Tizenhét háborús év és a vele járó csaknem végső pusztulás után lehetséges, hogy most már, végre-valahára béke lesz; vagy legalábbis néhány esztendeig szünetelnek a harcok. Ami kis híján ugyanaz, mint a béke, ha meg van kötve, csak nincs róla szerződés, amelyet érdemes volna megszegni, vagy a tehetetlenség erejét fitogtatva betartani. Ezzel már Kölcsey Gábor is, túristvándi lakos, 45 esztendős, nemesember, nőtlen, többé-kevésbé tisztában volt, miközben hazafelé tántorgott a csapszékből, ahol az asztal gyalulatlan deszkájára borulva bóbiskolt, ugyanis nem volt saját szőlője, tehát saját bora sem volt neki; ám sötétedés után egy órával felrázták, hogy: keresi valaki, és hogy: otthon várnak rá.

Mindenki arra számít vagy attól fél, hogy idén, 1698 tavaszán a szultán rettentő bosszút fog állni a tavaly szeptemberi zentai csatavesztésért, amelynek során a török sereg háromnegyed része belefulladt a Tiszába, és a mieink, sok más török főtiszt mellett, még a nagyvezírt is lekaszabolták; várható vagy remélhető, hogy mihelyt kizöldülnek az erdők, új nagyvezírrel és minden eddiginél nagyobb sereggel ismét elindul Magyarország felé. Csakhogy Kölcsey Gábor egy félbetépett papirosra lerajzolta a szultánt, és olyan rémült arcvonásokat rajzolt neki, hogy világosan látszott: a szultánt valósággal megbénította az őszi vereség, újabb hadjáratot indítani sehogyan sincs kedve.

Rögtön utána lerajzolta a Bécsben ülésező Haditanácsot is meg az Újjászervezési Vegyesbizottságot a pénzügyi kamarával együtt, és ezek annyira össze voltak zsúfolva azon a cédulán, amelyet Kölcsey hosszas keresgélés után talált, hogy akárki megláthatta; hiába nagyszerű győzelmünk, hiába főparancsnokunk, Jenő herceg elszántsága és rátermettsége, ha a kincstár kimerült, és nemhogy új katonák toborzására, de a meglevő sereg fenntartására sincs pénz. Mint egykor Hannibál, mi magunk is: győzni tudunk, de a győzelmet kihasználni már nem. Így a tehetetlenség erejét azzal mutatjuk meg ország-világ előtt, hogy hamarosan békét kötünk.

Kölcsey Gábor (akinek dédunokája megírja majd a Hymnus című híres költeményt, amelynek szószólója – talán egy bujdosó kálvinista prédikátor – a magyar nép zivataros századaiból, pontosabban történetünk évtizedéből szólítja meg Istent, emlékeztetve őt a magyar nemzet bűneire és jól megérdemelt szenvedéseire) vajmi kevés jószágot birtokolt egy düledező házzal az udvar közepén, ám annál fényesebb rajztehetséget mondhatott a magáénak. Akit ő lerajzolt első látásra vagy emlékezetből vagy akár képzeletből is, abból annyira élethű képmás jött létre, hogy éppen csak meg nem szólalt. Sőt azt rebesgették, hogy némelykor meg is szólal a képmások egyike vagy másika.

Csak az a kár, hogy Túristvándiban oly nagy ritkaság a papiros, mint valamely kipusztulófélben levő nemes vad, mint a főnixmadár vagy mint a fehér holló. Mert ha nagyobb mennyiségben fordulna elő, Kölcsey Gábor még többet és még csodásabb hasonlóságokat rajzolna.

Haj, hogy eltelt ez a tizenhét háborús év csupa semmiséggel, hogy rohan az idő! Aki Thököly uram zendülésekor született, ha pöccsel született, ma már kardot forgat vagy kapát-kaszát, ha pedig hasadt ágyékkal bukott ki a világra, ma már bőven el tudja viselni az anyja kínját. Kölcsey Gábor, ahogy végigtekintett a zivataros éveken, rémhírek és kalendáriumi jövendölések összefüggéstelen sorozatát pillantotta meg, és maga sem értette, mi köze volt őhozzá e sokféle közömbös furcsaságnak. Egyszer vett részt egy vármegyei nemesi felkelésben, amikor Teleki Mihályt kergették végig a Szamos mentén (sőt még csak nem is kellett kergetni, futott az magától, csak úgy lobogott a hosszú, fehér szakálla), és eljárogatott a vármegyei közgyűlésekre, máskülönben rettegő és jajveszékelő tespedés folyt egy életen át, beleszámítva az élethű rajzokat is. Hogy rohan az idő!

Ugyanakkor az is felötlött émelygő gyomrában, sajgó fejében, hogy mindez nem igaz, mert nem is rohan az idő. Egy helyben áll az idő, vagy inkább egy helyben forog (és valóban, forgott körülötte az egész világ), miközben az ember bukdácsol az időben, sehonnét sehová. És ahogy dülöngélt a sötét, felhős ég alatt, kora tavaszi sárban, figyelméből még arra is futotta, hogy észrevegye: feje fölött egy nagy madár, egy bagoly siklik hangtalanul, belevész a sötétbe, majd vissza-visszatér, és hogy meghallja, miket kuruttyolnak a frissiben előbújt békák jobb kéz felé, a Túr kiöntéseiben. Ugyanez a bagoly röpködött ugyanígy, amikor első szeretőjétől óvakodott haza huszonkilenc évvel ezelőtt, ugyanezen az éjszakán; és ugyanezek a békák rémítgették, amikor kicsiny fiúként bort vitt az apjának a csapszékről sötétedés után, keserű, nyúlós bort; ugyanazt a fejfájdító, rossz bort, amelytől a mai napon rúgott be. Apjára már nemigen emlékezett, régi szeretőjére meg aztán végképp nem; de az éjjeli madár szárnycsapásai beleégtek az eszméletébe. Soha többé nem kezdődik elölről a mai nap, de ugyanígy soha nem is ér véget. Nem bizony, legalábbis ma még nem. Tegnap lesz, ami holnap volt.

Ennek a zűrzavaros gondolatnak annyira megörült, hogy felugrott, és megcsúszott; nem sok hiányzott hozzá, hogy orra bukjék. Tizenhét háborús év után végre-valahára béke lesz.

Bár ami azt illeti, ő a maga részéről már megkötötte a békét. Egyszer, valamikor a tél vége felé, kint a mezőn, ahol vadászgatott, mellé szegődött egy óriási termetű, gazdátlan kutya, egy komondor. Ezt a kutyát Kölcsey hazavitte, elnevezte Békének, és láncra kötötte, mert a Béke veszedelmes állat volt; amilyen lomhának látszott, ha elhevert az omladozó házfalnál a februári napsütésben, olyan frissen szökkent fel egy-egy arra járó idegen láttán, és könnyedén átugrott a vesszőből font, alacsony kerítésen. Akinél kardot vagy fejszét látott, azt három lépés távolságból acsarkodva megugatta, hogy csak úgy zengett a fél falu; de a magányos csavargókat, koldusokat, félkézkalmárokat, egyéb fegyvertelen, gyáva embereket hang nélkül döntötte le az olvadó hóba, és még örülhettek, hogy a torkukat nem harapta át. Az egyik szerencsétlen így is megfulladt, mire észrevették és kiszabadították. Akkor Kölcsey láncra kötötte a Békét, és büszkén mondogatta, hogy: a Béke meg van kötve.

Most is hallatszott már messziről, hogy a Béke haragszik valakire. Az a valaki pedig őt várja, Kölcsey Gábort; alighanem ott áll a tornác mellett a megroggyant falnál, karnyújtásnyira a lánc végén ágaskodó nagy, büdös kutyától. Csak el ne szakadjon az a rossz, rozsdás lánc. Addig a fertályóráig adja Isten, hogy bírja még, amíg ő, Kölcsey hazáig elbotorkál. A borgőztől homályos, kidülledő szemek váratlanul felragyogtak, és olyasmiket láttak mélyrehatóan, élesen, amik nem látszottak sem közel, sem távol a ködös, hideg éjszakában. Kölcsey Gábor egyetlen rövid perc alatt, miközben egy lécekből összetákolt kapu mellett haladt el, meglátta régi nagy birodalmak feltámadását és hanyatlását. Ahogy a haldokló tudatában lepereg az egész élet, úgy pergett le Kölcsey Gábor előtt, alapítástól bukásig, az egész római történelem, annak ellenére, hogy jóformán fogalma sem volt róla; vagy legalábbis nehezen tudott volna elszámolni az eseményekkel és a személyiségekkel. Zűrzavaros időkben cseperedve, korán árvaságra jutva, tanulatlan ember maradt. Igaz ugyan, hogy a többi magyar nemeshez hasonlóan ő is meg tudott szólalni a rómaiak nyelvén, sőt jogrendszerük is ott motoszkált, miheztartás végett, az elméjében, ám ennek semmi köze sem volt ahhoz, amit látva látott a vaksötétben.

Erősebben átélte Róma létezését, mint akármelyik római. Mintha évszázadokat lépett volna át. Úgy mozgott, mint a régiek égboltozatán egy alakját vesztő, baljós csillagkép; mintha kezdet és vég az ő imbolygásától függött volna. Közben elesett, megütötte magát, csupa sár lett az arca; és nem tudta volna szavakba foglalni, mi az, amit lát. Sehogyan sem fért a fejébe, ami néhány perc alatt észrevétlenül történt vele. Bűntudatos arccal motyogta: „Pedig most is vannak izmos emberek… Most is vannak izmos emberek…" Aztán eszébe jutott, hogy tizenhét háborús év után hamarosan így is, úgy is béke lesz, ez most már csaknem biztosra vehető. Kisvártatva megnyugodott, folytatta útját: ő még azokat a halottakat is le tudná rajzolni, akiknek sárrá gyúrt pora most rászárad az arcára és a nadrágja ülepére.

Utóbb kiderült, hogy a Béke, aki meg van kötve, a nagygazosi birkahodályt őrizte volt, amíg azt ki nem fosztották a szatmári parancsnok, Auersperg ezredes muskétásai, vagyis a hodállyal és a birkákkal együtt Károlyi Sándor tulajdona volt. Kölcsey számára fontosabb volt a becsület, mint a Béke: nem szívesen veszett volna össze a vármegye első emberével holmi komondor miatt. Levélben kért bocsánatot Károlyi Sándortól, és mentségeinek felsorolása után tudatta vele, hogy: a kutyát személyesen szolgáltatja vissza, méghozzá amilyen hamar csak lehet. Máris felkötötte kardját és puskáját, felnyergelte a Bellonát (ez meg a hátaslovának volt a neve, bár igáslónak is őt használta, miután a másik lova, név szerint Pomona, a szatmári erődítményben teljesített fuvarszolgálatot); fogta a rozsdás láncot, amelynek túlvégére a Béke volt megkötve, és útnak indult Nagykárolyba, ahová különben is meg volt idézve tanúnak.

Nagykárolyban tudniillik zajlott egy per, méghozzá olyan per, amilyenről még soha senki nem hallott a vármegyében, és ebből a célból voltak igen szép számmal megidézve a tanúk. Hőn szeretett főispánunk, báró Károlyi Sándor, miután felkereste Bécsben, Bécsből pedig nagy fáradsággal és költséggel hazahozatta halottnak hitt bátyját, Istvánt, egyszerre csak, mindenki számára váratlanul, megtagadta, mondván: ez az ember nem is az ő bátyja, nem ám Károlyi István, hanem egy közönséges csaló. Ezzel egy időben kiköltöztette házából, és perbe fogta névbitorlás miatt.

Értsünk szót egymással, emberek: a nagyságos vitézlő főispán úr nemcsak tagad, nemcsak cáfolni kívánja, hogy a szabadult ember az ő testvére, hanem tagad és állít is egyúttal; mégpedig azt állítja, hogy az illető nem egyéb, mint a Nyalábvárott lakó Nagy Mihálynak iszákos, tekergő, tolvaj, szélhámos fia, Nagy Geci. És ezt Nagyék, ahányan csak vannak, mindannyian eskü alatt készek tanúsítani.

Rólad is tudnám tanúsítani, bizony ám, hogy nem az vagy, akinek szólítanak; nem vagy te báró Károlyi Sándor, sem pedig vitézlő nagyságos főispán, hanem Csécs Fábián vagy, szökött jobbágyom. (Ezt persze csak elgondolta Kölcsey Gábor, mondani nem mondta ki. Amióta Csécs Fábián is elszökött, végképp nem tudta, kivel végeztesse a mezei munkát. Ő maga, nemesember létére, nem állhat neki, ha majd megnő a fű, kaszálni; pénze meg nincs, hogy napszámost fogadjon. Egyébként a főispán úr csakugyan hasonlít egy kissé a gazember Csécs Fábiánra. De hát mi a hasonlóság? Testi jegyek ismétlődése, maga a két lábon járó véletlen. Vagy inkább egy láthatatlan rajzoló remekműve – és ez egy igen keserű, gúnyos gondolat volt –, aki egymás után kétszer-háromszor is gondoskodik ugyanarról az élethűségről.) Hangosan, fennszóval mást mondott:

Erőt, egészséget kívánt nagyságos vitézlő főispán uramnak.

Ezt is úgy mondta, hogy különbség érződjék tisztelet és alázat között. Akár nagy úr az ember, mint Károlyi Sándor, akár kis úr, mint Kölcsey, azért úr és úr egyre megy. Az urak, legalábbis a Magyar Hazában, egyenrangúak és egyenértékűek. Ezek után büszkén jelentette, hogy: azt a nagy termetű nyájőrző kutyát, ki február 15-én a Fűznyilas melletti réten találtatott, gazdája ismeretes nem lévén, házam tájára fogadtam és elneveztem Békének, most azonban épen és egészségesen visszaszolgáltatom vitézlő nagyságod kezeihez.

Az pedig hazugság és rágalom, hogy vitézlő nagyságod nyájőrző kutyája megfojtotta Nekeresd Jancsit vagy Borzas Jancsit, akinek, mint azt a neve is mutatja, Túristvándiban semmi keresnivalója nem volt. Fojtás vagy fulladás nem történt: a falu jegyzője részéről hivatalos megállapítást nyert, hogy az illetőnek a rémülettől hasadt meg a szíve. Úgy kellett neki, mit rémüldözik az ilyen rongyember? Talán volt valami különleges rettegnivalója?

Károlyi Sándor megszemlélte a láncra kötött komondort, megveregette bátyámuram vállát: nekem bátyámuram talált kutyája nem kell. Nincs már nyájam, elhajtották a németek, tehát nyájőrzőre sincs többé semmi szükség. Azért kegyelmed vigye innét ezt a nagyra nőtt kutyát, hát még ha nevet is adott neki, szívünknek igen kedves nevet – Béke! Béke! –, egyszóval vigye szépen haza. Csak arra vigyázzon kend, hogy jól megkösse a Békét. Még egyszer meg ne halljam, hogy a Béke szabadon garázdálkodik, vagy hogy a Béke miatt bárki fiának is megáll a szívverése.

Most elmehet, a kutyájával együtt.

Kölcsey Gábor el is ment, mindjárt, kisvártatva, csak előbb még mondott valamit. Nagyságos uram, köszönöm a Békét; megtartom és megkötöm. Így szólt. Hoztam azonban rajta kívül még valamit nagyságodnak, és azt meg nem tarthatom semmiképpen.

Elővett borzbőr tarisznyájából egy égett szélű, vaskos papírköteget. Károlyi Sándor azonnal ráismert: hogyan került ez kegyelmedhez?! – kérdezte szigorúan. Rögtön kiszólt a folyosóra, hogy nézzék meg azt a címeres ládikát, amelyben a Kártigám nevű szépséges török fogolykisasszony története őriztetik jól elzárva, írta Menander. A nagyságos asszony, Barkóczy Krisztina egyszer megharagudott vagy Kártigámra, vagy a történet valamelyik fontos mellékalakjára, és fellobbanó dühében behajította a kéziratot a kályhába a lángok közé, ahonnét Károlyi Sándor az utolsó pillanatban mentette ki. Azóta gondosan elzárva tartja a címeres ládikában.

Jött a kulcsár fejét vakarva, bajsza végét rágva, majd megemberelte magát, és jelentette, hogy: a címeres ládika le volt ugyan zárva, ám felnyitáskor üresnek találtatott, a kézirat eltűnt. Azazhogy nem tűnt el, mert íme, itt van az orrunk előtt; most érkezett lóháton Túristvándiból. Csak azt volna jó tudnunk, hogyan jutott innen oda, onnan ide. Nyilván lopás történt, és az ismeretlen tettesek, váratlan szorultságukban, elhagyták a becses kéziratot, amely még szerencse, hogy a mi Kölcsey Gáborunkhoz került, aki nemcsak az ország-fenntartó birtokos nemesség tagjaként, hanem megtalálóként is becsületes. (Mindez pedig a kastély fogadótermében zajlott, ahogy ők mondták, az „öreg házban", amelynek faláról Ká-rolyi Sándor képmása nézegette Kölcseyt kíváncsian. Már megint mit keres itt ez az ember? Kölcsey nem először, nem is másodszor járt a fogadóteremben: többnyire itt zajlottak a vármegyei közgyűlések, és ilyenkor Kölcsey, minthogy a közügyek csak untatták, szívesen rajzolgatott az előterjesztések hátoldalára. Egyik régi rajza még most is ott sötétlett a falon, Károlyi Sándor képmásával szemben: még a nyáron rajzolta, amikor a főispán úr Bécsben járt, és nem lehettünk biztosak felőle, hogy valaha is visszatér-e még. Egyébként egy Szegény Lipót nevű fiatalembert ábrázolt, mármint a rajz, aki történetesen a szépséges Kártigám egyik fontos mellékalakja volt. Nem azt állítjuk, hogy Kölcsey Gábor ismerte Kártigám igaz történetét, elvégre nem a fejében tartotta, hanem a borzbőr tarisznyában; azt viszont állíthatjuk, hogy Szegény Lipót megpillantásakor feltámadt benne az önérzet.)

Hát az úgy volt, hogy ő, Kölcsey Gábor egyik este a csapszékben üldögélt, és akkor belépett egy ember, és megkérdezte, hogy: hallott-e már valamelyikőtök patkányokat vagy egereket vagy csak egyetlenegy pockot is értelmesen beszélni? Mert én épp most hallottam, fertályórája sincs!

Megyek az úton; visítást, füttyögést hallok. Mozgást látok, odalopódzom. Éppen odasüt a hold, hát egy kiálló gyökérnél egerek és pockok gyűléseznek. És akkor odaszaladt egy valamivel nagyobb egér, aki valószínűleg hörcsög volt, és azt kiabálta: „Mondjátok meg Cinkgrefnek, hogy Cinkgruf azt üzeni, hogy meghalt Menander!" Bizony, ha ez nem volt értelmes beszéd, akkor minek van értelme?

No és hát a csapszékben csak nevettek ezen az elmés füllentésen. Miket ki nem talál ez a Nekeresd Jancsi vagy más néven Borzas Jancsi, hogy potyára kapjon egy pohár bort! Még hogy beszélnek az egerek! Még hogy meghalt Menander! Az igazat megvallva őneki, mármint Kölcsey Gábornak sehogyan sem jutott eszébe, ki az a Menander; de nem is volt ideje gondolkodni rajta, mert még abban a pillanatban előszaladt a sarokból egy szürke kis egér, és elkurjantotta magát nagy vígan: „Meghalt Menander, holnaptól én vagyok a szerző."

Kár volt pedig oly nagy legénynek lennie, mert egy szökkenéssel megérkezett a macska; rávetette magát, elengedte, pofozgatta jobbra-balra, végül a szájába vette, és eltörte a gerincét. Volt beszélő egér, nincs beszélő egér. Kölcsey Gábor akkori bódult elméjével is tudta, hogy jóval többet ivott a kelleténél, ha már egereket lát. Próbált utánanézni, hány rovása van a táblán, de vagy nem látta a táblát, vagy mindjárt kettőt is látott belőle. Majd egyszerre csak rádöbbent, már odakint a csapszék előtt, hogy az egyik vármegyei közgyűlésen ő maga emlegette Menander nevét. Menander az, aki egyfolytában írja a szépséges török fogolykisasszony, Kártigám igaz történetét.

Vagy inkább csak írta, mert meghalt.

No és tudja-e vitézlő nagyságod, mik azok a római fabulák vagy románhistóriák vagy, újabb keletű szóval, egyszerűen csak regények? Nem tudja vitézlő nagyságod. Nem baj. Nem kell mindent tudni. Ő, Kölcsey Gábor sem tudja pontosan. Mindenesetre sajnálja egy kicsit, amiért meg van halva. Annyira sajnálja, hogy amikor hazatámolygott, és nagy nehezen sikerült világosságot gyújtani, mindjárt előkereste az utolsó üres papírját, ami volt még neki, és lerajzolta Menandert.

Úgy rajzolta le, ahogyan elképzelte. Mert ő nemcsak látás után vagy emlékezetből, hanem képzeletből is élethűen rajzol. Egy halottat élethűen lerajzolni: ez ám csak a szép, komoly feladat!

Amikor viszont elkészült, akkor, mi tagadás, megijedt egy kicsit. Hogyan töltse most már az éjszakát egy fedél alatt a halott szerzővel? Mi lesz, ha megmozdul a sötétben, vagy ha megszólal? Részegségében az jutott eszébe, hogy beteszi a halott szerzőt a kályhába. Ott nemigen fickándozhat, viszont meg sem perzselődhet, mert ő, Kölcsey Gábor, tüzelőfájából – ám ezt korántsem panaszképpen mondja – már januárban kifogyván, azóta egyszer sem fűtött be.

Reggel a Béke csaholására, nagy émelyegve felébredvén, benyúl a kályhába: hát, uramfia, szerző helyett a szerzeményre bukkan! A kihűlt hamuban ott hevert mindaz, ami elkészült a szépséges fogolykisasszonyból, vagy legalábbis annak egy igen jelentős része. Valaki régebben a tűzbe dobhatta, de arról ő, Kölcsey nem tehet. Egy kicsit meg volt égve a szegélye, és ebből jött rá, hogy ez csakis a Nagykárolyban őrzött példány lehet. Milyen kár, hogy jóformán egy sort sem olvashatott ebből a kivételes remekműből, mert a sok rajzolástól elromlott a szeme, és hiába kért pápaszemet, nem kapott. Rögtön arra gondolt, hogy a Békével együtt ezt a római fabulát is visszaviszi jogos tulajdonosának, sőt felkínálja rajztudását is! Mert ő mindent és mindenkit le tud rajzolni: Thököly uramat meg a szultánt meg a császárt meg a Haditanácsot! Mi több: ha kell, Kiss Albert szökésben levő kuruc haramiavezért is! Vagy akár vitézlő nagyságod harcban elveszett bátyját, a régi Károlyi Istvánt; rendelkezzék velem vitézlő nagyságod!

Ám Károlyi Sándornak volt elég baja enélkül is, nem hallgatott a részeges fecsegőre. Intézkedett, hogy zárják el a kéziratot, és a ládika mellett őrködjék valaki. Továbbá, hogy Kölcsey Gábornak adjanak egy szekér tűzifát és fél rizsma beíratlan papírt. (Utóbb meggondolta magát: elég lesz neki negyed rizsma is.) Kölcsey Gábor pedig, mint az magyar nemeshez illik, fejébe nyomta süvegét, megcsörgette a Béke rozsdás láncát, és kiballagott a Lebuki csárdába tanúskodni. Ott ülésezett a vizsgálóbizottság, ott falatoztak és veszekedtek, sok tucat más tanú mellett, Nagy Geci testvérei. Ott pusmogtak, vakaróztak, pipáztak, bámulták a levegőt. Ott bömbölték: „Most ez egyszer jól van dolga testvérünknek, Nagy Gecinek, most ez egyszer ő a Gyanús Pista!" Ott vallotta Kölcsey Gábor, amikor nyolc- vagy kilencnapi várakozás után sorra került, eskü alatt, hogy: ő a régi Károlyi Istvánt, aki 1686-ban eltűnt, jól ismerte, jól emlékszik is rá; viszont ezt a mostani Károlyi Istvánt, aki a szmirnai fogságból szabadult, egyszer sem látta. Ezért ő nem is megmondhatója, hogy vajon egyazon személyről vagy két különbözőről van-e szó, ám szükség esetén készen áll, hogy lerajzolja emlékezetből az egyiket, képzeletből a másikat, és így mód nyíljék összehasonlításukra.

Csakhogy a bizottság, amely már előzőleg százharmincnyolc tanút hallgatott meg, vajmi kevés érdeklődést mutatott a 139. számú tanú rajztudománya iránt.

Így aztán Kölcsey Gábor a Bellona hátán hazaporoszkált Békével; mögötte jó hangosan zörgött az egy szekér tűzifa (már amikor el nem akadt egy-egy kátyúban), borzbőr tarisznyájában félénken lapult a kenyér és a szalonna mellett negyed rizsma szép tiszta papír. Hazaérve még aznap elment a csapszékbe, ahol két héttel korábban a szerző haláláról értesült. Berúgott, elbóbiskolt; zokszó nélkül tűrte, hogy leszálljon az este.

Aztán bejött egy ember, és felébresztette: ne aludjék, siessen, valakik várják otthon. Még ebben a fejezetben meglátja az olvasó, kik várják otthon Kölcseyt, most azonban hagyjuk, hadd bukdácsoljon úton-útfélen, hadd képzelje magát a faluvégi sötétben válaszúton álló Herculesnek, hadd röpködjön feje fölött Minerva baglya. Hagyjuk hazatérni, mi pedig nézzünk olyan irányból a történet szövedékére, ahonnét látszanak a főhős, Károlyi Sándor kezében összefutó szálak.

Ekkoriban – tél végén, kora tavasszal – Károlyi Sándor leginkább azon töprengett: vajon lesz-e háború, s ha igen, az milyen terheket ró a vármegyére, milyen új csapásokkal és megpróbáltatásokkal jár. Ő még nem tudhatta, amiről Kölcsey Gábornak és az olvasónak már tudomása van, ő még csak remélhette, hogy a hadviselő felek mindannyian kimerülvén, és a borzalmas tizenhetedik század a végéhez közeledvén, végre-valahára béke lesz. Idevágó reményét nem érezte rózsásnak, mivel tudta, hogy Magyarországon csaknem kétszáz éve minden emberöltő ilyesmiben reménykedik, mindannyiszor hiába. Továbbá azt is tudta, hogy a szatmári erődítményben sürgő-forgó háborús készülődés folyik.

A Magyar Haza sorsán kívül két processzus foglalkoztatta különösen sokat. Így kell őket neveznünk, processzusnak, a szó két különböző értelmében. Az egyik egy folyamat volt, annak a betegségnek a folyamata, amely a kis Lackó szervezetén hatalmasodott el néhány héttel az itt olvasható események előtt. A másik volt az a per, amelyet Károlyi Sándor a magát makacsul bátyjának, Ká-rolyi Istvánnak állító személy ellen indított, akit most már Gyanús Pista néven illett emlegetni; voltaképpen ez is folyamat volt, amennyiben folyamatba tétetett csaknem ugyanaznap, amikor Lacika állapota rosszra fordult, vagyis nemrég. Bár ebből következik, hogy Károly Sándor már hónapok óta készülődhetett rá nagy titokban.

Még el sem indult Bécsbe, hogy találkozzék halottnak hitt bátyjával, aki csodával határos módon szabadult meg Szmirnából, ahol török fogságban sínylődött, amikor ő, Károlyi Sándor már javában gyűjtötte a gyanújeleket, hogy nem azt az embert fogja megpillantani Bécsben, akire majd rá kell ismernie. Hanem valaki mást. Egy vér- és névbitorlót.

Most mindenesetre úgy rémlett, mintha a két processzus, a betegség és a per valamilyen közvetett módon összefüggne vagy legalábbis kiegészítené egymást.

A Szmirnából szabadult embert akkor kellett kitoloncolni Olcsvára, méghozzá sürgősen, amikor Szatmárról visszatérve (ahol gyónnia és áldoznia kellett volna a minoritáknál, ám ehelyett garázdasága és egy félreértés, amennyiben az őrség összetévesztette a régóta keresett Matkó István prédikátorral, csaknem akasztófára juttatta), részeg fővel Istent káromolva belelőtt az égbe, majd kivagdalta azt a kis meggyfát, akit Lacika születésének tiszteletére ültettek négy és fél évvel ezelőtt, fent a kápolnadombon.

Legalábbis a gyerek édesanyja, Barkóczy Krisztina ezt mondogatta messziről jött vendégeinek: hogy a kisfiú születésekor ültették, örömükben. Miért is mondta volna el átutazóknak, távoli embereknek az igazat: hogy korántsem örömükben, hanem bánatban és aggodalomban plántálták Lacika meggyfáját, egy javasasszony imádságai közepette. Ez a javasasszony tudniillik azt mondta (különben úgy hívták, hogy Rekettye Pila), és akkor már az alig másfél esztendős Károlyi Lászlóban alig pislákolt az élet: egyetlen remény van a gyermek életéhez, újholdkor plántált meggyfa, mert abban lakik fiatok egészsége.

Sem Károlyi Sándor, sem Barkóczy Krisztina soha nem hitt babonákban, mégis azt kellett látniuk, hogy a faültetés után Lacika állapota jobbra fordult, főleg miután a fa megvirágzott és meghozta első gyümölcseit. Most pedig, miután a kápolnadombon gyámoltalanul végignézte, amint a gazember Pista bácsi elpusztítja az ő kis meggyfáját, még aznap felszökött a láza. Sírva illesztgette össze, simogatta a fadarabokat, amelyekből még szivárgott az élet nedve; aztán félrecsuklott a feje, összerogyott, és elvesztette az eszméletét. (Úgy képzelje az olvasó ezt a jelenetet, hogy éppen határjárás zajlott a kápolnadomb oldalában, amelyen Barkóczy Krisztina is jelen volt a kis Lacikával: az újonnan érkezett sváb gazdák számára mértek ki földeket. Gyanús Pistának arra vezetett az útja. Meglátta a virágzó fácskát: „Mit virágzol ilyen vidáman?", kiáltotta, és, mielőtt kardjával kivágta volna, megpróbálta kézzel kitépni, miközben az odarohanó Lacikát jól megrázta, és odavágta a földhöz, mint egy újszülött kutyakölyköt.)

Jött Barkóczy Krisztina sápadtan, dúlt arccal, kialvatlanul; azt a kissé szegényes öltözékű nemesembert, aki éppen búcsúzkodott, hogy átballagjon a Lebuki csárdába tanúskodni, alig méltatta fejbiccentésre. (Az is minek ballag, ha egyszer van lova. Lóhátról beszéljen a magyar ember, már aki azt akarja, hogy kutyaugatásnál többet számítson a szava. Csáky Lászlóról mesélik, hogy a nászéjszakáján lóháton jelent meg a hálószobában, felesége pedig ezek után huszonkilenc évig úgy imádta, mint egy félistent, bár alapjában véve gyönge jellemű, pipogya ember volt, akit rücskös arccal vert meg a sors.) Könnyek között emlegetett egy orvost, név szerint Köleséri Sámuelt, aki még mindig nem érkezett meg Nagybányáról, pedig már háromszor is hívattuk.

Károlyi Sándor tudta, miért nem jön Köleséri: azért, mert nem jöhet. Aki Nagybányáról fegyveres őrség, valamint a szatmári katonai parancsnok oltalomlevele nélkül kiteszi a lábát, azt vagy elhurcolják a helyőrségi katonák, vagy kifosztják a kuruc haramiák, és ráadásképpen eltörik a sípcsontját, hogy lassabban sántikáljon. Károlyi Sándor hiába üzent, hiába írt Auersperg ezredesnek, főispáni méltóságával sem tudott Köleséri medikus részére oltalmat kieszközölni.

Így tehát a betegség gyorsabban, a per viszont lassabban haladt a kelleténél, mivel nem volt jelen a vizsgálóbizottság elnöke, Benkovits Ágoston váradi püspök. Neki történetesen ugyancsak Nagybányán akadt egy kis dolga: az egyházmegye vezetőjeként elkísérte Auersperg ezredest a régóta esedékes nagybányai büntetőexpedícióra (amely részben a közbiztonságot, részben a vallási kiegyenlítődést volt hivatva szolgálni), hogy majd jelen lehessen a lutheránusoktól visszafoglalt Szent István-templom újjászentelésén.

Onnét, Nagybányáról, a hadiesemények sűrűjéből üzente: folytassák le az eljárásból mindazt, amit megenged a jogszabály (az pedig Benkovits távollétében vajmi keveset engedett meg); mihelyt a törvényesség erői megtisztítják Nagybányát és környékét a kurucbűnözőktől, ő, Benkovits még aznap történetünk helyszínére siet, és a vizsgálóbizottság élén elfoglalja elnöki posztját.

Ehhez mindjárt hozzátesszük, hogy nem Benkovits püspök volt az egyetlen személy, akinek távolléte számottevően lassította a peres eljárást. Még valaki hiányzott, ez pedig nem volt más, mint az alperes, báró Károlyi István vagy más néven Gyanús Pista, a Szmirnából szabadult ember. Történetünk idején (és ez ma sincs másképp) a jogrend úgy intézkedett, hogy: amennyiben az alperes nyomós indok híján, erről szóló érvényes igazolás nélkül nem jelenik meg az idézésre, úgy makacsság miatt elvesztette a pert.

Ráadásul, mint azt az egyik ülnök, báró Klobusiczky Ferenc megállapította: uraim és barátaim, ez már nem polgári perlekedés, ez már bűnhesztési tárgy! Aki álnevet öltve más nemzetségbe magát befúrni és ennek díszét, örökségét jogtalanul megszerezni törekszik, rang-, vér- és névbitorlás bűncselekményét valósítja meg, és az 1655. évi 46. törvénycikk értelmében nehéz vasban töltendő örökös rabságba esik. Ha pedig bűncselekmény gyanúsítottja nem jelenik meg az idézésre, akkor, ha közrendű személy az illető, megfogatik és elővezettetik; ha nemesember, úgy vármegyei közgyűlés dönti el, vajon fog-e üldöztetni; ha pedig főrend, akkor császári és királyi parancs intézkedik elfogatásáról.

Mármost a szabadult ember, amíg nem bizonyosodott be róla a név- és rangbitorlás, főrendű személynek számított, és híre-hamva sem volt olyan uralkodói parancsnak, amely elfogatását rendelte volna el. Ráadásul nyomós indoka volt rá, hogy távol maradjon a bizonyítási eljárástól: éppen Diószegen ülte lakodalmát Koncz Boldizsár özvegyével, Jósika Judittal.

Ennek a szerencsétlen Koncz Boldizsárnak valamikor nagyon régen azt jósolta a halottlátó asszony (egyébként ugyanaz a Rekettye Pila, aki a kis Lackón egyszer már segített, és akit, igazi tanult orvos híján, Károlyi Sándor ismét kénytelen volt elhívatni Penészlekről), hogy muzsikaszótól fog szétrepedni a feje, és hát a Koncz nyakán ülő kopasz fej nagyjából fél évvel ezelőtt, valamikor a tél kezdetén csakugyan szét is repedt. (Hogy muzsikaszótól repedt-e szét vagy valami mástól, például egy vastag dorongtól, most azon kár volna töprengenünk.)

Mármost ez mind szép és jó; bár azt mindannyian sajnáljuk, hogy Konczné őnagysága harminckét éves fejjel özvegységre jutott (igaz ugyan, hogy rosszul élt az urával). No de ki adott rá engedélyt, hogy jóval a gyászév letelte előtt, amikor férjének teste még jóformán ki sem hűlt, újból férjhez menjen? Ehhez legalábbis a váradi püspök jóváhagyására volna szükség!

Szó szót követett, és kiderült, hogy valóban a váradi püspök hagyta jóvá az idő előtti házasságkötést. Ott lobogott az irat vagy annak hiteles másolata az alperes jogi képviselőjének fehér kesztyűs kezében. Az ügyvédet Gajzágónak hívták, fogunk még találkozni vele, ám ennél most érdekesebb, hogy a váradi püspök, mint azt már említettük, Benkovits Ágoston volt, a vizsgálóbizottság elnöke.

Nos rendben van, az asszony részéről tehát nincs akadály. Ő lehet menyasszony. Csakhogy a vőlegény szénája még így sincs rendben. Azt vajon ki engedte meg, hogy egy bűnügyi kereset alá vont Szatmár vármegyei személy Bihar vármegye területén, ahol Diószeg találtatik, a vizsgálat ideje alatt házasságot kössön? Ahhoz már a főispánnak kellene hozzájárulnia, nem éppen a miénknek, hanem a Bihar vármegyeinek!

Mire Gajzágó benyúlt az irattárcájába, hogy csak úgy villogott a fehér kesztyűje, és hipp-hopp elővarázsolt még egy írásművet, amelyet Bihar vármegye főispánja állított ki és írt alá; szabályszerűen le is volt pecsételve. Úgy hisszük, az olvasót nem éri túlzott meglepetés, ha tudomására hozzuk: Bihar vármegye örökös főispánjának történetünk idején az volt a neve, hogy Benkovits Ágoston.

Jó szervezőképességű, körültekintő, egyszersmind erélyes ember lévén, a püspökség mellett az uralkodó jónak látta ezzel a fontos világi méltósággal is felruházni, Benkovits pedig roppant büszke volt rá. Mondogatta, hogy harminc-esztendei török megszállás után jobb kezével a vármegyét, bal kezével az egyházmegyét szervezi újjá, ám ez nem azt jelenti, hogy ne tudná a jobb kéz, mit művel a bal. Szerette az ilyesféle ártatlan tréfákat. Szavajárása volt, hogy: „Váradi püspök vagyok, nem pedig szmirnai beglerbég!", és hogy: „Római egyházban élek, nem pedig római fabulában!" Utóbbi szavait alighanem figyelmeztetésnek szánta a messzeségből, mert a vizsgálóbizottság első jelentése annyira színes, csapongó és fordulatos volt, hogy leginkább egy római fabulára vagy románhistóriára emlékeztetett. Sőt nemcsak emlékeztetett rá, hanem részben az is volt: utóbb kiderült, hogy Kártigám török fogolykisasszony igaz történetének néhány lapja, amelyet egy ismeretlen tettes kicsempészett a kastélyból, összekeveredett a jelentés lapjaival, olyannyira, hogy Benkovits Ágoston, aki a forrongó Nagybányán egyébként sem fordíthatott elegendő figyelmet a névbitorlási ügyre, két kerékbetörés között (ugyanis ő gyóntatta a katolikus vallású halálraítélteket) sehogyan sem jött rá, hol végződik a római fabula és hol kezdődik a hivatalos jelentés.

Ekkor történt, hogy Barkóczy Krisztina, akit kisfia betegsége már amúgy is felzaklatott, behajította a kéziratot a kályhába, a lángok közé, úgyhogy a nagyságos asszony kétségbeesett kiáltozására besiető Károlyi Sándor a lapokat már csak üggyel-bajjal tudta kimenteni a tűzből. Ezt az esetet egy évvel később, a karlowitzi béketárgyalásokon Andró gróf, a spanyol király követe úgy mesélte Luigi Marsigli császári ügyvivőnek, hogy Menander, a mű szerzője meghalt, és a szerző halála miatt olyan dermesztő hideg áradt Kártigám török fogolykisasszony igaz történetéből, hogy a kályhában kialudt a tűz, és a kéziratnak éppen csak a széle perzselődött meg egy kicsit.

Úgy hisszük azonban, hogy ez csak amolyan elmés mondás volt a spanyol követ részéről, egyike azoknak a félig poétikai, félig politikai kétértelműségeknek, amelyek mentén a tárgyaló felek a békekötés felé tapogatóznak 1699 tavaszán. Mindenesetre a Nagykárolyban összeült vizsgálóbizottság még a bizonyítási eljárást sem zárhatta le az alperes Gyanús Pista meghallgatása nélkül, ítéletet pedig végképp nem hozhatott.

Helyzetére és rangjára való tekintettel Károlyi Sándor egyszer sem jelent meg a Lebuki csárdában, ahol a tanúkihallgatások zajlottak, ám tiszttartójától, egyszersmind jogi képviselőjétől, Kereskényitől mindennap részletes beszámolót hallott a fejleményekről. Igaz, Kereskényinek sok egyéb dolga is akadt: ő látta el építőanyaggal a svábokat, mert ugyan bőséggel jutott vályognak való pelyva és agyag, de szálfát már tőle kértek (méghozzá sokat, mert makacsul ragaszkodtak hozzá, hogy favázas házakat építsenek, mint a Hajmátban, ahogy szülőföldjüket, Württemberget nevezték), ezenkívül a tavaszi vetést is ő irányította, és ő felügyelte az újbor ilyenkor esedékes átfejtését, amiért hol Érkávásra, hol pedig Tokajba, ahol Károlyi Sándornak szintén volt szőlőskertje, kellett utaznia.

Így tehát Károlyi Sándor majdnem annyi hasznát látta, mint kárát annak, hogy a per lassabban haladt a kelleténél. Egymás után több levelet is írt Koncz Boldizsár özvegyének, Jósika Juditnak: szép szóval intette, ne kapkodja el a férjhezmenést. Rossz házasság lesz a halott emberrel való házasság, márpedig az én bátyám, Károlyi István meghalt a zentai harcmezőn 1686-ban. Jósika Judit szívélyes hangú válaszlevélben kívánt jó egészséget főispán uramnak és immár kedves jó sógoromnak, majd illő tisztelettel aziránt érdeklődött: vajon egy halott ember tud-e levelet írni, mint kegyelmed, vagy mint kegyelmednek legalázatosabb szolgálója, vagyishogy én, Jósika Judit? Mert nekem tudomásom van róla, hogy Károlyi István írt egy levelet Belgrádból, ahol raboskodott, és Drinápolyból is írt kegyelmednek, sőt Kücsük Csekmedzséből is küldött levelet; vagyis nem halt meg a zentai csatatéren, hanem hónapok, évek múlva is élt még, és nekem erről tudomásom van!

Sehogyan sem jutott eszébe Károlyi Sándornak, mi lehet az a Kücsük Csekmedzse. Talán valami falu vagy város. Tehát vállat vont, és azt felelte, hogy: a tudomás még nem bizonyíték! És ez az ember, aki bátyámnak hazudja magát, nem írt levelet sem Drinápolyból, sem abból a bizonyos Kücsük Csekmedzséből, mert ez még a nevét sem tudja leírni!

Ám ez a figyelmeztetés, ha netán lett volna is foganatja, elkésett, mert addigra már javában zajlott a lakodalom Diószegen, és a násznép egyszer sem kérdezte meg a vőlegénytől, tud-e írni vagy sem. Károlyi Sándort egyszerre csak úgy rázta meg a bűntudat, mint szélroham a pusztában álló fát. Körülnézett az üres fogadóteremben, szemébe nézett saját képmásának, és nem értette, mi a bűne, miféle vétkét kellene jóvátennie. Megpróbált a lelkébe pillantani, de ott nem látott semmit. Legfőképpen a lelkét nem látta.

Még leginkább lyukakat látott, kerek lyukakat. Azokat nyilván a lelkifurdalás kaparta benne, az vájta és mélyítette ki, de azt már nem látta, hogy a lyukak mibe mélyednek bele. Néhány hónapja, amióta Bécsből visszaérkezett állítólagos bátyjával, sűrűn törtek rá tépelődő, kínzó gondolatok, amelyek mélyen idegenek voltak gyakorlatias jellemétől, józan vérmérsékletétől. Nem volt szokva hozzájuk, nem tudott velük megbirkózni, képtelen volt elhessegetni őket.

Mert ha minden jóra fordul, ha megnyeri a pert és felépül a kis Lackó, abból is mi haszna lesz neki? Ez a beteges, tökéletlen, csenevész árnyék lesz az utódja? Ez a kivágott meggyfa? Hogyan is bírnák el az ő gyönge kezei a család minden hatalmát és vagyonát? Még ha megéri is a férfikort, hogyan gondoskodik annyi sok jószágról és cselédről? S hogyan viszi tovább a családot? Miféle gyermekei lesznek az ilyennek?

Ó, hogy miért is nem örökítheti rangját és vagyonát a másik, egészséges fiára!

Ugyanis az imént, amikor a lelkébe nézett, egy pillanatig látta önmagát elhízva, megvénülve, és látott maga körül ugrándozni egy élénk, pirospozsgás fiúgyermeket, négy-ötéves formát: az kell, hogy legyen az ő másik, egészséges fia! Ráeszmélt, amire még sohasem gondolt, hogy az utóbbi két-három évben csakugyan elhízott és megvénült, pedig mindössze huszonkilenc éves. Másik, egészséges fia pedig nincs neki. Nem létezik, nem jött a világra. Neki csak ez az egy fia van, ez a vézna.

Egy ostoba, szeszélyes gondolat fészkelte be magát a fejébe: hogy a két processzus, a gyors betegség és a lassú per ugyanazt a nehezen kimondható szörnyűséget alkotja meg. Mintha Kártigám török fogolykisasszony római fabulája tovább íródnék Menander halála után is, csak éppen görcsös fadarabhoz hasonló tömkeleggé sajtolódnának össze a kéziratlapok. Ami az alperes ügyvédje részéről tagadás, ugyanaz növekszik Lacika torkán is, csak épp nem tagadás, hanem dagadás. Emiatt a dagadás miatt a kisfiú sípolva, kapkodva nyeldekli a levegőt, ahogy a tanúk is ide-oda kapdosva, sipító hangon adják elő tagadó értelmű vallomásaikat.

A kisfiú betegágyánál a nagyasszony, Barkóczy Krisztina virrasztott. Ő is mintha tíz évet öregedett volna hat hónap alatt, amióta férje hazahozta Bécsből a szabadult embert. Nemcsak megőszült, nemcsak felbolygatták arcvonásait az álmatlan éjszakák, hanem az is látszott rajta, hogy már nem vár semmilyen örömöt az élettől. Csüggedt arckifejezését egyvalami enyhítette, a remény: hátha csoda történik, és Lacika minden emberi számítás dacára meggyógyul, megmarad. Az anya felsóhajtott. Szaporán pislogott a virrasztástól és könnyhullatástól gyulladt, rövidlátó szemeivel. Igaz ugyan, hogy a jó Isten hagyta meghalni saját egyszülött fiát a keresztfán. Ha önmagára ilyen fájdalmas veszteséget mért, mit várjunk tőle magunknak, bűnös halandók? Ám Istennek nemcsak szigora van, hanem kegyelme is van: hátha Károlyi Sándor egyszülött fiát nem hagyja meghalni palántaként, hanem hosszú, küzdelmes, boldog életre tartogatja.

Némelykor elszunnyadt egy-egy órára, csak úgy ültében. Olyankor egy Zsófi nevű idősebb szolgáló cserélgette a kisfiú torkán a borogatást. (Nemigen tudták, mitévők legyenek: Köleséri medikus nem jött, hiába hívták, a városi borbélyhoz pedig, aki azon a véleményen volt, hogy ki kell metszeni a dagadt részt, nem volt bizalmuk. A hidegvizes borogatás mást nem tesz, csak jót, annyi biztos.) Három átvirrasztott éjszaka után is alig tudta rábeszélni úrasszonyát, hogy végre vetkőzzék le és feküdjék ágyba: mit sem használ a gyermeknek azzal, ha végül nagyságod is beteggé teszi magát!

Hívatták Rekettye Pilát, a penészleki tudós asszonyt. Az ő tudománya egyszer már segített, hátha most is többre való, mint semmire. A javasasszony vonakodott, kérette magát: Szatmár vármegyében nem volt ritkaság a boszorkányégetés, no és ha vitézlő nagyságod mégiscsak elveszíti a pert, nekem, szegény tudatlan öregasszonynak vajon ki lesz a védelmezőm? Ám végül mindenképp el kellett jönnie, ha másért nem, hát azért, mivel halottlátói minőségében tanúként is megidéztetett a vizsgálóbizottság színe elé. Ott Rekettye Pila meg is jelent, a hozzá intézett kérdéseket meg is válaszolta, ám ezáltal a vizsgálóbizottság nem lett okosabb, ugyanis Rekettye Pila csak a három esztendősnél frissebb halottakat látta meg. Régebbi halottakat meglátni és megszólítani kevés az ő tudománya, mert az már boszorkánysággal határos volna; és ő az efféle gyanúnak még az árnyékától is úgy félt, mint a tűztől.

Kérdezték tőle, hogy: látja-e kend a halott Károlyi Istvánt? Mire ő bement egy sötét kis kamrába, majd kijött, és megesküdött a Szentháromságra, hogy: ő bizony nem lát senkit, nem látja a halottat. Ami vagy azt jelentette, hogy Károlyi István régi halott, vagy azt, hogy most is él.

Azalatt az egy hét alatt, amíg sorra került a vizsgálóbizottság előtt, mindennap, mihelyt hívatta Barkóczy Krisztina, talicskára ült, átguríttatta magát a kastélyba, ott vagy a fűtő, vagy a kertész ölében felvitte a lépcsőn, és letette a betegszobában. Nézte a tudós asszony a betegágyban vonagló kicsiny testet, és nagy kelletlenül azt mondta, hogy: ennek a gyermeknek az életfáját karddal kivágták, itt már az ő tudománya kevés. Ezt a nagy bajt meggyógyítani boszorkánysággal volna határos, márpedig őrá efféle gyanúnak még az árnyéka se hulljon!

Egy héten át mindennap eljött, és mindennap ugyanezt mondta. Végül az utolsó napon, Barkóczy Krisztina hosszas könyörgésére, sűrű könnyhullatására, gyászos kérdezgetésére, hogy: akkor tehát nincs már semmi remény?!, nagy kelletlenül azt felelte, hogy: de van. A végső remény még hátravan, csakhogy a végső remény maga a halál.

Ápoljátok a gyermeket hét éjen át, hét napon át. A hetedik napon eljön a halál. Itt lesz a betegszobában köztetek, és megnézi a beteget: most rögtön ragadja-e magával vagy valamikor később. (Az anya imára kulcsolt kézzel suttogta: később! Később! Hetven év múlva! Húsz év múlva! Csak most még ne!) A halál, majd meglátjátok, odamegy a betegágyhoz, és ott megáll. Ha fej felől áll, megmarad a beteg, ha láb felől áll, meghal a beteg. Ennyi az én tudományom, többet ne várjatok.

Attól fogva Barkóczy Krisztina várta a halált. A halál pedig nem jött és nem jött; bizonyára máshol is akadt neki dolga. Az a régi Károlyi, aki csináltatta volt a betegágyat, furcsa dolgot kért az asztalostól: az ágy alsó vége legyen két arasznyival szélesebb, mint a felső. Bizonyára sokat betegeskedett, fektében sok holmira és készületre volt szüksége, és azt mind az ágy végébe rakodta. Aki a betegszobába lépett, az ajtó felől hosszabbnak látta az ágyat, mint amilyen volt, az ablak felől pedig rövidebbnek látta volna, ha addigra hozzá nem szokik a szeme.

Olyan volt a betegágy, mint egy ladik. Mint azok a nagyobbacska halászcsónakok, amelyek teljes szélességében elállták a Tisza egyik-másik kanyarulatát, és a halászok a vezényszó hallatán egyszerre kezdték húzni a csónakok közé feszített hálót. És valóban, Lacika úgy tátogott, úgy vergődött az ágy közepén, akár egy szárazra vetődött nagy hal, mintha őt is most fogták volna ki a Tiszából. A folytonos erőlködéstől annyira kidülledt a szeme, hogy sem becsukni, sem kinyitni nem tudta teljesen. Talán ő is azt figyelte, kezdődik-e már a csónakázás, jön-e már a halál. Ám a halál egyelőre nem jött.

Barkóczy Krisztina, miközben kamillát, zsályát és fodormentát rakott a kisfiú nyakára, férje utólagos beleegyezésével felhozatta a betegszobába azt a címeres ládikát, amelyben a Kártigám nevű szépséges török fogolykisasszony őriztetett kulcsra zárva. Mondotta Károlyi Sándornak: ő most már a haláltól sem fél, miért félne tehát holmi római fabulától vagy románhistóriától? Igaz, hogy megharagudott Menanderre, amiért annyit hazudott, ám azóta Menander egyet sem hazudik, mert meghalt, és ő, Barkóczy Krisztina többé nem haragszik rá. Haragudott, ez igaz, Kártigámra is, de amennyire haragudott rá eddig, oly figyelmes őrzője lesz ezentúl; és – fejezte be – most már ha akarná, sem vethetné tűzbe a kéziratot, mert áldott meleg idők járnak, mától fogva nem fűtünk.

Így a ládika felvándorolt a betegszobába, helyet foglalt az asztalon a tégelyek és a flastromok mellett. Károlyi Sándor vállat vont, nem érdekelte már a kézirat. Nem hitte, hogy bármi haszna is lehet belőle. Hiába mondják, hogy a szerző halála után tovább íródik a kézirat (ahogy a halottaknak is egy darabig növekszik még a hajuk és a körmük), ami csak úgy íródik magától, az nem sokat ér. Különben a bajor választófejedelem egyetlen fia szintúgy négy és fél éves, mint az itt fekvő Ká-rolyi László, és ugyancsak beteg. Együtt haldoklik a spanyol királlyal, akinek utódjául van kijelölve; azaz nem együtt, hanem külön-külön. Az öreg király Madridban, a kis trónörökös az amszterdami kikötőben, egy hajó fedélzetén.

Alighanem ott jár most a halál, ott van intézkednivalója, onnét fog idejönni hozzánk, hacsak útközben el nem fárad.

A fodormenta és a kamilla, főleg a fodormenta, vagy talán az áldott jó tavaszi meleg mintha egy kicsit használt volna. Lacika valamivel könnyebben kapott levegőt. Sokat aludt, ami nem csoda, hiszen kimerítette a betegség; álmában is nyitott szájjal küzdött minden korty levegőért. Barkóczy Krisztina eleinte alig bírta levenni a szemét az ágy közepén tátongó szájról: attól félt, hogy kibújik belőle valami feketeség. Majd lassacskán megnyugodott; valakitől hallotta, hogy ilyen kicsi fiú még a köldökén keresztül is kap némi levegőt. Elővette a ládikából a kéziratot, elolvasott néhány sort, aztán elrestellte magát, és a kéziratot visszazárta a ládikába. Különben is alkonyodott már, nemigen lehetett megkülönböztetni egymástól a betűket, bár még nem volt egészen sötét a szobában.

Nézte a gyerek hasát, amint a homály felszínén fehéren ringatózva süllyed és emelkedik. De hiszen még a kenyértészta is lélegzik a hasán keresztül, attól annyira lyukacsos a kenyér! Ugyanolyan szürkésfehér volt a kisfiú csupasz hasa, mint a Kártigámról szóló történet, vagy azért, mert az esti sötétben összeolvad a papír a szöveggel, vagy mert egy magával ragadó jelenet olvastán könnybe lábad a szemünk.

Barkóczy Krisztina sehogyan sem tudott visszaemlékezni rá, mikor vette ki másodjára Kártigámot a ládikából. Pedig hogy kivette, az biztos: ott feh