A Kalligram Ki­adó két kö­tet­ben je­len­te­ti meg Egressy Zol­tán ed­di­gi ös­­szes drá­má­ját. En­nek el­ső ré­sze a ta­valy ki­adott Kék, kék, kék cí­mű gyűj­te­mény, mely­ben hét, 1997 és 2009 kö­zött írt, több­nyi­re ki­vá­ló Egressy-darabot ol­vas­ha­tunk.

      A köny­vet nem­csak azért ér­de­mes ki­nyit­ni, hogy ne néz­zük to­vább a vámpírlektűrre em­lé­kez­te­tő, igény­te­len és ért­he­tet­len bo­rí­tót a mesterségesen kék­re szí­ne­zett felhőkkel és a Kalligram fel­ira­tú vil­lá­ra szúrt Hold­dal, ha­nem azért is, mert a kö­tet re­mek, sa­já­to­san gro­teszk és fe­ke­te hu­mor­ral meg­írt drá­má­kat tar­tal­maz. Ezek kö­zül né­há­nyat már rég­óta is­mer a ma­gyar szín­há­zak kö­zön­sé­ge: a Por­tu­gált ’98-ban mu­tat­ta be a Ka­to­na, a Sós­ka, sültkrumplit pe­dig 2000-es bu­da­pes­ti ka­ma­ra­szín­há­zi be­mu­ta­tó­ja óta szin­tén mű­so­rá­ra tűz­te szá­mos vi­dé­ki szín­ház, a Pé­csi Har­ma­dik Szín­ház­ban pél­dá­ul 2001-es be­mu­ta­tó­ja után majd­nem tíz éven ke­resz­tül lát­ha­tó volt. A szer­ző da­rab­jai emel­lett év­ről év­re fel­tűn­nek a Desz­ka Fesz­ti­vá­lon is. Az Egressy-drámák egyéb­ként nem csak a szín­ház­ba já­rók szá­má­ra vol­tak ed­dig is el­ér­he­tők; az Ant-Ko Ki­adó 2005-ben már kö­tet­be ren­dez­te Egressy ad­di­gi szín­pa­di mű­ve­it Por­tu­gál cím­mel, mely­nek nyolc drá­má­ja és a Kék, kék, kék kö­tet­ben lé­vő hét da­rab kö­zött vi­szony­lag nagy át­fe­dés van.

      A mind­há­rom műnemben al­ko­tó Egressyt drá­ma­író­ként egy­be­hang­zó­an nagy­ra tart­ja a kor­társ kri­ti­ka. Drá­má­i­nak és drá­ma­kö­te­te­i­nek re­cen­zen­sei ál­ta­lá­ban azt di­csé­rik, ho­gyan tud Egressy hu­mor­ral és nem­ze­ti ön­iró­ni­á­val kis kö­zös­ség­re ve­tí­te­ni ak­tu­á­lis ma­gyar tár­sa­dal­mi prob­lé­má­kat anél­kül, hogy aktuálpolitikai han­go­kat üt­ne meg. Egressy drá­mái ér­zék­le­te­sen mu­tat­nak be kü­lön­bö­ző­kép­pen egy­más­ra utalt em­be­rek kö­zöt­ti vi­szony­rend­sze­re­ket. A 4x100-ban négy fu­tó­nő és edző­jük négy­szá­zas női vál­tó-ver­seny­re ké­szü­lé­sé­ről ol­vas­ha­tunk, a Kék, kék, kék egy ván­dor­cir­kusz erő­fe­szí­té­se­it mu­tat­ja be, Az Is­ten lá­ba cí­mű­ben pe­dig a szé­ke­lés pri­vát ak­tu­sa vá­lik kö­zös­sé­gi cél­lá, mi­vel fel­fe­de­zik, ös­­sze­ön­tött szék­le­tük­kel va­ló­sze­rűt­len men­­nyi­sé­gű óri­ás­ré­pa ter­me­lé­sé­re ké­pe­sek. Ezek a sze­rep­lők min­dig rá­döb­ben­nek ar­ra, hogy alá kell vet­ni­ük sa­ját ér­de­ke­i­ket a kö­zös­ség cél­ja­i­nak, ez pe­dig iz­gal­mas konf­lik­tu­so­kat szül, és kü­lö­nös kap­cso­lat­rend­sze­re­ket ala­kít ki. A drá­mák sa­já­tos­sá­gá­hoz hoz­zá­tar­to­zik, hogy ezek a pró­bál­ko­zá­sok egy­től egyik ku­darc­ba ful­lad­nak: a meg­ter­melt ré­pa túl­zot­tan nagy fe­ká­lia-tar­tal­ma mi­att nem fe­lel meg az EU-s elő­írá­sok­nak, a ván­dor­cir­kusz nem ke­rül be az áhí­tott WC-be (a World Circus szer­ve­zet­be), amely fel­emel­ke­dé­sét je­lent­het­né, a fu­tó­nők pe­dig – no­ha re­kord­időt fut­nak – egy szá­zad­má­sod­perc­cel le­ma­rad­nak az olim­pi­á­ra va­ló ki­ju­tás­hoz szük­sé­ges szint­től.

      A da­ra­bok akár el­du­gott fa­lu­si, akár fő­vá­ro­si kör­nye­zet­ben ját­szód­nak, min­dig be­zárt­sá­got, ös­­sze­zárt­sá­got érez­tet­nek. Ti­pi­kus egressys, fe­szült­ség­kel­tő meg­ol­dás, mi­kor pél­dá­ul a bí­ró és két part­jel­ző­je az öl­tö­ző­ben ra­gad, míg az aj­tó előtt dü­hös szur­ko­lók tom­bol­nak (Sós­ka, sültkrumpli), vagy mi­kor a ros­­szul be­sze­relt fo­to­cel­lás aj­tó meg­hi­bá­so­dá­sa mi­att egy szűk hang­szer­üz­let­be zá­ró­dik ös­­sze férj, fe­le­ség és an­nak két sze­re­tő­je (Jú­ni­us), leg­fő­képp pe­dig az, mi­kor egy fegy­ve­res fér­fi a kö­tött­pá­lyás tro­lin ejt tú­szo­kat, köz­ben pe­dig áram­szü­net is lesz (Nyár ut­ca, nem megy to­vább). A vi­dék és (fő)város közt fe­szü­lő el­len­tét­re nem­csak a szín­mű­vek vál­to­za­tos te­rei ref­lek­tál­nak, ha­nem ma­guk a sze­rep­lők is: „Reg­gel­re job­ban lett. Edzett lány, nem vá­ro­si” (Por­tu­gál, 243.), „Itt kell ne­künk be­szél­nünk? Egy le­dur­rant, szar kocs­má­ban? Mit ke­re­sel te ezek kö­zött?” (Por­tu­gál, 224.). Egressy sze­rep­lői cse­ho­vi fi­gu­rák; nin­cse­nek iga­zán ko­moly prob­lé­má­ik, még­sem elé­ge­det­tek éle­tük­kel, vál­toz­tat­ni aka­rá­suk nem elég erős, cél­ja­ik kör­vo­na­la­zat­la­nok. A Por­tu­gál cí­mű da­rab Bece be­ce­név­vel el­lá­tott sze­rep­lő­je Por­tu­gá­li­á­ba kí­ván szök­ni unt, pes­ti há­zas­éle­té­ből, de csak az irgácsi kocs­má­ig jut, és fe­le­sé­ge on­nan is ha­mar ha­za­rán­gat­ja. A Nyár ut­ca, nem megy to­vább Fe­ri­ké­je pe­dig túsz­ej­tés köz­ben jön rá, hogy nem tud­ja, mi­ért is akar­ta el­té­rí­te­ni a tro­lit, mely­nek uta­sai vé­let­le­nül mind is­me­rik őt. A te­he­tet­len­ség és az una­lom nyo­masz­tó mér­ték­ben van je­len a sze­rep­lők min­den­nap­ja­i­ban: „[II: Part­jel­ző:] […] Nincs is té­vém […], [I. Part­jel­ző:] Ak­kor mit csi­nálsz esténként?, [II. Part­jel­ző:] Több­nyi­re tö­mény al­ko­holt fo­gyasz­tok” (Sós­ka, sültkrumpli, 156.)

      Drá­má­i­ban Egressy ódz­kod­ni lát­szik a kli­sék­től. A ku­sza sze­rel­mi szá­lak a há­rom­szög alak­za­ta he­lyett in­kább sze­rel­mi sok­szö­gek­ké szö­vőd­nek. A 4x100-ban öt nő­re jut egy fér­fi. Az öt­ven­öt éves Da­li ne­vű gyú­ró a négy huszon-, il­let­ve har­minc­éves fu­tó­nő kö­zül je­len­leg Kiseszter fér­je, ko­ráb­ban Pe­rec­nek volt fér­je, ugyan­ak­kor Gra­fi­ka el­ve­te­tett gyer­me­ké­nek is ap­ja, az edző Dzsudzsi/Dzsudi né­ni­nek pe­dig ré­gi ud­var­ló­ja. Ezek a fu­tó­nők egy lég­tér­ben, együtt dol­goz­nak, és ab­szurd mó­don to­vább­ra is kel­le­tik ma­gu­kat, ri­szál­ják fi­a­tal, spor­tos tes­tü­ket az öre­ge­dő, al­ko­ho­lis­ta bá­csi előtt. A há­rom­sze­rep­lős Sós­ka, sültkrumpliban köz­pon­ti té­ma Ma­ri­ann, aki II. Part­jel­ző (Mű­vész) ba­rát­nő­je volt, majd el­sze­ret­te tő­le a Bí­ró (La­ci­kám). Mind­ad­dig ez a konf­lik­tus fő for­rá­sa, amíg ki nem de­rül, Ma­ri­ann már egy har­ma­dik fér­fi­val, „a Bittnerrel” van, köz­ben pe­dig I. Part­jel­ző­nek (Szap­pan­nak) is vi­szo­nya volt ve­le. A Jú­ni­us­ban a gyógy­tor­nász Rea nem csu­pán apá­val (Fe­renc) és fi­á­val (Ru­di) foly­tat egy­szer­re tit­kos vi­szonyt, ha­nem idő­köz­ben fér­je, a Had­nagy is fel­tű­nik, aki – mint utó­lag ki­de­rül – szin­tén csal­ja a fe­le­sé­gét.

A Kék, kék, kék drá­má­i­nak ron­csolt nyel­ve­ze­te nyers, szó­ra­koz­ta­tó és több­nyi­re hi­te­les. Főbb stí­lus­esz­kö­zei a ká­rom­ko­dás, a szó­lá­sok/köz­mon­dás­ok ron­tá­sa, ke­ve­ré­se („Fél, mint Ma­kó Je­ru­zsá­lem­től” [Sós­ka, sültkrumpli, 172.]), a „kis­em­be­rek” fel­tö­rek­vő nyelv­hasz­ná­la­tá­nak imi­tá­lá­sa. Ezek­ben a fi­nom stí­lus­já­té­kok­ban tud iga­zán meg­mu­tat­koz­ni Egressy hu­mo­ra, szem­ben a di­dak­ti­kus, fá­rasz­tó szó­já­ték­ok­kal, me­lyek szin­tén nagy gya­ko­ri­ság­gal for­dul­nak elő a kö­tet­ben: „[Fe­renc:] Uram. Mit vá­lasz­ta­na in­kább, egy hat éves BMW-t, vagy egy új… [Ló­ri:] Fi­at. [Fe­renc:] (oda­kap­ja a fe­jét) Hogy? (a fi­á­ra néz, az­tán meg­ér­ti)” (Jú­ni­us, 253.), „[Li­li:] Hány mé­hed van? Ru­di Karolin ölé­re néz. Li­li meg­rán­gat­ja Ru­dit [Karolin:] Két­száz kap­tár […]” (Jú­ni­us, 278.)

      Az Egressy-drámákban ki­emel­ke­dő­en fon­tos a sze­rep­lők el­ne­ve­zé­se. Vi­szony­lag rit­ka, ami­kor hét­köz­na­pi ke­reszt­ne­vek áll­nak a sze­rep­lő­lis­tán, no­ha – Galla Mik­lós Ke­reszt­ne­vek cí­mű mű­so­rát fel­idéz­ve – er­re is hoz­ha­tunk pél­dá­kat: Jó­zsef, Ma­ri­ka, Jan­csi, Ica és Ad­ri Az Is­ten lá­bá­ból, va­la­mint Li­li és Fe­renc a Jú­ni­us­ból. Gya­ko­ribb azon­ban, hogy a sze­rep­lők fog­lal­ko­zá­suk alap­ján kap­nak ne­vet (Bí­ró, Part­jel­ző, Szip­pan­tós, Kocs­má­ros, Pap, Szí­nész­nő, El­len­őr, So­főr­nő stb.). Jel­lem­ző­k a kü­lö­nös be­ce­ne­vek, me­lyek­nek ere­de­té­re nem min­dig de­rül fény (Eperke, In­di­gó, Préz­li, Tan­tusz, Pe­rec, Gra­fi­ka, Da­li, Re­tek, Sá­tán, Mas­ni stb.), oly­kor pe­dig – fő­leg a Kék, kék, kék cí­mű da­rab­ban – tel­je­sen ide­gen, becketti ne­ve­ket/név­ron­cso­kat ta­lá­lunk (Bláz, Fil, Cacala stb.). A leg­ere­de­tibb név­adás­ok kö­zé tar­to­zik a Por­tu­gál vis­­sza­me­nő­le­ge­sen el­ne­ve­zett Becéjének ne­ve: „[Bece:] Ne­kem nincs ilyen ne­vem. [Mas­ni:] Mi­lyen? Bece? [Bece:] Bece. Ki­ta­lál­hat­nál egyet ne­kem. [Mas­ni:] Én? [Bece:] Te hát. […] Na, ta­lálj csak ki egy jó ne­vet. [Mas­ni:] Becét? [Bece:] Becét. [Mas­ni:] Vár­jál. Le­gyen az, hogy Bece.” (Por­tu­gál, 206.). Ezek kö­zött em­lít­het­jük a Nyár ut­ca, nem megy to­vább Té­rí­tő ne­vű sze­rep­lő­jét, aki – mint ki­de­rül – se nem mor­mon, se nem je­ho­vis­ta, csu­pán el akar­ja té­rí­te­ni a tro­lit, amely­re fel­szállt.

      A Kék, kék, kék drá­mái kö­zött, no­ha nem ki­fe­je­zet­ten kö­tet­be ké­szül­tek, van né­mi át­jár­ha­tó­ság. A leg­főbb kap­cso­ló­dá­si pont egy min­de­nütt elő­buk­ka­nó Bittner ne­vű sze­rep­lő, aki hol Bittnerként van meg­ne­vez­ve, és a sze­rep­lő­lis­tá­ban is fel­tű­nik (Kék, kék, kék; Por­tu­gál), hol az ak­tu­á­lis fog­lal­ko­zá­sa je­lö­li, de a töb­bi sze­rep­lő még­is Bittnernek ne­ve­zi (Szip­pan­tós: Az Is­ten lá­ba), leg­gyak­rab­ban vi­szont csak em­lí­tés szint­jén je­le­nik meg a drámákban.¹ A foly­ton em­le­ge­tett Bittner-karakter vél­he­tő­en nem egyet­len sze­mélyt je­löl a kü­lön­bö­ző da­ra­bok­ban, de két­ség­kí­vül min­dig ugyan­azt a tí­pust tes­te­sí­ti meg: a meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan mó­don ha­tal­mi po­zí­ci­ó­ba ke­rült ha­tal­mas­ko­dó, ki­csi­nyes, nagy­ké­pű di­let­tánst. Az Is­ten lá­bá­ban ő a szip­pan­tós, aki vé­gig sza­bo­tál­ni akar­ja a ré­pa­ter­mesz­tő pro­jek­tet, a Kék, kék, kék­ben ő a World Circus ma­gyar kül­dött­je, aki el­bí­rál­ja, az adott tár­su­lat be­ke­rül­het-e a szer­ve­zet­be, és elöl­já­ró­ban köz­li, hogy őt ki­fe­je­zet­ten ér­de­mes meg­vesz­te­get­ni. A 4x100-ban ő szab­ja meg a tel­je­sít­he­tet­len szint­időt, a Sós­ka, sültkrumpliban ő el­len­őr­zi a bí­rók mun­ká­ját, a Por­tu­gál­ban pe­dig azt gon­dol­nánk, utol­já­ra buk­kant fel, mi­vel Re­tek meg­öli az­zal vá­dol­ván, hogy ver­te Sá­tán gye­re­két. De még­sem tű­nik el: a Jú­ni­us­ban ő az a térd­se­bész, aki mi­att éve­kig jár­nak gyógy­tor­ná­ra a ros­­szul mű­tött tér­dű be­te­gek, a Nyár ut­ca, nem megy tovább-ban pe­dig Bittner „egy mo­csok kis nyo­mu­ló vi­lá­go­sí­tó a szín­ház­ban”, ahol Szí­nész­nő ját­szik (336.). Ez­zel az iz­gal­mas já­ték­kal (Ta­láld meg Bittnert!) fo­gal­maz meg kri­ti­kát tár­sa­dal­munk­ról a szer­ző: ál­ta­lá­ban hü­lyék hoz­zák meg a fon­tos dön­té­se­ket.

      Egressy ezek­ben a da­ra­bok­ban rit­kán utal más iro­dal­mi al­ko­tá­sok­ra, ám ha még­is, ak­kor szin­te ki­vé­tel nél­kül sa­ját mű­ve­it ci­tál­ja. A 4x100-ban Dzsudi né­ni fel­idéz egy ver­set, ame­lyet még fi­a­tal ko­rá­ban írt ne­ki a gyú­ró Da­li: „Fod­ro­zó­dó fű alat­tunk, szél la­poz­za san­zon­ar­cunk, rég­ről élsz ben­nem, mint öreg fo­lyók il­la­ta. Őszi éj­be gom­bo­ló­dunk, köd-ta­kar­ta köd utá­nunk, mel­léd kell ér­nem, hogy töb­bé el ne menj so­ha […]” Az imén­ti idé­zet Egressy 1991-es Csók­kor cí­mű ver­ses­kö­te­té­ből származik,² me­lyet ol­vas­va a be­fo­ga­dó ab­ban re­mény­ke­dik, hogy va­la­mi­fé­le pa­ró­di­át vett kéz­be, ám ha­mar csa­lód­nia kell. Ezt a csa­ló­dást te­he­ti sem­mis­sé Egressy az­zal az önironikus lé­pés­sel, hogy hu­szon­éve­sen írt ver­sét egy mű­vé­szet­től igen tá­vol ál­ló sze­rep­lő tol­lá­ba ad­ja, ne­vet­sé­ges­sé té­ve ez­zel a köl­te­mény­ben fel­buk­ka­nó kép­za­va­ro­kat és gic­­cses ki­fe­je­zé­se­ket.

      Míg a Bittnerek sok­fé­le el­rej­té­se a drá­mák­ban fi­nom, öt­le­tes és szó­ra­koz­ta­tó írói fo­gás, ad­dig a Jú­ni­us­ban in­kább a szö­ve­gek köz­ti ös­­sze­füg­gés­nek és a sa­ját szö­ve­gek­re tör­té­nő vissza­uta­lá­sok­nak a túl­haj­szo­lá­sá­val szem­be­sü­lünk. Egy­részt Szép Er­nő Má­ju­sá­ra ját­szik rá, amit ha a cím­ből és a szö­veg to­váb­bi, egy­más­ra hal­mo­zott mo­tí­vu­ma­i­ból (ön­gyil­kos­sá­gi kí­sér­let, túl­sá­go­san lel­kes fi­a­tal lány, lufiárus, park­be­li pad, egy nap le­for­gá­sa alatt mély is­me­ret­sé­get kö­tő sze­rep­lők) eset­leg nem szűr­ne le az ol­va­só, a Szép Er­nő-dí­jas Egressy a cím alatt meg­jegy­zi: Szép Er­nő­nek. A Jú­ni­us drá­má­ban mint­ha cé­lul tűz­né ki a szer­ző, hogy mi­nél több bel­ső po­ént sű­rít­sen a da­rab­ba, me­lye­ket csak az Egressy-drámakorpusz is­me­rői (vagy – ese­tünk­ben – az új kö­te­tet vé­gig­ol­va­sók) ért­het­nek, mert­hogy ide nem csak Bittner sé­tál át a töb­bi da­rab­ból. Karolinról pél­dá­ul ki­de­rül, hogy ő a 4x100 Gra­fi­ka ne­vű sze­rep­lő­je, Ló­ri­ról pe­dig, hogy ő To­tó a Kék, kék, kék­ből. Meg­szó­la­lá­sa­ik to­vább­szö­vik a meg­idé­zett drá­mák­ban meg­kez­dett tör­té­net­szá­la­kat. Meg­tud­juk, hogy a fu­tó­lá­nyok még­is ki­ju­tot­tak az olim­pi­á­ra, de az el­ső kör után ki­es­tek, és utá­na már nem is tar­tot­ták egy­más­sal a kap­cso­la­tot. Ló­ri el­me­sé­li, hogy meg­halt Fil, a cir­kusz­igaz­ga­tó, aki a Kék, kék, kék vé­gén tud­ta meg ha­lá­los be­teg­sé­ge di­ag­nó­zi­sát, és még a lá­ma is, aki a cir­kusz egyet­len po­rond­ra ci­pel­he­tő ál­la­ta volt, és aki­nek te­te­mén fog – ze­nei pro­duk­ció gya­nánt – do­bol­ni To­tó/Ló­ri, aki a Jú­ni­us­ban elő­ször dob­ve­rő-vá­sár­ló­ként tű­nik fel. Alap­ve­tő­en jó öt­let, hogy a szer­ző más da­ra­bok­ban is sze­re­pel­te­ti hő­se­it, akik­nek még élet­ko­ruk is pon­to­san a mű­vek ke­let­ke­zé­si éve­i­nek függ­vé­nyé­ben vál­to­zik, még­is az a be­nyo­má­sunk, hogy túl­sá­go­san gyak­ran utal­nak vis­­sza elő­ző tör­té­ne­te­ik­re, még to­vább bo­nyo­lít­va ez­zel az egyéb­ként is túl sok min­dent ma­gá­ba sű­rí­te­ni kí­vá­nó da­ra­bot. Sok el­ej­tett in­for­má­ci­ót ka­punk, me­lyek a Jú­ni­us cse­lek­mé­nyét nem vi­szik elő­re, és a sze­rep­lők kap­cso­la­tá­ban sem imp­li­kál­nak vál­to­zást, jel­le­mük­ről sem nyúj­ta­nak több­let­in­for­má­ci­ót. Ilyen el­ej­tett meg­jegy­zé­sek­ből de­rül ki, hogy pél­dá­ul Karolinnak volt egy Pe­rec be­ce­ne­vű edző­tár­sa, vagy hogy Ló­ri­nak tyú­kos mű­sor­szá­ma van a csa­lá­di cir­ku­szuk­ban, ame­lyet leg­kö­ze­lebb Irgácson, a Por­tu­gál hely­szí­nén fog ját­sza­ni. Az le­het az ér­zé­sünk, a sok ki­ka­csin­tás csak biz­to­sí­tá­sa an­nak, hogy a leg­ke­vés­bé szem­fü­les ol­va­só is rá­jöj­jön az ösz­­sze­füg­gé­sek­re, szín­pa­di szem­pont­ból pe­dig va­ló­szí­nű­leg nem elő­nyös a sok mo­ti­vá­lat­lan meg­jegy­zés. A Jú­ni­us­ra te­hát mond­hat­nánk, hogy olyan drá­ma, amely leg­in­kább kö­tet­ben áll­ja meg a he­lyét a más da­ra­bok­ból át­emelt sze­rep­lők és mo­tí­vu­mok mi­att, azon­ban oly­an­­nyi­ra di­dak­ti­kus ez a já­ték, hogy a szá­lak fel­fej­té­se nem igé­nyel szel­le­mi erő­fe­szí­tést az ol­va­só­tól, de él­ve­ze­tet sem okoz.

      Egressy rokonszenves iró­ni­á­val szö­vi be­le da­rab­ja­i­ba a hím­so­vi­niz­mus és a pat­ri­ar­chá­lis tár­sa­da­lom tra­gi­ko­mi­kus ma­ni­fesz­tu­ma­it. A könyv hát­lap­ján ol­vas­ha­tó idé­zet is a kö­tet­nek ezt a vo­ná­sát eme­li ki: „[…] [Kocs­má­ros:] Ja. Ezt te­szi a de­mok­rá­cia. A si­ma. [Re­tek:] Ezt. Meg azt, hogy meg­jön a nők tu­da­ta. [Mas­ni:] Ön­tu­da­ta. De ma­rad­jál már, Re­tek.” A ki­ra­ga­dott rész­let a Por­tu­gál­ból szár­ma­zik, ugyan­ab­ból a da­rab­ból, amely­ben bi­zo­nyos sze­rep­lők (egyet­len fon­tos att­ri­bú­tu­mu­kat ki­ra­gad­va) As­­szony és Fe­le­ség név­vel van­nak je­löl­ve, és amely­ben a Re­tek ne­vű sze­rep­lő még meg­jegy­zi: „Ki­for­dult a vi­lág. Meg­mond­ja az as­­szony, mit akar! Azt a kur­va hét­szent­sé­git” (Por­tu­gál, 198.) A ne­mi diszk­ri­mi­ná­ció nem csak a Por­tu­gál fa­lu­si mi­li­ő­jé­ben van je­len, a Pes­ten ját­szó­dó 4x100 egyet­len fér­fi sze­rep­lő­je a kö­vet­ke­ző­ket ál­la­pít­ja meg: „Ez a női lét lé­nye­ge. Egy da­ra­big úgy néz ki, mint­ha tud­ná, mint­ha ben­ne len­ne, az­tán kér­dez va­la­mit, és rom­ba dönt min­dent. Pél­dá­ul egy­szer néz­tem egy nő­vel egy fo­ci­mec­­cset. Egész jól lá­tott dol­go­kat, […] [d]e a ti­ze­dik perc­ben meg­kér­dez­te, hogy csak egy lab­da van-e. És kész.” (146.) A Sós­ka, sültkrumpliban a kö­vet­ke­ző pár­be­szé­det ta­lál­juk: „[II. P.:] Okos nő a Ma­ri­ann. [I. P.:] Okos. De nő. In­ga­tag. Egy­sze­rű­en in­ga­tag­ok. Nem is te­het­nek ró­la, így van­nak meg­csi­nál­va […]” (155.) Egressy drá­má­i­ban ke­vés a konk­rét po­li­ti­kai, köz­éle­ti uta­lás, né­hol még­is el­rejt egy-két csí­pős meg­jegy­zést. Ilyet ta­lá­lunk a 2006-os for­ron­gá­so­kat kö­ve­tő év­ben írt Jú­ni­us­ban, amely­ben Karolin le­szö­ge­zi: „Va­la­mit csi­nál­ni kell, ne­hogy gyű­löl­kö­dő öreg­as­­szony le­gyek, az­tán men­jek ki­a­bál­ni meg tün­tet­ni.” (Jú­ni­us, 299.)

      Mi­u­tán a cir­kusz­igaz­ga­tó Fil meg­tud­ja di­ag­nó­zi­sát az or­vo­sá­tól ka­pott le­vél­bõl, lá­nya pe­dig er­rõl fag­gat­ja, Fil „(éne­kel­ni kezd Eper­ké­nek) »Kék, kék, kék fe­let­tünk az ég; Kék, kék, kék, a leg­szebb szín a kék«. Ez van ben­ne. (fel­néz az ég­re) […] Nem is kék. Fe­ke­te. Csend” (Kék, kék, kék, 97.) A da­rab­be­li Fil sor­sa és az ég ak­ko­ri szí­ne rész-egész vi­szony­ban állnak Egressy drá­má­i­val, me­lyek va­ló­ban in­kább fe­ke­ték, mint ké­kek. A drá­mák egy­tõl egyig az em­be­ri kap­cso­la­tok le­he­tet­len­sé­gét, a küz­del­mek hi­á­ba­va­ló­sá­gát és a vi­lág ál­ta­lá­nos igaz­ság­ta­lan­sá­gát mu­tat­ják be. A kö­tet pes­­szi­miz­mu­sát mi sem tá­maszt­ja alá job­ban, mint az utol­só da­rab vég­sõ moz­za­na­ta, mely­ben – mi­u­tán a tú­szok meg­gyõz­ték a Té­rí­tõt ar­ról, hogy ér­de­mes él­ni és él­ni hagy­ni – „[f]elrohan há­rom gép­pisz­to­lyos ál­ar­cos”, majd „[s]orozat-lövésekkel le­lõ­nek min­den­kit”, vagy a kez­dõ drá­ma utol­só szín­pa­di uta­sí­tá­sa: „A tá­ro­ló­ból szar kezd csö­pög­ni rá­juk. Las­san sö­tét lesz”.³

-----

¹     A Bittner-jelenségre már a 2005-ös Por­tu­gál kö­tet kap­csán fel­hív­ták a fi­gyel­met, no­ha ott a nyolc drá­má­ból csak öt­ben je­le­nik meg. A Kék, kék, kék kö­tet­ben nem ol­vas­ha­tó Há­rom ko­por­só cí­mű drá­má­ban, mely­ben Bittner „ma­gá­vá az ör­dög­gé avan­zsál”, ke­reszt­ne­ve is ki­de­rül: Vik­tor. (Szán­tó Ju­dit: Bittner Rt. Hun­ga­ry, Szín­ház, 2006/3, 63-64.)

²     Egressy Zol­tán: Csók­kor, Bu­da­pest, Ka­pu Köny­vek, 1991, 14. (A „Ta­láld meg Bittnert!” já­ték a tel­jes Egressy-korpuszban játsz­ha­tó; a Csók­kort Bittner Dó­ra raj­zai dí­szí­tik, a kö­tet­be­li Le­vél cí­mű ver­set pe­dig Bittner Gá­bor­nak cí­me­zi a szer­ző.)

³     Az Is­ten lá­ba, 35.