Iga­za volt Dar­win­nak, nincs Is­ten.

      Azt Nietz­sche mond­ta.

      Dar­win.

      Nietz­sche.

      Darwííín!

      Nííícseee!!!

      Csend le­gyen, nem hal­lom tő­le­tek a té­vét!

      Már be­szél­get­ni se le­het?

      Mind­járt be­zá­rok, az­tán be­szél­get­hetsz!

      Jól van, na! Ak­kor hal­kan iszunk. Egész­sé­ged­re, Jós­ka!

      Egész­sé­ged­re, Ma­tyi­kám!

      Bé­la bátyám…

      Sanyesz… Fiúk…

      Egészségedre… Té­ged hogy is hív­nak?

      Zol­tán. Sza­bó Zol­tán.

      Egész­sé­ged­re, Zol­tán!

      Én Tóth Bé­la va­gyok.

      Mol­nár Sán­dor.

      Ko­vács Já­nos.

      Nagy Ist­ván.

      Egész­sé­ged­re!

      Kuss le­gyen már!

      Még egy kör?

      Nem kel­le­ne már in­nia, így is elég bi­zony­ta­la­nul ér­zi ma­gát. És mint­ha sem­mi nem len­ne a he­lyén. Pe­dig min­den ott van, ahol len­nie kell: a pult, az asz­ta­lok meg a szé­kek, a fa­lak meg az ab­la­kok, sőt még az em­be­rek is.

      Ő, Sza­bó Zol­tán nincs a he­lyén. Nem kel­le­ne itt len­nie, va­gyis nem itt kel­le­ne len­nie, nem eb­ben a füst­ben vagy köd­ben vagy mi­ben.

      Még egy kör?

      Áll fel a Bé­la bá­tyám, két te­nyér­rel tá­maszt­ja ma­gát az asz­ta­lon, úgy inog. A fe­jét ne­he­zen s las­san moz­dít­ja, tör­zse és lá­ba me­rev, az ar­ca da­gad, alig lát ki be­lő­le, alig kap le­ve­gőt ben­ne.

      Én in­kább me­gyek, Bé­la bá­tyám. Ne­kem in­kább men­nem kell. Vár­nak rám. Vá­rok. Va­gyis me­gyek.

      Sza­bó Zol­tán fel­áll és min­den ne­héz.

      Oda­kint süt a nap, igen, nap­pal­nak kell len­nie, min­den bi­zon­­nyal vi­lá­gos van.

      El­jut az aj­tó­ig.

      Ki­nyit­ja a ke­zé­vel, ki­sé­tál a lá­bá­val, az aj­tót vis­­sza­csuk­ja a ke­zé­vel, köz­ben néz, hi­á­ba, nem lát, a sze­mé­be szúr a nap­fény és va­kít, éget. De leg­alább még nap­pal, még vi­lá­gos van tény­leg, ta­lán még ment­he­tő va­la­mi a má­ból.

      A ház­tól né­hány mé­ter­re egy csap áll.

      Sza­bó Zol­tán oda­megy, meg­nyit­ja a csa­pot és a zu­bo­gó víz­be dug­ja a fe­jét.

      Mint­ha ha­lán­té­kon csap­ták vol­na.

      Na­gyo­kat kor­tyol a víz­ből, iszik. Az­tán ki­eme­li a fe­jét, ke­zé­vel el­zár­ja a csa­pot, a nad­rág­szá­rát hasz­nál­ja tö­röl­kö­ző­nek, ar­cát a kar­di­gán­ja uj­já­ba tör­li.

      Vis­­sza­néz.

      Nem ezért ment be oda.

      Azt re­mél­te, egy po­hár ital se­gít meg­szün­tet­ni a zú­gást a fe­jé­ben, a nyo­mást a mell­ka­sá­ban, de egé­szen más tör­tént. Még­is to­vább kell men­nie.

      Só­hajt, a föld­út­ra lép, meg­in­dul.

      Nem­so­ká­ra már fut, mint­ha ker­get­nék. Egy-egy fa­ág az ar­cá­ba csap, be­le-be­le­bot­lik a ki­ál­ló gyö­ke­rek­be és va­kond­tú­rás­ok­ba, el-el­esik s olyan­kor kö­vek kar­col­ják az ar­cát, a kéz­fej­ét. Kör­me föld­től fe­ke­tél­lik, szá­já­ból le­ve­le­ket köp­köd.

      Egy­szer csak meg­áll, mert vé­ge van az er­dő­nek. Az út foly­ta­tó­dik, ám a fák el­tűn­tek és na­gyon sok a fény.

      Tisz­tás ez itt, me­ző, rét.

      Ha ju­hok le­gel­nek raj­ta, ak­kor le­ge­lő.

      Osz­tály­ki­rán­du­lás.

      Nem to­la­ko­dott a di­á­kok kö­zé Sza­bó Zol­tán, nem fe­nye­ge­tett és de­monst­rált húsz­per­cen­ként fel­emelt mu­ta­tó­uj­jal, hogy mind­az rossz, amit csi­nál­ni akar­nak, amit csi­nál­nak.

      In­du­lás­kor, az el­ső na­pon tar­tott egy rö­vid és ve­lős be­szé­det. Mond­ta ne­kik, hogy a cé­lok kö­zö­sek, min­den­ki­nek az a leg­jobb, ha ös­­sze­dol­goz­nak.

      In­kább tár­sak le­gyünk, akik az el­kö­vet­ke­ző há­rom év ér­de­ké­ben oda­fi­gyel­nek ma­guk­ra és egy­más­ra. Itt és most kell meg­ala­poz­nunk az érett­sé­gi­ig tar­tó há­rom évet. Mu­száj bíz­nunk egy­más­ban és csa­pat­ban kell gon­dol­kod­nunk, ösz­­sze kell han­gol­nunk az egyé­ni ér­de­ke­ket. Száz szá­za­lé­kig biz­tos va­gyok ben­ne, hogy együtt min­den ne­héz­ség­gel meg tu­dunk bir­kóz­ni.

      Az uta­zás re­mek han­gu­lat­ban telt.

      A ta­nár úr­nak ki a ked­venc szí­né­sze?

      És szí­nész­nő­je?

      Biz­tos a Bruce Willis vagy a Brad Pitt!

      Megan Fox? Monica Bellucci?

      Min­dig min­den ti­pi­kus. Ugyan­ez volt és lesz tíz, húsz és öt­ven éve és év múl­va.

      Nem na­gyon né­zek fil­me­ket.

      A zöld sze­mek.

      Mint a múlt­kor a cuk­rász­dá­ban, az a sző­ke a sa­rok­ban, aki­nek le­esett a szal­vé­tá­ja, hogy Sza­bó Zol­tán fel­ve­hes­se, és ahogy vis­­sza­kap­ta, már ért is a kéz­fe­jé­vel a fér­fi csuk­ló­já­hoz, sőt ki­csit a fe­jét is meg­dön­töt­te, hogy a szép hos­­szú sző­ke ha­ja ci­ró­gas­sa a fér­fi­kart.

      Sza­bad a gaz­da, ta­nár úr?

      A zöld sze­mek a vö­rös haj­jal, a fi­tos or­ral, a szep­lők­kel, de állj, a ta­ná­ra vagy.

      Os­to­ba bir­kák, csak le­gel­tek és le­gel­tek. Hol van­nak a te­re­lő­ku­tyák?

      Igen, sza­bad a gaz­da.

      Ak­kor Bud Spencer, ta­nár úr? Ugye csak vic­cel?

      Hát per­sze hogy vic­ce­lek. Terence Hill a he­lyes vá­lasz.

      Ha-ha-ha, ta­lán min­den jó lesz. Va­jon má­jus­ban már tud­ta a Horovitz, hogy ko­moly a baj, azért ha­lasz­tot­ta szep­tem­ber­re ezt a ki­rán­du­lást?

      A ju­hok­nak nincs osz­tály­fő­nök­ük.

      Ap­ró szep­lők, vö­rös haj, zöld sze­mek.

      Ta­lán nem vé­let­le­nül lett osz­tály­fő­nök ilyen fi­a­ta­lon. Pél­dá­ul tud­ja, mi a fe­le­lős­ség.

      A te­re­lő­ku­tyák lát­szó­la­gos hi­á­nya nem azt je­len­ti, hogy ez a nyáj a tag­ja­i­nak sza­bad aka­ra­tá­ból ös­­sze­állt kö­zös­ség vagy ba­rá­ti tár­sa­ság. Szin­te azt se tud­ják ma­guk­ról és egy­más­ról, hogy a vi­lá­gon van­nak.

      Csak bé­get­nek, le­gel­nek, te­le van­nak kul­lanc­­csal és ret­te­ne­te­sen bü­dö­sek.

      A te­re­lő­ku­tyák­nak len­ni­ük kell va­la­hol.

      Ezt hív­ják far­kas­szem­nek. Far­kas-szem, ér­ted? Félsz tő­lem?

      Száz­húsz per­ce kel­lett vi­zel­nie Sza­bó Zol­tán­nak, ami­kor vég­re ki­bo­mol­ha­tott a ci­pő­fű­ző­je, mert ki­ér­tek az út­ra.

      Men­je­tek csak nyu­god­tan to­vább, egye­ne­sen elő­re, min­dig az úton, a jel­zés men­tén. Én is mind­járt jö­vök, nem kell meg­vár­ni, men­je­tek csak­.

      Ilyen­kor, ko­ra ős­­szel majd­nem olyan, mint ta­vas­­szal. Dúl­nak a hor­mo­nok, a ro­man­ti­ka, a lí­ra és a ké­mia.

      Min­den lány­nak ez a vá­gya, ta­nár úr, ez az egyik vá­gya, ami most ne­kem tel­je­sül, ta­nár úr.

      Túl nagy a csend, se ku­tyák, se ju­hász.

      A csa­jok be­le fog­nak dög­le­ni, ta­nár úr, be­le. De ne­kem nem elég csak egy­szer, nem. Én a ta­nár úr sze­re­tő­je aka­rok len­ni. A sze­re­tőd, ér­ted?

      Mo­soly­gott Sza­bó Zol­tán a lá­nyok­ra, csak be­kö­ti a ci­pő­jét, men­je­nek nyu­god­tan to­vább. Le is gug­golt, bab­rált a ci­pő­fű­ző­jé­vel, ám ek­kor fö­lé ma­ga­so­dott, ár­nyé­kot ve­tett rá va­la­mi.

      Sőt úgy ha­jolt, hogy Sza­bó Zol­tán be­lás­son a tri­kó­ja alá, hogy érez­ze az in­ten­zív par­füm- és friss ve­rej­ték­il­lat ke­ve­ré­két, az­tán akad­jon ös­­sze a te­kin­te­tük is, és a SUGARFREE WHITENING-lehelet si­mo­gas­sa az aj­ka­it.

      Mint­ha csap­da vagy idő­zí­tett bom­ba lett vol­na, és ő nem érez­te a ve­szélyt.

      Le­nyír­nak, le­vág­nak, ez az éle­ted, ez vagy te.

      Ha még­is a csap­dá­já­ba ke­rülsz va­la­me­lyik­nek, ak­kor kí­mé­let­le­nül hasz­náld ki, Zo­li­kám. Egy pon­ton túl úgy­is mind­egy, mi tör­té­nik, tör­té­nik-e bár­mi, a lány­nak fog­nak hin­ni, ezért az­tán ne tö­kölj, te se le­szel már fi­a­ta­labb.

      Nyí­rás után meg­is­me­ri­tek egy­mást?

      Hát, Zol­tá­nom, a szü­lők oda­kint vár­nak, te­le­fo­nál­nom kel­lett a rend­őr­ség­re is, re­mél­jük, idő­ben ér­kez­nek. Mi a fe­ne tör­tént tu­laj­don­kép­pen?

      Ül­tem a kocs­má­ban, be­ül­tem a kocs­má­ba, mert egye­dül akar­tam len­ni. Pon­to­sab­ban egye­dül let­tem, mi­u­tán a srá­cok­kal le­száll­tunk a vo­nat­ról.

      Kocs­ma? Mi­lyen kocs­ma?

      Az er­dő mel­let­ti.

      Mi­lyen er­dő?

      Hát az er­dő, ahol vol­tunk. Ahol volt ez a va­la­mi is.

      AHA!

      Az­tán lát­tam a bir­ká­kat.

      A bir­ká­kat?

      Igen, a ju­ho­kat. De egye­dül vol­tak. El­múlt már az ebéd­idő, de se ju­hász, se te­re­lő­ku­tyák. Csak az os­to­ba, rág­csá­ló ju­hok.

      Hi­ba volt egye­dül el­vál­lal­nia ezt a ki­rán­du­lást.

      Ku­tya­uga­tás. Nem, csak két kan ös­­sze­ug­rott, an­nak is le­het ilyen hang­ja. Nem ka­nok, ko­sok.

      Ha nincs az el­vi­sel­he­tet­len vi­ze­lé­si in­ger, va­jon a lány­ra ve­ti ma­gát?

      Sem­mit nem fog szá­mí­ta­ni, hogy mi tör­tént pon­to­san, ha majd áll az igaz­ga­tó­val szem­ben, oda­kint pe­dig a szü­lők és ta­lán a rend­őrök.

      Be­lép a te­rem­be az em­ber, a fér­fi ta­nár, hogy órát tart­son, az­tán küzd­het, hogy si­ke­rül­jön. Te még hagy­ján, de kép­zelj el en­gem a tor­na­te­rem­ben! És lá­tom eze­ket a bu­ta kis­fi­ú­kat, rossz néz­ni őket, an­­nyi­ra nincs lö­vé­sük a dol­gok­ról, bár­mit is hisz­nek ma­guk­ról. Nem tud­nak mit kez­de­ni a lá­nyok­kal, csak tönk­re­vág­ják őket, tes­ti-lel­ki ron­cso­kat csi­nál­nak be­lő­lük. Mi­re ész­be kap­nak, ad­dig­ra apák és anyák gye­re­kek­kel meg egy rossz há­zas­ság­gal.

      De ha én egy ki­csit gyö­nyör­kö­döm, azon­nal ér­ke­zik az ink­vi­zí­ció, pe­dig én, va­gyis mi leg­alább már tud­juk, mi a jó min­den­ki­nek. A ta­pasz­ta­lat­lan és os­to­ba ka­ma­szok bez­zeg sza­ba­don ga­ráz­dál­kod­hat­nak. Jól oda ké­ne csap­ni ne­kik, őket ké­ne bün­tet­ni, nem igaz, Zo­li­kám?

      A te­kin­te­te su­gár­zik, fel­kí­nál­ja ma­gát. A ru­há­já­ból, a bő­ré­ből ára­dó pá­ra fáj. Ez itt most nem egy di­ák, ez nem egy kis­lány, ez egy be­gő­zölt te­li­vér kan­ca.

      Rög­tön lát­szott, hogy al­kal­mat­lan ez a Sza­bó Zol­tán, még csak nem is ta­ní­tot­ta őket.

      Men­nie kell az is­ko­lá­ból a ta­nár úr­nak, el kell men­ned, mert ezt nem le­het so­ká­ig tit­kol­ni.

      Ked­ve lett vol­na a bir­kák kö­zé mász­ni és le­gel­ni bu­tán, de in­dul­nia kel­lett, mert a le­me­nő nap már vö­rös­re fes­tet­te az eget.

      Úgy tesz­nek, Zo­li­kám, mint­ha fi­gyel­né­nek rád, de csak a ki­ló­gó fo­nal­szá­lat ke­re­sik, ami­vel le­gom­bo­lyít­hat­nak, köz­ben úgy vi­sel­ked­nek, mint­ha ár­tat­lan kis­lány­ok len­né­nek, te meg hi­szel ne­kik.

      Fe­jé­ben erő­sö­dött a zú­gás, mell­ka­sá­ban a nyo­más és a kö­ze­le­dő moz­dony ref­lek­tor­fé­nye szin­te meg­va­kí­tot­ta.

      Méghogy Dar­win meg Nietz­sche, a jó és a szép aka­rá­sa, a tisz­ta­ság vá­gya, a tö­ké­le­tes­ség re­mé­nye!

      Mu­száj ha­za­ér­ni. Mu­száj, hogy min­den rend­ben le­gyen.

      Az égen a csil­la­gok ap­ró szep­lők­ként ra­gyog­tak.