Miattuk írtam a regényt

Gondolatok a Megtagadva című könyvhöz

Kováts Judit  alkalmi írás, 2013, 56. évfolyam, 5. szám, 509. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Tör­té­nész-le­vél­tá­ros­ként két év­ti­ze­det töl­töt­tem kü­lön­fé­le le­vél­tá­rak­ban, a múlt volt a hi­va­tá­som. A tör­té­net­tu­do­mány for­rá­sa­i­val dol­goz­tam, is­mer­tem eze­ket a for­rá­so­kat, tud­tam, ho­gyan ke­let­kez­tek, s idő jár­tá­val egy­re in­kább fog­lal­koz­ta­tott a kér­dés: lé­te­zik-e egy­ál­ta­lán ob­jek­tív tör­té­net­írás, s le­het­sé­ges-e ob­jek­tív múlt­is­me­ret? An­nak függ­vé­nyé­ben kü­lö­nö­sen jo­gos le­het a fel­ve­tés, hogy az em­be­ri­ség­nek – ha jól meg­gon­dol­juk – va­ló­já­ban nem tör­té­nel­me, ha­nem vég­te­len szá­mú tör­té­ne­tei van­nak csu­pán, s en­nek a vég­te­len szá­mú tör­té­net­nek a sze­lek­ci­ó­ját, azt, hogy kö­zü­lük me­lyek vál­nak a tör­té­ne­lem ré­szé­vé, min­dig va­la­mi­lyen ha­tal­mi ér­dek ha­tá­roz­za meg.

Ké­tel­ke­dés ide vagy oda, a múlt mi­nél mé­lyebb meg­is­me­ré­sé­nek vá­gya min­dig ben­nem buj­kált, s ez in­dí­tott ar­ra, hogy in­ter­jú­kat kezd­jek ké­szí­te­ni a há­bo­rú­ról, a front­ról, az orosz meg­szál­lás­ról, a ki­te­le­pí­té­sek­ről, kény­szer­mun­ka­tá­bo­rok­ról, kol­lek­ti­vi­zá­lás­ról, ’56-ról, egy­szó­val a hu­sza­dik szá­za­di ma­gyar tör­té­ne­lem nagy tra­u­má­i­ról.

Éve­ken át jár­tam kis dik­ta­fo­nom­mal idős em­be­rek­hez múl­tat idéz­ni. Az in­ter­jú­ala­nya­im kö­re egy­re bő­vült, egyik kül­dött a má­sik­hoz, be­ha­ran­goz­ták az ér­ke­zé­se­met, sőt, az is meg­esett, hogy kon­zul­tál­tak egy­más­sal bi­zo­nyos ese­mé­nyek­ről. Sze­ged­től Nyír­egy­há­zán át Kas­sá­ig hu­szon­há­rom sze­mélyt fag­gat­tam ki, az élet­ko­ruk a het­ven­egy­né­hány­tól a száz évig ter­jedt. Volt, aki­nél mind­ös­­sze egy al­ka­lom­mal jár­tam, de akad­tak olya­nok is, aki­khez há­rom­szor-négy­szer vissza­men­tem, és még min­dig be­szél­tünk meg újabb idő­pon­tot. És volt olyan is saj­nos, aki­hez leg­kö­ze­lebb már nem ér­tem oda, mert vá­rat­la­nul meg­halt.

Ezek az in­ter­júk mint tör­té­nészt is az oral history ki­emel­ke­dő for­rás­ér­té­ké­ről győz­tek meg, és ar­ról, hogy az élő em­lé­ke­zet ké­pes azo­kat a hi­á­nyo­kat, lyu­ka­kat ki­töl­te­ni, ame­lye­ket a tör­té­net­tu­do­mány hagy ma­ga után. A kor­lát­ja­ként meg­fo­gal­ma­zott szub­jek­ti­vi­tás­ról pe­dig azt gon­do­lom, hogy ki­küsz­öböl­he­tő: kel­lő szá­mú, a kü­lön­fé­le tár­sa­dal­mi cso­por­tok kép­vi­se­lő­it meg­szó­lal­ta­tó in­ter­jú is­mét­lő­dő ele­me­i­ből re­konst­ru­ál­ha­tó az ob­jek­tív tör­té­nés. Az egyet­len prob­lé­ma ve­le kap­cso­lat­ban, hogy a hu­szon­ne­gye­dik órá­ban va­gyunk, de mint­ha még min­dig nem si­et­nénk elég­gé. Az in­ter­jú­ala­nya­im kö­zül he­ten men­tek el a be­szél­ge­té­se­ink so­rán, s ép­pen ez sar­kallt en­gem is ar­ra, hogy igye­kez­zek, gyűjt­sem, s rög­zít­sem az em­lé­ke­i­ket.

 

So­ha nem akar­tam em­lé­kez­ni – mond­ja Som­lyói Anna, a Meg­ta­gad­va fő­hő­se, én pe­dig, meg­val­lom őszin­tén, jó da­ra­big nem gon­dol­tam ar­ra, hogy a há­bo­rú­ról re­gényt ír­jak. Az in­ter­júk so­rán an­­nyi min­dent hal­lot­tam a va­ló­ban bor­zal­mas hu­sza­dik szá­zad­ról – a há­bo­rú előt­ti és utá­ni évek­ről –, és an­­nyi tra­gi­kus sor­sot is­mer­tem meg, hogy bár­mi mást vá­laszt­hat­tam vol­na té­má­ul. Mint ahogy a bér­gyil­kos öreg­as­­szony har­min­cas évek­ben ját­szó­dó tör­té­ne­tét fel is dol­goz­tam egy no­vel­lá­ban, amit ép­pen a Je­len­kor kö­zölt a 2010. má­ju­si szá­má­ban.

Ám ahogy gyűlt-gyűlt az anyag – kö­ze­lí­tet­te előbb az öt­ven-, majd las­san a száz­órá­nyi ter­je­del­met –, a bom­bá­zá­sok, a front, majd az orosz meg­szál­lás tör­té­ne­te min­den más fö­lé ke­re­ke­dett, s kö­szön­he­tő­en an­nak, hogy az in­ter­jú­ala­nya­im fél­év­szá­za­dos tit­ko­kat is el­árul­tak ne­kem, egy­re in­kább érin­tett­nek kezd­tem érez­ni ma­gam.

Hall­gat­tam őket, s köz­ben eszem­be ju­tott a nagy­apám, aki száz­szor el­mond­ta – ha­bár gye­rek­ként nem is na­gyon fi­gyel­tem oda –, ho­gyan vo­nult be ke­rék­pá­ros had­osz­tá­lyá­val Kas­sá­ra, az­tán fe­küdt a hó­ban a Don-ka­nyar­ban, és éh­sé­gé­ben a baj­tár­sá­val a ló­szar­ból ko­tor­ta ki a mag­va­kat. Eszem­be ju­tott mé­lyen val­lá­sos Katrinyák déd­nagy­anyám is, akit nem is­mer­het­tem, de aki­nek az Is­ten­be és az igaz­ság­ba ve­tett vég­te­len hi­té­ről ne­kem is tu­do­má­som volt. E vég­te­len hit ve­zé­rel­te, ami­kor sem a csa­lád­ja, sem a csend­őrök nem tart­hat­ták vis­­sza, hogy a zsi­dó Goldbergeréknek, mi­u­tán a hús­vét utá­ni va­sár­na­pon ös­­sze­szed­ték őket, ke­nye­ret csem­pés­­szen be el­ső gyűj­tő­he­lyük­re, a kö­zös is­ko­la ud­va­rá­ra. Az­tán a nagy­anyám, aki a fron­tot és a meg­szál­lást egye­dül vé­szel­te át egy ki­lenc- és egy hat­éves gyer­mek­kel, s aki nyolc hó­na­pos ter­he­sen mes­­szi­ről néz­te a töb­bi­e­ket, ahogy ölik egy­mást a né­me­tek ál­tal ma­gá­ra ha­gyott ka­to­nai rak­tár, a mag­tár ki­fosz­tá­sa­kor, s mind­ös­­sze egy lá­da gyü­mölcs­ízt bírt sze­rez­ni a nagy ha­rá­cso­lás­ban. Az­tán a nagy-nagy­bá­csim – vagy nem tu­dom, ho­gyan ne­ve­zik ezt a ro­kon­sá­gi fo­ko­za­tot –, aki majd be­le­halt a ka­kas­ba, ami­kor több hó­na­pos éhe­zés után, a ha­di­fog­ság­ból ha­za­tér­ve, te­le­töm­te ma­gát.

Hall­gat­tam őket, s el­kép­zel­tem a föld­be ásott bun­ke­re­ket, az in­di­gó­kék vagy fe­ke­te lé­gós pa­pír­ral be­ra­gasz­tott ab­la­ko­kat, a ki­vi­lá­gí­tott ka­rá­csony­fa­ként zu­ha­nó Sztá­lin-gyer­tyá­kat, az eget be­bo­rí­tó, ame­ri­kai bom­bá­zó­kat és Goldberger Etát, amint elő­ször megy sár­ga csil­lag­gal az is­ko­lá­ba.

Hall­gat­tam őket, és még töb­bet akar­tam tud­ni. El­kezd­tem búj­ni a for­rá­so­kat, a szak- és szép­iro­dal­mat, s a bú­vár­ko­dás so­rán el­ju­tot­tam a né­met ha­di­tu­dó­sí­tók ál­tal ’44 no­vem­be­ré­ben Ma­gyar­or­szá­gon for­ga­tott film­hír­adó­hoz és a 15. ame­ri­kai lé­gi had­se­reg ma­gyar­or­szá­gi bom­bá­zá­sa­i­ról ké­szült fo­tó­i­hoz. A szó után a kép ej­tett fog­lyul. Ahogy né­mán pe­reg­tek a film­koc­kák, a front kel­lős kö­ze­pé­be ke­rül­tem: a ki­tö­rés­re ké­szü­lő, s a ku­ko­ri­cás­ban lo­pa­ko­dó ma­gyar és né­met ka­to­nák, a há­zak kö­zött lán­go­ló tan­kok, a ki­lőtt te­her­au­tó a kor­mány­ra bu­kott ha­lott so­főr­rel, a szer­te­szét he­ve­rő holt­tes­tek, a vis­­sza­vo­nu­ló ka­to­nák és a me­ne­kü­lő ci­vi­lek vé­ge­lát­ha­tat­lan me­ne­te, a fog­lyok üres te­kin­te­te bár­mi­nél hi­te­le­seb­ben idéz­te meg a több mint hat­van év­vel ez­előt­ti va­ló­sá­got.

A bom­bá­zá­sok­ról csúcs­tech­ni­ká­val ké­szült pro­fes­­szi­o­ná­lis fel­vé­te­lek úgy­szin­tén. (A fo­tók a be­ve­té­sek­ről ké­szí­tett je­len­té­sek mel­lék­le­tei, tit­kos­sá­gu­kat fel­ol­dot­ták, sza­ba­don ku­tat­ha­tók.) Az ame­ri­kai va­dász­gép­ből meg­örö­kí­tett pil­la­nat bor­zal­ma mel­lett is bű­vös va­ráz­­zsal bír: né­zi-né­zi az em­ber a ki­ol­dott bom­bá­kat, ame­lyek mint­ha nem is hang­se­bes­ség­től se­be­seb­ben zu­han­ná­nak, szin­te lé­gi­e­sen le­beg­nek, és majd­hogy­nem ár­tal­mat­lan­nak tűn­nek. A mély­ben azon­ban füs­töl és lán­gol min­den, s én pon­to­san tu­dom, hogy szép sző­ke vá­ro­som­ban ’44 szep­tem­ber ha­to­di­kán, ti­zen­öt perc le­for­gá­sa alatt száz­ti­zen­hét ha­lott és majd’ két­száz rom­ba dőlt vagy sú­lyo­san meg­ron­gá­ló­dott épü­let lesz. S tu­dom azt is, hogy a nép­ker­ti óvó­hely a nagy­ál­lo­más mel­lett rög­tön te­li­ta­lá­la­tot kap, s azok, akik a fel­vé­tel pil­la­na­tá­ban ott lent még élet­ben van­nak, már ha­lál­ra ítél­tek.

 

A há­bo­rút mint re­gény­té­mát en­nek el­le­né­re sem tu­da­to­san vá­lasz­tot­tam. Az in­ter­jú­zás kel­lős kö­ze­pén tar­tot­tam, ami­kor több vi­lág­hí­res és ne­ves mű­vé­szünk kül­föl­di saj­tó­nyi­lat­ko­za­ta Ma­gyar­or­szág má­so­dik vi­lág­há­bo­rús sze­rep­vál­la­lá­sá­ról, s a múlt­tal va­ló szem­be­né­zés­ről – pon­to­sab­ban fo­gal­maz­va a szem­be nem né­zés­ről – el­ké­pesz­tő vi­hart ka­vart, ijesz­tő­en szél­ső­sé­ges re­ak­ci­ó­kat szült úgy a köz­be­széd­ben, mint a ci­vil szfé­rá­ban, gon­do­lok pél­dá­ul a kö­zös­sé­gi fó­ru­mok­ra.

Őszin­tén meg­vall­va azon­ban, a té­nyen túl, hogy más or­szá­gok­kal el­len­tét­ben va­ló­ban nem néz­tünk szem­be a múl­tunk­kal, en­gem leg­alább an­­nyi­ra iz­ga­tott az, hogy ha hir­te­len ki­tör­ne raj­tunk a szem­be­néz­ni aka­rás, mi­vel néz­het­nénk szem­be? Az­zal a múlt­tal, ame­lyet an­­nyi­szor át­ír­tak, meg­ha­mi­sí­tot­tak, és an­­nyi min­dent el­ta­gad­tak vagy el­hall­gat­tak be­lő­le? Az­zal, amely­ről egé­szen 1990-ig nem le­he­tett be­szél­ni, mert Ma­gyar­or­szág a szov­jet tömb­höz tar­to­zott, s 1945 után a bé­ké­ben a meg­szál­lók­ból hős fel­sza­ba­dí­tók let­tek, már­pe­dig a hő­sök nem gyil­kol­nak, ra­bol­nak és erő­sza­kol­nak – mond­ja Som­lyói An­na, a Meg­ta­gad­va fő­hő­se. Emel­lett nem ha­gyott nyu­god­ni az a kér­dés sem, hogy va­jon ha meg­is­mer­tük a múl­tun­kat, el tud­juk-e fo­gad­ni olyan­nak, ami­lyen, vagy ha nem ta­lál­juk elég tet­sze­tős­nek, ak­kor nem tart­juk a ma­gun­ké­nak, s túl­lé­pünk raj­ta? Mert, ahogy az in­ter­júk so­rán szám­ta­lan pél­dán ke­resz­tül ma­gam is meg­ta­pasz­tal­tam, ket­tős ez a múlt: a hő­si­es­ség, bá­tor­ság, helyt­ál­lás mel­lett ott van ben­ne a bűn, a gyar­ló­ság, az áru­lás, és ezek nem vá­laszt­ha­tók el egy­más­tól.

A Meg­ta­gad­va sze­rep­lői kö­zött akad­nak olya­nok, akik fél­nek ugyan a csend­őrök­től, még­is en­ni­va­lót csem­pész­nek zsi­dó szom­széd­ja­ik­nak, mi­u­tán ös­­sze­sze­dik őket, de ott van­nak azok is, akik sás­ka­ként es­nek ne­ki az utá­nuk ma­radt in­gó­sá­gok­nak, ami­kor osz­tást hir­det­nek a nép­ház­ban, és ti­zen­két kis­pár­na­hu­zat, egy mák­da­rá­ló vagy egy rend ru­ha fö­lött ci­va­kod­nak. Azok mel­lett, akik szök­te­tik és men­tik a málenkij ro­bo­to­sok kö­zül az is­me­rő­se­i­ket, búj­tat­ják a tisz­te­le­test, a de­zer­tá­ló ma­gyar ka­to­ná­kat, a fi­a­tal lá­nyo­kat, ott so­ra­koz­nak azok is, akik egy­mást ölik a vis­­sza­vo­nu­ló né­me­tek ál­tal ma­gá­ra ha­gyott ka­to­nai rak­tár ki­fosz­tá­sa­kor, akik le­húz­zák a ha­lott ka­to­nák­ról az in­get, a zub­bonyt, a csiz­mát, akik a bárisnyát kö­ve­te­lő ré­szeg oroszt lel­ket­le­nül rá­eresz­tik a pin­cé­ben buj­ká­ló asz­­szo­nyok­ra. És szép szám­ban akad­nak olya­nok, akik a nyi­las kar­sza­la­got az el­sők kö­zött cse­ré­lik fe­hér­re – ez­zel je­löl­ték az orosz ka­to­nai pa­rancs­nok­ság he­lyi se­gí­tő­it –, és Som­lyói An­na sza­va­i­val él­ve: akár azért, hogy ma­gu­kat vagy va­la­ki szá­muk­ra ked­ve­set ment­se­nek, akár azért, hogy va­la­mi­fé­le, ad­dig so­sem­volt ki­vált­ság­hoz jus­sa­nak, meg­tesz­nek olyat is, amit nem mu­száj.

A Meg­ta­gad­va bár­hol ját­szód­hat­na, ugyan­úgy él­ték át a fron­tot és a meg­szál­lást, és ugyan­azo­kat a tra­u­má­kat szen­ved­ték el min­de­nütt az em­be­rek. A sze­rep­lők sem job­bak vagy ros­­szab­bak má­sok­nál, nem ítél­he­ti meg őket sen­ki sem­mi­ért. Mert ho­gyan is ítél­het­ne bár­ki kö­zü­lünk a 21. szá­zad­ból, bé­ké­ben? Hi­szen nem tud­hat­juk, ho­gyan áll­nánk helyt – vagy helyt áll­nánk-e egy­ál­ta­lán – egy olyan sar­ká­ból ki­for­dult vi­lág­ban, amely­ben az em­ber­nek nincs vá­lasz­tá­sa és a leg­cse­ké­lyebb be­fo­lyá­sa sem a sor­sá­ra, s csu­pán a vé­let­le­nen, a sze­ren­csén, az is­te­ni gond­vi­se­lé­sen vagy an­nak a hi­á­nyán mú­lik az élet.

 

A ha­lot­tak mi­att ír­tam a re­gényt. Sor­ra-rend­re men­tek el az in­ter­jú­ala­nya­im, s ma­guk után hagy­ták az el­esett ka­to­ná­kat és a ci­vil ál­do­za­to­kat. Azo­kat, akik­ről már csak ők tud­tak. A né­met őr­mes­tert a fej­lö­vé­ses orosz őr­nag­­gyal, a Visó völ­gyé­ben ak­ná­ra lé­pett Hegedüs Ja­nit, a ti­zen­éves fi­úk ál­tal a te­me­tő ár­ká­ba be­le­lőtt Sztá­lin-ka­to­nát, a né­met tan­kon dró­tok­kal le­kö­tö­zött és meg­fe­szí­tett ko­zák­tisz­tet, a ló­far­ká­hoz kö­tött és a ka­csa­úsz­ta­tó­ba ful­lasz­tott Ba­kai Mi­hályt, a re­pesz­ta­lál­ta nagy­szál­lá­si kis­lá­nyo­kat, a meg­erő­sza­kolt és bru­tá­li­san meg­gyil­kolt lá­nyo­kat, asszo­nyo­kat. Több mint egy fél év­szá­zad telt el az­óta, de az öreg Vida Fe­ri bá­csi hang­ja el­csuk­lott, ami­kor ar­ról be­szélt ne­kem, hogy a föl­di­jét át­ölel­ni sem tud­ta, an­­nyi­ra ös­­sze­ron­cso­ló­dott a tes­te, a deb­re­ce­ni le­ven­te fi­út pe­dig még el sem ka­par­hat­ta a mun­ká­csi or­szág­út ár­ká­ba. Má­sik be­szél­ge­tő­tár­sam azt nem tud­ta el­fe­lej­te­ni, hogy Tarnóczi Klá­ri­nak szét­nyílt a ko­po­nyá­ja, Sa­la­mon Ja­nit meg ad­dig ver­ték a sző­lős­ker­tek­ben, a garádjában, míg ki nem le­hel­te a lel­két.

Mi­at­tuk ír­tam a re­gényt. Béniné mi­att, aki min­dig fel­buk­kan előt­tem, ami­kor a negy­ven­egyes or­szág­úton au­tó­zom, és én na­gyon sok­szor já­rok ar­ra. A há­za ép­pen az út mel­lett, a dom­bon volt, s azt a dom­bot nem le­het nem ész­re­ven­ni, bár­me­lyik irány­ból kö­ze­le­dik az em­ber. A negy­ven­egyes­nek az a sza­ka­sza négy­sá­vos sztrá­da ma már, en­nek el­le­né­re csak las­san le­het ha­lad­ni, egy­részt a se­bes­ség­kor­lá­to­zás mi­att, más­részt mert leg­több­ször du­gó van.

Béninét az el­ső orosz be­jö­ve­tel­kor egy ré­szeg ka­to­na az any­ja és a gye­re­kei sze­me lát­tá­ra lőt­te agyon, mert el­len­állt az erő­szak­nak. A front kel­lős kö­ze­pén nem­hogy pap, még ko­por­só sem volt, úgy­hogy vég­tisz­tes­ség nél­kül, a vi­rá­gos­kert­jé­ben te­met­ték el, majd ’45 nya­rán, ami­kor a töb­bi ci­vil ál­do­za­tot egy­há­zi szer­tar­tás­sal új­ra­te­met­ték a nagy te­me­tő­ben, őt hagy­ta nyu­god­ni a csa­lád­ja a min­den év­ben új­ra ki­haj­tó nár­ci­szok és tu­li­pá­nok alatt. Ta­lán a ko­por­só, ta­lán a vég­tisz­tes­ség hi­á­nya mi­att Béniné tra­gé­di­á­ját szin­te mind­egyik in­ter­jú­ala­nyom fel­idéz­te, s hoz­zá­juk ha­son­ló­an én sem bí­rom fe­led­ni: akár­hány­szor haj­tok ar­ra, nem ál­lom meg, hogy ne néz­zek oda. A ház­nak és a vi­rá­gos­kert­nek már nyo­ma sincs, au­tó­ke­res­ke­dés van a he­lyén, s az ud­var csu­pa be­ton. Cso­rog­nak az au­tók, a lám­pa leg­több­ször pont előt­tem vált pi­ros­ra, úgy­hogy ara­szo­lok én is, köz­ben csak né­zek és né­zek jobb­ra, s az asz­falt he­lyén nem tu­dom nem lát­ni a haj­dan­volt vi­rá­gos­ker­tet, és nem tu­dom nem el­kép­zel­ni a ré­szeg oroszt a gép­pisz­to­lyá­val, s őt, amint ös­­sze­csuk­lik.

 

Azok mi­att ír­tam a re­gényt, akik­nek az éle­té­ről sem­mit sem tud­tam, a ha­lá­luk utá­ni kö­zös sor­suk­ról azon­ban an­nál töb­bet. A né­met őr­mes­ter, Johann Munzert mi­att, és azok mi­att, akik he­te­kig he­ver­tek víz­ben, sár­ban te­me­tet­le­nül vagy ide­ig­le­ne­sen el­ka­par­va, s aki­ket már azo­no­sí­ta­ni sem le­he­tett, ami­kor az orosz ka­to­nai pa­rancs­nok el­ren­del­te a te­me­té­sü­ket, kö­vet­ke­zés­képp né­met, orosz, ro­mán és ma­gyar kö­zös tö­meg­sír­ba ke­rült. Vég­ső nyug­hely­re azon­ban so­sem lel­tek, mert el­hall­gat­ták vagy el­ta­gad­ták, és még az új év­ez­red­ben is meg­boly­gat­ták őket.

Há­bo­rús ka­to­na­sí­rok Ma­gyar­or­szág majd’ min­den te­me­tő­jé­ben ta­lál­ha­tók. Az az egy, amely a re­gény­ben is sze­re­pel, és amely­nek a sor­sát oly szen­ve­dé­lye­sen ku­tat­tam, tel­jes­ség­gel szok­vá­nyos­nak mond­ha­tó. Egy al­föl­di te­le­pü­lés nagy köz­te­me­tő­jé­nek jobb szél­ső par­cel­lá­já­ban, a kö­zép­ső sor­ban ta­lál­ha­tó, a köz­nyelv a mai na­pig egy­sze­rű­en csak hő­sök sír­já­nak ne­ve­zi. Nem tesz­nek hoz­zá sem­mi­lyen jel­zőt, ami­vel azo­no­sít­ha­tó vagy meg­kü­lön­böz­tet­he­tő len­ne, s el­dönt­het­nénk, hogy el­ső vagy má­so­dik vi­lág­há­bo­rús sír­hely­ről van szó, és mi­lyen ná­ció tag­jai nyug­sza­nak ben­ne.

A ha­lot­tak el­te­me­té­se ’44 őszén és vé­gén min­de­nütt egy­for­mán tör­tént Ma­gyar­or­szá­gon. A front el­vo­nu­lá­sa után az orosz ka­to­nai pa­rancs­nok ti­zen­hat­tól hat­van éves ko­rig mun­ká­ra ren­delt min­den­kit. Si­he­der le­gé­nye­ket, öreg­em­be­re­ket, as­­szo­nyo­kat, lá­nyo­kat. Ne­kik kel­lett a dög­lött lo­va­kat el­ás­ni, az or­szág­út­ról a sa­rat le­ka­par­ni, ágyút von­tat­ni és a ha­lot­ta­kat el­te­met­ni vagy in­kább el­ta­ka­rí­ta­ni, mert nem le­het te­me­tés­nek ne­vez­ni, ahogy az vég­be­ment. A har­cok alatt egyik fél­nek sem volt ide­je rá, szer­te­szét he­ver­tek a lö­vész­ár­kok­ban, a fe­de­zé­kek­ben, bent a fa­lu­ban, kint a ha­tár­ban.

A mun­ká­ra ki­je­löl­tek ök­rös sze­kér­rel jár­ták az ut­cá­kat, a had­ál­lás­ok kör­nyé­két, s ha ta­lál­tak egy holt­tes­tet, eset­leg va­la­mi je­let, hogy ott el­ka­par­tak va­la­kit, fel­tet­ték a sze­kér­re, és vit­ték a te­me­tő­be. A bí­ró a de­por­tá­lá­sok óta üre­sen, el­ha­gyat­va ál­ló paj­ták­ból bon­ta­tott ki desz­kát, s ab­ból csi­nál­ta­tott az ácsok­kal ko­por­sót. Egy­be ket­tő­nek-há­rom­nak a ma­rad­vá­nyai is ke­rül­tek, volt, aki­nek csak a
ko­po­nyá­ját ta­lál­ták meg. Szer­tar­tás nem volt, a pa­pok még a front előtt el­me­ne­kül­tek, és nem tér­tek vis­­sza. He­te­kig te­met­tek. Az el­ső sír so­ká­ig nyit­va volt, de egy idő után meg­telt. Ás­tak mel­lé egy má­so­di­kat. Azt még egy év múl­tán is fel­nyi­tot­ták, mert in­nen-on­nan még min­dig fel­buk­kant egy-egy holt­test, de azok szin­te csak csont­vá­zak vol­tak már.

Há­nyan le­het­tek és mi­lyen ná­ci­ó­hoz tar­toz­tak? Már ak­kor sem tud­ta vol­na sen­ki meg­mon­da­ni. A bí­ró­nak nem kel­lett nyil­ván­tar­tást ve­zet­ni ró­luk, mert ka­to­nák vol­tak, és az egy­há­zak sem anya­köny­vez­ték őket, mert azon túl, hogy ak­kor a pa­pok még vis­­sza sem tér­tek, a szov­jet ül­döz­te a val­lást. Amit biz­to­san tu­dunk, az an­­nyi csu­pán, hogy so­kan vol­tak, mert nagy har­cok foly­tak a kör­nyé­ken, és vá­lo­ga­tás nél­kül te­met­tek együ­vé né­me­tet, oroszt, ro­mánt és ma­gyart.

A gen­fi egyez­mény úgy ren­del­ke­zik, hogy az ál­do­za­to­kat azo­no­sí­ta­ni kell, de mi­re a gen­fi egyez­mény meg­szü­le­tett, ezek a ha­lot­tak már kö­zel öt éve a föld­ben por­lad­tak. Kü­lön­ben is, sír­juk a há­bo­rú után fel­sza­ba­dí­tó szov­jet hő­si sír lett, s az ak­ko­ri re­zsim szel­le­mé­ben min­den áp­ri­lis ne­gye­di­kén és no­vem­ber he­te­di­kén az is­ko­lá­sok ki­vo­nul­tak meg­ko­szo­rúz­ni. A ko­szo­rú­zás mind­ad­dig tar­tott, amíg az is­ko­la­igaz­ga­tót a nagy el­len­lá­ba­sa fel nem je­len­tet­te a párt­bi­zott­sá­gon, hogy fa­sisz­ta né­met ka­to­nák sír­já­hoz hord­ja a gye­re­ke­ket. Nem a rend­szer irán­ti el­kö­te­le­zett­ség­ből je­len­tett – an­nál in­kább sem, mert mind­ket­ten a kom­mu­nis­ta párt tag­jai vol­tak –, a plety­ka sze­rint va­la­mi­lyen nő­ügyön kü­lön­böz­tek ös­­sze.

An­nak el­le­né­re, hogy hu­szon­öt év múl­tán az elv­tár­sa­kat már nem ér­de­kel­te, va­ló­já­ban ki­ket is te­met­tek oda, az még­is za­var­ta őket, hogy nem csak szov­je­te­ket. Hos­­szú vizs­gá­ló­dás után a kí­nos hely­ze­tet vé­gül úgy ol­dot­ták meg, hogy be­szün­tet­ték a ko­szo­rú­zást. Ez­zel el­hall­gat­tak és fe­le­dés­re ítél­tek min­den­kit.

Is­mét el­telt két és fél év­ti­zed, ami­kor 2000-ben a Né­met Ha­di­sír Szö­vet­ség ön­kén­te­sei, ma­gyar­or­szá­gi ka­to­na­sí­rok után ku­tat­va, el­ju­tot­tak eb­be a te­me­tő­be is. Ex­hu­mál­ták a ha­lot­ta­kat, s Bu­da­ör­sön, a leg­na­gyobb né­met ka­to­nai te­me­tő­ben, is­me­ret­len né­met ka­to­na­ként új­ra­te­met­ték őket. Egy­va­la­kit ki­vé­ve.

Johann Munzertről tíz év­vel a né­met ön­kén­te­sek mis­­szi­ó­ja után, a nyolc­van­nyolc éves Z. Er­zsi­ke né­ni­től, har­ma­dik be­szél­ge­té­sünk so­rán hal­lot­tam elő­ször. Ak­kor még per­sze nem is­mer­tem a ne­vét, an­­nyit tud­tam meg ró­la csu­pán, hogy nem a nagy te­me­tő­ben, a hő­si sír­ban nyug­szik – amely fö­lé ép­pen ak­kor ál­lí­tott em­lék­mű­vet a he­lyi köz­éle­ti egye­sü­let –, ha­nem át­el­len­ben, a re­for­má­tus te­me­tő­ben. ’44 őszén se­be­sül­ten hoz­ták be a fa­lu­ba, s né­hány nap múl­va meg­halt. Bí­ró tisz­te­le­tes na­gyon szé­pen el­te­met­te, né­me­tül mond­ta fe­let­te a Mi­atyán­kot. 2000-ben, az ex­hu­má­lás­kor nem akad­tak a nyo­má­ra, mert ad­dig­ra a húga és a sógora rá­te­met­kez­ett.

Elő­ször azt hit­tem, nem jól hal­lok. Az­tán nem ér­tet­tem, mi­ért oszt­ja meg mind­ezt ve­lem. S már ak­kor, azon a langy­me­leg dél­utá­non, a sár­ga és pi­ros dá­li­ák­kal a ke­zem­ben, ami­ket ne­kem sze­dett, el­kez­dett nyo­masz­ta­ni a gon­do­lat, hogy ha­ma­ro­san az egyet­len le­szek, aki tud­ja az igaz­sá­got.

Az el­ső meg­le­pe­tés után sza­bá­lyos nyo­mo­zó­mun­ká­ba kezd­tem. Nem volt ne­héz dol­gom, a re­for­má­tus pa­ró­ki­án a ’44-es ha­lot­ti anya­könyv­ben rög­tön rá­buk­kan­tam Johann Munzertre. 1905. au­gusz­tus 6-án szü­le­tett a né­met­or­szá­gi Hof a.d. Saale ne­vű kis­vá­ros­ban, fe­le­sé­ge Justina Wunderlich. Hajdúdorog és Nánás kö­zött se­be­sült meg, has­lö­vést ka­pott, majd vis­­sza­vo­nu­lás köz­ben, a ré­gi negy­ven­egyes híd­já­nál bal­eset ér­te: rá­bo­rult a lő­szer­szál­lí­tó te­her­au­tó ra­ko­má­nya. Va­ló­ban a re­for­má­tus te­me­tő­be, a tisz­te­le­tes 1940-ben meg­fa­gyott fi­a­tal fe­le­sé­ge mö­gé te­met­ték re­for­má­tus szer­tar­tás sze­rint. Ő volt az utol­só, akit pap te­me­tett, mert né­hány nap múl­va el­ér­te a te­le­pü­lést a front, s vé­get ért a nor­má­lis élet.

Johann Munzertet, ha úgy ve­szem, há­rom­szor te­met­ték. Elő­ször ’44 ok­tó­be­ré­ben, az­tán öt­ven, majd hat­van év múl­tán, ami­kor a sírját felnyitották. Kor­hadt fej­fá­ját, amely­ről az írás régesrég le­ko­pott már, kő sír­em­lé­k vál­tot­ta fel, őt pe­dig, Er­zsi­ke né­nin kí­vül, min­den­ki el­fe­led­te.

Ar­ra, ho­gyan buk­kan­ha­tott fel még­is a ne­ve a bu­da­ör­si ka­to­nai te­me­tő­ben, a Né­met­or­szág­ból meg­kül­dött ex­hu­má­lá­si jegy­ző­könyv adott vá­laszt. 2000-ben a né­met ön­kén­te­sek a nagy köz­te­me­tő­ben há­rom erő­sen tö­re­de­zett ko­po­nyán kí­vül jó­sze­ré­vel csak kar-, láb- és me­den­ce­cson­to­kat han­tol­tak ki, tel­jes csont­vá­zat egy­ál­ta­lán nem ta­lál­tak. A te­me­tő agya­gos, vi­zes ta­la­já­ban a cson­tok több­sé­ge is el­por­ladt öt­ven­hat év alatt. A ma­rad­vá­nyo­kon kí­vül egy si­sak, egy ba­kancs és egy ezüst kar­kö­tő ke­rült még elő. A kar­kö­tő­be há­rom név volt gra­ví­roz­va: Hans, Adam, Wilhelm.

Az egy­há­zi anya­könyv­ből tud­tak Johann Munzertről, mi­vel azon­ban a sír­ját nem ta­lál­ták, fel­té­te­lez­ték, hogy ’44-ben a re­for­má­tus te­me­tő­ből át­te­met­ték a töb­bi­ek­hez őt is. Az ezüst kar­kö­tőt ne­ki tu­laj­do­ní­tot­ták, a be­le gra­ví­ro­zott ke­reszt­ne­vek­kel azon­ban nem tud­ván mit kez­de­ni, a ne­vét Johannról Hans Adam Wilhelm Munzertre cse­rél­ték, s az egyik is­me­ret­len ka­to­nát – a kar­kö­tő iga­zi tu­laj­do­no­sát – ezen a né­ven te­met­ték új­ra Bu­da­ör­sön a 11. par­cel­la, 17. sor, 1027. szá­mú sír­já­ban.

Hogy ki nyug­szik Hans Adam Wilhelm Munzert ne­ve alatt a bu­da­ör­si né­met ka­to­nai te­me­tő­ben, so­ha nem tud­hat­ja meg sen­ki. Ugyan­úgy le­het ma­gyar, ro­mán vagy orosz, mint né­met az il­le­tő. Az iga­zi Johann Munzert azon­ban ma is ott van ab­ban az al­föl­di kis re­for­má­tus te­me­tő­ben, amely­be nem te­met­ke­zik szin­te már sen­ki, és amely­nek a tit­kát egye­dül én is­me­rem, mert Z. Er­zsi­ke né­ni az idén, új­év nap­ján szin­tén el­ment.

Johann Munzert és a töb­bi­ek há­nyat­ta­tá­sa az új év­ez­red­ben sem ért vé­get. Hat­van­öt év­vel a há­bo­rú után a he­lyi köz­éle­ti egye­sü­let el­ha­tá­roz­ta, hogy em­lék­mű­vet ál­lít az el­eset­tek­nek, ami két­ség­te­le­nül ne­mes do­log, a fel­irat azon­ban nem kis vi­hart ka­vart. Oly­an­­nyi­ra nem tud­ták el­fo­gad­ni, hogy ’44-ben az el­len­sé­get a ma­gya­rok­kal és né­me­tek­kel együ­vé te­met­ték, hogy ki­je­len­tet­ték: oro­szok­nak és ro­má­nok­nak nem haj­lan­dók em­lék­mű­vet ál­lí­ta­ni, kö­vet­ke­zés­képp a ma­gyar mel­lett e két szót kő­be vés­ni. A há­bo­rú utá­ni má­so­dik, har­ma­dik ge­ne­rá­ci­ó­hoz tar­toz­nak va­la­men­­nyi­en, de szem­ben azok­kal, akik a front el­vo­nu­lá­sa után el­te­met­ték őket, s akik szá­má­ra sze­ren­csét­len, osz­lás­nak in­dult holt­tes­tek vol­tak csu­pán va­la­men­­nyi­en, kép­te­le­nek vol­tak ma­gyar­ban, né­met­ben, orosz­ban vagy ro­mán­ban egy­for­mán ál­do­za­tot lát­ni. Mind­eköz­ben bib­li­ai idé­zet­nek azt vá­lasz­tot­ták, hogy „Fel­tá­mad nék­tek az igaz­ság­nak nap­ja”.

De ki­nek és mi­kor tá­mad fel az igaz­ság, ha az el­eset­tek­ből a kom­mu­niz­mus­ban hős szov­jet fel­sza­ba­dí­tók, majd el­hall­ga­tott sen­kik, a rend­szer­vál­tás után, a bu­da­ör­si ka­to­nai te­me­tő­ben is­me­ret­len né­met ka­to­nák, 2009-ben, az em­lék­mű­ava­tá­son pe­dig hős ma­gyar hon­vé­dek let­tek? Leg­alább­is a gár­dis­ták sze­rint, akik szin­tén meg­je­len­tek til­tott egyen­ru­há­juk­ban és jel­ké­pe­ik­kel, s len­get­ték az árpádsávos zász­ló­ju­kat az oro­szok és a ro­má­nok hűlt he­lye fe­lett is.

 

A ha­lot­tak mi­att ír­tam a re­gényt. És azért, mert to­vább akar­tam ad­ni mind­azt, amit a szem­ta­núk el­mond­tak ne­kem, és azt is, amit nem mond­tak el, ami­ről hall­gat­tak. Johann Munzert és a négy ná­ció ka­to­ná­i­nak sír­ja szim­bó­lum, az el­hall­ga­tott, el­ta­ga­dott múl­tat jel­ké­pe­zi. Azt a múl­tat, amely­re Som­lyói An­na nem akar em­lé­kez­ni, de hi­á­ba te­me­ti ma­gá­ba, nem mú­lik el úgy nap, hogy ne jut­na eszé­be a há­bo­rú. Vé­gül idős ko­rá­ban azért tö­ri meg a hall­ga­tást, mert meg­pró­bál­ja fel­dol­goz­ni az el­szen­ve­dett tra­u­má­kat. Min­dent el­mond, nem kí­mé­li sem ma­gát, sem mást, kö­nyör­te­le­nül őszin­te. Mon­da­ni­va­ló­ját – s tu­laj­don­kép­pen az éle­tét – még­is az­zal a re­mény­te­len mon­dat­tal fe­je­zi be, hogy „Nem sza­ba­dul­ha­tok.”

Azon­ban, ha Som­lyói An­na nem is sza­ba­dul­hat, mi, akik­nek el­mon­dott min­dent, ép­pen úgy néz­he­tünk szem­be az­zal a múlt­tal, amit az ő nem­ze­dé­ké­től örö­köl­tünk, hogy el­fo­gad­juk olyan­nak, ami­lyen. A ma­ga ket­tős­sé­gé­vel, a hő­si­es­ség­gel, a helyt­ál­lás­sal és a gyá­va­ság­gal, áru­lás­sal egye­tem­ben. El­fo­gad­juk, a ma­gun­ké­nak tud­juk, mert mint ahogy a hős­tet­te­i­kért sem mi­énk a di­cső­ség, úgy a bű­ne­ik sem kér­he­tők raj­tunk szá­mon, hi­szen nem is él­tünk még ak­ko­ri­ban. S ez­zel az a pa­ra­do­xon, hogy mi, a há­bo­rú utá­ni má­so­dik, har­ma­dik nem­ze­dék tag­jai, ép­pen az­ál­tal is­mer­het­jük meg s dol­goz­hat­juk fel az el­hall­ga­tott, meg­ta­ga­dott múl­tat, hogy Som­lyói An­na nem sza­ba­dul­hat tő­le, fel­ol­dó­dik, és a re­gény mot­tó­já­ul vá­lasz­tott bib­li­ai idé­zet, mely sze­rint „Fel­tá­mad nék­tek az igaz­ság­nak nap­ja”, még­is­csak va­ló­ság­gá vá­lik.