Szereplők

 

ZÁPREL – az élelmiszer-áruház vezetője

VALI, JULI, ILDIKÓ – pénztárosnők és sorsistennők, idősebb asszonyok

IRÉN, HELÉN, SZERÉN, KISGÖMBÖC – eladónők, fiatalabbak

CIGÁNY – takarító

HAUSER – biztonsági őr

HENTESEK – három férfi, khtonikus lények kara

MASAVÁRI – fogyasztóvédelmi megbízott

DR. BERG – az igazgatótanács megbízottja

TOLVAJ

VÁSÁRLÓ

 

További vásárlók, eladók, biztonsági őrök, anyagmozgatók stb., az áruház szokásos figurái. Pénztárosnő és Hentes nem jelenik meg több a színen, csak a fent említett karok tagjai. A Tolvaj és a Vásárló szerepe kettőzhető, bár az előbbi férfi, az utóbbi női figura.

 

Játszódik napjainkban egy élelmiszer-áruházban.

 

(A darabban vendégszövegként szerepel József Attila Lebukott című verse, illetve átdolgozott formában Goethének Kleist Kohlhaas Mihályáról alkotott véleménye, valamint fordulatok a Kohlhaasnak címzett történeti Luther-levélből. Goethe szövegét lásd Heinrich von Kleist: Elbeszélések, Jelenkor, Pécs, 2001, 271-272. oldal, Földényi F. László fordítása; Lutherét ugyanott, 254-255. oldal, Márton László fordítása.)

 

 

ELSŐ FELVONÁS

 

 

1.

 

Ko­ra reg­gel, nyi­tás előtt. Ci­gány egy kis ke­re­kes ko­csit húz, raj­ta felmosóvödör, part­vis, tisz­tí­tó­sze­rek, a part­vis­nyé­len kis­rá­dió fi­tyeg, épp vé­get ér az idő­já­rás-je­len­tés, majd ze­nét su­gá­roz­nak. Ci­gány át­ve­szi a szót a rá­di­ó­tól. Eköz­ben meg­je­len­nek a Pénz­tá­ros­nők, a ma­ga­zi­nok áll­vá­nyá­ról le­vesz­nek egy-egy la­pot, azo­kat ol­vas­gat­ják, előbb né­mán, az­tán ki-ki fenn­han­gon. A je­le­net vé­ge fe­lé be­né­pe­sül a szín, meg­je­len­nek (Kis­göm­böc ki­vé­te­lé­vel) az el­adó­nők, il­let­ve az anyag­moz­ga­tók és a biz­ton­sá­gi őrök is.

 

CIGÁNY: Ma haj­nal­tól tar­tós eső­re és meg-meg­úju­ló észak­nyu­ga­ti szél­re szá­mít­ha­tunk. A lá­tá­si vi­szo­nyok kor­lá­to­zot­tak, en­nek meg­fe­le­lő­en köz­le­ked­jünk. A hő­mér­sék­let nap­pa­li csúcs­ér­té­ke 8 és 12 Cel­si­us-fok kö­zött ala­kul. Az Eu­ró­pa fö­lött át­vo­nu­ló nagy ki­ter­je­dé­sű cik­lon­nak kö­szön­he­tő­en ket­tős front­ha­tás ér­vé­nye­sül. A ket­tős front­ha­tás az ar­ra ér­zé­ke­nyek­nél szá­mos ideg­rend­sze­ri tü­ne­tet elő­idéz­het, úgy mint al­vás­za­var, in­ger­lé­keny­ség, le­vert­ség, fej­fá­jás. A kon­cent­rá­ló­ké­pes­ség csök­ke­né­se, a re­ak­ció­idő meg­nö­ve­ke­dé­se. Mig­ré­nes pa­na­szok. Ízü­le­ti fáj­dal­mak, a vér­cu­kor­szint és a vér­nyo­más in­ga­do­zá­sa. A ko­le­ri­kus ned­vek túl­sú­lya. A lel­ki bé­ke el­ve­szí­té­se, in­do­ko­lat­lan düh, bos­­szú­vágy és két­ség­beesés. Há­zas­ság­tö­ré­sek. A tájékozódóképesség eny­he vagy erő­sebb za­va­rai. Bi­zal­mat­lan­ság az in­téz­mé­nyes ga­ran­ci­ák­kal szem­ben. A ge­ne­rá­ci­ós el­len­té­tek fel­erő­sö­dé­se, a ba­rá­ti kap­cso­la­tok vét­kes el­ha­nya­go­lá­sa. Há­nyin­ger, nyug­ta­lan­ság, ne­héz lég­zés, epe­bán­tal­mak, gyo­mor- és ve­se­gör­csök. De­pres­­szi­ós ro­ha­mok. Ir­ra­ci­o­ná­lis fé­le­lem az iz­gő-moz­gó, ap­ró lé­nyek tö­me­gé­től. Pók­iszony, száj­szá­raz­ság, gyul­ladt, vér­ző fog­íny. Ko­ra­szü­lés.

VALI: Bor­jú­fe­jet szült a dán anya. Az or­vos szak­ér­tők fi­gyel­mez­te­té­se da­cá­ra a negy­ven­két éves skanderborgi asszony úgy dön­tött, hogy csá­szár­met­szés­sel vi­lág­ra hoz­za „gyer­me­két”. „Bár­ki bár­mit is mond, ő az enyém, és sen­ki nem ve­he­ti el tő­lem!” – nyi­lat­koz­ta a komp­li­ká­ció­men­tes be­avat­ko­zást kö­ve­tő­en. A kü­lö­nös eset kap­csán ki­ala­kult vi­ta im­már egé­szen a dán par­la­men­tig gyű­rű­zik. A skanderborgi kór­ház előtt fo­lya­ma­tos tün­te­tést tar­tó ra­di­ká­lis ke­resz­tény ak­ti­vis­ták azt ál­lít­ják, hogy a fej dé­mo­ni ere­de­tű, és azon­na­li exorcizációt kö­ve­tel­nek.

JULI: Rej­té­lyes kór tá­mad­ta meg a pá­pa­sze­mes med­vé­ket a lip­csei ál­lat­kert­ben. A dél-ame­ri­kai med­ve­faj két pél­dá­nyá­nak egyik nap­ról a má­sik­ra ki­hul­lott min­den sző­re. A szak­ér­tők ér­tet­le­nül áll­nak a je­len­ség előtt, és va­la­mi­fé­le ge­ne­ti­kai rend­el­le­nes­ség­re gya­nak­sza­nak. A ko­pasz med­vék min­den­eset­re jó rek­lám­nak bi­zo­nyul­nak: egész Né­met­or­szág­ból ér­kez­nek Lip­csé­be a lá­to­ga­tók, hogy meg­te­kint­sék a mu­lat­sá­gos kül­se­jű ál­la­to­kat.

ildikó: A Szent­atya a Csil­la­gá­sza­ti Vi­lág­nap al­kal­má­ból ki­adott pá­pai üze­ne­té­ben azt a re­mé­nyét fe­jez­te ki, hogy a ter­mé­szet tit­ka­i­nak ku­ta­tá­sa nem csu­pán az em­be­ri­ség ké­nyel­mét és biz­ton­sá­gát szol­gál­ja, ha­nem a te­rem­tett vi­lág mind mé­lyebb­re ha­tó is­me­re­té­hez is el­ve­zet. A tu­do­mány jó szol­gá­la­tot te­het az egy­re na­gyobb te­ret nye­rő ba­bo­nás tév­hi­tek és elő­í­té­le­tek el­osz­la­tá­sá­ban, je­len­tet­te ki a ka­to­li­kus egy­ház­fő. Konk­ré­tan nem tett ugyan uta­lást rá, ám töb­bek sze­rint ez a ki­je­len­tés a Los An­ge­les fö­lött a kö­zel­múlt­ban ta­pasz­talt ti­tok­za­tos égi je­len­sé­gek­re is vo­nat­koz­hat.

CIGÁNY: Ha­zánk fö­lött a hét el­ső nap­ja­i­ban ki­ter­jedt fel­hő­át­vo­nu­lás­ra le­het szá­mí­ta­ni. Nagy se­bes­sé­gű és szo­kat­lan for­má­jú fel­hő­ket fi­gyel­het­nek meg mind­azok, akik ér­dek­lő­dés­sel for­dul­nak a rend­ha­gyó ter­mé­sze­ti tü­ne­mé­nyek fe­lé. Az erős front­ha­tás és a fan­tasz­ti­kus fel­hő­for­mák vo­nu­lá­sa nyug­ta­lan­ná és fe­szült­té te­he­ti a tér­ség la­kó­it. Ez alól négy­lá­bú
ked­ven­ce­ink sem ki­vé­te­lek. Az Or­szá­gos Tisztifőorvosi Hi­va­tal köz­le­mény­ben hív­ja föl az ebtulajdono-sok fi­gyel­mét, hogy ne ha­nya­gol­ják el a száj­ko­sár hasz­ná­la­tát.

JULI: A ne­ves né­met parafenomén a saj­tón ke­resz­tül üzen­te az ál­lat­kert ve­ze­tő­sé­gé­nek, hogy ké­pes meg­gyó­gyí­ta­ni a bun­dá­ju­kat vesz­tett ál­la­to­kat, ám mind ez idá­ig nem ka­pott vá­laszt az aján­la­tá­ra. Mind­eköz­ben a kez­de­mé­nye­zés tá­mo­ga­tá­sa ér­de­ké­ben ci­vil moz­ga­lom jött lét­re, mely­hez az interneten ke­resz­tül le­het csat­la­koz­ni. A szo­kat­lan ese­tet kö­ve­tő di­vat­hul­lám mind­amel­lett nem men­tes a ne­ga­tív ha­tá­sok­tól sem. A né­met ál­lat­vé­dő szer­ve­ze­tek szél­ső­sé­ges ese­te­ket tár­tak a nyil­vá­nos­ság elé, me­lyek so­rán ku­tya- és macs­ka­tar­tók szán­dé­ko­san fosz­tot­ták meg a szőr­ze­tük­től há­zi­ál­la­ta­i­kat.

vali: Dán em­be­ri jo­gi szer­ve­ze­tek ki­áll­nak a skanderborgi anya ön­ren­del­ke­zé­si jo­gá­nak vé­del­mé­ben,
má­sok ugyan­ak­kor a bor­jú­fej el­fo­gu­lat­lan, tu­do­má­nyos vizs­gá­la­tát sür­ge­tik. A tün­te­tők és az el­len­tün­te­tők kö­zött egy­re sú­lyo­sabb at­ro­ci­tá­sok­ra ke­rül sor, s no­ha a skanderborgi rend­őr­ség el­len­őr­zé­se alá von­ta a kór­ház kör­nyé­két, a vá­ros egyéb pont­ja­in föl­lán­gol­tak az
ös­­sze­csa­pá­sok. A bor­jú­fej mind­eköz­ben a nap­vi­lág­ra ke­rült hí­rek sze­rint szé­pen gya­ra­po­dik. Az anya­te­jet el­fo­gad­ja, és szü­le­té­se óta 250 gram­mot hí­zott.

ILDIKÓ: Az úgy­ne­ve­zett „Los An­ge­les-i égi as­­szony” meg­je­le­né­sét a me­te­o­ro­ló­gus-szak­ér­tők a sztra­to­szfé­ra sa­já­tos mág­ne­ses ano­má­li­á­i­val ma­gya­ráz­zák. A szo­kat­lan, va­ló­ban asszo­nyi ala­kot min­tá­zó je­len­sé­get a NA­SA is vizs­gá­lat alá von­ta, mi­köz­ben Los An­ge­les ér­se­ke óva in­tett at­tól, hogy cso­da­jel­ként te­kint­sünk a meg­ha­tá­roz­ha­tat­lan tü­ne­mény­re. Ezek­ben a na­pok­ban so­kan hagy­ják el a vá­rost, ugyan­ak­kor még na­gyobb tö­meg­ben ér­kez­nek a rit­ka ter­mé­sze­ti kép­ződ­mény iránt ér­dek­lő­dők. A két­irá­nyú in­vá­zió ne­héz fel­adat elé ál­lít­ja a biz­ton­sá­gért fe­le­lős szer­ve­ket: Los An­ge­les pol­gár­mes­te­re kon­zul­tá­ci­ót kez­de­mé­nye­zett Ka­li­for­nia ál­lam kor­mány­zó­já­val a ki­ala­kult hely­zet­ről.

JULI: A pá­pa­sze­mes med­ve Dél-Ame­ri­ká­ban, az An­dok hegy­vi­dé­kén él. Min­den­evő, táp­lá­lé­ka el­ső­sor­ban pál­ma- és kak­tusz­fé­lék ter­mé­sé­ből, gyü­möl­csök­ből, ki­sebb ál­la­tok­ból, dö­gök­ből áll. Erő­sen ve­szé­lyez­te­tett faj­ta, az orv­va­dász­ok ked­velt cél­pont­ja, így sze­re­pel a Ter­mé­szet­vé­del­mi Vi­lág­szö­vet­ség Vö­rös Lis­tá­ján is.

CIGÁNY: El­néz­tem a fel­hő­ket ma­gam is az es­te, jól meg le­het őket fi­gyel­ni a ki­len­ce­dik­ről. On­nan rá­lát­ni az egész kör­nyék­re. Anyám! Mint­ha fel akart vol­na bo­rul­ni a la­kó­te­lep. Ki­kap­csol­tam a té­vét, aszt csak áll­tam az ab­lak­ban. Li­la és fe­ke­te volt min­den oda­fönn, alat­tuk meg olyan ala­cso­nyan vá­gott be a nap… Áll­tak ott a há­zak, mint egy ra­kat ve­res do­mi­nó, ahogy ép­pen rá­bo­rul­ná­nak egy­más­ra. Vé­gig az egész: dam-dam-dam-dam-dam-dam…!

 

 

2.

 

Föl­ber­reg a csen­gő. Mind­an­­nyi­an föl­so­ra­koz­nak fél­kör­ben egy­más mel­lé. A men­­nye­zet fe­lől, egy deus ex machina-készülék se­gít­sé­gé­vel, ze­ne­szó­val kí­sér­ve alá­le­beg Záprel.

 

KÓRUS: Dam-dam-dam-dam, hol­nap­tól

Nem fé­lünk az új nap­tól!

Dam-dam-dam-dam, évoé!

Dam-dam-dam-dam, évoé!

Nem szá­mít, ha or­kán fúj­ja,

Meg­tart min­ket egy­más sú­lya –

Dam-dam-dam-dam, évoé!

Dam-dam-dam-dam, évoé!

Ár­víz jö­het, vi­har vár­hat,

Ves­sünk ha­mar vál­lat vállnak–

Dam-dam-dam-dam, évoé!

Dam-dam-dam-dam, évoé!

ZÁPREL: Ak­kor hát… Kez­de­nénk.

El­kez­de­nénk.

Szép na­pot min­den­ki­nek!

Ezek itt a ke­zem­ben

az el­múlt ha­vi mu­ta­tók,

ezek itt,

és azt kell mond­jam,

ke­mény hó­nap áll mö­göt­tünk,

kő­ke­mény hó­nap.

Ugyan­ak­kor öröm­mel je­lent­he­tem,

hogy a ki­mu­ta­tá­sok sze­rint

az áru­há­zunk kor­rekt mun­kát

vég­zett.

Anél­kül, hogy a rész­le­tek­be me­nő

ada­tok­kal

un­tat­ná­lak ben­ne­te­ket:

az ün­ne­pi túlkészletet a meg­adott

irány­szám­ok alatt tar­tot­tuk,

az ak­ci­ós ter­mé­kek el­adá­si

sta­tisz­ti­kái pe­dig

egész egyszerűen a leg­job­bak

az el­múlt fél­év so­rán!

KÓRUS: Dam-dam-dam-dam, évoé!

Dam-dam-dam-dam, évoé!

ZÁPREL: És en­nek a kő­ke­mény

hó­nap­nak

a kő­ke­mény mun­ká­já­ért –

a mun­ká­to­kért! –

sze­ret­nék is ez­út­tal

min­den­ki­nek

kö­szö­ne­tet mon­da­ni.

Tu­dom, hogy né­ha elég­gé ne­héz volt,

per­sze,

és hogy meg­vi­selt mind­an­­nyi­un­kat.

Nagy volt a haj­tás, túl­óráz­tunk,

azt kell mond­jam, több mint ele­get,

és bi­zony az ün­ne­pi idő­szak­ban

nyil­ván min­den­ki­nek ma­gá­nak is…

Ma­gá­nak is meg­volt a ma­ga ba­ja.

Ott­ho­ni dol­gok, meg az it­te­ni

nagy­üzem,

egyi­künk­nek sem kön­­nyű ilyen­kor.

Ne­kem sem, per­sze.

Én is gon­dol­ko­zom raj­ta, hogy

ho­gyan le­het­ne

gör­dü­lé­ke­nyeb­bé ten­ni

az ügy­me­ne­tet,

de hát tud­juk jól, mi a hely­zet.

Meg­ve­tet­tük a lá­bun­kat, azt kell

mond­jam.

Az áru­ke­res­ke­de­lem ver­seny, és ha

mi

eb­ben a ver­seny­ben tal­pon

ma­ra­dunk,

az, akár­ki akár­mit mond is,

ered­mény.

Kő­ke­mény ered­mény!

KÓRUS: Dam-dam-dam-dam, évoé!

Dam-dam-dam-dam, évoé!

ZÁPREL: Meg­ve­tet­tük a lá­bun­kat te­hát

ilyen kő­ke­mény – kő­ke­mény! –

kö­rül­mé­nyek kö­zött is,

ami­kor vi­lág­szer­te re­ces­­szió van,

és a re­ces­­szió ide­jén a ver­seny,

tud­juk jól, még ki­éle­zet­tebb,

mint egyéb­ként.

Ez na­gyon nagy do­log,

és ezt most na­gyon-na­gyon

ko­mo­lyan mon­dom.

Is­mer­tek jól, nem va­gyok a nagy

sza­vak em­be­re,

de most hadd mond­jam ki ez

egy­szer:

mind­az, amit el­ér­tünk,

igen­is büsz­ke­ség­gel tölt el.

Igen­is, ez tel­je­sít­mény, igen­is ez…

ez va­la­mi!

ELSŐ FÉLKÓRUS: (Ci­gány és a Pénz­tá­ros­nők)

Va­la­mi, va­la­mi, va­la­mi!!!

Va­la­mi van!

Va­la­mi kell!

Va­la­mi lesz!

Ez a si­ker!

MÁSODIK FÉLKÓRUS: (Biz­ton­sá­gi őrök, el­adó­nők és anyag­moz­ga­tók)

Re­ces­­szió –

Ke­mény dió!

Ke­mény me­ló,

ha­hó, ha­hó!

TELJES KÓRUS: Ha­hó, ha­hó, ha­hó!!!

ZÁPREL: (csend­re in­ti őket)

Igen, igen…

Hát­ra­dől­ni azon­ban per­sze

most sem sza­bad.

Nincs la­zí­tás.

Ar­ra kér­nék min­den­kit, hogy a

la­zí­tás szót

sa­tí­roz­za ki a szó­tá­rá­ból.

Meg­vív­tuk ezt a csa­tát, de a ver­seny

foly­ta­tó­dik.

És nemcsak a cé­gért vív­tuk,

ha­nem per­sze

ön­ma­gunk­ért is.

A csa­lá­dért vív­tuk meg,

az ün­ne­pért vív­tuk meg.

Hogy min­den­ki ott­hon

ün­ne­pel­he­tett

a csa­lád­já­val,

és hogy ke­nye­ret rak­ha­tott az

asz­tal­ra.

Mert­hogy eb­ben az áru­ház­ban

nem volt el­bo­csá­tás,

és ez nem a ma­gam ér­de­mé­nek

tud­ha­tó be,

ha­nem a ti mun­ká­tok­nak.

Mert en­nek a mun­ká­nak így

igen­is van ér­tel­me!

KÓRUS: Dam-dam-dam-dam, évoé!

Dam-dam-dam-dam, évoé!

ZÁPREL: Ves­sük meg hát a lá­bun­kat

még szi­lár­dab­ban.

Tu­dom, hogy ne­héz idők jár­nak.

Tud­juk jól, hogy mi a hely­zet.

Tisz­tá­ban va­gyunk.

És per­sze a fő­nök­ség fe­lé

fo­lya­ma­to­san kom­mu­ni­ká­lom

mind­ezt.

Köz­ve­tí­tem fe­lé­jük,

mert ne­kik is is­mer­ni­ük kell,

hogy tisz­tá­ban le­hes­se­nek ve­le,

hogy mit vár­hat­nak el tő­le­tek.

Azt hi­szem, ez így kor­rekt.

A kor­rekt, zök­ke­nő­men­tes

kom­mu­ni­ká­ció

mind­an­­nyi­unk kö­zös ér­de­ke.

Mert ha si­ker­ori­en­tált

– si­ker­ori­en­tált! –

csa­pat­ként tu­dunk együtt dol­goz­ni,

ahol min­den­ki is­me­ri a he­lyét

és a fel­ada­tát

– és tu­dom, hogy tu­dunk,

hi­szen az el­múlt idő­szak fé­nyes

bi­zo­nyí­ték volt rá –,

ak­kor to­vább­ra is hoz­ni fog­juk tud­ni

a jó mu­ta­tó­kat.

TELJES KÓRUS: Ha­hó, ha­hó!

Jó mu­ta­tó!

Ha­hó, ha­hó, ha­hó!!!

ZÁPREL: (is­mét csend­re in­ti őket, ki­kap­csol­ja a biz­to­sí­tó csa­to­kat, és le­ká­szá­ló­dik a föld­re) Rend­ben, em­be­rek, de ne ün­ne­pel­jük ma­gun­kat, ma­rad­junk két láb­bal a föl­dön. Te­gyük azt, ami a dol­gunk: ad­juk el az árut. Ad­juk el az ün­ne­pek után is, amink van. Ami ed­dig tör­tént, an­nak örül­jünk per­sze, de te­gyük mos­tan­tól mind­ezt egy nagy – ha­tal­mas nagy! – zá­ró­jel­be. El­múl­tak az ün­ne­pek, és el­múlt ve­le az ün­ne­pi ro­ham. Te­gyük fel a kér­dést: ez gon­dot je­lent va­jon? Lát­szó­lag per­sze igen, de én még­is azt mon­dom, hogy nem fel­tét­le­nül. Ke­ve­sebb a vá­sár­ló – azon kell el­gon­dol­kod­ni, hogy mi­képp is tud­nánk a ma­gunk hasz­ná­ra for­dí­ta­ni ezt a hely­ze­tet! Te­hát? (Csönd) Sen­ki töb­bet? Na, ké­rem. Te­gyünk föl ma­gunk­nak egy igen egy­sze­rű kér­dést: va­jon mit is kí­ná­lunk el­adás­ra? Na­gyon fon­tos, hogy ez­zel tisz­tá­ban le­gyünk. Ha ezt tud­juk, mond­hat­ni, nyert ügyünk van. Te­hát meg tud­ná mon­da­ni bár­ki kö­zü­le­tek, hogy mi­vel is ke­res­ke­dünk egész pon­to­san? Mit adunk el va­jon? Friss­árut? Élel­mi­szert? Va­jon?

SZERÉN: Ööö… Élel­mi­szert…

HELÉN: Fő­képp. Üdí­tő­italt, ööö… Ház­tar­tá­si sze­re­ket…

ZÁPREL: Jaj, He­lé­na, He­lé­na…! Raj­ta, gon­dol­kod­junk hát még egy csöp­pet! Na, va­jon mit áru­lunk? Te­jet, cuk­rot ne­ta­lán?

SZERÉN: Ööö… Hát töb­bek kö­zött…

ZÁPREL: Eről­tes­sük meg a kis fe­jecs­kén­ket! Mi­ért jön be hoz­zánk bár­ki is, ami­kor min­dent meg­ta­lál a kur­va multinál? Mi az a plusz, ami­vel meg­vet­het­jük a lá­bun­kat ezen a kur­va pi­a­con, ahol nap­ról nap­ra el­ke­se­re­det­tebb a küz­de­lem?

HELÉN: Fúú… Zakciók?

SZERÉN: Jajaja! Zakciók!

ZÁPREL: Zakciók, zakciók! Ugyan, lá­nyok. Ak­ci­ók min­dig is vol­tak, jön­nek és men­nek. Más­fél ki­ló láb­szár, hopp­sza! – be se kell ten­ned a sza­tyor­ba, ha­zá­ig kí­sér. Ak­ci­ók­kal te­le van a pad­lás más­hol is. Mit csi­ná­lunk, ha be­jön ide va­la­ki, fel-alá csász­kál, és for­gat­ja a fe­jét a pol­cok kö­zött?

HELÉN: Hát… Hát meg­kér­dez­zük, hogy mi van. Hogy mit ke­res.

SZERÉN: Jajaja! Meg­mu­tat­juk ne­ki a zakciósat. Ki­tes­­szük a táb­lát. Meg meg is megkérdezzük….

ZÁPREL: Pon­to­san! Ez az pon­to­san! Meg­mu­tat­juk, meg­kér­dez­zük – kom­mu­ni­ká­lunk ve­lük! Ez az, ami­ért mi­hoz­zánk jön­nek be, ha jól csi­nál­juk: a kom­mu­ni­ká­ció. Még csak nem is az áru az el­ső. Az is fon­tos, per­sze. Hogy le­gyen mit el­ad­ni. De hát áru min­den­hol van, nem­de? Áru­val te­le a pad­lás.

HELÉN: Áru­val te­le a rak­tár.

SZERÉN: Te­le az áru­rak­tár.

CIGÁNY: A vám­áru­rak­tár.

ZÁPREL: A ke­res­ke­del­mi si­ker – kom­mu­ni­ká­ci­ós si­ker. Az in­for­má­ció az, ami mo­zog, és az árut is ez moz­gat­ja. Mit is áru­lunk te­hát?

HELÉN: In… In­for­má­ci­ót áru­lunk?

ZÁPREL: Hi­tet áru­lunk, lá­nyok!

A jól in­for­mált­ság hi­tét!

Hogy a ve­vő jól in­for­mált­nak

tud­has­sa ma­gát!

Hogy ész­nél volt,

hogy oda­fi­gyelt,

és ki­hasz­nál­ta

a ked­ve­ző al­kal­mat.

A hos­­szú tá­vú kap­cso­lat fel­té­te­le

a hos­­szú tá­vú bi­za­lom.

Kom­mu­ni­kál­ni, te­hát tá­jé­koz­tat­ni –

tá­jé­koz­tat­ni, te­hát be­avat­ni –

be­avat­ni, te­hát aján­la­tot ten­ni!

Olyan aján­la­tot, ame­lyet bo­tor­ság

vol­na ki­hagy­nia.

Ez a mi erős­sé­günk.

A kur­va multi

oda­öm­lesz­ti a sok sze­me­tet:

ve­gye-vi­gye!

Mit te­het ez­zel szem­ben

egy ki­sebb

– egy re­la­tí­ve kis –

áru­ház?

Olyan szol­gál­ta­tást nyújt, amely

a köz­vet­len ke­res­ke­del­mi kap­cso­lat

kö­tő­ere­jén alap­szik.

A gyen­ge­sé­günk az erős­sé­günk:

hogy ki­csik va­gyunk,

ke­ve­sen va­gyunk –

erős­sé­günk

az em­be­ri ol­da­lunk!

TELJES KÓRUS: Ha­hó, ha­hó, ha­hó!

Ha­hó, ha­hó!!!

Em­be­ri ol­dal –

ol­da­las-

akcióóó!!!

ZÁPREL: (tap­sol)

Rend­ben, min­den­ki mun­ká­ra hát!

For­dul a Föld, és ve­le a vi­lág!

 

Min­den­ki szét­szé­led a dol­gá­ra.

 

 

3.

 

A há­rom Pénz­tá­ros­nő

 

KÓRUS: (mind­hár­man)

      Szo­kat­lan fel­hők szánt­ják az eget,

      Fel­raj­zol­ván a bal­jós je­le­ket.

      Bá­mul­juk őket, s ki meg­fej­te­né,

      E vi­lág­ra tán még meg sem szü­le­tett.

VALI: Az or­kán ki­ad­ja ret­ten­tő dü­hét,

      Szí­nes zász­ló­ink té­pi szer­te­szét,

JULI: Kinn a par­ko­ló táb­lá­it do­bál­ja ­–

      Így lé­pünk be az Asz­pi­rin Ha­vá­ba.

ILDIKÓ: S e vé­szes sze­lek hoz­zánk te­re­lik

      Az új idők ka­lan­do­ra­it.

KÓRUS: (mind­hár­man)

      Tej­nél, cu­kor­nál be­cse­sebb a hit.

      Üd­vö­zöl­jük a bá­tor gon­do­lást!

      Gör­dülj be hoz­zánk, iz­mos kar­ja­id

      Ci­pel­jék ha­za a bol­dog tu­dást!

 

Nyit az üz­let, meg­je­len­nek az el­ső vá­sár­lók.

4.

 

Irén, Sze­rén, He­lén

 

SZERÉN: Kom­mu­ni­kál­ni, te­hát tá­jé­koz­tat­ni – tá­jé­koz­tat­ni, te­hát be­avat­ni – be­avat­ni, te­hát aján­la­tot ten­ni! Búúú!

HELÉN: Aján­la­tot ten­ni? Fú, ke­mény volt na­gyon a To­tya, nem?

SZERÉN: A kurrrva multi! Oda­öm­lesz­ti a sok sze­me­tet: boááá! Bez­zeg mink tud­juk, mi­től in­dul be a vil­la­mos…!

HELÉN: Hon­nan sze­di ezt a sok hü­lye­sé­get sze­rin­ted?

SZERÉN: Mit tu­dom én. Biz­tos volt megint va­la­mi fej­tá­gí­tá­son. Csa­pat­épí­tő trrréningen! Kurrrvamulti, boááá!

HELÉN: Még jó, hogy a Göm­böc nem hal­lot­ta, mert be­szólt vol­na ne­ki, az hét­szent­ség.

SZERÉN: Hi­tet áru­lunk, lá­nyok! Hosz­­szú tá­vú kap­cso­lat – hos­­szú tá­vú bi­za­lom! Kurrrvamulti, boááá!

HELÉN: Na, pont a To­tya be­szél­het­ne a hos­­szú tá­vú bi­za­lom­ról. Tu­dod, nem, hogy vis­­sza­jött hoz­zá az Eme­se? Előbb ki­rúg­ja a To­tyát, az­tán meg nem ám, hogy vis­­sza­kér­né ma­gát, ha­nem vis­­sza­jön csak úgy… Na­gyon ke­mény.

SZERÉN: Hát ve­lem pró­bál­ná meg ezt akár­me­lyik pa­si… Sír­va szed­né össze a go­lyó­it. Mint a nemecsekernő.

HELÉN: A nemecsekernő?

SZERÉN: Ja. Az.

HELÉN: A nemecsekernő… At­tól in­kább el­vet­ték a go­lyó­it, nem-e?

SZERÉN: Na, pont ilyes­mi­ről be­szé­lek én is.

IRÉN: Jól van már. Elég lesz, lá­nyok. Mind­járt itt van, sza­kad­ja­tok le a té­má­ról.

HELÉN: Mi­ért? Nem mond­tam én sen­ki­re sem­mi ros­­szat…

 

Záprel be.

ZÁPREL: Szét­sza­kad a fe­jem, ajaj… Nem bí­rom a hi­deg­fron­tot. A me­leg­fron­tot jól vi­se­lem, de a hi­deg­front, az tel­je­sen ki­ké­szít. A me­leg­front, az rend­ben. A hi­deg­front az, amit nem bí­rok. Van va­la­ki­nél egy asz­pi­rin vagy ilyes­mi?

szerén Nem is tu­dom…

HELÉN: Hát ilyen izé van, fő­nök… Görcs­ol­dó.

ZÁPREL: Görcs­ol­dó?

HELÉN: Görcs. Női görcs­ol­dó. De fáj­da­lom­csil­la­pí­tó azért.

ZÁPREL: Ja. Mind­egy, nem ér­de­kes, túl­élem. Lás­sunk ta­lán do­log­hoz. (mas­­szí­roz­za a ha­lán­té­kát) Néz­zük az ügy­me­ne­tet. Nos – Irén, a kész­let­lis­ta?

SZERÉN: Raj­tunk ma­radt a sok trap­pis­ta.

IRÉN: La­zít­sál már, Sze­rén. Itt a ki­mu­ta­tás. (mu­tat­ja)

ZÁPREL: Az ár­kép­zés – ó, igen, az ár­kép­zés! Fe­let­te nagy ti­tok!

IRÉN: A sza­va­tos­sá­gi idő fi­gye­lem­be­vé­te­lé­vel több ka­te­gó­ri­á­ra bon­tot­tam az ün­ne­pi idő­szak­ból vis­­sza­ma­radt kész­le­tet. Pon­tos lis­tát ké­szí­tet­tem. Ezen vis­­sza­kö­vet­he­tő egé­szen a…

ZÁPREL: Igenigenigen. Nagy­sze­rű. Át­né­zem, még a mai nap fo­lya­mán. (át­ve­szi, be­le­la­poz) Ár­le­szál­lí­tás­ok, ak­ci­ók…

IRÉN: Más a for­má­tum, mint szo­kott…

ZÁPREL: Azt lá­tom.

SZERÉN: Be­szart a Ex­cel, fő­nök…

IRÉN: Sze­rén!

ZÁPREL: Jól van, azt hi­szem, így is ki­is­me­rem ma­gam raj­ta.

IRÉN: Majd ha a Kis­göm­böc vis­­sza­jön, át­te­szi olyan­ba, ahogy ő szok­ta.

ZÁPREL: A Kis­göm­böc… (a ha­lán­té­kát mas­­szí­roz­za) Szét­megy a fe­jem. Ré­geb­ben a hi­deg­front sem ér­de­kelt, meg a me­leg sem. Meg sem érez­tem. De mos­ta­ná­ban, ha jön a hi­deg­front, már egy nap­pal előt­te… Kis­göm­böc, ez is mi­lyen név már?

HELÉN: Min­den­ki így hív­ja, de hát ha nem ide­ges ér­te…

ZÁPREL: Na ja. Ezért nem – csak min­den egyéb mi­att. Nem? Min­den egyéb mi­att… Ke­mény nő, mi? Mi van ve­le, be­teg még?

IRÉN: Most megy vis­­sza kont­roll­ra. Azt mond­ta, utá­na be­néz.

SZERÉN: Sza­rul volt na­gyon, de már nincs.

ZÁPREL: Na jó, jön, ami­kor jön. A Kis­göm­böc nél­kül sem áll­hat meg az élet. Ak­ci­ó­zunk, Irén?

IRÉN: Ak­ci­ó­zunk, per­sze. Men­jen a ré­gi sajt ki­fe­le, de ak­kor még a hé­ten be­le kell olcsítani egyet. Le­het húsz szá­za­lék?

ZÁPREL: Te tu­dod, ezt rád bí­zom. (a ha­lán­té­kát mas­­szí­roz­za)

IRÉN: Kö­szö­nöm. Ak­kor húsz. Az­tán a má­sik ez a tej­ital. Az a va­ní­li­ás.

ZÁPREL: Mi van ve­le?

IRÉN: Sa­va­nyo­dik. Pi­ci­két. De nem is na­gyon vi­szi sen­ki.

ZÁPREL: Fúj. Sztor­nóz­zuk le. Le­já­ra­tos?

IRÉN: Nem. Nem na­gyon.

HELÉN: Ír­juk ki, hogy gyümölcskefír.

ZÁPREL: Szer­dá­ig ak­ci­óz­zuk, az­tán le­sztor­nóz­zuk. Nem? An­­nyit ki­bír, nem?

IRÉN: Ki­nek ki.

ZÁPREL: Jó. Men­jen egy rak­lap­ra, fel­tor­nyoz­va szé­pen. Íz­lé­se­sen. Rend­ben? Ak­kor majd el­vi­szik. Ha szé­pen föl­tor­nyoz­zuk ne­kik, vi­szik, mint a cuk­rot. Ha nem akar­ják, ak­kor is. Be­pa­kol­ják va­kon. Ugye, mit tesz a lé­lek­tan! Ott­hon is szí­ve­seb­ben ve­szed, ha szé­pen van te­rít­ve. Íz­lés­sel. Lám, lám. Van-e még va­la­mi?

SZERÉN: Izé. Van hát. Jön az egér be­fe­le.

HELÉN: Ne má’!

SZERÉN: A Jós­ka ki­tet­te a ra­gacs­csap­dát, de ak­kor meg be­le­ra­gad, aszt ott nyüszög ezer­rel.

ZÁPREL: Nyüszög?

SZERÉN: Nyüszög.

HELÉN: Mind­járt há­nyok.

ZÁPREL: Hát old­juk meg va­la­hogy. Ha mér­get ra­kunk ki, el­seg­gel min­ket a kö­já­los. Ege­res­tül. Ak­kor már in­kább nyüszögjön.

SZERÉN: Azért az se olyan fran­kó.

HELÉN: Bas­­szus, ak­kor be nem me­gyek hát­ra!

ZÁPREL: Jól van, hát va­la­mit csak kell csi­nál­nunk ve­le. Ha nyüszög, ak­kor nem fut­ko­rá­szik. Va­la­mit va­la­mi­ért. Majd a fi­úk ös­­sze­sze­dik. Ugye, Irén, el­in­té­zed ve­lük?

IRÉN: Per­sze. Majd én szó­lok ne­kik.

ZÁPREL: Re­mek, kö­szö­nöm! A sor­vé­ge­ken kinn van­nak az e he­ti szál­lít­má­nyok?

IRÉN: Kinn van az e he­ti.

SZERÉN: Vi­he­ti, ehe­ti.

ZÁPREL: Ne fá­rassz, Szerénke! Még csak te kel­lesz a hi­deg­front­ra. A sor­vé­gek­re fi­gyel­je­tek oda, kü­lön szer­ző­dé­sünk van a ki­emelt he­lyek­re.

 

Kint­ről üvöl­tés. Föl­tű­nik a Tol­vaj – har­min­cas-negy­ve­nes fér­fi –, akit Hauser ve­zet a kar­já­nál fog­va.

 

HAUSER: …hogy szí­ves­ked­jen ránk ál­doz­ni ezt a né­hány per­cet. Azt hi­szem, mind­an­­nyi­unk ér­de­ké­ben jobb, ha tisz­táz­zuk ezt a dol­got…

TOLVAJ: Mit tisz­tá­zol te, öreg! Tu­dod, mit tisz­tá­zol? Nem tisz­tá­zol te sem­mit. Vá­sá­rol­tam, fi­zet­tem, aszt kész. Most pe­dig en­ged­jél el! De rög­tön!

SZERÉN: Na, kez­dő­dik a mun­ka­hét…

HAUSER: Csak mo­zi­zunk egy ki­csit. Nem tart so­ká­ig. Meg­néz­nénk ezt a kis fel­vé­telt, aszt jó van.

TOLVAJ: Mit né­zünk? Nincs raj­ta mit néz­ni. Eh­hez nincs jo­god. Fel fog­lak je­len­te­ni. Eressz már el, ba­szod!

HAUSER: Nyu­ga­lom már, nyu­ga­lom!

TOLVAJ: En­gem te ne nyug­tat­gas­sál! Mi­lyen jo­gon fo­god le a ke­ze­met? Ro­ha­dék. Mi­lyen jo­gon nyugtatgatol? Eressz már el, hé! Eressz már el, hé!

HAUSER: Mi­től ide­ges, ha nin­csen sem­mi baj? He?

TOLVAJ: Hát fo­god a ka­ro­mat, bazmeg! At­tól va­gyok ide­ges, bazmeg!

ZÁPREL: Khm. Uram, ígé­rem, hogy a mun­ka­tár­sa­ink nem fog­ják a kel­le­té­nél to­vább föl­tar­ta­ni. A biz­ton­sá­gi ka­me­ra fel­vé­te­le min­dent tisz­táz­hat, és ab­ban az eset­ben, ha…

TOLVAJ: Is­me­rem a jo­ga­i­mat. Szét­szo­pat­lak ti­te­ket, bazmeg! Ab­ban az eset­ben!

HAUSER: Na, jó lesz már…

TOLVAJ: Rá­tok kül­döm a rend­őr­sé­get, öreg! Én itt egy vá­sár­ló va­gyok. Jo­gom van vá­sá­rol­ni, mint bár­ki más­nak. Ro­hadt fa­sisz­ta bur­zsuj ban­da. Rá­tok kül­döm a rend­őr­sé­get!

ZÁPREL: Khm. Ön­nek ezt per­sze jo­ga van meg­ten­ni. Amen­­nyi­ben alap­ta­lan­nak bi­zo­nyul­nak a vá­dak…

TOLVAJ: Nem tu­dod, öreg, ki va­gyok! Ve­lem po­fá­ra es­tek, öreg!

SZERÉN: De na­gyon mond­ja már…!

HAUSER: Po­fá­ra esel még te is, ha­ver. Csak oda­fi­gyelj.

TOLVAJ: Ne lök­döss, te­tű! Tu­dod, ki vagy te? Tu­dod-e te, hogy ki­vel kez­desz? He? Nem lesz kön­­nyű me­net, da­gadt bur­zsuj!

ZÁPREL: Eb­ből elég lesz. Meg­né­zik a fel­vé­telt, és…

TOLVAJ: Te­tű vagy te is, bazmeg! Itt tetveskedsz, meg izél­getsz má­so­kat, ahe­lyett, hogy kez­de­nél va­la­mit az éle­ted­del! Ro­hadt csa­ló rab­ló­ban­da! Ki­lop­já­tok a pénzt az em­ber zse­bé­ből. Be­lő­lem él­tek, vá­god? Én va­gyok a vá­sár­ló­tok, be­lő­lem él­tek, ba­szod!

ZÁPREL: Hagy­juk ezt. A mun­ka­tár­sa­im ala­pos ok nél­kül sen­kit…

TOLVAJ: Baszogatol má­so­kat, ezért fi­zet­nek, he? A ba­szo­ga­tá­sért? Kezd­jél már ma­gad­dal va­la­mit! Itt ülsz a tró­non, és né­zed, ahogy má­sok be­pisz­kol­ják a ke­zü­ket? Őket ba­szo­gasd, eze­ket a kis ma­cá­kat, öreg, ne en­gem!

ZÁPREL: Ki­ké­rem ma­gam­nak ezt a han­got…

TOLVAJ: Há­rom ma­cád van, ők nem ele­gek-e ba­szo­gat­ni, he? Őket izél­gesd, ne en­gem! (Irén fe­lé int) Ezt a ki­csi bö­gyö­set!

 

Egy ütem­nyi csönd, az­tán egy­szer­re.

 

ZÁPREL: Elég le­gyen eb­ből! Ami sok, az sok!

IRÉN: Vi­gyed már in­nen! Vi­gyed a fe­né­be!

TOLVAJ: Ki­csi­nál­lak, öreg! Ne tudd meg, ho­gyan fogsz te sír­ni… Eressz már el, hé! Nem csi­nál­tam sem­mit. Be­jöt­tem vá­sá­rol­ni, nem csi­nál­tam sem­mi tör­vény­be üt­kö­zőt. Se­gít­ség, fa­sisz­ták!

 

Hauser hát­ra­csa­var­ja a kar­ját, a Tol­vaj fel­üvölt. El­ci­pe­lik. Za­vart csönd.

 

IRÉN: Mek­ko­ra pa­rasz­tok van­nak!

ZÁPREL: De mek­ko­rák.

HELÉN: Lo­pott a kö­csög. Lát­szik a fe­jén.

ZÁPREL: (za­var­ban) Na jó. Izé. Irén, kér­lek, a sor­vé­ge­ket majd el­len­őriz­zé­tek, jó? A sor­vég… ööö… A sor­vég na­gyon fon­tos. (El.)

IRÉN: (za­var­ban) Rend­ben, meg­lesz.

 

Csönd.

 

HELÉN: Lo­pott a kö­csög. Fel le­het is­mer­ni az ilyet.

SZERÉN: Aha. Sze­rin­te­tek?

HELÉN: Öööö… Dévédét. Melgibsono-sosat.

SZERÉN: Dévédé. Irén?

IRÉN: Tu­dom én? Pia. Kis üveg pia.

SZERÉN: Dévédé, pia. Írod?

HELÉN: (elő­vesz egy blokk­töm­böt) Fel­ír­tam. Hoz­zád mit?

SZERÉN: Ööö. Ko­ton?

IRÉN: Jaj, Sze­rén!

HELÉN: Bír­nád, mi? A Jós­ka rá­húz­ná oda­benn a fe­jé­re…

SZERÉN: Ír­jad, hogy ko­ton. Az ilye­nek azt lop­nak. Nin­csen ho­va ten­ni ne­kik a tesztoszteronjukat.

IRÉN: (ne­vet) De hü­lye vagy!

HELÉN: Ko­ton… Dévédé, pia, ko­ton.

SZERÉN: Azért a Jós­ká­val még sze­ren­csé­je van.

IRÉN: Már mi­ért?

SZERÉN: Hogy nem a Göm­böc kap­ta el.

HELÉN: Fú. Az tény­leg. Az az­tán le­ha­rap­ta vol­na a fe­jit.

IRÉN: Az igaz.

HELÉN: Em­lék­sze­tek? Ná­la a múlt­kor se volt vám­vizs­gá­lat. Ka­me­ra­né­zés, meg ilyes­mi.

SZERÉN: Le­üvöl­töt­te a pa­si fe­jét. Kinn, a ve­vő­sor előtt. Meg min­den­ki előtt. Nem volt sem­mi tisz­telt uram, meg sem­mi, hogy szí­ves­ked­jék így meg úgy. Sem­mi lacafaca.

IRÉN: Igen, az ke­mény volt.

SZERÉN: Még a ga­tyá­ját is le­to­lat­ta
vol­na ve­le. De a sze­ren­csét­len is ki­pa­kolt in­kább min­dent. Gu­rul­tak sza­na­szét a kis kon­zer­vek! Szar­del­la­ka­ri­kák!

HELÉN: Nem sze­ren­csét­len az. Sze­mét genyók. Azért csór­nak, mert rá van­nak iz­gul­va. Nem ám kif­li kell ne­kik, meg tej­föl, ugye. Nem a va­cso­rá­ra gyúr­nak.

SZERÉN: Hát nem. Szar­del­la­ka­ri­kák…! Fúj. Azt hit­tem, ott me­gyek le híd­ba mind­járt.

HELÉN: Mert ha azért csi­nál­nák, hogy éhe­sek, még azt mon­da­nám, hogy okés. De nem ez a szi­tu.

SZERÉN: Nem éhe­sek?

IRÉN: Éhe­sek ezek, csak nem étel­re. Nem étel­re éhe­sek.

HELÉN: Tu­dod, mik ezek? Per­ver­zek sze­rin­tem. Kleptomániákusok. A lo­pás­tól megy föl ne­kik az ad­re­na­lin­juk. Er­re iz­gul­nak föl. Sze­rin­tem.

SZERÉN: Mi­re? Szar­del­lá­ra?

IRÉN: Na jól van, lá­nyok, kez­de­tek fá­rasz­tó­vá vál­ni. Cigiszünet.

 

 

5.

 

A há­rom Pénz­tá­ros­nő, iro­ni­kus elő­adás­ban.

 

VALI: Meg­val­lat­tak, hogy vér­zett a

husunk.

Elv­tár­sunk, ki még sé­tálsz, mint a

fény,

gon­dolj re­ánk, kik fel-le fut­ko­sunk

és mes­­sze né­zünk cel­lánk

szög­le­tén.

Lá­gyult az iz­munk, fek­he­lyünk

ke­mény,

ele­de­lün­ket ki­kö­pi a szánk,

gyo­mor- s tü­dő­bajt ítél­tek re­ánk

s ha nem pusz­tu­lunk,

el­pusz­tí­ta­nak.

Még har­co­lunk, de tes­tünk oly

so­vány.

Test­vér, se­gítsd a le­bu­kot­ta­kat.

JULI: Ott­hon a tűz­hely hű­vös és re­pedt,

hi­deg fa­zék­ban ké­szül az ebéd:
a csar­nok nyir­kos kö­vé­ről sze­dett
kis ká­posz­ta­le­vél és hul­la­dék.
Az as­­szony szé­dül, szid­ja gye­re­két
s a szomszédné a gan­gon ki­a­bál,
hogy tő­lünk so­sem kap­ja vis­­sza

már

az ujj­nyi ke­vés lám­pa­ola­jat.
Tél lesz, ra­gyog a fagy s az éh­ha­lál.
Test­vér, se­gítsd a le­bu­kot­ta­kat.

 

ILDIKÓ: Gon­dol­ja­tok a bü­dös kiblire,

mely köd­go­moly­ban küld új

nya­va­lyát.

Ad­ja­tok szap­pant, ló­húst s té­li­re

apadt tes­tünk­re ad­ja­tok ru­hát.

Küld­je­tek köny­vet, bár­mily

os­to­bát,

mert meg­őr­jít a patkánypuha éj,

az as­­szony nél­kül gyöt­rő szen­ve­dély.

Eny­hítsd kí­nunk, ha mun­kás vagy

s sza­bad,

Elv­társ, hisz te vagy a Vö­rös Se­gély!

Test­vér, se­gítsd a le­bu­kot­ta­kat.

MINDHÁRMAN:

Küzdtünk hí­ven a for­ra­da­lo­mért,

nem hal­ha­tunk meg, él­nünk kell

to­vább.

Zi­zeg­ve vár­nak a röp­csik, a hék

s éh­bér­rel vár­nak mind a bur­zso­ák.

A moz­ga­lom vár, mun­ka és csa­lád,

míg meg­bu­kik a ki­zsák­má­nyo­lás,
sar­ló vil­lan, le­sújt a ka­la­pács

s bör­tön­ről, gyár­ról le­hull a la­kat.

Él­jen a Szov­jet, a mun­kás­ta­nács!

Test­vér, se­gítsd a le­bu­kot­ta­kat.

 

 

6.

 

Ci­ga­ret­tá­zás­ra ki­je­lölt hely há­tul, a rak­tár mö­gött. Irén, He­lén, Sze­rén és Ci­gány ci­ga­ret­táz­nak, Hauser ér­ke­zik.

 

SZERÉN: Oho­hó! Hír­nök jő pi­heg­ve… Na, mi van, Jós­ka? Be­bu­kott az ür­ge?

HAUSER: Sze­rin­ted? Be hát. Meg meg is bot­lott sze­gény. Mond­tam ne­ki, hogy néz­zen a lá­ba elé, ő meg di­rekt nem né­zett oda. Be­ütöt­te csú­nyán a fe­jét.

HELÉN: He­he. És mi volt az? Mi volt ná­la?

HAUSER: (rá­gyújt, el­te­szi a gyu­fát, olyan moz­du­la­tot tesz, mint­ha a ke­zét mos­ná) Dévédé. A Pas­sió.

HELÉN: (tap­si­kol) Bingó! Melgibson! Ugyeugyeugye!

IRÉN: Ná­lad a pont!

SZERÉN: Na­gyon tudsz te va­la­mit, He­lén!

HELÉN: (elő­ve­szi a blokk­töm­böt) Írom is. Mind­járt írom is fel­fe­lé! Ve­ze­tek most már ren­de­sen!

SZERÉN: Mert mit tesz az em­ber­is­me­ret!

CIGÁNY: Azon gon­dol­ko­zom, hogy va­jon mi­nek lop­ta el? Hit­buz­ga­lom­ból?

HELÉN: Mert per­verz. Mert él­ve­zi a csó­rást, azért.

CIGÁNY: Úgy ér­tem, ar­ra vol­nék kí­ván­csi, hogy mi­ért pont ezt lop­ta el.

SZERÉN: Gyűj­tő biz­tos. Film­ra­jon­gó. Vagy csak lop­ni akart, és mind­egy volt ne­ki.

CIGÁNY: Nem tu­dom, tény­leg nem tu­dom.

HAUSER: El­lop­ta, hát el­lop­ta. Most egy da­ra­big biz­to­san el­ment a ked­ve tő­le.

IRÉN: Hát sok kön­­nyet azért ne ejt­sünk ér­te. Ol­tá­ri nagy pa­raszt volt.

SZERÉN: Jajaja. Hogy „ki­csi­nál­lak, öreg”! Meg hogy „szét­szo­pat­lak, ba­szod”! Osz­tot­ta ren­de­sen.

HAUSER: Nem oszt, nem szo­roz. Ha ő így, én is úgy. Meg le­het be­szél­ni kul­tu­rál­tan is a dol­go­kat. Ve­lem meg. Néz­ze, uram, ez meg ez van a zse­bé­ben, pa­kol­ja ki ké­rem. Jegy­ző­könyv, ka­lap-ka­bát, jóéjcakát. De ha va­la­ki emberkedik, ak­kor ne­hogy már ne­ki áll­jon föl­jebb. Ak­kor én se úgy ál­lok majd hoz­zá, nem igaz?

HELÉN: Jajaja. Ezer szá­za­lék.

SZERÉN: Aszond­ja: „en­gem te ne nyug­tat­gas­sál”! Meg hogy „te azt nem tu­dod, ki va­gyok”! Mer már ki len­ne ugyan?

HELÉN: Jajaja. Meg hogy „te­tű vagy, öreg”, meg hogy „fa­sisz­ták”!

CIGÁNY: Ilye­ne­ket mon­dott?

SZERÉN: Mon­dott az min­dent. Azt ki­a­bál­ta, hogy min­ket du­go­gat a Záprel To­tya. Fú, na­gyon ci­ki volt.

HELÉN: Jajaja. Hogy „há­rom ma­cád van, öreg, eze­ket izél­gesd, he”!

CIGÁNY: Nem mon­dom…

HELÉN: Meg hogy izé… (Irén­re pil­lant) Mind­egy.

SZERÉN: Izé. Azért a To­tya fe­jét is lát­ni kel­lett vol­na! Ak­ko­rá­ra da­gadt, mint egy din­­nye.

HELÉN: Za­var­ba jött a nagy­fiú.

IRÉN: Hagy­jad már. Tény­leg kí­nos volt na­gyon.

SZERÉN: Sze­gény fő­nök. Hát min­den­eset­re hú­zott is el gyor­san…

HAUSER: Be­jött hoz­zám ké­sőbb. Meg­kér­dez­te, hogy mit ta­lál­tam a fic­kó­nál. Mond­tam ne­ki, hogy egy dévédét lo­pott el. Az­tán meg­kér­dez­te, hogy mi tör­tént. Mond­tam, hogy ki­hív­tam a rend­őr­sé­get, jegy­ző­köny­vet vet­tek fel, fel­je­len­tést tet­tünk, a szo­ká­sos. Meg hogy el­esett sze­gény, be­ütöt­te a fe­jét. Tud­já­tok mit mon­dott? Meg­kér­dez­te, hogy hány­szor ütöt­te be. Most kép­zel­jé­tek el! Hal­la­ni akar­ta a rész­le­te­ket!

SZERÉN: Ne már! A fő­nök?

HAUSER: Ed­dig so­se csi­nált ilyet. Sőt. So­sem akart tud­ni sem­mit, ha volt egy kis bal­eset. Csak hüm­mö­gött meg krá­ko­gott ös­­sze­vis­­sza.

HELÉN: Fú, ak­kor tény­leg mély­re me­he­tett a To­tyá­nak. De va­jon mi? A du­gá­sos du­ma? Ööö… izé.

SZERÉN: Hát tud­tuk ró­la, hogy egy ki­csit prűd a lel­kem. De a rész­le­te­ket hal­la­ni… Mi­re volt kí­ván­csi?

HAUSER: Hát mi­re. Hogy hány­szor ka­pott, meg hogy ho­gyan. Nem sok­szor egyéb­ként. Ad­tam ne­ki ket­tőt-hár­mat, rög­tön csönd­ben lett. A szar­há­zi.

SZERÉN: Na, de azt kér­dez­te a Záprel To­tya, hogy ho­gyan ver­ted be az or­rát?

HAUSER: Hagy­juk már ezt. Meg­bot­lott, el­esett. Nem kell min­den­ből ope­rát ír­ni.

SZERÉN: Nem is az ér­de­kel, ha­nem a To­tya…

IRÉN: Tény­leg hagy­juk már, Szerén. Nincs jól a To­tya, tu­dod te is.

SZERÉN: Vis­­sza­jött hoz­zá az Eme­se. Az­óta ide­ges. Fu­ra, nem?

HELÉN: Ja. Fu­rá­nak fu­ra.

SZERÉN: Ami­kor el­ment tő­le, ak­kor volt a nagy tra­gé­dia, meg min­den. Most meg vis­­sza­jött az Eme­se. Hogy új­ra­kez­dik, nul­lá­ról. Na per­sze. De iga­zá­ból nin­csen olyan, hogy nul­lá­ról, nem? Mi az, hogy nul­la?

 

Csönd.

 

HAUSER: Az sze­rin­tem nem is szám.

HELÉN: Mind­egy. Azt hi­szi, hogy új­já­szü­le­tett, köz­ben meg nin­csen új­já­szü­let­ve, az­tán et­től van ben­ne a feszkó. Sze­rin­tem. Hogy bol­dog­nak kel­le­ne érez­nie ma­gát. Az­tán nem ér­zi, vagy nem úgy. Nem pont úgy.

IRÉN: Mind­egy, hagy­jad. Most ren­de­zik a dol­go­kat, már ha ren­de­zik, az­tán nem hi­ány­zik ne­ki, hogy még az ilyen idi­ó­ták is izél­ges­sék. Nem egy­sze­rű ne­ki se. Ugye.

SZERÉN: Az rend­ben is van. Meg hogy vis­­sza­jött ne­ki az Eme­se, meg min­den. Csak azt nem ér­tem, hogy mi­ért lett kí­ván­csi rá, hogy a Jós­ka hogy ren­dez­te le a fic­kót. A To­tya nem olyan.

HELÉN: Na ja. Ha olyan len­ne, ak­kor meg be­ment vol­na ő is csa­var­ni a tö­kén egyet-ket­tőt, nem?

CIGÁNY: Ez tény­leg fur­csa.

HAUSER: Hagy­juk már ezt. Fi­gyelj, Irén, ki­rak­nám zá­rás­kor a ra­gacs­csap­dá­kat, az­tán reg­gel ös­­sze­szed­jük őket. Jó?

HELÉN: (meg­bor­zong) Na, ez a má­sik. Ak­kor én hol­nap meg­vár­lak ti­te­ket kinn a par­ko­ló­ban. Be nem me­gyek ad­dig…

HAUSER: Ugyan már. Ös­­sze­szed­jük őket, aszt jól van. Öt perc az egész.

HELÉN: Nem az öt perc, Jós­ka. Csak az, hogy én ezt nem bí­rom.

SZERÉN: Ros­­szul van a He­lén tő­lük.

HAUSER: Mi­től? De hát még nem is bü­dö­sek.

HELÉN: Él­nek, Jós­ka, hát nem ér­ted? Él­nek.

HAUSER: Pont ezen pró­bá­lunk se­gí­te­ni.

HELÉN: Bazdmeg. Jaj, bazdmeg, bazdmeg…

 

Ütem­nyi csönd, Hauser ér­tet­le­nül a töb­bi­ek­re pil­lant, ami­kor nyí­lik az aj­tó. Meg­je­le­nik Kis­göm­böc, a re­ti­kül­jé­ben ke­res­gél.

 

KISGÖMBÖC: Sze­vasz­tok, bas­­szus, ott­hagy­tam a ci­gim. Anyám, de sú­lyos nap ez. Szét­megy a fe­jem. Ad­jon már va­la­ki egyet!

IRÉN: Á, Göm­böc!

SZERÉN: Szia, Göm­böc!

HAUSER: (ci­ga­ret­tá­val kí­nál­ja) Ez jó lesz?

KISGÖMBÖC: Jó hát. Kösz. (rá­gyújt)

IRÉN: Na mi az? Mit mond az or­vos? Rend­ben vagy?

KISGÖMBÖC: Á, nem tud­nak sem­mit. Azt mond­ják, nem mu­tat­nak sem­mit se az ered­mé­nyek. Hogy csak ki­me­rült­ség, meg hogy pi­hen­jek. Jó vicc. Most ak­kor sze­rin­ted ho­gyan pi­hen­jek, ha tel­je­sen ki van a be­le­ze­tem? Pi­hen­jek, mi? Á, fi­ze­ted a cehhet, az­tán meg ha baj van, el­haj­ta­nak fran­kón. Majd pont pi­hen­ni tu­dok. A To­tya benn van?

SZERÉN: Bennek benn.

KISGÖMBÖC: Meg ez az idő is. Ki­bo­rít tel­je­sen. Fel­né­zel az ég­re, és szé­dül­ni kez­desz. Há­nyin­ger az egész.

CIGÁNY: Van ben­ne va­la­mi. Es­tén­ként el­né­zem őket fent­ről, a ki­len­ce­dik­ről. On­nan na­gyon jó a ki­lá­tás. Lá­tom az egész la­kó­te­le­pet, de még a fő­útig is el­látsz, meg azon túl is. És ak­kor olyan, mint­ha egy nagy ra­kat do­mi­nó áll­na egy­má­son, és ép­pen akar­ná­nak bo­rul­ni föl­fe­le! El­szé­dü­lök tő­le tel­je­sen.

HELÉN: Fú!

KISGÖMBÖC: Mon­dom én. Nem le­het ép és­­szel ki­bír­ni.

CIGÁNY: Nem tu­dom, ne­kem va­la­hogy még­is tet­szik. Jön­nek a fé­nyek, olyan fur­csa, ala­csony szög­ben süt be a nap, és ak­kor mint­ha dől­ni kez­de­ne min­den. Mint a do­mi­nók. Meg az a li­lás-vö­rö­ses szín hoz­zá…

HELÉN: Tisz­tá­ra ijesz­tő. Mint va­la­mi fil­men.

CIGÁNY: Le­het. Nem tu­dom.

HAUSER: Az a vicc ben­ne, hogy ami ijesz­tő… Ami ijesz­tő, hát azért ab­ban is le­het va­la­mi izé. Va­la­mi kraft, nem? Ab­ban, ami fé­lel­me­tes. Nem? (csönd) Mint ami­kor húst klop­folsz. Nem?

HELÉN: Ja. Mint a Pas­si­ó­ba. Bár én azt nem an­­nyi­ra sze­re­tem.

SZERÉN: Sze­rin­tem az azért sú­lyos. Nem is ijesz­tő, in­kább gusz­tus­ta­lan. Mi ab­ban a szép?

HAUSER: Hát nem is pont ar­ra mond­tam. De vég­ső sor­ba ar­ra is igaz. A Pas­si­ó­ra. Nézd, ha te be­jössz ve­lem a ka­me­ra­szo­bá­ba, és vé­gig­né­zed, ahogy… Szó­val, ahogy egy ilyen szar­rá­gó be­üti a fe­jét, hát az nem fog ne­ked tet­sze­ni. Nem úgy né­zed, mint egy fil­met, ér­ted? Vagy mint a Helénke a ra­gacs­csap­dát…

HELÉN: Jaj, ne már…

SZERÉN: Mi­ért, a Jé­zus­krisz­tus­sal más?

HAUSER: Nem az, hogy más. Va­gyis per­sze, hogy más. Ha a Pas­si­ót né­zed, ak­kor egy fil­met né­zel, nem? Úgy van meg­csi­nál­va, hogy szép le­gyen. Nem úgy, hogy tet­szik, de még­is va­la­hogy… Va­la­hogy mu­száj néz­ni.

IRÉN: De mit? Hogy ke­reszt­re fe­szí­tik?

CIGÁNY: Én ér­tem, hogy mi­re gon­dol a Jós­ka.

HELÉN: Én nem is tu­dom. Ami ijesz­tő meg ron­da, az ho­gyan le­het szép? Va­jon.

CIGÁNY: Hát pél­dá­ul ezek a fel­hők es­te. Ijesz­tő is, ha úgy aka­rom. És mel­let­te szé­pek is – vagy leg­alább­is ne­kem tet­sze­nek.

SZERÉN: A fel­hők sze­rin­tem más, mint egy film. Meg ami a ter­mé­szet­ben van. Ami­kor ta­valy­előtt Svájc­ba vol­tunk a víz­esés­nél, ak­kor is majd be­szar­tam, de azt nem mon­da­nám, hogy mert csú­nya volt. Ijesz­tő volt, de… Mond­juk, szép­nek se mon­da­nám. De még­sem at­tól szar­tam ösz­­sze ma­gam, mert ijesz­tő, ha­nem mert… Jaj, de ne­héz el­mon­da­ni! Szó­val nem az volt, hogy fél­tem vol­na, pe­dig ami­kor ott áll az em­ber a víz­esés mel­lett, ak­kor tény­leg nem fér egy zab­szem se a seg­gé­be. De nem azért, mert fél. Mert hát ami­től iga­zán félsz, ar­ra… Ar­ra nem mond­ha­tod te sem, hogy szép meg iz­gal­mas…

IRÉN: A Pas­sió azért más, mert több min­den van ben­ne. A Pas­si­ó­ban van szo­mo­rú­ság is. Nem csak az üt­le­ge­lés, meg a trancsír. Meg a klopf.

HELÉN: Mond­juk, ta­nul­sá­gos­nak ta­nul­sá­gos. Hogy lát­ni, hogy mi­lyen volt a Jé­zus­krisz­tus­nak. Hogy tény­leg mi­lyen ke­mény volt. De azért nem az ese­tem…

KISGÖMBÖC: Szí­vem, ne­ked az is bő­ven sok, ha ran­dán be­szél­nek egy mo­zi­ban. Igaz, te va­la­mi­ért olyan­kor is a sze­me­det ta­ka­rod el…

HELÉN: Jól van, na! Mert az meg olyan hü­lye ér­zés, nem? Hogy ve­szi ki az ma­gát. Nem azért né­zel fil­met, hogy ott bazmegeljenek. Azt hal­lasz ele­get it­ten is, nem?

SZERÉN: Mert túl­ér­zé­keny vagy, Helénke. Eszem a gyön­ge szí­ve­det.

IRÉN: Igen, van ben­ne va­la­mi

szo­mo­rú­ság…

A Szűzmáriában.

Nem?

Ad­dig ijesz­tő a film, on­nan meg

tisz­tá­ra…

Tisz­tá­ra szo­mo­rú.

Hogy ott van a fia a ke­ze kö­zött.

Hogy ott hal meg ne­ki, ő meg…

Ő meg vé­gig­né­zi.

Az­tán le­ve­szik a ke­reszt­fá­ról,

és ott van a ke­ze kö­zött.

Azért ez szo­mo­rú, nem?

És et­től szép, nem csak a

ve­rés­től.

Hogy ott van ne­ki a fia,

hogy sze­ret­te őt, ő meg…

ő meg el­megy.

Ez azért

szép

sze­rin­tem.

CIGÁNY: Igen, a piétától szép. Piéta nél­kül csúf do­log egy ki­vég­zés.

 

Kis­göm­böc meg­le­pet­ten pil­lant rá. Rö­vid hall­ga­tás.

 

HAUSER: Mond­juk ha az any­ja ott van, én se ütöm meg egyi­ket se.

KISGÖMBÖC: (han­go­san fúj­tat) Tu­dod, mit, Jós­ka? Ha leg­kö­ze­lebb el­kapsz va­la­kit, te­gyél a fe­jé­re tö­vis­ko­szo­rút, bazmeg. Ak­kor az­tán olyan szép lesz, hogy még be­lé­pőt is szed­hetsz rá. (ide­ges moz­du­lat­tal el­nyom­ja a ci­ga­ret­tát) Na jó. Ne­kem most a To­tya kell. Csak be­ug­rok. Mer­re van?

IRÉN: Elöl a bolt­ban.

 

Kis­göm­böc el.

HAUSER: Hű­ha. Tö­vis­ko­szo­rú. Hú, de pap­ri­kás ma.

HELÉN: Nincs jó nap­ja, an­­nyi lát­szik.

SZERÉN: (cin­ko­san ös­­sze­néz He­lén­nel) Gu­rult, gu­rult a kis­göm­böc, gu­rult, gu­rult…

HELÉN: Gu­rult, gu­rult he­gyen-völ­gyön át, egé­szen ad­dig, amíg…

SZERÉN: Egé­szen ad­dig gu­rult, amíg szem­be nem ta­lál­ko­zott…

HELÉN: …Záprel To­tyá­val!

MINDKETTEN: Hamm, be­kap­ta!

 

 

7.

 

A há­rom Pénz­tá­ros­nő, mind­egyik pénz­tár előtt ve­vő­sor. Min­den­ki las­sí­tott fel­vé­tel­ként mo­zog. A Pénz­tá­ros­nők a szö­ve­gük alatt el­húz­nak egy-egy árut az ér­zé­ke­lő fö­lött, úgy, hogy a szö­veg­rész vé­gén pittyen a le­ol­va­só.

 

VALI: Ro­ha­nó fel­hők, ha­mu­szür­ke ég –

lep­let bo­rít ránk az égi szür­ke­ség.

JULI: Kinn el­rej­tő­zik min­den, ami él –

a ki­ra­ka­to­kat csap­kod­ja a szél.

ILDIKÓ: Az or­kán­dzse­ki, a gyap­jú­ka­bát

be­hoz­za a nagy eső sza­gát.

VALI: Itt benn me­leg van, szel­lős és

vi­lá­gos,

raj­tunk ke­resz­tül lé­leg­zik a vá­ros.

JULI: Itt benn az em­ber em­ber­rel ro­kon,

s ren­det ta­lál a tö­mött pol­co­kon.

ILDIKÓ: El­len­sze­gül az ele­mek

sza­vá­nak,

a ne­héz na­pok­ra be­tá­raz ma­gá­nak.

 

 

8.

 

Be­jön Záprel az anyag­moz­ga­tók­kal, akik egy tar­gon­cán kon­zer­ve­ket hoz­nak. Ők nor­má­lis tem­pó­ban mo­zog­nak, a hát­tér­ben las­sí­tás­ban fo­lyik a né­ma­já­ték, sű­rű pitytyenésekkel tar­kít­va. Egy tem­pó­val ké­sőbb Kis­göm­böc is ér­ke­zik.

ZÁPREL: (a ha­lán­té­kát mas­­szí­roz­za, mind­vé­gig a je­le­net so­rán) …a hi­deg­fron­tot nem. A me­leg­front el­megy, a me­leg­fron­tot meg sem ér­zem, de a hi­de­get nem bí­rom egy ide­je. Ré­gen meg sem érez­tem, de újab­ban saj­nos… Újab­ban na­gyon meg­kín­ló­dom ve­le. Hát, az idő, ugye. Ez az át­ko­zott hi­deg­front. Ak­kor ide. Ide…. Ide… Ide… Ide szé­pen be­tol­já­tok, és az­tán in­nen szór­juk ki oda meg oda, a so­rok vé­gé­be. Te­gyé­tek ki az egé­szet, az­tán ha kell még, ak­kor hoz­za­tok ki há­tul­ról. Jó? Hát ak­kor raj­ta. Raj­ta, raj­ta!

 

Az anyag­moz­ga­tók ne­ki­lát­nak a pa­ko­lás­nak.

 

KISGÖMBÖC: Helló, fő­nök. Már nem tud­tam, hol le­hetsz. Ke­res­te­lek min­de­nütt, a vé­gén meg ki­de­rül, hogy dol­go­zol.

ZÁPREL: Khm… Hát dol­go­zom: bo­csá­nat. Jobb hí­ján ép­pen. Te mi­kor jöt­tél? Meg­gyógy­ul­tál?

KISGÖMBÖC: Á, ló­szart. Csak már így is ele­get lóg­tam ott­hon, nem? Gon­dol­tam, be­ug­rok. (az anyag­moz­ga­tók fe­lé bic­cent) Hát ezek meg mi a tú­rót csi­nál­nak itt?

ZÁPREL: Hogy­hogy mit? Pa­kol­nak.

KISGÖMBÖC: Azt lá­tom, hogy mit, de mi­ért ezt pa­kol­ják?

ZÁPREL: Szer­ző­dés van a sor­vé­gek­re. Tu­dod: ki­emelt he­lyek.

KISGÖMBÖC: Nem mon­dod. De mi­ért fullosan? Ki kö­tött fullos szer­ző­dést a sor­vé­gek­re?

ZÁPREL: Nem tu­dom. Biz­tos az Irén in­téz­te. Amíg nem vol­tál benn.

KISGÖMBÖC: Na jó, ez hü­lye­ség. Szed­jé­tek le a két fel­ső sort!

ZÁPREL: Szer­ző­dés van rá, Kis­göm­böc. Az ös­­szes sor­vég­re, fullosan.

KISGÖMBÖC: Az Irén ilyen idi­ó­ta szer­ző­dést kö­tött? Azért meg­néz­ném előt­te.

ZÁPREL: Nem tu­dom. Nézd meg, ha gon­do­lod. Ezért jöt­tél be? Hogy meg­nézd a sor­vé­ge­ket?

KISGÖMBÖC: Hát nem pont ezért. De ha már kér­de­zed, ak­kor mu­tat­nék ne­ked va­la­mit. Teg­nap kap­tam. (elő­vesz egy le­ve­let) A szám­vi­tel­től.

ZÁPREL: Mi az?

KISGÖMBÖC: Egy fran­kó kis le­vél. Ma­gya­rá­zós le­vél.

ZÁPREL: Mi­cso­da?

KISGÖMBÖC: Hát ilyen meg­ma­gya­rá­zós le­vél. Tu­dod, meg­jött az uta­lás. A prog­ra­mo­zós me­ló­ért. Amit az ün­ne­pek előtt csi­nál­tam.

ZÁPREL: Per­sze, már ide­je is volt. És mi a baj?

KISGÖMBÖC: Mi a baj? Az a baj, hogy ez így egy elég­gé nagy át­ba­szás. Dol­go­zok egy hó­na­pot a cuc­con, a ren­des na­pi me­lóm mel­lett, és ak­kor ez van.

ZÁPREL: De mi van? Meg­egyez­tünk a dí­ja­zás­ban, nem?

KISGÖMBÖC: Meg, per­sze. Meg hogy kü­lön szer­ző­dés­ben fi­ze­ted ki.

ZÁPREL: De meg­jött a pénz, nem?

KISGÖMBÖC: Meg, de men­­nyi?!

ZÁPREL: Na, mu­tas­sad csak. (át­ve­szi a le­ve­let) Tisz­telt izé sa­töb­bi. Pam-pam-pam – kelt le­ve­lé­re tá­jé­koz­ta­tá­sul köz­löm, hogy a meg­bí­zá­si szer­ző­dé­sé­hez tar­to­zó nyi­lat­ko­za­tot ugyan még ta­valy töl­töt­te ki, de a szer­ző­dés idén ke­rült az osz­tá­lyunk­ra, így adó­ját az idei jog­sza­bály­ok alap­ján kell le­von­nunk. Ön az ál­ta­lá­nos sza­bály sze­rin­ti adó­elő­leg-le­vo­nást je­löl­te meg, s en­nek ér­tel­mé­ben a brut­tó ös­­szeg 90%-a ké­pe­zi az adó- és já­ru­lék­ala­pot. Az idei év­től azon­ban ér­vény­be lép egy adó­alap-ki­egé­szí­tés is, amely az adó­ala­pot to­váb­bi 27%-kal nö­ve­li. Te­hát a 132.000 fo­rint­nak az adó­alap­ja 118.800 fo­rint, plusz en­nek a 27%-a, az­az 32.076 fo­rint. Eb­ből kö­vet­ke­ző­en az Ön tel­jes adó­alap­ja 150.876 fo­rint.

KISGÖMBÖC: Száz­öt­ven az adó­alap. Száz­har­min­cas ki­fi­ze­tés után. Vá­god?

ZÁPREL: Várj egy ki­csit. Ööö. Az ál­ta­lá­nos sza­bály sze­rin­ti adó­le­vo­nás pe­dig a ma­ga­sabb adó­kul­csot je­len­ti, ami idén 32%. Mind­ezt fi­gye­lem­be vé­ve 48.280 fo­rint adó­le­vo­nás­ra ke­rült sor, ami­hez hoz­zá­já­rul még 4 plusz 2% egész­ség­biz­to­sí­tá­si já­ru­lék, va­la­mint 9,5% nyug­díj­já­ru­lék. Ez utób­bi két té­tel – me­lyek alap­ja csak az em­lí­tett 118.800 fo­rint – ösz­­sze­sen 14.880 fo­rint, amely a 48.280 fo­rint adó­le­vo­nás­sal együtt csök­ken­tet­te a fi­ze­ten­dő ös­­sze­get. Meg­ér­té­sé­ben bíz­va, tisz­te­let­tel sa­töb­bi.

KISGÖMBÖC: Vá­god, bas­­szus? Száz­har­minc­ket­tő brut­tó­ból ma­radt szűk hat­van­ki­lenc. Mind­ezt fi­gye­lem­be vé­ve.

ZÁPREL: És én most mit csi­nál­jak, Kis­göm­böc?

KISGÖMBÖC: Sze­rin­ted nor­má­lis ez?

ZÁPREL: Nem, sze­rin­tem sem nor­má­lis. Nem nor­má­li­sak az adó­sza­bá­lyok. De én mit tu­dok ez­zel csi­nál­ni?

KISGÖMBÖC: Ab­ban egyez­tünk meg, hogy száz net­tót ka­pok. Hogy így hoz­zá­tok ki.

ZÁPREL: Ab­ban egyez­tünk meg, de lá­tod, hogy idén ke­rült be a szer­ző­dé­sed a rend­szer­be. És az új év­től vál­to­zott az adó­zá­si rend. Er­ről az­tán tény­leg nem én te­he­tek.

KISGÖMBÖC: Nem, er­ről nem te­het sen­ki sem. Csak én szo­pok egy na­gyot.

ZÁPREL: Ami pénz volt rá, azt ki­fi­zet­tük. Most már csak mondd meg, hogy in­nen­től fog­va én mit tu­dok csi­nál­ni. Az adó­tör­vé­nye­ket meg nem én ho­zom. Ha nem tet­sze­nek, menj el sza­vaz­ni, vá­lassz egy má­sik kor­mányt, az majd más­faj­ta tör­vé­nye­ket hoz.

KISGÖMBÖC: Bazd meg, To­tya. Most ko­mo­lyan be­szélsz? Nem hi­szem el.

ZÁPREL: De hát mit nem hi­szel el, a franc­ba is?

KISGÖMBÖC: Pél­dá­ul azt, hogy en­nek az egész­nek el kel­lett fe­küd­nie idénig. Hogy en­­nyit tö­köl­te­tek ve­le. Kész vol­tam a me­ló­val no­vem­ber ele­jén.

ZÁPREL: Igen, az­tán el­ke­rült a köz­pont­ba, a gaz­da­sá­gi osz­tály­ra, az­tán most ért vis­­sza. Még­is, mi a fe­nét csi­nál­hat­tam vol­na?

KISGÖMBÖC: Moz­dul­hat­tál vol­na, To­tya. Rá­moz­dul­hat­tál vol­na no­vem­ber ele­jén. Az­nap, ami­kor le­ad­tam a mun­kát.

ZÁPREL: Rá­moz­dul­tam, ami­kor tud­tam. Jöt­tek az ün­ne­pek. Meg­hal­ni se volt időnk.

KISGÖMBÖC: Már bo­csá­nat, de meg­hal­ni ne­kem nem volt időm. Vé­gig­nyom­tam a mű­sza­ko­kat, túl­óráz­tam is ren­de­sen, és emel­lett meg­csi­nál­tam ezt a kur­va prog­ram­fej­lesz­tést. Amit, meg­jegy­zem, biz­to­san gyor­sab­ban és pro­fib­ban meg­csi­nált vol­na egy kül­sős cég. Öt­ször en­­nyi­ért, To­tya. Hat­szor en­­nyi­ért.

ZÁPREL: Nézd, szer­ző­dést kö­töt­tünk. Meg­egyez­tünk az ár­ban. Te el­vé­gez­ted a me­lót, én ki­fi­zet­tem a pénzt. Az, hogy a szer­ző­dé­sed az idén ke­rült oda a gaz­da­sá­gi­sok­hoz, az nem az én sa­ram. Viszmajor.

KISGÖMBÖC: Viszmajor, To­tya? Visz-major? Eszem-fa­szom meg­áll. És ha már en­­nyi­re be­le­fu­tot­tunk a jo­gi szőr­szál­ha­so­ga­tás­ba, ak­kor el­mon­da­nám, hogy a szó­be­li meg­ál­la­po­dás is kö­te­le­ző ér­vé­nyű. Ha nem tud­nád. Kö­te­le­ző, ér­ted? Meg­egyez­tünk a net­tó ös­­szeg­ben. A ke­ze­det ad­tad rá, To­tya!

ZÁPREL: Hát ezt most már én nem hi­szem el. Most mi a bü­dös fran­co­kat akarsz? Har­min­cat buk­tál a bol­ton? (hall­gat) Tu­dod mit, oda­adom. Gye­re, ki­me­gyünk az au­to­ma­tá­hoz, most rög­tön ki­ve­szek ne­ked a sa­ját szám­lám­ról harmincezret! Ha ez meg­nyug­tat. De ko­mo­lyan mon­dom. Nem vicc. Oda­adom kéz­be. Nem vic­ce­lek. Gye­re.

KISGÖMBÖC: Ba­szódj meg.

ZÁPREL: (csön­de­seb­ben) Ko­mo­lyan be­szé­lek. Gye­re, tény­leg adok ne­ked har­minc­ezer fo­rin­tot. Az­tán zár­juk le ezt az ügyet. (hall­ga­tás) Na, gye­re. Ha ez bol­dog­gá tesz, ki­ve­szem, el­vi­szed, fe­lejt­sük el. Nem érek rá so­ká­ig. Ne­kem még ezer dol­gom van ma.

KISGÖMBÖC: De nagy egy gö­rény vagy te.

ZÁPREL: Aha. Ér­tem, gö­rény. Le­gö­ré­nye­zel. Sza­ros har­minc­eze­rért át­ha­ra­pod akár­ki­nek a tor­kát, Kis­göm­böc?

KISGÖMBÖC: Ne­ked sza­ros, bazmeg. Tu­dod jól, hogy men­­nyit vi­szek ha­za. Nagy egy gö­rény vagy.

ZÁPREL: Jó, ha gö­rény, ak­kor gö­rény. Túl­élem. De azért be­szél­jük már meg ezt a dol­got. Mert itt nem ám a har­minc­ezer­ről van szó. Nem bi­zony.

KISGÖMBÖC: Nem-e?

ZÁPREL: Nem ám. Sőt, mást mon­da­nék! Még az is le­het – még az is meg­le­het, hogy iga­zad van. Bi­zony,
iga­zad. El­vé­gez­ted a me­lót, és ke­ve­seb­bet kap­tál, mint ami­re szá­mí­tot­tál.

KISGÖMBÖC: Mint amit meg­ígér­tél, To­tya. Nagy ket­tő.

ZÁPREL: Ke­ve­seb­bet kap­tál, rend­ben. Szar ügy. De fi­gyelj egy ki­csit: nem én te­he­tek ró­la, nem is a gaz­da­sá­gi­sok te­het­nek ró­la, nem is a Mi­ku­lás te­het ró­la. De nem is er­ről a nyo­mo­rult har­minc­ezer­ről van itt szó sze­rin­tem.

KISGÖMBÖC: Mi­ről van szó sze­rin­ted?

ZÁPREL: Ar­ról van szó, hogy el­fo­gad­ha­tat­lan, amit csi­nálsz.

KISGÖMBÖC: Ez kezd ér­de­kes len­ni. Mit is csi­ná­lok én pon­to­san?

ZÁPREL: El­ha­ra­pod a kur­va tor­kát bár­ki­nek. Bár­mi­ért. Azt csi­ná­lod. Meg se muk­kan, te meg már ug­rasz is ne­ki. Ezt csi­ná­lod foly­ton.

KISGÖMBÖC: Aha. Ér­tem. Át­nyom­tak har­minc rong­­gyal, és még én va­gyok a hu­nyó. Ér­des a mo­do­rom, mi?

ZÁPREL: Ne ha­ra­gudj, nem va­gyok hu­mo­rom­nál ma. Ar­ról van szó, Kis­göm­böc, hogy ne­héz ve­led együtt­mű­köd­ni, épp az ilyen je­le­ne­tek mi­att.

KISGÖMBÖC: Je­le­ne­tet ren­dez­tem vol­na? Még­is, mit kel­lett vol­na csi­nál­nom? Jó po­fát vág­nom az egész­hez? Még meg is kö­szön­nöm ta­lán?

ZÁPREL: Fi­gyelj, le­het, hogy eb­ben a konk­rét do­log­ban rész­ben – rész­ben! – iga­zad van. Va­ló­ban: ke­ve­seb­bet kap­tál kéz­hez, mint ameny­­nyi­re jog­gal szá­mít­hat­tál. De az ös­­szes töb­bi­ben – az ös­­szes töb­bi­ben nincs iga­zad.

KISGÖMBÖC: Mi­lyen ös­­szes töb­bi­ben nincs iga­zam?

ZÁPREL: El­mon­dom még egy­szer, las­san, ta­gol­va. Még egyet­len­egy­szer. Te­hát: nem én te­he­tek ró­la, hogy ké­sőn ért oda az az is­ten­ver­te pa­pír. Le­het, hogy a szám­vi­te­len fek­tet­te el va­la­mi ma­ca. Ezt itt és most nem tud­juk meg­ál­la­pí­ta­ni. Ha aka­rod, utá­na­kér­de­zek, hogy mi­kor ment el tő­lünk. De kö­nyör­göm, ne bo­rítsd itt ki rám az egész la­vórt!

KISGÖMBÖC: És ak­kor mi is az az ösz­­szes töb­bi, ami­ben nincs iga­zam? Er­re még azért na­gyon kí­ván­csi len­nék.

ZÁPREL: Ab­ban nincs iga­zad, Kis­göm­böc, hogy min­den­ki­nek le­üvöl­töd a fe­jét az el­ső blikk­re! Ez az, ami tény­leg egé­szen el­ké­pesz­tő!

KISGÖMBÖC: Va­gyis rész­ben ta­lán iga­zam van, amblok pe­dig kur­vá­ra nincs iga­zam. Ér­tem. Szép gon­do­lat­me­net volt na­gyon, To­tya, gra­tu­lá­lok tény­leg.

ZÁPREL: Na­gyon kér­lek, hogy ne gú­nyo­lódj. Most ez az, ami na­gyon nem hi­ány­zik. Mi ide­bent ép­pen­ség­gel ki­dol­goz­tuk a be­lün­ket az ün­ne­pek alatt. Kő­ke­mény volt. Tar­tot­tuk a fron­tot ép­pen­ség­gel.

KISGÖMBÖC: Ja, tar­tot­tad. Az Irén­nel.

 

A hát­tér­ben el­hall­gat a pittyegés, a hát­tér­fi­gu­rák moz­du­lat­lan­ná vál­nak.

 

ZÁPREL: Ha tud­ni aka­rod, ép­pen­ség­gel az Irén­nel. Ő vet­te át a mun­ká­dat, és nem volt ne­ki sem egy­sze­rű.

KISGÖMBÖC: Nem volt egy­sze­rű. Jól dol­go­zott az Irén?

ZÁPREL: Na, most hagy­juk ezt ab­ba.

KISGÖMBÖC: Jól dol­go­zott, To­tya?

ZÁPREL: Be­fog­nád vég­re a szád?

KISGÖMBÖC: Most mit vagy úgy oda? Csak meg­kér­dez­tem, hogy mi­lyen volt az Irén­ke. Nem gon­dol­tam sem­mi rossz­ra. To­tya.

 

A hát­tér új­ra mo­zog­ni kezd, pittyegés foly­ta­tó­dik.

 

ZÁPREL: Irén kő­ke­mé­nyen dol­go­zott. A te mun­ká­dat is ő lát­ta el, úgy­hogy most na­gyon szé­pen kér­lek…

KISGÖMBÖC: Mert­hogy én meg fe­küd­tem oda­ha­za. Be­teg vol­tam, ha nem tűnt vol­na fel. Azért nem dol­goz­tam. Kő­ke­mé­nyen.

ZÁPREL: Be­teg vol­tál.

KISGÖMBÖC: Be­teg.

ZÁPREL: Be­teg.

KISGÖMBÖC: Bazmeg, be­teg vol­tam. Ho­zok or­vo­si iga­zo­lást! Hol­nap me­gyek kont­roll­ra, bazmeg, ide du­gom az or­rod alá!

ZÁPREL: Azt hi­szem, ne­ked nem a bel­gyó­gyá­szat­ra vol­na szük­sé­ged, Kis­göm­böc. Az is kön­­nyen le­het, hogy más oka van ezek­nek a dol­gok­nak.

KISGÖMBÖC: Hogy most mi van?

ZÁPREL: Az van, hogy ke­ress egy jó pszi­chi­á­tert sze­rin­tem. Nem bán­tás­ból mon­dom. Ha meg is ha­rag­szol ér­te. Itt ne­ked föl kel­le­ne tár­ni egy-két dol­got. Ezt tel­je­sen ko­mo­lyan gon­do­lom.

KISGÖMBÖC: Na jó, eb­ből elég. Most hagy­juk ab­ba. Szia, To­tya. És kösz a meg­ér­tést. Kösz min­dent, na­gyon. (el)

 

 

9.

 

Záprel benn ma­rad a szí­nen, ahogy az anyag­moz­ga­tók is, né­ma élő­ké­pet al­kot­va.

 

VALI: Szép vi­har jön. Ijesz­tő vi­har.

      Gyű­lik, gyű­lik a vá­ros fö­lött.

      Te­tő­in­ket per­met hin­ti be.

      Vil­lám­lik, és még­sem menny­dö­rög.

JULI: Ilyen­kor hó­nak ké­ne es­nie.

      Ta­valy ilyen­kor sza­kadt épp a hó.

      Jég­vi­rág­ok ara­beszk­jei.

      Pu­ha, fe­hér, hű­vös ta­ka­ró.

ILDIKÓ: Idén hi­á­ba zár­juk ab­la­kunk.

      Hi­á­ba min­den bölcs in­téz­ke­dés.

      A ned­ves szél át­fúj a ré­se­ken.

      A zeg­zu­gok­ban gyű­lik a pe­nész.

 

Mind el.

 

 

10.

 

Sze­rén és He­lén árut ren­dez a pol­co­kon. Ci­gány be, a takarítószettet húz­za ma­ga után.

CIGÁNY: Ka­pi­tu­lált, így mond­ták. Nem hi­szem el. Tél tá­bor­nok ka­pi­tu­lált! Hogy mi­ket ta­ní­ta­nak ezek­nek mos­tan­ság!

HELÉN: Kik­nek ezek­nek?

CIGÁNY: Hát a rá­di­ó­ban. A mé­di­á­sok­nak. A mé­dia­mun­ká­sok­nak. Azt mond­ják: Tél tá­bor­nok ka­pi­tu­lált. Kezd­jük ott, hogy nem is volt tél az idén.

SZERÉN: Pont et­től ka­pi­tu­lált, nem?

CIGÁNY: Ugyan, Sze­rén. Ka­pi­tu­lál­ni ak­kor le­het, ha ott van az em­ber va­la­hol. Ha har­col va­la­mi­ért. Ka­pi­tu­lál­ni – le­ten­ni a fegy­vert. Meg­ad­ni ma­gát. Nem?

HELÉN: Ugyan már, Ci­gány, ki har­col itt? Nem mind­egy, hogy mit mon­da­nak? A tél az nem har­col. A tél az van és kész.

SZERÉN: Vagy ép­pen nincs.

HELÉN: Vagy ép­pen nincs. Mint most. Mint ép­pen most. Csak ez a hü­lye eső. Meg a szél.

SZERÉN: Ja, leg­alább me­le­gebb vol­na. De csak fúj, meg zu­hog, meg sza­kad. Ta­valy jó nagy hó volt mond­juk. És em­lék­szel, mi­lyen so­ká­ig meg­ma­radt?

HELÉN: Em­lék­szek, per­sze. Sze­rin­tem ha már tél, ak­kor le­gyen ha­vas. Ab­ban van va­la­mi izé… Va­la­mi meg­nyug­ta­tó.

SZERÉN: Én azt sze­re­tem ben­ne, hogy olyan, mint­ha át­men­nél egy ra­dír­ral a vá­ro­son.

HELÉN: Vagy egy fes­ték­szó­ró­val.

SZERÉN: Vagy egy fes­ték­szó­ró­val. Zsupsz, jön, aszt el­ta­kar­ja az egé­szet!

IRÉN: (be) Ez a nap tel­je­sen kész van! Hát ilyen nincs, gye­re­kek.

HELÉN: Mi tör­tént?

IRÉN: Ilyen nincs. Tel­je­sen kész. És ép­pen most, ami­kor már úgy­is a nya­kunk­ra jön­nek.

HELÉN: Mond­jad már, mi az?

CIGÁNY: Megint a pa­nasz­könyv?

IRÉN: Na­ná. Hát per­sze. A pa­nasz­könyv. A Vá­sár­lók Köny­ve. Hogy a franc es­ne be­lé. Az egyik ve­vő beletaknyolt megint. Köz­ben meg azt ki­a­bál­ja, hogy azon­nal megy a fo­gyasz­tó­vé­de­lem­hez. Meg­áll az ész. Ha be­le­ír, ak­kor mi­nek megy a fo­gyasz­tó­vé­de­lem­hez? Ha meg úgy­is oda­megy, ak­kor meg mi­nek ír be­le?

SZERÉN: Biz­tos biz­tos­ra akart men­ni. Hm? Biz­tos, ami biz­tos.

HELÉN: Előbb-utóbb már úgy­is jön­ni­ük kell. Na, leg­alább egy­szer­re túl le­szünk az ös­­szes té­te­len. Jobb, mint ha min­den hé­ten ide jár­kál­ná­nak, és egyen­ként szed­né­nek elő min­dent. El­in­téz­zük az egé­szet egy füst alatt. Olyan ez, mint a nagy­be­vá­sár­lás. Ott is meg­van egy­szer­re min­den. Csak most ép­pen… Most a má­sik ol­dal­ról, mert­hogy nem vá­sá­rol­tunk, ha­nem el­ad­tunk… Izé.

SZERÉN: He­lén! Hagyd már ab­ba.

CIGÁNY: A Hen­te­sek­nél tör­tént, ugye?

IRÉN: Hát per­sze, hogy ott. Hen­tes­áru. Ki­bon­tot­ta a nej­lont, és be­le­sza­golt.

CIGÁNY: Boá.

HELÉN: Fúj! Ne már! Mind­járt ros­­szul va­gyok.

SZERÉN: Én azért nem ér­tem az ilyet. Mi­nek sza­gol­gat­ja? Ne­ki sem lesz jobb at­tól, nem? (szü­net) Bü­dös volt na­gyon?

IRÉN: Na­gyon? Drá­gám, mi az, hogy na­gyon? Egy hús vagy bü­dös, vagy nem bü­dös. Ha egy ki­csit bü­dös, ak­kor az már épp elég­gé bü­dös.

HELÉN: Ne már, gye­re­kek. Nem bí­rom ezt.

CIGÁNY: A Hen­te­sek, ugye? Megint el­fe­lej­tet­ték a láb­szár­vé­dőt.

IRÉN: Bingó. El hát.

SZERÉN: Mi­cso­dát? A láb­szár­vé­dőt?

IRÉN: A láb­szár­vé­dőt.

CIGÁNY: Úgy tet­ték ki a hét­vé­gi árut, hogy el­fe­lej­tet­ték át­mos­ni. Tu­dod, ece­tes víz­zel.

HELÉN: Na, most már tény­leg há­nyok.

SZERÉN: (éne­kel) Dam-dam-dam-dam, évoé…

A TÖBBIEK MIND: Sze­rén!

ZÁPREL: (be) Hol vagy már, Irén, ke­res­te­lek. A Hen­te­sek­nél már megint bot­rány van…

IRÉN: Tu­dok ró­la. Épp azt me­sé­lem.

SZERÉN: Le­ma­radt a láb­szár­vé­dő.

HELÉN: Fúj!

ZÁPREL: (a ha­lán­té­kát mas­­szí­roz­za) Hát ez rop­pant mód hi­ány­zott. Rop­pant mód. Most már hét­szent­ség, hogy ránk húz­zák a vi­zes le­pe­dőt. A bü­dös élet­be!

IRÉN: Be­szél­ni kel­le­ne a vá­sár­ló­val, hát­ha meg le­het nyug­tat­ni va­la­ho­gyan. Aján­dék­cso­mag, vagy ilyes­mi. Bónuszpontok?

ZÁPREL: Pró­bál­tam be­szél­ni ve­le, de na­gyon fel­húz­ta ma­gát. Üvöl­tött egy sort, és el­ro­hant. At­tól tar­tok, hogy ez most tény­leg el­megy megint a fo­gyasz­tó­vé­de­le­mig.

SZERÉN: Szól­ni kel­lett vol­na a Hauser Jós­ká­nak. Két nagy po­fon időn­ként cso­dák­ra ké­pes.

ZÁPREL: Ez most nem vic­ces, Sze­rén. Mar­há­ra nem vic­ces! Sze­rin­ted az? Mi? Sze­rin­ted az?

SZERÉN: Bo­csá­nat. Ha már vic­cel­ni se le­het. Én ké­rek el­né­zést.

 

Csönd.

 

HELÉN: Mond­juk, hogy előbb-utóbb már úgy­is ki­jöt­tek vol­na. Ös­­sze­gyűl­tek a dol­gok.

ZÁPREL: Hát ös­­sze­gyűl­ni ös­­sze­gyűl­tek. Ez egy­szer hét­szent­ség. A bü­dös élet­be!

CIGÁNY: Nem-e ké­ne be­szél­ni a Hen­te­sek­kel, fő­nök? Még­is­csak ná­luk tör­tén­nek foly­ton ezek a dol­gok.

IRÉN: Iga­za van a Ci­gány­nak. Most már ki­csit sok volt ezek­ből.

ZÁPREL: A Hen­te­sek­kel? Hát igen. Majd… Majd be­szé­lek a fe­jük­kel. Le­ülök ve­lük. Ha ugyan le­het­sé­ges.

IRÉN: Mond­tak egy­ál­ta­lán va­la­mit?

ZÁPREL: Hát… Nem so­kat. De tu­dod, mi­lye­nek.

IRÉN: Igen. Tu­dom, mi­lye­nek.

SZERÉN: Hát mint­ha nem ezen a föl­dön jár­ná­nak. Nem is tu­dom. Van egy uno­ka­öcsém, ő egy idő­ben azt hit­te ma­gá­ról, hogy mű­vész. Hogy fes­tő­mű­vész. Föl­vet­ték a kép­ző­re is, oda járt pár évig. Az volt ilyen. Nem na­gyon ér­de­kel­te sem­mi. Úgy ér­tem, ön­ma­gán kí­vül. Azt se tud­ta, hogy mi van. Ott áll­tál, be­szél­tél hoz­zá, ő meg azt se tud­ta… A hü­lye­gye­rek. Per­sze, most már van va­la­mi nor­má­lis ál­lá­sa. Va­la­mi szá­mí­tó­gé­pes, vagy ilyes­mi. Na, ná­la min­den csu­pa pa­ca meg fes­ték­folt volt, nem csak a mű­te­rem­ben, de az egész la­kás­ban, meg a ru­há­ján is, meg a kör­me alatt is. A fü­le is fes­té­kes volt. Nem fog­lal­ko­zott ve­le. A Hen­te­sek­nél ugyan­ez megy. Igaz, hogy ott vér­ből…

HELÉN: (hal­kan) Fú. Én nem is tu­dom. Nem na­gyon bí­rom a Hen­te­se­ket.

CIGÁNY: Fur­csák, az szentigaz. De hát ők is csak a… Csak a mun­ká­ju­kat… (el­hall­gat)

 

Meg­je­le­nik a Hen­te­sek Ka­ra. Kí­sér­te­ti­es fi­gu­rák, fal­fe­hér arc, vé­res kö­peny stb. A je­len­lé­vők né­mán fi­gyel­nek.

 

HENTESEK: Tél tá­bor­nok

nem ad­ja meg ma­gát

szem­be­for­dul

el­zu­han

a hó­ban

ha­tal­mas, vé­res an­gyal­kát ka­szál

raj­zol a hó­ba

Tél tá­bor­nok

ró­zsa­szín an­gyal­szár­nya­kat

A hús dol­go­zik

a hús nem pi­hen

a hús nem ha­lott tárgy, nem ha­lott

anyag –

 

A hús lé­leg­zik, a hús fi­gyel

a hús­sal vi­gyáz­ni kell!

 

Koc­kás pléd a tér­dén

Tél tá­bor­nok

ke­zé­ben bib­lia

a kan­dal­ló­ban tűz lo­bog

dísz­kard a fa­lon

a fa­la­kon tán­col a láng

a tábornokné be­hoz­za a dél­utá­ni te­át

 

Ol­vad a hó

és ol­vad a hó­ban a hús

né­zik az ab­lak­ból az esőt

éle­tük ta­va­szán

né­zik az ab­la­kot –

 

A ta­vas­­szal vi­gyáz­ni kell

mert föl­tá­mad a hús

a hús nem ha­lott!

 

Hen­te­sek Ka­ra el.

 

 

11.

 

Idő­köz­ben Sze­rén, He­lén és Ci­gány is ki­sur­rant. Szí­nen ma­rad Irén és Záprel.

 

IRÉN: Te jó Is­ten! Jó­sá­gos is­te­nem…

ZÁPREL: Én nem tu­dom, mi lesz eb­ben a bolt­ban. Most be­szél­jek ve­lük? Mi ér­tel­me vol­na.

IRÉN: Te jó Is­ten… Fú. (meg­bor­zong) Ne be­szélj ve­lük. Nem kell ve­lük be­szél­ni. Jobb, ha nem. Fö­lös­le­ges. In­kább a ve­vőt kel­lett vol­na utol­ér­ni gyor­san. Ilyen­kor csak az se­gít.

ZÁPREL: Most már ké­ső. Újabb ak­ta nyí­lik. Egy újabb kur­va ak­ta!

IRÉN: (oda­lép hoz­zá, meg­si­mo­gat­ja a há­tát) Nem a vi­lág vé­ge azért. Elő­for­dul. Túl­él­jük va­la­hogy.

ZÁPREL: Túl­él­jük. Mi az, hogy túl­élés? De tény­leg, mi az? Ne­kem kell majd oda­áll­nom a sző­nyeg szé­lé­re a bír­sá­gok mi­att. Ne­kem, nem más­nak.

IRÉN: Ha oda kell áll­nod, hát oda­állsz. Nem lesz sem­mi baj. Leg­föl­jebb kapsz egy kis fej­mo­sást.

ZÁPREL: (el­hú­zó­dik, Irén kö­ve­ti) Egy kis fej­mo­sást. Kösz szé­pen. Tu­dod, hogy mi­lyen vi­lág ez. So­kan fi­gye­lik eze­ket a kis fej­mo­sá­so­kat. Hát­ha le­gu­rul ve­le ma­ga a fej is – grá­tisz!

IRÉN: Sze­rin­tem jól csi­ná­lod a dol­go­dat. Jó bolt­ve­ze­tő vagy. Ne ag­gódj.

ZÁPREL: Jó bolt­ve­ze­tő va­gyok. Na igen. De le­het, hogy az ke­vés. Hogy az itt na­gyon-na­gyon ke­vés.

IRÉN: Nem, egy­ál­ta­lán nem ke­vés. Mi­ért mon­dod ezt? Ugyan mi­ért vol­na az?

ZÁPREL: Nem elég, ha jól csi­ná­lod a dol­go­dat. Ha nor­má­li­san csi­ná­lod. A há­ta­dat… (odébbhúzódik) A há­ta­dat is vé­de­ned kell. Né­ha már az az ér­zé­sem, hogy egy túlélőshow az egész ro­hadt éle­tem. Fi­gyel­ni kell ar­ra is, hogy mi tör­té­nik a há­tad mö­gött, ér­ted?

IRÉN: (utánalép) Nem tör­té­nik a há­tad mö­gött sem­mi. A há­tad mö­gött… A há­tad mö­gött itt va­gyok én. Ki­től tar­ta­nál?

ZÁPREL: Nem is az, hogy in­nen bent­ről. De oda­fönn ép­pen­ség­gel nem min­den­ki hul­lat­na kro­ko­dil­kön­­nye­ket, ha be­le­sza­lad­nék egy kor­rekt po­fon­ba.

IRÉN: (mo­so­lyog­va) Na­gyob­ba, mint a Hauser Jós­káé?

ZÁPREL: (el­mo­so­lyo­dik) Hát an­nál egy ki­csit na­gyob­ba. Tény­leg hü­lye ez a Hauser. Ne­ki se ké­ne spor­tot csi­nál­nia eb­ből a po­foz­ko­dás­ból. A vé­gén mi­at­ta is én ütöm majd meg a bo­ká­mat.

IRÉN: Az mond­ta a Hauser, hogy meg­kér­dez­ted tő­le, hogy mi volt oda­benn. Hogy ho­gyan ren­dez­te le a fic­kót, aki dévédét lo­pott. Hogy meg­kér­dez­ted tő­le a rész­le­te­ket. Mi ez az egész, To­tya?

ZÁPREL: Ugyan már. Csak tud­nom kel­lett, hogy pon­to­san mi fo­lyik. Mert ha a Hauser Jós­ká­val el­sza­lad a ló, vég­ső so­ron ab­ból is ne­kem lesz ba­jom. Én ál­lok az egész sor vé­gén.

 

Csönd.

 

IRÉN: Fe­jed?

ZÁPREL: Meg­va­gyok. Ez a kur­va hi­deg­front… A me­le­get még ki­bí­rom, de a hi­deg­front…

IRÉN: Tu­dom. (meg­mas­­szí­roz­za Záprel ha­lán­té­kát) De té­ged ré­gen nem ér­de­kel­tek az ef­fé­le rész­le­tek. Egy­ál­ta­lán nem vol­tál kí­ván­csi rá­juk. Sőt, nem is akar­tál tud­ni ró­luk. (szü­net) Ag­gó­dom ér­ted, To­tya.

ZÁPREL: (odébbhúzódik) Ked­ves, hogy ag­gódsz, de hidd el, hogy tény­leg nincs sem­mi baj. De tény­leg. Egy ki­csit fá­radt va­gyok így, az ün­ne­pek után. Ki­me­rült, mint min­den­ki. En­­nyi az egész.

IRÉN: Eme­sé­vel… jól vagy­tok?

ZÁPREL: Kösz, jól. Min­den oké.

IRÉN: Nem… Nem azért kér­de­zem, hogy… Szó­val per­sze sem­mi kö­zöm hoz­zá. Sőt, sze­rin­tem pont így a jó, hogy megint ös­­sze­jöt­te­tek. Csak ha bár­mi vol­na…

ZÁPREL: Nem, kösz. Tény­leg nincs sem­mi gond. Kez­dünk be­le­rá­zód­ni a do­log­ba. Előbb-utóbb vis­­sza­ta­lá­lunk a ré­gi ke­rék­vá­gás­ba. Il­let­ve hát az új­ba…

IRÉN: Az jó.

ZÁPREL: Igen, be­le­rá­zó­dunk.

IRÉN: Eme­se is… jól van?

ZÁPREL: Jól, per­sze. Min­den oké.

IRÉN: Az jó.

ZÁPREL: Csak tu­dod, most az ün­ne­pi haj­tás mi­att ki­csit ne­he­zebb min­den. Most jön ki ide­benn min­den­ki­ből a gőz, amit ed­dig nem tu­dott ki­en­ged­ni. Ami per­sze ter­mé­sze­tes fo­lya­mat, nem? Az len­ne pont a fur­csa, ha nem így len­ne. Tu­dom ma­gam­ról, hogy én is fá­rad­tabb meg fe­szül­tebb va­gyok.

IRÉN: Hal­lot­tam, hogy ki­akad­tál a Göm­böc­re.

ZÁPREL: Hát mert hü­lye az a nő! Nem nor­má­lis sze­rin­tem. Nem komp­lett. Jó szer­ve­ző, nem mon­dom, de egész egy­sze­rű­en el­vi­sel­he­tet­len. Ki­bír­ha­tat­lan. An­­nyi­ra, de an­­nyi­ra tud­ja, és min­den­ki­nél job­ban tud min­dent. És ezt per­sze érez­te­ti is min­den­ki­vel.

IRÉN: (kö­ze­lebb hú­zó­dik) De most mi volt? Mit akart tő­led pon­to­san?

ZÁPREL: Va­la­mi hü­lye meg­bí­zá­si szer­ző­dés. Ke­ve­seb­bet ka­pott, mint ami­re szá­mí­tott, mert idén­től vál­toz­tak a sza­bály­zók… Mind­egy. Nem is ez az ér­de­kes. Nem le­het ve­le sem­mit sem nor­má­li­san meg­be­szél­ni. A mar­ha nagy ön­tu­da­ta meg az igaz­ság­ér­ze­te! Egész egy­sze­rű­en el­vi­sel­he­tet­len.

IRÉN: De mit csi­nált? Be­kat­tant?

ZÁPREL: Mi az, hogy! Üvöl­tö­zött ve­lem. Kinn a bolt­ban, min­den­ki előtt. És én ezt nem en­ged­he­tem meg ma­gam­nak. Vég­té­re is én va­gyok a fő­nö­ke, nem? Ő meg a be­osz­tot­tam.

IRÉN: So­sem érez­te, hogy hol van a he­lye. Min­dig is előbb­re to­lak­szik pár lé­pés­sel a kel­le­té­nél.

ZÁPREL: Most gon­dolj be­le, hogy mi­lyen ba­rom hely­zet! Ret­ten­tő kí­nos. Ott áll, és üvölt ve­led. Az­tán per­sze én is meg­mond­tam ne­ki a ma­ga­mét.

IRÉN: Mit mond­tál ne­ki?

ZÁPREL: Hogy sze­rin­tem ke­zel­tes­se ma­gát. Mert ez már kó­ros, amit csi­nál. Mi­ért, nem az?

IRÉN: Ke­mény! De, mond­juk, iga­zad volt.

ZÁPREL: Egy­sze­rű­en nem le­het így dol­goz­ni. Em­be­rek kö­zött van, az Is­ten sze­rel­mé­re! Ha úgy ér­zi, hogy va­la­mi mél­tány­ta­lan­ság ér­te – nem csak őt, bár­ki mást is, érted?, bár­ki má­sért is ké­pes fel­bo­rí­ta­ni ezt a polc­sort egy má­sod­per­cen be­lül. Ez már ki­csit be­te­ges sze­rin­tem. Nem is ki­csit.

IRÉN: Hát nem is.

ZÁPREL: Úgy­hogy meg­mond­tam ne­ki. Vé­gül is én va­gyok a fő­nö­ke. Nem? De­hogy­nem. Szó­val hely­re tet­tem…

IRÉN: Hely­re? És ő mit csi­nált?

ZÁPREL: Izé… Hát el­sza­ladt. Fel­fúj­ta ma­gát, és el­sza­ladt. Va­la­ho­va hát­ra, bas­­szus.

IRÉN: Tu­dod, mit, To­tya? Ha aka­rod, én majd be­szé­lek ve­le. Benn van még va­la­hol. Hát­ha le­csil­la­po­dik…

ZÁPREL: Kö­szö­nöm, de… Nem tu­dom, hogy jó öt­let-e.

IRÉN: Be­szél­get­nék ve­le. Sem­mi ext­ra.

ZÁPREL: Nem, azt hi­szem, in­kább nem aka­rom.

IRÉN: Csak se­gí­te­ni aka­rok ne­ked.

ZÁPREL: Tu­dom. És kö­szö­nöm. De in­kább ne be­szélj ve­le. Kér­lek. Ez az én dol­gom, én va­gyok a fő­nö­ke. És ez a bolt is az enyém még. Én ve­ze­tem – leg­alább­is egy­elő­re. Majd én ren­de­zem ve­le ezt a dol­got. Jó? Jó? Jó.

 

 

12.

 

Ci­ga­ret­tá­zás­ra ki­je­lölt hely. Ci­gány és Kis­göm­böc.

 

KISGÖMBÖC: Jaj, Ci­gány, már megint nincs ná­lam ba­gó.

CIGÁNY: (meg­kí­nál­ja) Tes­sék.

KISGÖMBÖC: Kösz. (rá­gyújt, né­mán fúj­ja a füs­töt)

CIGÁNY: Tör­tént va­la­mi? Hal­lot­tam, hogy ös­­sze­bal­héz­ta­tok.

KISGÖMBÖC: Hal­lot­tad?

CIGÁNY: Hal­lot­tam…

KISGÖMBÖC: Ös­­sze. Tény­leg hi­he­tet­len. Meg­áll az ész. Nem fi­zet­nek ki ren­de­sen, ke­ve­seb­bet kapsz, mint ami­ről meg­ál­la­pod­ta­tok – én csak ezt akar­tam meg­be­szél­ni a To­tyá­val, mon­dom ne­ki nor­má­li­san, de ér­ted, nor­má­lis em­be­ri han­gon, mint ahogy most ve­led be­szé­lek, hogy fi­gyelj már, ked­ves To­tya, mi a fa­szom van ez­zel a ki­fi­ze­tés­sel, mi­ért nem ka­pom meg azt, ami­ben meg­ál­la­pod­tunk, ami­kor pe­dig me­ló mel­lett meg me­ló után dol­goz­tam ezen a mun­kán, ezen a prog­ra­mo­zós izén, tu­dod…

CIGÁNY: Tu­dom.

KISGÖMBÖC: És ak­kor az em­ber ki­dol­goz­za a be­lét, de fran­kón, még ki is dől­tem a vé­gé­re, és ha en­gem kér­de­zel, ak­kor ez is ben­ne volt a do­log­ban, eb­ben a ki­dő­lés­ben, szó­val meg­kér­de­zem ren­des, nor­má­lis han­gon a To­tyát, nor­má­lis em­be­ri han­gon, és er­re az a vé­ge, hogy én ka­va­rom it­ten a szart, meg hogy nem le­het ve­lem együtt dol­goz­ni. Ha nem, hát nem, ő tud­ja. Amúgy meg ha mond­juk itt va­gyok, és együtt dol­goz­tunk vol­na, ak­kor nem ül­nek azon a sza­ros pa­pí­ron en­­nyit, az hótziher!

CIGÁNY: Ja. Gon­do­lom.

KISGÖMBÖC: Meg hogy nem ő hoz­za az adó­tör­vé­nye­ket. Hogy men­jek el, vá­las­­szak más kor­mányt. Hát az eszem meg­áll! Most ez az én fő­nö­köm, ér­ted? Mi­hez kezd­jen az em­ber az ilyen­nel? Viszmajor. Azt mond­ja, viszmajor. Meg hogy majd ad ne­kem harmincezret – a sa­ját­já­ból!

CIGÁNY: Ezt mond­ta tény­leg?

KISGÖMBÖC: Ezt bi­zony. Most mi le­het sze­rin­ted az ilyen­nek a fe­jé­ben? Át­vág a pa­lán­kon, és az­tán még fel is mo­sat­ná ve­led a pad­lót? Én meg el­küld­tem a jó édes any­já­ba a harmincezrével. Mi­ért, te mit csi­nál­tál vol­na?

CIGÁNY: Hát ez elég sú­lyos. Ha tény­leg ezt mond­ta, ak­kor ez elég sú­lyos.

KISGÖMBÖC: Na ugye! És a vé­gén még volt po­fá­ja azt mon­da­ni, hogy men­jek el pszi­chi­á­ter­hez! Ér­ted? El­kül­de­ne dilidokihoz, de tel­je­sen fran­kón, csak azért, mert az or­ra alá dör­gö­löm, hogy két hó­nap alatt nem volt ké­pes el­in­téz­ni azt a ro­ha­dék pa­pír­mun­kát! Pszi­chi­á­ter! Nem hi­szem el, de tény­leg. De most őszin­tén: mit gon­dolsz er­ről az egész­ről, Ci­gány? Sze­rin­ted mit le­het egy ilyen hely­zet­ben csi­nál­ni?

CIGÁNY: Nem tu­dom. De azért… Azért gon­dolj be­le azért az ő fe­jé­vel is. Nem men­te­get­ni aka­rom, mert ilyet tény­leg nem lett vol­na sza­bad mon­da­nia. De et­től el­te­kint­ve – vé­gül is ő a fő­nö­köd… Ő vi­szi a bol­tot.

KISGÖMBÖC: Ő ám! Majd­nem mond­tam va­la­mit. Tu­dod te is na­gyon jól, hogy men­nek itt a dol­gok. A To­tyá­tól akár ös­­sze is dől­het­ne ez az egész kup­le­ráj.

CIGÁNY: De hát ak­kor is ő a fő­nö­köd. Jog sze­rint. Nem na­gyon ug­rál­hatsz, mert előbb-utóbb rá­üt a fe­jed­re.

KISGÖMBÖC: A To­tya? Pró­bál­ja csak meg. Egyéb­ként sun­­nyog­ni fog sze­rin­tem. Tud­ja ő is na­gyon jól, hogy eb­ben a do­log­ban nin­csen iga­za. Ami­kor gond van, ak­kor per­sze ug­rik rög­tön, hogy jaj, Kis­göm­böc így, meg jaj, Kis­göm­böc úgy, old­juk meg ezt va­la­hogy… Ami­kor re­cseg az egész, ak­kor bez­zeg jól jö­vök ne­ki.

CIGÁNY: Le­het, hogy nem ké­ne ak­ko­ra ügyet csi­nál­nod be­lő­le. Buk­tál raj­ta per­sze, és rész­ben a fő­nök sa­ra per­sze, de ak­kor is… Min­den­ki­nek jobb, ha nem dur­vul be a do­log. Per­sze, kön­­nyű azt mon­da­ni, hi­szen nem az én pén­zem­ről van szó. Ha ar­ról vol­na szó… Hát… Nézd, azt hi­szem, ak­kor is ezt mon­da­nám. Mond­juk én nem te va­gyok, meg te se vagy én.

KISGÖMBÖC: Nem ér­ted, Ci­gány, hogy itt az elv­ről van szó? Nem a har­minc­ezer­ről, bár meg­mon­dom ne­ked, hogy mo­men­tán az sem jön­ne ros­­szul… De nem ar­ról van szó, eb­ben ép­pen­ség­gel iga­za van a To­tyá­nak. Csak ő pont azt nem lát­ja, hogy mi­ről van szó. A ro­hadt váll­vo­no­ga­tá­sá­ról van szó. Ar­ról, hogy szal­ma­szá­lat nem tesz ke­reszt­be, ha ép­pen nem ég a fe­je fö­lött a ház. Ha túl­óráz­ni kell, jó va­gyok ne­ki, ha rend­be kell ten­ni a dol­go­kat, ak­kor is jó va­gyok ne­ki. Vi­szem a há­ta­mon a kur­va bol­tot, és ak­kor eny­­nyi­re nem ké­pes, hogy elém áll­jon, és azt mond­ja, hogy saj­ná­lom. Egy gesz­tus­ról van szó, ér­ted? Ar­ról, hogy an­­nyit lás­sak, hogy nem csak iga­vo­nó ba­rom­nak va­gyok itt.

CIGÁNY: Ez túl­zás azért. Nézd a má­sik ol­dal­ról. Ne­ki sem egy­sze­rű…

KISGÖMBÖC: Tu­dom, hogy ne­ki sem egy­sze­rű. És tu­dod, mit mon­dok én er­re? Hogy le­sza­rom. Hogy nem ér­de­kel. Mi kö­zöm hoz­zá, hogy ta­valy szét­men­tek az Eme­sé­vel, most meg ös­­sze­jöt­tek utá­na. Örü­lök, gra­tu­lá­lok, sok bol­dog­sá­got ne­kik. Mond­juk, az Irén mel­let­te állt a To­tyá­nak, ami azt il­le­ti, ta­lán szo­ro­sab­ban is a kel­le­té­nél. De per­sze, oké – oké, eh­hez sincs sem­mi kö­zöm. Ma­gán­ügy. Vi­szont ami itt fo­lyik a bolt­ban, az rám is tar­to­zik, nem? Sőt, mi­nél töb­bet vi­szek a há­ta­mon, an­nál több tar­to­zik rám. És ez az a ré­sze a do­log­nak, ahol át­ver­ve ér­zem ma­gam, és nem a har­minc­ezer fo­rint­tal. És hadd mond­jam el, hogy én sem ho­zom be a bolt­ba a ma­gán­ügye­i­met. Kí­vül ha­gyom őket az aj­tón.

 

A há­rom Pénz­tá­ros­nő meg­je­le­nik az utol­só mon­da­tok köz­ben.

 

VALI: Vi­gyázz, vi­gyázz! mert ezen az

aj­tón

      nem hagy­hatsz kí­vül sem­mit, jól tu­dod!

      Amid csak van, mind itt van,

ide­bent –

      ott kinn csu­pán a szél ör­vé­nye zúg.

JULI: Oda­künn már ké­szül a vi­har.

      Vi­gyázz, vi­gyázz! A hentespultok

mé­lyén

      új­ra do­bog­ni kezd a mar­ha­szív!

ILDIKÓ: Ad­ja­tok egy ci­git. El­mond­juk

cse­ré­be

      a kis­göm­böc ta­nul­sá­gos me­sé­jét.

KISGÖMBÖC: Ne­kem nincs ci­gim. Kér­je­tek Ci­gány­tól. (el)

VALI: Nincs ci­gi­je és do­há­nyoz­ni jár.

      Nincs egye­be, csak a büsz­ke ön­tu­dat.

      Nincs ha­tal­ma, csak a fe­ne len­dü­let.

      Nincs sen­ki­je – ó, na­gyon kö­szö­nöm!

 

Ci­gány meg­kí­nál­ja őket ci­ga­ret­tá­val. A Pénz­tá­ros­nők rá­gyúj­ta­nak.

 

JULI: Jó ci­ga­ret­ta. Kö­szön­jük, Ci­gány.

      Aro­más, kön­­nyű, még­se men­to­los.

      Az íz­lé­sed fi­gye­lem­re mél­tó.

ILDIKÓ: El­né­zünk, ahogy ko­ra

reg­ge­len­te

      föl­mo­sol a be­já­rat előtt.

      Szor­gos kéz­zel, és min­dig gon­do­san.

VALI: Ap­ró­lé­ko­san és nagy tü­re­lem­mel.

      Min­dig pre­cí­zen vég­zed el a mun­kád.

JULI: Ala­pos és fi­gyel­mes fér­fi vagy.

      An­­nyit mon­dunk, tartsd nyit­va a

sze­med.

      A vi­har, mely a ka­pun­kon dö­röm­böl,

      nem ma­rad kí­vül fél­tett fa­la­in­kon.

      Előbb vagy utóbb el­jön az idő.

ILDIKÓ: Előbb vagy utóbb me­re­dek utak

      nyíl­nak meg, s ami len­dü­let­be jön,

      ba­jos lesz is­mét meg­ál­lí­ta­ni.

      A kis­göm­böc me­sé­jét is­me­red, nem?

VALI: Fel­te­he­tő­en is­me­red, Ci­gány.

      És kö­szön­jük a fi­nom ci­ga­ret­tát.

CIGÁNY: Ugyan. Szó­ra… Szó­ra sem ér­de­mes.

 

 

13.

 

Záprel egye­dül, mo­bil­te­le­fo­non be­szél.

 

ZÁPREL: Hal­ló. Szia, édes.

Igen, én va­gyok.

Hát per­sze, hogy én.

Nem, még bent a bolt­ban.

Igen, ide­bent.

Ó, nem, nin­csen sem­mi,

sem­mi kü­lö­nös, csak

gon­dol­tam, fel­hív­lak.

Most van egy szus­­sza­nás

szü­ne­tem.

Á, nem egy­sze­rű.

Bo­lon­dok­há­za.

Te­le­fon­ban hos­­szú,

es­te el­me­sé­lem.

Rossz­kor hív­ta­lak?

Vis­­sza­hív­lak ké­sőbb.

De nem, nem, ko­mo­lyan.

Amúgy sem akar­tam

sem­mi kü­lö­nö­set,

csak a han­go­dat…

Na, igen.

Hát per­sze.

Jó, ak­kor si­ess,

ta­lál­ko­zunk es­te.

Nem, nincs sem­mi baj.

Fá­rasz­tó na­pom van –

es­te majd me­sé­lek.

De tény­leg nincs sem­mi,

sem­mi kü­lö­nös.

Sem­mi.

Ak­kor es­te.

Én is.

Sem­mi baj.

Szia.

Tény­leg sem­mi.

Sem­mi baj.

Szia.

 

 

14.

 

Benn az áru­ház­ban. Irén pol­cot ren­dez, ész­re­ve­szi a kö­ze­le­dő Kis­göm­bö­cöt.

 

KISGÖMBÖC: Hát szia.

IRÉN: Szia.

KISGÖMBÖC: Sze­vasz!

IRÉN: Szia. Kö­szön­tem.

KISGÖMBÖC: Sü­ket va­gyok, bocs. Me­gyek el, hú­zok ha­za. Hol­nap­tól va­gyok.

IRÉN: Jó, pi­henj egy ki­csit.

KISGÖMBÖC: Pi­hen­jek?

IRÉN: Per­sze, amíg le­het.

KISGÖMBÖC: Pi­hen­jek, amíg le­het? Húha. Na jó – azon le­szek. (eszé­be jut va­la­mi) Ti meg ad­dig pa­kol­já­tok át a sor­vé­ge­ket. Benn hagy­tam a lis­tát, csi­nál­já­tok az alap­ján.

IRÉN: Szer­ző­dé­sek van­nak a sor­vé­gek­re a hó­nap vé­gé­ig. Nem pa­kol­hat­juk át.

KISGÖMBÖC: Ti csak pa­kol­já­tok át nyu­god­tan. Majd hol­nap meg­né­zem azo­kat a szer­ző­dé­se­ket. Te kö­töt­ted őket, nem?

IRÉN: Én, amíg te nem vol­tál benn.

KISGÖMBÖC: Jó. Majdcsak ta­lá­lunk ben­nük va­la­mi izét – fel­fes­lő szá­lat. Hü­lye­ség volt fullosra köt­ni őket.

IRÉN: Így ala­kult.

KISGÖMBÖC: Így ala­kult. Hát majd ala­kít­juk más­hogy. Szer­ző­dés­ala­kí­tás­ban amúgy is elég jók va­gyunk ide­benn.

IRÉN: Most mu­száj ezt, Göm­böc? Nem mind­egy ne­ked?

KISGÖMBÖC: Már meg­bo­csáss, de mi­ért len­ne mind­egy? Én va­gyok itt a rész­leg­ve­ze­tő, nem? Van egy bi­zo­nyos üz­let­po­li­ti­kánk, azt kö­vet­jük, és kész. És ha én in­nen ki­te­szem a lá­bam, mert mond­juk le­rob­ba­nok egy idő­re, ak­kor sem kel­le­ne fel­rúg­ni azt, és min­dent ös­­sze­bar­mol­ni.

IRÉN: Most tény­leg ez a leg­na­gyobb ba­jod, hogy mi van kinn a sor­vé­ge­ken?

KISGÖMBÖC: Most tény­leg ez a leg­na­gyobb ba­jom. El­áru­lom ne­ked, éde­sem, hogy per­sze van­nak más ba­ja­im is, en­nél amúgy na­gyob­bak és ki­seb­bek, de itt és most, eb­ben a pil­la­nat­ban tény­leg ez a leg­na­gyobb. Úgy­hogy na­gyon szé­pen kér­lek, szedd ös­­sze a lá­nyo­kat, és pa­kol­já­tok át a sor­vé­ge­ket a le­írás sze­rint, amit az iro­dá­ban hagy­tam. Most. Én pe­dig majd hol­nap be­jö­vök, és meg­pró­bá­lom hely­re­po­foz­ni azt a ká­oszt, amit a szer­ző­dé­sek­kel csi­nál­ta­tok.

IRÉN: Ó, nem. Tu­dod, mit fo­gok csi­nál­ni, Göm­böc? Most szé­pen fo­gom ma­gam, meg­ke­re­sem az üz­let­ve­ze­tőt…

KISGÖMBÖC: A To­tyát.

IRÉN: Meg­ke­re­sem az üz­let­ve­ze­tőt, és meg­kér­de­zem, hogy meg­fe­le­lő­nek ta­lál­ja-e a szer­ző­dé­se­ket. És az ő uta­sí­tá­sa alap­ján fo­gok el­jár­ni. Te pe­dig mint rész­leg­ve­ze­tő al­kal­maz­kod­ni fogsz az ő dön­té­sé­hez.

KISGÖMBÖC: Aha. Hát ez ara­nyos. Per­sze, még az is le­het, hogy iga­zad lesz. A To­tya éle­té­ben elő­ször dön­te­ni fog va­la­mi­ről.

IRÉN: Na ide­fi­gyelj! Ő a te fő­nö­köd, Göm­böc. Ez egy elég­gé vi­lá­gos vi­szony, amit tisz­te­let­ben ké­ne tar­ta­nod.

KISGÖMBÖC: Aha. Ara­nyos. Vi­lá­gos vi­szony. Azért egyet-mást tisz­táz­hat­nánk azok­ról a vi­szo­nyok­ról, amik itt ural­kod­nak eb­ben a bolt­ban.

IRÉN: (hű­vö­sen) Még­pe­dig?

KISGÖMBÖC: Jól van, drá­gám, ne szívd mell­re. Nem cé­loz­gat­tam én sem­mi­re.

IRÉN: Mi­re nem cé­loz­gat­tál.

KISGÖMBÖC: Hát sem­mi­re. De tény­leg.

IRÉN: Jó. Hát ak­kor önt­sünk tisz­ta vi­zet a po­hár­ba. Na­gyon is jól tu­dom, hogy mi fo­lyik a há­tam mö­gött. Rám és a To­tyá­ra nem cé­loz­gat­tál, ugye?

KISGÖMBÖC: Pon­to­san. Ép­pen hogy rá­tok nem. És sem­mi olyas­mi­re sem, ami­hez ne­kem amúgy sincs kö­zöm. Hidd el, de most na­gyon ko­mo­lyan kér­lek, hidd el ne­kem, hogy még csak nem is ér­de­kel ez az egész. Hogy mi nem volt. Is­mer­hetsz any­­nyi­ra, hogy ha tény­leg ér­de­kel­ne, meg­kér­dez­ném nyíl­tan, nem pe­dig cé­loz­gat­nék. De az a hely­zet, hogy nem ér­de­kel. Az a hely­zet, hogy ti en­gem nem ér­de­kel­tek, Irén. En­gem a vi­szo­nyok ér­de­kel­nek, itt, eb­ben a bolt­ban. Hogy mi az én sze­re­pem eb­ben az egész szar­ság­ban, ami­kor to­lom a me­lót éj­jel-nap­pal, hogy ha­lad­ja­nak a dol­gok. Ez az, ami vi­szont kur­vá­ra ér­de­kel­ne.

IRÉN: Tő­lem aka­rod hal­la­ni, hogy mi a sze­re­ped?

KISGÖMBÖC: Ugyan, Irén. De­hogy tő­led. Csak ép­pen ér­de­kel­ne, hogy mi­ért van az, hogy amint ki­te­szem a lá­bam in­nen, szét­sza­lad az egész, mint az ökör­hu­gyo­zás. Én ra­kom ös­­sze itt a bol­tot, és ami­kor én kér­nék va­la­mit, ami­kor ne­kem van szük­sé­gem va­la­mi­re, ak­kor to­jik min­den­ki a fe­jem­re. Er­re gon­dol­tam, ami­kor a vi­szo­nyok­ról be­szél­tem. Hogy al­kal­ma­zott va­la­ki, vagy mun­ka­társ. Hogy mi a kü­lönb­ség a ket­tő kö­zött. Mert­hogy baszottul más vi­szony a ket­tő.

IRÉN: Kí­ván­csi vagy a vé­le­mé­nyem­re?

KISGÖMBÖC: Őszin­tén? Nem na­gyon.

IRÉN: Azért ha van még egy per­ced, még­is el­mon­da­nám. Ugyan­is, ha nem vet­ted vol­na ész­re, dol­go­zik itt még egy pár em­ber raj­tad kí­vül. Nem te vagy a vi­lág kö­ze­pe, Göm­böc, és le­het, hogy fáj­dal­mas lesz meg­tud­nod, de ami­kor ki­te­szed a lá­bad in­nen, ak­kor sem áll meg a vi­lág. Ta­lán nem min­den úgy mű­kö­dik, ahogy te azt meg­ál­mod­tad, és ez az, ami olyan bor­zasz­tó­an fáj ne­ked. Kép­te­len vagy el­vi­sel­ni, ha nem úgy men­nek a dol­gok, ahogy te azt jó­nak íté­led. Ez a te ba­jod.

KISGÖMBÖC: Te­hát az a ba­jom, hogy a leg­töb­bet aka­rom ki­hoz­ni? Hogy ma­xi­ma­lis­ta va­gyok? Hogy nem bí­rom a tre­hány­sá­got? Hát igen, le­het­sé­ges, hogy ezt nem min­den­ki­nek kön­­nyű el­vi­sel­ni.

IRÉN: Én ezt nem ma­xi­ma­liz­mus­nak ne­vez­ném. In­kább ego­iz­mus­nak. Én, én, én, én, én! Be­le­te­nye­relsz minden­nek a kö­ze­pé­be, és nem en­gedsz sen­ki­nek sem he­lyet. Mint­ha a te já­té­kod vol­na az egész bolt, azok meg, akik itt dol­goz­nak, va­la­mi já­ték­fi­gu­rák hoz­zá.

KISGÖMBÖC: Tu­dod mit, Irén? El­áru­lok egy nagy tit­kot. Sza­rok én a bolt­ra. Nagy té­ve­dés­ben vagy te. Mar­ha nagy té­ve­dés­ben.

IRÉN: Még­pe­dig?

KISGÖMBÖC: Mit tudsz te ró­lam, Irén? Úgy őszin­tén, mi a fe­nét tudsz te ró­lam? (hall­gat) Na jó, pa­kol­já­tok át a pol­co­kat még ma. Hol­nap jö­vök.

IRÉN: Nem, Göm­böc. Nem pa­ko­lom át, ha­nem meg­kér­de­zem előbb az üz­let­ve­ze­tőt.

KISGÖMBÖC: Meg­ke­re­sed a To­tyát. Sza­ladj csak. Nem kell na­gyon ke­res­ned, men­ni fog az ne­ked szag után.

IRÉN: Mocs­kos egy szá­jad van, mond­ták már ne­ked?

KISGÖMBÖC: Vár­jál csak­… ööö… Igen, azt hi­szem, va­la­ki már em­lí­tet­te egy­szer. Nem em­lék­szem. Ré­gen volt. Na szia. (el)

 

 

15.

 

A Pénz­tá­ros­nők és a Hen­te­sek

 

PÉNZTÁROSNŐK: Né­ma vil­lá­mok

szánt­ják az eget.

      Nem ért­het­jük a vi­har sza­vát.

      Sut­tog és hö­rög, mint a té­bo­lyult

      kol­dus kinn az áru­ház előtt,

      va­dul rán­gat­ja a ka­bá­tod uj­ját,

      mar­kol­ja be­vá­sár­ló-gon­do­lá­dat.

HENTESEK: Egy ág le­sza­kadt, a

Mi­tsu­bi­shi

      fáj­dal­má­ban ke­se­rű­en vij­jog,

      s pa­nasz­sza­vát az egész par­ko­ló

      át­ve­szi, akár a ré­mült ku­tyák,

      ki­ket kó­rus­ba kény­sze­rít a pá­nik,

      mi­kor menny­dör­gés ráz­za a fa­lut.

PÉNZTÁROSNŐK: A csön­des düh, a

hang­ta­lan ha­rag

      té­páz­za a cse­ne­vész kis fá­kat,

      a par­ko­ló­ba ta­valy te­le­pí­tett

      ves­­szőcs­ké­ket, gyön­ge gal­­lya­kat –

      Va­jon mi­ért nem csat­tog,

menny­dö­rög,

      va­jon mi­ért nem ro­baj­lik az ég?

HENTESEK: Ó, ös­­sze­kar­colt mo­tor­ház­te­tők!

      Ó, a sze­gény Ford Fi­es­ta Kom­bi

      az ab­la­ká­hoz csa­pó­dott ga­lamb­bal!

      Ó, Mis­ter Ford, ó, Mi­tsu­bi­shi szan!

      Ilyen nyo­mo­rult sors­ra szán­tad

vol­na

      csil­lo­gó, fé­nyes te­remt­mé­nye­id?

PÉNZTÁROSNŐK: A ré­mü­let­ből nő a

né­ma­ság,

      vagy a né­ma­ság vá­lik ré­mü­let­té?

HENTESEK: A har­so­nák sza­vá­ra nincs

fü­lünk:

      té­bo­lyult hang­juk ma­ga tesz sü­ket­té.

 

 

16.

 

A bolt bel­se­je, vá­sár­lók, anyag­moz­ga­tók, hát­tér­ben a né­mán fi­gye­lő Ci­gány és Irén. Ha­tal­mas üvöl­tés. Vá­sár­ló – jól szi­tu­ált har­min­cas-negy­ve­nes nő – be­ront, nyo­má­ban Hauserrel, hát­tér­ben a né­mán fi­gye­lő Ci­gány és Irén.

 

VÁSÁRLÓ: (üvölt­ve) En­­nyi volt! Kész, vé­ge! En­­nyi! Min­den­ki tűn­jön in­nen!

HAUSER: As­­szo­nyom, ké­rem, vár­jon egy pil­la­nat­ra…

VÁSÁRLÓ: Tűn­jön in­nen! Hoz­zám ne ér­jen! Ha csak egy uj­jal hoz­zám ér, ma­gát is föl­je­len­tem! Tűn­jön in­nen! Még­is­csak minden­nek van ha­tá­ra!

HAUSER: Ké­rem, en­ged­je meg, hogy meg­ma­gya­ráz­zam…

VÁSÁRLÓ: Meg­ma­gya­ráz­ni? Ugyan mit akar ezen meg­ma­gya­ráz­ni? Ma­guk most igen­csak el­ve­tet­ték a suly­kot, és ezen nincs sem­mi, de sem­mi ma­gya­ráz­ni­va­ló. Na­gyon-na­gyon csú­nyán túl­lőt­tek a cé­lon!

HAUSER: En­ged­je meg. Hauser Jó­zsef va­gyok, a biz­ton­sá­gi szol­gá­lat ve­ze­tő­je…

VÁSÁRLÓ: A biz­ton­sá­gi szol­gá­lat? Ugye, most tré­fál? Még­is, árul­ja már el, hogy mi volt ez az egész? Le­gyen olyan jó, ked­ves izé… Hauser úr! Le­gyen már szí­ves, és avas­son be, hogy mi­kép­pen mű­kö­dik eb­ben az áru­ház­ban a biz­ton­sá­gi szol­gá­lat?

HAUSER: Nos, ööö…

VÁSÁRLÓ: Vár­jon csak, ki­ta­lá­lom. Nyer­tek va­la­mi pá­lyá­za­tot. Szo­ci­á­lis fog­lal­koz­ta­tás. El­me­be­te­ge­ket al­kal­maz­nak, nem? Dü­hön­gő őrül­te­ket, akik vé­let­len­sze­rű­en ki­vá­lasz­ta­nak egy-egy vá­sár­lót, és nyílt szí­nen, min­den­ki sze­me lát­tá­ra meg­aláz­zák. Üvöl­te­nek ve­le, és a pénz­tár előtt ki­pa­kol­tat­ják a tás­ká­ju­kat. (sír­va fa­kad) Ki­pa­kol­tat­ják min­den­ki sze­me lát­tá­ra!

HAUSER: Ké­rem, höl­gyem… Sú­lyos fél­re­ér­tés tör­tént…

VÁSÁRLÓ: (sír­va) Egy köz­ve­szé­lyes, dü­hön­gő őrült. Nem nor­má­lis az a nő. Ezt nem hi­szem el! Az ar­com­ba üvölt, köz­vet­len kö­zel­ről…

HAUSER: Ké­rem, höl­gyem, csak egy pil­la­nat­ra! Már jön is az üz­let­ve­ze­tő.

 

Záprel si­e­tő­sen be.

 

ZÁPREL: Höl­gyem, en­ged­je meg… Bo­csá­nat­ké­rés­sel tar­to­zunk.

VÁSÁRLÓ: (sír­va) Ki­pa­kol­tat min­dent. A re­ti­kü­lö­met is. És min­den­ki csak bá­mul és hall­gat. Nem hi­szem el. És ami­kor nem ta­lál sem­mit…

ZÁPREL: Höl­gyem, ké­rem, en­ged­je meg…

VÁSÁRLÓ: Mit akar? Mit en­ged­jek meg? Meg­dob­nak egy aján­dék­ko­sár­ral, vagy mi? Édes pezs­gő, kard­vi­rág, bon­bon, meg egy cso­mag ká­vé? Fog­ja be a szá­ját. Hall­gas­son. Na­gyon ké­rem, ha jót akar, ne mond­jon sem­mit.

HAUSER: Itt, ké­rem, fél­re­ér­tés tör­tént…

VÁSÁRLÓ: Ma­guk­nak nem szük­sé­ges bo­csá­na­tot kér­ni­ük. Ő már bo­csá­na­tot kért. Ami­kor lát­ta, hogy nem ta­lál sem­mit, el­hall­ga­tott, és bo­csá­na­tot kért. Na­gyon… na­gyon ijesz­tő volt. Ijesz­tőbb, mint ami­kor az ar­com­ba üvöl­tött. Néz rám, pis­lo­gás nél­kül, mint­ha csak azt ját­sza­nánk, hogy far­kas­sze­met né­zünk… Hát ezt nem hi­szem el. Most mit csi­nál­jak? Azt mond­ják meg, hogy ma­guk mit csi­nál­ná­nak a he­lyem­ben? (csönd) Fe­lejt­sem el? Nem tör­tént sem­mi? (Hauserhez) Hoz­zám ne nyúl­jon!

HAUSER: Ké­rem…

VÁSÁRLÓ: Csak néz, me­re­ven, egye­ne­sen a sze­mem­be, rez­ze­nés­te­len arc­cal… És kö­rös-kö­rül sen­ki nem szól egy ár­va han­got sem. Szé­gyell­jék ma­gu­kat, ura­im. És ha el­fo­gad­nak tő­lem egy ta­ná­csot, fi­gyel­je­nek oda a kis kol­le­ga­nő­jük­re. Én óva­tos vol­nék a ma­guk he­lyé­ben. Örül­tem a sze­ren­csé­nek. (el)

IRÉN: Mi a tú­ró fo­lyik itt?

HAUSER: Nem tú­ró ez. Ez las­san már vér. Úgy tű­nik, a kis kol­lé­ga­nőnk el­ve­szí­tet­te a fo­na­lat.

ZÁPREL: Ha­za­küld­tem. Épp az imént be­szél­tem ve­le. Amint meg­hal­lot­tam, hogy mi tör­tént, ro­han­tam ide, és köz­ben pont be­le­fu­tot­tam a Kis­göm­böc­be. El­küld­tem ha­za.

IRÉN: Hogy­hogy ha­za?

ZÁPREL: An­­nyit kö­zöl­tem ve­le, hogy er­ről az ügy­ről hol­nap tár­gya­lunk. Meg hogy ő ma még be­teg­sza­bad­sá­gon van, úgy­hogy nincs sem­mi­fé­le jo­ga in­téz­ked­ni. Se a sor­vé­gek­kel, se bár­mi­lyen áru­há­zi lo­pá­sok­kal kap­cso­lat­ban. Hogy ő most itt egy vá­sár­ló, se több, se ke­ve­sebb. Fog­jon szé­pen egy ko­sa­rat, vá­sá­rol­jon be es­té­re, az­tán men­jen ha­za és pi­hen­je ki ma­gát. Hol­nap in­nen foly­tat­juk.

IRÉN: Na­gyon he­lyes. És ő mit mon­dott er­re?

ZÁPREL: Hát, nem mon­dott sem­mit. Sar­kon for­dult és el­ment. Én pe­dig ro­han­tam ide.

HAUSER: Azt hi­szem, eb­ben a do­log­ban iga­za volt, fő­nök. Min­dent már még­se le­het meg­csi­nál­ni…

CIGÁNY: Nem tet­szik ez ne­kem. Na­gyon nem tet­szik. A Göm­böc nem volt min­dig ilyen.

IRÉN: Ne­hogy őt kezd­jük már saj­nál­ni! Iszo­nyú szar kí­nos hely­zet­be ho­zott min­ket.

ZÁPREL: És ezt a dol­got nem is fo­gom an­­nyi­ban hagy­ni, de egy­elő­re ta­lán tény­leg az a leg­jobb, ha ha­za­megy, és nem fe­szít­jük túl a húrt. Így is elég volt má­ra a cir­kusz­ból, nem?

IRÉN: De­hogy­nem. Jó dön­tés volt.

HAUSER: Vé­ge a nagy ün­ne­pi haj­tás­nak, azt hit­tük, vég­re szus­­szan­ha­tunk egyet, és tes­sék. Na­gyobb az őrül­tek­há­za, mint va­la­ha.

ZÁPREL: Most jön ki min­den­kin a fe­szült­ség. A gőz. Az ün­ne­pi gőz.

IRÉN: Már meg­bo­csáss, de nem pont min­den­kin. El­ső­sor­ban a Göm­bö­cön. És ő az­tán nem pa­nasz­kod­hat az ün­ne­pi haj­tás­ra, hi­szen azért ott­hon van már egy jó ide­je.

HAUSER: Hát, le­het, hogy még­sem pi­hent ele­get.

ZÁPREL: Most majd fog. Most majd fog, az hét­szent­ség. Én te­szek ró­la!

 

He­lén és Sze­rén lé­lek­sza­kad­va be. In­nen­től a pár­be­széd hang­sú­lyo­zot­tan és parodisz-tikusan jam­bi­kus.

 

HELÉN: Fő­nök! Fő­nök!

SZERÉN: Jaj, fő­nök! Jaj ne­künk!

ZÁPREL: Mi az, mi tör­tént?

HELÉN: A Kis­göm­böc… A Göm­böc…

ZÁPREL: Mi az, mi tör­tént már megint?

SZERÉN: A Kis­göm­böc és a Hen­te­sek…!

IRÉN: Na, ez az­tán szé­pen ala­kul!

ZÁPREL: Állj! El­mon­da­ná­tok

ér­tel­me­sen, mi tör­tént?

HELÉN: Fő­nök, ék­te­len or­dí­to­zást hal­lok

      oda­át, a hentespult fe­lől.

      Ott áll a Göm­böc, be­vá­sá­rol ép­pen,

      s ke­zé­ben egy cso­mag pá­ri­zsi.

SZERÉN: Meg­volt hu­szon­öt – sőt,

har­minc de­ka!

HELÉN: Har­minc de­ka rom­lott pá­ri­zsi.

      Ott áll, ló­bál­ja, szór­ja át­ka­it,

      akár a bos­­szú dü­hödt is­ten­nő­je!

SZERÉN:  Üvölt, taj­ték­zik, tom­bol,

tom­bol egy­re!

      A Hen­te­sek meg…

ZÁPREL: Nos, a Hen­te­sek?

HELÉN: A Hen­te­sek né­mák, akár a

szik­la­szirt.

      Kő­ből fa­ra­gott masz­kok, és

mö­göt­tük

      va­dul vil­lo­gó, lán­go­ló sze­mek.

SZERÉN: Va­dul vil­lo­gó sze­mek­kel

fi­gyel­nek.

      S ek­kor Kis­göm­böc el­hall­gat. Né­ma

csönd.

HELÉN: Ek­kor Kis­göm­böc el­hall­gat.

Elő­lép

      a gon­do­la mö­gül, és a fal­ról…

IRÉN: Jaj, Is­te­nem!

HAUSER: Mondd, mi tör­tént az­tán?

HELÉN: …leemeli a Vá­sár­lók Köny­vét.

 

Csönd.

 

ZÁPREL: Azt mon­dod, a Kis­göm­böc be­írt?

SZERÉN: Lát­tuk fő­nök. A sa­ját sze­münk­kel.

IRÉN: Jaj, Is­te­nem! Én el sem hi­szem…

ZÁPREL: Ez több a sok­nál. Itt be­telt a

mér­ték.

CIGÁNY: Ó, vi­har, törj ki! Sza­kadj le, te

zá­por!

      Moss el min­dent, mert ha­lál­ra égünk

      az ün­ne­pi gőz dög­le­tes he­vé­ben!

 

 

Füg­göny, vé­ge az el­ső fel­vo­nás­nak.

 

 

 

MÁ­SO­DIK FEL­VO­NÁS

 

 

1.

 

Ko­ra reg­gel, nyi­tás előtt, mint az el­ső fel­vo­nás­ban, csak az ös­­szes fény jó­val hi­de­gebb. A Pénz­tá­ros­nők ül­nek a he­lyü­kön, a kör­mü­ket re­sze­lik, kis tük­röt vesz­nek elő, el­len­őr­zik a rú­zsu­kat stb. A rá­dió szól, ké­sőbb el­hal­kul.

 

A RÁDIÓ HANGJA: …immár ne­gye­dik hó­nap­ja fo­lya­ma­to­san csök­ken a fo­gyasz­tói bi­za­lom: az elő­re­mu­ta­tó bi­zal­mi in­dex de­cem­ber­re 3,2 pont­ra esett a no­vem­be­ri fe­lül­vizs­gált 3,4 pont­ról. Az elem­zők a köz­zé­tett mu­ta­tó­nál is ala­cso­nyab­bat, 3,1 pon­tot vár­tak az idei év el­ső hó­nap­já­ra. A mu­ta­tó to­vább­ra is a mun­ka­pi­ac gyen­gél­ke­dé­se kap­csán csök­ken. A de­cem­be­ri át­fo­gó mu­ta­tó alindexei kö­zül a jö­ve­del­mi vá­ra­ko­zá­sok almutatója 12,5 pont­ra esett 15 pont­ról, míg a gaz­da­sá­gi vá­ra­ko­zá­so­ké 1,5 pont­ra a no­vem­be­ri 1,7-ről. Elem­zők sze­rint a bel­ső fo­gyasz­tás szem­pont­já­ból az idei év a ta­va­lyi­nál is ne­he­zebb lesz…

VALI: Há­rom sza­va­zat­tal esett ki! Há­rom sza­va­zat­tal! Hát én ezt ne­hogy be­ve­gyem már. Hát ez most hogy? Van ilyen? Sze­rin­te­tek van ilyen? De most tény­leg. Nagy ló­szar az egész. Be­jön háromszázvalahányezer esemes az egyik­re, a má­sik­ra meg há­rom­mal ke­ve­sebb, és ak­kor így? Tud­já­tok, mi­kor…!

ILDIKÓ: Én mond­juk nem küld­tem esemest egyik­re sem. Nem ér­de­kel­nek már. Fog­lal­ko­zok én ve­lük. Ki­sza­vaz­gat­nak meg be­sza­vaz­gat­nak.

VALI: De ér­ted, nem? Hogy az egyik­re háromszázezer-mit-tudom-én-mennyi, a má­sik­ra meg pont há­rom­mal ke­ve­sebb. Mert ha még vol­na köz­tük, mit tu­dom én, öt­száz sza­va­zat. Ar­ra azt mon­dom, hogy szo­ros a ver­seny, nem? De ezt ne akar­ják már be­be­szél­ni ne­kem!

ILDIKÓ: Mond­juk, ha én is küld­tem vol­na esemest, ak­kor már csak ket­tő len­ne a kü­lönb­ség.

VALI: Hár­man meg fel­hoz­hat­tuk vol­na dön­tet­len­re, mi? Raj­tunk múlt vé­gül is, ha úgy ves­­szük. (ne­vet) Be­le­nyúl­hat­tunk vol­na a tör­té­ne­lem me­ne­ti­be, lá­nyok! A sors me­ne­ti­be! Amúgy meg csak azt cso­dá­lom, hogy ez a dön­tet­len-do­log még nem ju­tott az eszük­be oda­fenn. Ab­ból mi­lyen fesz­ti­vál lett vol­na! Ha ki­hoz­zák dön­tet­len­re, és in­dul egy új kör.

JULI: Majd lesz olyan is, csak várd ki a vé­gét. Az­tán meg hát így is le­het majd tün­tet­ni, meg új­ra­szá­mol­ni az esemeseket. Csi­nál­ják a drá­mát. Így fo­koz­zák a feszkót. A hü­lye nép meg le­si tá­tott száj­jal. Az­tán van mi­ről be­szél­ni he­te­ken át.

ILDIKÓ: Ja­ja. A hü­lye nép. Egyéb­ként meg azt ne hidd már, hogy ez fog men­ni he­te­ken át. Kell min­dig az új szen­zá­ció. Mi volt a múlt­kor, égi asszony vagy mi, nem-e? Las Vegasba’, vagy hol.

VALI: Los An­ge­les­be’.

ILDIKÓ: Na, az is hol van már? A Los An­ge­les-i égi as­­szony. Meg hogy vizs­gál­ják a me­te­o­ro­ló­gu­sok.

JULI: Meg a ko­pasz med­vék, em­lék­sze­tek? Csak ki­nőtt az­óta azok­nak is…

ILDIKÓ: A ko­pasz med­vék sző­re. Meg mi is volt még? Tény­leg, mi. Ne mond­já­tok meg… Bor­jú­fe­jet szült a dán anya…!

VALI: Az nem volt olyan vic­ces. Meg­halt a kis fej.

JULI: Ko­moly? Nem is tud­tam. Sze­gény.

ILDIKÓ: Sze­gény­ke!

VALI: Ja. Meg­halt. Egy hét­re rá.

ILDIKÓ: Mi­e­lőtt még fel­gyúj­tot­ták vol­na az egész szi­ge­tet.

JULI: Dá­ni­á­ba’ volt.

ILDIKÓ: És? Nem szi­get?

VALI: Vé­gül is az. De csak fé­lig.

JULI: Kell a hü­lye nép­nek a feszkó. Min­den hé­ten más.

VALI: Ez a há­rom sza­va­zat ak­kor is na­gyon sú­lyos. Már min­den­nel meg le­het min­den­kit hü­lyí­te­ni, de tény­leg. Most ezek után, ko­mo­lyan, mi­nek sza­vaz­zak be? Ha úgy­is csak a drá­ma fe­lé tol­ják el az izét… A vég­ered­ményt. Tisz­ta hü­lye­ség. Csi­nál­ják di­rekt a fe­szült­sé­get. Mint­ha nem len­ne így is épp elég be­lő­le.

2.

 

A Pénz­tá­ros­nők. Ci­gány be, a szo­ká­sos kis­ko­csi­val, raj­ta a tisz­tí­tó­esz­kö­zök.

 

CIGÁNY: Lát­ni a na­pot. Egy he­te elő­ször, hogy lát­ni le­het. Ki­ku­kucs­kált, el­bújt, új­ra elő­jött. Ilyen­kor ko­ra reg­gel be­süt még az elő­csar­nok­ba is. Csak úgy ra­gyog a domesztoszos víz, ahogy vé­gig­ön­töm a já­ró­la­po­kat. Mint a szi­vár­vány. Az il­la­tát is sze­re­tem na­gyon. Olyan reg­gel-sza­ga van, friss, tisz­ta reg­gel-sza­ga. Fris­sen sült bri­ós-, for­ró ká­vé- és domesztosz-illat.

 

Nyi­kor­gás-csi­kor­gás odaföntről, a deus ex machina-szerkezeten a men­­nye­zet­ről – ez­út­tal ze­ne­szó nél­kül – le­eresz­ke­dik Masavári, a ke­zé­ben ak­ta­tás­ka.

 

MASAVÁRI: Ha­hó! Jónapot! Jónapot kí­vá­nok. Se­gí­te­ne, ké­rem?

 

Ci­gány oda­lép, se­gít ki­csa­tol­ni a biz­to­sí­tó szí­ja­kat.

 

MASAVÁRI: Na­gyon kö­szö­nöm. (ke­zet nyújt) Masavári va­gyok. Masavári Be­ne­dek.

CIGÁNY: (ke­zet fog Masavárival) Ci­gány.

MASAVÁRI: (meg­hök­ken, de nem kér­dez sem­mit) Ööö… A fo­gyasz­tó­vé­de­lem­től jöt­tem. Gon­do­lom, már kéz­hez kap­ták az ér­te­sí­tést. A vizs­gá­lat­ról.

CIGÁNY: Bi­zo­nyá­ra.

MASAVÁRI: (a Pénz­tá­ros­nők fe­lé) Kezit csó­ko­lom!

 

A Pénz­tá­ros­nők vá­lasz­ként transz­ba es­nek, a sze­mük fönn­akad, fe­nye­ge­tő, to­rok­han­gú, üte­mes hör­gés­be kez­de­nek, ami az­tán hir­te­len ab­ba­ma­rad.

 

MASAVÁRI: (vis­­sza­for­dul Ci­gány fe­lé, olyan, mint­ha nem vett vol­na ész­re sem­mi kü­lö­nö­set) Az üz­let­ve­ze­tő… Öööö… (a pa­pír­ja­it la­poz­za a tás­ká­ban) …Záprel úr, ugye?

CIGÁNY: Még nem jött be. Ma ké­sőbb ér­ke­zik.

MASAVÁRI: Ké­sőbb? Ér­tem. Ez eset­ben majd ké­sőbb be­szé­lek ve­le. El­ső­sor­ban per­sze szem­ügy­re kell ven­nem ma­gát az üz­let­he­lyi­sé­get. Ön itt, ugye­bár…

CIGÁNY: Ta­ka­rí­tok itt.

MASAVÁRI: Ér­tem. Ta­ka­rít. Re­mek, re­mek.

CIGÁNY: Hát… Ami azt il­le­ti…

MASAVÁRI: Ba­rá­tom! Ba­rá­tom, ba­rá­tom. Úgy tű­nik szá­mom­ra – és ezt, na­gyon ké­rem, ne ve­gye a szí­vé­re –, mint­ha né­mi tar­tóz­ko­dó bi­zony­ta­lan­sá­got lát­nék a te­kin­te­té­ben. Ugyan, ugyan, ugyan! Biz­to­sít­ha­tom, hogy sem­mi oka tar­ta­nia tő­lem. Mi több, sen­ki­nek sincs sem­mi oka tar­ta­nia. Az ügy, amely en­gem ide­szó­lí­tott, hogy úgy mond­jam, kö­zös ügyünk, kö­zös ér­de­künk. Köz-ér­dek, ér­ti. Köz-ér­dek!

CIGÁNY: Köz­ér­dek.

MASAVÁRI: Köz-ér­dek. A köz ér­de­ke. Ami a mi kö­zös ér­de­künk, az egész tár­sa­da­lo­mé, be­le­ért­ve a szol­gál­ta­tó szfé­rát és a fo­gyasz­tói szfé­rát is. A szol­gál­ta­tó szfé­rát, ame­lyet itt és most önök kép­vi­sel­nek, s a hang­súly – ó, a hang­súly, ked­ves ba­rá­tom, ez eset­ben az itt-en és a most-on van!

CIGÁNY: Aha.

MASAVÁRI: Mert hát ezek a bo­nyo­lult vi­szo­nyok, nemdebár, mint­egy ke­reszt­be met­szik tár­sa­dal­mun­kat. Mind­an­­nyi­an fo­gyasz­tók va­gyunk, bi­zony, még ön is, ba­rá­tom: amint le­ve­szi csi­nos mun­ka­kö­peny­ét, és gon­do­lát ra­gad, azon nyom­ban a fo­gyasz­tói szfé­rá­ban ta­lál­ja ma­gát. Gon­dolt már ön er­re?

CIGÁNY: Izé. Nos, én még nem na­gyon…

MASAVÁRI: Szol­gál­ta­tunk és fo­gyasz­tunk, ked­ves… ööö… ked­ves Ci­gány. Hol szol­gál­ta­tást nyúj­tunk, te­szem azt, egy élel­mi­szer-áru­ház­ban, mint ez itt, hol pe­dig igény­be ve­szünk bi­zo­nyos szol­gál­ta­tá­so­kat. S ami­ért én most itt va­gyok, az nem pusz­ta fel­ügye­le­ti mun­ka. De nem ám. Azért va­gyok itt, akár a mér­leg nyel­ve, ugye­bár, hogy egyen­súlyt te­remt­sek e két szfé­ra kö­zött. Igaz­sá­gos, ám­de tö­ré­keny egyen­súly ez, mon ami, s meg­győ­ző­dé­sem sze­rint a fel­ada­tom jó­val ké­nye­sebb és ös­­sze­tet­tebb an­nál, mint­sem hogy pusz­tán meg­bi­zo­nyo­sod­jak hol­mi meg­bü­dö­sö­dött hús­áruk fenn­for­gá­sá­ról. Kü­lö­nös­képp eb­ben az eset­ben, eb­ben a, be kell val­la­nom ön­nek, egy­szer­re fö­löt­tébb nyug­ta­la­ní­tó, ám­de ugyan­ak­kor rend­kí­vül iz­gal­mas­nak és ta­nul­sá­gos­nak is ígér­ke­ző eset­ben. Mert­hogy itt bi­zony meg­le­he­tő­sen fur­csa be­je­len­té­sek ér­kez­tek hoz­zánk.

CIGÁNY: Tény­leg?

MASAVÁRI: Úgy bi­zony. Hi­szen az egyik be­je­len­tő ép­pen­ség­gel a bolt al­kal­ma­zott­ja, aki el­len vi­szont egy má­sik be­je­len­tés él pa­nas­­szal. Ér­ti? Mert én nem biz­tos, hogy ér­tem. Va­gyis­hogy bi­zon­­nyal cif­ra ez a hely­zet.

CIGÁNY: Hát… Ami azt il­le­ti, va­ló­ban elég­gé cif­ra.

MASAVÁRI: Meg­alá­zó vi­sel­ke­dés egy­fe­lől, rom­lott pa­ri­zer a má­sik ol­da­lon. Az a gya­núm, hogy itt a szol­gál­ta­tói és a fo­gyasz­tói szfé­ra ere­den­dő, s min­den bi­zon­­nyal mé­lyebb ér­te­lem­ben föl­old­ha­tat­lan el­len­té­te ke­rült nap­vi­lág­ra. Vagy föl­te­he­tem a kér­dést egy­sze­rűbb, hét­köz­na­pibb mó­don is: kér­ném szé­pen, mi az ör­dög ez az egész?

IRÉN: (be­jön) Nem olyan egy­sze­rű meg­ma­gya­ráz­ni. Meg­pró­bál­ha­tom, csak hát egy­ál­ta­lán nem olyan egy­sze­rű. Üd­vöz­löm. Szász Irén. (ke­zet fog­nak)

MASAVÁRI: Masavári. Masavári Be­ne­dek.

IRÉN: Ci­gány, kér­lek, nézd meg, hogy a hű­tő­pul­tok­nál min­den rend­ben van-e. (Ci­gány ér­tet­le­nül néz rá) Ci­gány! (Ci­gány el) Nos, gon­do­lom, a be­je­len­té­sek mi­att ér­ke­zett. Saj­nos nem tud­tuk, hogy épp ma lá­to­gat meg min­ket. Záprel úr még nincs itt, ma ki­vé­te­le­sen ké­sőbb jön be.

MASAVÁRI: Ér­tem. Ha ké­sőbb, hát ké­sőbb. Ad­dig is rop­pant mód sze­ret­nék tá­jé­ko­zód­ni a kér­dé­ses az ügyek­ben.

IRÉN: Néz­ze, az az igaz­ság, hogy ná­lunk va­ló­ban sa­já­tos hely­zet ala­kult ki…

MASAVÁRI: Szó, mi szó, az én szá­mom­ra is úgy tű­nik.

IRÉN: És hát – per­sze, ezt nem a mi dol­gunk meg­ítél­ni, hi­szen ön ép­pen ezért van itt, de… De vol­ta­kép­pen ar­ról van szó, hogy min­den prob­lé­ma egyet­len sze­mély kö­rül… izé… csú­cso­so­dik ki.

MASAVÁRI: Nos, igen… (a jegy­ze­te­i­ben la­poz)

IRÉN: Va­gyis úgy ér­tem, hogy nem annyi­ra ma­gá­ban a bolt mű­kö­dé­sé­ben mu­tat­koz­nak za­va­rok, ha­nem… Hát igen. Ar­ra kér­ném, hogy ma­rad­jon köz­tünk, amit most el­mon­dok. Nem sze­ret­nék in­diszk­rét len­ni. De nem na­gyon le­het meg­ma­gya­ráz­ni az ese­mé­nye­ket anél­kül, hogy ne ej­te­nénk szót a Kis­göm­böc­ről.

MASAVÁRI: A Kis­göm­böc­ről?

IRÉN: Ja, igen. Ez a be­ce­ne­ve. Ide­bent csak így szó­lít­ja min­den­ki. Nem ha­rag­szik ér­te. Sőt.

MASAVÁRI: Aha. Ér­tem.

IRÉN: A kér­dé­ses na­pon nem állt mun­ká­ban. Táp­pén­zen volt, és ép­pen csak be­jött egy kis idő­re meg­be­szél­ni va­la­mit. Te­hát bár­mi is tör­tént, azt nem az áru­ház al­kal­ma­zott­ja­ként kö­vet­te el.

MASAVÁRI: (jegy­ze­tel) Ér­tem. De még­is, mi eb­ben az in­diszk­ré­ció?

IRÉN: Az eset után megint ki­írat­ta ma­gát, és csak teg­nap jött vis­­sza dol­goz­ni. Nem­igen vált szót sen­ki­vel, csak amen­­nyit mu­száj. Az a gya­núm, és nem csak ne­kem, ha­nem a kol­lé­gá­im­nak is, hogy ideg­ös­­sze­om­lást ka­pott. Szó­val hogy in­kább or­vo­si eset vol­na ez, nem an­­nyi­ra – nem an­­nyi­ra ke­res­ke­del­mi… És hát – ezért kér­tem, hogy mind­ez ma­rad­jon köz­tünk – az az ér­zé­sem, hogy még nem ju­tott túl a dol­gon…

MASAVÁRI: Néz­ze, ked­ves Irén, ez az eset elég ko­moly­nak tű­nik. Őszin­te le­szek. Ha el is fo­gad­hat­juk azt az ér­vet, hogy ve­vő… hogy is mondjam?… ter­ro­ri­zá­lá­sa…? zaklatása…?, jó, le­gyen zak­la­tá­sa. Nos, ha el is fo­gad­juk, hogy mind­ez nem a bolt hi­bá­ja, nem a ke­res­ke­del­mi szer­ve­ze­té, ha­nem sze­mé­lyes, ha tet­szik, pol­gá­ri jo­gi ügy, vagy eset­leg ép­pen­ség­gel or­vo­si vo­nat­ko­zá­sai van­nak – hang­sú­lyo­zom, mind­ez még to­váb­bi ala­pos vizs­gá­la­tok tár­gyát kell, hogy ké­pez­ze, de te­gyük föl, hogy el­fo­gad­ha­tó érv­nek bi­zo­nyul –, úgy a má­sik eset még min­dig fönn­áll. A rom­lott áru, az rom­lott áru. Ezt ön is na­gyon jól tud­ja. Per­sze tá­jé­ko­zód­ni fo­gok, és sze­ret­nék majd be­szél­ni… izé… az il­le­tő hölg­­gyel… (a jegy­ze­te­i­ben la­poz)

IRÉN: Kis­göm­böc. Ne­vez­ze csak nyu­god­tan így. Sze­rin­tem nem is hall­gat más­ra.

 

A Pénz­tá­ros­nők is­mét to­rok­han­gú, fe­nye­ge­tő kán­tá­lás­ba fog­nak, né­hány üte­men ke­resz­tül. Ad­dig a két sze­rep­lő meg­áll. Ez­után Masavári ter­mé­sze­tes han­gon fe­je­zi be a je­le­ne­tet.

 

MASAVÁRI: Hát le­gyen. Hát le­gyen Kis­göm­böc. Be­szél­ni fo­gok ve­le, és szem előtt tar­tom, amit most el­mon­dott. Ennyit tu­dok ígér­ni je­len pil­la­nat­ban. De en­­nyit va­ló­ban meg­ígé­rek. (el)

 

Irén fel­só­hajt, ci­ga­ret­tát vesz elő, de rá­döb­ben, hogy ide­benn nem gyújt­hat rá, ide­ges moz­du­lat­tal vis­­sza­te­szi a do­bozt a zse­bé­be, az­tán ki­megy.

 

 

3.

 

Diszkófények, ze­ne. He­lén, Sze­rén és a há­rom Pénz­tá­ros­nő. Éne­kel­nek: a sort az adott sze­rep­lő, a so­rok vé­gén a „Dam-dam-dam”-ot a há­rom Pénz­tá­ros­nő.

 

HELÉN: A bel­ső pi­ac meg­rog­­gyan –

Dam-dam-dam-dam, évoé!

Dol­goz­nunk kell még job­ban! –

Dam-dam-dam-dam, évoé!

SZERÉN: Ne­gyed­évünk el fog száll­ni –

Dam-dam-dam-dam, évoé!

In­de­xál­ni, in­de­xál­ni! – _

Dam-dam-dam-dam, évoé!

MIND: Dam-dam-dam-dam, évoé!

      Dam-dam-dam-dam, évoé!

      Dam-dam-dam-dam, évoé!

      Dam-dam-dam-dam, évoé!

HELÉN: Ki­lá­tá­si alindex –

Dam-dam-dam-dam, évoé!

Rá­né­zel és le­gyin­tesz –

Dam-dam-dam-dam, évoé!

SZERÉN: Dol­goz­nunk kell, irány, lá­nyok–

Dam-dam-dam-dam, évoé!

Tar­ta­ni az irány­szá­mot – _

Dam-dam-dam-dam, évoé!

MIND: Dam-dam-dam-dam, évoé!

      Dam-dam-dam-dam, évoé!

      Dam-dam-dam-dam, évoé!

      Dam-dam-dam-dam, évoé!

HELÉN: Do­mi­nó­elv, pá­nik­ha­tás –

Dam-dam-dam-dam, évoé!

Nem jött be a rá­ol­va­sás –

Dam-dam-dam-dam, évoé!

SZERÉN: A sta­tisz­ti­kát leg­in­kább –

Dam-dam-dam-dam, évoé!

Meg­szív­ják a sta­tisz­ták –

Dam-dam-dam-dam, évoé!

MIND: Dam-dam-dam-dam, évoé!

      Dam-dam-dam-dam, évoé!

      Dam-dam-dam-dam, évoé!

      Dam-dam-dam-dam, évoé!

 

4.

 

Irén és Záprel. Záprel mo­bil­te­le­fo­non hív egy szá­mot, ki­csöng, de nem ve­szi föl sen­ki. Ahogy meg­lát­ja Irént, ki­kap­csol­ja a te­le­font.

 

IRÉN: Itt vagy? Szia. Már ke­res­te­lek.

ZÁPREL: Mi az? Mi az? Mi van? Meg­jöt­tek?

IRÉN: Egy em­ber jött. Fo­gyasz­tó­vé­de­lem. Be­szél­tem ve­le.

ZÁPREL: És?

IRÉN: Jaj, To­tya. El sem hi­szem ezt az egé­szet. Mint­ha min­den egy­szer­re állt vol­na a fe­je te­te­jé­re. Az egyik pil­la­nat­ról a má­sik­ra. El sem hi­szem. Pe­dig előt­te nyil­ván vol­tak je­lei, csak­…

ZÁPREL: De mi van a fo­gyasz­tós­sal, azt mond­jad! Be­szél­tél ve­le.

IRÉN: El­mond­tam ne­ki, hogy ideg­ösz­­sze­om­lást ka­pott a Göm­böc. Még csak nem is ha­zud­tam. An­­nyit mond­tam, hogy in­nen néz­ze a dol­got. Hogy tud­jon ró­la…

ZÁPREL: Aha. Jó. És ha tud ró­la, ak­kor mi van?

IRÉN: Hogy tud­jon ró­la, hogy ez nem a bolt sa­ra. Hogy a Göm­böc még csak nem is állt mun­ká­ban. Hogy amit a ve­vő­vel csi­nált, az izé… Egyé­ni szocprobléma.

ZÁPREL: Te­hát vi­gye el ő a bal­hét. Na per­sze. Mi­u­tán be­írt a Vá­sár­lók Köny­vé­be…

IRÉN: Azt vis­­sza kell von­nia.

ZÁPREL: Vis­­sza­von­ni? Hogy ér­ted ezt?

IRÉN: Rá kell ven­nünk, hogy von­ja vissza a pa­na­szát. Je­lent­se ki, hogy fel­in­dult­ság­ból cse­le­ke­dett. Hogy be­szá­mít­ha­tat­lan volt. Ak­kor le­áll­nak a vizs­gá­lat­tal, nem te­het­nek mást.

ZÁPREL: Vár­junk csak egy ki­csit. Vár­junk egy ki­csit. Hogy jól ér­tem-e. Te­hát azt aka­rod, hogy be­szél­jek a Göm­böc­cel, és ve­gyem rá, hogy von­ja vis­­sza a pa­na­szát?

IRÉN: Pon­to­san.

ZÁPREL: És emel­lett is­mer­je be, hogy nem nor­má­lis. Per­sze, so­sem volt az.

IRÉN: Fi­gyelj, meg kell pró­bál­nunk ke­zel­ni va­la­hogy ezt a hely­ze­tet. Ami tör­tént, azon már nem tudsz vál­toz­tat­ni. Most az a fel­adat, hogy…

ZÁPREL: Fel­adat. Fel­adat. Ne osz­to­gass ne­kem fel­ada­to­kat, kér­lek szé­pen. Na­gyon is jól tu­dom, mi a hely­zet.

IRÉN: To­tya… Szedd ös­­sze ma­gad.

ZÁPREL: Ne nyug­tat­gass! Na­gyon szé­pen kér­lek, hogy ne nyug­tat­gass en­gem!

IRÉN: Itt van a fo­gyasz­tó­vé­de­lem, To­tya. Ha most bepánikolsz, ak­kor an­­nyi. Most nincs más, csak a tűz­ol­tás. En­­nyit tudsz csi­nál­ni. De ennyit igen­is tudsz. Be­szél­ni a Göm­böc­cel. Csak ah­hoz előbb ösz­­sze kell szed­ned ma­gad…

ZÁPREL: Ös­­sze­szed­ni. Ös­­sze­szed­ni. Leg­alább te ne csi­náld ezt ve­lem! Leg­alább te.

IRÉN: To­tya, bazmeg, én csak se­gí­te­ni aka­rok.

 

Csönd.

ZÁPREL: Ki­jön a fő­nök­ség. Ki­jön tő­lük va­la­ki. Má­ma. Pont ami­kor itt van a fo­gyasz­tós fic­kó is.

IRÉN: Ó, bas­­szus. A leg­jobb­kor.

ZÁPREL: Tel­je­sen kész az egész. Nem hi­szem el. Ezt most tény­leg nem hi­szem el. Olyan gyo­mor­ide­gem van, ér­ted, hogy reg­gel majd­nem hány­nom kel­lett a ká­vé­tól, pe­dig tej­szín­nel it­tam. Nem is sze­re­tem a tej­színt, mond­juk, nem is utá­lom, de kü­lö­nö­seb­ben nem sze­re­tem, csak azért it­tam így, hogy ne éges­se a gyom­ro­mat, és ak­kor még­is…

IRÉN: (kö­ze­lebb lép) Fi­gyelj, To­tya. Fi­gyelj rám. Nézz ide.

ZÁPREL: Mi van.

IRÉN: Nézz a sze­mem­be. Fi­gyelj. Most ös­­sze kell kap­nod ma­gad. A Kis­göm­böc be­kat­tant, hü­lye volt. Ke­zel­he­tet­len. Ez a hely­zet. Ezt min­den­ki­nek be kell lát­nia.

ZÁPREL: Be kell. Hát per­sze. Aki na­gyon be akar­ja lát­ni, az majd be­lát­ja.

IRÉN: Be fog­ják lát­ni. És ne­ki is be kell lát­nia. Meg tu­dod csi­nál­ni. De ezt most nem pas­­szol­ha­tod. Ezt most az egy­szer vé­gig kell ját­sza­nod.

ZÁPREL: Én nem tu­dom, mi lesz.

IRÉN: Min­den rend­be jön. Itt ál­lok mö­göt­ted. Hi­szen tu­dod.

 

Csönd. Záprel na­gyot só­hajt, és meg­csó­vál­ja a fe­jét.

 

 

5.

 

Do­hány­zás­ra ki­je­lölt hely. He­lén, Sze­rén, Hauser, Ci­gány.

 

HELÉN: (zak­la­tott) Hal­lom, ahogy nyüszögnek. Oda­bent­ről is, meg idekintről is hal­lom őket. Ez ki­bír­ha­tat­lan. Hall­gas­sá­tok csak­!

 

Csönd, mind fü­lel­nek.

 

SZERÉN: Én nem hal­lok sem­mit.

HELÉN: Nem hal­lasz sem­mit.

SZERÉN: Hát jó. Va­la­mit, ta­lán. Ha na­gyon fi­gyelsz rá. Ha di­rekt oda­fi­gyelsz.

HAUSER: Nem olyan za­va­ró. Olyan kis hal­kan csi­nál­ják. Meg az­tán ös­­sze­sze­dik őket a fi­úk min­den nap.

HELÉN: De hát ezt nem le­het ki­bír­ni! Így nem le­het dol­goz­ni. Kép­te­len­ség.

SZERÉN: Mert di­rekt oda­fi­gyelsz rá, és ak­kor ezen paráztatod ma­gad. Helénke, vedd már la­zább­ra. Lécci, lécci. Pa­ko­lod a gön­gyö­le­get ide meg oda, szó­ba állsz a ve­vők­kel, mo­zogsz er­re, mo­zogsz ar­ra. Ér­ted? Ha moz­gás­ban vagy, nem parázol. Nincs is időd oda­fi­gyel­ni rá, ha nem akarsz di­rekt oda­fi­gyel­ni.

HELÉN: Azt hi­szed, olyan egy­sze­rű az? Lá­tom őket ma­gam előtt. Oda van­nak ra­gad­va a ra­gacs­hoz, izegnek-mozognak, és vin­­nyog­nak köz­ben.

SZERÉN: De most mi van? Saj­ná­lod őket, vagy mi?

HELÉN: De­hogy saj­ná­lom. Csak gusz­tus­ta­la­nok. Lá­tom őket ma­gam előtt. Gusz­tus­ta­la­nok ele­ve, és ak­kor még ott szen­ved­nek. És ak­kor még gusz­tus­ta­la­nab­bak. Pfuj!

SZERÉN: Te fó­bi­á­zol sze­rin­tem. Be­fó­bi­áz­tál tök­re.

HELÉN: Benek be, de hát mit tu­dok csi­nál­ni? Ez van.

HAUSER: Ijesz­tő, mi? (ne­vet) Mint a Pas­sió…

HELÉN: Na, nem úgy. Ez kur­vá­ra nem úgy. A Melgibson, az vé­gül is egy film, nem? Ez meg itt va­ló­ság, nem? Nem?

SZERÉN: Hát néz­zed úgy, mint­ha izé vol­na… Szín­da­rab.

 

Masavári be­lép, de nem ve­szik ész­re.

HELÉN: Ne ha­ra­gudj, Sze­rén, de te tel­je­sen hü­lye vagy. Kösz a se­gít­sé­get.

SZERÉN: Mi­ért, mert most mi van? Pró­báld úgy néz­ni, hogy nem va­ló­ság. Csak egy izé. Egy do­log. Nem ve­led tör­té­nik meg. Né­zel va­la­mit, de csak egy kép. Ha min­den­be tény­leg be­le­gon­dol­nál, ami meg­tör­té­nik oda­kinn, belepurcannál tel­je­sen.

HELÉN: Néz­zem, mint egy ké­pet. Mert hü­lye va­gyok nyil­ván. Oda­hú­zok egy szé­ket, és né­zem őket, ahogy nyüszögnek, mi? Ha már néz­ni aka­rok va­la­mit, ak­kor va­la­mi szé­pet néz­nék, nem-e? Mi­nek néz­ném ezt? Mi­nek? A Pas­si­ót is mi­nek… Elég volt egy­szer, sok is.

HAUSER: Pe­dig ta­nul­sá­gos! Tör­té­ne­lem. Tör­té­nel­mi film.

HELÉN: Tu­dom, hogy tör­té­ne­lem, de ak­kor is elég volt egy­szer. Mi­ért, a tör­té­ne­lem­ből is nem elég volt egy­szer? Még sok is.

MASAVÁRI: Khm. Ha meg­en­ge­dik. Ha meg­en­ge­dik, ez rop­pant ér­de­kes té­ma. Úgy gon­do­lom, hogy a Pas­sió bi­zo­nyos ér­te­lem­ben… Bi­zo­nyos ér­te­lem­ben gye­rek­film. De leg­alább­is if­jú­sá­gi. Tu­dom, meg­le­pő le­het, amit mon­dok, de még­is, gon­dol­junk be­le. A vad és za­bo­lát­lan ka­masz­fan­tá­zi­á­nak szol­gál­tat nyers­anya­got. Hi­szen kel­lő érett­ség­re szert té­ve az em­ber kép­te­len él­ve­zet­tel vi­szo­nyul­ni mind­azok­nak a mo­tí­vu­mok­nak az erő­sza­kos­sá­gá­hoz, ame­lye­ket Mel Gibson al­kal­maz. S ilyen­for­mán a Pas­sió, hi­á­ba öt­le­tes és ügyes da­rab, vég­ső so­ron eset­len­né vá­lik. Mert­hogy lé­te­zik a ter­mé­szet­ben csúf­ság, amely fé­lel­met kelt, és amely­­lyel a mű­vé­szet­nek, nyúl­jék eh­hez bár­mily köl­tői mó­don is, sem fog­lal­koz­nia, sem ki­bé­kül­nie nem sza­bad…

 

Meg­le­pet­ten né­zik.

 

SZERÉN: Ööö… Ja.

CIGÁNY: (be­mu­tat­ja őket egy­más­nak) Masavári úr, a fo­gyasz­tó­vé­de­lem­től. Kol­lé­gá­im.

MASAVÁRI: Üd­vöz­le­tem. Ha meg­en­ge­dik. Masavári. Masavári Be­ne­dek, a fo­gyasz­tó­vé­de­lem­től. Nem, nem, jaj, ké­rem, nem kell meg­ijed­ni! Hogy úgy mond­jam, nem hi­va­ta­los mi­nő­ség­ben va­gyok itt. Ide­kint. (elő­vesz egy ci­ga­ret­ta­tár­cát, ab­ból pe­dig egy cigarillót, fel­mu­tat­ja) Időn­ként bi­zony ma­gam is… (rá­gyújt) Nem gon­dol­nám, hogy az ör­dög­től va­ló. Be­val­lom, van­nak vi­tá­im eb­ben a tárgy­ban oda­benn, a hi­va­tal­ban. Ké­nyes kér­dés ez, fö­löt­tébb ké­nyes. Sze­mély sze­rint úgy ta­lá­lom, hogy mint an­­nyi min­den­ben, itt is el­vé­tet­tük az egyen­súlyt. Do­hány­zás­ra ki­je­lölt he­lyek – rend­ben van. Egész­ség­ügyi kam­pá­nyok, a koc­ká­za­tok tu­da­to­sí­tá­sa – ez is rend­ben van, sőt, mi több: el­en­ged­he­tet­len. Alá­írom. De hogy aki mér­ték­kel bár, de még­is­csak do­hány­zik, a ma­gam­faj­ta ko­ca­do­há­nyos, aki időn­ként el-el­szív egy szál kön­­nyű ci­ga­ret­tát, meg­bé­lye­gez­ve és ki­re­keszt­ve érez­ze ma­gát ho­va­to­vább min­den em­be­ri kö­zös­ség­ből… A mér­ték­tar­tás hi­á­nya – íme, itt is a mér­ték­tar­tás hi­á­nya kö­szön vis­­sza! Akár az olyan mű­al­ko­tás­ok ese­tén, mint ami­lyen a Pas­sió, ahol az al­ko­tó a fé­le­lem és az un­dor fel­kor­bá­cso­lá­sa ré­vén igyek­szik meg­rá­zó ha­tást ki­vál­ta­ni.

HAUSER: No igen, izé… Masavári úr, de hát még­is­csak mil­li­ók néz­ték meg, nem? Mil­li­ók! En­­nyi em­ber nem té­ved­het. Még­is­csak kell le­gyen va­la­mi­lyen ha­tá­sa.

MASAVÁRI: Hát per­sze. Ön­nek eb­ben tö­ké­le­te­sen iga­za van. Ám at­tól tar­tok, hogy ez eset­ben a ha­tás­kel­tés tit­ka a sokkírozásban rej­lik. A sokk­ha­tás­ban. Nem pe­dig a bib­li­ai tör­té­net mé­lyén meg­hú­zó­dó drá­ma ki­bon­tá­sá­ban.

HAUSER: Ne ha­ra­gud­jon, de ezt nem ér­tem. Még­is­csak a Bib­li­á­ra épült az egész, nem?

CIGÁNY: Én azt hi­szem, ér­tem, hogy mit mond a Masavári úr. Hogy a sok vér meg kor­bács meg mittudoménmi el­ta­kar­ja vagy… vagy el­te­re­li a fi­gyel­mün­ket az izé­ről…

MASAVÁRI: El­fe­di a tör­té­net igaz­sá­gát. Pon­to­san er­ről van szó, kö­szö­nöm, ba­rá­tom. El­fe­dik a drá­mát a lát­vány­ele­mek. De hadd em­lít­sek egy kö­ze­leb­bi pél­dát. Ve­gyük szem­ügy­re azt az ese­tet, amely­nek a foly­tán most itt va­gyok… (til­ta­ko­zó moz­du­lat) Nem, nem, ké­rem, most ab­szo­lút nemhivatalos mi­nő­ség­ben be­szé­lek! Csak ép­pen ér­de­kel­ne a vé­le­mé­nyük – amúgy nemhiva-talosan. Hi­szen, ha nem té­ve­dek, en­nek az eset­nek a hát­te­ré­ben is… Nos, itt is meghúzódhatik va­la­mi. Mert hát néz­zük csak mit mu­tat­nak a pusz­ta té­nyek? Az önök kol­lé­ga­nő­je ne­ki­tá­mad az egyik vá­sár­ló­nak, és itt nem is az a fő kér­dés, hogy alap­ta­la­nul tet­te-e – egyéb­iránt igen –, ha­nem az, hogy rend­kí­vül ag­res­­szív és meg­alá­zó mó­don tet­te, rá­adá­sul úgy, hogy ép­pen nem is állt, hogy úgy mond­jam, szol­gá­lat­ban. Mun­ka­időn kí­vül. (csönd, sen­ki nem akar meg­szó­lal­ni) Ép­pen ezért én hi­va­ta­los mi­nő­sé­gem­ben nem is fog­lal­koz­ha­tom az eset­tel. Nem vizs­gá­lom, hi­szen nem is vizs­gál­ha­tom. Ak­kor és ott nem az üz­let va­la­me­lyik mun­ka­tár­sa in­zul­tál­ta a szó­ban for­gó vá­sár­lót, ha­nem egy ci­vil, hogy úgy mond­jam. És ez az, ami en­gem rop­pant mód el­gon­dol­kod­tat. Ez a bot­rá­nyos eset mint­ha va­la­mi mé­lyebb drá­mát ta­kar­na el, aho­vá nem nyí­lik be­pil­lan­tá­sunk.

SZERÉN: Ez hü­lye­ség. Egy­sze­rű­en csak ki­volt a Göm­böc. Ki­akadt. Bár­ki­vel elő­for­dul­hat.

MASAVÁRI: Úgy vé­li?

SZERÉN: Na jó, nem bár­ki­vel. Ő tény­leg kön­­nyen föl­kap­ja a vi­zet. Így van be­dró­toz­va. De ak­kor sin­csen itt sem­mi ti­tok sze­rin­tem. Bár­ki­nél be­tel­het a po­hár, leg­föl­jebb nem úgy játs­­sza le, mint a Göm­böc.

MASAVÁRI: Ér­tem én – no, de mi az, hogy be­te­lik a po­hár? Mi­vel te­lik be? És mi­től? És mi ez a po­hár, úgy egy­ál­ta­lán?

SZERÉN: A po­hár?

MASAVÁRI: A po­hár.

HELÉN: Nem is tu­dom. Én­sze­rin­tem min­den­ki ki­buk­hat, nem? Ide­ges az em­ber, nagy a stressz, a haj­tás…

MASAVÁRI: Pon­to­san er­ről be­szé­lek én is. Be­te­lik a po­hár, azt mond­juk. Ám ez az eset, ez a szer­fö­lött kü­lö­nös eset, ez az el­ké­pesz­tő­en ext­rém meg­nyil­vá­nu­lás még­sem ma­gya­ráz­ha­tó en­­nyi­vel. Mi­cso­da fe­szült­ség­nek, mi­cso­da nyo­más­nak kel­lett itt föl­gyü­lem­le­nie, hogy ek­ko­ra erő­vel rob­ban­jon ki! És az­tán ezt kö­ve­ti a pa­nasz­könyv. A Vá­sár­lók Köny­ve. Lát­ják-e önök minden­nek a paradoxonát? A kol­lé­ga­nő­jük bot­rányt ren­dez, mint­ha ép­pen­ség­gel az üz­let ér­de­ke­it kép­vi­sel­né – ho­lott ab­ban az adott pil­la­nat­ban er­ről szó sincs –, az­tán pe­dig pa­naszt emel az üz­let el­len, még­pe­dig mint egy­sze­rű fo­gyasz­tó. Ki ő? Hol áll? És mivégre cse­lek­szik va­jon?

HAUSER: Hogy mivégre, azt nem tu­dom. De hogy hü­lye­sé­get csi­nált, az biz­tos.

MASAVÁRI: Hogy őszin­te le­gyek, za­var­ba ejt ez a do­log. Nem­igen lá­tom át, hogy mi fo­lyik itt. Meg kell mond­jam egye­ne­sen: ah­hoz, hogy tisz­ta ké­pet al­kot­has­sak, szük­sé­gem len­ne a se­gít­sé­gük­re.

 

Kény­sze­re­dett csönd.

 

HELÉN: Néz­ze, mi nem na­gyon tu­dunk mit se­gí­te­ni. Ki­akadt a Göm­böc, ennyi. De hát en­­nyit ma­ga is tud. Hogy mi van mö­göt­te, hááát…

CIGÁNY: Nem biz­tos… Azt hi­szem, nem biz­tos, hogy mé­lyebb in­dí­té­ko­kat kell mö­göt­te ke­res­nünk. Ez or­vo­si ügy – ta­lán.

MASAVÁRI: Va­gyis nem fo­gyasz­tó­vé­del­mi…

CIGÁNY: Jaj, nem úgy ér­tem. Nyil­ván az is… Az is, per­sze, hi­szen ha más nem, ott van a Vá­sár­lók Köny­ve.

MASAVÁRI: Per­sze, per­sze, nem is tá­ma­dó­lag mond­tam. De va­la­hogy az a be­nyo­má­som, hogy nem fo­gok tisz­ta ké­pet al­kot­ni az eset­ről, ha nem lá­tom át a moz­ga­tó­ru­gó­it. Per­sze, le­het­ne az is, hogy meg­vizs­gá­lom a jegy­ző­köny­ve­ket, áru­min­ta, bír­ság, az­tán kész-passz.

SZERÉN: Na ja. Mi­ért, nem így szok len­ni?

MASAVÁRI: Per­sze, le­het­ne így is. Mind­amel­lett… Van va­la­mi eb­ben a tör­té­net­ben, ami nem hagy nyu­god­ni. Ami­nek a vé­gé­re kell jár­nom, mert azt gya­ní­tom – vagy leg­alább­is va­la­mi azt súg­ja ne­kem –, hogy el­árul va­la­mit er­ről a bo­nyo­lult és ké­nyes egyen­súly­ról, amely­ben… amely­ben él­nünk ada­tik.

HAUSER: Hát… Ja. Az is le­het. Ja.

MASAVÁRI: Per­sze tá­jé­ko­zód­nom kell, most az a leg­fon­to­sabb. Az üz­let­ve­ze­tő úr nyil­ván meg­ér­ke­zett idő­köz­ben. Ha így van, va­jon mer­re ta­lál­ha­tó?

CIGÁNY: El­kí­sé­rem. Mu­ta­tom az utat.

MASAVÁRI: Kö­szö­nöm. Iga­zán ked­ves. Hát ak­kor – a leg­job­ba­kat!

 

Ci­gány és Masavári el.

 

SZERÉN: Fú. Asztakurva.

HAUSER: (vi­hog) Bo­nyo­lult és ké­nyes egyen­súly… Édes­apám, ha tud­nád, mit be­szélsz…

HELÉN: Na, én azt hi­szem, rá­gyúj­ta­nék megint. A mér­ték­tar­tás ked­vé­ért.

 

 

6.

 

A há­rom Pénz­tá­ros­nő.

 

KÓRUS: Mond­juk ki nyíl­tan, ne fél­jünk

a szó­tól:

      Pi­ti­á­ner­ség, fa­sza­ri­ság,

      Fing­fes­tés, pisz­li­csá­ré, tyúk­sza­ros

      Békaegérharc, bol­ha­kö­hö­gés,

      Fi­ka­mi­ká­dó, ár­nyék­bok­szo­lás.

VALI: Te­tőnk fölül a vi­har el­vo­nult hát,

      Be­hint­ve sű­rűn pa­pír­hul­la­dék­kal

      Par­ko­ló­in­kat, jól ápolt gye­pün­ket,

      Sze­me­tet szór­va szer­te két ma­rék­kal.

JULI: Üveg­gya­pot-gu­ban­cok

ván­do­rol­nak,

      Fá­kon fen­na­kadt mo­li­nók re­zeg­nek,

      Mű­anyag zacs­kók, szí­nes ce­lo­fá­nok,

      Mun­kát ad­va a szor­gal­mas

ke­zek­nek.

ILDIKÓ: Mond­juk ki nyíl­tan, ne fél­jünk

a szó­tól:

      Pi­ti­á­ner­ség, fa­sza­ri­ság,

      Fing­fes­tés, pisz­li­csá­ré, tyúk­sza­ros

      Békaegérharc, bol­ha­kö­hö­gés,

      Fi­ka­mi­ká­dó, ár­nyék­bok­szo­lás.

VALI: A lo­mok közt mi ko­tor?

      Szi­ma­to­ló, fé­nyes orr.

JULI: Egy ha­rag­vó hör­csög or­ra:

      Az ege­ket ost­ro­mol­ja.

VALI: Aki harmincezret bu­kott,

      Mi­lyen táj­ra nyit ab­la­kot?

JULI: Puly­ka­mé­reg hogy ve­zet­ne

      Vi­lág­bí­ró len­dü­let­re?

ILDIKÓ: Mond­juk ki nyíl­tan, ne fél­jünk

a szó­tól:

      Pi­ti­á­ner­ség, fa­sza­ri­ság,

      Fing­fes­tés, pisz­li­csá­ré, tyúk­sza­ros

      Békaegérharc, bol­ha­kö­hö­gés,

      Fi­ka­mi­ká­dó, ár­nyék­bok­szo­lás.

 

 

7.

 

Záprel, te­le­fo­nál. Kis­göm­böc nagy­já­ból a szö­veg kö­ze­pé­nél be­lép, a to­váb­bi­ak­ban fül­ta­nú­ja Záprel mo­no­lóg­já­nak.

 

ZÁPREL: Hal­ló. Sze­vasz, édes.

Nem, ma nem le­het.

Ké­sőn jö­vök, tu­dod.

Ször­nyű ez a nap.

Két vizs­gá­lat lesz.

Ket­tő egy na­pon.

Az eszem meg­áll.

Reg­gel azt hit­tem, hogy

ki­do­bom a ká­vét.

Hát, gon­dol­ha­tod.

Nem tu­dom, ho­gyan.

Tény­leg nem tu­dom.

Sem­mi.

Sem­mi.

Sem­mi.

Most leg­szí­ve­seb­ben

azon­nal ha­za…

Nem, de nem azért.

Tu­dod, hogy van ez.

Né­ha úgy ér­zem,

ahogy megy az idő,

egy­re ne­he­zebb.

Nem hü­lyés­ke­dek.

Sem­mi.

Sem­mi.

Sem­mi.

Ar­ra gon­dol­tam,

hogy ha vé­get ér

ez az őrü­let,

ak­kor majd ta­lán…

Jól van, meg­be­szél­jük.

(ész­re­ve­szi Kis­göm­bö­cöt)

Fi­gyelj, le kell ten­nem.

Én is té­ged.

Jól van.

Sem­mi.

Sem­mi.

Sem­mi.

 

 

8.

 

Záprel, Kis­göm­böc.

 

KISGÖMBÖC: Itt va­gyok.

ZÁPREL: Re­mek. Örü­lök, hogy itt vagy.

KISGÖMBÖC: Örülsz ne­ki.

ZÁPREL: Két vizs­gá­lat lesz ma, Göm­böc. Ezen az egy na­pon. Már itt van egy fogyasztóvédelmis, és ki­száll va­la­ki a fő­nök­ség­től is.

KISGÖMBÖC: Ez van.

ZÁPREL: Nézd, meg kell be­szél­nünk ezt a dol­got. Teg­nap nem volt rá időnk, és most hir­te­len sza­kadt a nya­kunk­ba min­den. Ahogy szo­kott, olyan hir­te­len. Ahogy szo­kott.

KISGÖMBÖC: Jól van. Be­szél­jük meg.

ZÁPREL: Fi­gyelj. Fi­gyelj, Göm­böc. Azt sze­ret­ném, ha egy ki­csit po­zi­tí­vab­ban áll­nál hoz­zá eh­hez az ügy­höz. Bár­mi is tör­tént, most elő­re kell te­kin­te­nünk. Sze­rin­tem te­gyük az egész is­ten­ver­te bot­rányt egy ha­tal­mas nagy zá­ró­jel­be.

KISGÖMBÖC: Mi­lyen zá­ró­jel­re gon­dolsz, To­tya? Még­is, ho­gyan?

ZÁPREL: Ar­ra gon­do­lok, hogy most kö­zö­sek az ér­de­ke­ink. Jó, igen, be­is­me­rem, hü­lye vol­tam, nem fi­gyel­tem oda elég­gé a prob­lé­mád­ra. Jo­go­san or­rol­tál meg rám. Igen. El­is­me­rem, hogy jo­gos volt, és bo­csá­na­tot is ké­rek ér­te. Fá­radt vol­tam na­gyon, ki­me­rült, ki­ké­szül­tek az ide­ge­im. Egy­sze­rű­en nem tud­tam a prob­lé­mád­ra kon­cent­rál­ni, pe­dig ez lett vol­na a dol­gom.

KISGÖMBÖC: Mi­e­lőtt el­sír­nád ma­gad, To­tya, térj a tárgy­ra, kér­lek.

ZÁPREL: Ne csi­náld ezt, na­gyon szé­pen kér­lek. De na­gyon szé­pen. Most az egy­szer fogd vis­­sza ma­gad.

KISGÖMBÖC: Jó. Vis­­sza­fog­tam.

ZÁPREL: Mert ami utá­na tör­tént, az, ugye, a te sa­rad volt. Azt, ugye, te sem ta­gad­ha­tod.

KISGÖMBÖC: Nem is ta­ga­dom. Eszem ágá­ban sincs.

ZÁPREL: Az a te sa­rad volt, hogy ne­ki­men­tél a vá­sár­ló­nak. Hogy a föld­be dön­göl­ted. Tel­je­sen ár­tat­la­nul, min­den in­dok nél­kül. Az a te sa­rad volt.

KISGÖMBÖC: (só­hajt) Igen, To­tya, az az én sa­ram volt. Nem a te sa­rad, To­tya.

ZÁPREL: Szé­pen kér­lek, Kis­göm­böc, most ne ve­sze­ked­jünk. Egy per­cig, egyet­len­egy per­cig fi­gyelj oda rám. Kér­lek. Hall­gass vé­gig.

KISGÖMBÖC: Rend­ben, To­tya, mond­jad. Hall­ga­tom.

ZÁPREL: Fi­gyelj rám. Most egy ci­pő­ben já­runk. Vagy egy csó­nak­ban eve­zünk, mind­egy…

KISGÖMBÖC: A csó­nak job­ban tet­szik.

ZÁPREL: Kér­lek! Most kér­te­lek na­gyon szé­pen, nem? (csönd) Szó­val. A hely­zet az, hogy ami­kor te be­jöt­tél, és el­in­téz­ted azt a sze­ren­csét­len nőt, te az­nap nem áll­tál mun­ká­ban. Táp­pén­zen vol­tál még. Jo­gi­lag az a hely­zet, hogy nem az üz­let mun­ka­tár­sa vol­tál, ha­nem egy izé… Egy ci­vil, egy va­la­ki az ut­cá­ról. In­nen­től fog­va te­hát ez nem fo­gyasz­tó­vé­del­mi, ha­nem jo­gi ügy – len­ne. Len­ne! Csak hát az a nő nem tett fel­je­len­tést. Mind­ös­­sze be­je­len­tést tett a fel­ügye­le­ti szerv­nél, de hát ez így könnyen ki­véd­he­tő. Okafogyottá vá­lik a vizs­gá­lat.

KISGÖMBÖC: Ér­tem.

ZÁPREL: És nem hi­szem, hogy most már fel­je­len­tést ten­ne. El­múlt az el­ső dü­he, le­csil­la­po­dott. Ilyen­kor már ne­he­zeb­ben moz­dul meg az em­ber. El­pá­rol­gott a ha­rag, nem ma­radt más, csak a rossz em­lék…

KISGÖMBÖC: A szé­gyen, To­tya. A szé­gyen.

ZÁPREL: …a rossz em­lék, amit igyek­szik mi­nél ha­ma­rabb el­fe­lej­te­ni. Mind­an­­nyi­an így te­szünk, nem? Így va­gyunk be­dró­toz­va.

KISGÖMBÖC: Nem hin­ném. Nem hin­ném, hogy el tud­ja fe­lej­te­ni. Én sem fo­gom, azt hi­szem.

ZÁPREL: Ez most mind­egy, Göm­böc. Nem ér­ted, mi­ről be­szé­lek? Úgy néz ki, hogy ez az ügy nem von ma­gá­val to­váb­bi kö­vet­kez­mé­nye­ket. Ez leg­alább­is na­gyon-na­gyon-na­gyon va­ló­szí­nű. Ezt most az egy­szer meg­úszod, Göm­böc. Ér­ted?

KISGÖMBÖC: Ér­tem, mi­ről be­szélsz. És te ér­ted va­jon, hogy én mi­ről be­szé­lek?

ZÁPREL: Azt ígér­ted, hogy vé­gig­hall­gatsz. Hogy vé­gig. És még nem fe­jez­tem be. Hall­gass vé­gig, kér­lek. Mert most jön a lé­nyeg.

KISGÖMBÖC: A lé­nyeg. Jól van, To­tya, mond­jad a lé­nye­get.

ZÁPREL: A lé­nyeg az, hogy vis­­sza kell von­nod a be­je­len­té­se­det.

 

Csönd.

 

KISGÖMBÖC: Ugyan mi­ért?

ZÁPREL: Azért, mert ak­kor le­ál­lít­ják a vizs­gá­la­tot. Ilyen egy­sze­rű. Le­áll a vizs­gá­lat, nem lesz fel­je­len­tés, mi pe­dig spon­gyát bo­rít­ha­tunk az egész­re. El­fe­lejt­jük az egé­szet, és új­ra­kezd­jük a nul­lá­ról.

KISGÖMBÖC: Mit kez­dünk új­ra, To­tya? Mi­lyen nul­lá­ról? Hol az a nul­la?

ZÁPREL: Hát nem ér­ted, hogy ez egy­szer meg­úsz­hat­juk? Az egész csak raj­tad áll. Csak­is raj­tad.

KISGÖMBÖC: Nem, ez nem raj­tam áll. Amit az­nap csi­nál­tam, az állt raj­tam. De le­het, hogy az se. Mert tu­dod, To­tya, az sem a nul­lá­ról in­dult. Nincs olyan, hogy nul­la…

ZÁPREL: Ide fi­gyelj…

KISGÖMBÖC: …, és ha nincs olyan, hogy nul­la – vár­jál már, Totya!, vár­jál, hadd mond­jam ezt vé­gig –, ha nincs olyan, hogy nul­la, ak­kor nincs is ho­vá vis­­sza­tér­nünk. Vagy új­ra­kez­de­nünk. Nem kezd­het­jük új­ra ár­tat­la­nul.

ZÁPREL: Ide fi­gyelj, most ne kezdd ezt, na­gyon szé­pen kér­lek. Egy egy­sze­rű tech­ni­kai meg­ol­dás­ról be­szé­lek, nem a mit tu­dom én, az élet ér­tel­mé­ről, a po­kol­ba is! Ki tu­dunk száll­ni eb­ből az egész­ből, mind­any­­nyi­an. De te is kel­lesz hoz­zá.

KISGÖMBÖC: Nem ér­tesz sem­mit, To­tya. Én nem tu­dok mi­ből ki­száll­ni. Nem tu­dok ho­va.

ZÁPREL: Én nem ér­tem ezt. Itt dö­göl­jek meg, ha ér­te­lek. Jaj, Göm­böc. Ide­fi­gyelj, ha azt a har­min­cast… Na. Szó­val nem aka­rom, hogy tüs­ke ma­rad­jon ben­ned. Ta­lá­lunk majd rá va­la­mi mó­dot, hogy oda­ad­juk ne­ked azt a har­min­cast.

KISGÖMBÖC: Fi­gyelj, To­tya. Tu­dod, mi­re vol­na most iga­zán szük­sé­gem?

ZÁPREL: Hall­gat­lak.

KISGÖMBÖC: Nyald ki a seg­gem, ar­ra. Nyald ki a seg­gem. Ez most kel­lő­kép­pen ért­he­tő volt, ugye?

 

Csönd.

 

 

9.

 

Ugyan­ők.

 

CIGÁNY: (kint­ről) Azt hi­szem, itt kell len­ni­ük. Er­re, er­re, ké­rem! Itt is van­nak!

Be­lép Masavári és Ci­gány.

 

MASAVÁRI: Jó na­pot kí­vá­nok. Üd­vöz­löm, Záprel úr. Masavári. Masavári Be­ne­dek, a fo­gyasz­tó­vé­de­lem­től.

ZÁPREL: Üd­vöz­löm. Záprel.

MASAVÁRI: És ön… Ön len­ne, ugye­bár…

KISGÖMBÖC: Én va­gyok az.

ZÁPREL: Ööö… A kol­lé­ga­nőm, aki…

MASAVÁRI: Igen, tu­dom. Per­sze.

KISGÖMBÖC: Én va­gyok az. Saj­ná­lom, amit tet­tem, és vál­la­lom a fe­le­lő­sé­get. Más­fe­lől pe­dig fenn­tar­tom a pa­na­szo­mat.

 

Záprel fel­nyög.

 

MASAVÁRI: Nos, ez tisz­te­let­re­mél­tó és vi­lá­gos be­széd. Én, ha meg­en­ge­di, még­sem zár­nám ilyen rö­vid­re ezt az ügyet. Több kér­dés is nyi­tott még a szá­mom­ra… (ki­nyit­ja az ak­ta­tás­ká­ját, az ira­tai közt la­poz)

KISGÖMBÖC: Zár­juk le őket ak­kor. Mi­nél ha­ma­rabb.

MASAVÁRI: Re­mek. Re­mek, re­mek, re­mek. Ami azt az in­ci­denst il­le­ti, nos hát… A vég­le­ge­sen bi­zo­nyí­tó ere­jű do­ku­men­tu­mok egy­elő­re ugyan nin­cse­nek még a ke­zem­ben – bár eb­ben a kér­dés­ben bíz­vást szá­mít­ha­tok, ugye­bár (Záprel fe­lé bic­cent), az üz­let­ve­ze­tő úr hat­ha­tós se­gít­sé­gé­re, hi­szen, hogy is mond­jam, itt bi­zo­nyos ér­dek­azo­nos­ság áll fenn, már ami az ügy mi­ha­ma­rab­bi le­zá­rá­sát il­le­ti…

ZÁPREL: Ter­mé­sze­te­sen. Ter­mé­sze­te­sen min­den­ben a ren­del­ke­zé­sé­re ál­lunk.

MASAVÁRI: Nos, egy­szó­val, no­ha még nem ren­del­ke­zem vég­le­ge­sen bi­zo­nyí­tó ere­jű do­ku­men­tu­mok­kal, az ed­di­gi in­for­má­ci­ók alap­ján jog­gal fel­té­te­le­zem, hogy ön a kér­dé­ses na­pon nem az üz­let al­kal­ma­zott­ja­ként járt el, mi több, nem is jár­ha­tott el ilye­tén mi­nő­sé­gé­ben, ha­nem, hogy úgy mond­jam, ma­gán­em­ber­ként…

ZÁPREL: Így igaz. Így tör­tént, ké­rem.

MASAVÁRI: A kér­dés te­hát az én szem­pon­tom­ból kön­­nyen és ha­mar le­zár­ha­tó. És még­is, még­is, még­is! Az a gya­núm – és ar­ra ké­rem, cá­fol­ja ezt, vagy erő­sít­sen meg ben­ne –, hogy mind­ez még­sem füg­get­len at­tól a pa­nasz­tól, amit ön tett, ama fo­gyasz­tó­vé­del­mi be­je­len­tés­től. Hogy a ket­tő kö­zött szo­ros, no­ha nem fel­tét­le­nül ok-oko­za­ti ös­­sze­füg­gés rej­lik.

KISGÖMBÖC: Néz­ze, izé… Masavári úr. Fe­lő­lem azt gon­dol, amit csak akar. Ha az el­ső ügy­ben nem in­dít vizs­gá­la­tot, hát te­gye. Ami a má­so­di­kat il­le­ti, fenn­tar­tom a pa­na­szo­mat. En­­nyi. Hogy a ket­tő kö­zött mi­lyen ös­­sze­füg­gést lát vagy nem lát, az ne­kem tel­je­sen tök­mind­egy.

ZÁPREL: (ke­se­rű­en) Na jó. Na jó. Azt hi­szem, én itt fö­lös­le­ges va­gyok.

KISGÖMBÖC: Nem mon­dod, To­tya.

MASAVÁRI: Záprel úr nyil­ván úgy ér­tet­te, hogy nem sze­ret­né, ha a pusz­ta je­len­lé­té­vel be­fo­lyá­sol­ná a be­szél­ge­té­sünk me­ne­tét. Így van?

ZÁPREL: Pon­to­san így. Kö­szö­nöm. Ha vég­zett, meg­ta­lál az iro­dám­ban, elő­ké­szí­tet­tem a szük­sé­ges do­ku­men­tu­mo­kat.

MASAVÁRI: Kö­szö­nöm, Záprel úr. (Záprel fej­csó­vál­va el) Nos, te­hát… Hol is tar­tot­tunk?

KISGÖMBÖC: Nem na­gyon tar­tot­tunk se­hol. A pa­na­szo­mat fenn­tar­tom, és en­­nyi.

MASAVÁRI: Tud­ja, min gon­dol­ko­dom? Azt hi­szem, száz eset­ből ki­lenc­ven­ki­lenc al­ka­lom­mal bár­ki kap­va kap­na a le­he­tő­sé­gen, hogy ki­hát­rál­jon egy ilyen kel­le­met­len hely­zet­ből. Hi­szen ki tud­ja, hogy mind­ez ho­vá ve­zet­het… Na­gyon ké­rem, ne ért­sen fél­re, ne­kem rop­pant mó­don im­po­nál ez az int­ran­zi­gen­cia…

KISGÖMBÖC: Tes­sék?

MASAVÁRI: Mon­dom, rop­pant mó­don.

KISGÖMBÖC: Rop­pant mó­don mi van?

MASAVÁRI: Rop­pant mó­don im­po­nál az ön int­ran­zi­gen­ci­á­ja.

CIGÁNY: Haj­lít­ha­tat­lan­ság, szi­go­rú kö­vet­ke­ze­tes­ség, en­gesz­tel­he­tet­len­ség. La­tin.

KISGÖMBÖC: Ó, bazmeg…

MASAVÁRI: Kö­szö­nöm. Egy­szó­val rop­pant mó­don. De még­is van itt va­la­mi, ami nem hagy nyu­god­ni. Tud­ja, az én szak­mám, a fo­gyasz­tó­vé­de­lem egy­szer­smind hi­va­tás is. Úgy ér­tem, tet­ten ér­he­tő a mé­lyén va­la­mi­fé­le mo­rá­lis mag, va­la­mi­fé­le tö­rek­vés az el­len­súly sze­re­pé­re egy szer­fö­lött egyen­lőt­len, no­ha szimbiotisztikus vi­szony­ban.

KISGÖMBÖC: Mi van?

MASAVÁRI: Néz­ze, mo­dern vi­lá­gunk­ban egy­szer­re ter­me­lünk, szol­gál­ta­tunk és fo­gyasz­tunk. Ezek a bo­nyo­lult pi­a­ci vi­szo­nyok, hogy úgy mond­jam, mint­egy ke­reszt­be met­szik a tár­sa­dal­mat. És az ön ese­te, mind­az, ami itt tör­tént, azért rop­pant fi­gye­lem­re­mél­tó a szá­mom­ra, mi­vel­hogy föllibbenti a fáty­lat a ter­me­lői-szol­gál­ta­tói és a fo­gyasz­tói szfé­ra, úgy gon­do­lom, ere­den­dő el­lent­mon­dá­sá­ról. Hi­szen mind­ket­tő­nek a tag­jai va­gyunk, és ez időn­ként pa­ra­dox, ha nem ép­pen ski­zof­rén hely­ze­te­ket ered­mé­nyez.

KISGÖMBÖC: Néz­ze, izé…

MASAVÁRI: Masavári.

KISGÖMBÖC: Néz­ze, Masavárikám, nem tu­dom, hogy mit akar ki­hoz­ni eb­ből. Vizs­gál­ja meg, mi tör­tént, szab­ja ki a bün­te­tést, és alá­szol­gál­ja. Ez a dol­ga, nem? Ezért fi­ze­tik.

MASAVÁRI: De hát nem min­dig azt tesz­­szük csu­pán, ami­ért fi­zet­nek. Ezt ha va­la­ki, hát ön is na­gyon jól tud­ja. Ép­pen ezért ér­de­kel a do­log.

KISGÖMBÖC: Ép­pen ezért.

MASAVÁRI: Ép­pen.

KISGÖMBÖC: Na jó. Le­gyen. Ar­ról van szó, egy­sze­rű­en, hogy tor­kig va­gyok az egés­­szel. Ez­zel az egész ro­hadt csiki-csukival. Hogy amíg jó vagy, ad­dig, úgy­mond, em­be­ri a vi­szony, ami­kor meg gáz van, ak­kor „ne ha­ra­gudj, de ez jo­gi hely­zet”. Amíg ki­te­szed a be­led, ad­dig megy a ha­ver­ság, meg egy csa­pa­tot al­ko­tunk, meg egyet­len ha­tal­mas csa­lád va­gyunk – ez a leg­jobb, ez az egyet­len nagy csa­lád… Et­től hány­nom kell. Az­tán ha gáz van, ma­gad­ra ma­radsz, a ke­zed­ben egy ha­lom pa­pír­ral. Kis­be­tűs ré­szek. Le­gyen elég eb­ből. Ha jo­gi vi­szony van, ak­kor le­gyen jo­gi vi­szony, de ne kell­jen smúzolni, bas­­szus, sen­ki­vel.

MASAVÁRI: És nem gon­dol­ja, hogy ez­zel min­dent föl­rúg ma­ga kö­rül? Hogy ez­zel a be­je­len­tés­sel, ami­kor föl­mond­ja a szo­li­da­ri­tást a mun­ka­he­lyé­vel…

KISGÖMBÖC: Nem mon­dok föl sem­mit, mert nem volt mit föl­mon­da­nom. Ez elég­gé vi­lá­gos­sá vált azok­ban a na­pok­ban. Le­gyen elég eb­ből. El­vég­zem a mun­ká­mat, és kész. Nincs töb­bé nagy csa­lád, nincs töb­bé a jó öreg csa­pat. Ahon­nan bár­mi­kor ki­rak­hat­nak, ha ar­ról van szó.

MASAVÁRI: De hát így mű­köd­nek a sza­vak, nem gon­dol­ja? Tud­juk jól, hogy a csa­pat fo­gal­ma, a csa­lád fo­gal­ma: mind­ezek a pi­a­ci szfé­rá­ban csak me­ta­fo­rák. Hasz­nos me­ta­fo­rák, de még­is. A dol­gok­nak meg­van a ma­guk me­ne­te. A ma­guk lo­gi­ká­ja. Nem vár­hat­ja el egy vál­la­la­ti kö­zös­ség­től, hogy tény­le­ge­sen va­ló­di csa­lád­ként vi­sel­ked­jen. Azt hi­szem, ezt az ere­den­dő el­len­té­tet, en­nek a ket­tős sze­rep­nek vagy ket­tős kö­tő­dés­nek az ele­ve adott fe­szült­sé­gét más, ta­lán ha­té­ko­nyabb mó­don is meg­pró­bál­hat­ta vol­na föl­ol­da­ni. Hi­szen lé­tez­nek más mód­sze­rek, fi­no­mabb mód­sze­rek is.

KISGÖMBÖC: Nem tu­dom. Le­het, hogy iga­za van. Le­het, hogy min­den­ki­nek iga­za van. És? Ak­kor min­den­ki el­me­het a bús­ba. Ma­ga­mat is be­le­ért­ve, per­sze. Ha en­­nyit tu­dunk, mind­any­­nyi­an együtt. So­kat be­le­tet­tem, ke­ve­set kap­tam vis­­sza. Kész-passz. Ak­kor most nyis­sunk új la­pot, és in­kább jöj­je­nek az egy­ér­tel­mű vi­szo­nyok.

MASAVÁRI: Ér­tem. Il­let­ve nem tu­dom, hogy ér­tem-e, de ér­te­ni vé­lem.

KISGÖMBÖC: Oda se ne­ki. Dol­goz­zon csak, Masavári úr. Vé­gez­ze a mun­ká­ját.

MASAVÁRI: Fenn­tart­ja te­hát a pa­na­szát. Ak­kor nincs más hát­ra, ki­vizs­gá­lom az ügyet. A tisz­tább vi­szo­nyok ér­de­ké­ben.

KISGÖMBÖC: Úgy is van.

MASAVÁRI: Rend­ben. Nos… Hát le­gyen. Izé… Ci­gány úr… Ne­kem most fel kell ke­res­nem a hús­áru-osz­tályt…

CIGÁNY: A hús­áru-osz­tályt. (ös­­sze­néz­nek Kis­göm­böc­cel) Hát, min­dig csak le­fe­lé. Ha ke­re­si, ha­mar meg­ta­lál­ja. Én saj­nos nem kí­sér­he­tem to­vább. Na­gyon saj­ná­lom, Masavári úr. In­nen már egye­dül kell men­nie.

MASAVÁRI: Ér­tem. Sem­mi baj. Azt hi­szem, ma­gam is oda­ta­lá­lok.

CIGÁNY: Min­dig csak le­fe­le, egye­ne­sen. És vi­gyáz­zon azért. Fur­csa fi­gu­rák.

MASAVÁRI: Rend­ben, vi­gyá­zok. Ak­kor hát: a leg­job­ba­kat. (el)

 

 

 

 

10.

 

Kis­göm­böc, Ci­gány.

 

KISGÖMBÖC: Int­ran­zi­gen­cia. Meg­áll az ész. Hon­nan tudsz te ilye­ne­ket?

CIGÁNY: Ke­reszt­rejt­vé­nyek. So­kat ta­nul be­lő­lük az em­ber. Csi­ná­lom már vagy hu­szon­öt éve.

KISGÖMBÖC: Ne már!

CIGÁNY: De bi­zony. Ver­se­nyez­ni is szok­tam, meg min­den.

KISGÖMBÖC: Ez igen. És nyersz is?

CIGÁNY: Elő­for­dul. Van­nak he­lye­zé­se­im. Meg hát per­sze be­kül­dök min­den­fé­le meg­fej­té­se­ket. Ha ös­­sze­szá­mo­lom, hogy men­­nyi jött be har­minc év alatt – könyv­utal­vá­nyok, ke­nyér­pi­rí­tók… Haj­sü­tő­vas!

KISGÖMBÖC: (ne­vet) Haj­sü­tő­vas. Be­sza­rás! Van egy ci­gid?

CIGÁNY: Vanni van. Ki­me­gyünk?

KISGÖMBÖC: Fran­co­kat. El­szív­juk itt. Most ez le­gyen a leg­na­gyobb ba­jom.

CIGÁNY: Nem lesz ez jó. Be­in­dul a ri­asz­tó.

KISGÖMBÖC: Be ám. Nincs is be­köt­ve. Hausertől tu­dom. Csak azért van ott, hogy rá ne mer­jen gyúj­ta­ni sen­ki.

 

Ci­gány vál­lat von, ci­ga­ret­tá­val kí­nál­ja, rá­gyúj­ta­nak, le­ül­nek.

 

CIGÁNY: Te, fi­gyelj csak. Tu­laj­don­kép­pen sem­mi kö­zöm hoz­zá, de azért… Szó­val jó lesz ez ne­ked így?

KISGÖMBÖC: Ho­gyan?

CIGÁNY: Úgy ér­tem, nem szí­va­tod meg ma­gad a kel­le­té­nél job­ban?

KISGÖMBÖC: Nézd, Ci­gány… Nem. Azt hi­szem, nem. Volt időm gon­dol­kod­ni raj­ta. Azt hi­szem, a kel­le­té­nél job­ban ép­pen hogy idá­ig szí­vat­tam ma­gam.

CIGÁNY: De még­is. Nem fi­zetsz túl nagy árat ezért az egé­szért?

KISGÖMBÖC: Fi­gyelj, Ci­gány, ha ki­rúg­nak, na bumm. Majd lesz va­la­mi. Vagy olyan sze­ren­csét­len­nek né­zek én ki, aki nem ké­pes meg­áll­ni a sa­ját lá­bán?

CIGÁNY: Fél­re­ér­tesz. Nem er­ről be­szé­lek. Az egy do­log. Ha­nem hogy bos­­szút akarsz áll­ni – ta­lán sa­ját ma­ga­don. Hogy ha­rag­ból csi­nál­tad azt a dol­got, és most is ha­rag­ból csi­ná­lod.

KISGÖMBÖC: Ha­rag­ból.

CIGÁNY: „Enyém a bos­­szú­ál­lás, én meg­fi­ze­tek, ezt mond­ja az Úr.” Ró­mai le­vél, ti­zen­ket­tő.

KISGÖMBÖC: Ne csi­náld már.

CIGÁNY: Hogy mond­jam? Nem, nem, nem… Ne ijedj meg. Nem pré­di­kál­ni aka­rok. Csak ar­ról van szó, hogy ez így nem egész­sé­ges. Nem jó a lel­ki ház­tar­tás­nak. Meg­ter­he­li a mi­cso­dát. A lel­ki­is­me­re­tet.

KISGÖMBÖC: És ha meg. Ak­kor mi van. El­bí­rom.

CIGÁNY: De­hogy bí­rod. Csak pa­ko­lod ma­gad­ra a sú­lyo­kat. Mint va­la­mi mu­tat­vá­nyos. Erő­mű­vész. Ez az egész… Ne ha­ra­gudj meg ér­te, ha ki­mon­dom nyíl­tan.

KISGÖMBÖC: De­hogy ha­rag­szom. Mond­jad csak­.

CIGÁNY: Ez az egész fél­re­ér­tés. Ön­ma­ga­dat ér­ted fél­re. Tu­dod, amo­lyan szél­ma­lom­harc. Kapsz egy po­font, vissza­adod, oké. Csak ép­pen nem jó hely­re. Nem an­nak, aki­től kap­tad.

KISGÖMBÖC: Hát ez az. Ép­pen ez az, Ci­gány. Hogy nem ar­ról a sze­ren­csét­len To­tyá­ról van szó. Mert­hogy azt sem tud­ha­tod pon­to­san, hogy ki­től is jött a po­fon. A Záprel To­tyá­tól-e? Vagy csak raj­ta ke­resz­tül, va­la­hon­nan?

CIGÁNY: De ha nem tud­ha­tod, hogy hon­nan jött a tas­li, ho­gyan tud­hat­nád, hogy ki­nek add vis­­sza?

KISGÖMBÖC: Még min­dig nem ér­tesz. Ugyan­ar­ról be­szé­lünk. Pon­to­san er­ről van szó. Ha va­la­ki­vel ba­jom van, meg­mon­dom ne­ki szem­től szem­be. Hi­szen is­mersz. Tu­dod, hogy ilyen va­gyok. Meg­mon­dom szem­től szem­be. De itt most nincs ki­nek meg­mon­da­ni. Most nem a To­tyá­val lett te­le a hó­ci­pőm. Elő­ször én is azt hit­tem, hogy csak az ő bal­fasz­sá­gá­ról van szó, de az­tán volt időm gon­dol­kod­ni. Gon­dol­kod­tam, és rá­jöt­tem, hogy nem ve­le van ba­jom. Mond­juk hány­ni tud­nék, ha rá­né­zek, de még­is. Itt és most nem be­lő­le lett ele­gem, ha­nem az egész­ből anblokk. És pon­to­san ezért nem vo­nom vis­­sza a pa­na­szo­mat. Hogy ami ott van a pa­pí­ron, le­ír­va fe­ke­tén-fe­hé­ren,
az­zal ne csak en­gem le­hes­sen már re­vol­ve­rez­ni. Ha jo­gi vi­szo­nyok van­nak, ak­kor le­gye­nek is jo­gi vi­szo­nyok. De mind­két irány­ba!

CIGÁNY: Nem na­gyon ér­tem én ezt. Vé­gül is mi­fé­le igaz­sá­got ke­re­sel? Mi az, hogy jo­gi vi­szo­nyok?

KISGÖMBÖC: A jo­gi vi­szo­nyok, az az, hogy ne­ked is iga­zad le­het. Hogy nem a sze­mé­lyek­től függ, nem va­la­ki­nek a jó­in­du­la­tá­tól, hogy iga­zad van-e. Ha­nem hogy még­is­csak lé­tez­nek sza­bá­lyok.

CIGÁNY: Sza­bá­lyok. Jó. És ha meg is íté­lik a bün­te­tést, az­zal mit bil­len­tesz hely­re? Csak an­­nyit érsz el, hogy rá fogsz men­ni er­re az egész­re. És most nem az ál­lá­sod­ra gon­do­lok. Ha­nem rád, ahogy vagy. Hogy be­le­nyo­mo­rodsz eb­be.

KISGÖMBÖC: Azon már túl va­gyunk, Ci­gány. At­tól tar­tok.

CIGÁNY: Mi­ért nem pró­bá­lod egy ki­csit tá­vo­labb­ról néz­ni ezt az egé­szet? Mi­ért kell mind­járt oda­csap­ni? Biz­tos, hogy min­den gu­banc­nak meg­van az oka, még ha nem is lá­tod át ab­ban a pil­la­nat­ban. Ha nem ha­gyod ma­gad, és nem rop­pansz be­le, ak­kor erő­seb­ben fogsz ki­ke­rül­ni az egész­ből. Ha va­la­hogy ér­tel­met tudsz ad­ni ne­ki.

KISGÖMBÖC: Nem tu­dom. Ta­lán meg­van az oka, ta­lán nincs. De én nem hi­szem, hogy át­lát­hat­juk az oko­kat, sem ab­ban a pil­la­nat­ban, sem ké­sőbb. Iga­zá­ból so­ha. És sze­rin­tem itt a kü­lönb­ség ket­tőnk kö­zött. Én nem na­gyon hi­szek az ilyes­mi­ben.

CIGÁNY: A milyesmiben?

KISGÖMBÖC: Az utó­la­gos ma­gya­rá­za­tok­ban. Hogy majd min­den rész­let szé­pen be­ke­rül a he­lyé­re, és ös­­sze­áll az össz­kép. Hogy vé­gül ki­de­rül, hogy mit tu­dom én, min­den tas­li a ja­vam­ra vált. Ez csak egy nagy be­ma­gya­rá­zás – sze­rin­tem.

CIGÁNY: De hát ez sem­mi. Nem ér­ted? Ez pi­ti ügy. Mi lesz ak­kor, ha tény­leg baj­ba ke­rülsz? És nem ef­fé­le mun­ka­he­lyi cse­te­pa­ték­ra gon­do­lok. Ha­nem ami­kor tény­leg jön­nek a nagy tas­lik, és nem tu­dod, hogy mi­ért. És hogy ki­től.

KISGÖMBÖC: Sen­ki­től. Hát ez az, Ci­gány. Ez az: hogy nem áll sen­ki a tas­lik mö­gött, aki­től szá­mon le­het­ne kér­ni bár­mit is.

CIGÁNY: Vagy ép­pen áll. Csak olyas­va­la­ki, aki­től nem kér­hetsz szá­mon sem­mit.

KISGÖMBÖC: Hát… Te tu­dod. Sze­rin­tem meg ép­pen hogy nem sze­mély­re sza­bott tas­lik ezek. Egyik sem az. Ép­pen ezért ne­héz bár­mit is kez­de­ni ve­lük.

CIGÁNY: De hát ak­kor még­is – mit akarsz el­ér­ni? Egy fo­gyasz­tó­vé­del­mi bír­sá­got? Ugyan már.

KISGÖMBÖC: Azt aka­rom el­ér­ni, Ci­gány, hogy le­gyen egy hely, ahol meg­vet­he­tem a lá­bam. Hogy ne csak po­foz­gas­sa­nak ide-oda. Eb­ből ele­gem van. Ki­vág­hat­nak, mint a tak­nyot, jó: ál­lok elé­be, de ezt a dol­got ak­kor is vé­gig­vi­szem. Nem bos­­szú­ból, meg nem is ha­rag­ból. De ha most vis­­sza­tán­col­nék, ak­kor tény­leg le­köp­he­tem ma­gam. Ezt most már vé­gig kell csi­nál­nom.

 

 

11.

 

Kun­co­gás. Meg­je­le­nik a Pénz­tá­ros­nők ka­ra, ös­­sze­ha­jol­nak, vi­ho­rász­nak. Kis­göm­böc és Ci­gány né­mán do­há­nyo­zik.

 

VALI: Gye­rünk, csa­jok! Egy kis ko­moly­sá­got.

JULI: Okéokéoké. Kezd­het­jük azon­nal.

 

Moira-maszkokat húz­nak, át­öl­töz­nek.

 

ILDIKÓ: At­tól fél­tem, be­pi­si­lek a rö­hö­gés­től… „Enyém a bos­­szú­ál­lás, én meg­fi­ze­tek!” Nagy du­ma, nem?

JULI: (új­ra erőt vesz raj­ta a vi­ho­gás) Jajaja. Jo­gi vi­szo­nyok. Le­gye­nek tisz­ta, jo­gi vi­szo­nyok… Mert­hogy még­is­csak lé­tez­nek sza­bá­lyok…

ILDIKÓ: (rö­hög­ve) De hü­lye vagy! Ne csi­náld már…

JULI: Hogy le­gyen egy hely, ahol meg­vet­he­ti a lá­bát… He­he. Sze­gény drá­gám, ha tud­nád…

VALI: (ő is ne­vet) Jól van, csa­jok, ko­moly­ság. Je­le­nés van.

 

Ko­moly­sá­got eről­tet­nek ma­guk­ra. Rö­vid ha­tás­szü­net, to­rok­kö­szö­rü­lés. Kis­göm­böc és Ci­gány oda­for­dul­nak fe­lé­jük.

 

VALI: A Kis­göm­böc me­sé­je.

JULI: Hol volt, hol nem volt, volt egy­szer egy sze­gény em­ber. Volt an­nak egy fe­le­sé­ge meg egy le­á­nya. Nagy sze­gény­ség­ben él­tek ezek, nem volt egye­bük a ke­rek vi­lá­gon, mint egy kö­vér hí­zó­juk. Ami­kor el­jött az ide­je, a hí­zót le­vág­ták an­nak rend­je és mód­ja sze­rint… (el­ne­ve­ti ma­gát) Jaj, bas­­szus, bo­csi, bocsika… (ne­vet) Ne ha­ra­gud­ja­tok. (Va­li – ma­ga is a ne­ve­tés ha­tá­rán – csi­tít­gat­ja, köz­ben a fe­jé­vel oda­int Il­di­kó­nak)

ILDIKÓ: (át­ve­szi a szót) Le­vág­ták te­hát a hí­zót, és azt et­ték egész té­len. Igen ám, de csak­ha­mar el­fo­gyott a hur­ka-kol­bász, el­fo­gyott a son­ka, és a zsí­ros­bö­dön al­ján sem ma­radt egy nya­lin­tás­ra va­ló. Nem ma­radt egyéb, csak egy kis göm­böc, föl­ló­gat­va a pad­lá­son az öreg­ge­ren­dá­ra.

VALI: Így szól egy na­pon a sze­gény em­ber a lá­nyá­hoz: eridj lá­nyom, vágd le azt a göm­bö­cöt a ge­ren­dá­ról, oszt hozd ide ne­künk, hadd együk meg va­cso­rá­ra. Föl is ment a lány a pad­lás­ra, hogy le­vág­ja a göm­bö­cöt a ge­ren­dá­ról. Igen ám, de amint nyúl fe­lé­je a nagy kés­sel, a göm­böc hir­te­len hamm!, be­kap­ja a lányt. Sze­gény­ke an­­nyit se tu­dott mon­da­ni, hogy bikkmakk.

JULI: (megint ki­tör be­lő­le a ne­ve­tés) De hü­lye vagy! Ez nincs is ben­ne. Ne csi­náld már… Így is… (mind­hár­man ne­vet­nek, majd erőt vesz­nek ma­gu­kon, kis ha­tás­szü­net)

ILDIKÓ: Vár­ják, vár­ják oda­lent a le­ányt, hát csak nem jön. Így szól ak­kor a sze­gény em­ber a fe­le­sé­gi­hez: eridj, as­­szony, nézd meg, hol ké­sik az a ha­szon­ta­lan le­ány. (szü­ne­tet tart, el­ko­mo­lyo­dik a hang­ja) Föl is megy az
asszony a pad­lás­ra, néz jobb­ra, néz bal­ra, nem lát­ja se­hol a le­á­nyát. Hol le­het… az egyet­len le­á­nya? Hogy, hogy nem, meg­akad a sze­me a nagy ké­sen. A ke­zé­be ve­szi, és kö­ze­lebb lép a göm­böc­höz, hogy le­vág­ja a ge­ren­dá­ról. Ek­kor az­tán… (fel­üvölt, mind­hár­man meg­bor­zon­ga­nak)

Csönd. Ju­li a föl­dön ku­po­rog, a te­nye­rét a fü­lé­re szo­rít­ja, nyö­szö­rög.

 

VALI: Vár­ja a fér­je oda­lent a kony­hán, hát csak nem jön az as­­szony. Így vé­gül ő ma­ga ke­re­ke­dik föl, hogy meg­néz­ze, mi is tör­tént ve­lük. Föl­megy a pad­lás­fel­já­rón, nem lát­ja se­hol egyi­kü­ket sem.

ILDIKÓ: Ész­re­ve­szi a kést a pad­lón. Épp le­ha­jol ér­te, hogy föl­ve­gye, ami­kor… Ami­kor hir­te­len óri­á­si ro­baj­jal le­sza­kad a göm­böc…

VALI: Ne­ki­vá­gó­dik a sze­gény em­ber­nek, és hamm!, be­kap­ja őt is. Gu­rul, gu­rul to­vább, le­fe­lé a pad­lás­ról…

ILDIKÓ: Húz­za a föld sú­lya! Húz­za a súly a kis­göm­bö­cöt, így gu­rul ki a ház­ból! Így gu­rul ki a ház­ból, így gu­rul vé­gig az ut­cán!

VALI: Húz­za a föld sú­lya a kis­göm­bö­cöt, így gu­rul te­he­tet­le­nül! Így gu­rul, vé­gig, vé­gig, hos­­szan a fa­lu fő­ut­cá­ján…

 

 

12.

 

Meg­je­le­nik Irén. A Pénz­tá­ros­nők a hát­tér­be hú­zód­nak, Ci­gány to­vább­ra is né­mán do­hány­zik.

 

IRÉN: Szia, Göm­böc. (Kis­göm­böc nem vá­la­szol, Irén le­ül mel­lé) Ba­gó­zol? Vé­gül is… (elő­vesz egy do­boz ci­ga­ret­tát, oda­kí­nál­ja) Kérsz?

KISGÖMBÖC: Kösz. (mind­ket­ten rá­gyúj­ta­nak)

IRÉN: Na?

KISGÖMBÖC: Mit na?

IRÉN: Mi lesz?

KISGÖMBÖC: Mi len­ne.

IRÉN: Nézd, Göm­böc… Nem aka­rok ve­sze­ked­ni. Hagy­juk ezt. Gáz van, te is jól tu­dod.

KISGÖMBÖC: Gáz?

IRÉN: Gáz. Vizs­gá­lat, re­ví­zió. Ne csi­náld már.

KISGÖMBÖC: Gáz. Hát az gáz.

IRÉN: Ezért kér­de­zem, hogy mi lesz. Ha vis­­sza­vo­nod a pa­na­szo­dat a hü­lye pa­ri­zer mi­att… Ó, is­te­nem. Édes is­te­nem. Ne­gyed ki­ló pa­ri­zer…

KISGÖMBÖC: Ló­faszt. Har­minc­egy de­ka. Elő­re sze­le­tel­ve.

 

Egy­más­ra pil­lan­ta­nak, el­ne­ve­tik ma­gu­kat.

 

IRÉN: Elő­re sze­le­tel­ve. Nem mon­dom…

KISGÖMBÖC: Nézd, Irén…

IRÉN: Igen?

KISGÖMBÖC: Nem vo­nom vis­­sza. Ez most már fix. Vé­gig­csi­ná­lom ezt a dol­got.

IRÉN: (hi­de­gen) Ér­tem.

KISGÖMBÖC: Nem a To­tya mi­att. Nem azért, mert ha­rag­szom rá. Ha­rag­szom amúgy, de az most nem ér­de­kes. Nem azért dön­töt­tem így.

IRÉN: Mind­egy is. Tel­je­sen mind­egy.

KISGÖMBÖC: Mind­egy. Csak an­­nyit el aka­rok mon­da­ni, hogy ezt most nem ha­rag­ból csi­ná­lom. Nem aka­rok ki­basz­ni sen­ki­vel.

IRÉN: Még­is az lesz a vé­ge. És ezt te is tu­dod na­gyon jól.

KISGÖMBÖC: Én is ben­ne va­gyok a pak­li­ban, Irén. Ez most ró­lam szól, egyes-egye­dül.

IRÉN: Hát per­sze, hogy ró­lad. (csönd, té­to­vá­zik, hogy foly­tas­sa-e) De az az igaz­ság, hogy so­se szólt más­ról. Én. Én, én, én, én, én. Szem­ben az egész vi­lág­gal. Egyes-egye­dül. Na per­sze.

KISGÖMBÖC: Mi akarsz még­is? Von­jam vis­­sza a pa­naszt, az­tán kér­jek bo­csá­na­tot? Foly­tas­sam on­nan, ahol ab­ba­hagy­tuk?

IRÉN: És ha igen? Ha gon­dol­nál egy ki­csit a töb­bi­ek­re is? Ránk. Mert ak­kor nem on­nan kel­le­ne foly­tat­ni, ahol ab­ba­ma­radt. Ben­ne vol­na mind­az, amit tör­tént, de ben­ne vol­na ez a gesz­tus is. Más­hon­nan le­het­ne új­ra­kez­de­ni a dol­got.

KISGÖMBÖC: Más­ról se szólt az a sok év, amit itt töl­töt­tem, más­ról se szólt mind­vé­gig, mint hogy min­dig gon­dol­tam egy ki­csit a töb­bi­ek­re is. A kol­lé­gák­ra. A cég ér­de­ké­re. És tes­sék. Mi­hez vol­tam lo­já­lis? Mi ma­radt a vé­gén, ami­kor tény­leg éles volt a hely­zet? Hát nem ér­ted?

IRÉN: Nem. Nem ér­tem.

KISGÖMBÖC: Na­gyon saj­ná­lom.

 

Csönd.

 

IRÉN: Gon­do­lom, ha meg­kér­né­lek, hogy állj el a pa­nasz­tól, az se szá­mí­ta­na. Ha szé­pen meg­kér­né­lek. (csönd) Ha kö­nyö­rög­nék ne­ked. Az se ér­de­kel­ne, gon­do­lom.

KISGÖMBÖC: Te tény­leg nem ér­tesz sem­mit.

IRÉN: Na, eb­ben az egy­ben iga­zad van. Az iga­zat meg­vall­va: tény­leg nem. Meg tud­nád mon­da­ni, hogy tu­laj­don­kép­pen ki­nek akarsz bi­zo­nyí­ta­ni, és mit? Ne­kem, a To­tyá­nak, a töb­bi­ek­nek? Hogy mi­lyen ke­mény csaj vagy?

KISGÖMBÖC: Most mond­tam az előbb. Nem nek­tek. Nem aka­rok én tő­le­tek sem­mit. Ta­lán – ta­lán ön­ma­gam­nak.

IRÉN: Ön­ma­gad­nak. Nem ér­ted, Göm­böc, hogy ez is csak egy szó? Egy szó­for­du­lat. Mi az, hogy ön­ma­gad? Hol az az ön­ma­gad, egye­dül, min­den­től füg­get­le­nül? Hi­szen vagy va­la­hol, be­jössz ide min­den reg­gel, te­szed a dol­go­dat, csi­nálsz ezt, csi­nálsz azt – nem vagy egye­dül, so­se vagy ön­ma­gad­ban. Azt mon­dod, hogy nem akarsz te tő­lünk sem­mit. Hát ép­pen ez a baj. Te csak ját­szod a ma­gá­nyos har­cost, de nem gon­dolsz be­le, hogy fe­le­lős­ség­gel is tar­to­zol má­so­kért.

KISGÖMBÖC: Ne kezdd ezt, na­gyon kér­lek. Nem egy ki­ba­szott csa­pat­épí­tő tré­nin­gen va­gyunk. A kö­zös­ség. A nagy csa­lád. Fa­szom­ba.

 

Csönd.

 

IRÉN: Jó. Én kér­lek. Nem a töb­bi­ek. Nem a csa­pat. És nem is a To­tya kül­dött. Azt se tud­ja, hogy… Mind­egy. Én kér­lek, Göm­böc. So­sem kér­tem tő­led sem­mit.

 

Csönd.

 

KISGÖMBÖC: (só­hajt) Fi­gyelj Irén. Be­le­áll­tam va­la­mi­be, amit vé­gig aka­rok csi­nál­ni. Lesz, ami lesz. Azért, hogy be­le tud­jak néz­ni a tü­kör­be. Hogy vál­lal­jam az egé­szet, az­zal együtt, amit én csesz­tem el ben­ne. Meg­ho­zok egy ilyen dön­tést, és er­re te azt ké­red, hogy… Hogy a ked­ve­dért áll­jak el tő­le. Ez így nem fa­ir. Ez na­gyon nem fa­ir ké­rés. Te mit csi­nál­nál az én he­lyem­ben? De most őszin­tén. (Irén hall­gat) Na? De tény­leg. (Irén a te­nye­ré­be te­me­ti az ar­cát)

 

 

13.

 

A Pénz­tá­ros­nők, egy szál zon­go­ra kí­sé­re­té­re, san­zon­sze­rű, las­sú dal­ként. Ez­alatt a töb­bi sze­rep­lő el­tű­nik a szín­ről.

 

VALI: Vég­te­len ég alatt pa­pír­ha­jó su­han.

      Lá­tom, a hul­lá­mok ho­gyan do­bál­nak.

      Sem­mi sincs leg­be­lül, át­ázik, el­me­rül –

      Ne kérd az ör­dö­göt ke­reszt­ko­má­nak!

      Ne kérd az ör­dö­göt ke­reszt­ko­má­nak!

JULI: Gyűl­nek a víz fö­lött, gyűl­nek az

ég alatt,

      A sá­padt nap­ko­rong fel­hő­be öl­tö­zött.

      Pa­pír­ha­jó su­han, ázott pa­pír­da­rab –

      Ke­reszt­ko­má­nak ne kérd az ör­dö­göt!

      Ke­reszt­ko­má­nak ne kérd az ör­dö­göt!

ILDIKÓ: A jog­nak asz­ta­lán az ab­roszt

rán­ga­tod,

      Az írás el­fo­lyik a ví­zen tin­ta­ként:

      Vég­te­len ég alatt sod­ró­dó tin­ta­folt –

      Ke­reszt­ko­má­nak az ör­dö­göt ne kérd!

      Ke­reszt­ko­má­nak az ör­dö­göt ne kérd!

 

 

14.

 

A zon­go­ra to­vább játs­­sza a dal­la­mot, mi­köz­ben nagy csi­kor­gás­sal alá­eresz­ke­dik a deus ex machina-szerkezet, raj­ta Dr. Berg.

 

DR. BERG: (a kö­zön­ség­hez) Berg va­gyok. Dr. Berg Mik­lós. Köz­gaz­da­ság­tu­do­má­nyi egye­tem, az­tán jo­gi dip­lo­ma. Üz­le­ti jog, nem­zet­kö­zi fej­lesz­té­sek. Két gye­rek, el­vált. Öt­éves kül­föl­di gya­kor­lat. A cég­nél ép­pen hét esz­ten­de­je. Igaz­ga­tó­ta­ná­csi, felügyelőbizottsági tag­ság. Úszás, fu­tás – félmaraton. Is­ten ha van, odaföntről vi­gyáz ránk. A cég­nél ke­rek hét esz­ten­de­je. Hét év alatt ki­cse­ré­lő­dik az em­be­ri test: a mi dol­gunk az, hogy egy­re jobb­ra és jobb­ra cse­rél­jük.

ZÁPREL: (be, őt kö­ve­ti Ci­gány, He­lén, Sze­rén és Hauser, il­let­ve to­váb­bi áru­há­zi dol­go­zók) Dr. Berg! Dr. Berg! Hadd se­gít­sek. (Záprel és Ci­gány kö­zö­sen se­gí­te­nek Dr. Bergnek, hogy ki­csa­tol­ja ma­gát a szer­ke­zet­ből)

DR. BERG: Záprel úr. Ezer éve! Ugye? Mi­kor is? Ezer éve. Kö­szö­nöm. Na­gyon ked­ves.

ZÁPREL: Ezer éve. Úgy bi­zony! Üd­vöz­löm, Dr. Berg!

SZERÉN: Nézd ezt a pe­csét­gyű­rűt! Nézd a man­dzset­tá­ját!

HELÉN: Ne nézd olyan kö­zel­ről! Nem tesz jót a sze­med­nek.

HAUSER: Dr. Berg! Is­ten hoz­ta mi­ná­lunk! Re­mé­lem, jól uta­zott.

DR. BERG: (ügyet sem vet Hauserre) Üd­vöz­löm, Záprel úr. (ke­zet fog­nak) Kár, hogy ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött, de azért még­is…

ZÁPREL: Igen. Per­sze. Még­is.

DR. BERG: Még­is.

ZÁPREL: Még­is?

DR. BERG: Még­is örü­lünk egy­más­nak, nem?

ZÁPREL: Igen. Hát per­sze. (ész­re­ve­szi, hogy Ci­gány még min­dig ott áll) Ööö.. Kol­lé­gám.

DR. BERG: (kel­let­le­nül) Örü­lök. Berg.

CIGÁNY: (za­var­tan) Ci­gány.

 

Dr. Berg döb­ben­ten né­zi.

 

ZÁPREL: Ez csak a ne­ve…

DR. BERG: Vagy úgy. Ér­tem. Nos, te­hát, Záprel úr… Ré­gi kol­lé­gák, ré­gi
mo­to­ro­sok. Saj­ná­lom, őszin­tén saj­ná­lom, hogy ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött. Ha meg­en­ge­di… Ha meg­en­ge­di, mi­e­lőtt tá­jé­ko­zód­nék, sze­ret­nék né­hány szót a mun­ka­tár­sak­hoz…

ZÁPREL: Per­sze. Tes­sék csak­.

DR. BERG: Ké­rem, ké­rem! Min­den­ki! Egy perc fi­gyel­met sze­ret­nék. Jöj­je­nek, ké­rem, kö­ze­lebb! (min­den­ki kö­ze­lebb lép) Nem fo­gom so­ká­ig ra­bol­ni az ide­jü­ket. Bi­zo­nyá­ra töb­ben is­mer­nek már. A ne­vem Berg – Dr. Berg Mik­lós, az igaz­ga­tó­ta­nács és a felügyelőbizottság meg­bí­zott­ja. Nyil­ván mind­an­­nyi­an ér­te­sül­tek a jö­ve­te­lem cél­já­ról. Itt és most csu­pán an­­nyit sze­ret­nék kö­zöl­ni önök­kel, hogy te­kint­sék ezt… ööö… ezt az ak­tust olyas­va­la­mi­nek, mint… – mint mond­juk egy or­vo­si el­len­őr­zés. Ér­tik, ugye. Vér­nyo­más, vér­vé­tel, vér… izé. Egy­szó­val nem ön­cé­lú kel­le­met­len­ke­dés, ha­nem mind­annyi­unk kö­zös ér­de­ke, ha tet­szik: cé­günk kö­zös­sé­gé­nek a hi­gi­é­ni­á­ját szol­gál­ja. Nna. Nem kell fél­ni. Kö­szö­nöm, en­­nyi. (fél­re­von­ja Záprelt) Egy szó­ra még, Záprel úr.

ZÁPREL: Igen­is, Dr. Berg, pa­ran­csol­jon!

DR. BERG: (fél­re­von­ja Záprelt, a töb­bi­ek tisz­tes tá­vol­ság­ból bá­mul­ják őket) Egyet­len szó­ra még. Fel­tett szán­dé­kom, hogy ala­po­san a vé­gé­re jár­jak en­nek az ügy­nek, és hát nem­csak fel­tett szán­dé­kom, ha­nem a kö­te­les­sé­gem is. Az igaz­ga­tó­ta­nács nyo­ma­té­ko­san fel­hív­ta rá a fi­gyel­me­met, hogy min­den vo­nat­ko­zá­sá­ban, ha tet­szik: min­den ízé­ben vizs­gál­jam ki a konf­lik­tust. Azt sze­ret­ném, ha pon­to­san ér­te­né: ami az el­ső pil­lan­tás­ra ta­lán túl­zott szi­go­rú­ság­nak tűn­het, az pusz­tán a kö­te­les­ség­tu­dat dik­tá­tu­ma, és nincs sem­mi­lyen sze­mé­lyes vo­nat­ko­zá­sa. Az a meg­bí­zá­som, hogy te­gyek fél­re min­den sze­mé­lyes el­len- és ro­kon­szen­vet, és a leg­na­gyobb ala­pos­ság­gal jár­jak az ügy vé­gé­re, ha tet­szik: vág­jam ki, tá­vo­lít­sam el a be­teg részt.

ZÁPREL: Igen­is. Ér­tem. Ér­tem, Dr. Berg.

SZERÉN: Hal­lot­tad? A be­teg részt… (He­lén csönd­re in­ti)

DR. BERG: Rend­ben. Örü­lök, hogy ér­ti. Ak­kor ez­zel meg is vol­nánk. Ne­kem még akad né­mi el­in­téz­ni­va­lóm, de ha ön­nek is meg­fe­lel, egy óra múl­va kezd­he­tünk.

ZÁPREL: Per­sze. Meg­fe­lel, Dr. Berg. Tö­ké­le­te­sen meg­fe­lel.

DR. BERG: Az em­ber vál­to­zik, ba­rá­tom. Hét­éven­te ki­cse­ré­lő­dik min­den sejt­je. Tud­ta ezt? Min­den egyes sejt­je! Va­jon hol kez­dő­dik a be­teg­ség? Egyet­len sejt­nél, vagy egy sejt­cso­mó­nál? Mi­kor vá­lik be­teg­gé egy szer­ve­zet? És mi a te­en­dő ak­kor, ami­kor ész­lel­jük a bajt? Va­jon mi a te­en­dő, ba­rá­tom? Ez a kér­dés! Ez a nagy kér­dés. Ak­kor hát: egy óra múl­va áll­ja­nak ké­szen. (el)

SZERÉN: Mi lesz, fő­nök?

HAUSER: Ma­rad­jál már, Sze­rén! Tény­leg, fő­nök: mi lesz?

ZÁPREL: Mi len­ne? Dr. Berg ki­vizs­gál­ja az ügyet. A tő­le tel­he­tő leg­na­gyobb ala­pos­ság­gal, szi­go­rú­an, de pár­tat­la­nul.

HELÉN: Va­gyis?

 

Záprel vál­lat von.

 

SZERÉN: El le­szünk mink pi­csáz­va. At­tól tar­tok.

ZÁPREL: Na jó, do­log­ra. Egy-ket­tő. Hal­lot­ta min­den­ki, van még egy óránk. Ta­lán nincs elég dol­gunk?

 

Záprelt ki­vé­ve min­den­ki el­kezd le­vo­nul­ni a szín­ről, in­nen ki­fe­le me­net fo­lyik a je­le­net. Záprel ez­alatt elő­ve­szi a mo­bil­te­le­font, hív egy szá­mot.

_

HAUSER: Ki­vág­ni a be­teg részt. El­tá­vo­lí­ta­ni. Ez igen!

HELÉN: Ki­csit olyan gusz­tus­ta­lan, nem?

HAUSER: Gusz­tus­ta­lan, de mu­száj. Ke­mé­nyen, ha­tá­ro­zot­tan.

CIGÁNY: Kér­dés, hogy mit szól eh­hez a be­teg rész.

HAUSER: Be­teg rész! Ugyan már. Mi kö­ze a be­teg rész­nek az egész­ség­hez. Itt az egész test ér­de­két kell néz­ni. Egész-ség. Egész­ség. Ér­ted, Ci­gány?

CIGÁNY: At­tól fé­lek, ér­tem. Saj­nos.

HELÉN: Egész-ség. Egész­ség. Tény­leg! De baró! Sze­rén, te tud­tad ezt? Azt a min­de­nit!

SZERÉN: Mit?

HELÉN: Egész-ség. Egész­ség. Vá­god? Egész-ség.

SZERÉN: Na, ezt ve­gyük csak át még egy­szer… (ki­men­nek)

 

 

 

 

 

15.

 

Záprel be­szél­ni kezd a mo­bil­te­le­fon­ba, a mo­no­lóg ele­je tá­ján, há­tul­ról lép be Irén.

 

ZÁPREL: Szia. Én vol­tam.

Csak ke­res­te­lek.

Hív­jál vis­­sza, hogy­ha…

Nem, nem,

nem azért.

Tisz­ta gyo­mor­ideg.

Hát per­sze, hogy sze­dem.

Sem­mi.

Sem­mi.

Sem­mi.

Itt van­nak, igen.

Nem tu­dom, mi lesz.

Az a hely­zet, hogy

egye­dül va­gyok.

Nem szá­mít­ha­tok

itt benn sen­ki­re.

Sem­mi.

Sem­mi.

Sem­mi.

Hi­ány­zol na­gyon.

Ha egy­szer vé­ge lesz…

Ha túl le­szünk raj­ta,

ar­ra gon­dol­tam,

ak­kor majd ta­lán…

Ta­lán el­me­het­nénk…

Ma­radt még ta­valy­ról

vagy más­fél he­tem.

Jó, majd meg­du­mál­juk.

Sem­mi.

Sem­mi.

Sem­mi.

(ész­re­ve­szi Irént, ös­­sze­rez­zen)

Fi­gyelj, le kell ten­nem.

Én is té­ged.

Jól van.

Sem­mi.

Sem­mi.

Sem­mi.

 

 

 

16.

 

Záprel, Irén.

 

IRÉN: Itt va­gyok.

ZÁPREL: Re­mek. Örü­lök, hogy itt vagy.

IRÉN: Örülsz ne­ki.

ZÁPREL: Azt sem tu­dom, hol áll a fe­jem. Két vizs­gá­lat. Ma. Ezen az egy na­pon. Va­jon mit vé­tet­tem? Tu­dod, hogy kit küld­tek a cég­től? Ta­láld ki.

IRÉN: Mit tu­dom én.

ZÁPREL: Dr. Berget! (Irén nem fe­lel) Dr. Berget, ér­ted? Ve­le az­tán nem le­het szó­ra­koz­ni. Dr. Berg! Mit vé­tet­tem va­jon?

IRÉN: Mit vé­tet­tél.

ZÁPREL: Most mi az? Mit né­zel így? Mi tör­tént már megint?

IRÉN: Nem tör­tént sem­mi, To­tya.

ZÁPREL: Úgy állsz itt, mint­ha… Tör­tént va­la­mi? Va­la­mi… rossz fej­le­mény?

IRÉN: Sem­mi. Be­szél­tem a Kis­göm­böc­cel. De nincs sem­mi.

ZÁPREL: Hogy­hogy nincs sem­mi? Mon­dott va­la­mit?

IRÉN: Csak an­­nyit, hogy vé­gig­vi­szi. Úgy­hogy ez en­­nyi. Nem tu­dod ki­rob­ban­ta­ni be­lő­le.

ZÁPREL: Ez en­­nyi. Vé­gig­vi­szi. Re­mek. Tény­leg, mi vé­tet­tem?

IRÉN: Nem tu­dom, mit vé­tet­tél, To­tya. Ezt ne­ked kel­le­ne tud­nod.

ZÁPREL: Most mi van? Mit kel­le­ne tud­nom? Most mit nyo­masz­tasz még te is?

IRÉN: Bo­csá­nat. Nem akar­ta­lak nyo­masz­ta­ni. Csak an­­nyit akar­tam mon­da­ni, hogy Kis­göm­böc­cel nem ju­tot­tam sem­mi­re. Er­re ké­szülj.

ZÁPREL: És ak­kor… És ak­kor most mi lesz?

IRÉN: Nem tu­dom. Az a hely­zet, hogy egye­dül vagy. Nem szá­mít­hatsz itt benn sen­ki­re.

ZÁPREL: Jaj, Irén… (csönd) Tu­dod, hogy nem úgy…

IRÉN: Tu­dom. Na, szia. Én eb­ből most ki­száll­tam.

ZÁPREL: Ne csi­náld most ezt. Na­gyon szé­pen kér­lek. Nem kell min­dent… min­dent mell­re szív­ni. (csönd) Fé­lek, Irén. Az a hely­zet, hogy be va­gyok toj­va. Tes­sék, ki­mond­tam. Most iga­zán… Te­kin­tet­tel le­het­nél rám. Tisz­ta egy gyo­mor­ideg va­gyok. A ká­vé se ment le ma reg­gel.

IRÉN: Igyad tej­szín­nel. To­tya.

ZÁPREL: Meg­pró­bál­tam tej­szín­nel is, csak nem na­gyon sze­re­tem. Mond­juk, nem is utá­lom, de kü­lö­nö­seb­ben azért…

IRÉN: (köz­be­vág) Se­gí­tet­tem ne­ked, To­tya, amen­­nyit bír­tam. Ott áll­tam mö­göt­ted. Be­szél­tem a Masavári-val, be­szél­tem a Göm­böc­cel, min­den­ki­vel. Töb­bet nem tu­dok ten­ni. Kész-passz. Nem sok­ra men­tem, az igaz. Úgy­hogy ha egye­dül ér­zed ma­gad, bi­zo­nyá­ra úgy is van. (el)

ZÁPREL: (hang­ta­lan, két­ség­beesett düh­ro­ham) Nem hi­szem el. Jaj, pi­csá­ba, pi­csá­ba, pi­csá­ba!

 

 

17.

 

Dr. Berg és a Pénz­tá­ros­nők – utób­bi­ak a he­lyü­kön ül­nek.

 

DR. BERG: Áh, áh, áh, is­me­rős ar­cok! Ko­moly ar­cok, ko­moly, de jó szán­dé­kú, ked­ves ar­cocs­kák. Ezer éve, drá­ga höl­gyek, ezer éve! Mi­ó­ta is, egész pon­to­san?

VALI: Ezer éve, Dr. Berg. Egész pon­to­san ezer éve.

JULI: Tud­ta, hogy ezer év alatt száz-negyvenkétszer ki­cse­ré­lő­dik az egész tes­tünk, mi több…

ILDIKÓ: …mi több, kö­zel jár a száz­negy­ven­har­ma­dik át­vál­to­zás­hoz?

VALI: Lám, ön fé­lig már ki is bújt a ré­gi báb­ból…

DR. BERG: Ohó! Ám önök, úgy lá­tom, nem vál­toz­tak sem­mit, drá­ga höl­gye­im!

ILDIKÓ: Na­gyon ked­ves, Dr. Berg. Iga­zán na­gyon ked­ves.

VALI: Ke­zel­jük a kas­­szát, jön és megy a pénz. Mi va­ló­ban nem vál­to­zunk.

DR. BERG: Nem fog önö­kön az inf­lá­ció! He­he. Ez jó. Nem fog önö­kön az inf­lá­ció…

JULI: Szel­le­mes, Dr. Berg, mint min­dig. Szel­le­mes és pon­tos. És ezt a tu­laj­don­sá­gát min­dig is nagy­ra ér­té­kel­tük.

DR. BERG: Kö­szö­nöm, ked­ves. Fel­te­szem, is­me­rik lá­to­ga­tá­som cél­ját.

VALI: Tud­juk, mi­ért van itt, ha er­re gon­dol. Hogy mi a cél­ja vol­ta­kép­pen – nos, azt ön­nek kell el­dön­te­nie.

ILDIKÓ: Az igaz­sá­got ke­re­si ta­lán? Dr. Berg.

DR. BERG: Nos, igen. Azért jöt­tem, hogy fel­tár­jam az igaz­sá­got.

 

A Pénz­tá­ros­nők ös­­sze­mo­so­lyog­nak.

 

VALI: De Dr. Berg….

JULI: Dr. Berg, Dr. Berg… Csa­lód­tunk ma­gá­ban.

ILDIKÓ: Pró­bál­ja meg még egy­szer. Pró­bál­ja meg pon­to­sab­ban meg­fo­gal­maz­ni, hogy mi­ért is ér­ke­zett!

VALI: Le­gyen szí­ves.

DR. BERG: Nos, rend­ben. Te­hát… Ha nem azért jöt­tem, hogy fel­tár­jam az igaz­sá­got, ak­kor… Ak­kor nyil­ván­va­ló­an azért jöt­tem, hogy… igaz­sá­got te­gyek!

JULI: Bra­vó, Dr. Berg! Bra­vó, bra­vó!

ILDIKÓ: Szel­le­mes és pon­tos. Igye­kez­zék hát, ba­rá­tom. Min­den perc drá­ga.

DR. BERG: Igye­kez­zem? Ho­vá igye­kez­zem?

VALI: Va­la­ki már meg­előz­te önt, dok­tor. Va­la­ki már itt jár, és az igaz­sá­got ke­re­si.

JULI: Va­la­ki már itt jár, egy lé­pés­sel ön előtt.

DR. BERG: Mi­ről be­szél­nek, höl­gye­im? Ki ve­le!

VALI: Va­la­ki itt jár, és az igaz­sá­got ke­re­si, és ez az ön szá­má­ra – az ön szá­má­ra, aki igaz­sá­got ten­ni ér­ke­zett…

ILDIKÓ: …nos, Dr. Berg, ez az ön szá­má­ra sem le­het ta­nul­ság nél­kül va­ló.

 

A Pénz­tá­ros­nők is­mét transz­ba es­nek, ijesz­tő, mély to­rok­han­gon hö­rög­nek.

 

JULI: (to­rok­han­gon) Fi­gyeld Masavárit! Jöjj és lásd! Masavári itt van, ide­lenn!

ILDIKÓ: (to­rok­han­gon) Masavári lenn jár, a Hen­te­sek­nél!

VALI: (to­rok­han­gon) Jöjj és lásd! Alá­szállt… Alá…

 

 

18.

 

Lá­to­más­ként meg­je­len­nek a Hen­te­sek, kar­juk­ban az ájult Masavári. Dr. Berg és a Pénz­tá­ros­nők né­ma szem­lé­lői a je­le­net­nek.

 

HENTESEK: (stró­fán­ként más-más Hen­tes mond­ja) Aludj, nagy­fiú. Át­jár a hi­deg.

      Egy ked­ves arc, egy kel­le­mes mo­soly,

      sem­mi több. Mind­ös­­sze

      en­­nyi a nagy­fiú.

      Aludj hát, ba­rá­tom.

 

      Nem tud a hús­ról. A hús

ter­mé­sze­té­ről

      mit sem tud. Ke­res, szag­lász,

szi­ma­tol,

      ku­tat, fel­tár, cá­fol, iga­zol –

      foly­to­nos láz­ban ég. Aludj, nagy­fiú.

 

      Az igaz­sá­got – csak­is azt sze­ret­né!

      Nem tud sem­mit a hús ter­mé­sze­té­ről.

      A hús­ról mit sem tud. Cá­fol, iga­zol:

      a hú­son nincs mit cá­fol­ni,

      iga­zol­ni.

 

      Nincs cá­fo­lat, csak ca­fa­tok ma­rad­nak,

      a mély­re­ha­tó ku­ta­tás nyo­mán.

      Ki­ve­ti, ki­kö­pi,

      ki­lö­ki a hús.

 

      Foly­to­nos láz­ban ég. A hús­nak

hi­deg kell,

      a hús ál­ma a jé­gen szök­ken szár­ba.

      Az igaz­ság a lá­zas agy vi­rá­ga.

 

      Egy ked­ves arc, egy kel­le­mes mo­soly,

      Át­jár a hi­deg. Aludj, nagy­fiú.

 

El­he­lye­zik a föl­dön Masavárit, az­tán el­tűn­nek.

 

 

19.

 

Csönd, egérnyüszögés. Masavári mo­co­rog, éb­re­de­zik. A hát­tér­ben Dr. Berg és a Pénz­tá­ros­nők. Masavári fölül, a ha­lán­té­kát dör­zsö­li, fel­tá­pász­ko­dik, szé­de­leg. A je­le­net so­rán mind­vé­gig bi­zony­ta­la­nul mo­zog. He­lén, Sze­rén és Ci­gány be, ész­re­ve­szik Masavárit, meg­tor­pan­nak, Ci­gány oda­lép segíteni..

 

CIGÁNY: Masavári úr! Masavári úr! Ros­­szul van?

MASAVÁRI: Nem, nem, kö­szö­nöm. Nincs sem­mi baj, csak­… Csak egy ki­csit meg­szé­dül­tem, azt hi­szem.

CIGÁNY: Jöj­jön, ül­jön le…

MASAVÁRI: Nem, nem szük­sé­ges. Már job­ban va­gyok. Na­gyon szé­pen kö­szö­nöm. Csak mú­ló gyön­ge­ség.

SZERÉN: A Hen­te­sek­től jött.

MASAVÁRI: Igen, a Hen­te­sek­től. Azt kell mond­jam, rop­pant… Rop­pant ér­de­kes volt. Rop­pant ta­nul­sá­gos. A kol­lé­gá­ik meg­mu­tat­tak min­dent… Vé­gig­ve­zet­tek. Az egész rész­leg mű­kö­dé­sét be­mu­tat­ták.

SZERÉN: És?

MASAVÁRI: És…? Mi és?

ZÁPREL: (be, a hó­na alatt egy dos­­szi­é­val) Á, Masavári úr! Égen-föl­dön ke­res­tem.

SZERÉN: Föld alatt kel­lett vol­na, fő­nök.

ZÁPREL: El nem tud­tam kép­zel­ni, ho­va tűnt. Itt a do­ku­men­tá­ció, amit ígér­tem. Jegy­ző­köny­vek, hi­va­ta­los je­len­té­sek, min­den­fé­le.

MASAVÁRI: (át­ve­szi a dos­­szi­ét) Kö­szö­nöm, Záprel úr. Iga­zán ked­ves.

CIGÁNY: Lenn volt a Hen­te­sek­nél.

ZÁPREL: Ó, ér­tem. Ak­kor hát ezért nem ta­lál­tam… És?

SZERÉN: Mi is pont ezt kér­dez­tük.

MASAVÁRI: Mi és…?

HELÉN: Ő is pont ezt kér­dez­te.

ZÁPREL: Hát, ugye­bár… A vizs­gá­lat… Fényt de­rí­tett va­la­mi­re va­la­mit? Új in­for­má­ci­ók, eset­leg?

MASAVÁRI: Nem is tu­dom. Fényt, azt nem. Azt hi­szem.

HELÉN: Nin­csen túl jól a Masavári úr.

SZERÉN: Meg­szé­dült sze­gény.

ZÁPREL: Ó, ha gon­dol­ja, fel­ajánl­ha­tom az iro­dá­mat. Ott ab­la­kot nyit­ha­tunk eset­leg…

MASAVÁRI: Kö­szö­nöm, na­gyon ked­ves, de fö­lös­le­ges. Már sok­kal job­ban va­gyok. (cset­tint egyet, csi­ko­rog­va alá­eresz­ke­dik a deus ex machina-szerkezet) Azt hi­szem, most ide­je in­dul­nom. Hol­nap ös­­sze­sí­tem az anya­got, és el­ké­szí­tem a je­len­té­se­met.

ZÁPREL: Ké­rem, ahogy gon­dol­ja, Masavári úr… (csönd) És ha eset­leg egy ká­vé­ra még… Hi­szen jó­sze­ré­vel nem is nyílt al­kal­munk szót vál­ta­ni…

MASAVÁRI: Kö­szö­nöm, de azt hi­szem, jobb, ha most me­gyek. Ami azt il­le­ti, nem ér­zem ma­gam va­la­mi jól…

ZÁPREL: És ha eset­leg hol­nap föl­ke­res­ném? Hát­ha jól jön eh­hez az anyag­hoz né­mi szó­be­li ki­egé­szí­tés, amennyi­ben… ööö… új szem­pont­ok buk­kan­ná­nak föl…

MASAVÁRI: Kö­szö­nöm, ez re­mek vol­na. Na­gyon ked­ves ma­gá­tól, Záprel úr. Ak­kor hát a leg­job­ba­kat…

DR. BERG: (elő­lép) Ohó, ba­rá­tom! Csak egy szó­ra még. Csak egy ap­rócs­ka kér­dés, mi­e­lőtt tá­vo­zik. Az igaz­ság… Az igaz­ság­gal mi lesz?

MASAVÁRI: Dr. Berg! Ön itt…?

DR. BERG: Szol­gá­la­tá­ra, Masavári úr. Én itt. Hát ma­ga? Ma­ga hol áll?

MASAVÁRI: Nem ér­tem, ké­rem.

DR. BERG: Nem ér­ti. Saj­ná­la­tos, rop­pant saj­ná­la­tos. Egy­szer­re ter­me­lünk, szol­gál­ta­tunk és fo­gyasz­tunk – ezek az ön sza­vai, nemdebár? Ez a pi­a­ci vi­szo­nyok bo­nyo­lult há­ló­ja, nemdebár? Hol van hát az ön flan­cos, nagy igaz­sá­ga, ba­rá­tom?

MASAVÁRI: Már sok­szor al­kal­munk nyílt vi­táz­ni er­ről, Dr. Berg. De most nem hi­szem, hogy ez a meg­fe­le­lő pil­la­nat…

DR. BERG: Nem hi­szi. Ugyan, ké­rem, hát mi­ért ne vol­na meg­fe­le­lő? Ma­gunk kö­zött va­gyunk. (a töb­bi­ek­hez) Vagy a tisz­telt kol­lé­gá­kat föl­tart­juk ta­lán?

helén, SZERÉN: Nem, nem, nem…

ZÁPREL: Ó, nem, de­hogy, Sőt, épp el­len­ke­ző­leg…

DR. BERG: Eset­leg – amit nem ven­nék a lel­kem­re – un­tat­nánk őket?

helén, SZERÉN: Nem, nem, nem, nem…

ZÁPREL: Ó, de­hogy, sőt. Örü­lünk, ha va­la­mi újat ta­nul­ha­tunk…

DR. BERG: Szó­val, Masavári úr? Hol az ön igaz­sá­ga a bo­nyo­lult pi­a­ci vi­szo­nyok bo­nyo­lult há­ló­já­ban? Hát nem ta­nult sem­mit oda­lent, a Hen­te­sek­től? Az ön igaz­sá­ga eb­ben a há­ló­ban, mon ami, nem több, pusz­tán egy ijedt kis le­gyecs­ke.

MASAVÁRI: Majd a je­len­té­sem­ben összeg­zem a ta­pasz­ta­la­ta­i­mat, Dr. Berg. Ad­dig is, ha meg­en­ge­di…

DR. BERG: Meg­en­ge­di? Nem en­ge­di. A hely­zet, ba­rá­tom – a hely­zet nem en­ge­di meg.

MASAVÁRI: Ahogy pa­ran­csol­ja, Dr. Berg. En­nek a pil­la­nat­nak el kel­lett kö­vet­kez­nie.

DR. BERG: Jól mond­ja, uram. Véd­je ma­gát.

 

Vív­nak.

 

DR. BERG: Las­san mo­zog, ba­rá­tom. Mint­ha át­fagy­tak vol­na oda­lenn a tag­jai.

MASAVÁRI: Sok a be­széd, dok­tor. A kard­já­ra fi­gyel­jen.

DR. BERG: Bra­vó, ügyes. Mi­cso­da ri­poszt! Most ma­gát véd­je, ne a fo­gyasz­tó­kat!

MASAVÁRI: Most ön mö­gött sem áll ott, dok­tor, a nagy­ha­tal­mú igaz­ga­tó­ta­nács!

DR. BERG: Igaz, ami igaz. Brá­vó, szel­le­mes. De az igaz­ság – az ön igaz­sá­ga, ked­ves Masavári uram, ami győ­ze­lem­re vi­szi a bá­tor szí­vet, nos te­hát…

MASAVÁRI: Önt az igaz­ság so­sem ér­de­kel­te.

DR. BERG: Drá­ga ba­rá­tom, ön most sem ért sem­mit. Még most sem, saj­nos – a vé­ge fe­lé.

MASAVÁRI: A vé­ge fe­lé? A vé­ge – ugyan, mi­nek?

DR. BERG: A fel­hő­já­ték­nak, ked­ves Masavári. A bá­na­tos po­fá­jú igaz­ság­ke­re­sés­nek.

MASAVÁRI: Amit ön an­nak tart, dok­to­rom…

DR. BERG: Az igaz­ság, amit ön ke­res, né­ző­pont kér­dé­se. Foly­ton vál­to­zó.

MASAVÁRI: Új és új ar­cát mu­tat­ja meg min­dig.

DR. BERG: És így nem ve­zet­het so­ha cse­lek­vés­hez. Ön az igaz­sá­got cé­loz­za, és foly­ton mel­lé­tra­fál.

MASAVÁRI: Tud­ja, Dr. Berg, em­be­rek va­gyunk. Foly­ton kor­ri­gál­juk a ko­ráb­bi hi­bá­kat. Ez dol­gunk – így mű­kö­dik min­den. Így tart­ha­tó mű­kö­dés­ben a fi­nom gé­pe­zet.

DR. BERG: Lát­ja, ez köz­tünk a kü­lönb­ség, ba­rá­tom. Ön kor­ri­gál, én pe­dig ren­det vá­gok. Ön az igaz­sá­got cé­loz­za – én a húst.

 

Le­szúr­ja Masavárit.

 

MASAVÁRI: (hal­dok­lik) Ó, kár­ho­zat! Le­szúr­tak – ó, a kur­va min­de­nit…

DR. BERG: Mert, sze­gény ba­rá­tom, mit is ír­ha­tott vol­na ab­ba a sze­ren­csét­len je­len­tés­be? Az igaz­ság úgy folyt vol­na ki az uj­jai kö­zül, akár egy ma­rék ho­mok. Föl­ve­szi, új­ra és új­ra, és az is­mét csak el­pe­reg. Kel­le­met­len. Te­kint­se úgy, Masavári úr, hogy meg­kí­mél­tem önt egy szer­fö­lött kel­le­met­len dél­után­tól.

MASAVÁRI: Le­szúr­tál, kö­csög! Ó, hogy ro­had­nál meg. (meg­hal)

 

Ci­gány le­tér­del Masavári mel­lé, le­zár­ja a sze­mét.

 

DR. BERG: Ez is mi­lyen vég­szó volt már? „Le­szúr­tál, kö­csög…” Sem­mi tar­tás, sem­mi szel­le­mes­ség. Ez az em­ber nem hitt sem­mi­ben.

CIGÁNY: Ren­des em­ber volt.

DR. BERG: De hát mind azok vol­nánk, nem? Ren­des em­be­rek. Hagy­juk már. Záprel úr!

ZÁPREL: Igen?

DR. BERG: Ké­szít­sen elő min­dent a tár­gya­lás­ra. Azon­nal hoz­zá­lát­ha­tunk. Azt hi­szem, egy­elő­re nincs több… el­in­téz­ni­va­lóm. (Dr. Berg és Záprel el)

 

 

 

 

20.

 

Ci­gány, He­lén, Sze­rén és a Pénz­tá­ros­nők Masavári holt­tes­te fö­lött.

 

HELÉN: Nézd, ho­gyan fek­szik. Mint­ha csak alud­na. Sí­rás foj­to­gat.

SZERÉN: Fogyasztóvédelmis volt, de ren­des em­ber.

HELÉN: Bi­zal­mat éb­resz­tett a te­kin­te­te.

SZERÉN: Volt ben­ne va­la­mi… va­la­mi izé…

HELÉN: Dr. Berg sze­rint nem hitt sem­mi­ben.

SZERÉN: Dr. Berg egy fasz.

HELÉN: Mit kép­zelsz, Szerén?!

 

A Pénz­tá­ros­nők kö­rül­áll­ják a holt­tes­tet, szem­re­vé­te­le­zik.

 

VALI: Vív­ni, azt, mond­juk, nem na­gyon

tu­dott:

      Parádriposztján vol­na mit csi­szol­ni.

      Ka­ró­rá­ja, okostelefonja

      Har­mad­osz­tá­lyú, ol­csó, ócs­ka hol­mi.

JULI: Vi­szont ki­tar­tó volt a küz­de­lem­ben,

      Is­mer­jük el, bár fel nem tá­mad et­től.

      Ci­pő­je tal­pa jócs­kán meg­ko­pott,

      In­ge nájlon, a tá­vo­li Ke­let­ről.

ILDIKÓ: Bé­kés az ar­ca, mint­ha csak

alud­na,

      Ál­mod­va bá­tor, nagy hős­tet­te­ket.

      Úgy lá­tom, hogy az utób­bi idő­ben

      Egy pár fö­lös ki­lót föl­szed­he­tett.

 

Csönd.

 

CIGÁNY: Vé­ge? En­­nyi?

VALI: En­­nyi. Úgy gon­dol­tuk, en­­nyi csak elég lesz.

JULI: Ho­va si­ras­suk még, Ci­gány? Annyi­ra azért nem volt fon­tos ő.

CIGÁNY: Nem volt… És ak­kor – most mi lesz?

ILDIKÓ: Most vá­runk. Fi­gye­lünk.

VALI: Megy az idő, megyeget.

Csönd.

 

JULI: El szok­tunk né­ze­get­ni, ahogy reg­ge­len­te föl­mo­sol a be­já­rat előtt. Szor­gal­ma­san, és min­dig ap­ró­lé­kos gon­dos­ság­gal.

ILDIKÓ: Tü­rel­mes és pre­cíz mun­kát vég­zel, Ci­gány. Em­lék­szel, mit ta­ná­csol­tunk ne­ked?

VALI: Azt ta­ná­csol­tuk, hogy tartsd nyit­va a sze­med. Em­lék­szel, ugye?

CIGÁNY: Hát per­sze. Em­lék­szem, igen.

VALI: No és?

CIGÁNY: No és?

JULI: Mit lát­tál vé­gül?

CIGÁNY: Mit lát­tam vol­na.

JULI: Mit lát­tál, Ci­gány?

CIGÁNY: (vál­lat von) Min­dent lát­tam. Vé­gig­néz­tem min­dent. És nem tet­szett, amit lát­tam.

ILDIKÓ: Hát igen, tör­tént ez-az. Meg tud­nád mon­da­ni, hogy mi nem tet­szett vol­ta­kép­pen?

CIGÁNY: Vé­gig­néz­tem, az nem tet­szett. És hogy nem tud­tam… Nem tud­tam se­gí­te­ni sem­mit.

VALI: Se­gí­te­ni. Hát igen. Se­gí­te­ni, azt nem tu­dunk. Ta­ná­csot ad­ni: azt ta­lán igen.

JULI: És az, per­sze, nem ke­rül sem­mi­be.

VALI: Az nem. De mit lát­tál va­jon? Be­ku­kucs­kál­tál-e az ese­mé­nyek mö­gé?

ILDIKÓ: Ha be­ku­kucs­kál­tál, lát­hat­tad, hogy mi­ért nem tud­tál se­gí­te­ni sem­mit.

CIGÁNY: Va­jon mi­ért? Ez ér­de­kel­ne.

VALI: Mert hát nem raj­tad áll. So­ha nem raj­tad áll. Azt, ami len­dü­let­be jön, ne­héz is­mét meg­ál­lí­ta­ni. Gra­vi­tá­ció, tu­dod. Fi­zi­ka.

JULI: A vég­zet út­ja, húúú!

ILDIKÓ: Igen, ez a vég­zet úgy­ne­ve­zett út­ja. A kis­göm­böc me­sé­jét is­me­red? Le­sza­kadt a ge­ren­dá­ról a kis­göm­böc, és ki­gu­rult a pad­lás­ról, ki a ház­ból. Gra­vi­tá­ció. Egy­sze­rű fi­zi­ka. Gu­rult, gu­rult, és aki szem­be jött, be­kap­ta.

VALI: Mert nem te­he­tett mást. Nem tu­dott mit ten­ni. Gra­vi­tá­ció, zsuppsz! – tu­dod, kez­dő se­bes­ség.

JULI: Hi­á­ba ad­tál vol­na ne­ki jó ta­ná­csot. Gu­rult, mert vit­te a len­dü­let.

ILDIKÓ: Ér­ted, ugye? Túl nagy volt a nyo­más. Az ün­ne­pi gőz.

VALI: Az in­du­ló ener­gia.

JULI: Gu­rult, gu­rult a kis­göm­böc… He­he. Be­gu­rult sze­gény…

ILDIKÓ: Nem kell mond­jál sem­mit, Ci­gány. Most már nincs sem­mi dol­gunk.

VALI: Nincs más dol­gunk, csak fi­gyel­ni. Még egy ki­csit. Vé­gig kell néz­nünk… a vég­já­té­kot.

 

 

21.

 

Mél­tó­ság­tel­jes ze­ne­szó, a deus ex machina-szerkezeten dí­szes ru­há­ban alá­eresz­ke­dik Dr. Berg, be­lép egy­fe­lől Záprel, Irén, Hauser, il­let­ve a mind­ed­dig sta­tisz­ta­ként fel­buk­ka­nó áru­há­zi sze­mély­zet, túl­ol­dalt pe­dig Kis­göm­böc, a Hen­te­sek kí­sé­re­té­ben. A Pénz­tá­ros­nők és Ci­gány fé­lig-med­dig a szí­nen kí­vül ma­rad­nak, szem­lé­lők­ként.

 

ZÁPREL: He­lyet! He­lyet! He­lyet Dr. Bergnek! Ké­rem, min­den­ki ad­jon egy kis he­lyet! He­lyet! He­lyet Dr. Bergnek! He­lyet!

 

A szer­ke­zet nem eresz­ke­dik tel­je­sen alá, Dr. Berg ott ma­rad le­beg­ve a töb­bi­ek fe­je fö­lött.

 

DR. BERG: Kö­szö­nöm, Záprel úr. Kö­szö­nöm, jó lesz ne­kem itt. In­nen, hogy úgy mond­jam, min­den­kit… he­he… szem­mel tart­ha­tok. Na jó. Do­log­ra, ké­rem. Rö­vid le­szek, nem ra­bo­lom so­ká­ig az ide­jü­ket, nem ke­nye­rem a for­ma­li­tás.

KÓRUS: (zsol­tár­sze­rű­en, a je­len­lé­vők­ből, Kis­göm­böc ki­vé­te­lé­vel) Nem ke­nye­re,

      Nem ke­nye­re,

      Nem ke­nye­re a for­ma­li­tás!

HELÉN: Nem fog­ja bő lé­re eresz­te­ni. Le­za­var­ja pikk-pakk-pukk.

SZERÉN: Le­za­var­ja pikk-pukk-pakk. Köz­vet­len han­got fog meg­üt­ni.

HAUSER: Mi az? Kit fog­nak meg­üt­ni? Pakk-pakk-pakk?

DR. BERG: Te­hát, ké­rem. Mind­az, ami itt tör­tént, alap­ja­i­ban érin­ti nem­csak ezt a kis kö­zös­sé­get, en­nek az egy­ség­nek a munkatársait, de a tá­gabb ér­te­lem­ben vett kö­zös­sé­get is, bolt­há­ló­za­tunk nagy csa­lád­ját. Ala­pos kö­rül­te­kin­tés­sel szem­ügy­re vet­tük az el­múlt idő­szak ese­mé­nye­it. Meg­vizs­gál­tuk a tény­ál­la­dé­kot.

KÓRUS: Tény­ál­la­dék,

      tény­ál­la­dék –

      nyálladék!

HAUSER: Ala­po­san szem­ügy­re vet­te. Na, most lesz kapsz, az hótziher!

HELÉN: Szi­go­rú lesz, de igaz­sá­gos. Fi­gyeld a te­kin­te­tét!

SZERÉN: Szi­go­rú, de igaz­sá­gos…

DR. BERG: Te­hát, kér­ném tisz­te­let­tel. Cé­günk fi­lo­zó­fi­ai alap­el­ve a kom­mu­ni­ká­ció. A hos­­szú tá­vú kap­cso­lat fel­té­te­le a hos­­szú tá­vú bi­za­lom. Kom­mu­ni­kál­ni, te­hát tá­jé­koz­tat­ni – tá­jé­koz­tat­ni, te­hát be­avat­ni – be­avat­ni, te­hát aján­la­tot ten­ni! Olyan aján­la­tot, ame­lyet bo­tor­ság vol­na ki­hagy­ni. Ez a mi erős­sé­günk, egy ki­csi – egy re­la­tí­ve ki­csi – há­ló­zat így for­dít­ja a sa­ját elő­nyé­re a sa­já­tos­sá­ga­it. Olyan szol­gál­ta­tást nyújt, amely a köz­vet­len ke­res­ke­del­mi kap­cso­lat kö­tő­ere­jén alap­szik. A mi erős­sé­günk: az em­be­ri ol­da­lunk!

KÓRUS: Ha­hó, ha­hó, ha­hó!

      Ha­hó, ha­hó!!!

      Em­be­ri ol­dal –

      ol­da­las-

      akcióóó!!!

DR. BERG: Azok az ese­mé­nyek, ame­lyek ügyé­ben most itt va­gyok, saj­nos ép­pen ezt: ezt az alap­ál­lást, ezt a fi-lo-zó-fi-át ás­sák alá. Ezért nem sza­bad fél­váll­ról ven­nünk eze­ket a je­len­sé­ge­ket, sőt, töb­bet mon­dok: ön­gyil­kos­ság, ön­gyil­kos tak­ti­ka vol­na ré­szünk­ről – a ve­ze­tő­ség ré­szé­ről –, ha fél­váll­ról ven­nénk. A szi­go­rú­sá­gunk te­hát nem ön­cé­lú, ha­nem, hogy úgy mond­jam, men­tál­hi­gi­é­ni­ai jel­le­gű.

HELÉN: Men­tál­hi­gi­é­nia? Ez mit je­lent va­jon?

SZERÉN: Mos­sa a ke­ze­it.

HAUSER: Na, ezt már is­me­rem. Ak­kor vég­re mind­járt a lé­nyeg­re tér!

DR. BERG: Az igaz­ga­tó­ta­nács ál­tal rám ru­há­zott jog­kö­röm­nél fog­va, a szó­ban for­gó jegy­ző­köny­vek át­te­kin­té­se után vol­na még… (a jegy­ze­te­i­ben la­poz) Vol­na még egy-két kér­dé­sem a kol­lé­ga­nő­höz. Kol­le­gi­na?

KISGÖMBÖC: Igen.

DR. BERG: Par­don?

KISGÖMBÖC: Igen!

DR. BERG: El­né­zést, nem jól hal­lot­tam. Nos, te­hát… (is­mét la­poz­gat) Két ügy, két eset… Igen. Meg­van. A ne­ve­zett na­pon ön mun­ká­ban állt?

KISGÖMBÖC: Nem, nem áll­tam mun­ká­ban.

DR. BERG: Ér­tem. Óhajt­ja kom­men­tál­ni a tör­tén­te­ket? (csönd) Kom­men­tál­ni. Meg­ma­gya­ráz­ni. Ma­gya­rá­za­tot ad­ni.

KISGÖMBÖC: Nem óhaj­tom, dok­tor… Dr. Berg.

KÓRUS: Ho­hó, ho­hó, ho­hó!

      Hohóóó…

HELÉN: Ez ő. Ez a Göm­böc. Le se ta­gad­hat­ná. Fi­gyeld a sze­mét!

SZERÉN: Igen, ez ő. Nya­kas­ko­dik, amíg csak le­het.

HAUSER: Nya­kán a kés, ő meg nya­kas­ko­dik…

DR. BERG: Ér­tem. Te­hát nem óhajt ma­gya­rá­za­tot ad­ni. Sem az ár­tat­lan vá­sár­ló in­zul­tá­lá­sá­ra, sem a sa­ját be­jegy­zé­sé­re a… khm… a Vá­sár­lók Köny­vé­be.

KISGÖMBÖC: Nem óhaj­tok, dok­tor. Ezek­hez nincs hoz­zá­fűz­ni­va­lóm.

DR. BERG: Rend­ben. Te­hát ér­tel­mez­zem én ma­gam.

KISGÖMBÖC: Ha tet­szik.

DR. BERG: Jó. Le­gyen. Ak­kor hát ér­tel­me­zem. Lás­suk csak. Ami az el­ső ese­tet il­le­ti: ma­gács­ka ne­ki­ro­hant egy va­d-i­de­gen­nek az áru­há­zunk­ban, min­den ok nél­kül és min­den­ki sze­me lát­tá­ra. A do­log­nak nem let­tek sú­lyo­sabb kö­vet­kez­mé­nyei – sze­ren­csé­re. Ám­bá­tor le­het­tek vol­na. Mind­egy is. Hogy mi ve­zet­te önt, azt nem tu­dom, és nem is tud­ha­tom, mi­vel nem óhajt be­szá­mol­ni ró­la.

KISGÖMBÖC: Nem óhaj­tok, Dr. Berg. Ma­gán­ügy. Tud­ja, mi az? Ma­gán­ügy volt, akár­mi­lyen sú­lyos is – nem tar­to­zik sen­ki más­ra raj­tam és… és raj­ta kí­vül. Te­hát ön­nek sem­mi kö­ze hoz­zá, sen­ki­nek sincs sem­mi kö­ze hoz­zá, és leg­ke­vés­bé a cég­nek, en­nek a ha­tal­mas nagy csa­lád­nak nincs sem­mi kö­ze hoz­zá. Ha rossz fényt ve­tet­tem az áru­ház­ra, hát tes­sék, itt va­gyok, vál­la­lom a kö­vet­kez­mé­nye­ket. De szám­adás­sal nem tar­to­zom ön­nek. Apu­ka.

KÓRUS: Ho­hó, ho­hó, ho­hó!

      Hohóóó…

DR. BERG: Rend­ben van, rend­ben. Le­á­nyom. Ki­irat­ko­zik a csa­lád­ból, úgy gon­dol­ja? Azt ja­vas­lom, vár­juk ki a vé­gét. A hely­zet, pusz­tán jo­gi­lag, va­ló­ban egy­sze­rű. Nem tör­tént pa­nasz. Azon­ban az áru­ház ar­cu­la­tát és ezen ke­resz­tül az egész cé­get sú­lyos kár ér­te. Igen sú­lyos kár. Ezen, gon­do­lom, nincs vi­ta. Záprel úr!

ZÁPREL: Igen­is, Dr. Berg!

DR. BERG: Záprel úr, itt rö­vi­den ki kell tér­nünk egy lát­szó­lag ap­ró mu­lasz­tás­ra, ami mind­azo­nál­tal nagy súly­ra tett szert eb­ben a tör­té­net­ben. A kol­lé­ga­nő ta­valy ős­­szel el­vég­zett egy ki­sebb szá­mí­tó­gé­pes lo­gisz­ti­kai fej­lesz­tést, és nem kap­ta meg az elő­ze­tes meg­egye­zés so­rán le­fek­te­tett ös­­sze­get, pon­to­sab­ban nem a tel­jes ös­­sze­get kap­ta meg.

ZÁPREL: A tel­jes igaz­ság­hoz hoz­zá­tar­to­zik…

DR. BERG: (nem en­ge­di szó­hoz jut­ni Záprelt) Har­minc­ezer fo­rint­ról van szó, ami per­sze nem egy ka­taszt­ro­fá­lis ös­­szeg. Nem ka­taszt­ro­fá­lis összeg, Záprel úr. De ál­ta­lá­ban a kis mu­lasz­tá­sok ve­zet­nek be­lát­ha­tat­lan kö­vet­kez­mé­nyek­hez. Az ici­pi­ci mu­lasz­tá­sok, Záprel úr. És ez­zel egy ve­ze­tő po­zí­ci­ó­ban lé­vő mun­ka­társ­nak tisz­tá­ban kell len­nie.

ZÁPREL: Dr. Berg, ké­rem, az az igazság….

DR. BERG: Az elő­állt hely­zet rossz mun­ka­he­lyi han­gu­la­tot te­rem­tett, ami kis hí­ján ka­taszt­ró­fá­hoz ve­ze­tett. Eh­hez tár­sul­nak még a bel­ső mi­nő­ség­el­len­őr­zés so­ro­za­tos mu­lasz­tá­sai, ami per­sze kül­ső vizs­gá­la­to­kat ered­mé­nyez.

ZÁPREL: De ké­rem, Dr. Berg. Az igaz­ság…

DR. BERG: (fel­csat­tan) Záprel úr, ké­rem! Nem fe­jez­tem be. És kö­nyör­göm, tel­jes szí­vem­ből kö­nyör­göm, hogy ne kí­noz­zon töb­bet ez­zel az igazságozgatással… Nem ér­de­kel az igaz­ság. A té­nyek ér­de­kel­nek. Záprel úr, ön foly­ton csak sza­lad a dol­gok után. A dol­gok pe­dig mint­ha sza­lad­ná­nak ön elől. Ön fo­gócs­kát ját­szik ön­ma­gá­val, ba­rá­tom. Ezt a ma­lőrt, ezt a parizerbotrányt is alig tud­tam hely­re­hoz­ni! Sze­ren­csé­re vé­gül si­ke­rült ren­dez­nem az ügyet Masavári úr­ral… De ez most mind­egy is. Záprel úr, meg­íté­lé­sünk sze­rint en­nek az egy­ség­nek a ve­ze­té­se arány­ta­lan te­her­té­telt je­lent az ön szá­má­ra. Mind­amel­lett az itt el­töl­tött évek so­rán el­vég­zett mun­ká­ját sem kí­ván­juk alá­be­csül­ni, és ép­pen ezért, mint­egy gesz­tus­kép­pen fel­aján­lunk az ön szá­má­ra egy új po­zí­ci­ót. Né­mi­leg sze­ré­nyebb po­zí­ci­ót per­sze, és nyil­ván­va­ló­an egy má­sik üzem­egy­sé­günk­ben – er­ről az aján­lat­ról majd zá­ros ha­tár­időn be­lül ér­te­sí­te­ni fog­juk. Zá­ros ha­tár­időn be­lül.

KÓRUS: Ho­hó, ho­hó –

      az el­ső fej

      por­ba hull!

      Gu­rul, gu­rul,

      gu­rul!

HELÉN: Jaj, a To­tya sze­gény… A ke­ze hogy re­meg.

SZERÉN: Ren­des tag volt a To­tya. Jó gye­rek.

HAUSER: Por­ba hull, mert por­ból vé­te­tett.

KÓRUS: Gu­rul, gu­rul –

      ho­hó, ho­hó!!!

      Vár reá egy is­me­ret­len

      po­zí­ció!!!

DR. BERG: Igen, Záprel úr…?

ZÁPREL: Ööö… Dr. Berg…

DR. BERG: El­né­zést. Azt hit­tem, hogy hoz­zá akar fűz­ni va­la­mit. Ami az áru­ház ve­ze­té­sét il­le­ti, az üz­let­ve­ze­tői te­en­dők el­vég­zé­sé­re, amíg vég­le­ges dön­tés nem szü­le­tik, ide­ig­le­nes jel­leg­gel Szász Irén kol­lé­ga­nőt kér­nénk föl. Irén­ke, tu­dom, hogy ez vá­rat­la­nul jön, és amo­lyan be­vál­la­lós fel­adat vol­na, de hát jó ér­te­lem­ben be­vál­la­lós. Ér­de­kel­né, ha…?

IRÉN: (egy ütem­nyi hall­ga­tás után, ke­se­rű­en) Per­sze, Dr. Berg. Ha úgy gon­dol­ja, öröm­mel se­gí­tek, ami tő­lem te­lik.

DR. BERG: Kö­szö­nöm, kö­szö­nöm.

ZÁPREL: Ó, menny­bé­li­ek! Szét­megy a

fe­jem!

El­né­zést, ké­rem… Egy asz­pi­rin, ha vol­na?

      (kör­be­néz, sen­ki nem moz­dul)

      Egy asz­pi­rint, egy ár­va asz­pi­rint…

      Ko­po­nyám ezer szi­lánk­ra re­ped!

      Sze­mem két iz­zó, tűz­for­ró go­lyó,

      Ki­esik, ki­pat­tan, és gu­rul, gu­rul –

      Más lesz a lát­vány, a vi­lág ezer

      Ap­ró da­rab­ra: mo­za­ik­ká rob­ban,

      Jön­nek, sor­jáz­nak, pat­tog­nak a

ké­pek!

      A föld sú­lya! A gra­vi­tá­ció!

      A föld sú­lya húz­za ár­va sze­me­im.

      Csak ál­lok itt, és néz­he­tek ve­lük –

      Néz­he­tem ezt az el­ba­szott vi­lá­got

      Er­re, vagy ar­ra… Jaj, min­den­fe­lé!

      Egy asz­pi­rint, jaj, egy ár­va

asz­pi­rint…

(ma­gá­ba om­lik, le­gug­gol, a to­váb­bi­ak­ban – a meg­szó­la­lá­sa­it le­szá­mít­va – ka­ta­tón mó­don, né­mán haj­la­do­zik)

 

HELÉN: Ha vol­na ná­lam most egy

asz­pi­rin,

      Én nem szar­nák be. Ad­nék a

To­tyá­nak.

SZERÉN: Ja­ja. Nem vi­tás. Be­vál­lal­nám

én is.

      Nem ér­de­kel­ne, mit szól hoz­zá bár­ki.

HAUSER: Hát per­sze. Én is dob­nék egy

dra­zsét.

      De jó, hogy nincs ná­lam,

basszameg…

DR. BERG: Rend­ben, ez­zel meg­vol­nánk. A vi­ta tár­gyát ké­pe­ző har­minc­ezer fo­rin­tot, te­kin­tet­tel a szó­be­li meg­ál­la­po­dás kö­te­le­ző ér­vé­nyé­re, ter­mé­sze­te­sen meg­té­rít­jük a kol­lé­ga­nő­nek. Amint el­ké­szül a ki­egé­szí­tő szer­ző­dés, utal­juk a pénzt a fo­lyó­szám­lá­já­ra. Ez­zel a gesz­tus­sal a ré­szünk­ről le­zárt­nak te­kint­jük ezt az ügyet. A kis­as­­szony óhajt va­la­mit hoz­zá­fűz­ni?

KISGÖMBÖC: Hogy én?

DR. BERG: Ki más?

KISGÖMBÖC: Na ja. Hát, Dr. Berg, nem tu­dom, most mit kell mond­jak.

DR. BERG: Fö­lös­le­ges meg­kö­szön­nie. Csak tet­tük a dol­gun­kat.

KISGÖMBÖC: Én is úgy gon­do­lom. Ak­kor hát nem is óhaj­tok hoz­zá­fűz­ni sem­mit.

DR. BERG: Az igaz­ság­nak nem kell ga­zsu­lál­ni – így gon­dol­ja, nyil­ván. Rend­ben van ez így. Én nem va­gyok sér­tő­dé­keny faj­ta, és a töm­jé­ne­zés­re sem tar­tok igényt.

KÓRUS: Ho­hó, ho­hó!!!

      Nem tart igényt

      Töm­jé­ne­zés­re –

      A nagy­ság je­lét

      Ve­gyé­tek ész­re!

      Ho­hó, ho­hó!!!

DR. BERG: Vi­szont ami, nos… Ami a má­sik ügyet il­le­ti, azt saj­nos nem te­kint­het­jük le­zárt­nak. Amen­­nyi­ben fönn­tart­ja a pa­naszt, ér­ke­zik majd va­la­ki más Masavári úr he­lyett – más vi­szo­nyo­kat fog ta­pasz­tal­ni, lát­ni fog­ja, hogy ren­de­ző­dött a hely­zet, ész­lel­he­tő­vé vá­lik a bel­ső kor­rek­ci­ós me­cha­niz­mu­sok mű­kö­dé­se, még­is: még­is ott lesz egy
ki­vizs­gá­lás­ra vá­ró eset. Meg­kér­dez­he­tem, hogy mi­ért óhajt­ja fönn­tar­ta­ni a pa­na­szát?

KISGÖMBÖC: Mi­ért ne tar­ta­nám fönn? Jog­sze­rű pa­nasz. Bü­dös volt a hús. És az áru­ház­tól… a To­tyá­tól nem kap­tam írás­be­li vá­laszt, pe­dig az elő­írá­sok sze­rint a kö­te­les­sé­ge lett vol­na vá­la­szol­ni. Így hát az egész pakk a fo­gyasz­tó­vé­de­lem­hez ke­rült.

DR. BERG: Záprel úr nem állt a hely­zet ma­gas­la­tán, ezt tény­ként szö­gez­het­jük le. És mind­ez kö­vet­kez­mé­nyek­kel is járt, hi­szen épp most von­tuk le a kon­zek­ven­ci­á­kat. Va­ló­ban oly­an­­nyi­ra el­kés­tünk vol­na ez­zel a… ez­zel a bo­csá­nat­ké­rés­sel?

KISGÖMBÖC: El, Dr. Berg. Azt sze­ret­ném, ha vé­gig­ha­lad­na az ügy a sa­ját pá­lyá­ján, jog sze­rint. Nem aka­rom, hogy fél­re­ért­sen. Nem aka­rok én bos­­szút áll­ni sen­kin. Sem­min. Csak más­hogy sze­ret­ném lát­ni a vi­lá­got. Nem úgy ér­tem, mint­ha vál­toz­tat­hat­nék raj­ta. Ezt nem hi­szem. Ezen már túl va­gyok. In­kább ab­ban az ér­te­lem­ben, hogy én ma­gam sze­ret­nék más­kép­pen rá­te­kin­te­ni. És eb­be nem fér­nek be­le az ap­ró kis komp­ro­mis­­szu­mok.

DR. BERG: Te­hát, ha jól ér­tem, már a ve­ze­tő­ség bo­csá­nat­ké­ré­se sem vál­toz­tat­na az ál­lás­pont­ján.

KISGÖMBÖC: Jól ér­ti, Dr. Berg. Saj­ná­lom.

DR. BERG: Sem az, ha az ön ma­ga­tar­tá­sát il­lo­já­lis­nak te­kin­te­nénk, és eh­hez mér­ten jár­nánk el ön­nel szem­ben.

KISGÖMBÖC: Csak tes­sék. Én dön­töt­tem így.

DR. BERG: Nos, ami az il­le­ti, va­la­hol szá­mí­tot­tam er­re a vá­lasz­ra. És kész vol­tam a komp­ro­mis­­szum­ra is, a je­len­lé­vő kar­tár­sak a ta­núk rá.

KÓRUS: Lát­tunk, hal­lot­tunk min­dent,

Dr. Berg!

Lát­tunk min­dent

és min­den egyes szó­nak

fül­ta­núi vol­tunk –

Dr. Berg!

 

Záprel meg­gyö­tört, ha­mis han­gon, egy ütem­mel le­csúsz­va kö­ve­ti a kó­rust, így az ő le­ma­ra­dó „Dr, Berg”-je kü­lön cseng ki a szö­veg vé­gén.

 

DR. BERG: Nos, te­hát. Úgy vet­tem ész­re, hogy eb­ben a nagy ün­ne­pi nyüzs­gés­ben – em­be­ri­leg egyéb­ként tö­ké­le­te­sen ért­he­tő mó­don, mind­azo­n-ál­tal szak­ma­i­lag rop­pant mód (rop­pant mód!) ki­fo­gá­sol­ha­tó­an – el­ke­rül­ték a fi­gyel­mü­ket cé­günk bi­zo­nyos bel­ső ren­del­ke­zé­sei. Amint azt a de­cem­ber 15-én kelt bel­ső kör­le­vél ren­del­ke­ző mel­lék­le­té­nek 16. pont­ja köz­li, ja­nu­ár el­se­jé­től bi­zo­nyos ter­mé­kek – mint pél­dá­ul a tu­bu­sos tatárbifsztek, a ka­kukk­fü­ves nyelv­pás­té­tom vagy ép­pen az elő­re sze­le­telt pá­ri­zsi! – a hen­tes­áru-rész­leg­től át­ke­rül­tek a hi­deg­kony­hai ké­szít­mé­nyek rész­le­gé­hez.

KÓRUS: Ho­hó, ho­hó, ho­hó!

      Hohóóó….

ZÁPREL: (el­csúsz­tat­va, ha­mi­san) Hohóóó…

SZERÉN: Aj­jaj…

DR. BERG: (menny­dö­rög­ve) A hi­deg­kony­hai ké­szít­mé­nyek rész­leg­fe­le­lő­se pe­dig ma­gács­ka volt, Kis­göm­böc! – ne­vez­he­tem így? min­den­ki ar­ra biz­ta­tott, hogy bát­ran szó­lít­sam így, mond­ván, más meg­szó­lí­tás­ra nem is igen hall­gat – ugye, nem bán­ja? Kis­göm­böc!!! A sa­ját pa­na­sza nyo­mán el­vég­zett bel­ső vizs­gá­la­tom az ön sze­mé­lyi fe­le­lős­sé­gét ál­la­pí­tot­ta meg!

 

A Hen­te­sek meg­ra­gad­ják Kis­göm­bö­cöt.

 

HELÉN: Gu­rult, gu­rult a kis­göm­böc…

SZERÉN: Gu­rult, gu­rult vé­gig a fő­ut­cán sze­gény…

HAUSER: Azu­tán potty – totty…

DR. BERG: A kol­lek­tív szer­ző­dés ta­va­lyi ki­egé­szí­té­sé­nek hár­mas szá­mú mel­lék­le­te, an­nak is a 37. pont­ja ér­tel­mé­ben az a mun­ka­társ, aki nem csu­pán hoz­zá nem ér­tés, gon­dat­lan­ság mi­att okoz kárt, vagy fo­gal­maz­zunk úgy: vá­lik áru­ló­já­vá a cé­günk nagy csa­lád­já­nak – aki te­hát nem pusz­tán meg­ta­gad­ja, ha­nem szem­be­száll ve­le…

KISGÖMBÖC: De Dr. Berg… Er­ről itt tény­leg sen­ki nem tu­dott!

DR. BERG: Nem men­tő kö­rül­mény, hogy nem is­mer­te a ha­tá­lyos jo­gi ren­del­ke­zé­se­ket. Jog­sze­rű­ség­ről be­szélt, nemdebár? Lám, ön a fe­le­lő­se mind­an­nak, ami­re az ön sa­ját ne­vet­sé­ges ágá­lá­sa irá­nyul! Ezt ír­ja a kol­lek­tív szer­ző­dés, szó sze­rint: (har­sog­va ol­vas) „A hár­mas szá­mú mel­lék­let 37. pont­ja ér­tel­mé­ben az áru­ló­nak ha­la­dék nél­kül vé­re vé­tes­sék, míg csak a lé­lek el nem száll be­lő­le, hú­sa pe­dig tér­jen vis­­sza a hú­sok kö­zé, az örök kör­me­net­be! Le­gyen ez ta­nul­ság min­den­ki szá­má­ra, le­gyen ez ta­nul­ság és le­gyen el­ret­ten­tő pél­da!”

ZÁPREL: Hú­sa tér­jen vis­­sza a hús kö­zé!

KISGÖMBÖC: Dr. Berg! Mi­fé­le hü­lye já­ték ez?

 

A Hen­te­sek von­szol­ni kez­dik, Kis­göm­böc el­len­áll.

 

DR. BERG: Já­ték a be­tűk­kel, ked­ve­sem.

IRÉN: Dr. Berg… Ez most va­ló­ban így lesz? (Dr. Berg vál­lat von, szét­tár­ja a ke­zét) És ha vis­­sza­von­ná? Göm­böc!

ZÁPREL: (esze­lő­sen vi­hog) Más­képp sze­ret­ne a vi­lág­ra te­kin­te­ni…! Én már más­képp te­kin­tek, ne­kem fáj a fe­jem, ne­kem pat­tog a sze­mem min­den­fe­lé! Most majd ő is más­képp fog! Most majd ő is…! (ne­vet, az­tán is­mét ma­gá­ba zu­han)

KISGÖMBÖC: Eres­­sze­nek el! Vár­ja­tok! Vár­ja­tok már!

DR. BERG: (int a Hen­te­sek­nek, azok meg­áll­nak) Nos, hall­ga­tom.

IRÉN: Göm­böc…

 

Csönd. Kis­göm­böc vé­gig­néz a je­len­lé­vő­kön.

 

KISGÖMBÖC: Tud­já­tok mit? Nagy egy szar­rá­gók vagy­tok mind­ahá­nyan. Hány­ni tud­nék tő­le­tek.

 

 

22.

 

Dr. Berg int, a Hen­te­sek to­vább­ve­ze­tik Kis­göm­bö­cöt, ő pe­dig már nem sze­gül el­len. Be­csa­tol­ják a deus ex machina-gépbe, ők is fel­ka­pasz­kod­nak, és na­gyon las­san mind­an­­nyi­an a ma­gas­ba emel­ked­nek. In­nen­től fog­va a kó­rus fo­lya­ma­to­san züm­mög:

 

KÓRUS: (fo­lya­ma­to­san min­den­ki, aki­nek a to­váb­bi­ak­ban nincs szö­ve­ge)

Dam-dam-dam-dam, évoé!

Dam-dam-dam-dam, évoé!

Dam-dam-dam-dam, évoé!

Dam-dam-dam-dam, évoé!

DR. BERG: (utá­nuk ki­ált) A harminc-ezret… Rö­vi­de­sen utal­juk!

SZERÉN: Hús a hús­hoz… Vér a vér­hez…

HELÉN: A Hen­te­sek… Fúj, én ezt nem né­zem in­kább! (el­ta­kar­ja a sze­mét)

 

A gé­pe­ze­ten ülők el­tűn­nek szem elől, min­den­ki föl­fe­lé bá­mul utá­nuk.

 

HAUSER: Nem fog so­ká­ig tar­ta­ni ne­ki.

IRÉN: Göm­böc. Ó, a ro­hadt élet­be.

HELÉN: (még min­dig el­ta­kart szem­mel) Mi tör­té­nik?

SZERÉN: A Göm­bö­cöt… Meg­foszt­ják a ru­há­i­tól.

HAUSER: Nem is néz ki olyan ros­­szul.

IRÉN: Jós­ka, bazmeg!

 

He­lén föl­ku­kucs­kál, és ijed­ten új­ra el­ta­kar­ja a sze­mét.

 

SZERÉN: Vé­rét ve­szik. El­len­áll. (csönd) Már nem áll el­len.

HAUSER: Tisz­ta mun­ka. Gyors, ügyes, pon­tos.

 

He­lén el­ta­kart szem­mel sír­ni kezd.

 

SZERÉN: Meg­nyit­ják a hú­sát. Jaj, is­te­nem. Mi­lyen gyor­san megy az egész.

IRÉN: A ro­hadt élet­be. Min­dent a szer­ző­dés sze­rint…

 

A szí­nen ál­lók ál­ló­kép­pé me­re­ved­nek, a kó­rus züm­mö­gé­se foly­ta­tó­dik. A Pénz­tá­ros­nők a kö­zön­ség fe­lé for­dul­nak.

 

VALI: Gu­rult, gu­rult a kis­göm­böc, vé­gig a fa­lu fő­ut­cá­ján. Egy­szer csak, hogy-hogy nem, hát szem­be­jött a ha­ran­go­zó. No­sza, egy pil­la­nat nem sok, an­­nyi sem kel­lett ne­ki, a kis­göm­böc hamm, be­kap­ta sze­gényt!

JULI: Szem­be­jött a plé­bá­nos úr, hamm, be­kap­ta! Szem­be­jött a tör­vény­szol­ga – hamm! Szem­be­jött a ja­vas­asz­­szony, a pék­mes­ter, a le­vél­ki­hor­dó…

ILDIKÓ: Hamm-hamm-hamm-hamm-hamm!

VALI: Min­den­kit, aki­vel csak út­ja so­rán szem­be­ta­lál­ko­zott, be­ka­pott vá­lo­ga­tás nél­kül. Ha­tal­mas­ra nőtt a göm­böc, ha­tal­mas­ra da­gadt, és egy­re csak gu­rult, gu­rult…!

JULI: Gu­rult, gu­rult a kis­göm­böc, míg­nem szem­be­ta­lál­ta ma­gát a vi­téz ob­si­tos­sal.

ILDIKÓ: Míg­nem szem­be nem ta­lál­ta ma­gát olyas­va­la­ki­vel, aki­nek volt fegy­ve­re, és hasz­nál­ni is tud­ta azt.

 

A szí­nen ál­lók foly­tat­ják a je­le­ne­tet.

 

HAUSER: Mond­juk, én bír­tam. Nem volt rossz arc a Göm­böc. Ki­csit tüs­kés volt a mo­do­ra, de ha meg­szok­tad, ak­kor már le­he­tett ke­zel­ni.

SZERÉN: Ó, ezt… Ezt most ne nézd, He­lén…

HAUSER: So­se volt ba­gó­ja. Min­dig lej­mol­ta a ci­git. De azért nem ha­ra­gu­dott ko­mo­lyan sen­ki rá. Nem? Meg­szok­tuk. Így szok­tuk meg.

IRÉN: Dol­goz­ni, azt tu­dott, ha már ar­ról volt szó. Oda­bö­kött min­den­ki­nek, ha kel­lett, ha nem, de ér­tet­te a dol­gát, ezt alá­írom.

HELÉN: Néz­he­tek már?

SZERÉN: Még ne. (Irén­hez) Amúgy volt egy hu­mo­ra. Nem? Ahogy szí­vat­ni bír­ta a To­tyát. (ne­vet) Az a hü­lye meg so­se tud­ta, hogy most tény­leg szí­vat­ja-e, vagy nem…

IRÉN: Jajaja. Min­dig el­ment a ha­tá­rig, az­tán on­nan meg vis­­sza­tán­colt. De egy­más után több­ször is, egé­szen ad­dig, amíg már min­den­ki­nek nyil­ván­va­ló volt – csak per­sze an­nak a sze­ren­csét­len­nek nem!

HAUSER: A fe­ne tud­ja ezt az egé­szet. Nem volt iga­za, per­sze. Meg hát alá­ír­ta a pa­pírt ő is, mint mind­any­­nyi­an. De azért ah­hoz már na­gyon ko­moly do­log­nak kell tör­tén­nie, hogy ezt a ren­del­ke­zést elő­ve­gyék. Ez azért nincs ok nél­kül. Nem-e?

IRÉN: Per­sze. Ma­gá­nak kö­szön­he­ti. Di­rekt ki­húz­ta a gyu­fát. De azért va­la­hogy hi­á­nyoz­ni fog.

SZERÉN: Ja, egy da­ra­big egész biz­tos. Er­re le­ten­ném a nagy­es­küt.

HELÉN: Néz­he­tek már?

HAUSER: Most jön ki a csö­vön. Ke­ve­rik. Fű­sze­re­zik.

HELÉN: Fúj, ak­kor még vá­rok.

SZERÉN: Fur­csa do­log ez a hi­ány­zás. Ki­csit olyan, mint­ha hi­bás­nak érez­néd ma­gad.

HAUSER: Ugyan mi­ért? Mi­ben vol­nál te a hi­bás?

SZERÉN: Nem azt mond­tam, hogy az va­gyok, ha­nem hogy olyan. Hogy mint­ha te vol­nál a hi­bás, mint­ha te csi­nál­tál vol­na va­la­mi ros­­szat, és azért len­ne a bün­te­tés, hogy hi­ány­zik va­la­mi, vagy va­la­ki. És ez nem egész­sé­ges sze­rin­tem. Nem kar-mikus, vagy mittudomén.

IRÉN: Azt hi­szem, ér­tem, mi­re gon­dolsz. De nem olyan ez, mint­ha ma­ga­dat bün­tet­néd ami­att, hogy…?

HAUSER: (köz­be­vág) Ez az! Ez igen! De cu­ki kis ru­dacs­kák!

IRÉN: Hauser…!

HELÉN: Már néz­he­tek?

SZERÉN: Néz­zél. (Irén­hez) Ja, le­het, hogy van ben­ne egy ilyen lel­ki izé. De hát tud­ja a fe­ne.

HELÉN: (fel­néz) Asztakurva!!!

 

Mind­an­­nyi­an el­né­mul­nak, fel­te­kin­te­nek, a kó­rus züm­mö­gés fel­erő­sö­dik. A deus ex machina-gépezet alá­eresz­ke­dik, raj­ta há­rom ha­tal­mas sza­tyor az áru­ház emb­lé­má­já­val, mind­egyik­ben nagy adag pa­ri­zer. A kó­rus el­hal­kul, majd el­hall­gat.

 

HAUSER: Se­gít­sek, dok­tor úr?

DR. BERG: Kö­szö­nöm, kol­lé­gák. Nos, azt hi­szem, min­dent meg­be­szél­tünk. En­­nyi volt má­ra, kö­szö­nöm a rész­vé­telt. Szép na­pot, kel­le­mes pi­he­nést mind­an­­nyi­uk­nak.

HAUSER: Vi­szont­lá­tás­ra, Dr. Berg!

 

 

23.

 

Min­den­ki el­in­dul ki­fe­lé, csak Záprel ma­rad a he­lyén, gug­gol, elő­re-hát­ra haj­la­doz­va, il­let­ve a Pénz­tá­ros­nők és Ci­gány.

 

DR. BERG: Irén, ha sza­bad­na még egy pil­la­nat­ra!

IRÉN: Igen, Dr. Berg?

DR. BERG: (meg­vár­ja, amíg min­den­ki tá­vo­zik; Záprelre pil­lant, de úgy dönt, hogy nem fog­lal­ko­zik ve­le) Ez a… Ez a meg­bí­za­tás…

IRÉN: Igen, Dr. Berg.

DR. BERG: Mik­lós. Ké­rem.

IRÉN: Igen?

DR. BERG: Egy­szó­val, mint em­lí­tet­tem, ez a meg­bí­za­tás ide­ig­le­nes. De fi­gye­lem­mel fog­juk kí­sér­ni a mun­ká­ját, és akár ál­lan­dó­sul­hat is. Csak azért szól­tam, Irén, hogy tud­ja: nem pusz­tán tűz­ol­tás­ról van szó, akár hos­­szabb tá­von is szá­mol­ha­tunk ma­gá­val eb­ben a po­zí­ci­ó­ban. Eh­hez tart­sa ma­gát.

IRÉN: Ér­tem. És kö­szö­nöm, Dr. Berg.

DR. BERG: Hát… Rend­ben. Na­gyon örül­tem, Irén. Al­ka­lo­mad­tán meg­be­szél­het­jük a ta­pasz­ta­la­ta­it, amint el­te­lik az el­ső, ne­he­zebb idő­szak. Nem lesz könnyű, fi­gyel­mez­te­tem. A leg­fris­sebb je­len­té­sek sze­rint a fo­gyasz­tói bi­za­lom már ne­gye­dik hó­nap­ja fo­lya­ma­to­san csök­ken. Ne­gye­dik hó­nap­ja! Nem aka­rom a rész­le­tek­kel un­tat­ni – Irén… Az elő­re­mu­ta­tó bi­zal­mi in­dex de­cem­ber­re 3,2 pont­ra esett a no­vem­be­ri 3,4 pont­ról. A de­cem­be­ri át­fo­gó mu­ta­tó alindexei kö­zül a jö­ve­del­mi vá­ra­ko­zá­sok almutatója 12,5 pont­ra esett 15 pont­ról, míg a gaz­da­sá­gi vá­ra­ko­zá­so­ké 1,5 pont­ra a no­vem­be­ri 1,7-ről… (el­hall­gat) Úgy­hogy ha bár­mi­kor ta­nács­ra vagy se­gít­ség­re vol­na szük­sé­ge, tud­ja, hol ke­res­sen.

IRÉN: (fá­radt mo­soly) Igen. És kö­szö­nöm… Mik­lós.

DR. BERG: (bic­cent) Irén. Ak­kor hát a leg­job­ba­kat. (be­vac­ko­ló­dik a deus ex machina-szerkezetbe a há­rom ha­tal­mas sza­tyor­ral) Nem a leg­prak­ti­ku­sabb… (ne­vet) Az ör­dög­be is. Há­ti­zsá­kot még­sem kér­he­tek. Per­sze, gon­dol­tam vol­na meg, mi­e­lőtt olyan szi­go­rú vol­tam, nem igaz? Ha­ha­ha! Hát a leg­job­ba­kat, Irén! Na­gyon örül­tem! Je­lent­ke­zem még.

IRÉN: A vi­szont­lá­tás­ra, Dr. Berg.

 

A ma­si­na las­san, nyi­ko­rog­va föl­emel­ke­dik, és Dr. Berg el­tű­nik a szín­ről. Irén a föl­dön ku­por­gó Záprelre pil­lant, hos­­szan né­zi, mint­ha mon­da­ni akar­na va­la­mit, az­tán meg­gon­dol­ja ma­gát, és ki­megy.

 

 

24.

 

A Pénz­tá­ros­nők, Ci­gány. Ül­nek. Hát­rébb a föl­dön ku­por­gó Záprel.

 

VALI: Nos, rend­ben. Vé­ge. Mit lát­tál, Ci­gány?

CIGÁNY: Mit lát­tam vol­na. (csönd) Min­dent lát­tam. Vé­gig­néz­tem min­dent. És nem tet­szett, amit lát­tam.

JULI: Tud­juk, tud­juk. Nem tud­tál se­gí­te­ni. Ta­ná­cso­kat ad­tál, de fö­lös­le­ge­sen. Ezt is­mer­jük már.

CIGÁNY: Na per­sze. Mert­hogy nem is le­he­tett vol­na. Nincs se­gít­ség. Mert nem raj­tunk áll. Fi­zi­ka. Gra­vi­tá­ció. Én is tu­dom, mit akar­tok mon­da­ni.

ILDIKÓ: Az­tán, lám, még­sem ért­jük egy­mást.

VALI: Úgy lát­szik, még­sem is­me­red a me­se vé­gét. Tu­dod, ho­gyan vég­zett az az ob­si­tos ka­to­na a kis­göm­böc­cel?

CIGÁNY: En­ged­te ma­gát be­kap­ni, nem? Az­tán be­lül­ről ki­szúr­ta, és durr.

JULI: De­hogy en­ged­te ma­gát. An­nak mi ér­tel­me lett vol­na? Kar­dot rán­tott a bá­tor ka­to­na.

ILDIKÓ: Ta­láld ki a me­se vé­gét, Ci­gány.

CIGÁNY: Nem tu­dom. Nem tu­dom ki­ta­lál­ni. Fá­radt va­gyok hoz­zá.

VALI: A göm­böc, amely ek­kor­ra már ha­tal­mas­sá da­gadt, rá­gu­rult az ob­si­tos ka­to­ná­ra. Az pe­dig ki­nyúj­tot­ta a kard­ját…

JULI: Ki­nyúj­tot­ta a kard­ját, és a kis­göm­böc pon­to­san be­lé­ro­hant. Vé­ge lett egy pil­la­nat alatt.

ILDIKÓ: Ahogy per­sze az ob­si­tos­nak is. A gra­vi­tá­ció ol­dot­ta meg a kér­dést. Ami mi­att az egész moz­gás­ba jött. A ne­héz­ke­dés. A föld sú­lya.

CIGÁNY: Na per­sze. A né­pek meg, gon­do­lom, elő­búj­tak a kis­göm­böc­ből, és hő­si em­lék­mű­vet emel­tek az ob­si­tos ka­to­ná­nak a fa­lu fő­te­rén…

VALI: A mus­kát­lis park­ban, ahogy azt szo­kás? A köz­ség­há­zá­val és a já­rá­si könyv­tár­ral szem­ben? An­­nyi­ra azért nem volt fon­tos ő. Bár, ki tud­ja. (vál­lat von) Le­het.

JULI: És per­sze bol­do­gan él­tek, amíg meg nem hal­tak. Ahogy azt szo­kás.

ILDIKÓ: Most ért­jük egy­mást, vagy nem? Ci­gány.

 

A Pénz­tá­ros­nők né­mán, mo­so­lyog­va föl­áll­nak, ki­vo­nul­nak. Ci­gány rá­gyújt, az­tán oda­sé­tál a né­mán haj­la­do­zó Záprelhez, és időn­ként egy-egy slukk ere­jé­ig a szá­já­ba ad­ja a ci­ga­ret­tát. Va­la­hol egy egér nyüszög a ra­gacs­csap­dá­ban.

 

 

– VÉ­GE –