszottak.