A szov­jet iro­da­lom­nak le­het­tek a vi­lá­gon a leg­fi­gyel­me­sebb ol­va­sói. En­nek oka egy­fe­lől az orosz iro­da­lom­nak az a stá­tu­sza, hogy már a XIX. szá­zad óta a tár­sa­dal­mi pár­be­széd min­den fó­ru­má­nak hi­á­nyát pó­tol­ta, más­fe­lől az a rang­ja, ame­lyet a vi­lág­iro­da­lom­ban egye­dül­ál­ló ha­gyo­má­nyá­val meg­te­rem­tett. Az orosz iro­dal­mon ne­vel­ke­dett ol­va­só jó is­ko­lát járt ki. A XX. szá­zad leg­hos­­szabb dik­ta­tú­rá­ja ezen felül még ala­po­san meg­ta­ní­tot­ta a so­rok kö­zött is ol­vas­ni alatt­va­ló­it, akik­nek egyéb­ként már fel­me­női is jól is­mer­ték a cá­ri idők­ből a be­til­tott iro­da­lom fo­gal­mát.

      A szá­mí­tó­gé­pes nyelv­ből köl­csön­zött szö­veg­bá­nyá­szat szak­szó szer­ve­sen hasz­nál­ha­tó a szov­jet, il­let­ve tá­gabb ér­te­lem­ben a dik­ta­tú­ra alatt szü­le­tett mű­vek­re.¹ Azt jel­zi, hogy a mű mé­lyé­ből úgy ho­zok fel­szín­re va­la­mi­lyen ki nem mon­dott tar­tal­mat, hogy a szö­veg­től füg­get­len, kor­ra vo­nat­ko­zó szem­pon­to­kat is fel­hasz­ná­lok, mert a mű­vet egy­ben olyan kor­do­ku­men­tum­nak te­kin­tem, amely­ben szer­zői, sőt, cen­zo­ri in­ten­ci­ó­kat is fel­té­te­lez­he­tek a kor is­me­re­té­ben, ami iro­da­lom­elem­zés­kor meg­en­ged­he­tet­len mód­szer len­ne. A cen­zor vagy szer­kesz­tő szem­pont­ja a ha­ta­lom kí­vá­nal­ma­i­nak kö­ve­té­se, míg a szer­ző fel­té­te­lez­he­tő mo­tí­vu­mai kö­zött sze­re­pel a köz­lés ér­de­ké­ben al­kal­ma­zott ön­cen­zú­ra, amely a dik­ta­tú­ra ide­jén al­ko­tók­nak ál­lan­dó stra­té­gi­á­ja volt.

 

Grosszman Kiszlovodszkban cí­mű no­vel­lá­já­ra gyor­san fel­fi­gyelt a nyu­ga­ti kö­zön­ség és kri­ti­ka (Chandler, Hellbeck), azon­ban elem­zé­sük fel­szí­nes, ta­lán mert nem áll ren­del­ke­zé­sük­re meg­fe­le­lő is­me­ret­anyag an­nak tel­jes meg­ér­té­sé­re, vagy mert nem él­tek dik­ta­tú­rá­ban. A no­vel­la két vál­to­za­tá­nak – az 1967-ben posz­tu­musz meg­je­lent rö­vi­dí­tett­nek és a tel­jes szö­veg­nek – az ös­­sze­ve­té­se, va­la­mint utób­bi mély­ér­tel­me­zé­se azért ter­mé­keny, mert a kö­vet­kez­te­té­sek ol­va­sás-mód­szer­ta­ni kul­cso­kat is ad­hat­nak ke­zünk­be. Ez a cél­ja az aláb­bi kom­men­tár­nak.

 

Grosszman be­fe­je­zet­len no­vel­lá­ját ar­chí­vu­má­ból kö­zöl­te a szov­jet iro­dal­mi új­ság, és ösz­­sze­sen fél ol­dal­ra sűrítette.² Az ap­ró be­tűs köz­lé­sen kí­vül ezt úgy ér­ték el, hogy az oro­szul 3251 sza­vas szö­ve­get csak­nem egy ne­gyed­ével, 810 szó­val meg­rö­vi­dí­tet­ték, lé­nye­gé­ben cen­zú­ráz­ták, igaz, ezt je­lez­ték is a cím alatt. Az ös­­sze­sen ti­zen­há­rom ki­hú­zott rész­ből né­hány te­kint­he­tő akár job­bí­tó szán­dé­kú szer­kesz­tői be­avat­ko­zás­nak is, amely fe­sze­seb­bé ala­kí­tot­ta a szö­ve­get – a szov­jet cen­zo­rok jó szer­kesz­tők, ol­va­sott em­be­rek vol­tak. A dik­ta­tú­ra alatt írott szö­ve­gek ol­va­sá­sa­kor az el­ső fel­adat, hogy meg­kü­lön­böz­tes­sük a cen­zo­ri be­avat­ko­zást a szer­kesz­tő­i­től, a po­li­ti­kai szán­dé­kot az iro­dal­mi szem­pon­tú­tól.

      Aki tör­té­nel­mi táv­lat­ból ol­vas­sa Grosszman élet­mű­vét, an­nak a kö­vet­ke­ző tám­pont ajánl­ha­tó. Az ér­te­lem­tu­laj­do­ní­tó te­vé­keny­ség­nek meg kell fe­lel­nie egy ál­ta­lá­no­san ér­vé­nyes nor­ma­tív fel­té­tel­nek: a szö­ve­gek­re min­dig a té­nyek­kel ös­­sze­egyez­tet­he­tő le­he­tő leg­na­gyobb ér­té­ket kell rá­ve­tí­te­ni, le­gyen az eti­kai vagy esz­té­ti­kai. Eb­ből kö­vet­ke­zik, hogy ha egy­nél több in­terp­re­tá­ció áll ren­del­ke­zé­sünk­re, ak­kor azt kell vá­lasz­ta­nunk, amely meg­fe­lel az ál­ta­lunk is­mert té­nyek­nek, és ame­lyik a le­het­sé­ges leg­na­gyobb ér­té­ket tu­laj­do­nít­ja a szö­veg­nek. Ezért ha a mai ol­va­só úgy ér­ti az el­be­szé­lést, mint a dik­ta­tú­ra haj­da­ni cen­zo­ra, ak­kor ér­tel­me­zé­sét ér­vény­te­len­nek kell te­kin­te­nünk.

 

Te­kint­sük a ki­ha­gyott ré­sze­ket, a lé­nye­ge­seb­be­ket a vé­gé­re hagyva.³

      K1 A ki­ha­gyás egy olyan élet­mó­dot fed el, ame­lyet szov­jet idők­ben jobb nem is em­le­get­ni: a ha­zárd ló­ver­senyt és a pó­kert. Ugyan­ak­kor a cen­zor Nyikolaj Viktorovics jel­le­mé­nek ne­ga­tív vo­ná­sa­it rit­kít­ja, ta­lán azért, hogy a no­vel­la zá­rá­sá­ban kön­­nyebb le­gyen hős­nek át­mi­nő­sí­te­ni. Ez a se­ma­ti­zá­ló ol­va­sat azon­ban ten­den­ci­ó­zus mű­vé re­du­kál­ja a no­vel­lát.

      K9 és K10 is a meg­szál­lás alat­ti édes élet le­írá­sá­ban bű­nös, és rész­ben a K11 is. A há­bo­rú ide­jén és a né­met meg­szál­lás alatt csak ször­nyű szen­ve­dé­sek tör­tén­het­tek – a fen­ti se­ma­ti­kus el­kép­ze­lés sze­rint.

      K4 Itt már ko­mo­lyabb lé­ha­ság­ról esett szó, az or­szág ne­héz hely­ze­té­ben Nyikolaj Viktorovics sef­telt és mu­la­to­zott. A K3 ezt tu­da­tos vá­lasz­tás­nak mu­tat­ja, szem­be­ál­lít­va Vologya Glagyeckij és Nyikolaj Viktorovics élet­út­ját. Előb­bi meg­jár­ta a szám­űze­tést, vi­lág­há­bo­rút, min­dig osz­to­zott a bol­se­vi­kok sor­sá­ban – a pol­gár­há­bo­rú­ban, nél­kü­lö­zés­ben, a hét­köz­na­pi élet he­lyett a for­ra­dal­mi­ban, s ezért el­hagy­ta há­zát, fe­le­sé­gét, fi­a­it. Va­jon mi­ért nem tet­szett ez az élet­út a cen­zor­nak, és mi­ért hagy­ta meg ké­sőbb a ve­szé­lyes so­ro­kat ar­ról, hogy Glagyeckij „…vérző szív­vel és ös­­sze­szo­rí­tott fog­gal [gya­láz­ta] if­jú­ko­ri ba­rá­ta­it, bal­ol­da­li és jobb­ol­da­li el­haj­ló­kat”? Eset­leg mert Vologya ne­ve Le­ni­né­re utal­hat? Eset­leg mert az asz­ke­ti­kus ön­fel­ál­do­zás majd­nem szent­nek ál­lít­ja be Glagyeckijt?⁴ Vagy mert Grosszman alább meg­is­mét­li eze­ket a rész­le­te­ket? Ha meg­is­mét­li, nyil­ván nem vé­let­le­nül.

Rész­ben vá­laszt ad mind­er­re a leg­sú­lyo­sabb ki­ha­gyás, a K6.

 

             „A so­ron kö­vet­ke­ző or­vo­si vizs­gá­la­ton Nyikolaj Viktorovics azt mond­ta Glagyec-kijnak:

                   Hi­he­tet­len, hogy Szavva Teofilovicsnak jobb a szí­ve, fi­a­ta­labb, mint sok fi­a­tal­nak, tisztáb­ban ver!

                   Glagyeckij er­re hir­te­len őszin­tén kez­dett be­szél­ni, a ré­gi is­ko­lai bi­za­lom­mal:

                 – Hi­szen ő em­ber­fe­let­ti em­ber, em­ber­fe­let­ti ere­je van! És hidd el ne­kem, nem azért, mert ki­bír­ta az orjoli fog­há­zat, a var­sói Ci­ta­del­lát, az éhe­zést az il­le­ga­li­tás­ban, a je­ges ja­kut­föl­di szám­űze­tést, és a le­ga­tyá­so­dott éle­tet az emigrációban… Más­ban van em­ber­fe­let­ti ere­je. Ez az erő tet­te ké­pes­sé ar­ra, hogy a for­ra­da­lom ne­vé­ben be­széd­re emel­ked­jen, és Buharin ki­vég­zé­sét kö­ve­tel­je, aki­nek az ár­tat­lan­sá­gá­ról meg volt győ­ződ­ve. Ez az erő tet­te ké­pes­sé ar­ra, hogy fi­a­tal, te­het­sé­ges em­be­re­ket ki­rúg­jon az in­té­zet­ből csak azért, mert rossz fe­ke­te­lis­tá­kon sze­re­pel­tek. Azt hi­szed, kön­­nyű ilyes­mit ten­ni Le­nin ba­rát­já­nak? Azt hi­szed, kön­­nyű gyer­me­kek, as­­szo­nyok és öre­gek éle­tét tönk­re­ten­ni, mi­köz­ben szán­ja őket? Kön­­nyű ilyen ha­tal­mas ke­gyet­len­sé­ge­ket el­kö­vet­ni a for­ra­da­lom ne­vé­ben, mi­köz­ben el­szo­rul a szí­ve? Hidd el ne­kem, sa­ját ta­pasz­ta­la­tom­ból tu­dom, hogy ez a lé­lek ere­jé­nek vagy erőt­len­sé­gé­nek pró­bá­ja.”

     

E rész­let egyik fon­tos mon­dan­dó­ja az, hogy Szavva Teofilovics fel­sőbb­ren­dű, em­ber­fe­let­ti em­ber. Szí­ve – gon­dol­hat­nánk – azért ver olyan egyen­le­te­sen, mert egész­sé­ges. Csak­hogy a szok­vá­nyos me­ta­fo­ra két­ér­tel­mű. Le­het, hogy ép­pen azért nem ment tönk­re a szí­ve, mert szív­te­len, va­gyis em­ber­te­len, s eb­ben a nem ma­gasz­tos, ha­nem el­ret­ten­tő ér­te­lem­ben em­ber­fe­let­ti em­ber.

      Em­ber­fe­let­ti­sé­gé­re utal mind­két ne­ve is. Nem­csak a Teofilovics⁵ „theo-” ele­me, ha­nem a Szavva név is is­te­ni lényt je­löl. A Szavva je­len­té­se az oros­­szá szer­ve­sült hé­ber bib­li­ai Cöbaot vagy oroszosan Szavaof, a Se­re­gek Ura. Szavva Teofilovics, mint lát­tuk, va­ló­ban a for­ra­dal­mi se­re­gek csöp­pet sem me­ta­fo­ri­kus ke­gyet­len ura volt. Ne­ve egy­ér­tel­mű­en a Lunacsarszkij és Gor­kij ne­vé­vel fém­je­lez­he­tő ko­rai szo­ci­a­lis­ta esz­mé­re, az is­ten­épí­tés el­mé­le­té­re utal (1908–1910), amely a szo­ci­a­liz­must új hit for­má­já­ban óhaj­tot­ta el­ter­jesz­te­ni a nép körében.⁶ Le­nin ugyan el­ítél­te írá­sa­i­kat, de 1917 után nem ve­tet­te meg ja­va­solt esz­kö­ze­ik bur­kolt fel­hasz­ná­lá­sát például ak­kor, ami­kor Lunacsarszkij nép­biz­tos­ként pro­pa­gan­disz­ti­kus tö­me­ges ut­cai misz­té­ri­um­já­té­ko­kat szer­ve­zett. Gor­kijt vi­szont, aki ak­kor­ra meg­vi­lá­go­sod­va a bol­se­viz­must os­to­roz­ta a lap­já­ban, az Új Élet­ben, a ké­sőbb Idősze­rűt­len gon­do­la­tok cí­men pub­li­kált pub­li­cisz­ti­ká­já­ban, ba­rá­ti­an ki­tes­sé­kel­te az or­szág­ból.

      Szavva Teofilovics ma­ga is Le­nin ba­rát­ja, ke­zet szo­rí­tott ve­le – Le­nin emblematikus ne­vét négy­szer is­mét­li ve­le kap­cso­lat­ban a no­vel­la, szin­te azo­no­sít­va ket­te­jü­ket. Sztá­lin ne­ve elő sem for­dul, ho­lott a sztá­ling­rá­di csa­ta ide­jén zaj­lik a cse­lek­mény, és Sztá­lin ural­ma alatt – de a meg­írás­kor a sztá­li­ni kri­ti­ka ide­jén, az ol­va­dás kor­sza­ká­ban va­gyunk. A szov­jet na­iv kom­mu­nis­ták egyik dé­del­ge­tett ál­ma volt, hogy a „rossz” Sztá­lin csak el­tor­zí­tot­ta a „jó” Le­nin ügyét. Grosszman, mint lát­ni fog­juk, nem hagy két­sé­get afe­lől, hogy ép­pen a le­ni­ni rö­gös út volt a tév­út, ame­lyen az or­szág el­ju­tott a sztá­li­niz­mus pok­lá­ba.

      Ami­kor a cen­zor a Szavva Teofilovics nagy­sá­gá­ra uta­ló so­ro­kat ki­húz­ta, nem jött rá, hogy ma­ga a név is men­­nyi­re tar­tal­mas és „ár­tal­mas”. Nem tud­ni, ha fel­is­mer­te vol­na, va­jon rá­vit­te vol­na-e a lé­lek, hogy az orosz fül­nek ilyen egy­ér­tel­mű ne­vet meg­vál­toz­tas­sa.

      A ki­hú­zott rész­let má­so­dik ér­de­kes­sé­ge narrációs szem­pon­tú. Grosszman olyan em­ber­rel mon­dat­ja ki a fen­ti­e­ket, aki mind­ezt „sa­ját ta­pasz­ta­la­tá­ból” tud­ja.

      Az el­ső ol­va­sás­ra szép sza­vak va­ló­já­ban a lé­lek­ről, an­nak ere­jé­ről és gyen­ge­sé­gé­ről, ugyan­ak­kor ke­gyet­len­ség­ről, ár­tat­lan em­be­rek vesz­té­ről vagy tönk­re­té­te­lé­ről szól­nak. Hon­nan tud Glagyeckij er­ről a szá­na­lom­ról? Nem tud ró­la sem­mit! Ő sa­ját ta­pasz­ta­la­tát ve­tí­ti ba­rát­ja lel­ké­nek mé­lyé­re – azt, amit ön­ma­gá­ról sze­ret­ne hallani.⁷ Na­i­van akár azt is gon­dol­hat­nánk, Grosszman he­lyes­li Glagyeckij ál­lás­pont­ját, és Szavva Teofilovicsot ma­gasz­tal­ja. Meg­ér­tő ol­va­sat­ban azon­ban el­len­té­tes ér­tel­met is tu­laj­do­nít­ha­tunk e szö­veg­rész­nek, mert ben­ne – ahogy Bertrand Russell mond­ta – dangerous nonsense, ve­szé­lyes ér­tel­met­len­ség lep­le­ző­dik le. Mi­ért ér­tel­met­len­ség, és mi­ért ve­szé­lyes?

      Ha Szavva Teofilovics tény­leg szá­nal­mat ér­zett, ezt má­sok előtt nem iga­zol­hat­ta: e szá­nal­mat a dik­ta­tú­ra na­gyobb bűn­nek köny­vel­te vol­na el, mint a Buharin-vádirat alá­írá­sá­nak meg­ta­ga­dá­sát. Leg­jobb eset­ben is csak Szavva Teofilovics tud­hat mély ti­tok­ként őr­zött szá­nal­má­ról. Glagyeckij pa­te­ti­kus ári­á­ja szét­esik, mert ér­tel­met­len. A pá­tosz­ba cso­ma­golt ér­tel­met­len­ség von­zó­dást akar éb­resz­te­ni, és ezért ve­szé­lyes.

      Szavva Teofilovics rej­tett szá­nal­ma rész­vét­len, egy­részt azért, mert nem eny­hí­ti sa­ját ke­gyet­len­sé­gét, más­részt azért, mert nem köl­csö­nös­sé­gen ala­pul. Úr és a kol­dus vi­szo­nyá­ra em­lé­kez­tet, ame­lyet fé­le­lem és meg­ve­tés, alá- és fö­lé­ren­delt­ség ha­tá­roz meg, nem pe­dig a szo­li­da­ri­tás. Szavva Teofilovics szá­nal­má­nak csak az a sze­re­pe, hogy meg­győz­ze ön­ma­gát ar­ról, hogy ő tisz­tes­sé­ges, szá­nal­mát mu­tat­ja fel ment­sé­gül lel­ke íté­lő­szé­ke előtt, mond­ván: ne­ki szen­ve­dést is oko­zott, amit a for­ra­da­lom ne­vé­ben tett. Gon­dol­juk át még egy­szer Szavva Teofilovics ön­iga­zo­lá­sát. Ami­kor Buharint meg­vá­dol­ta, más­nak ha­zu­dott; ami­kor szá­nal­má­ra hi­vat­ko­zott, ön­ma­gá­nak ha­zu­dott; ami­kor azt ál­lí­tot­ta, hogy mind­ezt a for­ra­da­lom ne­vé­ben tet­te, ak­kor más­nak és ön­ma­gá­nak ha­zu­dott. A rö­vid­ség ked­vé­ért mind­ezt ön­csa­lás­nak ne­vez­zük. Ez­zel nem se­gít sem ma­gán, sem em­ber­tár­sa­in. Glagyeckij szép sza­va­i­nak pe­dig az a cél­ja, hogy hall­ga­tó­sá­gát ámít­sa és meg­győz­ze ar­ról, hogy Szavva Teofilovics em­ber­ként, az esz­me szol­gá­la­tá­ban, nem pe­dig em­ber for­má­jú ször­nye­teg­ként cse­le­ke­dett.

      Aki más­nak ha­zu­dik vagy mást meg­csal, az meg­épí­ti az utat ah­hoz, hogy ön­ma­gá­nak is ha­zud­jon és ön­ma­gát is meg­csal­ja. Mi­e­lőtt eb­be a csap­dá­ba esett, Szavva Teofilovicsnak nem vol­tak ön­azo­nos­sá­gi ké­te­lyei. Amed­dig nem szám­űz­te a ku­lis­­szák ho­má­lyá­ba va­ló­di én­jét, és nem te­rem­tett meg ma­gá­ban egy hő­si bá­but, ad­dig tud­tuk, hogy ő az, aki ezt gon­dol­ta, ál­lí­tot­ta és érez­te. Amint azon­ban Szavva Teofilovics az ön­csa­lás csap­dá­já­ba be­le­ke­rült, és szük­sé­ge len­ne a meg­erő­sí­tés­re, egy­sé­ges Én­je már nem áll ren­del­ke­zé­sé­re. Ki az, aki most be­szél: a ho­mály­ba rej­tett va­ló­di Én, vagy egy hő­si póz­ban tet­szel­gő bá­bu? Ő már ezt meg­ha­sadt­sá­ga mi­att nem tud­hat­ja, mert hamisan áriázó bá­bu­ját meg­te­rem­tet­te, vég­ze­tes sé­rü­lés ér­te, és már nem ké­pes meg­ha­tá­roz­ni, ki be­szél, ami­kor va­la­mit ál­lít.

 

Glagyeckij sza­va­i­nak, en­nek a ter­je­del­mes, kulcs­fon­tos­sá­gú rész­let­nek a ki­ha­gyá­sa egy har­ma­dik kö­vet­kez­mén­­nyel is járt. Fel­bil­len­tet­te az el­be­szé­lés egyen­sú­lyát, ne­ve­ze­te­sen azt a szer­ke­ze­ti sa­já­tos­sá­got, hogy va­ló­já­ban a no­vel­la fő­sze­rep­lői (a há­zas­pár) csak mel­lék­sze­rep­lők, és a lát­szó­la­gos mel­lék­sze­rep­lők, Szavva Teofilovics és Vologya Glagyeckij az el­sőd­le­ge­sek. A no­vel­la ed­di­gi elem­zői ezt nem ve­szik ész­re, ezért azt vé­lik fon­tos­nak, hogy Grosszman a kis­pol­gá­ri há­zas­pár hő­si­es­sé­gét óhajt­ja meg­mu­tat­ni. Ez az ol­va­sat a leg­kü­lön­bö­zőbb kul­tú­rák fe­lől tűnt ké­zen­fek­vő­nek, meg­egye­zik ben­ne az ame­ri­kai (Chandler)⁸, a né­met (Hellbeck)⁹, és az orosz is (Szarnov) ¹⁰, va­la­mint szá­mos egy­sze­rű ol­va­só, akik a novellát tipikus szovjet szövegnek értelmezik. Ho­lott Grosszman ta­lán éppen azért hang­sú­lyoz­za olyan fel­tű­nő­en és mind­vé­gig a há­zas­pár kö­zön­sé­ges­sé­gét és je­len­ték­te­len­sé­gét, mert ép­pen el­len­té­tes, po­zi­tív ér­té­kű ér­tel­me­zést akar mö­göt­te el­rej­te­ni.

 

A cen­zor fi­gyel­mét el­ke­rül­te egy fon­tos rész­let a no­vel­la vé­ge fe­lé, amely – meg­is­mé­tel­ve az ál­ta­la gon­do­san ki­hú­zott ál­lí­tást – to­vább szö­vi az em­ber­te­len em­ber­fe­let­ti lény mo­tí­vu­mát.

      A nem­ze­ti és lé­te­ző szo­ci­a­liz­mus köz­ti pár­hu­zam­ra már a no­vel­la kö­ze­pén fel­fi­gyel­he­tett a ket­tős ér­tel­me­zés­ben edzett ol­va­só. A K8-ban a cen­zort za­var­ta a né­met fil­mek le­írá­sa:

 

             „A mo­zi­ban né­met fil­me­ket ját­szot­tak, volt köz­tük né­hány ki­bír­ha­tat­la­nul unal­mas, ar­ról, hogy a nem­ze­tiszo­ci­a­lis­ta párt át­ne­vel­te az if­jú­sá­got, és az if­jú­ság, amely az­előtt üres­fe­jű, zül­lött és sem­mi­re­kel­lő volt, most tu­da­tos, erős aka­ra­tú és har­cos lett.”

 

Ez a kri­ti­kai vé­le­mény a szov­jet pro­pa­gan­da­fil­mek­re ép­pen úgy rá­il­lik, mint a né­me­tek­re.

      A K11-ben a szov­jet fe­je­sek he­lyé­re né­met fe­je­sek ér­kez­nek, sőt, ar­cot kap­nak a né­me­tek, akad, aki nem he­lyes­li Hit­ler po­li­ti­ká­ját. Itt a cen­zor tel­jes jog­gal lett nyug­ta­lan: ha a fa­siz­mus­nak is volt ér­tel­mi­sé­gi bel­ső el­len­zé­ke, ak­kor ez a sztá­li­niz­mus­ra is rávetülhet.¹¹

      A két rend­szer és a hoz­zá hű em­be­rek min­den szin­ten pár­hu­za­mos­nak áb­rá­zol­tat­nak. (Hogy nem azo­nos­nak, ami­re bi­zo­nyí­ték a nagy­re­gény, az Élet és sors, kü­lön ta­nul­mányt igé­nyel.)

      Meg­em­lí­ten­dő még, hogy Grosszman a né­met-szov­jet ha­son­lí­tást is to­vább vi­szi szö­ve­gé­ben, a cen­zor pedig ezt kö­vet­ke­ze­te­sen ki­irt­ja. A K12-ben a né­met tiszt kül­se­jé­nek le­írá­sá­ból ki­ke­rül a szlá­vok­ra is jel­lem­ző szür­ke szem és vi­lá­gos haj, és ez a mon­dat is el­tű­nik: „A meg­szó­la­lá­sig ha­son­lí­tott egy szov­jet me­gyei ag­ro­nó­mus­ra vagy üz­let­ve­ze­tő­re, vagy akár egy elő­adó­ra, aki a tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tás­ról tar­tott elő­adást a ház­tar­tá­si al­kal­ma­zot­tak szak­szer­ve­ze­ti bi­zott­sá­gá­nak ülé­sén.” Itt már nem a ha­ta­lom bir­to­ko­sai és gya­kor­lói, ha­nem a ha­tal­mat ki­szol­gá­ló kis­em­be­rek ha­son­la­tos­sá­ga ke­rül sza­ti­ri­kus el­len­szen­vet tar­tal­ma­zó meg­vi­lá­gí­tás­ba.

      A cen­zor át­sik­lott azon is, hogy a gyil­kos­sá­gi pa­ran­csot ho­zó ud­va­ri­as né­met tiszt jel­lem­zé­sé­re kü­lö­nö­sen erős sza­va­kat hasz­nál Grosszman. „A szenny­ből össze­ta­pasz­tott, egy­sze­rű anyag­ból gyúrt ala­csony, vas­tag­nya­kú em­ber nem is volt olyan egy­sze­rű, mun­ká­ja az em­be­ri lel­kek leg­mé­lyebb tit­ka­i­hoz kö­töt­te, a ve­sék­be ha­tolt a pil­lan­tá­sa, és még va­la­mi más­ban is ver­seny­re kel­he­tett vol­na is­ten­nel.”

      A szenny­nek for­dí­tott szó va­ló­já­ban ürü­lé­ket je­lent az orosz­ban. A szer­zőt nem rasz­­szis­ta in­du­la­tok ve­ze­tik, ha­nem az orosz folk­lór is­mert me­ta­fo­rá­ját hasz­nál­ja, ahol az ürü­lék a sá­tán­nal as­­szo­ci­ált mo­csok. A fen­ti un­dor­kel­tő, alan­tas szó­val kez­dő­dő mon­dat is­ten ne­vé­vel vég­ző­dik, ami csak alá­tá­maszt­ja ezt. Egy apok­rif­ban ol­vas­suk:

             „És el­ment az Úr, hogy a nap­ból hoz­zon ne­ki sze­met, és egye­dül hagy­ta Ádá­mot, aki a föl­dön fe­küdt. Hát nem oda­jött az át­ko­zott Sá­tán, és be­ken­te ürü­lék­kel, hí­nár­ral és nyál­ká­val. És vis­­sza­jött az Úr Ádám­hoz, és be akar­ta ten­ni a két sze­mét. És meg­lát­ta az Úr, hogy az ő em­be­re csú­nyán be van mocs­kol­va. Meg­dü­hö­dött az Úr a Sá­tán­ra, és így kez­dett be­szél­ni: „Meg­átal­ko­dott Sá­tán, te át­ko­zott, va­jon nem ér­dem­led meg, hogy meg­hal­jál? Mi cél­ból tet­tél ros­­sza­sá­got en­nek (az em­ber­nek), mi­ért ken­ted rá a mocs­kot? Át­ko­zott le­szel te ezért.” És a Sá­tán el­tűnt, mint a vil­lám, a föld nyel­te el, az Úr szí­ne elől. Az Úr meg le­szed­te ró­la (az em­ber­ről) a sá­tán ros­­sza­sá­ga­it. /…/ És ak­kor jött másodízileg a Sá­tán, és rá akar­ta eresz­te­ni Ádám­ra a go­nosz mocskát.”¹²

 

A né­met tiszt – aki, mint lát­tuk, a meg­té­vesz­té­sig ha­son­lít egy orosz­ra – egy­szer­re em­lé­kez­tet sá­tán­ra és is­ten­re. Be­le­lát az em­be­rek­be, ke­zé­ben tart­ja sor­su­kat, és ab­ban „kel­het ver­seny­re is­ten­nel”, hogy el tud­ja ven­ni az em­be­rek éle­tét, mert tö­meg­gyil­kos. Ket­tő­jük­höz, az is­ten­ör­dög­höz ha­son­lít az em­ber­fe­let­ti, is­ten­ne­vű Szavva Teofilovics is, ez a sá­tá­ni­an szív­te­len bá­bu, a párt­ka­to­na, aki a ha­ta­lom is­te­ni ma­gas­la­tá­ba, Le­nin­hez és az aka­dé­mi­kus­sá­gig emel­ke­dett.

      Grosszman szá­má­ra mind­két em­ber­fe­let­ti prin­cí­pi­um, az is­te­ni és a sá­tá­ni egy­aránt az em­ber el­len for­du­ló ha­ta­lom me­ta­fo­rá­ja, le­gyen az né­met vagy orosz. Az egy­szer­re sá­tá­ni és is­te­ni erőt meg­tes­te­sí­tő ket­tős alak az orosz iro­da­lom gya­ko­ri to­po­sza, ám az orosz for­ra­da­lom erő­sza­kos­sá­ga és az is­ten­épí­tés kon­tex­tu­sa új, ne­ga­tív di­men­zi­ót adott en­nek az am­bi­va­len­ci­á­nak.¹³ Ez az uta­lás po­li­ti­kai meg­gon­do­lá­sok fö­lé, fi­lo­zó­fi­ai szfé­rá­ba he­lye­zi a kér­dést, ami­vel Grosszman és író­tár­sai is al­kal­mat ad­nak a kér­dés­nek sa­ját ko­ru­kon túl­mu­ta­tó to­vább­gon­do­lá­sá­ra. A ké­sőb­bi nem­ze­dé­kek elem­ző­i­nek fel­ada­ta en­nek fel­szín­re ho­zá­sa.

      A Kiszlovodszkban tel­jes szö­ve­ge a XX. szá­zad to­váb­bi mo­rá­lis és me­ta­fi­zi­kai kér­dé­se­it ve­ti fel – az én ket­té­ha­sa­dá­sá­ról a dik­ta­tú­rá­ban, az igaz­ság és szo­li­da­ri­tás túl­élé­sé­nek esé­lye­i­ről a ha­zug­ság­ra épü­lő rend­szer­ben. Mind­ez a szer­ző és sze­rep­lő­i­nek vi­szo­nyát is érin­ti. Mind­er­ről 1967-ben nem volt ta­ná­csos gon­dol­kod­ni, így a cen­zor ugyan fe­le­más te­vé­keny­sé­get vég­zett, de a szer­ke­zet fel­bo­rí­tá­sá­val el­ér­te célját.¹⁴

      A mély­ér­tel­me­zés ér­tel­me és pers­pek­tí­vá­ja az, hogy nem csu­pán a je­len fe­lől, ha­nem a je­len szá­má­ra dol­goz­za fel a múl­tat. Grosszman nagy­re­gé­nye, az Élet és sors meg­győ­ző pél­da ar­ra, hogy a dik­ta­tú­ra alatt szü­le­tett iro­dal­mi mű­vek ma­gának a diktatúrának is kró­ni­kái közvetett módon. Grosszman éle­te vé­gén bi­zo­nyos le­he­tett ab­ban, hogy az asz­tal­fi­ók­nak ír, és an­nak tu­da­tá­ban foly­tat­ta az írást, hogy egy­szer majd va­la­kik el­ol­vas­sák és meg­ér­tik.

 

-----

¹     A bá­nyá­sza­ti szó azért is találónak tűnik, mert Grosszman éve­kig dol­go­zott bá­nya­mér­nök­ként.

²     Lityeraturnaja Gazeta, 1967. au­gusz­tus 23. 7. (rö­vi­dí­tett). Nyegyelja, 1988. 5. 20–22. (tel­jes szö­veg)

³     Szer­kesz­tői hú­zá­sok­nak mi­nő­sít­he­tő a K2 és K7. E ki­ha­gyá­sok hát­tér­be szo­rít­ják Nyikolaj Viktorovics fe­le­sé­gé­nek alak­ját, bár fel­me­rül­het a nagy­vi­lá­gi al­lű­rök mel­lő­zé­sé­nek szán­dé­ka is. Jelena Petrovna ön­tu­da­to­san ki­je­len­ti: „ilye­nek va­gyunk”. Ki­sebb cen­zo­ri be­avat­ko­zá­sok: a K8 Nyikolaj Viktorovics jel­le­mé­ről ta­nús­ko­dik – ál­la­mi tu­laj­dont lop, de ezt a tényt má­sutt (a né­met tiszt bel­ső mo­no­lóg­já­ban meg­is­mé­tel­ve) a szer­kesz­tő ben­ne hagy­ta. Ezt kö­ve­tő­en a meg­szál­lás ide­jé­nek nem is olyan ször­nyű éle­tét ír­ja le Grosszman (aki ek­kor a sztá­ling­rá­di kat­lan­ban volt) – mű­kö­dik a pi­ac, a szín­ház, a mo­zi, sőt, hely­re­áll a tár­sa­sá­gi élet, és a né­me­tek még a há­zas­pár giccs- és mű­gyűj­te­mé­nyét is ér­té­ke­lik. A K5 a szov­jet pri­vi­lé­gi­u­mok rend­sze­ré­re utal, ezért kel­lett ki­ma­rad­nia. K13 és egyéb ki­sebb ki­ha­gyá­sok nem ér­de­mel­nek szót.

⁴     A hi­te ne­vé­ben csa­lád­ját meg­ta­ga­dó Jé­zus pro­to­tí­pust Iszaak Babel Lovashadseregében több hős is kép­vi­se­li, el­ső­sor­ban a zsi­dó­sá­gát hát­ra­ha­gyó Braclavszkij for­ra­dal­már alak­ja (A rab­bi fia). Babel má­so­lá­sa az 1920-as évek iro­dal­má­nak jel­leg­ze­tes vo­ná­sa.

⁵     Az an­gol for­dí­tás nem ír­ja át az orosz Feofilovicsból Teofilovicsra. A gö­rög thé­ta az orosz­ban rend­re F lett.

⁶     Bő­veb­ben ld. Hetényi Zsu­zsa „A mes­si­á­si for­ra­da­lom­vá­rás je­len­sé­ge a 20. szá­zad ele­ji Orosz­or­szág­ban.”; „Mes­si­á­si for­ra­da­lom­vá­rás a 20. szá­zad ele­ji orosz iro­da­lom­ban”. In: uő: Csil­la­go­sok – ke­resz­te­sek. Mí­tosz és mes­si­a­niz­mus Babel Lovashadseregében. Bu­da­pest: Tan­könyv­ki­adó, 1992. 7–40.

⁷     E két kulcs­fon­tos­sá­gú szó: sa­ját ta­pasz­ta­lat, az an­gol for­dí­tás­ból ki­ma­radt. „I know only too well what it’s like.” The New Yorker 12 June, 2006. (82: 16) 58. Kö­tet­ben: Grossman, V. The Road: Stories, Journalism, and Essays, Ed. by Chandler, R. Transl. by Chandler E. and R., Muravnikova O., New York Review of Books Classics 2010. 250.

⁸     Chandler, Robert: After Life and Fate: Vasily Grossman’s Last Stories. October 13, 2010. Open Democracy Russia. Lá­to­ga­tás 2012. dec.10. http://www.opendemocracy.net/od-russia/robert-chandler/after-life-and-fate-vasily-grossman’s-last-stories

⁹     Hellbeck, Jochen: The Maximalist. On Vasily Grossman. The Nation, De­cem­ber 10, 2010.

¹⁰    Sarnov, Benedikt: Otkroveniia Sturmbanfiurera Lissa. Lechaim, 2007. 3. Lá­to­ga­tás 2012. dec. 10. http://www.lechaim.ru/ARHIV/179/sarnov.htm.

¹¹    Ezt a ma­ga­tar­tást Grosszman min­den bi­zon­­nyal a szov­jet va­ló­ság­ból ve­tí­tet­te át a né­me­tek­re (aho­gyan nagy­re­gé­nyé­ben, az Élet és sors­ban is Liss pro­vo­ka­tív alak­já­ban). Nem va­ló­szí­nű, hogy né­met el­len­zé­ki­vel va­la­ha is mód­já­ban állt bár­mi­ről ben­ső­sé­ge­sen vi­tat­koz­ni. Fon­tos kér­dés­re vet ez fényt: va­jon Grosszman, aki az orosz iro­da­lom­ban el­ső­ként hasonlította össze a hit­le­ri és sztá­li­ni szo­ci­a­liz­must, mennyiben és miben tekinti hasonlónak a ket­tőt? A vá­lasz­adás­ban nem se­gít a kér­dés­ben ké­sőbb szü­le­tett ter­je­del­mes szak­iro­da­lom, mert Grosszman is­me­re­te­i­nek kö­rét és szán­dé­ka­it fi­gye­lem­be vé­ve kell vá­laszt ad­nunk. A kér­dés­hez ez a no­vel­la is ada­lék. Chur­chill azon­ban 1941-ben már kí­vül­ről lát­hat­ta a kü­lönb­sé­get, azt, hogy a lé­te­ző szo­ci­a­liz­mus­sal le­het komp­ro­mis­­szu­mot köt­ni, de a fa­siz­mus­sal nem. A szo­ci­a­lis­ta rend­szer min­den­na­pi gya­kor­la­tát ké­pez­te az er­kölcs át­há­gá­sa. A ná­ci rend­szer azon­ban túl­tett ezen az­ál­tal, hogy az er­köl­csi­ség esz­mé­jét ma­gát is meg­tá­mad­ta. Ezt a meg­kü­lön­böz­te­tést Avishai Margalit fo­gal­maz­ta meg így elő­ször. Margalit, Avishai: On Compromise and Rotten Compromises. Princeton: Princeton University Press, 2010.

¹²    Hetényi Zsu­zsa: Óorosz apok­rif. Le­gen­da ar­ról, ho­gyan te­rem­tet­te meg az Úr Ádá­mot. Ford. és kom­men­tár. Hol­mi 2008. szep­tem­ber, 1164–1168.

¹³    Lásd például Bul­ga­kov alak­ja­it, Wolandot vagy kü­lö­nö­sen Preobrazsenszkij pro­fes­­szort a Ku­tya­szív­ben. Utób­bi az orosz for­ra­da­lom al­le­go­ri­kus te­rem­tő­je, aki kény­te­len vis­­sza­ala­kí­ta­ni ör­dö­gi te­remt­mé­nyét.

¹⁴    Grosszman nagy­re­gé­nye, az Élet és sors, és e no­vel­la fi­lo­zó­fi­ai in­terp­re­tá­ci­ó­ja volt a tár­gya az EL­TE BTK „Orosz iro­da­lom és kul­tú­ra Ke­let és Nyu­gat von­zá­sá­ban” dok­to­ri prog­ram szer­ve­zé­sé­ben le­zaj­lott szim­pó­zi­um­nak 2012. no­vem­ber 29-én.