Az utolsó szó jogán
Kováts Judit: Megtagadva
PDF-ben
Ha egy történész szakmájáról és hivatásáról vall, sokszor kerül szóba, hogy tudományos munkájának legfőbb feladata a múlt valamifajta megidézése, a rég feledésbe merült korok és emberek megértése és megelevenítése lenne. Jó kétszáz éve, amióta a modern történettudomány megszületett, újra és újra felhangzanak azok a történészi ars poeticák, vagy inkább sóvárgó sóhajok, melyek a levéltárak csöndjében a „holtakkal való beszélgetést”, emlékük és sorsuk élővé tételének vágyát hirdetik – Jules Michelet-től Georges Dubyn és Michel de Certeau-n át Stephen Greenblattig hosszan sorolhatnánk a szakma képviselőinek „halottidéző” passzusait. Ám a legtöbbször mindez megmarad a vágy szintjén, a történész vagy belátja, hogy eleve kudarcra ítélt a törekvés, és a szakmája szabályai szerint igyekszik a múlt nyomait feltárni, a mélyebb, absztraktabb struktúrákat, nagyobb távlatú esemény-összefüggéseket átlátni, vállalva, hogy éppen ezzel távolodik el az egyéntől és a közvetlen történelmi tapasztalattól. Esetleg hajdani szövegeket, naplókat feltárva és kiadva éli ki fenti hajlamát – ha már maga nem is beszélhet a halottak helyett, legalább szavaik közvetítéséhez hozzájárulhat. Jóval ritkábban, de az is előfordul, hogy egy történész kilép szakmájának keretei közül, olyan művet alkotva, melyben beteljesítheti ezt a megjelenítési, megelevenítési kényszert: Michelet hajdani, történelem és irodalom peremén mozgó művei mellett újabb példa lehet mondjuk John Lukacs néhány könyve.1 Bizonyára az sem véletlen, hogy éppen az utóbbi évtizedekben a történettudomány mind elméletében, mind módszertanában, illetve bizonyos irányzataiban egyre erőteljesebben a közelképekre, a hétköznapi tapasztalatokra, a mindennapi ember történelmi élményeire próbál koncentrálni. Többek között a mikrotörténelem, az Alltags-geschichte, az oral history, a kulturális emlékezet kutatásai mellett a kortárs történelemelmélet olyan fogalmak mentén igyekszik e megelevenítő attitűd lényegét megragadni, mint a tapasztalat (Frank Ankersmit) vagy a jelenlét (Hans-Ulrich Gumbrecht).2
Természetesen nem akarok sem túl elméleti lenni, sem a fenti irányzatokat kritikátlanul összemosni, még kevésbé Kováts Judit könyvét egy az egyben a tudománytörténetből származtatni. Mindössze azt a tágabb kontextust szerettem volna, ha mégoly röviden is, de felvázolni, melyben a könyv is elhelyezi magát, hiszen szerzője történész, s már a fülszövegből megtudhatjuk, hogy a Megtagadva című regény egy sor oral history-interjú alapján keletkezett. Az oral history irányzata maga is alapvetően a hétköznapi ember tapasztalatára koncentrál, a történelemnek arra a – korábbi, „nagy léptékű” történetírás által figyelmen kívül hagyott – szegmensére, mely paradox módon azonban a legközelebb áll mindannyiunkhoz: a konkrétan megélt történelemre.3 Így viszonylag logikus a továbblépés: a Megtagadva az oral history személyes történelemképének regényesített, azaz a diszciplína kereteiből kiváló változata, a „múlt megidézésére” irányuló történészi vágy újabb gyümölcse. Talán többről is szó van itt azonban, mint a múlt megelevenítéséről, a hétköznapi (bár még nem halott, de idős) emberek szóhoz és nyilvánossághoz juttatásáról, hiszen a könyv a magyar történelem egyik olyan tragikus szeletét jeleníti meg, mely sokáig tabunak számított. A háború utolsó éveit, a német, majd a szovjet megszállást bemutató kötet mintegy esszenciálisan vonultatja fel az időszak „problematikus”, hol egyik, hol a másik korszakban és rendszerben elhallgatott eseményeit a zsidóság gettósításától és elhurcolásától a német megszálláson át a szovjet hadsereg nem éppen „felszabadítókhoz méltó” tevékenységéig. Minden későbbi politikai rendszerben jórészt hallgatás, illetve eltorzított, átideologizált beszéd övezte a témát, hiszen sem a zsidók elhurcolása (és a civil lakosság passzív magatartása), sem pedig a szovjet katonák fosztogatásai, erőszakoskodásai nem kerülhettek be a közbeszédbe, így aztán a kulturális emlékezet egyik fehér foltját képezték. Vagyis az interjúalanyok közvetlen történelmi tapasztalatának megidézése már önmagában is morális cselekvés, ám, ha lehet így mondani, a könyv témája révén többszörösen is etikai téttel bír, hiszen a múlt század egyik szó szerint és átvitt értelmében is kínos korszakát jeleníti meg.
A mű azért is különösen érdekes (és emiatt tartottam fontosnak a fenti kontextus felvázolását), mert a szerző nem egyik interjúalanyának életrajzát írja meg – azaz nem regényes biográfiát készít –, hanem a huszonhárom interjúalany beszámolóira (továbbá nyilván saját egyéb kutatásokra) támaszkodva egy új, fikcionális hősnő életútját ábrázolja. E döntés pedig a regényvilág és a történelmi korszak (más néven: a valóság) viszonyával kapcsolatban is fontos konzekvenciákkal bír. A regényhősnek tipikusnak kell lennie, de nem lehet túlságosan is az; életútjának magában kell hordoznia a kor alapvető jellegzetességeit, de nem szabad, hogy mindent megtestesítsen, hiszen akkor éppen valószerűsége – és tulajdonképpen történetisége – sérülne. Hétköznapisága révén nem szabad, hogy mindent átéljen, minden jellegzetes akkori figurával találkozzon, viszont a legfontosabb helyzeteken keresztül kell mennie. Be kell mutatnia az akkori korszak elemeit, de nem célszerű hivalkodóan ábrázolni: azaz a regényvilágnak egyszerre kell (technikai értelemben) természetesként hatnia és egy tőlünk idegen történeti tapasztalatot ábrázolnia.
A Megtagadva szinte magától értetődő természetességgel oldja meg ezeket a műfaji, regénytechnikai problémákat. Főhősnője egy kamaszlány, Somlyói Anna, aki egy kisváros (bár nincs konkrétan megnevezve, de valószínűleg Nyíregyháza) középiskolásaként éli át a háborút, a német, majd a szovjet megszállást. Anna minden olyan eseményen keresztülmegy, amely az átlagolvasó kollektív történelmi emlékezetének része, ám amelyet a legtöbben szerencsére csak könyvekből, filmekből ismerünk. Szemtanúja a helyi zsidóság elhurcolásának, át- és túléli a bombázásokat, az éhezést és – ami a könyv talán legfelkavaróbb része – a szovjet hadsereg katonáinak erőszakoskodásait. A körülötte lévő figurák pedig éppen csak annyira idéződnek meg, hogy felvillantsanak egy-egy jellegzetes korabeli életutat és magatartásformát. Az Amerikába kitántorgott, majd onnan hazatérő és a kinti munkásból itthoni módos gazdává váló mozirajongó nagybácsi, a hazafias kötelességtudatba megszállottan beletemetkező egészségtan-tanárnő vagy a kisebbségi komplexusait egyenruhában kiélő nyilas fiatalember – és még hosszan sorolhatnánk a regény emlékezetes mellékszereplőit – kellő arányérzékkel vannak ábrázolva, valahogy egyszerre egyéni és tipikus figurák. Pont annyira, amennyire a regény apró részletei is, ahol a történész szerző láthatóan élvezettel „rendezi be” a korabeli hétköznapi regényvilágot. Számos, látszólag jelentéktelen, de mégis a korra oly jellemző (vagy regénytechnikai szinten maradva: a történelmi időszak indexeként funkcionáló) elem van a szövegben, melyek szépen belesimulnak a regény történelemképébe. A főhős sokáig próbálja élni az életét, belakni világát, s közben számtalan aprósággal találkozik. A helyi cukrászda előtt elmenve az indiáner sütemény után sóvárog, a piacon az egyik árus a mellei közé dugva árusítja az „ezerédes” nevű cukorpótló szert, vagy egyik barátnője elmeséli neki, hogy a gyümölcsíz nevű lekvárszerű élelmiszer milyen gusztustalan módon készül. (A gyümölcsíz korfestő jellege különösen érdekes – bár ezt a mű nem fejti ki –, hiszen ekkoriban kapta azt a „gúnynevét”, amelyet a mai napig is használnak: „hitlerszalonna”.) Mindezek a figurák és apró részletek együtt képesek ténylegesen valamiféle történelmi miliőt érzékeltetni – szerencsére ezt sem hivalkodóan teszik.
A főszereplő karakterét pedig éppen átlagossága legitimálja, s még a könyv keletkezésének háttérinformációját sem kell feltétlenül ismernünk ahhoz, hogy éppen ezen tipikusság érzete váljon nagyon erőteljes történelmi tapasztalattá. Magyarul, Anna hányatott sorsa egyrészt megidézi a „gyermek a háborúban”, illetve a „nő a háborúban” narratíváit, ám legtöbbször sokkal „természetesebben” működik, mint ezen történetsémák jól ismert reprezentánsai.
Leginkább azért, mert a legtöbb ilyen típusú műnél sokkal visszafogottabb. Nem válik megható és/vagy nyomasztó, borzalmakkal telített pikareszkké, akárcsak mondjuk, a „gyermek a háborúban” történettípus néhány klasszikusát említve, az olyan filmek, mint a Valahol Európában (rend.: Radványi Géza, 1947) vagy a Jöjj és lásd (Igyi i szmotri, rend.: Elem Klimov, 1985), illetve a téma talán legkegyetlenebb (és éppen ezért – legalábbis számomra – legproblematikusabb) változata, Jerzy Kosinski regénye, A festett madár (The Painted Bird, 1965). A „nő a háborúban” narratíva itthoni legismertebb reprezentánsa (melyet első pillantásra talán a legközelebbi kapcsolatba hozhatunk Kováts könyvével) pedig Polcz Alaine műve, az Asszony a fronton (1994). A Megtagadva kezdetben éppen amiatt meglepő, hogy alapvetően nem teljesíti be azokat az elvárásainkat, amelyek ezekhez a történettípusokhoz kapcsolódnak. Bár szinte minden olyan elem megvan benne, amely azokban (az Asszony a fronton bizonyos jeleneteihez hasonlókat itt is olvashatunk), ám ezek jóval kevésbé kiélezetten szerepelnek, mintegy a háború természetes részeiként funkcionálnak.
Szándékosan használtam kétszer is a „természetes” jelzőt, utalva ezzel egy másik „gyermek a háborúban” típusú műre – természetesen Kertész Sorstalanságáról van szó (1975). Nem arra akarok célozni, hogy Kováts szemléletmódja a Nobel-díjas íróét követné, sőt egészen mást jelent itt a természetesség. Míg Kertésznél egy megbicsaklott civilizáció logikáját közvetíti Köves (alapvetően természetellenesen szórt, egyszerre naiv és igencsak tudatos) perspektívája és nyelve, addig a Megtagadva hősnője a távolból, öregkorából szemlélve emlékszik vissza gyermekkori énjére, s visszatekintve pontosan érzékeli a háború megjelenésével bekövetkező „elveszett Paradicsom”-állapotot. Ám onnantól, hogy a gyermekkor véget ér, és megtörik a hajdani, nem éppen felhőtlen, de mégiscsak aránylag boldog időszak, a háború és az azt követő idők „természetes” eseményei, katasztrófái és traumái következnek. Ez viszonylag pontosan érzékelhetővé válik is a regényben, hiszen van egy pont, a harmadik fejezet legvége, ahol a narrátor reflektál is a körülötte lévő világ átváltozására. „Vasárnap délutánig azonban véget ért minden – olvashatjuk –, és aki megélte mindazt, ami következett, az nem én voltam. Az egy másik Somlyói Anna volt” (90.). Ám éppen ezen kettősség révén képes az elbeszélői tudat visszafogottan, „természetesként” közvetíteni a felfoghatatlan, rettenetes eseményeket. Magyarul, a jelenből visszatekintő narrátor éppen azért képes (aránylag) higgadtan látni mindent, ami körülötte és vele zajlik, mert egy bizonyos tudás, tapasztalatrendszer révén örökre elvált gyermekkori énjétől, és a háborús események visszatekintve már logikusnak (vagy legalábbis adottnak) tűnnek.
Ez persze nem jelenti azt, hogy bizonyos eseményeket a regény ne döbbenetes erővel mutatna be. A főszereplő első megerőszakolásának jelenete igen erőteljes, bár alig több, mint másfél oldal. A szöveg itt igen erős és erőszakos, azonban a trauma fájdalma és döbbenete mellett az esemény későbbről visszatekintve ismétlődőnek, már-már rutinszerűnek tűnik. Mint az elbeszélő a jelenet után közvetlenül megjegyzi: „Az első után mindegy volt, hányszor történik még meg, melyik bunkerből visznek fel, a Tiszánál fáklyacsavarás közben néznek ki maguknak, vagy éjszaka, a lányok közül, a szalmáról rángatnak ki. Mindig ugyanúgy történt minden” (154.). Az esemény igazi borzalma és hatása talán a legvégén válik világossá, méghozzá Anna háború utáni életéből visszanézve. Az utolsó fejezetben ugyanis a narrátor nagyon röviden beszámol házasságáról és későbbi, boldogtalan életéről. Nászéjszakájáról ezt írja: „Az első éjszakán Illés megkímélt. Soha nem volt később sem durva, erőszakos meg végképp nem. Lassú mozdulatokkal csinálta, nem sietett, mint az oroszok, bár én jobb szerettem volna, ha gyorsabb, mert akkor hamarabb túlesek rajta. Az érintésére évek múltán már nem rándultam össze, de sosem kívántam, mindig száraz maradtam. Tiszteltem, becsültem, ha azonban rajtam volt, taszított. Nem sok öröme telt bennem, pedig szeretett, biztos, hogy szeretett” (247.).
Vagyis a főszereplő aránylag visszafogott hangneme, a borzalmak „természetes” ábrázolása a későbbi narrátori pozíció miatt működik, mivel Anna olyan szemszögből tekint vissza a történtekre, melyekbe alapvetően már beépült a – nem annyira elfojtott, sokkal inkább az életet, gondolkodásmódot radikálisan átalakító – trauma. Ez az utólagos, a tapasztalatok utáni szemszög a regény más pontjain is érvényesül. Az egyéni traumák mellett, még azok előtt, a városi lakosság egy másik katasztrófának, a helyi zsidó közösség elhurcolásának is a szemtanúja lesz. A szöveg itt is „természetesen” kegyetlen: bemutatja, ahogy a gettóba hurcolt zsidók ingóságait a többiek pillanatok alatt, ha kell, ha nem, hazahordják. A fosztogatásban két bíró járt élen (akiket még később, a háború után is emlegettek a helyiek), de mindenki kivette a részét. Az elbeszélő az eseményre így reflektál: „Ha úgy veszem, a népházbeli osztogatással, még ha csak egy rend férfiruhát, tizenkét kispárnahuzatot vagy egy mákdarálót kaptunk is, de e nagy, közös érdekszövetség részesei lettünk mi is, és éppen ezért, bármennyire szúrta a szemünket a két bíró és mások gyarapodása, eszünkbe sem jutott felemelni a szavunkat ellene. Tulajdonképpen még hibáztatni sem hibáztattuk őket, azt gondoltuk, más is kihasználná az alkalmat a helyükben. Különben is, törvény szerint jártak el, az állam akaratát hajtották végre, hiszen az állam úgy döntött, hogy megszabadul az összes zsidótól” (50-51.). Mint látható, éppen azzal képes az esemény valódi tapasztalatát közvetíteni, hogy egyrészt visszahelyezi a hétköznapokba, vagyis az adott körülmények között „normális” eseményként prezentálja. Mindenki él, ahogy tud, megszerzi, amit tud, nem ők hozták a törvényeket, csak az adott játékszabályokon belül próbálnak meg ösztönösen életben maradni. Nem ítélhető el a helyi közösség, még csak az sem mondható, hogy embertelenül viselkedtek volna, hiszen pár oldallal később azt is láthatjuk, ahogy élelmet visznek be a gettóban fogva tartott embereknek. Másrészt azonban Anna, a narrátor későbbről visszatekintve tudja, hogy ezzel a közös játék részeseivé váltak, nem dönthettek saját szabályaikról, s később ugyanilyen logika alapján válhattak ők maguk is áldozatokká. Vagyis mindannyian egy olyan világ játékszabályait játsszák, ahol nem ők szabták a feltételeket, de alapvetően nem volt más lehetőségük, hiszen senki (az áldozatok, a helyi lakosok, a németek és a szovjetek) egy pillanatig sem ura a sorsának.
Tehát minden, ami eddig és ezután történik, „természetesen” megy végbe, a mégoly szörnyű események éppen emiatt közvetítődnek olyan visszafogottan. Korábbi analógiámra visszatérve: amíg Kertésznél a „természetesség” történetfilozófiai, kultúrkritikai attitűddé válik, Kováts Judit könyve nem megy el eddig, mert nem ez a célja. Nála a „természetes” egyfajta történelmi tapasztalat, pontosabban magának a történelemnek a tapasztalata. A regény egy olyan életet mutat be, amelyet a történelem végleg és egészében tönkretett, és a főszereplő már csak csendes nosztalgiával tud gondolni arra az időszakra, amikor még süteményt evett az első szerelmével, és osztálytársaival a nemrég meghalt Horthy Istvánt gyászolták a kamaszlányok szerelmes gyászával. A regény legvégén az immáron idős Anna végigtekint a háború utáni sorsán, röviden (talán túlságosan is kurtán) összefoglalja életének későbbi alakulását. Nemcsak a korábban történtek, hanem a hallgatás tabuja is hozzájárult ahhoz, hogy az elveszett aranykor (amely talán sosem volt, de a későbbiek felől annak tűnik) soha többé ne térhessen vissza. A könyv utolsó lapjain a narrátor – némiképp a regény feladatát is kinyilvánítva – így reflektál a háború hiányos közösségi emlékezetére: „amikor megszállóink hazamentek, és bátran elmondhattunk volna bármit, nem volt kinek elmondani. Minden olyan régen történt, hogy nem érdekelt senkit, és mi is alig maradtunk már” (248.). Somlyói Anna fiktív figurája kimondja azt, amit huszonhárom konkrét interjúalany és oly sok másik túlélő és áldozat egy életen át magába fojtott. Segítségével megelevenedik a múlt, s valahogy talán megidéződik egy történelmi tapasztalat: párbeszédbe léphetünk a halottakkal és az élőkkel, a levéltárak csendjéből az oly sokáig tabuként kezelt és elhallgatott események megszólalnak, és ha hagyjuk, megszólítanak.
-----
3 Vö.: Paul Thomson: Történelem és közösség. Ford.: Vértesi Lázár. Aetas, 19. (2004/1.), 173–186.