Kö­zel negy­ven éve is­mer­jük egy­mást. Én ren­ge­te­get öre­ged­tem köz­ben, Kál­mán La­ci jó­val ke­ve­seb­bet. A kor min­de­nek­előtt vi­szo­nyu­lás, és Kál­mán ma is úgy vi­szo­nyul a hall­ga­tók­hoz is, az idős pro­fes­­szo­rok­hoz is, mint mond­juk har­minc éve. Ho­gyan? Alap­ból min­den­ki­hez egy­for­mán, és leg­in­kább vi­tat­koz­va. Elég ha­ra­pós vi­ta­part­ner, min­den­re ka­pás­ból re­a­gál és min­dig adek­vát mó­don. Ha el­lent­mond (és mi­kor nem?), min­dig ke­mé­nyen fo­gal­maz, de so­ha sen­ki­vel szem­ben nem érez­tet sem alá-, sem fö­lé­ren­delt­sé­get. Nem is is­mer ilyen fo­gal­ma­kat. Más kér­dés, hogy bos­­szan­tó­an gyak­ran szo­kott iga­za len­ni, és a bu­ta­ság­gal, tu­dat­lan­ság­gal szem­ben időn­ként meg­lát­szik raj­ta né­mi in­ge­rült­ség. Fog­lal­ko­zá­sá­ra néz­ve nyel­vész, en­nek az elég tá­gas tu­do­mány­te­rü­let­nek egy­más­tól elég tá­vol eső ré­sze­it mű­ve­li. Az őt ér­dek­lő nyel­vé­sze­ti te­rü­le­tek­nek több­nyi­re a lo­gi­ká­hoz is van kö­ze – in­nen a szak­mai kap­cso­lat kö­zöt­tünk. Fon­tos szá­má­ra, hogy ho­gyan le­het la­i­ku­sok szá­má­ra ért­he­tő, fo­gyaszt­ha­tó mó­don be­szél­ni nyelv­ről és nyel­vé­szet­ről. Ezt nem az úgy­ne­ve­zett nyelv­mű­ve­lők mód­já­ra kép­ze­li el – ide vo­nat­ko­zó fej­te­ge­té­sei alig­ha­nem több el­len­sé­get sze­rez­tek szá­má­ra, mint ba­rá­tot. Ugyan­csak nem a ké­nyel­mes, nyu­godt éle­tet biz­to­sít­ja a ma­ga szá­má­ra po­li­ti­kai írá­sa­i­val és tet­te­i­vel – nem hi­szem, hogy a „ve­szé­lye­sen él­ni” jel­sza­vát el­fo­gad­ná ma­gá­é­nak, de az biz­tos, hogy ér­de­kes éle­tet él, és a ve­szé­lyek el­ke­rü­lé­se vé­gett va­ló hall­ga­tás a leg­ke­vés­bé jel­lem­ző rá.

      Min­den meg­van ben­ne, ami egy nagy ta­nár­egyé­ni­ség­hez kell: a nagy és nem túl­spe­ci­a­li­zált fel­ké­szült­sé­gen felül a fi­gyel­met le­köt­ni min­dig ké­pes ere­de­ti­ség, a ta­nít­vá­nyok önál­ló mun­ká­ját sti­mu­lá­ló, se­gí­tő­en ha­tó kri­ti­kai szel­lem, a ru­gal­mas­ság. De te­het­sé­gé­nek ép­pen ez az ol­da­la az, ami­re a ma­gyar egye­te­mi és tu­do­má­nyos élet a leg­ke­vés­bé tar­tott igényt. A leg­újabb saj­ná­la­tos ese­mé­nyek ép­pen­ség­gel nem je­len­te­nek meg­le­pő for­du­la­tot, csak egy újabb fe­je­ze­tet ab­ban az os­to­ba tör­té­net­ben, amely­ben egy ilyen ké­pes­sé­gű ta­nár­nak foly­ton azért kell küz­de­nie, hogy egy­ál­ta­lán ta­nít­has­son. Ab­ban bí­zom, hogy ha happy end nem is jön el, a tör­té­net azért nem zá­rul le ezen az ocs­mány pon­ton.