Szőke lány: (…) Hát a forradalom

nem az emberért van?

Tevékeny: (…) Jegyezze fel: a forradalom

legfőbb akadálya az ember.¹

 

 

Ör­kény Ist­ván írói pá­lyá­ján a for­ra­da­lom, an­nak jel­le­ge, mi­ben­lé­te, sze­rep­lő­i­nek ma­ga­tar­tá­sa több­ször vis­­sza­té­rő té­ma. Az élet­mű el­ső kor­sza­ká­ból ki­emel­ke­dő 1941-es Ten­ger­tánc-kö­tet cím­adó no­vel­lá­ja ere­de­ti­leg For­ra­da­lom cím­mel je­lent meg 1937-ben, a pá­lyát le­zá­ró For­ga­tó­könyv cí­mű drá­má­ja 1979-ből pe­dig ugyan­csak köz­pon­ti he­lyen fog­lal­ko­zik ez­zel a kér­dés­sel. Nyil­ván­va­ló per­sze, hogy a bo­lon­dok­há­zá­ból ki­sza­ba­du­ló ápol­tak ál­tal elő­idé­zett tö­meg­hisz­té­ria és tár­sa­dal­mi fel­for­du­lás, il­let­ve az 1956 ok­tó­be­ré­ben ut­cá­ra vo­nu­ló tün­te­tők és a dik­ta­tú­ra el­len fegy­ve­res har­cot ví­vó pol­gá­rok for­ra­dal­ma nem ugyan­azt a hely­ze­tet ír­ja le. E két, for­ra­dal­mat tárgy­ba ve­vő mű kö­zött – me­lye­ket né­mi túl­zás­sal a bő négy év­ti­zed­nyi élet­mű­vet ke­re­te­ző al­ko­tá­sok­nak is ne­vez­he­tünk – Ör­kény több íz­ben is fog­lal­ko­zik ez­zel a kér­dés­sel. Az aláb­bi­ak­ban az élet­mű né­hány pél­dá­ján elem­zem, hogy mi­ként mu­tat­ja be és mi­lyen sa­já­tos­sá­gok­kal ír­ja le Ör­kény azo­kat a tár­sa­dal­mi ese­mé­nye­ket, ame­lye­ket vagy ő, vagy a min­den­ko­ri po­li­ti­kai ha­ta­lom for­ra­da­lom­nak ne­vez. Ezek a for­ra­da­lom­vál­to­za­tok igen kü­lön­bö­ző tár­sa­dal­mi-po­li­ti­kai fo­lya­ma­tok­ra, hely­ze­tek­re utal­nak. Bár a meg­ne­ve­zé­sük az élet­mű egyes al­ko­tá­sa­i­ban for­ra­da­lom, még­sem fog­lal­ha­tók be­le egy ál­ta­lá­nos for­ra­da­lom-de­fi­ní­ci­ó­ba. E he­lyett az ál­ta­lá­nos meg­ha­tá­ro­zás he­lyett lé­nye­ge­sebb an­nak vizs­gá­la­ta, hogy Ör­kény mi­lyen­nek mu­tat­ja be azo­kat a sze­rep­lő­ket, aki­ket az adott for­ra­da­lom ré­sze­se­i­nek, te­vő­le­ges részt­ve­vő­i­nek te­kint, és mi­lyen tár­sa­dal­mi-po­li­ti­kai fo­lya­ma­tok ese­té­ben, mi­fé­le ér­te­lem­ben hasz­nál­ja a for­ra­da­lom, for­ra­dal­már meg­ne­ve­zé­se­ket, akár a sze­rep­lők szem­szö­gé­ből, akár az el­be­szé­lő, a szer­ző né­ző­pont­já­ból.

      A Szép Szó 1937. jú­li­us-au­gusz­tu­si szá­má­ban je­lent meg Ör­kény Ist­ván For­ra­da­lom cí­mű no­vel­lá­ja. Ar­ról szól, hogy Bu­da­pes­ten a bo­lon­dok ki­sza­ba­dul­nak az el­me­gyógy­in­té­zet­ből, és át­ve­szik a ha­tal­mat. Az el­be­szé­lés – új cím­mel, át­dol­goz­va – Ör­kény el­ső önál­ló kö­te­té­nek, az 1941-ben meg­je­lent Ten­ger­tánc­nak a cím­adó írá­sa lett. A cím meg­vál­toz­ta­tá­sá­val együtt Ör­kény a szö­ve­gen is mó­do­sí­tott, de a tör­té­net alap­szer­ke­ze­tét és alap­mo­tí­vu­ma­it nem vál­toz­tat­ta meg. A há­bo­rú alat­ti ki­adást kö­ve­tő­en az el­be­szé­lés 1967-ben, a Nász­utas­ok a légy­pa­pí­ron cí­mű pró­za­kö­te­té­ben egy újabb, har­ma­dik vál­to­zat­ban je­lent meg, és az 1971-ben, a négy­kö­te­tes Idő­rend­ben cí­mű gyűj­te­mény­ben kö­zölt szö­veg is né­hány pon­ton el­tér a ko­ráb­bi­ak­tól. Most azon­ban csak az írói pá­lya el­ső kor­sza­ká­ban ke­let­ke­zett két vál­to­za­tot érin­tem. Az el­be­szé­lés köz­vet­len ih­le­tő­je egy új­ság­hír volt, amely ar­ról szólt, hogy a Lipótmezőn lé­vő el­me­gyógy­in­té­zet­ből az egyik be­teg ve­ze­té­sé­vel ki­tör­tek az ápoltak.² Emel­lett a mű nyil­ván­va­ló­an kap­cso­ló­dik az 1930-as évek bel- és geo­po­li­ti­kai fo­lya­ma­ta­i­hoz, az elő­re­tö­rő fa­siz­mus és ná­ciz­mus ta­pasz­ta­la­tá­hoz, mint er­re az elem­zők rámutatnak.³

      A For­ra­da­lom cí­mű (el­ső) vál­to­zat nyi­tó­mon­da­tai ezek: „Ebéd­nél kez­dő­dött a do­log, ami­kor Olaj a kö­ves pad­ló­ra ej­tet­te a kést. A kés – kü­lö­nös­kép­pen – nem nye­lé­vel, ha­nem he­gyé­vel ütő­dött a kő­höz, el­nyúj­tott, hos­­szan pen­gő han­got adott, mint a ha­mis vagy csor­ba hangvilla”.⁴ A Ten­ger­tánc így in­dul: „Ebéd­nél kez­dő­dött a baj, ami­kor Olaj ke­zé­ből ki­esett a kés, és ki­vé­te­le­sen nem nye­lé­vel, ha­nem he­gyé­vel esett a kő­pad­ló­ra. El­nyúj­tott, hos­­szú ziz­ze­nést hal­la­tott, mint a csor­ba hangvilla…”.⁵ Az el­be­szé­lés kez­de­tén a he­gyé­vel a kő­pad­ló­ra hul­ló kés­pen­ge pen­dü­lé­se pil­lan­gó­ef­fek­tust in­dít el: a hang­ha­tás­ból előbb az ápo­lók el­le­ni lá­za­dás, majd ut­cá­ra vo­nu­lás, s vé­gül a ha­ta­lom át­vé­te­le kö­vet­ke­zik be. E fo­lya­mat so­rán a fel­lá­zadt el­me­be­te­gek­hez mind töb­ben csat­la­koz­nak a fő­vá­ros la­ko­sai kö­zül (ké­sőbb kül­föld­ről is). Kez­det­ben a já­ró­ke­lők, né­ze­lő­dők, csat­la­ko­zók kö­zül so­kan bi­zony­ta­la­nok ab­ban, hogy mi­nek is te­kint­sék ezt a mas­ka­rá­ba öl­tö­zött cso­por­tot, s hogy a tö­meg­ben ki ho­vá so­rol­ha­tó. Csak a Lipótmezőről sza­ba­dul­tak­ban nin­csen két­ség. „Ká­osz volt. Sen­ki se tud­ta, szom­széd­ja ho­vá tar­to­zik; csak ők tud­ták, csal­ha­tat­la­nul is­mer­ték föl egy­mást, mint a ku­tyák, szagról”.⁶ Zárt cso­port­ról van szó, mely­nek tag­jai éve­ket töl­töt­tek együtt (el­me­gyógy­in­té­zet­be zár­va), s akik eb­ben az új kö­zeg­ben és új szi­tu­á­ci­ó­ban ép­pen az ös­­sze­tar­to­zá­suk­kal, egy­más­ra utalt­sá­guk­kal tud­nak a spon­tá­nul ös­­sze­ve­rő­dő, egy­mást nem is­me­rő egye­dek­ből ál­ló tö­meg irá­nyí­tó­i­vá len­ni. A fel­for­du­lás hí­ré­re ugyan ki­vo­nul a rend­őr­ség, de a hat­vá­nyo­zód­va bő­vü­lő cső­dü­let le­fegy­ver­zi őket. Az esz­ka­lá­ció pe­dig meg­ál­lít­ha­tat­la­nul fo­ko­zó­dik, a tö­meg nőt­tön-nő. Ezt az ára­dást a For­ra­da­lom és a Ten­ger­tánc kö­zel azo­nos mó­don mu­tat­ja be, de az utób­bi sti­lá­ri­san pon­to­sab­ban és rend­szer­sze­rűb­ben ír­ja le a fo­lya­ma­tot. Elő­ször a kü­lön­fé­le el­me­kó­ros ala­kok csat­la­koz­nak az ese­mé­nyek­hez, majd „Jöt­tek a jár­da szé­lén já­rók és azok, akik pén­te­ken nem ül­nek vo­nat­ra. Akik alig vár­ják, hogy egy­szer a sze­mük lát­tá­ra kiugorjék va­la­ki az ab­la­kon, és akik szí­vü­kön vi­se­lik a ha­za sor­sát, de ütik-ve­rik a gye­re­ke­i­ket. Az­tán azok jöt­tek, aki­ket fél­re­tol­tak, le­köp­dös­tek, víz alá nyom­tak, ki­rö­hög­tek; és mind­járt őu­tá­nuk a jó­za­nok és egész­sé­ge­sek. Bá­na­tos zon­go­ra­han­go­lók jöt­tek, rúd­ra fű­zött kak­tu­szo­kat len­get­ve; sin­té­rek, örök­mé­cses­sel a ke­zük­ben, ri­deg lel­kü­le­tű bank­igaz­ga­tók, hár­fáz­va. Pe­tár­dák­kal jöt­tek a pár­tá­ban ma­radt pos­tás­kis­as­­szony­ok, el­jöt­tek a po­li­ti­ku­sok is, óri­á­si olaj­fest­mé­nye­ket hor­doz­va, me­lye­ken nyugvófélben a nap, s egy anya az ölé­ben rin­gat­ja gyer­me­két. Li­heg­ve jöt­tek, bor­zas fő­vel, ve­rej­ték­ben úsz­va; tol­ták, lök­ték, egy­más­ba pré­sel­ték egy­mást, mert min­den­ki at­tól félt, hogy lemarad”.⁷

      Az el­be­szé­lés két ko­rai vál­to­za­tá­ban két­szer for­dul elő a for­ra­da­lom szó, még­pe­dig a bo­lon­dok ha­ta­lom­át­vé­tel­ének meg­ne­ve­zé­se­ként. „Győ­zött a for­ra­da­lom” – ol­vas­ha­tó a kül­föl­di elv­ba­rát­ok­kal meg­erő­sí­tett tö­meg­meg­moz­du­lás kö­vet­kez­mé­nyé­ről. Majd rö­vid­del ez­után, az új rend el­ső vív­má­nyai kap­csán az áll, hogy „A for­ra­da­lom más­nap­ján min­den­ki ka­pott egy tu­bus vazelint…”⁸ (Az 1967-et kö­ve­tő ki­adá­sok­ban eze­ken a he­lye­ken a „győ­zött a fel­ke­lés”, il­let­ve „a győ­ze­lem más­nap­ján” ki­fe­je­zés sze­re­pel.) A tör­té­net vé­gén a győ­ze­lem har­ma­dik nap­já­ra az el­me­gyógy­in­té­zet­ből ki­tört ve­ze­tők nép­gyű­lést hir­det­nek a Sza­bad­ság tér­re. A For­ra­da­lom cí­mű vál­to­zat­nak az utol­só so­rai ezek: „Olaj elő­re­lé­pett és ök­lé­vel ön­tu­da­to­san a mell­véd­re csa­pott. Hir­te­len csönd lett, túl­fű­tött né­ma­ság. Egy hajlottkorú ár­va­szé­ki ül­nök a lel­ke­se­dés­től agy­vér­zést ka­pott és meg­halt. Hu­szon­nyol­can el­ájul­tak. Olaj hát­ra­szeg­te a fe­jét és bú­gó or­go­na­han­gon, egy­sze­rű és ke­re­set­len sza­vak­kal meg­szó­lalt: – Baj­vé­re­im, ki­fel­leg­zett. Most fujjuk fel ha­lot­ta­in­kat! Egy ál­la­po­tos as­­szony, ki túl­sá­go­san kö­zel állt az emel­vény­hez, a má­mor he­vé­ben ik­re­ket szült.”⁹ Ez a leg­el­ső vál­to­zat vé­ge. A Ten­ger­tánc zár­la­tá­ban ezt ol­vas­hat­juk: „Az úton fél­mil­lió em­ber állt sor­fa­lat, a té­ren há­rom­szá­zez­ren szo­rong­tak, és vár­ták Olajt, a fő­test­vért, amint ne­vez­ték, a mel­lék- és pót­test­vé­re­ket, az öcsö­ket és hú­go­kat s az egész ci­co­más pe­re­puty­­tyot.” Ami­kor a ve­zér meg­szó­lalt, „hang­já­nak hal­la­tá­ra a vi­rág­ágyak­ban el­ájul­tak az ár­vács­kák, és a Ba­zi­li­ka tor­nyá­ban meg­kon­dult a ha­rang. Csak en­­nyit mon­dott, zen­gő ör­mény nyel­ven: »Egyedem, begyedem, tengertánc!« Ez több, mint amen­­nyit em­ber el­vi­sel­ni ké­pes! A tö­meg üvöl­tött, üvölt­ve sírt, jaj­ga­tott, örült; a hang di­a­dal­ma­san szár­nyalt a té­ren át, s egy ár­va­szé­ki ül­nö­köt meg­ütött a gu­ta. Jaj be szép volt!”.¹⁰ (Ezen a be­fe­je­zé­sen Ör­kény a ké­sőb­bi ki­adá­sok­ban ugyan­csak mó­do­sí­tott.)

      A no­vel­la cí­mé­nek For­ra­da­lom­ról Ten­ger­tánc­ra tör­té­nő meg­vál­toz­ta­tá­sá­ról Ör­kény Ist­ván azt ír­ta, hogy az Jó­zsef At­ti­lá­nak, a Szép Szó ak­ko­ri egyik szer­kesz­tő­jé­nek a ja­vas­la­tá­ra tör­tént, aki sze­rint az el­be­szé­lés nem a for­ra­da­lom­ról, ha­nem a lá­za­dás­ról szól. A Jó­zsef At­ti­lá­val a no­vel­lá­ról foly­ta­tott vi­ta rész­le­te­it 1955-ben, az El­ső es­tém a „Ró­zsa­bo­kor­ban” cí­mű írá­sá­ban tet­te köz­zé, mely a Csil­lag má­ju­si szá­má­ban, a Jó­zsef At­ti­la em­lé­ke­ze­te cí­mű össze­ál­lí­tás­ban je­lent meg, a köl­tő szü­le­té­sé­nek öt­ve­ne­dik évfordulójára.¹¹ Jó­zsef At­ti­la évek­kel ko­ráb­ban, 1931-es Iro­da­lom és szo­ci­a­liz­mus cí­mű elő­adá­sá­nak szö­ve­gé­ben fej­ti ki egy ide kap­csol­ha­tó né­ze­tét. A vers­sel il­luszt­rált fel­ve­tés a kö­vet­ke­ző: ab­ban a vers­rész­let­ben, hogy „A tör­té­ne­lem le­ve­se / már emel­ge­ti a fe­dőt”, Jó­zsef At­ti­la sze­rint a „már” idő­ha­tá­ro­zó ré­vén „a tár­sa­dal­mi tar­ta­lom ha­tá­ro­zot­tá vá­lik, adott ko­run­kat és kort meg­elő­ző, sőt lét­re­ho­zó tör­té­nel­mi tár­sa­dal­mi fo­lya­ma­to­kat idé­zi, tar­tal­má­ba fog­ja és így a két sor mű­vé­szi­vé vá­lik. Nyil­ván­va­ló­an for­ra­dal­már szem­lé­le­té­ből fa­kad. El­len­for­ra­dal­mi­vá úgy te­het­jük, ha a »már« he­lyett az[t] mond­juk, hogy »még«.” Majd hoz­zá­te­szi, hogy a „Mű­vé­szi tar­ta­lom te­hát nem le­het tár­sa­dal­mi­lag ha­zug. Amit nem kell azért az­zal a bo­lond­ság­gal ös­­sze­ke­ver­ni, amely a mű­vész­től őszin­te­sé­get kí­ván. Hi­szen őszin­te és el­len­for­ra­dal­már le­het va­la­ki azért is, mert szel­le­mi­leg kor­lá­tolt és os­to­ba és még­sem al­kot­hat mű­vet, épp­úgy, mint a sű­rűn őszin­te né­ni­kék se alkotnak.”¹²

      Ami­kor Ör­kény Ist­ván a For­ra­da­lom cí­met ad­ja az el­be­szé­lé­sé­nek, ak­kor az iro­ni­kus cím­adás­sal azt a re­to­ri­kát is ne­vet­sé­ges­sé te­szi, ame­lyik for­ra­da­lom­nak ne­vez bár­mi­fé­le fel­for­du­lást. Az is­mér­vek a fel­szí­nen, a kül­ső­sé­gek­ben lát­szó­lag for­ra­dal­mi sa­já­tos­sá­gok­ra utal­nak: elad­dig el­nyo­mott, le­igá­zott em­be­rek lá­zad­nak fel sa­ját hely­ze­tük el­len – igaz, ezek itt pszi­cho­pa­ták és el­me­há­bo­ro­dot­tak, akik­nek a több­sé­gi tár­sa­da­lom­tól tör­té­nő el­szi­ge­te­lé­se nem po­li­ti­kai, ha­nem kli­ni­kai kér­dés. Az ő be­zárt­ság­ból va­ló ki­sza­ba­du­lá­suk azon­ban ma­gá­val von­ja a több­szá­zez­res tün­te­tő se­reg­le­tet, a tö­meg­de­monst­rá­ci­ót. Eb­ben vi­szont gro­teszk tár­sa­da­lom­kri­ti­kát is kell lát­nunk, ame­lyik a tö­me­gek be­fo­lyá­sol­ha­tó­sá­gá­ról ál­lít fel di­ag­nó­zist. Az ese­mé­nyek for­ra­da­lom­nak tör­té­nő mi­nő­sí­té­se vol­ta­kép­pen nem az el­be­szé­lő né­ző­pont­ját kép­vi­se­li, ha­nem az el­be­szé­lés­ben ha­ta­lom­ra ke­rü­lő pszi­cho­pa­ták ön­ér­tel­me­zé­sé­nek te­kint­he­tő. Az őrültek házából va­ló ki­tö­rés­nek nincs tár­sa­da­lom-át­ala­kí­tó cél­ja, a fő­sze­rep­lő-fő­ve­zér Olaj­nak és be­teg­tár­sa­i­nak nincs po­li­ti­kai prog­ram­ja. A ha­ta­lom­ra ju­tás bal­ese­te a vé­let­le­nek össz­já­té­ka­ként olyan szi­tu­á­ci­ót te­remt, amely­ben va­ló­ban meg­vál­to­zik a tár­sa­dal­mi rend, de az el­be­szé­lés zár­la­ta azt is jel­zi, hogy aki itt ha­ta­lom­ra ju­tott, az er­re a poszt­ra-sze­rep­re al­kal­mat­lan. Az­zal, hogy Ör­kény utóbb a cí­met For­ra­da­lom­ról Ten­ger­tánc­ra vál­toz­tat­ja, né­ző­pon­tot is vált: ez már nem az el­be­szé­lés sze­rep­lő­i­nek ön­ér­tel­me­zé­se, ha­nem az el­be­szé­lő íté­le­te. Az el­ső vál­to­zat­ban a cím és a zár­lat a for­ra­da­lom szó­ban kap­cso­ló­dott ös­­sze, ez adott ke­re­tet a mű­nek. A ki­szá­mo­ló mon­dó­ká­ból vett cím („Egye­dem, begyedem, ten­ger­tánc, haj­dú só­gor mit kívánsz…”), és a mon­dó­ká­nak az el­be­szé­lés vé­gén tör­té­nő meg­idé­zé­se azon­ban át­he­lye­zi a hang­sú­lyo­kat. Egy­fe­lől ki­eme­li az ese­mé­nyek­nek és sze­rep­lő­i­nek az in­fan­ti­liz­mu­sát, ami a ko­mi­kus vo­nat­ko­zá­so­kat erő­sí­ti. Ugyan­ak­kor a ma­gyar köl­tői ha­gyo­mányt is já­ték­ba hoz­va utal Ber­zse­nyi („Forr a vi­lág bús ten­ge­re, ó ma­gyar!”), il­let­ve Pe­tő­fi („Föl­tá­ma­dott a ten­ger, / A né­pek tengere…”) köz­is­mert ver­se­i­re. A Ten­ger­tánc cím ily mó­don az áb­rá­zolt fo­lya­mat ki­szá­mít­ha­tat­lan­sá­gát, ir­ra­ci­o­na­li­tá­sát és ez­zel fé­lel­me­tes­sé­gét is ér­zé­kel­te­ti. A cím­vál­toz­ta­tás a ké­sőb­bi év­ti­ze­dek ma­gyar tör­té­nel­mi-po­li­ti­kai fo­lya­ma­ta­i­nak szem­pont­já­ból is sze­ren­csés­nek bi­zo­nyult, mert a For­ra­da­lom cím mind az 1949 utá­ni rákosista „for­ra­da­lom” idő­sza­ká­ban, mind az 1956 utá­ni kádárista idő­szak­ban, ami­kor ’56 ok­tó­be­ré­nek ese­mé­nyei ta­bu­sít­va vol­tak, ir­ri­tá­ló vagy pro­vo­ká­ló ha­tás­sal járt vol­na. (Nem vé­let­len, hogy az el­be­szé­lés­nek az 1960-as, 70-es évek­ben meg­je­lent ki­adá­sa­i­ban a szö­veg­ben elő­for­du­ló „for­ra­da­lom” szót Ör­kény min­den­hol ki­cse­ré­li.) A Ten­ger­tánc vi­szont a ma­ga két­ér­tel­mű­sé­gé­vel kön­­nyen mi­nő­sül­he­tett a gro­teszk pá­lya­sza­kasz elő­fu­tá­rá­nak. Ezt mu­tat­ja pél­dá­ul az is, hogy az In memoriam-sorozatban az Ör­kény-élet­mű­vet be­mu­ta­tó ös­­sze­ál­lí­tás is ez­zel a cím­mel je­lent meg, a szer­ző ha­lá­lá­nak 25. évfordulóján.¹³

      A kö­vet­ke­ző Ör­kény-mű, ame­lyet a for­ra­da­lom kap­csán ér­de­mes meg­vizs­gál­ni, egy a szer­ző éle­té­ben ki nem adott, ugyan­csak több vál­to­zat­ban el­ké­szült, de tö­re­dék­ben ma­radt írás. 1982–83 fo­lya­mán há­rom ki­adás­ban is meg­je­lent Ör­kény Ist­ván­nak egy mun­ká­ja, a Babik: önál­ló kötetben,¹⁴ emel­lett a be­fe­je­zet­len re­gé­nye­it tar­tal­ma­zó Ön­élet­raj­zom tö­re­dé­kek­ben cí­mű gyűjteményben,¹⁵ va­la­mint a for­ga­tó­könyv vál­to­zat a Drá­mák III. kötetében.¹⁶ A mű elő­ször film­no­vel­lá­nak ké­szült 1954-ben, majd Ba­csó Pé­ter­rel és Makk Ká­rol­­lyal együtt Ör­kény film­for­ga­tó­könyv­vé ír­ta át, ezt kö­ve­tő­en pe­dig re­gén­­nyé kezd­te át­dol­goz­ni, de ezt a vál­to­za­tot nem fe­jez­te be. Az egyik for­ga­tó­könyv-vál­to­zat rö­vid rész­le­te sze­re­pel Láz­ár Ist­ván 1979-es Ör­kény-köny­vé­ben, ahol a mo­nog­rá­fus meg­em­lí­ti, hogy 1956 ta­va­szán ti­tok­ban kéz­ről kéz­re járt a kéz­irat, ő is ak­kor ta­lál­ko­zott vele.¹⁷ A szö­veg­ből emel­lett ugyan­csak 1956-ban egy rö­vid rész­let nap­vi­lá­got látott.¹⁸

      A tör­té­net az öt­ve­nes évek Ma­gyar­or­szá­gán, egy ál­kulcs­gyár­ban ját­szó­dik. A po­li­ti­kai sza­tí­ra fő­hő­se a gyár igaz­ga­tó­ja, Mausz Re­zső, akit a tör­té­net kez­de­tén, 1951. már­ci­us 4-én dél­előtt egy rab­szál­lí­tó­val a gyár­ból ki­vég­zés­re visz­nek, ahol az utol­só pil­la­nat­ban de­rül ki, hogy a ne­ve nem a ki­vég­zen­dők, ha­nem a ki­tün­te­ten­dők lis­tá­ján sze­re­pel. Ed­dig­re azon­ban már több dol­got meg­tu­dunk ró­la, pél­dá­ul azt, hogy a reg­ge­li eső mi­att – azért, hogy meg ne áz­zon – a szol­gá­la­ti ko­csi­já­val a csu­kott ka­pun át haj­ta­tott be a gyár­ba. A so­főr til­ta­ko­zá­sá­ra, hogy ha át­tö­rik a ka­put „tönk­re­megy a ko­csi”, így vá­la­szol: „– For­ra­da­lom van – nyug­tat­ta meg Mausz. – Indulhatunk”.¹⁹ A tör­té­net egy ké­sőb­bi pont­ján Mauszhoz egyik éj­sza­ka be­top­pan egy be­tö­rő, aki – mint mond­ja – több ezer szak­tár­sa ne­vé­ben, az egész ha­zai betörőtársadalom kép­vi­se­lő­je­ként ér­ke­zett. Ket­te­jük kö­zött egy hos­­szú pár­be­széd zaj­lik le, mely­ből itt csu­pán a for­ra­da­lom­ra vo­nat­ko­zó épü­le­tes di­a­ló­gus né­hány rész­le­tét idé­zem:

     

                   – Mi a pa­na­szuk az én ál­kul­csa­im­ra?

                   – Az, hogy nem ér­nek sem­mit, igaz­ga­tó úr. (…)

                   – Ej­nye, ej­nye, de ké­nyes valaki… Nem mon­dom, jobb len­ne, ha nyit­na. De ha nem nyit, at­tól még nem hi­bás az a kulcs. (…)

                   – Eb­ből nem sza­bad tré­fát űz­nie, igaz­ga­tó úr. (…) Ön­nek érez­nie kel­lett, hogy so­kat vár­tunk ön­től; s most il­len­dő vol­na, ha be­lát­ná, hogy pa­na­szunk in­do­kolt.

                   – Csak rész­ben – mond­ta az igaz­ga­tó. – De mi­ért nem lát­ják be önök is, hogy rend­kí­vü­li idő­ket élünk? Reng a vi­lág. For­ra­da­lom van. Át­ke­resz­tel­tük az ut­cá­kat. Min­den­ki­nek sza­bad a fű­re lép­ni. Kül­föld­re – aho­vá ed­dig csak a sze­gé­nyek nem me­het­tek – a gaz­da­gok sem utaz­hat­nak töb­bé (…) Ki né­zi most, hogy be­le­fér-e ab­ba a lyuk­ba az a kulcs?

                   – Esze­rint, ha for­ra­da­lom van, sem­mi sem szá­mít? (…)

                   – Sem­mi sem szá­mít. Csak a for­ra­da­lom. (…) A for­ra­da­lom ön­ma­ga is­mét­lé­se. Ál­lan­dó for­gás, moz­gás, változás…

                   – Most én ké­rem önt, hogy ne ve­gye zo­kon a sza­va­i­mat. Ezek tud­ni­il­lik nem a for­ra­da­lom is­mér­vei.

                   – Ha­nem mi­éi? – mo­soly­gott Mausz.

                   – A buk­fen­céi – mo­soly­gott a ven­dég.

                   – A buk­fenc: já­ték a sem­mi­vel – mo­soly­gott to­vább az igaz­ga­tó. A for­ra­da­lom­nak azon­ban cél­ja van.

                   – Mi a cél­ja?

                   – A la­kos­ság is­mé­telt zak­la­tá­sa.

                   – S ez mi célt szol­gál?

                   – A tör­té­ne­lem ar­ra ta­nít, hogy időn­ként vé­rig kell sér­te­ni az em­be­re­ket. Mi­helyt el­vi­sel­he­tő­vé vá­lik a lét, s meg­szűn­ne a sor­ban ál­lás, a la­ká­sok be­ázá­sa, a la­kók bos­­szan­tá­sa, meg­hur­co­lá­sa és meg­alá­zá­sa, mind­járt mo­rog­ni kezd és fel­lá­zad a nép. Emígy vi­szont, két zak­la­tás kö­zött, a kur­ta szü­net­ben, min­den­ki bol­dog és elé­ge­dett, és egy­re több lel­kes hí­ve lesz a forradalomnak.”²⁰

 

A Babikban le­írt for­ra­da­lom­nak van né­hány ha­szon­él­ve­ző­je, mint a gyár­igaz­ga­tó (és elv­tár­sai, po­li­ti­kai fe­let­te­sei), és van­nak kár­val­lott­jai: az em­be­rek, a nép. Ez a for­ra­da­lom egy­szer­re ön­cé­lú: ön­ma­gát ger­jesz­tő fo­lya­mat, és ugyan­ak­kor az em­be­rek min­den­na­pi éle­té­be tör­té­nő má­ni­á­kus be­avat­ko­zás. Eb­ben a ha­szon­él­ve­zői ál­tal for­ra­dal­mi­nak ne­ve­zett hely­zet­ben va­ló­ban sem­mi nem szá­mít, csak az aka­rat tob­zó­dá­sa. A ha­ta­lom túl­lép min­den fi­zi­kai és me­ta­fi­zi­kai tör­vé­nyen, sza­bá­lyon és lo­gi­kán – vagy leg­alább­is ab­ban a hit­ben ga­ráz­dál­ko­dik, hogy pusz­tán ha­tal­ma és aka­ra­ta ré­vén bár­mit meg­te­het. A to­ta­li­tá­ri­us ha­ta­lom orwelli le­írá­sá­nak gro­teszk, ne­vet­sé­ges­sé tett ha­son­má­sa je­le­nik meg itt. A be­zárt gyár­ka­pun tör­té­nő át­haj­tás jól mu­tat­ja, hogy ez az ön­kény bár­min át­gá­zol, bár­mit sem­mi­be vesz. Ami­kor a sem­mi­hez sem ér­tő – s ezért po­li­ti­kai ki­ne­ve­zett­nek (itt épp gyár­igaz­ga­tó­nak) ki­vá­ló­an al­kal­mas – Mausznak az ér­ve­lé­sét hall­juk, amit a rek­la­má­ló be­tö­rő­nek elő­ad, ak­kor a lát­szat-for­ra­dal­mi­ság esz­ka­lá­ci­ó­já­ról van szó, amely az ön­iga­zo­lás és az ide­o­ló­gi­ai masz­lag re­gisz­te­ré­ben mo­zog. A fenn­ál­ló hely­zet és fo­lya­mat, ame­lyet az olyan ki­vált­sá­gos­ok, mint Mausz for­ra­da­lom­nak ne­vez­nek, az ön­is­mét­lés vagy az ál­lan­dó for­gás mel­lett bár­mi egyéb­bel is jel­le­mez­he­tő len­ne, hi­szen nem a té­nyek és ta­pasz­ta­la­tok, ha­nem a be­széd­cse­lek­vés te­rem­ti meg a hely­zet lát­szat-va­ló­di­sá­gát. Min­den ki­je­len­tés és min­den tett – (az igaz­ga­tó ál­tal is kép­vi­selt) hi­va­ta­los ál­lás­pont sze­rint – az úgy­ne­ve­zett for­ra­dal­mat iga­zol­ja. Eb­ben a ha­tal­mon lé­vők ál­tal for­ra­dal­mi­nak ne­ve­zett hely­zet­ben az, aki ha­tal­mon van, bár­mit mond­hat és bár­mit meg­te­het: ezt pél­dáz­za a gyár­igaz­ga­tó, aki a ha­ta­lom cél­ját a la­kos­ság meg­alá­zá­sá­ban lát­ja, s aki olyan ter­me­lést igaz­gat, ame­lyik se­lej­tet gyárt. A Mausz kép­vi­sel­te – ön­ma­gát for­ra­dal­mi­nak mi­nő­sí­tő – at­ti­tűd és szem­lé­let kön­­nyen el­sa­já­tít­ha­tó. Ezt mu­tat­ja a fen­ti pár­be­széd foly­ta­tá­sa.

      A be­tö­rő ugyan­is fel­ve­ti, hogy a foly­to­nos meg­aláz­ta­tás és zak­la­tás az em­be­re­ket nem fog­ja a for­ra­da­lom hí­vé­vé ten­ni. Mi­ért is lel­ke­sed­né­nek az em­be­rek pél­dá­ul „az új há­za­kért, me­lyek nem lak­ha­tók?

      – Mi­ért ne? – vont vál­lat az igaz­ga­tó. – A ház­nak a lak­ha­tó­ság csak egyik vo­ná­sa a sok kö­zül. El bí­rok kép­zel­ni egy egész vá­rost, amely nem lak­ha­tó. Fel le­het épí­te­ni, be le­het fá­sí­ta­ni, ne­vet le­het ne­ki adni…

      – Nem vol­na elég csu­pán a név? – kér­dez­te egy kis él­lel a be­tö­rő. – Mi­nek azt föl­épí­te­ni, ha úgy­sem lak­ha­tó?

      – Ej­ha! – né­zett rá cso­dál­koz­va Mausz Re­zső. – Ön nem is olyan el­ma­radt em­ber, ami­lyen­nek látszik… Ilyes­mi csak vér­be­li for­ra­dal­már­nak jut­hat eszébe!”²¹ A Mausz-féle for­ra­dal­má­rok at­ti­tűd­jén gyor­san át­lá­tó be­tö­rő ab­szurd ja­vas­la­tát az igaz­ga­tó azon­nal a ma­gá­é­vá te­szi. Hi­szen a be­tö­rő fel­is­me­ri, hogy a ha­ta­lom sze­rint ele­gen­dő ál­lí­tá­so­kat ten­ni, sza­va­kat ki­mon­da­ni, az ál­lí­tá­so­kat nem szük­sé­ges vég­re­haj­ta­ni. Szét le­het vá­lasz­ta­ni a tet­te­ket a sza­vak­tól. És a be­tö­rő öt­le­té­ből ki­in­dul­va – mi­sze­rint a há­zat nem szük­sé­ges fel­épí­te­ni, ele­gen­dő a ház szót hasz­nál­ni – a for­ra­dal­már bü­rok­ra­ta el­áb­rán­do­zik ar­ról, hogy a for­ra­da­lom vív­má­nya­i­hoz ele­gen­dő­ek a sza­vak, a dol­gok­ra nincs is szük­ség. A Du­nán pél­dá­ul fö­lös­le­ges fel­épí­te­ni egy új hi­dat, elég egy cö­vek­re ki­ten­ni a táb­lát, hogy „Híd”. A hasz­ná­lat ne­héz­sé­ge­it is át le­het a sza­vak­kal hi­dal­ni: nyá­ron ki kel­le­ne ír­ni, hogy „A híd ide­ig­le­ne­sen nem mű­kö­dik”. El­len­ben a na­gyon hi­deg te­le­ken, „mi­kor be­áll a Du­nán a jég – hasz­nál­ni is le­het­ne a hidat”.²²

      Az ál­kulcs­gyár for­ra­dal­már igaz­ga­tó­ja és a se­lej­tes ter­mé­ke­ket ki­fo­gá­so­ló be­tö­rő pár­be­széd­ében Ör­kény nem egy­sze­rű­en az öt­ve­nes évek túl­ka­pá­sa­i­nak sza­ti­ri­kus bí­rá­la­tát ad­ja, ha­nem az ak­kor kikényszerített ha­tal­mi-po­li­ti­kai rend­szer egé­szét uta­sít­ja el.²³ Rá­mu­tat azok­ra az alap­el­vek­re, ame­lyek­re a for­ra­dal­mi­nak ha­zu­dott ön­kény­ural­mi rend­szer épül. Töb­bek kö­zött a for­ra­dal­mi re­to­ri­ka va­ló­ság­konst­ruk­ci­ó­já­nak a ha­ta­lom fenn­tar­tá­sá­ban és ön­iga­zo­lá­sá­ban ját­szott sze­re­pé­re; ar­ra, hogy ez a faj­ta ha­ta­lom sa­ját kül­de­tés­tu­da­tá­tól el­va­kul­va va­ló­di­nak lát­ja (vagy lát­tat­ja) a fik­ci­ót; s hogy a tár­sa­da­lom­irá­nyí­tás, gaz­da­ság­szer­ve­zés di­let­tan­tiz­mu­sa az erő­sza­kos ha­tal­mi dis­kur­zus (va­ló­já­ban szó­má­gia) ré­vén tű­nik el­lep­lez­he­tő­nek.

      A Pis­ti a vér­zi­va­tar­ban 1969-ben írott el­ső vál­to­za­tá­ban fel­tű­nik a Babik gyár­igaz­ga­tó­ja (itt a Te­vé­keny alak­já­ban), mi­ként a kis­re­gény nem lé­te­ző cím­sze­rep­lő­je is fel­sej­lik a vá­kuum­-Pis­ti mo­tí­vu­má­ban. A ha­lan­dzsa­nyel­ven le­foly­ta­tott kon­cep­ci­ós per utá­ni je­le­net­ben pár so­ros uta­lás tör­té­nik az 1956-os for­ra­da­lom­ra, ami a da­rab­vé­gi vá­ros­né­ző busz­uta­zás­ban is uta­lás­sze­rű­en fel­buk­kan.

      A Pis­ti a vér­zi­va­tar­ban 1979-es vál­to­za­tá­ban Ör­kény mind­eze­ken az em­lí­tett he­lye­ken ki­bő­ví­ti a da­ra­bot. Nyil­ván­va­lób­bá te­szi az öt­ve­nes évek ön­kény­ural­má­nak és 1956 ok­tó­be­ré­nek a főbb is­mér­ve­it, ezért a to­váb­bi­ak­ban – a két vál­to­zat rész­le­tes ös­­sze­ha­son­lí­tá­sát mel­lőz­ve – a ké­sőb­bi, vég­ső vál­to­za­tot elem­zem. Ér­de­kes, hogy a drá­má­nak ez a rákosista és ’56-os for­ra­dal­mi moz­za­na­tok­kal tör­té­nő ki­bő­ví­té­se el­ke­rül­te a kri­ti­ka fi­gyel­mét, s a vég­ső vál­to­zat­hoz ké­pest a ko­ráb­bi ver­zi­ót ré­sze­sí­tet­ték előny­ben az­zal, hogy „a kö­vet­ke­ző év­ti­ze­dek szín­pa­di pró­ba­tét­elei (…) az ere­de­ti mű­vet iga­zol­ták: ma már ab­ban is »minden világos«, ezért a leg­több he­lyen azt adják”.²⁴

      A Pis­ti II. ré­sze a vá­kuum­-Pis­ti je­le­ne­tek­kel in­dul (szü­le­té­se, be­is­ko­lá­zá­sa, or­vo­si vizs­gá­la­ta), és en­nek a je­le­net­sor­nak a ré­sze a gyár­igaz­ga­tó-epi­zód. A szín­re be­si­e­tő Te­vé­keny Pis­ti az ön­élet­raj­zát dik­tál­ja a Sző­ke lány­nak, és pá­lya­fu­tá­sa vál­to­za­tos­sá­gát az­zal in­do­kol­ja, hogy „ízig-vé­rig for­ra­dal­már vagyok”.²⁵ El­so­rol­ja, hány­fé­le ve­ze­tő be­osz­tást töl­tött be, s ös­­szeg­zé­sül ki­je­len­ti, hogy „an­­nyi min­den­fé­lé­hez nem ér­tek, hogy az már sok­ol­da­lú­ság­nak számít”.²⁶ Ez te­hát a for­ra­dal­már lét egyik is­mér­ve. Új po­zí­ci­ó­ját, a lét­ra­gyár igaz­ga­tó­já­nak tisz­tét két hó­nap­ja kap­ta meg, de fo­gal­ma sincs ar­ról, hogy mi az a lét­ra. Ami­kor be­hoz­nak egyet, csa­ló­dott az esz­köz­zel („ez a va­cak” – mond­ja), majd azon­nal for­ra­dal­mi újí­tá­so­kat vi­zi­o­nál: le­gye­nek a lét­rák öt­ször ak­ko­rák, a jö­vő­ben pe­dig fel­hő­kar­co­ló nagy­sá­gú­ak, és le­gyen a ket­tő he­lyett egy lá­buk. Mi­kor ez utób­bi öt­let­re a Sző­ke lány fel­ve­ti, hogy ak­kor a lét­ra el­dől, és le­es­nek ró­la, a gyár­igaz­ga­tó ezt fe­le­li: „Le­esik, leesik… Mi­ért kell a leg­ros­­szabb­ra gon­dol­ni? For­ra­da­lom van, ked­ve­sem. Dü­bö­rög alat­tunk a föld. Ki né­zi most, ha egy em­ber leesik?”²⁷ Ezt kö­ve­tő­en hang­zik el a mot­tó­ban idé­zett pár­be­széd, s hogy a for­ra­dal­már sze­rint „a for­ra­da­lom leg­főbb aka­dá­lya az ember”.²⁸

      A je­le­net so­rán a Sző­ke lány az inst­ruk­ci­ók sze­rint alap­ve­tő­en cso­dá­lat­tal és ra­jon­gás­sal („lá­za­san”) vi­szo­nyul az épp most a lét­ra­gyár igaz­ga­tói poszt­ját be­töl­tő for­ra­dal­már­hoz, aki­nek ön- és lét­ér­tel­me­zé­se a mér­le­ge­lés nél­kü­li, azon­na­li cse­lek­vés­re (vagy aka­rat­ér­vé­nye­sí­tés­re) és a ké­szen ka­pott kö­rül­mé­nyek, lét­fel­té­te­lek sem­mi­be vé­te­lé­re épül (mint ko­ráb­ban a Babikban). „A for­ra­da­lom leg­főbb aka­dá­lya az em­ber” elv és jel­szó olyan tár­sa­da­lom­ké­pet su­gall, amely­ben min­den­ki egyet­len aka­rat­nak en­ge­del­mes­ke­dik. Az em­be­rek alatt­va­lók és vég­re­haj­tók, mert min­den más eset­ben csak aka­dá­lyoz­zák az ön­ma­ga vi­lág-, or­szág-, de leg­alább­is létragyármegváltó ví­zi­ó­i­ba sze­rel­mes ve­ze­tő aka­rat­ér­vé­nye­sí­té­sét. Egy ef­fé­le for­ra­dal­már az idő­vel is más­ként bá­nik, mint a Sző­ke lány-sze­rű ha­lan­dók: egy­részt sür­ge­tő kény­szer hajt­ja, hogy min­den öt­le­te, el­kép­ze­lé­se azon­nal va­ló­ra vál­jon, más­részt te­kin­te­tét – vagy re­to­ri­ká­ját – a jö­vő­re füg­gesz­ti. „Lesz még olyan lét­ra, ami az égig ér”²⁹ – ígé­ri-vi­zi­o­nál­ja a je­le­net vé­gén a for­ra­dal­már gyár­igaz­ga­tó.

      A Forradalom/Tengertánc, a Babik és a Pis­ti a vér­zi­va­tar­ban ön­ma­gu­kat for­ra­dal­már­nak be­ál­lí­tó akar­no­ka­i­nak, má­ni­á­kus meg­szál­lott­ja­i­nak pél­dái az örkényi élet­mű­ben itt vé­get ér­nek. Ezek­ben a mű­vek­ben az 1930-as évek és az 1950-es évek ma­gyar politikai rendszereinek az is­mér­vei je­len­nek meg gro­teszk, iro­ni­kus for­má­ban. Ezek­nek az ön­ma­gu­kat for­ra­dal­mi­nak mi­nő­sí­tő moz­gal­mak­nak, rend­sze­rek­nek a kö­zös ele­me va­ló­já­ban nem a „for­ra­dal­mi­sá­guk” (az me­rő re­to­ri­ka), ha­nem a ra­di­ka­liz­mu­suk. Az ut­cá­ra vo­nu­ló bo­lon­dok nem for­ra­dal­mat kép­vi­sel­nek, ha­nem anar­chi­át, a ha­ta­lom­ba emel­ke­dő di­let­tán­sok és kon­tá­rok esz­méi és tet­tei pe­dig a tár­sa­dal­mi ab­szur­di­tás meg­nyil­vá­nu­lá­sai. A cél mind a har­min­cas-, mind az öt­ve­nes évek ve­zér­el­vű rend­sze­rei szá­má­ra a tár­sa­dal­mi rend fel­for­ga­tá­sa; a fé­le­lem­kel­tés és a jog­rend fel­szá­mo­lá­sá­nak ré­vén pe­dig a ha­ta­lom ki­zá­ró­la­gos bir­tok­lá­sa. A ha­ta­lom­ba ju­tás, a ha­ta­lom ki­épí­té­se, meg­szi­lár­dí­tá­sa so­rán min­den idő­szak­ban meg­je­le­nik a for­ra­dal­mi re­to­ri­ka: a tár­sa­da­lom át­ala­kí­tá­sá­nak, a meg­lé­vő tár­sa­dal­mi in­téz­mény­rend­sze­rek fel­for­ga­tá­sá­nak, ki­sa­já­tí­tá­sá­nak for­ra­da­lom­ként tör­té­nő kom­mu­ni­ká­ci­ó­ja. A „for­ra­dal­má­rok” mel­lett Ör­kény ezek­ben a mű­ve­i­ben érin­ti a „for­ra­da­lom” hí­vé­ül sze­gő­dők ma­ga­tar­tá­sát és sze­re­pét is. A Forradalom/Tengertánc ut­cá­ra özön­lő, a ve­zér­től áju­lat­ba om­ló tö­me­ge, az ál­kulcs­gyár lo­já­lis, op­por­tu­nis­ta vagy szta­ha­no­vis­ta al­kal­ma­zot­tai, a Pis­ti­ben a gyár­igaz­ga­tó kül­de­tés­tu­dat­tól át­ita­tott sza­va­in csün­gő Sző­ke lány – bár mel­lék­alak­ok, és a tár­sa­dal­mi-po­li­ti­kai vál­to­zá­sok el­szen­ve­dői vagy úti­tár­sai – mind azt pél­dáz­zák, hogy mi­lyen kön­­nyen te­he­tők a té­nyek és a tár­sa­dal­mi va­ló­ság iránt vak­ká az egyé­nek, cso­por­tok, tö­me­gek. Ho­lott a ra­di­ká­lis ön­kény­ura­lom­nak egy fe­let­tébb bo­nyo­lult fel­ada­tot kell meg­ol­da­nia: úgy kell meg­tör­nie az em­be­rek­nek az aka­ra­tát, hogy azok ezt le­he­tő­leg ne ve­gyék ész­re. Suly­ko­lás­sal, ju­tal­ma­zás­sal, bün­te­tés­sel, oda­vá­gó ide­o­ló­gi­á­val ezek a rend­sze­rek úgy old­ják meg ezt a kér­dést, hogy „a leg­több em­ber azt hi­szi, sa­ját aka­ra­tát kö­ve­ti, és nincs tu­da­tá­ban an­nak, hogy ez a sa­ját aka­rat nem füg­get­len és manipulált”.³⁰ Ör­kény azon­ban nem a mo­ti­vá­ci­ó­val, a kész­te­tés­sel fog­lal­ko­zik, ha­nem a ma­ga­tar­tás­sal, az­zal, ami tör­té­nik, be­kö­vet­ke­zik, ami tény­ként, fo­lya­mat­ként le­ír­ha­tó, be­mu­tat­ha­tó, s bár ily mó­don az em­lí­tett (tömeg)hatás meg­je­le­nik az elő­ző­ek­ben érin­tett írá­sa­i­ban, nem kap köz­pon­ti sze­re­pet.

      Ezek mel­lett a har­min­cas és az öt­ve­nes évek kor­sza­kát meg­idé­ző mű­vek mel­lett van a for­ra­da­lom­nak egy má­sik, több­ször vis­­sza­té­rő pél­dá­ja Ör­kény­nél, 1956-é. Az imént tár­gyalt Pis­ti­ben a kon­cep­ci­ós per­ben ki­vég­zett fő­hős te­me­té­sé­ről szó­ló gyász­je­len­tés­ben – töb­bek kö­zött – ez áll: „Fáj­da­lom­tól meg­tört szív­vel tu­dat­juk, hogy egyet­len fi­un­kat, a min­den­ki ál­tal sze­re­tett pistipistipistit ár­tat­la­nul ki­vé­gez­ték. Ezen­nel meg­hív­juk ba­rá­ta­it, is­me­rő­se­it és tisz­te­lő­it, hogy ve­gye­nek részt már­tír­ha­lált halt gyer­me­künk te­me­té­sén, majd az azt kö­ve­tő tün­te­tő fel­vo­nu­lá­son, mely a Rá­dió meg­ost­rom­lá­sá­val foly­ta­tó­dik, és pol­gár­há­bo­rú­val, va­la­mint fő­vá­ro­sunk rom­má lö­vé­sé­vel fe­je­ző­dik be. Ez a gyász­je­len­tés be­lé­pő­je­gyül is szol­gál, mely a ba­ri­kád in­nen­ső és túl­só ol­da­lá­ra egy­for­mán ér­vé­nyes. Az ut­cai har­cok reg­gel nyolc­kor kez­dőd­nek, és – fél­órás ebéd­szü­net köz­be­ik­ta­tá­sá­val – es­te hat­kor ér­nek vé­get. (…) Ti­zen­hat éven alu­li­ak­nak csak kön­­nyű gya­log­sá­gi fegy­ve­rek szol­gál­tat­ha­tók ki, a szü­lők írás­be­li en­ge­dé­lye alap­ján azon­ban Molotov-koktélokat kis­ko­rú­ak is ha­ji­gál­hat­nak, de csak ab­ban az eset­ben, ha nem za­var­ják a pol­gár­há­bo­rú rend­jét és a köz­le­ke­dés biztonságát”.³¹ A szö­ve­get a Fél­szeg Pis­ti mond­ja, s ez – mint em­lí­tet­tem – az 1969-es vál­to­zat­ban nem sze­re­pel. Ör­kény itt pol­gár­há­bo­rú­ról, és nem for­ra­da­lom­ról be­szél, de tud­juk, hogy a Ká­dár-kor­szak a hi­va­ta­los nyil­vá­nos­ság­ban 1989-ig el­len­for­ra­da­lom­nak ál­lí­tot­ta be ’56-ot. Ör­kény ha­lá­la után két és fél év­vel tör­tént meg elő­ször az el­ső nyil­vá­nos­ság­ban, hogy ami 1956 ok­tó­be­ré­ben tör­tént, azt egy szín­há­zi elő­adás for­ra­da­lom­ként lát­tat­ta: az 1981 de­cem­be­ré­ben be­mu­ta­tott, Ács Já­nos ren­dez­te ka­pos­vá­ri Ma­rat ha­lá­la előadásban.³²

      A da­rab­nak eb­ben a rész­le­té­ben az 1969-es vál­to­zat­ban csak egy rö­vid gyász­je­len­tés ol­vas­ha­tó, amely kü­lön­fé­le ha­lál­ne­me­ket so­rol fel, ame­lyek­ben Pis­ti el­hunyt. A ’79-es vál­to­zat­ban „vi­szont Pis­ti ha­lá­la po­li­ti­kai gyil­kos­ság­nak és az 1956-os ese­mé­nyek (rész­be­ni) elő­idé­ző­jé­nek minősül”.³³ A Fél­szeg az­zal zár­ja a fen­ti mo­no­ló­got, hogy „Pis­ti, nem hal­tál meg hiába!”,³⁴ ami­vel hi­tet tesz a for­ra­da­lom mel­lett.

      A Pis­tit zá­ró ide­gen­ve­ze­tői mo­no­lóg­ban, me­lyet a ’69-es vál­to­zat­ban a Sző­ke lány, a ’79-esben a Fél­szeg Pis­ti mond, Ör­kény há­rom idő­sí­kot ve­tít egy­be a hol ele­ven, hol ro­mok­ban he­ve­rő Bu­da­pest­ről: a II. vi­lág­há­bo­rút, 1956-ot, és egy maj­da­ni atom­tá­ma­dás utá­ni idő­sza­kot, anél­kül azon­ban, hogy pon­to­san meg­je­löl­né a tör­té­nel­mi pil­la­na­to­kat.

      Az utol­só Ör­kény-mű­ben, a For­ga­tó­könyv cí­mű drá­má­ban a Pis­ti­ben az 1956-os for­ra­da­lom­ról érin­tő­le­ge­sen fel­ve­tett kér­dé­sek köz­pon­tibb sze­re­pet kap­nak. Az idő­sí­kok te­kin­te­té­ben Ör­kény ha­son­ló­kép­pen jár el, mint a Pis­ti vé­gén. Itt a há­rom egy­más­ra ve­tí­tett idő­szak 1944, 1949 és 1956, me­lyek egy­más­hoz ha­son­lí­tá­sa vagy egy­más­sal tör­té­nő azo­no­sí­tá­sa so­rán ki­de­rül, hogy mi­kor me­lyik év­ről és tör­té­nel­mi-po­li­ti­kai idő­szak­ról van szó.

      A da­rab köz­pon­ti idő­pont­ja 1949. szep­tem­ber 22-e, a Rajk-per idő­sza­ka, de Ör­kény a drá­ma so­rán ana­ló­gi­át te­remt az 1944-es ná­ci ter­ror és a bal­ol­da­li el­len­ál­lás ide­je, il­let­ve az 1956-os for­ra­da­lom és sza­bad­ság­harc kor­sza­ka kö­zött. Az idő­sí­kok vál­ta­ko­zá­sát, egy­más­ra ve­tü­lé­sét pél­dáz­za, hogy a da­rab I. ré­szé­nek 14. ké­pé­ben, amely 1944-ben ját­szó­dik, ugyan­az a ki­ált­vány hang­zik el, mint a II. rész 14. ké­pé­ben, amely 1956 ok­tó­be­rét idé­zi meg. Az előb­bit (még a cir­ku­szi mu­tat­vá­nyok so­rá­ban) Littkéné ol­vas­sa fel, az utób­bit – a pe­re so­rán – Ba­ra­bás mond­ja el úgy, mint­ha rá­di­ó­ban köz­ve­tí­tett szó­nok­la­tot mon­da­na. A ki­ált­vány­ban – egye­bek mel­lett – a kö­vet­ke­zők han­goz­nak el: „El­ren­de­lem, hogy azon­nal áll­jon le a mun­ka, vo­nul­ja­tok ki az ut­cá­ra, ve­gyé­tek bir­tok­ba a fő­vá­rost, el­ső­sor­ban a Rá­di­ót, hogy az egész or­szág ér­te­sül­jön a föl­ke­lés­ről. Ro­ham­ala­ku­la­tok száll­ják meg a Pos­tát, a fő­vá­ros min­den pá­lya­ud­va­rát, a te­le­fon­köz­pon­to­kat, a Víz- és Gáz­mű­ve­ket és a Du­na-hi­da­kat. Le kell zár­ni az ös­­szes re­pü­lő­te­re­ket. Tart­son ve­lünk mind, aki hoz­zánk va­ló. Rend­őrök, a nép fi­ai vagy­tok, ne lő­je­tek a nép­re! És ti is, ka­to­nák, fegy­ver­be mind, és fegy­vert mind­nyá­junk ke­zé­be; ki az ide­gen meg­szál­lók­kal! Le a ha­ta­lom birtoklóival!”³⁵ 

      Ami­kor a da­rab má­so­dik ré­szé­ben, a pe­re so­rán ezt a ki­ált­ványt Ba­ra­bás mond­ja el, ak­kor köz­te és a bí­ró­ként fel­lé­pő Mes­ter kö­zött az aláb­bi pár­be­széd hang­zik el: „A Mes­ter: (…) Be­vall­ja te­hát, hogy – amint az ügyész­ség ál­lít­ja – fegy­ve­res föl­ke­lés­re szí­tot­ta a né­pet? Ba­ra­bás: Igen. Nem. Igen. Nem.”³⁶ Majd né­mi ví­vó­dást kö­ve­tő­en, an­nak nyo­mán, hogy a bí­ró­ság (a Mes­ter) „föl­kí­nál­ja az idő vis­­sza­for­ga­tá­sát”, Ba­ra­bás a fen­ti ki­ált­ván­­nyal és az ab­ban fog­lal­tak­kal kap­cso­lat­ban a kö­vet­ke­ző­ket mond­ja: „A cső­cse­lék el­özön­löt­te az ut­cá­kat, föl­kelt a párt és a mun­kás­osz­tály el­len! Ezen­nel el­ren­de­lem az ost­rom­ál­la­po­tot és a ki­já­rá­si ti­lal­mat es­te hat­tól reg­gel ha­tig. Nincs ke­gye­lem! Még ha vér fo­lyik is, még ha pa­ta­kok­ban is, elő­re, katonák!”³⁷ Itt te­hát a má­sik ol­dal, az ’56-ot el­len­for­ra­da­lom­nak mi­nő­sí­tő né­ző­pont je­le­nik meg. Azon­ban nem ez Ba­ra­bás – és a drá­ma – vég­ső ál­lás­pont­ja. A fő­hős da­rab­vé­gi be­is­me­rő val­lo­má­sá­ban ar­ról be­szél, hogy „az or­szág je­len­le­gi / köz­ál­la­po­ta­i­ról / nin­cse­nek köz­vet­len / ta­pasz­ta­la­ta­im / csak a vád­irat­ból / a ta­nú­val­lo­más­ok­ból / és a cel­lám ab­lak­üveg­ét / meg­rez­zen­tő / be­csa­pó­dá­sok­ból kö­vet­kez­te­tem / hogy e fa­lak kö­rül pol­gár­há­bo­rú dúl / a föl­té­pett vil­la­mos­sí­ne­ken / ki­égett pán­cé­lo­sok vesz­te­gel­nek / el­ham­vadt ka­to­nák te­te­mé­vel / akik­nek / a vád­irat sze­rint / én va­gyok az el­ham­vasz­tó­juk. / Csak tud­nám hogy és mi­ért és miképp…”³⁸ Amit itt Ba­ra­bás pol­gár­há­bo­rú­nak ne­vez, ar­ról pár perc múl­tán mint test­vér­há­bo­rú­ról tesz említést.³⁹

      A For­ga­tó­könyv for­ra­da­lom­ké­pét je­len­tős mér­ték­ben meg­ha­tá­roz­za a tör­té­nel­mi kor­szak­ok egy­más­ra ve­tí­té­se és a tör­té­nel­mi ala­kok (Rajk Lász­ló, Nagy Im­re, Ká­dár Já­nos) hely­ze­té­nek egy­más­ra vo­nat­koz­ta­tá­sa. En­nek ré­vén a drá­ma egy­fe­lől ki­eme­li, hogy ’56 ká­dá­ri meg­tor­lá­sa ugyan­azok­kal az el­já­rá­si me­cha­niz­mu­sok­kal tör­tént, mint a ’49-től el­kez­dő­dött ki­ra­kat­pe­rek (va­gyis a for­ra­da­lom már­tír­jai ugyan­úgy kon­cep­ci­ós pe­rek ál­do­za­tai vol­tak), más­fe­lől ’56 meg­íté­lé­sé­ben meg­je­le­ní­ti a kor hi­va­ta­los mi­nő­sí­té­sé­vel szem­ben az el­len­té­tes vé­le­mény le­he­tő­sé­gét is, nem fo­gad­ván el az 1956-ot el­len­for­ra­da­lom­ként be­ál­lí­tó ál­lás­pon­tot. No­ha Ör­kény a drá­ma meg­írá­sa so­rán több komp­ro­mis­­szu­mot is vál­lalt a mű nyil­vá­nos­ság­ra ho­za­ta­la érdekében,⁴⁰ a ket­tős be­széd még­is alap­vo­ná­sa ma­radt az el­ké­szült szín­da­rab­nak. En­nek a ket­tő­ség­nek a ré­sze, az el­té­rő tör­té­nel­mi kor­szak­ok egy­más­ra vo­nat­koz­ta­tá­sán túl (amely­ben vol­ta­kép­pen a ra­di­ká­lis jobb­ol­da­li és bal­ol­da­li ha­tal­mi rend­sze­rek ro­kon vo­ná­sai kö­zöt­ti pár­hu­zam­ra, meg­fe­le­lés­re mu­tat rá), hogy az ’56-os idő­szak­ról nem a kor hi­va­ta­los mi­nő­sí­té­se sze­rint be­szél, ha­nem an­nak majd­hogy­nem az el­len­ke­ző­jét ál­lít­ja. Azon nem le­het cso­dál­koz­ni, hogy 1956 kap­csán Ör­kény nem mond, mond­hat for­ra­dal­mat, de – mint a Pis­ti a vér­zi­va­tar­ban és a For­ga­tó­könyv mu­tat­ja – el­len­for­ra­dal­mat sem mond. Azt is vi­lá­gos­sá te­szi Ba­ra­bás val­lo­má­sá­ban, hogy kény­szer ha­tá­sá­ra, a ha­ta­lom ma­ni­pu­lá­ci­ó­ja kö­vet­kez­té­ben kell ’56-ról mint a cső­cse­lék lá­za­dá­sá­ról és a párt el­le­ni tá­ma­dás­ról be­szél­ni. Emel­lett az élet­mű­vet zá­ró drá­ma mű­fa­ji meg­ha­tá­ro­zá­sá­ban – „tra­gé­dia” – is ben­ne lát­hat­juk azt a fáj­dal­mat, amely az 1956 ok­tó­be­ré­ben, no­vem­be­ré­ben tör­tént ese­mé­nye­ket mi­nő­sí­ti. A le­vert for­ra­da­lom fö­lött ér­zett meg­ren­dü­lést.

      A for­ra­da­lom fo­gal­má­hoz, je­len­sé­gé­hez több­nyi­re a tár­sa­da­lom igaz­sá­go­sab­bá té­te­lé­nek, egy ön­kény­ural­mi rend­szer el­tör­lé­sé­nek, a sza­bad­ság­nak, a de­mok­ra­ti­zá­lás­nak, a ra­ci­o­na­li­tás­nak a sa­já­tos­sá­ga­it, fo­gal­ma­it szo­kás tár­sí­ta­ni. Ör­kény Ist­ván élet­mű­vé­nek a har­min­cas és az öt­ve­nes évek dik­ta­tú­rá­it meg­idé­ző írá­sai a vizs­gált ese­tek­ben az esz­te­len­ség el­ural­ko­dá­sát és egyed­ura­lom­ra tö­ré­sét mu­tat­ják. Ezek­ben a tör­té­ne­tek­ben ön­ma­gu­kat for­ra­dal­már­nak, tény­ke­dé­sü­ket for­ra­dal­mi­nak te­kin­tő és ne­ve­ző mániákusok, pszi­cho­pa­ták, ügyes­ke­dő bü­rok­ra­ták sze­re­pel­nek, akik épp az el­len­ke­ző­jét te­szik és kép­vi­se­lik an­nak, amit a for­ra­da­lom egyéb­ként meg­tes­te­sít. Ra­di­ka­liz­mu­suk cél­ja a nor­má­lis több­sé­gi élet­rend és ér­ték­rend fel­szá­mo­lá­sa, be­avat­ko­zás a ma­gán­szfé­rá­ba, olyan to­tá­lis ha­tal­mi rend­szer­nek a ki­épí­té­se, amely a tár­sa­dal­mi lét min­den szfé­rá­ját – gaz­da­sá­got, köz­igaz­ga­tást, kul­tú­rát, ok­ta­tást stb. – a ma­ga tel­jes fel­ügye­le­te alá von­ja. Mind­ez vol­ta­kép­pen a for­ra­da­lom esz­mé­jé­nek és meg­va­ló­su­lá­sá­nak a meg­csú­fo­lá­sa.

      Pá­lyá­ja egy rö­vid idő­sza­ká­ban – az öt­ve­nes évek ele­jén – ma­ga Ör­kény is be­le­ke­rült ab­ba a vak­hit­be, amely a ki­épü­lő dik­ta­tú­ra pro­pa­gan­dá­já­nak hí­vé­vé és ki­szol­gá­ló­já­vá tet­te. Meg­ír­ta a Há­zas­tár­sak cí­mű szoc­re­ál ter­me­lé­si re­gé­nyét, sze­re­pelt a Rá­ko­si hat­va­na­dik szü­le­tés­nap­já­ra ki­adott Ma­gyar írók Rá­ko­si Má­tyás­ról cí­mű an­to­ló­gi­á­ban, Koránkelő em­be­rek cím­mel gyűj­töt­te egy­be az erő­sza­kos ipa­ro­sí­tás­ról, a me­ző­gaz­da­ság kikényszerített át­szer­ve­zé­sé­ről, Sztálinváros épí­té­sé­ről szó­ló lel­ke­sült ri­port­ja­it. Az­tán 1953 so­rán szá­mot ve­tett ez­zel a ma­ga­tar­tá­sá­val, s er­ről az Írás köz­ben cí­mű cik­ké­ben vont mér­le­get. „A drá­mai hang­vé­te­lű szám­ve­tés­ben a szer­ző ar­ra ke­res­te a vá­laszt, ho­gyan ve­szí­tet­te el ér­tel­mi­sé­gi tisz­tán­lá­tá­sát, mi­ként tör­tén­he­tett meg, hogy vak és sü­ket ma­radt a szo­ci­a­liz­mus épí­té­sé­nek vis­­szás­sá­ga­i­ra, mi­ként por­ladt el a ma­gá­ra vett kény­sze­rek alatt írói tehetsége”.⁴¹ Az ön­elem­ző cikk­ben be­szá­mol ar­ról, hogy mi­ként azo­no­sult a rend­szer for­ra­dal­mi he­vü­le­té­vel és re­to­ri­ká­já­val, s mi­ként tör­tént meg az, hogy – 1848 már­ci­u­sá­ra és Pe­tő­fi sze­re­pé­re utal­va – „[é]n ak­kor ál­lan­dó már­ci­us­ban él­tem, hó­na­po­kig, évekig”.⁴² Eb­ből a for­ra­dal­mi­nak vélt ön­ál­ta­tó ál­la­pot­ból nem fo­ko­za­to­san, ha­nem egy kül­ső-bel­ső for­du­lat ré­vén éb­redt föl. Igye­ke­zett szem­be­néz­ni az írói és mű­vé­szi hi­va­tás vál­sá­gá­val, és az­zal a csap­dá­val, ame­lyet a „for­ra­dal­mi” ha­ta­lom ál­lí­tott a (művész)értelmiségi elé (is). Ez a szem­be­né­zés, „a kom­mu­nis­ta rend­szer gya­kor­la­tá­ba ve­tett bi­zal­má­nak meg­ren­dü­lé­se” volt az, „ami sze­rep­vál­la­lá­sá­nak és írói hi­va­tá­sá­nak új­ra­gon­do­lá­sá­ra késztette”.⁴³ En­nek nyo­mán bon­ta­ko­zott ki az a gro­teszk-iro­ni­kus írói szem­lé­let, amely – amel­lett, hogy kap­cso­ló­dott har­min­cas-negy­ve­nes évek­be­li mű­vé­sze­té­hez – majd az ’56 utá­ni szi­len­ci­um éve­i­ben erő­sö­dött és szi­lár­dult meg, s jut­tat­ta el Ör­kény írás­mű­vé­sze­tét a leg­ma­ga­sabb szín­vo­nal­ra.

      Köz­ben azon­ban be­kö­vet­ke­zett Ör­kény Ist­ván éle­té­nek és a hu­sza­dik szá­zad ma­gyar tör­té­nel­mé­nek egyet­len iga­zi for­ra­dal­ma, 1956. Ez az ese­mény az író éle­té­nek utol­só év­ti­ze­de­i­ben el­ta­ga­dott, el­hall­ga­tott és el­ha­zu­dott for­ra­da­lom volt, s így a hat­va­nas-het­ve­nes évek­ben írott szép­iro­dal­mi mun­ká­i­ban Ör­kény csak a gro­teszk am­bi­va­len­ci­á­it moz­gó­sít­va tud­ta szín­re vin­ni ’56 va­ló­di for­ra­dal­mi­sá­gát és le­ve­ré­sé­nek meg­ren­dí­tő pél­dá­ját. Hogy va­ló­já­ban mit gon­dolt ’56-ról, egy olyan for­ra­da­lom­ról, ame­lyet nem va­la­mely ön­kény­re tö­rő ha­tal­mi cso­port dek­la­rált és kényszerített rá a tár­sa­da­lom­ra, er­ről az ab­ban az év­ben ok­tó­ber­től de­cem­be­rig írott No­tesz­la­pok 1956-ból cí­mű nap­ló­ja, a Fo­hász Bu­da­pest­ért cí­mű írá­sa, va­la­mint az 1956. ok­tó­ber 30-án el­hang­zott, a Sza­bad Kos­suth Rá­di­ó­nak írott be­kö­szön­tő­je tanúskodik.⁴⁴

      A szép­iro­dal­mi mű­vek­től, el­be­szé­lé­sek­től, drá­mák­tól el­té­rő­en Ör­kény itt nem a szép­író né­ző­pont­já­ból, ha­nem a ta­nú, a részt­ve­vő szem­szö­gé­ből re­giszt­rál­ja a nor­mál rend­ből ki­bil­len­tő, fel­for­ga­tó ese­mé­nye­ket és él­mé­nye­ket. A szubverzió ta­pasz­ta­la­ta más­faj­ta vi­szonyt hív elő Ör­kény­ből, mint amit a ra­di­ká­lis „for­ra­dal­mi” rend­sze­rek kap­csán kép­vi­selt, akár mint azok iro­ni­kus szem­lé­lő­je, akár mint – rö­vid ide­ig – azok úti­tár­sa. A No­tesz­la­pok 1956-ból nap­ló­sze­rű be­jegy­zé­sei, vig­net­tái, kvá­zi egy­per­ce­sei egy­részt a tör­té­nel­mi ese­mé­nyek­kel va­ló azo­no­su­lást pél­dáz­zák, más­részt fel­vil­lant­ják az ilyen ese­mé­nyek ural­ha­tat­lan­sá­gá­nak és ki­szá­mít­ha­tat­lan­sá­gá­nak egy­szer­re a sza­bad­ság él­mé­nyét kí­ná­ló és fé­le­lem­kel­tő vo­ná­sa­it. „Még egyi­künk sem tud­ta, hogy fel­ke­lők va­gyunk” – ír­ja ok­tó­ber 23-ról.⁴⁵ Ké­sőbb „mo­rá­lis for­ra­da­lom­ról”, „a ki­lá­tás­ta­lan­ság for­ra­dal­má­ról” beszél.⁴⁶ A no­vem­ber 23-i be­jegy­zés így kez­dő­dik: „Egy hó­nap­ja tört ki a for­ra­da­lom. Ezt az ut­cán köz­li ve­lem egy is­me­rő­söm. Ma­gam­tól so­ha­sem jöt­tem vol­na rá: ami­ó­ta ki­tört a for­ra­da­lom, vé­get ért az idő. Egy hó­nap óta nem tu­dom, há­nya­di­ka van, s mi­lyen nap: ha meg aka­rom tud­ni, fel­la­po­zom a nap­tárt, de egy pil­la­nat múl­va ki­megy a fe­jem­ből. Az idő em­ber csi­nál­ta fel­osz­tá­sa szét­hull a tör­té­nel­mi idő moz­gá­sa előtt”.⁴⁷

      A Fo­hász Bu­da­pest­ért cí­mű rö­vid írá­sa, mely az Igaz­ság 1956. no­vem­ber 2-i szá­má­ban je­lent meg (s amely szi­len­ci­um­ra íté­lé­sé­nek egyik oka volt), himnikus di­csé­re­tét zen­gi a for­ra­da­lom­nak. Me­to­ni­mi­kus mó­don Bu­da­pest­ről be­szél, de ezen mind­vé­gig a for­ra­dal­mat ér­ti. Eb­ben a fo­hász­ban azt a rend­kí­vü­li hely­ze­tet és vál­to­zást hang­sú­lyoz­za, hogy – a for­ra­da­lom nyo­mán im­már – „Bu­da­pest, min­den nyel­vén a vi­lág­nak, azt je­len­ti, hű­ség, ön­fel­ál­do­zás, sza­bad­ság, nem­ze­ti becsület”.⁴⁸ A for­ra­da­lom­ban és a for­ra­da­lom ál­tal nye­ri el a vá­ros (és a nem­zet) a ma­ga va­ló­di iden­ti­tá­sát, azt, ami a töb­bi vá­ros­tól (és nép­től) meg­kü­lön­böz­te­ti. A di­cső moz­za­na­tok mel­lett em­lí­tést tesz a ba­ri­ká­dok­ról, az ut­cai har­cok­ról, a meg­szál­ló hor­dák­ról és az ide­gen zász­lók­ról, de az írás zár­la­ta – a ket­tős­sé­gek szín­re­vi­te­le mel­lett is – himnikus: „Élj örök­ké, mun­ká­ban, harc­ban, füst­ben és vér­ben és ko­rom­ban és di­cső­ség­ben, sza­bad­ság fő­vá­ro­sa, Budapest!”⁴⁹

      Pár nap­pal ko­ráb­ban ke­let­ke­zett az a má­sik rö­vid írá­sa, amely­ben nem a pá­tos­­szal te­li jö­vő­kép ví­zi­ó­ja, ha­nem a torz, for­ra­dal­mi­nak ha­zu­dott rend­szer­rel va­ló szem­be­né­zés a ki­in­du­ló hely­zet. A be­kö­szön­tő hí­res­sé vált – gyak­ran pon­tat­la­nul idé­zett – kez­dő­so­rai ezek: „A rá­dió hos­­szú éve­kig a ha­zug­ság szer­szá­ma volt. Pa­ran­cso­kat haj­tott vég­re. Ha­zu­dott éj­jel, ha­zu­dott nap­pal, ha­zu­dott min­den hullámhosszon”.⁵⁰ Ám a múlt­tal va­ló le­szá­mo­lás mel­lett a nyi­lat­ko­zat vé­gén ott van az új hely­zet­tel va­ló ma­ra­dék­ta­lan azo­no­su­lás is. „Mi az egész for­ra­dal­mi moz­ga­lom szó­szó­ló­inak vall­juk ma­gun­kat, és a ma­gyar nem­zet hang­ját akar­juk hal­lat­ni or­szág-vi­lág előtt”⁵¹ – ír­ja Ör­kény ok­tó­ber 30-án. A for­ra­da­lom ra­di­ka­liz­mu­sa kap­csán a jö­vő ví­zi­ó­já­nál fon­to­sabb a ra­di­ká­lis szem­be­né­zés a (kö­zel) múlt­tal. Ör­kény eb­ben a pe­tí­ci­ó­sze­rű írá­sá­ban ki­mond­ja azt, amit az ön­ma­gát for­ra­dal­mi­nak be­ál­lí­tó re­zsim el­lep­le­zett és el­ta­ga­dott: azt, hogy az egész ha­tal­mi rend­szer ha­zug­sá­gok­ra épült, hogy meg­ha­zud­tol­ta a va­ló­di for­ra­dal­mak lé­nye­gét, mert ve­le­jé­ig rom­lott és ci­ni­kus mó­don (né­pi) de­mok­rá­ci­á­nak ne­vez­te a dik­ta­tú­rát, és az el­len­ke­ző­jét cse­le­ked­te mind­an­nak, amit ál­lí­tott. S hogy el­va­kult vo­lun­ta­riz­mu­sa kö­vet­kez­té­ben a leg­főbb aka­dá­lyá­nak te­kin­tet­te az em­bert.

 

-----

 Az ÖR­KÉNY 100 cí­mű kon­fe­ren­ci­án, Bu­da­pes­ten a Pe­tő­fi Iro­dal­mi Mú­ze­um­ban 2012. de­cem­ber 14-én el­hang­zott elő­adás szer­kesz­tett vál­to­za­ta. Kö­szö­net­tel tar­to­zom Szirák Pé­ter­nek, Re­mé­nyi Jó­zsef Ta­más­nak és Hetényi Zsu­zsá­nak az elő­adás­hoz fű­zött ész­re­vé­te­le­i­kért. A kon­fe­ren­cia anya­gát a Palatinus Ki­adó önál­ló kö­tet­ben ter­ve­zi meg­je­len­tet­ni.

¹    Ör­kény Ist­ván: Pis­ti a vér­zi­va­tar­ban. In uő: Drá­mák II., Bu­da­pest, Szép­iro­dal­mi, 1982, 237.

²     Sza­bó B. Ist­ván: Ör­kény, Bu­da­pest, Ba­las­si, 1997, 13.

³    Pél­dá­ul Láz­ár Ist­ván: Ör­kény Ist­ván al­ko­tá­sai és val­lo­má­sai tük­ré­ben, Bu­da­pest, Szép­iro­dal­mi, 1979, 79–81., il­let­ve Sza­bó B. Ist­ván, i. m., 13., va­la­mint Szirák Pé­ter: Ör­kény Ist­ván (Pá­lya­kép), Bu­da­pest, Palatinus, 2008, 29.

⁴    Ör­kény Ist­ván: For­ra­da­lom. In: Szép Szó V. kö­tet, 1. fü­zet, 16. szám, 1937. jú­li­us-au­gusz­tus, 40.

⁵    Ör­kény Ist­ván: Ten­ger­tánc. In uő: Ten­ger­tánc, Bu­da­pest, Renaissance Ki­adás, 1941, 20.

⁶    Ör­kény Ist­ván: For­ra­da­lom. I. k., 43.

⁷    Ör­kény Ist­ván: Ten­ger­tánc. In uő: No­vel­lák I. Bu­da­pest, Szép­iro­dal­mi, 1980, 88.

⁸    Ör­kény Ist­ván: For­ra­da­lom. I. k., 44., il­let­ve Ör­kény Ist­ván: Ten­ger­tánc. In uő: Ten­ger­tánc, Bu­da­pest, Renaissance Ki­adás, 1941, 26.

⁹     Ör­kény Ist­ván: For­ra­da­lom. I. k., 45.

¹⁰    Ör­kény Ist­ván: Ten­ger­tánc. In uő: Ten­ger­tánc, Bu­da­pest, Renaissance Ki­adás, 1941, 26–27.

¹¹    Ör­kény Ist­ván: El­ső es­tém a „Ró­zsa­bo­kor­ban”. In: Csil­lag IX. 5. (1955. má­jus), 966–967. A Jó­zsef At­ti­la-ös­­sze­ál­lí­tás­ban egyéb­ként pár ol­dal­lal elő­rébb Ká­dár Já­nos vis­­sza­em­lé­ke­zé­se ol­vas­ha­tó, Mun­kás-köl­tő, a mun­ká­sok kö­zött cím­mel (i. k. 955–958.). A Ten­ger­tánc. In memoriam Ör­kény Ist­ván (szerk. Réz Pál) kö­tet­ben új­ra­kö­zölt Ör­kény-írás cí­mé­ből hi­ány­zik az idé­ző­jel (Bu­da­pest, Nap Ki­adó, 2004, 18-21.).

¹²    Jó­zsef At­ti­la Ös­­szes Mű­vei III. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai, 1958, 84–85. – ki­eme­lé­sek az ere­de­ti­ben.

¹³    Ten­ger­tánc. In memoriam Ör­kény Ist­ván (szerk. Réz Pál), i. k.

¹⁴    Ör­kény Ist­ván: Babik, Bu­da­pest, Szép­iro­dal­mi, 1982.

¹⁵    Ör­kény Ist­ván: Ön­élet­raj­zom tö­re­dé­kek­ben. Be­fe­je­zet­len re­gé­nyek, Bu­da­pest, Szép­iro­dal­mi, 1983, 37–114.

¹⁶    Ör­kény Ist­ván: Drá­mák III., Bu­da­pest, Szép­iro­dal­mi, 1982, 5–189.

¹⁷    Láz­ár Ist­ván, i. m., 198.

¹⁸    A rész­let meg­je­le­né­sé­nek he­lye: Új Hang 1956/9, 20–22. Em­lí­ti: Szirák Pé­ter, i. m. 123., 193. láb­jegy­zet.

¹⁹    Ör­kény Ist­ván: Babik, Bu­da­pest, Szép­iro­dal­mi, 1982, 14.

²⁰    I. m., 63–66.

²¹    I. m., 66–67.

²²    I. m., 67.

²³    Vö. Sza­bó B. Ist­ván, i. m., 86.

²⁴    I. m., 151.

²⁵    Ör­kény Ist­ván: Pis­ti a vér­zi­va­tar­ban. In uő: Drá­mák II. kö­tet, Bu­da­pest, Szép­iro­dal­mi, 1982, 235.

²⁶    I. m., 236.

²⁷    Uo.

²⁸    I. m., 237.

²⁹    Uo.

³⁰    Fromm, Erich: To Have or to Be? Lon­don, Abacus, 1979, 83.

³¹    Ör­kény Ist­ván, i. m., 257–258.

³²    P. Müller Pé­ter: 1956 új­ra­ér­tel­me­zé­sei a Ká­dár-kor­szak drá­má­i­ban és szín­pa­dán. In: Ezer­ki­lenc­száz­öt­ven­hat az újabb tör­té­ne­ti iro­da­lom­ban (szerk. Gyáni Gá­bor – Rainer M. Já­nos), Bu­da­pest, 1956-os In­té­zet, 2007, 329.

³³    I. m., 326.

³⁴    Ör­kény Ist­ván, i. m., 258.

³⁵    Ör­kény Ist­ván: For­ga­tó­könyv. In uő: Drá­mák II. kö­tet, Bu­da­pest, Szép­iro­dal­mi, 1982, 332–333., il­let­ve ugyan­ez: 453–454.

³⁶    I. m., 455–456.

³⁷    I. m., 459.

³⁸    I. m., 488.

³⁹    I. m., 493.

⁴⁰    Ör­kény Ist­ván: Le­ve­lek egypercben. Bu­da­pest, Szép­iro­dal­mi, 1992, 228–230. – Itt ol­vas­ha­tó az a két le­vél, ame­lyet Ör­kény Ist­ván a ha­lá­los ágyán Aczél György­nek cí­mez­ve dik­tált, s me­lyek­ben Aczél elő­ze­tes vé­le­mé­nyét ké­ri ki, il­let­ve ki­fo­gá­sa­i­nak el­fo­ga­dá­sá­ról nyi­lat­ko­zik.

⁴¹    Szirák Pé­ter: Ör­kény Ist­ván. Bu­da­pest, Palatinus, 2008, 100.

⁴²    Ör­kény Ist­ván: A mes­ter­ség tit­ka­i­ból. Arc­ké­pek, kor­ké­pek. Bu­da­pest, Palatinus, 2003, 399.

⁴³    Szirák Pé­ter, i. m., 106.

⁴⁴    Az em­lí­tett mű­vek pél­dá­ul itt ol­vas­ha­tók: Ör­kény Ist­ván: Le­ve­lek egypercben. I. k., 50–77.

⁴⁵    I. m., 50.

⁴⁶    I. m., 57.

⁴⁷    I. m., 61.

⁴⁸    I. m., 73.

⁴⁹    I. m., 74.

⁵⁰    I. m., 75-76., *** láb­jegy­zet.

⁵¹    Uo.