1996 őszén irat­koz­tam be az EL­TE ma­gyar-an­gol sza­ká­ra, il­let­ve az Eöt­vös Collegiumba. Ugyan­eb­ben az év­ben je­lent meg Margócsy Ist­ván kö­te­te, a Na­gyon ko­moly já­té­kok, ben­ne a „név­szón ige” cí­mű, mél­tán hí­res ta­nul­mán­­nyal, amely így fo­gal­maz a het­ve­nes évek po­é­ti­kai for­du­la­tá­ról a ma­gyar lí­rá­ban. „[A] nyelv­kri­ti­kus köl­té­szet…, mi­dőn a … sza­vak re­la­tív ér­vény­te­len­sé­gét lát­ja be és fo­gal­maz­za meg, ak­kor, a sza­vak je­len­té­sé­nek el­ko­pá­sá­val és el­ér­ték­te­le­ne­dé­sé­vel szem­be­sül­vén, a sza­vak önál­ló po­é­ti­kai sze­re­pét fog­ja kor­lá­toz­ni, s a sza­vak kö­rül­írá­sá­ra, egy­más kö­zöt­ti ös­­sze­füg­gé­se­i­re, kon­tex­tu­sá­ra, az­az a mon­da­tok­ra fog kon­cent­rál­ni. A sza­vak sze­re­pét a mon­da­tok fog­ják át­ven­ni.” Má­ig élén­ken em­lék­szem a ket­tős re­ve­lá­ci­ó­ra, amit ol­va­sás köz­ben érez­tem: pá­lya­kez­dő köl­tő­ként hir­te­len he­lyé­re kat­tant a fe­jem­ben, és ar­ti­ku­lál­ha­tó­vá vált szá­mom­ra, hogy szá­mos kor­társ szer­ző, aki ad­dig csak „tet­szett” vagy „nem tet­szett”, mért ha­tott rám ép­pen úgy, ahogy; el­ső­éves egye­te­mis­ta­ként pe­dig el­kezd­tem más fény­ben néz­ni az iro­da­lom­tu­do­mányt: ami a fel­vé­te­li­re ké­szü­lés köz­ben job­bá­ra csak a szép­iro­da­lom­ra rá­te­le­pe­dő, ab­szol­vá­lan­dó pen­zum­nak tűnt, hir­te­len ér­tel­met nyert, hi­szen lám, olyas­mi­re ké­pes rá­vi­lá­gí­ta­ni, amit primér iro­dal­mi él­mé­nye­im so­rán he­ve­sen ér­zé­kel­tem ugyan, ma­gam­tól, el­mé­le­ti ref­le­xió nél­kül azon­ban kép­te­len vol­tam meg­ér­te­ni és meg­fo­gal­maz­ni. Egy­szer­re volt ez tes­ti és szel­le­mi öröm, af­fé­le in­tel­lek­tu­á­lis or­gaz­mus: hát­ra­dől­tem a könyv­tá­ri szé­ken, a gyo­mor­szá­jam kör­nyé­ke kel­le­me­sen át­me­le­ge­dett, a nyak- és hát­iz­ma­im el­la­zul­tak, a fe­jem­ben en­ge­dett a csi­kor­gó fe­szült­ség, és egy perc­re min­den kön­­nyű­nek és vi­lá­gos­nak tet­szett; ugyan­ak­kor nem­csak be­lül járt át a „min­den a he­lyé­re ke­rült” pil­la­nat­nyi eu­fó­ri­á­ja, ha­nem elé­ge­det­ten kons­ta­tál­tam, hogy én ma­gam is a he­lye­men va­gyok, jó lesz ne­kem itt.

      És tény­leg jó volt, sőt, az­óta is jó, az iro­da­lom és fő­képp az iro­dal­mi élet min­den kín­já­val-nyű­gé­vel együtt. Töb­bek közt azért, mert egy­ko­ri ta­ná­ra­im ké­pe­sek vol­tak rá­ve­zet­ni, hogy e küz­del­mek szük­sé­ge­sek és örömteliek tud­nak len­ni. Par­ti Nagy La­jos köl­té­sze­tét pél­dá­ul nyo­mok­ban rop­pan­tul él­vez­tem, ja­va­részt azon­ban kép­te­len vol­tam fel­fog­ni. Úgy­hogy Margócsy „Po­é­ti­ka”-sze­mi­ná­ri­u­mán daf­ke a Ró­ka­tárgy al­ko­nyat­kor cí­mű vers­ből vál­lal­tam kis­elő­adást, és a vá­lasz­tás be­jött. Mi­re vé­gig­ol­vas­tam a vo­nat­ko­zó szak­iro­dal­mat, majd kö­zö­sen fel­fej­tet­tük a szö­veg ér­tel­mé­nek és uta­lá­sa­i­nak bo­nyo­lult és gyö­nyö­rű há­ló­za­tá­ból mind­azt, ami egy 90 per­ces, in­ten­zí­ven iz­gal­mas tan­órá­ba be­le­fér, ad­dig­ra nem csu­pán az Es­ti kré­ta cí­mű kö­te­tet lát­tam át egé­szé­ben és szá­mos rész­le­té­ben, ha­nem úgy érez­tem, és az­óta is úgy ér­zem, Par­ti Nagy írá­sa­i­nak, gon­dol­ko­dás­mód­já­nak lé­nye­gé­hez ke­rül­tem kö­zel. Hogy ez nem pusz­ta il­lú­zió le­he­tett, az úgy nyolc év múl­va de­rült ki, mi­kor a sa­ját el­ső ver­ses­kö­te­tem kéz­ira­tá­nak szá­mos szak­ér­tő ol­va­só­ja kö­zül épp Par­ti Nagy La­jos­sal si­ke­rült a leg­ha­té­ko­nyab­ban együtt­gon­dol­kod­nunk, az ő ja­vas­la­ta­i­ból pro­fi­tál­tam leg­töb­bet a ja­vít­ga­tás, szö­szö­lés so­rán, ezért lett vé­gül ő a könyv szer­kesz­tő­je, ami­ért az­óta is há­lás va­gyok ne­ki.

      De az EL­TE nem­csak az új te­re­pek fel­fe­de­zé­sé­ben se­gí­tett, ha­nem a már is­me­rős tá­ja­kon is ad­dig rej­tett zu­gok­ba ve­ze­tett el, il­let­ve ko­ráb­ban is­me­ret­len né­ző­pon­to­kat kí­nált. Az iro­da­lom­sze­re­tő gim­na­zis­ták ja­va­ré­sze a Nyu­gat kü­lön­fé­le nem­ze­dé­ke­in szo­ci­a­li­zá­ló­dik, én is úgy ér­kez­tem a ma­gyar szak­ra, hogy vé­gig­ol­vas­tam Ba­bits, Kosz­to­lá­nyi, Jó­zsef At­ti­la és a töb­bi­ek ös­­szes ver­sét, és erő­sen ké­tel­ked­tem, mi újat le­het­ne még mon­da­ni ró­luk. Tverdota György­nek „A har­min­cas-negy­ve­nes évek köl­té­sze­te” cím­mel az Eöt­vös Collegiumban tar­tott órá­ján ez még­is hét­ről hét­re si­ke­rült. A Sza­bad öt­le­tek jegy­zé­ke ki­adá­sá­val kap­cso­la­tos di­lem­mák fel­idé­zé­sé­vel – va­jon men­­nyi­ben sér­ti a sze­mé­lyi­ség jo­ga­it a nem iro­dal­mi, ha­nem te­rá­pi­ás cél­lal szü­le­tett, so­ka­kat meg­bot­rán­koz­ta­tó írás köz­lé­se, il­let­ve egy köz­ké­zen for­gó, ké­tes mi­nő­sé­gű ka­lóz­pél­dány után a hi­va­ta­los ki­adás ront vagy ja­vít-e a hely­ze­ten – pél­dá­ul el­ső­ként éb­resz­tett rá, hogy a fi­lo­ló­gia nem­csak bo­ga­rá­szás szá­raz be­tűk kö­zött, ha­nem ko­moly fe­le­lős­ség.

      Szin­tén collegista sze­mi­ná­ri­um volt Tar­ján Ta­más órá­ja „Az 1968 utá­ni ma­gyar iro­da­lom”-ról. Bár 16 éves ko­rom óta rend­sze­re­sen pub­li­kál­tam el­is­mert fo­lyó­irat­ok­ban, kis­sé min­dig ho­má­lyos­nak érez­tem, mi szük­ség ezek­re, hi­szen az em­be­rek ja­va ré­sze – hoz­zám ha­son­ló­an –, ha ol­vas, ak­kor leg­in­kább köny­vet, úgy­hogy a fo­lyó­irat­ok igen ke­vés ol­va­só­hoz jut­nak el, és kis pél­dány­szám mel­lett sem rentábilisek, az­az a lé­lek nem csu­pán bal­ga, ha­nem ata­visz­ti­kus fény­űzés­ének tűnt a fenn­tar­tá­suk. Tar­ján vi­szont a hu­sza­dik szá­zad má­so­dik fe­lé­nek ma­gyar iro­dal­mát nem a pro­mi­nens szer­zők, ha­nem az egyes fo­lyó­irat­ok men­tén mu­tat­ta be, és ahogy vé­gig­kö­vet­tük, mi­fé­le irány­adó cent­rum­ként ha­tá­roz­ta meg az iro­dal­mi köz­be­szé­det egy-egy nem­ze­dék szá­má­ra a Je­len­kor, a Moz­gó Vi­lág, az Al­föld vagy a Hol­mi, én is rá­éb­red­tem, men­­nyi­re ele­mi fel­té­te­le a jó mi­nő­sé­gű, vál­to­za­tos szö­ve­gek szü­le­té­sé­nek, va­gyis a fej­lő­dés­nek e szel­le­mi mű­he­lyek lé­te­zé­se és mű­kö­dé­se, és hogy az iro­da­lom nem füg­get­len zse­nik ma­gá­nyos szösz­mö­tö­lé­se, ha­nem épp an­­nyi­ra ki­véd­he­tet­le­nül és gyö­nyö­rű­sé­ge­sen kö­zös­sé­gi te­vé­keny­ség is. Sőt, e fo­lya­mat ré­sze­ként tu­da­to­sult ben­nem, hogy egy ef­fé­le szel­le­mi kö­zös­ség­nek a győ­ri Mű­hely fo­lyó­irat ré­vén ma­gam is évek óta tag­ja va­gyok, és hogy men­­nyit ta­nul­tam eb­ből; bi­zo­nyá­ra nem füg­get­len e fel­is­me­ré­sek­től, hogy szak­dol­go­za­to­mat az­tán épp Tar­ján Ta­más­nál, és épp a Mű­hely fő­szer­kesz­tő­je, Vil­lá­nyi Lász­ló köl­té­sze­té­ről ír­tam.

      Ahogy a fen­ti­ek­ből is ki­tűn­het, az volt a leg­jobb a ta­ná­ra­im­ban, ahogy kéz­ről kéz­re ad­tak min­ket, di­á­ko­kat, hol a már fel­dol­go­zott té­ma má­sik ol­da­lá­ra vagy nem sej­tett mély­sé­ge­i­re vi­lá­gít­va rá, hol egé­szen új táv­la­to­kat nyit­va, min­den fél­év­ben egy­re szé­le­sebb, vál­to­za­to­sabb le­he­tő­sé­ge­ket kí­nál­va, hogy az­tán ér­dek­lő­dé­sünk sze­rint, meg­le­he­tős sza­bad­ság­gal vá­lo­gas­suk ös­­sze a me­nü­ből azt, ami szá­munk­ra a leg­hasz­no­sabb­nak tűnt. Ne­kik kö­szön­he­tő, hogy sok­szor fur­csa mó­don még azt sem érez­tem kény­szer­nek, ami pe­dig kö­te­le­ző volt. Iro­dal­már­ként a nyel­vé­szet- és tör­té­ne­lem-stú­di­u­mo­kat igye­kez­tem mi­ha­ma­rabb le­tud­ni, épp csak az el­várt szin­tet tel­je­sít­ve, hogy az in­de­xem­be ke­rült je­gyek fél­éves át­la­ga so­se ke­rül­jön a Collegiumban elő­írt 4,5-ös szint alá. Nádasdy Ádám elő­adá­sa­i­ra vi­szont a vizs­ga­kö­te­le­zett­sé­gen túl is min­den ép­el­mé­jű an­gol­sza­kos be­járt, hi­szen egé­szen va­ló­szí­nűt­le­nül él­ve­ze­tes­sé tud­ta ten­ni a szá­mom­ra egyéb­ként ma­xi­má­li­san, és ma­gyar sza­kos ta­pasz­ta­la­ta­im alap­ján bi­zo­nyí­tot­tan ér­dek­te­len fo­no­ló­gi­át – má­ig sem ér­tem, ho­gyan. A rej­télyt ak­kor sem tu­dom meg­fej­te­ni, ami­kor kü­lön­fé­le kon­fe­ren­ci­á­kon ma­nap­ság be­le­sza­la­dok egy-egy elő­adá­sá­ba: is­mé­tel­ten el­bű­völ olyan té­mák­kal, amik­ről jó­zan pil­la­na­ta­im­ban egyéb­ként tud­ni szok­tam, hogy tel­je­sen kö­zö­nyö­sen hagy­nak. A hu­mor, a pre­ci­zi­tás és a kö­vet­ke­ze­tes lo­gi­ka nyil­ván fon­tos ele­mei a va­rázs­lat­nak – de ilye­nek­kel más elő­adó is él, Nádasdy tit­kos, sze­mé­lyes ös­­sze­te­vő­jét vi­szont mind­má­ig nem si­ke­rült azo­no­sí­ta­nom.

      Hos­­szas di­lem­ma után az an­gol szak dok­to­ri kép­zé­sén, egész pon­to­san az Iro­da­lom­tu­do­má­nyi Dok­to­ri Is­ko­la Mo­dern an­gol-ame­ri­kai iro­da­lom prog­ram­ján kö­töt­tem ki. Itt Dávidházi Pé­ter tar­tot­ta a „Dis­­szer­tá­ció­írás mód­szer­ta­na” cí­mű kö­te­le­ző kur­zust, ami so­kunk szá­má­ra tisz­táz­ta revelatív mó­don az ala­po­kat. Ő fo­gal­maz­ta meg ne­künk elő­ször, hogy a jó dis­­szer­tá­ció azon áll vagy bu­kik, van-e egy pon­to­san fel­tett kér­dé­sünk, ami­re őszin­te szen­ve­dél­­lyel ke­res­sük a vá­laszt. Szin­tén ő hív­ta fel a fi­gyel­mün­ket a „publish or perish” („pub­li­kálj vagy pusz­tulj”) el­vé­nek vis­­szás­sá­gá­ra: az­az hogy a men­­nyi­ség haj­há­szá­sa egy­szer­smind a mi­nő­ség ve­szé­lyez­te­té­sé­vel jár­hat együtt, és ilyen­kor meg­nyug­ta­tó volt rá­néz­ni, ben­ne is lát­va an­nak meg­tes­te­sült pél­dá­ját, hogy az ered­mény­te­len ap­ró­lé­kos­ság szküllája és a fe­lü­le­tes­ség kharübdisze kö­zött azért még­is­csak le­het­sé­ges ér­tel­mes pá­lyát be­jár­ni. Leg­mé­lyebb ha­tást még­sem ez az órá­ja tet­te rám, ha­nem az a szö­veg­ol­va­só sze­mi­ná­ri­um, ahol egy fél­éven ke­resz­tül ele­mez­tük Ale­xan­der Pope An Essay on Man cí­mű fi­lo­zó­fi­ai köl­te­mé­nyét. Hu­szon­éve­sen ele­ve ki­zárt­nak tar­tot­tam, hogy egy 1700 kö­rül al­ko­tó szer­ző hos­­szú, di­dak­ti­kus ver­se en­gem bár­mi­lyen mó­don ér­de­kel­het­ne – bár idő­köz­ben a Collegiumban Jankovics Jó­zsef több fél­éven át ugyan­azt a lel­kes tár­sa­sá­got vis­­sza­von­zó Gyön­gyö­si Ist­ván-sze­mi­ná­ri­u­ma már bi­zo­nyí­tot­ta en­nek el­len­ke­ző­jét, de azt ak­ko­ri­ban még csak sza­bály­erő­sí­tő ki­vé­tel­ként ér­té­kel­tem –, Pope Dávidházi meg­kö­ze­lí­té­sé­ben azon­ban egy­sze­rű­en le­nyű­gö­zött. Ál­mél­kod­va fe­dez­tem fel a pár­hu­za­mo­kat Pope ver­sé­nek és Allen Ginsberg Kaddishának gon­do­lat­me­ne­te kö­zött, és az An Essay on Man több so­rát nem­csak kí­vül­ről meg­ta­nul­tam – az egyet­len me­mo­ri­ter gim­na­zis­ta ko­rom óta –, ha­nem oly­kor azon kap­tam ma­gam, hogy éle­tem vál­sá­gos pil­la­na­ta­i­ban úgy mon­do­ga­tom ma­gam­ban, ahogy csak le­tűnt ko­rok­ban volt szo­kás hin­ni a böl­cse­let sze­mé­lyes meg­vál­tó ere­jé­ben.

      Hos­­szan foly­tat­hat­nám. Hogy egy­ko­ri ta­ná­ra­im kö­zül épp a fen­ti ne­ve­ket emel­tem ki ez­út­tal, azt a fel­ső­ok­ta­tás je­len­le­gi hely­ze­te és a Je­len­kor fel­ké­ré­se in­do­kol­ja, hi­szen még sok min­den­ki más­ról tud­nék és sze­ret­nék épp ilyen lel­ke­sen me­sél­ni. Más­fe­lől a sze­mé­lyes tör­té­ne­tek nem fel­tét­le­nül tart­hat­ná­nak szá­mot köz­ér­dek­lő­dés­re: nor­má­lis eset­ben a ta­nár és a di­ák kö­zö­sen meg­élt örö­me ma­gán­ügy, ön­ma­gá­ban nem, in­kább csak ered­mé­nyé­ben em­lí­tés­re mél­tó. A di­ák azon­ban sa­ját meg­nyug­ta­tó vagy ag­gasz­tó jö­vő­jét is fir­tat­ja, mi­kor ta­ná­rai je­le­nét szem­lé­li. A fent el­so­rolt mes­te­rek egy­kor sze­mé­lyes hi­te­lük­kel ta­ní­tot­tak tü­re­lem­re min­ket, meg­ér­tet­ve ve­lünk, hogy a böl­csé­szet las­sú szak­ma, ahol bi­zony 35-40 éves is lesz az em­ber, mi­re elég tu­dást és mód­szert sa­já­tít el ah­hoz, hogy a sza­va­kon túl­jut­va el­kezd­je fel­fe­dez­ni a mon­da­tok, a kon­tex­tus ös­­sze­füg­gé­se­it, és fő­képp, hogy mind­er­ről má­sok szá­má­ra is ér­vé­nyes, ár­nyalt mon­dan­dó­val szol­gál­has­son – ami­re úgy lá­tom, hogy le­egy­sze­rű­sí­tő jel­sza­vak ál­tal ijesz­tő­en po­la­ri­zált tár­sa­dal­munk­ban na­gyobb szük­ség vol­na, mint va­la­ha. Hi­szen a meg­ér­tés­hez és fő­leg ah­hoz, hogy má­so­kat a meg­ér­tés­ben se­gít­hes­sünk, ren­ge­teg mun­ka, eh­hez pe­dig idő kell. Ezt a tényt tel­je­sen fi­gyel­men kí­vül hagy­ja az az el­kép­ze­lés, amely az iro­dal­márt épp­úgy 62 éve­sen, szel­le­mi fény­ko­rá­ban akar­ja nyug­díj­ba kül­de­ni, ahogy a ti­zen­éves ko­ra óta vég­zett fi­zi­kai mun­ká­ban ki­me­rült bá­nyászt, tűz­ol­tót vagy va­da­kat te­re­lő ju­hászt. Ha ez a fe­nye­ge­tő ví­zió meg­va­ló­sul, ak­kor las­san rö­vi­debb lesz a böl­csé­szek pá­lyá­ja, mint a ba­lett-tán­cos­oké vagy az aszt­ro­na­u­tá­ké. Mint­ha mars­la­kók len­nénk. Pe­dig a hu­ma­ni­ó­rák mű­ve­lő­i­nek fel­ada­ta, ahogy ne­vük is mu­tat­ja, na­gyon is evi­lá­gi és gya­kor­la­ti­as: az, hogy meg­ta­nít­sa­nak min­ket em­ber-mi­vol­tunk­kal mi­hez kez­de­ni, konk­rét prob­lé­mák kap­csán a le­he­tő leg­he­lye­seb­ben, leg­több szem­pon­tot fi­gye­lem­be vé­ve, az­az leg­böl­cseb­ben dön­te­ni ma­gunk és má­sok bol­do­gu­lá­sa ér­de­ké­ben. Ami en­gem il­let, jobb sze­ret­nék egy olyan tár­sa­da­lom­ban él­ni, ahol ezt a jö­ven­dő nem­ze­dé­kek­nek is ma­rad még ki­től meg­ta­nul­ni­uk.