Vá­mos Kor­né­lia: „Ho­mé­rosz­ról, a gö­rög szín­ház­ról, te­hát ró­lunk” cím­mel in­dult út­já­ra egy so­ro­zat 2012 ok­tó­be­ré­ben a Sa­nyi és Aran­ka Szín­ház­ban. Va­ló­ban ró­lunk szól? Az em­ber 2500 éve nem vál­to­zott?

      Karsai György: Volt egy na­gyon el­ter­jedt en­gel­si mon­dás, mi­sze­rint a gö­rög­ség az em­be­ri kul­tú­ra gyer­mek­ko­ra, és mi az­óta fel­nőt­tünk. Ez rend­kí­vül ká­ros gon­do­lat volt, hi­szen olyan, mint­ha a gö­rög­sé­get kis­gyer­mek­ként kellene ke­zel­ni. Ho­mé­rosz is és a szín­ház is pon­to­san ar­ról be­szél ne­künk, hogy ha fi­gyel­me­sen, ér­tőn ol­vas­suk e szö­ve­ge­ket, a mi prob­lé­má­in­kat tud­juk meg­ta­lál­ni ben­nük. Az em­be­ri vi­szo­nyok­ban föl­lel­he­tő ér­té­kek ugyan­azok, az em­be­ri in­du­la­tok, a cé­lok, a cé­lok­hoz vá­lasz­tott esz­kö­zök döb­be­ne­te­sen nem vál­toz­nak, csak meg kell ta­lál­ni azo­kat a mo­men­tu­mo­kat, ame­lyek ne­künk ta­nul­ság­gal szol­gál­hat­nak. Ép­pen olyan élő és ér­ző em­be­rek él­tek ak­ko­ri­ban, mint bár­mi­kor az em­be­ri­ség tör­té­ne­te so­rán, időn­ként az is meg­esett, hogy zse­ni­á­lis szer­zők ír­tak ró­luk, mint bár­mi­kor a kul­túr­tör­té­net­ben.

      A cé­lunk te­hát az volt ez­zel a so­ro­zat­tal, hogy a ho­mé­ro­szi epo­szok és a gö­rög tra­gé­di­ák örök ér­té­ke­it meg­mu­tas­suk. Nem vit­rin­ben tar­tan­dó an­tik mű­tár­gyak­ról van szó, ame­lye­ket jólesik tá­vol­ról néz­ni, azt sze­ret­nénk be­bi­zo­nyí­ta­ni, hogy ezek mi va­gyunk. A mi er­köl­csi, tár­sa­dal­mi, po­li­ti­kai kér­dé­se­ink kris­tály­tisz­tán szó­lal­nak meg ben­nük.

      VK: Hon­nan jött az öt­let és a bá­tor­ság, hogy rög­tön egy egész so­ro­zat in­dul­jon eb­ben a té­má­ban?

      Lukáts An­dor: Ez Karsai György öt­le­te volt. Ő ke­re­sett meg az­zal, hogy kel­le­ne egy ilyen so­ro­za­tot csi­nál­ni, és jó hely­re jött! Va­la­mi­kor az egye­te­men egy ko­ráb­bi szí­nész­osz­tá­lyom­mal – ami­kor még el­ső­sök vol­tak – ne­ki­áll­tam Eu­ri­pi­dész-da­ra­bo­kat csi­nál­ni: Andromakhét, Hippolütoszt, Élekt­rát. So­kan ér­tet­le­nül áll­tak előt­te, mert gö­rö­göt nem szo­kás el­ső­ben csi­nál­ni, az ne­gye­di­kes tan­anyag. Pe­dig ez az alap­ja a szín­ház­nak, in­dul­junk az ala­pok­tól. Ami­kor ezt csi­nál­tam, azt érez­tem, hogy ki­me­rít­he­tet­le­nül gaz­dag anyag a gö­rög drá­ma. A so­ro­zat öt­le­té­re ezért mond­tam azon­nal igent, és azt gon­do­lom, jól tet­tem. Hi­ány­zik a kul­tú­ránk­ból a va­ló­di is­me­ret, hogy mi a gö­rö­gök mi­to­ló­gi­á­ja, hogy va­ló­ban mi­ről szó­lnak a mű­vek, azt nem ta­nít­ják, csak a szto­ri hang­zik el a kö­zép­is­ko­lák­ban, mert va­ló­szí­nű­leg akik ta­nít­ják, azok sem ér­tik iga­zán. Mind­ezt itt lá­tom, ami­kor gye­re­kek, fel­nőt­tek né­zik, és el­ra­gad­ja őket, amit Karsai György­től hal­la­nak. Szí­nes és fan­tasz­ti­kus ma­ga az is­me­ret­anyag is, de ami a leg­fő­képp ér­de­kes, hogy tel­je­sen mai, olyan, mint­ha min­den ma tör­tén­ne, nem kell sem­mit ak­tu­a­li­zál­ni. A szi­tu­á­ció, a tör­té­ne­tek, a sze­rep­lők vi­szo­nyai is ér­vé­nye­sek. Nagy hi­ba lett vol­na, ha nem lá­tom meg eb­ben a so­ro­zat­ban a lé­nye­get és a le­he­tő­sé­get. Mind­ed­dig telt ház­zal ját­szot­tunk, ha­vi rend­sze­res­ség­gel egy-két elő­adás ment le. A szín­ház 57 fé­rő­he­lyes, és egy­szer 95-en vol­tak, mint még előt­te so­ha en­­nyi­en a Sa­nyi és Aran­ká­ban.

      VK: A ti­zen­két ré­szes­re ter­ve­zett so­ro­zat­ból ok­tó­ber óta ed­dig nyolc elő­adást lát­hat­tunk is­mét­lé­sek­kel: az Ili­ászt, az Odüs­­sze­i­át, az An­ti­go­nét és az Oidipusz ki­rályt. Ilyen ütem­ben ter­vez­ték?

      KGy: Las­san ha­la­dunk, de ez nem baj. Ez a szín­ház úgy mű­kö­dik, hogy egyik nap­ról a má­sik­ra ala­kul a prog­ram­ja is. Ha igény van rá, ak­kor meg­pró­bá­lunk – még ha na­gyon sok ne­héz­ség árán is – ös­­sze­hoz­ni még egy is­mét­lést.

      VK: Mi az, ami­re nem vál­lal­ko­zik ez a so­ro­zat, mi­re ne szá­mít­son a né­ző?

      KGy: Ar­ra nem vál­lal­koz­hat­tunk pél­dá­ul, hogy az epo­szok ese­té­ben a két­szer hu­szon­négy éne­ket szín­re vis­­szük; nem fog­juk vé­gig­ját­sza­ni, il­let­ve ér­tel­mez­ni a tel­jes Ili­ászt és Odüssze­i­át, bár per­sze na­gyon szép fel­adat len­ne. Nem vál­lal­ko­zunk ar­ra sem, hogy tel­jes mű­ve­ket, tel­jes tra­gé­di­á­kat mu­tas­sunk be. De kü­lö­nö­sen nem vál­lal­ko­zunk ar­ra, hogy meg­mond­juk az „iga­zat”. Mi egy­faj­ta mai ér­tel­me­zé­sét, meg­kö­ze­lí­té­sét ad­juk a mű­vek­nek. És ar­ra pró­bál­juk fel­hív­ni a fi­gyel­met, hogy min­den­ki­nek ma­gá­nak kell meg­ta­lál­nia a szö­veg­ben el­mé­lyed­ve azo­kat a gon­do­la­to­kat, ame­lyek meg­szó­lít­ják. Ter­mé­sze­te­sen ab­ban az ér­te­lem­ben sem vál­lal­koz­ha­tunk tel­jes­ség­re, hogy tel­jes ké­pet ad­junk a klas­­szi­kus ko­ri gö­rög vi­lág­ról.

      VK: A ren­de­zés nem tö­rek­szik sem­mi „gö­rö­gös­re”, nem akar min­ket idő­ben utaz­tat­ni osz­lop­csar­no­kos szín­há­zak­ba, nem akar dí­szes ru­há­ba öl­tö­zött, masz­kos szí­né­sze­ket lát­tat­ni?

      LA: A kér­dés most az, hogy ­ha len­ne pén­zem és időm, ak­kor va­jon meg­pró­bál­nék-e kor­hű len­ni? Nem, hi­szen ez mind ma van. Fö­lös­le­ges len­ne kothornoszban meg­je­len­ni, mit kezd­jünk ve­le, sem­mi ér­tel­me. A lé­nyeg az, hogy mi van az ideg­rend­sze­rünk­ben. Sok eset­ben, azt gon­do­lom, fe­les­le­ges az­zal bí­be­lőd­ni, hogy egy kort fel­idéz­zünk kor­hű jel­me­zek­ben, mert az a mú­ze­um dol­ga. Az em­be­ri tu­laj­don­sá­go­kat, a vi­szo­nyo­kat, az egy­más­hoz va­ló kö­ze­le­dést és tá­vo­lo­dást kell meg­fo­gal­maz­ni, mai ru­há­ban, mai nyel­ven. Ne he­lyet­te­sít­se a meg­ér­tést az, hogy kothornoszt adok egy szí­nész­re.

      VK: Az Ili­ász is­mét­lé­se – ami­kor egy va­sár­nap dél­utá­ni elő­adás­ra gim­ná­zi­u­mi cso­por­tok jöt­tek – tel­je­sen meg­egye­zett a be­mu­ta­tó elő­adá­sé­val: He­ge­dűs D. Gé­za mint ér­tet­len­ke­dő rhapszódosz tet­te fel kér­dé­se­it a Ta­nár úr­nak, a tisztán látó, beavató mo­de­rá­tor­nak. Szorcsik Krisz­ta (Aph­ro­di­té),
Ko­csis Ger­gely, (Ak­hil­le­usz, Hektór) Pallag Már­ton (Parisz, jós) legóbábu küz­de­lem­ben imi­tál­ták Parisz és Meneláosz ös­­sze­csa­pá­sát. Az Oidipusz ki­rály ese­té­ben pe­dig me­rő­ben más, szin­te új be­mu­ta­tót lát­hat­tunk az el­ső­höz ké­pest: Mol­nár Pi­ros­ka (Iokaszté) pár­ja a fi­a­tal egye­te­mi hall­ga­tó, Nagy Dá­ni­el Vik­tor volt, majd őt vál­tot­ta Lukáts An­dor a má­so­dik be­mu­ta­tó al­kal­má­val, a har­ma­dik pe­dig megint egé­szen új né­ző­pon­tú elő­adás volt. Mi­től függ, hogy egy-egy elő­adás meg­is­mét­lé­se al­kal­má­val men­­nyit vál­toz­tat­nak az ere­de­ti­hez ké­pest?

      KGy: Ré­szint kény­sze­rek­ből, más­részt pe­dig az ér­tel­me­zés is ala­kul. Az Oidipusz ki­rály ese­té­ben fel­me­rült az öt­let, mi­lyen ér­de­kes len­ne ki­pró­bál­ni, hogy egy most vég­zős, ki­tű­nő szí­nész­hall­ga­tó, Nagy Dá­ni­el Vik­tor ho­gyan al­kot­ja meg Oidipusz sze­re­pét. Hogy le­het ve­le ér­tel­mez­ni Iokasztéhoz és a kör­nye­ze­té­hez fű­ző­dő vi­szo­nyát. Utá­na pe­dig őszin­tén szól­va nem le­he­tett el­len­áll­ni an­nak az öt­let­nek, hogy tisz­te­leg­jünk az 1989-es Babarczy Lász­ló ren­dez­te, kor­sza­kos ka­pos­vá­ri Oidipusz ki­rály-ren­de­zés előtt, amely­nek fő­sze­re­pe­it Mol­nár Pi­ros­ka és Lukáts An­dor ját­szot­ta an­nak ide­jén. Most mind a ket­ten itt vol­tak, itt van­nak ve­lünk a Sa­nyi és Aran­ká­ban, és együtt sze­re­pel­tek új­ra, ugyan­ezek­ben a sze­re­pek­ben. Mint a Babarczy-előadásból ve­tí­tett rész­le­tek ha­tá­sá­ból lát­szott, ez cso­dá­la­tos él­mény volt min­den­ki­nek, és ki­fe­je­zet­ten hát­bor­zon­ga­tó, jól­eső­en meg­ha­tó él­mény volt őket több mint két év­ti­zed táv­la­tá­ból új­ra lát­ni és a két­fé­le ér­tel­me­zést, a Babarczyt és a mi­én­ket egy­más­ra ve­tí­te­ni.

      VK: Molnár Piroska mellett, a nála sokkal fiatalabb Nagy Dániel Viktor szavak nélkül is szembesítette a nézőt azzal a természetellenes viszonnyal, amit Oidipusz – a tud­tán kí­vül – any­já­val kez­dett. Men­­nyi­re szán­ták pro­vo­ka­tív­nak ezt a meg­je­le­ní­tést?

      KGy: Eb­ben sem­mi­fé­le pro­vo­ka­tív öt­let nem volt, ah­hoz én ra­gasz­kod­tam, és győz­köd­tem – vé­gül si­ke­re­sen – a részt­ve­vő­ket, hogy itt a mi­to­ló­gi­ai idő­ről is szó van, ahol nyil­ván­va­ló­an ge­ne­rá­ci­ó­nyi élet­ko­ri kü­lönb­ség van Iokaszté és Oidipusz kö­zött, hi­szen ne fe­led­jük el, ő nem­csak a fér­je, ha­nem az átok kö­vet­kez­té­ben a fia is Iokaszténak. Te­hát mi­ért ne le­het­ne meg­mu­tat­ni, na­gyon éles fény­be ál­lít­va, hogy itt va­ló­ban ér­zé­kel­he­tő a kor­kü­lönb­ség. Er­ről a ren­de­zé­sek ál­ta­lá­ban el szok­tak fe­led­kez­ni, vagy nem tö­rőd­nek ve­le, ami nem baj, hi­szen a Babarczy-rendezésben is Mol­nár Pi­ros­ka és Lukáts An­dor élet­kor­ban tel­je­sen ös­­sze­il­lő pár volt. Nem mint­ha én azt gon­dol­nám, hogy eb­ben az elő­adás­ban Nagy Dá­ni­el és Mol­nár Pi­ros­ka pá­ro­sa olyan sok­ko­ló lett vol­na. Klas­­szi­ku­san kép­be fo­gal­maz­tuk azt, hogy itt egé­szen kü­lön­le­ges do­log tör­tént Thébai ki­rá­lyi csa­lád­já­ban, ez sza­vak nél­kül is vi­lá­gos­sá vált eb­ből a szín­re­vi­tel­ből, eb­ből a sze­rep­osz­tás­ból.

      VK: Az An­ti­go­nét is szo­kat­lan sze­rep­osz­tás­ban lát­hat­tuk.

      KGy: Igen, ha­son­ló mó­don meg­le­pő sze­rep­osz­tá­si vá­lasz­tás volt, ami­kor az An­ti­go­nét vit­tük szín­re el­ső al­ka­lom­mal: Óno­di Esz­ter ját­szot­ta An­ti­go­nét, és én ra­gasz­kod­tam hoz­zá, hogy csi­nál­juk a Szo­phok­lész ál­tal el­kép­zelt ere­de­ti sze­rep­osz­tást, hogy Haimónt is ugyan­az a szí­nész játs­­sza. Ez egy­részt fan­tasz­ti­kus sze­rep­le­he­tő­sé­get je­lent, más­részt egy cso­dá­la­tos ér­tel­me­zést, azt, hogy a sze­re­lem két ol­da­lát ugyan­an­nak a szí­nész­nek a já­té­ká­ban kell meg­mu­tat­ni. Azt hi­szem, ez ha­tott is.

      VK: És ugyan­így ha­tott a má­ju­si elő­adás­ban a Bach Ka­ta ál­tal meg­szó­lal­ta­tott An­ti­go­né és Haimón. Kü­lö­nös ki­hí­vást je­lent­he­tett a fi­a­tal szí­nész­nő­nek ez a sze­rep, hi­szen Iszménét itt is a re­mek, érett szí­nész­nő, Szorcsik Krisz­ta ala­kí­tot­ta fe­ke­te ru­há­ban, nap­szem­üveg­ben. A szo­lid kül­se­jű, fe­hér ru­hás An­ti­go­né megint csak új ér­tel­me­zé­si ho­ri­zon­to­kat nyi­tott meg, és is­mét ki­tű­nő, új né­ző­pon­tú be­mu­ta­tót lát­hat­tunk. Az elő­adás kom­men­tár­já­ban utalt ar­ra, hogy ilyen sze­rep­osz­tás­ra Ma­gyar­or­szá­gon vagy akár nem­zet­kö­zi szin­ten sem volt még pél­da.

      KGy: Ez így nem egé­szen pon­tos, hi­szen már volt Ma­gyar­or­szá­gon egy elő­adás – Ko­vács Krisz­ti­na ren­de­zé­sé­ben –, amely így ol­dot­ta meg az Antigoné–Haimón sze­re­pe­ket, s em­lé­ke­im sze­rint jó elő­adás volt! Jel­lem­ző mó­don an­­nyi­ra be­le­si­mult ez a sze­rep­osz­tá­si meg­ol­dás az elő­adás­ba, hogy ami­kor a mi elő­adá­sun­kat ké­szí­tet­tük, eszem­be sem ju­tott. Ez di­csé­ret is egy­ben, amit meg is mond­tam Ko­vács Krisz­tá­nak, aki szin­tén lát­ta a mi An­ti­go­nén­kat. Ha há­rom szí­nész ad­ja elő a da­ra­bot, és az ös­­szes sze­re­pet így kell el­osz­ta­ni, az nemcsak dra­ma­tur­gi­ai kény­szer, ha­nem rend­kí­vül iz­gal­mas ér­tel­me­zé­si le­he­tő­ség is egy­ben.

      VK: Mond­hat­juk, hogy az elő­adá­sok erő­sen szö­veg­köz­pon­tú­ak? Mo­de­rá­tor­ként gyak­ran he­lyes­bí­tet­te a Devecseri Gá­bor ál­tal for­dí­tott szö­ve­ge­ket, vagy bí­rál­ta a drá­ma­for­dí­tá­so­kat, il­let­ve sa­ját for­dí­tást hall­hat­tunk az An­ti­go­né és az Oidipusz ki­rály ese­té­ben.

      KGy: Igen, ez tel­je­sen ter­mé­sze­tes, hi­szen egyik cél­ja en­nek a so­ro­zat­nak, hogy a szí­né­szek, a ren­de­ző és jó­ma­gam is ar­ra he­lyez­zük a hang­súlyt, hogy na­gyon szi­go­rú­an, fi­lo­ló­gus mód­ra áll­junk hoz­zá a szö­ve­gek­hez. Ez ál­ta­lá­nos szín­há­zi kér­dés, nem fel­tét­le­nül a gö­rög tra­gé­di­ák­hoz kö­tő­dik: a szö­veg tisz­te­le­te a ki­in­du­lá­si pont, az ér­tel­me­zés alap­ja. Azt, hogy a szö­veg­ben mi áll, tisz­te­let­ben kell tar­ta­ni, azu­tán már, ha meg­ér­tet­tük, az ér­tel­me­zés so­rán ter­mé­sze­te­sen le­het raj­ta ala­kí­ta­ni. A szín­ház­ban bár­mit meg le­het csi­nál­ni a ha­tás ked­vé­ért, csak az ere­de­ti szö­ve­get meg­ha­mi­sí­ta­ni nem sza­bad. Ezért for­dí­tot­tuk új­ra az Oidipusz ki­rályt Térey Já­nos­sal kö­zö­sen, mert azt érez­tem, hogy Ba­bits cso­dá­la­tos, fe­lül­múl­ha­tat­lan köl­tői for­dí­tá­sá­ban sok sti­lisz­ti­kai ré­te­ge el­vész az ere­de­ti szö­veg­nek. Kü­lö­nö­sen Oidipusz szö­ve­gei sok­kal dur­váb­bak, in­du­la­to­sab­bak, tisz­ta in­du­la­tok­tól fű­töt­teb­bek Szo­phok­lész­nél, mint ame­lyek – mon­dom még egy­szer – Ba­bits cso­dá­la­tos for­dí­tá­sa­in át­jön­nek.

      VK: A so­ro­zat min­den elő­adá­sa be­ava­tó-szín­ház jel­le­gű. Ha nar­rá­tor vagy mo­de­rá­tor van a szí­nen, ak­kor a né­ző egy idő után, ki ha­ma­rabb, ki ké­sőbb, de óha­tat­la­nul rá­ha­gyat­ko­zik, és en­ge­di, hogy ve­zes­se, hogy ér­tel­mez­ze – akár ön­ma­ga he­lyett is – a lá­tot­ta­kat. Men­­nyi­re ér­zi ezt nagy fe­le­lős­ség­nek?

      KGy: Re­mé­lem, hogy nem csak ez tör­té­nik. Ter­mé­sze­te­sen óri­á­si fe­le­lős­ség ezek­nek az elem­zé­sek­nek a ve­ze­té­se, de én min­de­nek­előtt gon­dol­ko­dás­ra sze­ret­ném kész­tet­ni a drá­mát ve­lem együtt ol­va­só­kat, il­let­ve az elő­adást né­ző­ket. Én nem aka­rok több len­ni ná­luk, mert bár sok min­dent ta­nul­tam az an­tik szín­ház­ról, és sok min­dent gon­do­lok is ró­luk, amit te­szek, az nem több, mint hogy eze­ket a gon­do­la­ta­i­mat pró­bá­lom meg­osz­ta­ni az ak­tu­á­lis kö­zön­ség­gel. So­ha­sem pró­bá­lok úgy ten­ni, mint­ha ná­lam len­ne a böl­csek kö­ve, és hogy min­dig min­den­ben iga­zam van. Amit én „fel­aján­lok”, az egy­faj­ta meg­kö­ze­lí­tés, amely a szö­ve­gen ala­pul, és mai szem­lé­le­tet, ne­künk szó­ló je­len­tés­ré­te­get pró­bál meg ki­bon­ta­ni az adott mű­ből. Én va­gyok a leg­bol­do­gabb, ha gon­do­la­to­kat in­dí­ta­nak el ezek az ér­tel­me­zé­sek, és ha va­la­ki más kö­vet­kez­te­té­sek­re jut a szö­ve­gek, il­let­ve a meg­je­le­ní­tés ha­tá­sá­ra, an­nál jobb. A lé­nyeg, hogy ma­gunk­ra is­mer­jünk ezek­ben a szö­ve­gek­ben. Ugyan­ez vo­nat­ko­zik az­tán Shakes­peare­-re, Moličre-re, és így to­vább, min­den iga­zán jó mű­re. Mert­hogy meg­győ­ző­dé­sem sze­rint az mu­tat­ja egy al­ko­tás örök­ké­va­ló­sá­gát, örök ér­ték-mi­vol­tát, vagy ha tet­szik, klas­­szi­kus­sá vá­lá­sát, ha tény­leg ér­vé­nye­sen tud meg­szó­lal­ni a leg­kü­lön­bö­zőbb ko­rok­ban. Aho­gyan ez pél­dá­ul Cse­hov­nál Ascher Ta­más ren­de­zé­se­i­ben vagy Brecht­nél Zsótér Sán­dor ren­de­zé­se­i­ben min­dig meg is szó­lal.

      VK: Mi­lyen mun­ka­fo­lya­mat elő­zi meg az elő­adá­so­kat?

      KGy: Én ál­lí­tom ös­­sze a szö­ve­get, vá­lasz­tom ki azo­kat a je­le­ne­te­ket, ame­lyek­kel el­mé­lyül­ten dol­go­zunk. A szí­né­szek meg­kap­ják sze­re­pü­ket, dol­goz­nak raj­ta, majd el­kez­dő­dik a pró­ba­fo­lya­mat a szo­ká­sos ne­héz­sé­gek kí­sé­re­té­ben, ugyan­is min­den­ki kü­lön­bö­ző szín­há­zak­ban ját­szik. Egyik leg­na­gyobb örö­möm, és meg­val­lom, va­ló­já­ban ér­tet­le­nül is ál­lok az előtt a je­len­ség előtt, hogy az or­szág ve­ze­tő, leg­ki­vá­lóbb szí­né­szei ki­vé­tel nél­kül el­ső meg­ke­re­sés­re, ha­bo­zás nél­kül csat­la­koz­nak hoz­zánk. S te­szik ezt min­den­faj­ta anya­gi kom­pen­zá­ció nél­kül. Csak rá kell néz­ni a sze­rep­lők név­sor­ára, hogy tisz­te­let éb­red­jen ben­nünk, ki min­den­ki ál­doz­za ide­jét, ener­gi­á­ját en­nek az ügy­nek. Mert azt tud­ni kell, hogy eb­ben a szín­ház­ban nincs pénz, ezek­ben az elő­adá­sok­ban se pró­ba­pénzt, se elő­adás­pénzt nem kap­nak a szí­né­szek. Csen­des öröm­mel és meg­ha­tott­ság­gal fi­gye­lem, hogy Lukáts An­dor­tól Mol­nár Pi­ros­kán, Óno­di Esz­te­ren, Gazsó Györ­gyön, Ko­csis Ger­gőn,
Ta­kács Ka­tin, Pe­tő Ka­tán és Szorcsik Krisz­tán át Bach Ka­tá­ig, Nagy Dá­ni­e­lig és Mik­lós Mar­cel­lig nem volt olyan szí­né­szünk, aki ne el­ső szó­ra, őszin­te lel­ke­se­dés­sel jött vol­na. Sőt, most már ott tar­tunk, hogy van, aki je­lent­ke­zik, il­let­ve meg­sér­tő­dik azon, hogy ő még nem volt ben­ne, hogy ne­ki még nem szán­tunk sze­re­pet. Né­hány he­te ál­lí­tott meg az ut­cán egy nagy­sze­rű szí­nész­nőnk, aki a Nem­zet Szí­nész­nő­je, Kos­suth-dí­jas, hogy hall­ja, mit csi­ná­lunk, s mi­ért hagy­juk ki őt eb­ből. Per­sze a kö­vet­ke­ző elő­adás­ban már ben­ne lesz… 

      VK: Mi­lyen a szak­mai vissz­hang­ja az elő­adá­sok­nak?

      KGy: Ez ne­héz kér­dés, mert te­kin­tet­tel ar­ra, hogy en­nek a szín­ház­nak nin­csen pén­ze sem­mi­re, így ter­mé­sze­te­sen pro­pa­gan­dá­ja sin­csen. Az egyet­len hir­de­té­si fe­lü­le­te a Facebook, ahol mos­tan­ra már ki­ala­kult egy egy­re bő­vü­lő ra­jon­gó­tá­bo­ra a so­ro­zat­nak. A szak­má­ból aki ed­dig el­jött meg­néz­ni: szí­né­szek, ren­de­zők, mind nagy tet­szés­sel nyi­lat­koz­tak ró­la, de nem mond­hat­nám, hogy a kri­ti­ka a szár­nya­i­ra vett vol­na min­ket. Nem is ezért csi­nál­juk. Ha olyan szán­dé­ka­ink let­tek vol­na, hogy vi­lág­hír­re tö­rek­szünk, ak­kor nyil­ván nem a Sa­nyi és Aran­ká­ban kel­lett vol­na csi­nál­ni. Lukáts An­dort vég­te­le­nül hi­te­les szín­há­zi al­ko­tó­nak tar­tom, és ami­kor más­fél év­vel ez­előtt elő­ször ül­tünk le er­ről a kér­dés­ről be­szél­get­ni, ő na­gyon vi­lá­go­san fel­vá­zol­ta, hogy nagy va­ló­szí­nű­ség­gel mi­lyen jö­vő vár ar­ra, amit meg­csi­ná­lunk. Ami­kor azu­tán el­dön­töt­tük, hogy be­le­vá­gunk, haj­tott, és hajt ma is, hogy vi­gyük vé­gig! És iga­za van, s az et­től tel­je­sen füg­get­len, hogy ez a so­ro­zat nyil­ván­va­ló­an meg­ma­rad mind­vé­gig eb­ben a vi­szony­lag szűk kör­ben. A vis­­sza­jel­zé­sek­ből és a je­len­lé­vő kö­zön­ség­nél ara­tott si­ker­ből érez­zük, hogy ez a mun­ka tény­leg hat.

      VK: Nem ke­rült szó­ba, hogy eset­leg át­vi­gyék az elő­adá­so­kat más szín­há­zak­ba is?

      KGy: Én min­den­kép­pen ra­gasz­ko­dom a Sa­nyi és Aran­ká­hoz, er­re a szín­ház­ra ta­lál­tuk ki, ezek­kel az em­be­rek­kel, de hogy mi lesz az egész­nek a jö­vő­je, azt nem tu­dom. Biz­tos, hogy a ti­zen­két rész itt megy le, de hogy lesz-e fo­lyta­tá­sa, hogy va­la­ho­va át­vis­­szük-e, az nem raj­tunk mú­lik. Mi ter­mé­sze­te­sen a stáb­bal nyi­tot­tak va­gyunk min­den­re, mert azt gon­do­lom, hogy amit csi­ná­lunk, az fon­tos, a leg­tisz­tább ér­te­lem­ben vett kultúrmisszió. Még egy­szer hang­sú­lyo­zom, eb­ben sem­mi­fé­le anya­gi ha­szon nin­csen, s még csak azt sem mond­ha­tom, hogy kü­lö­nö­sebb hír­név­re tesz majd szert, aki eb­ben részt vesz. Ab­ban bí­zunk, hogy ezek a drá­ma- és szö­veg­ér­tel­me­zé­sek so­kak­ban meg­fo­gan­nak, to­vább­gon­dol­ják a hal­lot­ta­kat, lá­tot­ta­kat, s at­tól kezd­ve töb­bet fog­nak ér­te­ni a min­ket kö­rül­ve­vő vi­lág­ból. Volt, hogy gim­na­zis­ták oda­jöt­tek hoz­zám az egyik An­ti­go­né-elő­adás után, és azt mond­ták, hogy az egész is­ko­lát el­hoz­zák, mert most tel­je­sen meg­vál­to­zott az an­tik szín­ház­ról ki­ala­kult ké­pük. Rá­cso­dál­koz­tak, hogy men­­nyi­re ró­lunk, ró­luk szól Szo­phok­lész tra­gé­di­á­ja, s ez ne­kem min­den di­csé­ret­nél és min­den el­is­me­rés­nél töb­bet ér.

      VK: Ki­men­né­nek kül­ső hely­szí­nek­re, is­ko­lák­ba is be­mu­tat­ni a da­ra­bo­kat?

      KGy: Igen, biz­tos, hogy men­nénk. De ad­dig is, tes­­szük a ma­gunk dol­gát.

      VK: Az elő­adá­sok szín­vo­na­la min­dig ma­gas, füg­get­le­nül at­tól, hogy egy fel­ol­va­só­szín­ház jel­le­gű mun­ka­fo­lya­mat ré­sze­sei le­he­tünk, vagy egy ki­for­rot­tabb be­mu­ta­tót lá­tunk. Ez mi­től függ?

      LA: A szí­né­szek na­gyon el­fog­lal­tak, ne­héz az egyez­te­tés. Né­ha az utol­só pil­la­nat­ban de­rül ki, hogy va­la­ki el tud­ja-e vál­lal­ni a ne­ki szánt sze­re­pet. Most is elő­adás előtt két nap­pal dőlt el, hogy Takáts Ka­ti jön, il­let­ve hogy Bach Ka­ta lesz Óno­di he­lyett, aki most nem ért rá, és csak egy­szer ját­szott. Ne­héz ki­vá­lasz­ta­ni és ös­­sze­hoz­ni az ak­tu­á­lis öt em­bert, mert ha va­la­ki­nek még­sem fe­lel meg az idő­pont, nem tud­ja vál­lal­ni, ak­kor kezd­he­tem elöl­ről. Nem tud­juk el­ér­ni, hogy a há­rom-négy kö­zös pró­bá­nál több le­gyen. Most is az elő­adás nap­ján is kel­lett pró­bál­nunk, és na­gyon hi­ány­zik, hogy nincs leg­alább egy olyan hét, ami­kor az ös­­szes sze­rep­lő­vel leg­alább hu­szon­öt­ször vé­gig­me­het­nénk a da­ra­bon, rész­le­tez­het­nénk, gon­dol­koz­hat­nánk raj­ta. Ezért for­dul elő, hogy né­ha be­le­néz­nek a pa­pír­ba, vagy el­akad va­la­ki…, ne­kem ezért azu­tán kü­lö­nö­sen jól esik, ami­kor va­la­ki egy­ál­ta­lán nem néz be­le a pél­dány­ba. A vál­toz­ta­tás idő és pénz függ­vé­nye.

      VK: Min­den elő­adást meg­ren­dez, a szín­pa­don azon­ban csak egy­szer, a há­rom Oidipusz-előadás egyi­kén lát­tuk Oidipuszként. Mi­ért pont ezt a sze­re­pet vá­lasz­tot­ta, és mi­ért csak egy­szer?

      LA: Azt na­gyon szí­ve­sen ját­szot­tam vol­na több­ször is. Ugyan­így va­gyok a Mi­zant­róp­pal, amit most lát­tam a Ka­to­na Jó­zsef Szín­ház­ban. Azt ér­zem mind­két eset­ben, hogy most job­ban ér­tem. A ka­pos­vá­ri Babarczy-féle Oidipusz na­gyon jó elő­adás volt, de ak­kor más vol­tam. Most így öre­gen sok olyan lé­nye­ges dol­got fe­de­zek fel a kis rész­le­tek­ben, fő­ként az­ál­tal, ami­ket Karsai György el­mond, il­let­ve ahogy né­zem őket kí­vül­ről, hogy azt érez­tem, ne­kem új­ra el kell ját­sza­nom Oidipuszt, itt és ma. Na­gyon jó volt Gazsó Györg­­gyel ját­sza­ni, Mol­nár Pi­ros­ká­val ta­lál­koz­ni, lát­ni a film­rész­le­tet, a ko­ráb­bi ka­pos­vá­ri elő­adást, ahol Mol­nár Pi­ros­ká­val ugyan­ezt ját­szot­tuk, las­san har­minc éve. Ér­de­kes volt szem­be­sül­ni ve­le, hogy ak­kor ho­gyan gon­dol­koz­tam és most ho­gyan gon­dol­ko­zom: tisz­táb­ban lá­tok, de több ben­nem a sér­tő­dés, a düh és a ki­áb­rán­dult­ság is. Teg­na­pig az járt a fe­jem­ben, hogy meg­csi­ná­lom itt a Mi­zant­ró­pot, ár­nyé­kok­kal, ké­pek­kel, el­ját­szom egye­dül, ha más­képp nem tu­dom. Szá­mom­ra az Oidipusz is ha­son­ló eset volt.

      VK: Úgy tu­dom ,ele­in­te ar­ról volt szó, hogy a te­le­ví­zió rög­zí­te­ni fog­ja a so­ro­za­tot, de saj­nos ez anya­gi ok­ból meg­hi­ú­sult, nem akar­ták tá­mo­gat­ni a szín­há­zat. Va­la­mi­lyen más mó­don azért rög­zí­tik az elő­adá­so­kat? Hi­szen pó­tol­ha­tat­lan is­me­ret­anyag­hoz jut­nak a né­zők min­den al­ka­lom­mal.

      LA: Úgy volt, hogy a Ma­gyar Te­le­ví­zió rög­zí­te­ni fog­ja a so­ro­za­tot. Né­hány na­pig rá­gód­tak raj­ta, be­le­egyez­tek, majd pár nap múl­va, ép­pen az el­ső elő­adás előtt vis­­sza­koz­tak. Hogy mi volt az oka, nem tu­dom, pe­dig ha ezt a ti­zen­két da­ra­bot fel­ve­szik, ak­kor a kö­zép­is­ko­lák­ban DVD-ken ki­oszt­ha­tó tan­anyag­ként hasz­nál­hat­ták vol­na. So­ha ilyen gaz­dag ma­gya­rá­za­tot a vi­lág­ról nem kap­nak, mint amit Karsai ta­nár úr el­mond. Na­gyon fon­tos és hasz­nos lett vol­na, nem csak di­á­kok­nak, fel­nőt­tek­nek is. Egy­sze­rű­en tud­ni­uk kell, hogy év­ez­re­dek óta nem vál­toz­tunk, ugyan­olyan­ok va­gyunk, ugyan­úgy gon­dol­ko­zunk. Saj­nos a te­le­ví­zió nem is­mer­te fel ezt a le­he­tő­sé­get. Karsaival kö­zö­sen azt be­szél­tük meg, hogy­ ha a szín­ház sor­sa vagy az or­szág sor­sa jobb­ra for­dul, és akad va­la­ki, aki rög­zí­ti, ak­kor ne­ki­lá­tunk, és meg­csi­nál­juk az összeset új­ra, a fel­vé­tel ked­vé­ért.