Weöres Sán­dort Pécs vá­ro­sa ki­csit min­dig a ma­gá­é­nak te­kin­tet­te. De hi­szen ezt Weöres is sok­szor meg­val­lot­ta. Ami­kor a hat­va­nas évek vé­gén, ak­ko­ri pá­lya­kez­dők, elő­szót kér­tünk tő­le egy an­to­ló­gi­ánk­hoz, így kezd­te so­ra­it: „Ol­va­som ver­se­i­te­ket, pró­zá­i­to­kat, pé­csi fi­a­ta­lok. Vol­tam én is pé­csi fi­a­tal köl­tő, há­lá­san gon­do­lok Várkonyi Nán­dor­ra, Lo­vász Pál­ra, Ko­csis Lász­ló­ra, Fülep La­jos­ra, Martyn Fe­renc­re és an­­nyi másra… akik ér­tés­sel és sze­re­tet­tel mun­kál­kod­tak a lá­tó­kö­rünk bő­vü­lé­sén, a te­het­sé­günk csi­szo­ló­dá­sán. Kik is vol­tunk ak­ko­ri pé­csi fi­a­ta­lok? Tatay Sán­dor, Csor­ba Győző… Takáts Gyula… Kopányi György… ez a név­sor is med­dig vol­na foly­tat­ha­tó.”

      Igen, de Weöres Sán­dor pé­csi­sé­ge az ál­ta­la em­le­ge­tett idő­nél ko­ráb­bi ke­le­tű. Édes­any­ja pé­csi lány volt, s ma is áll a Szent Ist­ván té­ren nagy­ap­já­nak, Blas-kovich Ist­ván táb­la­bí­ró­nak a há­za, ahol kis­gye­rek ko­rá­ban ven­dé­ges­ke­dett, ami­kor szü­le­i­vel ide­utaz­tak a Vas me­gyei Csöngéről. Ez a tény, a ro­ko­ni kap­cso­lat is be­le­ját­szott, hogy a ka­lan­dos kö­zép­is­ko­lai évek után – négy vá­ros­ban, Pá­pán, Győr­ben, Szom­bat­he­lyen, Sop­ron­ban vé­gez­te el a gim­ná­zi­u­mot – szü­lei nem Bu­da­pest­re, ha­nem a pé­csi egye­tem­re irá­nyí­tot­ták egyet­len gyer­me­kü­ket. Ek­kor már az anyai nagy­bá­csi, Blaskovich Iván, Ba­ra­nya me­gye fő­is­pán­ja és csa­lád­ja kö­ze­lé­be. Blaskovich Han­na, a köl­tő uno­ka­test­vé­re a har­min­cas évek­ben a pé­csi mű­vé­sze­ti élet is­mert alak­ja. Weöres azon­ban nem ná­luk, ha­nem al­bér­let­ben la­kott. Leg­alább ti­zen­há­rom pé­csi al­bér­le­ti szál­lást szá­mol­ha­tunk meg a le­ve­le­in sze­rep­lő cí­mek alap­ján.

      A pé­csi Er­zsé­bet Tu­do­mány­egye­tem­re 1933-ban jo­gász­nak irat­ko­zik be, de ha­mar át­lép a böl­csész­kar­ra. Ba­rát­sá­got köt az ugyan­csak böl­csész­hall­ga­tó Takáts Gyu­lá­val, Tatay Sán­dor­ral, s mel­let­tük olyan, ná­luk más­fél év­ti­zed­del idő­sebb, a Nyu­gat­ban s más or­szá­gos fó­ru­mo­kon pub­li­ká­ló szel­lem­mel, mint Várkonyi Nán­dor iro­da­lom- és mű­ve­lő­dés­tör­té­nész, könyv­tá­ros, egye­te­mi magánta­nár. Őt is be­von­va, Öttorony cím­mel már 1933 őszén iro­dal­mi fo­lyó­ira­tot akar­nak ki­ad­ni. Weöres Ba­bits Mi­hály­tól kér elő­szót hoz­zá, aki el­kül­di az írást, de a lap nem je­le­nik meg. A le­en­dő szer­kesz­tő­ség el­ső, bal­jós elő­je­lű ülé­sé­ről Tatay Sán­dor szá­mol be han­gu­la­tos vis­­sza­em­lé­ke­zé­sé­ben, a Lő­dör­gé­sek ko­ra cí­mű kö­te­té­ben.

      Köz­tu­dott, hogy Weöres cso­da­gye­rek volt. Ti­zen­öt éve­sen írt, Öre­gek cí­mű ver­sé­ből Ko­dály Zol­tán kó­rus­mű­vet kom­po­nált, s ami­kor Pécs­re jött, rend­sze­re­sen kö­zöl­te már ver­se­it a Nyu­gat, a leg­ran­go­sabb ma­gyar iro­dal­mi fo­lyó­irat. Ba­bits­csal, Kosz­to­lá­nyi­val, Füst Mi­lán­nal, ne­ves írók­kal és szin­te min­den va­la­mi­re­va­ló fi­a­tal pá­lya­tár­sá­val le­ve­le­zett, s ahogy Ba­bits­nak kül­dött egyik le­ve­lé­ből ki­de­rül, „fel­sé­ge­sen” érez­te ma­gát a vá­ros­ban. Fi­a­tal ba­rá­ta­i­val ká­vé­há­zak­ba, kis­kocs­mák­ba, szín­ház­ba jár­nak, s 1934 ta­va­szán, Hi­deg van cím­mel meg­je­le­nik itt az el­ső ver­ses­kö­te­te. Várkonyi Nán­dor­tól tud­juk, hogy a köl­tő ap­ja egy kö­vér hí­zott disz­nó­val egyen­lí­tet­te ki a nyom­da­szám­lát. A tör­té­net­hez tar­to­zik, hogy Weöres a kö­tet ös­­sze­ál­lí­tá­sa s meg­je­le­né­se ide­jén az Ágos­ton (ma Ady End­re) ut­ca 5. szám alatt la­kott egy gaz­dag hen­tes­mes­ter­nél. Várkonyi be­von­ja a fi­a­ta­lo­kat az 1931-ben ala­pí­tott Janus Pan­no­ni­us Tár­sa­ság mun­ká­já­ba – sze­re­pel­nek a tár­sa­ság fel­ol­va­só­est­je­in –, mi több, Weörest a sa­ját dol­ga­i­ba is be­avat­ja. Várkonyi ek­kor ír­ja Sziriat osz­lo­pai cí­mű nagy mű­vét az em­be­ri­ség ré­gi mű­velt­sé­gé­ről, s fi­a­tal ba­rát­ját ké­ri meg, hogy „for­dí­ta­ná ma­gyar­ra a su­mér-ba­bi­lo­ni ős­eposzt, a Gilgames-éneket… Hadd mond­jam el – ír­ja ön­élet­raj­zá­ban –, hogy Weöres oda­adó ér­dek­lő­dés­sel vett részt mun­kám­ban.” Bi­zo­nyá­ra eb­ből az ér­dek­lő­dés­ből és köz­re­mű­kö­dés­ből for­má­lód­nak ki ké­sőbb a köl­tő Gil­ga­mes és Istar po­kol­já­rá­sa cí­mű köl­te­mé­nyei. De az if­jú köl­tő nem­csak idő­ben, ha­nem tér­ben is mes­­sze ka­lan­do­zik. 1935-ben Nor­vé­gi­á­ban, ’36-ban Bul­gá­ri­á­ban és Tö­rök­or­szág­ban, ’37-ben Ke­let- Ázsi­á­ban tesz kör­uta­zást.

      1935-ben Baumgarten-jutalmat, 1936-ban Baumgarten-díjat kap, s ki­ad­ja má­so­dik ver­ses­könyv­ét, A kő és az em­bert. 1938-ban a Janus Pan­no­ni­us Tár­sa­ság könyv­so­ro­za­tá­ban je­le­nik meg har­ma­dik ver­ses­köny­ve, A te­rem­tés di­csé­re­te. A kö­vet­ke­ző év­ben dip­lo­mát sze­rez, s nap­vi­lá­got lát dok­to­ri dis­­szer­tá­ci­ó­ja, A vers szü­le­té­se, ame­lyet má­sik ked­ves ta­ná­rá­hoz, Halasy-Nagy Jó­zsef fi­lo­zó­fia­pro­fes­­szor­hoz írt. „En­nek a dis­­szer­tá­ci­ó­nak tör­té­ne­te van – ír­ta bí­rá­la­tá­ban a pro­fes­­szor –. Weöres Sán­dor a mai ma­gyar lí­rá­nak egyik leg­na­gyobb re­mény­sé­ge, s ezért min­den tá­mo­ga­tást meg­ér­de­mel. Sok­szor pró­bál­koz­tam ve­le egyes esz­té­ti­kai té­mák­kal, de őt az Is­ten szo­ros ér­te­lem­ben vett tu­dós mun­ká­ra nem te­rem­tet­te. Ki­üt­kö­zött be­lő­le min­dig a szub­jek­tív ösz­tön­em­ber, aki ob­jek­tív gon­dol­ko­dás­ra nem al­kal­mas. El­uta­sí­ta­ni még­sem akar­tam. Így szü­le­tett meg en­nek a dis­­szer­tá­ci­ó­nak az esz­mé­je. Ha má­sok dis­­szer­tál­hat­tak úgy, hogy is­ko­lás gye­re­ke­ket fag­gat­tak ki, gon­dol­tam: Weöres fag­gas­sa ki ön­ma­gát, ho­gyan szü­le­tik ná­la a lí­rai vers. Ha a köl­té­szet te­rén sok­ra ta­lál­ja vin­ni, mi­lyen ér­de­kes lesz egy­kor ez a lí­rai vallomása… Mun­ká­ja sok ér­de­kes ada­lé­kot hoz a köl­tői al­ko­tás lé­lek­ta­ná­hoz, s több ere­de­ti­ség van ben­ne, mint sok szor­gal­mas tu­do­má­nyos bön­gész csi­nál­má­nyá­ban. Ezért a szó­be­li szi­gor­lat alap­já­ul el­fo­ga­dom.” Rég­óta tud­juk, hogy A vers szü­le­té­se Weöres élet­mű­vé­nek szer­ves ré­sze, s ta­lán he­lyén­va­ló, ha a meg­szü­le­té­sét en­ge­dé­lye­ző-se­gí­tő, ér­zé­keny, éles sze­mű ta­ná­rá­ra is em­lé­ke­zünk.

      A köl­tő 1940 jú­li­u­sá­tól Bu­da­pes­ten az Egye­te­mi Könyv­tár­ban töl­ti gya­kor­ló­é-v­ét, Pé­csett pe­dig foly­nak az elő­ké­szü­le­tek megint egy iro­dal­mi fo­lyó­irat, ez­út­tal a Sor­sunk in­dí­tá­sá­ra. De most az ép­pen tíz esz­ten­dős Janus Pan­no­ni­us Tár­sa­ság és Várkonyi Nán­dor szer­ve­zé­sé­ben. Várkonyi, a ki­sze­melt szer­kesz­tő meg­oszt­ja gond­ja­it ve­le, be­von­ja a mun­ká­la­tok­ba a köl­tőt. A Sor­sunk el­ső szá­ma 1941 ta­va­szán je­le­nik meg, ben­ne Weöres nagy mű­ve, a Theomachia cí­mű drá­mai köl­te­mé­nye, ame­lyet a Janus Pan­no­ni­us Tár­sa­ság Könyv­tá­ra cí­mű so­ro­zat­ban kü­lön­nyo­mat­ként is ki­ad­nak. A Sor­sunk bo­rí­tó­ján ez áll: Szer­kesz­tő Várkonyi Nán­dor, társ­szer­kesz­tő Lo­vász Pál, Makay Gusz­táv, Weöres Sán­dor. A köl­tő 1941 nya­rán ál­lást is kap Pé­csett, az ala­ku­ló Vá­ro­si Könyv­tár szer­ve­zé­sé­vel, ve­ze­té­sé­vel bíz­zák meg. Ős­­szel a Janus Pan­no­ni­us Tár­sa­ság tit­ká­rá­vá is meg­vá­laszt­ják. Ek­ko­ri­ban köt szo­ros ba­rát­sá­got Csor­ba Győ­ző­vel és az 1940-ben Pá­rizs­ból vég­leg ha­za­té­rő, a Sor­sunk szer­kesz­té­sé­be mű­vé­sze­ti ta­nács­adó­ként be­kap­cso­ló­dó fes­tő­mű­vés­­szel, Martyn Fe­renc­cel. Fi­gye­lem­re mél­tó, hogy a ké­sőbb „szem­lé­lő­dő­nek”, „vis­­sza­hú­zó­dó­nak” tar­tott po­é­ta a pé­csi évek­ben mi­lyen te­vé­keny, gya­kor­la­ti ér­zék­kel, szer­ve­ző­kész­ség­gel meg­ál­dott köl­tő­nek, szer­kesz­tő­nek bi­zo­nyult. Kéz­ira­tot sze­rez, mun­ka­tár­sa­kat to­bo­roz a fo­lyó­irat­nak, éles sze­mű kor­rek­tor, ta­ná­csot ad a ter­jesz­tés­ben, a ma­ga ügyé­nek te­kin­ti az egész vál­lal­ko­zást.

      Per­sze, mi­u­tán ki­de­rült, hogy a könyv­tár­ve­ze­tés túl nagy kö­tött­sé­get je­lent szá­má­ra, két év múl­va le­mon­dott, Bu­da­pest­re tá­vo­zott, s az Or­szá­gos Szé­che­nyi Könyv­tár mun­ka­tár­sa lett. Kap­cso­la­ta azon­ban 1943 után sem sza­kad meg Pécs­­csel, sem a Janus Pan­no­ni­us Tár­sa­ság­gal, sem a Sor­sunk­kal, sem pé­csi ba­rá­ta­i­val. Tüs­kés Ti­bor, aki Weöres és Pécs cím­mel köny­vet írt a té­má­ról, meg­szá­mol­ta, hogy 1948-ig, a Sor­sunk nyolc éve alatt há­rom hos­­szabb köl­te­mé­nye, il­let­ve vers­fü­zé­re, hu­szon­há­rom ver­se, két mű­for­dí­tá­sa, két kri­ti­ká­ja s egy ta­nul­má­nya je­lent meg a lap­ban. A vers­fü­zé­rek egyi­ke tíz dal A hold­be­li csó­na­kos cí­mű báb­já­ték­ból, Weöres el­ső szín­pa­di mű­vé­ből. A köl­tő, va­la­mint az ugyan­csak Pé­csen élő Ta­kács Je­nő ze­ne­szer­ző és Martyn Fe­renc fes­tő­mű­vész már ek­kor, a negy­ve­nes évek ele­jén együtt ter­vez­te a mű elő­adá­sát, de a pé­csi be­mu­ta­tó­ra csak 1979-ben ke­rült sor. A majd­nem negy­ven év­vel ké­sőb­bi elő­adás ér­de­kes­sé­gét az ad­ta, hogy Weöres mű­vét Ta­kács Je­nő ze­né­jé­vel és Martyn Fe­renc dísz­le­tei kö­zött mu­tat­ta be a szín­ház, sőt, a pre­mi­e­ren a há­rom mű­vész sze­mé­lye­sen is meg­je­lent.

      A Rá­ko­si-kor­szak kez­de­te­kor, 1948-ban a Sor­sunk lap­en­ge­dé­lyét vis­­sza­von­ták, s Weöres is hall­ga­tás­ra kény­sze­rült. A Du­nán­túl cí­mű, 1952-től 1956-ig élő pé­csi fo­lyó­irat csak 1955-ben és 1956-ban köz­li ver­se­it, ami­kor a bu­da­pes­ti la­pok­ban is he­lyet kap már, s 1956-ban kö­te­te, A hall­ga­tás tor­nya is meg­je­le­nik. Fe­le­sé­gé­től, Kár­olyi Amytól, a má­sik köl­tő­től tud­juk, hogy az öt­ve­nes évek ele­jén azért utaz­tak Pécs­re, hogy Weöres Sán­dor be­teg édes­any­ját, akit az it­te­ni kli­ni­kán gyó­gyí­tot­tak, meg­lá­to­gas­sák. Az uta­zás különlegessége – Károlyi Amy szerint – az volt, hogy re­pü­lő­vel jöt­tek (ak­kor úgy is le­he­tett), s ő, aki még so­ha­sem járt itt, a vá­ros­ból elő­ször a Szé­kes­egy­há­zat pil­lan­tot­ta meg. Tíz év múl­va az öt­éves Je­len­kort kö­szön­tő ün­nep­sé­gen vet­tek részt. Az 1958-ban in­dult fo­lyó­irat 1961-től kö­zöl­te a köl­tő ver­se­it.

      Mi­u­tán a fő­szer­kesz­tőt, Tüs­kés Ti­bort 1964-ben le­vál­tot­ták, Weöres két évig nem adott ver­set a lap­nak, de 1966-tól megint rend­sze­re­sen sze­re­pel a Je­len­kor­ban, s új­ra meg új­ra meg­hív­ják a vá­ros­ba. A Pé­csi Nem­ze­ti Szín­ház meg­ren­de­lé­sé­re írt, A két­fe­jű fe­ne­vad avagy Pécs 1686-ban cí­mű tör­té­nel­mi pa­nop­ti­ku­má­nak el­ső ré­szét is a Je­len­kor köz­li 1973-ban, bár a drá­mát csak 1985-ben mu­tat­ják be itt. 1975-ben tíz ver­sé­vel sze­re­pel a Pécs. Köl­tők a vá­ros­ról cí­mű an­to­ló­gi­á­ban, me­lyet a Je­len­kor fő­szer­kesz­tő­je, Sze­der­ké­nyi Er­vin szer­kesz­tett. Ugyan­csak ő szer­vez­te, ter­vez­te, ál­lí­tot­ta ös­­sze az 1983-ban nor­mál és mi­ni vál­to­zat­ban is ki­adott, Weöres Sán­dor 70. szü­le­tés­nap­já­ra cí­mű, bib­li­o­fil kö­te­tet, amely­ben hat­van kor­társ köl­tő és kép­ző­mű­vész kö­szön­töt­te vers­sel, il­let­ve rajz­zal a köl­tőt. Az oda-vis­­sza lük­te­tő kap­cso­lat ered­mé­nye az is, hogy 1985-től ’87-ig a Ba­ra­nya Me­gyei Könyv­tár a Pan­nó­nia Köny­vek so­ro­za­tá­ban ki­ad­ta a köl­tő Pé­csett meg­je­lent, el­ső öt köny­vé­nek a ha­son­má­sát.

      Weöres­nek a vá­ros­ról szó­ló el­ső ver­se a Hi­deg van cí­mű el­ső kö­te­té­ben je­lent meg. A cí­me Pécs, s mind­ös­­sze négy sor. Így szól: „A hul­lá­mos vá­ros fe­lett / ha­ran­gok hang-le­ve folyt. / De mind föl­it­ta a Hold, / hogy éj­sza­ka lett.” Ezt ké­sőbb olyan nagy ver­sei kö­vet­ték, mint Az éj­sza­ka cso­dái, A málomi út, az Álom a ré­gi Pécs­ről és má­sok, s a mes­te­re­i­nek, ba­rá­ta­i­nak, Várkonyi Nán­dor­nak, Fülep La­jos­nak, Lo­vász Pál­nak, Csor­ba Győ­ző­nek, Martyn Fe­renc­nek aján­lott köl­te­mé­nyek. Kö­szön­tőt írt a pé­csi szín­ház száz­éves ju­bi­le­u­má­ra, a Csontváry Mú­ze­um meg­nyi­tó­já­ra, a me­gyei könyv­tár ün­ne­pé­re. Szá­mos in­ter­jú­ban val­lott a vá­ros­ról. Egy­szer így: „Mint a Sor­sunk egyik meg­la­pí­tó­ja, Várkonyi Nán­dor­ral és Makay Gusz­táv­val ke­rül­tem igen szo­ros kap­cso­lat­ba. Ez az együtt-lét tu­laj­don­kép­pen so­ha­sem sza­kadt meg és ré­szem­ről mind­má­ig tart… Ne­kem Pécs… az iro­dal­mi fel­nőt­té-vá­lás szín­te­rét je­len­tet­te. Ter­mé­sze­te­sen a Pé­csin kí­vül más ha­tá­sok is értek…” A hold­be­li csó­na­kos pé­csi be­mu­ta­tó­ja al­kal­má­ból pe­dig ezt mond­ta: „A pé­csi kul­tu­rá­lis élet­ben év­ti­ze­dek óta részt ve­szek – a be­mu­ta­tó is egy szem a lánc­ban, hi­szen an­­nyi­fé­le kap­cso­la­tom van a vá­ros­sal.” – Em­lé­két nem­csak a ba­rá­tok em­lé­ke­zé­sei, az ele­ven le­gen­dák, a ver­se­it mon­dó fi­a­ta­lok, a köl­tő­jük­re büsz­ke pé­csi­ek, ha­nem a Me­gyei Könyv­tár ré­gi épü­le­té­nek fa­lán táb­la, a Tu­dás­köz­pont mel­lett ut­ca is őr­zi.

      A 70. szü­le­tés­nap­já­ra ké­szí­tett bib­li­o­fil kö­tet tisz­te­let­pél­dá­nya­it Sze­der­ké­nyi Er­vin­nel ket­ten vit­tük el bu­da­pes­ti la­ká­sá­ra. En­ged­jék meg, hogy em­lé­ke­zé­se­met a ben­ne meg­je­lent ver­sem­mel fe­jez­zem be. Cí­me: Weöres Sán­dor em­lék­köny­vé­be: „Vi­lág­nagy hárs­fa ál­mo­dik / bal­lag a ví­zen át, / rö­pül fö­löt­te hét la­dik, / alat­ta het­ven ág. / Het­ven ágá­ból dől a fény, / kö­rös-kö­rül tü­kör, / meg­áll a sem­mi kö­ze­pén, / ki­néz min­den­ki­ből. / Lát­ja, hogy sze­me nyit­va van, / így ál­mo­dik to­vább, / be­zár­ja a ha­tár­ta­lan, / vi­szi a sok vi­rág.”

-----

Rövidített változata elhangzott a költő 100. születésnapja alkalmából a Pécsi Nemzeti Színház előcsarnokában rendezett, „Weöres Sándor színháza” című emlékkiállítás megnyitóján, 2013. június 7-én.