Ha egy tör­té­nész szak­má­já­ról és hi­va­tá­sá­ról vall, sok­szor ke­rül szó­ba, hogy tu­do­má­nyos mun­ká­já­nak leg­főbb fel­ada­ta a múlt va­la­mi­faj­ta meg­idé­zé­se, a rég fe­le­dés­be me­rült ko­rok és em­be­rek meg­ér­té­se és meg­ele­ve­ní­té­se len­ne. Jó két­száz éve, ami­ó­ta a mo­dern tör­té­net­tu­do­mány meg­szü­le­tett, új­ra és új­ra fel­hang­za­nak azok a tör­té­né­szi ars po­e­ti­cák, vagy in­kább só­vár­gó só­ha­jok, me­lyek a le­vél­tá­rak csönd­jé­ben a „hol­tak­kal va­ló be­szél­ge­tést”, em­lé­kük és sor­suk élő­vé té­te­lé­nek vá­gyát hir­de­tik – Jules Michelet-től Georges Dubyn és Michel de Certeau-n át Stephen Greenblattig hos­­szan so­rol­hat­nánk a szak­ma kép­vi­se­lő­i­nek „ha­lott­idé­ző” pas­­szu­sa­it. Ám a leg­több­ször mind­ez meg­ma­rad a vágy szint­jén, a tör­té­nész vagy be­lát­ja, hogy ele­ve ku­darc­ra ítélt a tö­rek­vés, és a szak­má­ja sza­bá­lyai sze­rint igyek­szik a múlt nyo­ma­it fel­tár­ni, a mé­lyebb, abszt­rak­tabb struk­tú­rá­kat, na­gyobb táv­la­tú ese­mény-ös­­sze­füg­gé­se­ket át­lát­ni, vál­lal­va, hogy ép­pen ez­zel tá­vo­lo­dik el az egyén­től és a köz­vet­len tör­té­nel­mi ta­pasz­ta­lat­tól. Eset­leg haj­da­ni szö­ve­ge­ket, nap­ló­kat fel­tár­va és ki­ad­va éli ki fen­ti haj­la­mát – ha már ma­ga nem is be­szél­het a ha­lot­tak he­lyett, leg­alább sza­va­ik köz­ve­tí­té­sé­hez hoz­zá­já­rul­hat. Jó­val rit­káb­ban, de az is elő­for­dul, hogy egy tör­té­nész ki­lép szak­má­já­nak ke­re­tei kö­zül, olyan mű­vet al­kot­va, mely­ben be­tel­je­sít­he­ti ezt a meg­je­le­ní­té­si, meg­ele­ve­ní­té­si kény­szert: Michelet haj­da­ni, tör­té­ne­lem és iro­da­lom pe­re­mén moz­gó mű­vei mel­lett újabb pél­da le­het mond­juk John Lu­kacs né­hány könyve.¹ Bi­zo­nyá­ra az sem vé­let­len, hogy ép­pen az utób­bi év­ti­ze­dek­ben a tör­té­net­tu­do­mány mind el­mé­le­té­ben, mind mód­szer­ta­ná­ban, il­let­ve bi­zo­nyos irány­za­ta­i­ban egy­re erő­tel­jes­eb­ben a kö­zel­ké­pek­re, a hét­köz­na­pi ta­pasz­ta­la­tok­ra, a min­den­na­pi em­ber tör­té­nel­mi él­mé­nye­i­re pró­bál kon­cent­rál­ni. Töb­bek kö­zött a mikrotörténelem, az Alltags-geschichte, az oral history, a kul­tu­rá­lis em­lé­ke­zet ku­ta­tá­sai mel­lett a kor­társ tör­té­ne­lem­el­mé­let olyan fo­gal­mak men­tén igyek­szik e meg­ele­ve­ní­tő at­ti­tűd lé­nye­gét meg­ra­gad­ni, mint a ta­pasz­ta­lat (Frank Ankersmit) vagy a je­len­lét (Hans-Ulrich Gumbrecht).²

      Ter­mé­sze­te­sen nem aka­rok sem túl el­mé­le­ti len­ni, sem a fen­ti irány­za­to­kat kri­ti­kát­la­nul ös­­sze­mos­ni, még ke­vés­bé Kováts Ju­dit köny­vét egy az egy­ben a tu­do­mány­tör­té­net­ből szár­maz­tat­ni. Mind­ös­­sze azt a tá­gabb kon­tex­tust sze­ret­tem vol­na, ha még­oly rö­vi­den is, de fel­vá­zol­ni, mely­ben a könyv is el­he­lye­zi ma­gát, hi­szen szer­ző­je tör­té­nész, s már a fül­szö­veg­ből meg­tud­hat­juk, hogy a Meg­ta­gad­va cí­mű re­gény egy sor oral history-interjú alap­ján ke­let­ke­zett. Az oral history irány­za­ta ma­ga is alap­ve­tő­en a hét­köz­na­pi em­ber ta­pasz­ta­la­tá­ra kon­cent­rál, a tör­té­ne­lem­nek ar­ra a – ko­ráb­bi, „nagy lép­té­kű” tör­té­net­írás ál­tal fi­gyel­men kí­vül ha­gyott – szeg­men­sé­re, mely pa­ra­dox mó­don azon­ban a leg­kö­ze­lebb áll mind­an­­nyi­unk­hoz: a konk­ré­tan meg­élt történelemre.³ Így vi­szony­lag lo­gi­kus a to­vább­lé­pés: a Meg­ta­gad­va az oral history sze­mé­lyes tör­té­ne­lem­ké­pé­nek re­gé­nye­sí­tett, az­az a disz­cip­lí­na ke­re­te­i­ből ki­vá­ló vál­to­za­ta, a „múlt meg­idé­zé­sé­re” irá­nyu­ló tör­té­né­szi vágy újabb gyümölcse. Ta­lán több­ről is szó van itt azon­ban, mint a múlt meg­ele­ve­ní­té­sé­ről, a hét­köz­na­pi (bár még nem ha­lott, de idős) em­be­rek szó­hoz és nyil­vá­nos­ság­hoz jut­ta­tá­sá­ról, hi­szen a könyv a ma­gyar tör­té­ne­lem egyik olyan tra­gi­kus sze­le­tét je­le­ní­ti meg, mely so­ká­ig ta­bu­nak szá­mí­tott. A há­bo­rú utol­só éve­it, a né­met, majd a szov­jet meg­szál­lást be­mu­ta­tó kö­tet mint­egy es­­szen­ci­á­li­san vo­nul­tat­ja fel az idő­szak „prob­le­ma­ti­kus”, hol egyik, hol a má­sik kor­szak­ban és rend­szer­ben el­hall­ga­tott ese­mé­nye­it a zsi­dó­ság get­tó­sí­tá­sá­tól és el­hur­co­lá­sá­tól a né­met meg­szál­lá­son át a szov­jet had­se­reg nem ép­pen „fel­sza­ba­dí­tók­hoz mél­tó” te­vé­keny­sé­gé­ig. Min­den ké­sőb­bi po­li­ti­kai rend­szer­ben jó­részt hall­ga­tás, il­let­ve el­tor­zí­tott, át­ide­o­lo­gi­zált be­széd övezte a té­mát, hi­szen sem a zsi­dók el­hur­co­lá­sa (és a ci­vil la­kos­ság pas­­szív ma­ga­tar­tá­sa), sem pe­dig a szov­jet ka­to­nák fosz­to­ga­tá­sai, erő­sza­kos­ko­dá­sai nem ke­rül­het­tek be a köz­be­széd­be, így az­tán a kul­tu­rá­lis em­lé­ke­zet egyik fe­hér folt­ját ké­pez­ték. Va­gyis az in­ter­jú­ala­nyok köz­vet­len tör­té­nel­mi ta­pasz­ta­la­tá­nak meg­idé­zé­se már ön­ma­gá­ban is mo­rá­lis cse­lek­vés, ám, ha le­het így mon­da­ni, a könyv té­má­ja ré­vén több­szö­rö­sen is eti­kai tét­tel bír, hi­szen a múlt szá­zad egyik szó sze­rint és át­vitt ér­tel­mé­ben is kí­nos kor­sza­kát je­le­ní­ti meg.

      A mű azért is kü­lö­nö­sen ér­de­kes (és emi­att tar­tot­tam fon­tos­nak a fen­ti kon­tex­tus fel­vá­zo­lá­sát), mert a szer­ző nem egyik in­ter­jú­ala­nyá­nak élet­raj­zát ír­ja meg – az­az nem re­gé­nyes bio­grá­fi­át ké­szít –, ha­nem a hu­szon­há­rom in­ter­jú­alany be­szá­mo­ló­i­ra (to­váb­bá nyil­ván sa­ját egyéb ku­ta­tá­sok­ra) tá­masz­kod­va egy új, fikcionális hős­nő élet­út­ját áb­rá­zol­ja. E dön­tés pe­dig a re­gény­vi­lág és a tör­té­nel­mi kor­szak (más né­ven: a va­ló­ság) vi­szo­nyá­val kap­cso­lat­ban is fon­tos kon­zek­ven­ci­ák­kal bír. A re­gény­hős­nek ti­pi­kus­nak kell len­nie, de nem le­het túl­sá­go­san is az; élet­út­já­nak ma­gá­ban kell hor­doz­nia a kor alap­ve­tő jel­leg­ze­tes­sé­ge­it, de nem sza­bad, hogy min­dent meg­tes­te­sít­sen, hi­szen ak­kor ép­pen va­ló­sze­rű­sé­ge – és tu­laj­don­kép­pen tör­té­ne­ti­sé­ge – sé­rül­ne. Hét­köz­na­pi­sá­ga ré­vén nem sza­bad, hogy min­dent át­él­jen, min­den jel­leg­ze­tes ak­ko­ri fi­gu­rá­val ta­lál­koz­zon, vi­szont a leg­fon­to­sabb hely­ze­te­ken ke­resz­tül kell men­nie. Be kell mu­tat­nia az ak­ko­ri kor­szak ele­me­it, de nem célszerű hi­val­ko­dó­an áb­rá­zol­ni: az­az a re­gény­vi­lág­nak egy­szer­re kell (tech­ni­kai ér­te­lem­ben) ter­mé­sze­tes­ként hat­nia és egy tő­lünk ide­gen tör­té­ne­ti ta­pasz­ta­la­tot áb­rá­zol­nia.

      A Meg­ta­gad­va szin­te ma­gá­tól ér­te­tő­dő ter­mé­sze­tes­ség­gel old­ja meg eze­ket a mű­fa­ji, re­gény­tech­ni­kai prob­lé­má­kat. Fő­hős­nő­je egy ka­masz­lány, Som­lyói An­na, aki egy kis­vá­ros (bár nincs konk­ré­tan meg­ne­vez­ve, de va­ló­szí­nű­leg Nyír­egy­há­za) kö­zép­is­ko­lá­sa­ként éli át a há­bo­rút, a né­met, majd a szov­jet meg­szál­lást. An­na min­den olyan ese­mé­nyen ke­resz­tül­megy, amely az át­lag­ol­va­só kol­lek­tív tör­té­nel­mi em­lé­ke­ze­té­nek ré­sze, ám ame­lyet a leg­töb­ben sze­ren­csé­re csak köny­vek­ből, fil­mek­ből is­me­rünk. Szem­ta­nú­ja a he­lyi zsi­dó­ság el­hur­co­lá­sá­nak, át- és túl­éli a bom­bá­zá­so­kat, az éhe­zést és – ami a könyv ta­lán leg­fel­ka­va­róbb ré­sze – a szov­jet had­se­reg ka­to­ná­i­nak erő­sza­kos­ko­dá­sa­it. A kö­rü­löt­te lé­vő fi­gu­rák pe­dig ép­pen csak an­­nyi­ra idé­ződ­nek meg, hogy fel­vil­lant­sa­nak egy-egy jel­leg­ze­tes ko­ra­be­li élet­utat és ma­ga­tar­tás­for­mát. Az Ame­ri­ká­ba ki­tán­tor­gott, majd on­nan ha­za­té­rő és a kin­ti mun­kás­ból itt­ho­ni mó­dos gaz­dá­vá vá­ló mo­zi­ra­jon­gó nagy­bá­csi, a ha­za­fi­as kö­te­les­ség­tu­dat­ba meg­szál­lot­tan be­le­te­met­ke­ző egész­ség­tan-ta­nár­nő vagy a ki­sebb­sé­gi komp­le­xu­sa­it egyen­ru­há­ban ki­élő nyi­las fi­a­tal­em­ber – és még hos­­szan so­rol­hat­nánk a re­gény em­lé­ke­ze­tes mel­lék­sze­rep­lő­it – kel­lő arány­ér­zék­kel van­nak áb­rá­zol­va, va­la­hogy egy­szer­re egyé­ni és ti­pi­kus fi­gu­rák. Pont an­­nyi­ra, amen­­nyi­re a re­gény ap­ró rész­le­tei is, ahol a tör­té­nész szer­ző lát­ha­tó­an él­ve­zet­tel „ren­de­zi be” a ko­ra­be­li hét­köz­na­pi re­gény­vi­lá­got. Szá­mos, lát­szó­lag je­len­ték­te­len, de még­is a kor­ra oly jel­lem­ző (vagy re­gény­tech­ni­kai szin­ten ma­rad­va: a tör­té­nel­mi idő­szak in­de­xe­ként funk­ci­o­ná­ló) elem van a szö­veg­ben, me­lyek szé­pen be­le­si­mul­nak a re­gény tör­té­ne­lem­ké­pé­be. A fő­hős so­ká­ig pró­bál­ja él­ni az éle­tét, be­lak­ni vi­lá­gát, s köz­ben szám­ta­lan ap­ró­ság­gal ta­lál­ko­zik. A he­lyi cuk­rász­da előtt el­men­ve az in­di­á­ner sü­te­mény után só­vá­rog, a pi­a­con az egyik árus a mel­lei kö­zé dug­va áru­sít­ja az „ezer­édes” ne­vű cu­kor­pót­ló szert, vagy egyik ba­rát­nő­je el­me­sé­li ne­ki, hogy a gyü­mölcs­íz ne­vű lek­vár­sze­rű élel­mi­szer mi­lyen gusz­tus­ta­lan mó­don ké­szül. (A gyü­mölcs­íz kor­fes­tő jel­le­ge kü­lö­nö­sen ér­de­kes – bár ezt a mű nem fej­ti ki –, hi­szen ek­ko­ri­ban kap­ta azt a „gúny­ne­vét”, ame­lyet a mai na­pig is hasz­nál­nak: „hitlerszalonna”.) Mind­ezek a fi­gu­rák és ap­ró rész­le­tek együtt ké­pe­sek tény­le­ge­sen va­la­mi­fé­le tör­té­nel­mi mi­li­őt ér­zé­kel­tet­ni – sze­ren­csé­re ezt sem hi­val­ko­dó­an te­szik.

      A fő­sze­rep­lő karakterét pedig éppen átlagossága legitimálja, s még a könyv ke­let­ke­zé­sé­nek háttérinformációját sem kell fel­tét­le­nül is­mer­nünk ah­hoz, hogy ép­pen ezen ti­pi­kus­ság ér­ze­te vál­jon na­gyon erő­tel­jes tör­té­nel­mi ta­pasz­ta­lat­tá. Ma­gya­rul, An­na há­nya­tott sor­sa egy­részt meg­idé­zi a „gyer­mek a há­bo­rú­ban”, il­let­ve a „nő a há­bo­rú­ban” narratíváit, ám leg­több­ször sok­kal „ter­mé­sze­te­seb­ben” mű­kö­dik, mint ezen tör­té­net­sé­mák jól is­mert rep­re­zen­tán­sai.

      Leg­in­kább azért, mert a leg­több ilyen tí­pu­sú mű­nél sok­kal vis­­sza­fo­got­tabb. Nem vá­lik meg­ha­tó és/vagy nyo­masz­tó, bor­zal­mak­kal te­lí­tett pi­ka­reszk­ké, akár­csak mond­juk, a „gyer­mek a há­bo­rú­ban” tör­té­net­tí­pus né­hány klas­­szi­ku­sát em­lít­ve, az olyan fil­mek, mint a Va­la­hol Eu­ró­pá­ban (rend.: Radványi Gé­za, 1947) vagy a Jöjj és lásd (Igyi i szmotri, rend.: Elem Klimov, 1985), il­let­ve a té­ma ta­lán leg­ke­gyet­le­nebb (és ép­pen ezért – leg­alább­is szá­mom­ra – leg­prob­le­ma­ti­ku­sabb) vál­to­za­ta, Jerzy Kosinski re­gé­nye, A fes­tett ma­dár (The Painted Bird, 1965). A „nő a há­bo­rú­ban” narratíva itt­ho­ni leg­is­mer­tebb rep­re­zen­tán­sa (me­lyet el­ső pil­lan­tás­ra ta­lán a leg­kö­ze­leb­bi kap­cso­lat­ba hoz­ha­tunk Kováts köny­vé­vel) pe­dig Polcz Alaine mű­ve, az As­­szony a fron­ton (1994). A Meg­ta­gad­va kez­det­ben ép­pen amiatt meg­le­pő, hogy alap­ve­tő­en nem tel­je­sí­ti be azo­kat az el­vá­rá­sa­in­kat, ame­lyek ezek­hez a tör­té­net­tí­pu­sok­hoz kap­cso­lód­nak. Bár szin­te min­den olyan elem meg­van ben­ne, amely azok­ban (az As­­szony a fron­ton bi­zo­nyos je­le­ne­te­i­hez ha­son­ló­kat itt is ol­vas­ha­tunk), ám ezek jó­val ke­vés­bé ki­éle­zet­ten sze­re­pel­nek, mint­egy a há­bo­rú ter­mé­sze­tes ré­sze­i­ként funk­ci­o­nál­nak.

      Szán­dé­ko­san hasz­nál­tam két­szer is a „ter­mé­sze­tes” jel­zőt, utal­va ez­zel egy má­sik „gyer­mek a há­bo­rú­ban” tí­pu­sú mű­re – ter­mé­sze­te­sen Ker­tész Sors­ta­lan­sá­gá­ról van szó (1975). Nem ar­ra aka­rok cé­loz­ni, hogy Kováts szem­lé­let­mód­ja a No­bel-dí­jas író­ét kö­vet­né, sőt egé­szen mást je­lent itt a ter­mé­sze­tes­ség. Míg Ker­tész­nél egy meg­bi­csak­lott ci­vi­li­zá­ció lo­gi­ká­ját köz­ve­tí­ti Kö­ves (alap­ve­tő­en ter­mé­szet­el­le­ne­sen szórt, egy­szer­re na­iv és igen­csak tu­da­tos) pers­pek­tí­vá­ja és nyel­ve, ad­dig a Meg­ta­gad­va hős­nő­je a tá­vol­ból, öreg­ko­rá­ból szem­lél­ve em­lék­szik vis­­sza gyer­mek­ko­ri én­jé­re, s vis­­sza­te­kint­ve pon­to­san ér­zé­ke­li a há­bo­rú meg­je­le­né­sé­vel be­kö­vet­ke­ző „el­ve­szett Pa­ra­di­csom”-ál­la­po­tot. Ám on­nan­tól, hogy a gyer­mek­kor vé­get ér, és meg­tö­rik a haj­da­ni, nem ép­pen fel­hőt­len, de még­is­csak arány­lag bol­dog idő­szak, a há­bo­rú és az azt kö­ve­tő idők „ter­mé­sze­tes” ese­mé­nyei, ka­taszt­ró­fái és tra­u­mái kö­vet­kez­nek. Ez vi­szony­lag pon­to­san érzékelhetővé válik is a re­gény­ben, hi­szen van egy pont, a har­ma­dik fe­je­zet leg­vé­ge, ahol a nar­rá­tor ref­lek­tál is a kö­rü­löt­te lé­vő vi­lág át­vál­to­zá­sá­ra. „Va­sár­nap dél­utá­nig azon­ban vé­get ért min­den – ol­vas­hat­juk –, és aki meg­él­te mind­azt, ami kö­vet­ke­zett, az nem én vol­tam. Az egy má­sik Som­lyói An­na volt” (90.). Ám ép­pen ezen ket­tős­ség ré­vén ké­pes az el­be­szé­lői tu­dat vis­­sza­fo­got­tan, „ter­mé­sze­tes­ként” köz­ve­tí­te­ni a fel­fog­ha­tat­lan, ret­te­ne­tes ese­mé­nye­ket. Ma­gya­rul, a je­len­ből vis­­sza­te­kin­tő nar­rá­tor ép­pen azért ké­pes (arány­lag) hig­gad­tan lát­ni min­dent, ami kö­rü­löt­te és ve­le zaj­lik, mert egy bi­zo­nyos tu­dás, ta­pasz­ta­lat­rend­szer ré­vén örök­re el­vált gyer­mek­ko­ri én­jé­től, és a há­bo­rús ese­mé­nyek vis­­sza­te­kint­ve már lo­gi­kus­nak (vagy leg­alább­is adott­nak) tűn­nek.

      Ez per­sze nem je­len­ti azt, hogy bi­zo­nyos ese­mé­nyek­et a regény ne döbbenetes erővel mutatna be. A fő­sze­rep­lő el­ső meg­erő­sza­ko­lá­sá­nak je­le­ne­te igen erő­tel­jes, bár alig több, mint más­fél ol­dal. A szö­veg itt igen erős és erő­sza­kos, azon­ban a tra­u­ma fáj­dal­ma és döb­be­ne­te mel­lett az ese­mény ké­sőbb­ről vis­­sza­te­kint­ve is­mét­lő­dő­nek, már-már ru­tin­sze­rű­nek tű­nik. Mint az el­be­szé­lő a je­le­net után köz­vet­le­nül meg­jegy­zi: „Az el­ső után mind­egy volt, hány­szor tör­té­nik még meg, me­lyik bun­ker­ből visz­nek fel, a Ti­szá­nál fák­lya­csa­va­rás köz­ben néz­nek ki ma­guk­nak, vagy éj­sza­ka, a lá­nyok kö­zül, a szal­má­ról rán­gat­nak ki. Min­dig ugyan­úgy tör­tént min­den” (154.). Az ese­mény iga­zi bor­zal­ma és ha­tá­sa ta­lán a leg­vé­gén vá­lik vi­lá­gos­sá, még­hoz­zá An­na há­bo­rú utá­ni éle­té­ből vis­­sza­néz­ve. Az utol­só fe­je­zet­ben ugyan­is a nar­rá­tor na­gyon rö­vi­den be­szá­mol há­zas­sá­gá­ról és ké­sőb­bi, bol­dog­ta­lan éle­té­ről. Nász­éj­sza­ká­já­ról ezt ír­ja: „Az el­ső éj­sza­kán Il­lés meg­kí­mélt. So­ha nem volt ké­sőbb sem dur­va, erő­sza­kos meg vég­képp nem. Las­sú moz­du­la­tok­kal csi­nál­ta, nem si­e­tett, mint az oro­szok, bár én jobb sze­ret­tem vol­na, ha gyor­sabb, mert ak­kor ha­ma­rabb túl­esek raj­ta. Az érin­té­sé­re évek múl­tán már nem rán­dul­tam ös­­sze, de so­sem kí­ván­tam, min­dig szá­raz ma­rad­tam. Tisz­tel­tem, be­csül­tem, ha azon­ban raj­tam volt, ta­szí­tott. Nem sok örö­me telt ben­nem, pe­dig sze­re­tett, biz­tos, hogy sze­re­tett” (247.).

      Va­gyis a fő­sze­rep­lő arány­lag vis­­sza­fo­gott hang­ne­me, a bor­zal­mak „ter­mé­sze­tes” áb­rá­zo­lá­sa a ké­sőb­bi nar­rá­to­ri po­zí­ció mi­att mű­kö­dik, mi­vel An­na olyan szem­szög­ből te­kint vis­­sza a tör­tén­tek­re, me­lyek­be alap­ve­tő­en már be­épült a – nem an­­nyi­ra el­foj­tott, sok­kal in­kább az éle­tet, gon­dol­ko­dás­mó­dot ra­di­ká­li­san át­ala­kí­tó – tra­u­ma. Ez az utó­la­gos, a ta­pasz­ta­la­tok utá­ni szem­szög a re­gény más pont­ja­in is ér­vé­nye­sül. Az egyé­ni tra­u­mák mel­lett, még azok előtt, a városi lakosság egy má­sik ka­taszt­ró­fá­nak, a he­lyi zsi­dó kö­zös­ség el­hur­co­lá­sá­nak is a szem­ta­nú­ja lesz. A szö­veg itt is „ter­mé­sze­te­sen” ke­gyet­len: be­mu­tat­ja, ahogy a get­tó­ba hur­colt zsi­dók in­gó­sá­ga­it a töb­bi­ek pil­la­na­tok alatt, ha kell, ha nem, ha­za­hord­ják. A fosz­to­ga­tás­ban két bí­ró járt élen (aki­ket még ké­sőbb, a há­bo­rú után is em­le­get­tek a he­lyi­ek), de min­den­ki ki­vet­te a ré­szét. Az el­be­szé­lő az ese­mény­re így ref­lek­tál: „Ha úgy ve­szem, a nép­ház­be­li osz­to­ga­tás­sal, még ha csak egy rend fér­fi­ru­hát, ti­zen­két kis­pár­na­hu­za­tot vagy egy mák­da­rá­lót kap­tunk is, de e nagy, kö­zös ér­dek­szö­vet­ség ré­sze­sei let­tünk mi is, és ép­pen ezért, bár­men­­nyi­re szúr­ta a sze­mün­ket a két bí­ró és má­sok gya­ra­po­dá­sa, eszünk­be sem ju­tott fel­emel­ni a sza­vun­kat el­le­ne. Tu­laj­don­kép­pen még hi­báz­tat­ni sem hi­báz­tat­tuk őket, azt gon­dol­tuk, más is ki­hasz­nál­ná az al­kal­mat a he­lyük­ben. Kü­lön­ben is, tör­vény sze­rint jár­tak el, az ál­lam aka­ra­tát haj­tot­ták vég­re, hi­szen az ál­lam úgy dön­tött, hogy meg­sza­ba­dul az ös­­szes zsi­dó­tól” (50-51.). Mint lát­ha­tó, ép­pen az­zal ké­pes az ese­mény va­ló­di ta­pasz­ta­la­tát köz­ve­tí­te­ni, hogy egy­részt vis­­sza­he­lye­zi a hét­köz­nap­ok­ba, va­gyis az adott kö­rül­mé­nyek kö­zött „nor­má­lis” ese­mény­ként pre­zen­tál­ja. Min­den­ki él, ahogy tud, meg­szer­zi, amit tud, nem ők hoz­ták a tör­vé­nye­ket, csak az adott já­ték­sza­bály­okon be­lül pró­bál­nak meg ösz­tö­nö­sen élet­ben ma­rad­ni. Nem ítél­he­tő el a he­lyi kö­zös­ség, még csak az sem mond­ha­tó, hogy em­ber­te­le­nül vi­sel­ked­tek vol­na, hi­szen pár ol­dal­lal ké­sőbb azt is lát­hat­juk, ahogy élel­met visz­nek be a get­tó­ban fog­va tar­tott em­be­rek­nek. Más­részt azon­ban An­na, a nar­rá­tor ké­sőbb­ről vis­­sza­te­kint­ve tud­ja, hogy ez­zel a kö­zös já­ték ré­sze­se­i­vé vál­tak, nem dönt­het­tek sa­ját sza­bá­lya­ik­ról, s ké­sőbb ugyan­ilyen lo­gi­ka alap­ján vál­hat­tak ők ma­guk is ál­do­za­tok­ká. Va­gyis mind­an­­nyi­an egy olyan vi­lág já­ték­sza­bá­lya­it játs­­szák, ahol nem ők szab­ták a fel­té­te­le­ket, de alap­ve­tő­en nem volt más le­he­tő­sé­gük, hi­szen sen­ki (az ál­do­za­tok, a he­lyi la­ko­sok, a né­me­tek és a szov­je­tek) egy pil­la­na­tig sem ura a sor­sá­nak.

      Te­hát min­den, ami ed­dig és ez­után tör­té­nik, „ter­mé­sze­te­sen” megy vég­be, a még­oly ször­nyű ese­mé­nyek ép­pen emi­att köz­ve­tí­tőd­nek olyan vis­­sza­fo­got­tan. Ko­ráb­bi ana­ló­gi­ám­ra vis­­sza­tér­ve: amíg Ker­tész­nél a „ter­mé­sze­tes­ség” tör­té­net­fi­lo­zó­fi­ai, kultúrkritikai at­ti­tűd­dé vá­lik, Kováts Ju­dit köny­ve nem megy el ed­dig, mert nem ez a cél­ja. Ná­la a „ter­mé­sze­tes” egy­faj­ta tör­té­nel­mi ta­pasz­ta­lat, pon­to­sab­ban ma­gá­nak a tör­té­ne­lem­nek a ta­pasz­ta­la­ta. A re­gény egy olyan éle­tet mu­tat be, ame­lyet a tör­té­ne­lem vég­leg és egé­szé­ben tönk­re­tett, és a fő­sze­rep­lő már csak csen­des nosz­tal­gi­á­val tud gon­dol­ni ar­ra az idő­szak­ra, ami­kor még sü­te­ményt evett az el­ső sze­rel­mé­vel, és osz­tály­tár­sa­i­val a nem­rég meg­halt Hor­thy Ist­vánt gyá­szol­ták a ka­masz­lá­nyok sze­rel­mes gyá­szá­val. A re­gény leg­vé­gén az im­má­ron idős An­na vé­gig­te­kint a há­bo­rú utá­ni sor­sán, rö­vi­den (ta­lán túl­sá­go­san is kur­tán) ös­­sze­fog­lal­ja éle­té­nek ké­sőb­bi ala­ku­lá­sát. Nem­csak a ko­ráb­ban tör­tén­tek, ha­nem a hall­ga­tás ta­bu­ja is hoz­zá­já­rult ah­hoz, hogy az el­ve­szett arany­kor (amely ta­lán so­sem volt, de a ké­sőb­bi­ek fe­lől an­nak tű­nik) so­ha töb­bé ne tér­hes­sen vis­­sza. A könyv utol­só lap­ja­in a nar­rá­tor – né­mi­képp a re­gény fel­ada­tát is ki­nyil­vá­nít­va – így ref­lek­tál a há­bo­rú hi­á­nyos kö­zös­sé­gi em­lé­ke­ze­té­re: „ami­kor meg­szál­ló­ink ha­za­men­tek, és bát­ran el­mond­hat­tunk vol­na bár­mit, nem volt ki­nek el­mon­da­ni. Min­den olyan ré­gen tör­tént, hogy nem ér­de­kelt sen­kit, és mi is alig ma­rad­tunk már” (248.). Som­lyói An­na fik­tív fi­gu­rá­ja ki­mond­ja azt, amit hu­szon­há­rom konk­rét in­ter­jú­alany és oly sok má­sik túl­élő és ál­do­zat egy éle­ten át ma­gá­ba foj­tott. Se­gít­sé­gé­vel meg­ele­ve­ne­dik a múlt, s va­la­hogy ta­lán meg­idé­ző­dik egy tör­té­nel­mi ta­pasz­ta­lat: pár­be­széd­be lép­he­tünk a ha­lot­tak­kal és az élők­kel, a le­vél­tá­rak csend­jé­ből az oly so­ká­ig ta­bu­ként ke­zelt és el­hall­ga­tott ese­mé­nyek meg­szó­lal­nak, és ha hagy­juk, meg­szó­lí­ta­nak.

-----

¹     Az em­lék­ál­lí­tás egy fik­tív le­vél for­má­já­ban tör­té­nik, ame­lyet a szer­ző 1961-ben, re­gé­nye el­kob­zá­sa­kor, húsz éve ha­lott any­já­nak ír: „Ha meg­ha­lok, ab­ban a könyv­ben fogsz él­ni, ame­lyet ne­ked szen­tel­tem, és amely­nek sor­sa a ti­e­dé­hez ha­son­ló.” – idé­zi a le­vél rész­le­tét Hetényi Zsu­zsa ki­vá­ló, a re­gény ma­gyar ki­adá­sá­hoz írott utó­sza­vá­ban. (Lásd: Hetényi Zsu­zsa: A vesz­tes győz­te­sek és túl­élő ál­do­za­tok köny­ve, in: Vaszilij Grosszman: Élet és sors, Eu­ró­pa Könyv­ki­adó, Bu­da­pest, 2012, 1075.)

²     Hetényi Zsu­zsa: i. m. 1076.

³     Szofia Jasztrebner: Vaszilij Grosszman: Zsizny i szugyba, in: http://www.russianscientist.
org/files/archive/Liter/2009_YASTREBNER_21.pdf

⁴     Lásd: Anatolij Bocsarov: Vaszilij Grosszman: Zsizny, Tvorcsesztvo, Szugyba, Szovetszkij Piszatyel, Moszk­va, 1990. [Anatolij Bocsarov: Vaszilij Grosszman: Élet, Mű­vé­szet, Sors.]

⁵     Strum édes­any­já­nak, An­na Szemjonovnának a sor­sa a szer­ző édes­any­já­nak tra­gi­kus sor­sát is­mét­li, má­sol­ja: egy­ér­tel­mű­en ön­élet­raj­zi mo­tí­vum­ként ke­rül be a tör­té­net­be.

⁶     A zsi­dók­ra egyi­de­jű­leg két­fe­lől ne­he­ze­dő nyo­más be­mu­ta­tá­sa Grosszman re­gé­nyé­nek egyik alap­té­te­lé­ből in­dul ki. Ab­ból a fel­te­vés­ből, hogy a két, egy­más­sal szem­ben­ál­ló ha­ta­lom meg­döb­ben­tő ha­son­ló­sá­go­kat mu­tat, sőt, egy­más­nak tü­kör­ké­pei. Er­ről a mű­ben egy né­met kon­cent­rá­ci­ós tá­bor­ban a szov­jet fo­goly, Mosztovszkoj és a né­met tá­bor­ve­ze­tő, Liss be­szél­get­nek. Di­a­ló­gu­suk so­rán Liss a kö­vet­ke­zők­ről pró­bál­ja meg­győz­ni a ra­bot: „– Azokat a né­met kom­mu­nis­tá­kat, aki­ket mi lá­ger­be csuk­tunk, har­minc­hét­ben ma­guk is lá­ger­be csuk­ták. Amott Jezsov ül­tet­te le őket, emitt Himmler Reichsführer (…) Ma­gát ma ri­aszt­ja a mi zsi­dók irán­ti gyű­lö­le­tünk. Le­het, hogy hol­nap önök át­ve­szik a ta­pasz­ta­la­tun­kat. Hol­nap­után pe­dig mi le­szünk tü­rel­me­seb­bek. (…) Az­tán Sztá­lin sok min­den­re meg­ta­ní­tott ben­nün­ket. Az egyet­len or­szág­ban fel­épí­ten­dő szo­ci­a­liz­mus­hoz lik­vi­dál­ni kell a pa­rasz­tok sza­bad­sá­gát, azt, hogy sza­ba­don ves­se­nek és el­ad­has­sák a ter­mé­ke­i­ket, és Sztá­lin nem re­me­gett, lik­vi­dál­ta a pa­rasz­tok mil­li­ó­it. A mi Hit­le­rünk fel­is­mer­te, hogy a né­met nem­ze­ti, szo­ci­a­lis­ta moz­gal­mat aka­dá­lyoz­za az el­len­ség: a zsi­dó­ság. És el­ha­tá­roz­ta, hogy lik­vi­dál­ja a zsi­dók mil­li­ó­it. De Hit­ler nem csu­pán ta­nít­vány – ő láng­el­me! A ma­guk har­minc­he­tes párt­tisz­to­ga­tá­sá­nak min­tá­ját Sztá­lin ab­ban lát­ta meg, hogy a pár­tot meg­tisz­tí­tot­ták Röhmtől – és Hit­ler szin­tén nem remegett… Hin­nie kell ne­kem. Én be­szél­tem, ma­ga hall­ga­tott, de tu­dom, én se­bész­tü­kör va­gyok a ma­ga szá­má­ra.” (484., 489.)

           És a re­gény­nek nyil­ván ez volt az egyik olyan té­te­le, ami mi­att ha­zá­já­ban ke­let­ke­zé­se­kor, 1960-ban nem, ha­nem csak a rend­szer­vál­tás­kor, 1989-ben je­len­he­tett meg elő­ször.