„Zseniális! […] Sőt! Nonszensz!" (114.)

Micimackó Elvarázsolt Völgye vagy Lázár Ervin Négyszögletű Kerek Erdője lehetne akár a Valabérci-hegyeken túl, a Peripác-tenger partján is. Mert ha léteznek azok a bizonyos „erdős mesék" – lásd például A. A. Milne: Micimackó, Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő, Békés Pál: A félőlény stb. –, rokonságuk csak kis mértékben ered a helyszín azonosságából, sokkal inkább a szereplők felvonultatásából. E mesék erdejének, ligetének izoláltságából fakadóan az ott élők valamennyien egy-egy zárt közösség tagjai, s az egyes szereplők egy nagyobb csoport keresztmetszeteként megjelenő (ember)típusokat jelenítenek meg. Bár a szereplőknek saját nevük van, leginkább mégiscsak kiemelt tulajdonságaikkal együtt emlegetjük őket: Aromo „fékezhetetlen agyvelejű", Szörnyeteg Lajos „a legjobb szívű behemót", Bruckner Szigfrid „nagyhangú", Vacskamati „szeleburdi". Micimackóról tudjuk, hogy „csekély értelmű", Malacka a gyáva, Bagoly az okoskodó, Tigris a szeleburdi, Kanga az aggódó, Nyuszi a lótifuti, Füles a búvalbélelt pesszimista. Közös a felsorolt szereplőkben mégis, hogy csak együtt boldogulhatnak, csapatot alkotnak, és éppen észbeli hiányosságaik miatt válnak mindannyian szeretetreméltókká: tudniillik valamennyien éppen észbeli képességeikre büszkék. Bár Benjamin Hoff könyve óta (Benjamin Hoff: Micimackó és a Tao, Tericum, 1991.) tudjuk, hogy e felsorolt jellemvonások nem is igazán defektusok, különösen pedig Micimackóról és Malackáról derül ki, hogy követendő példaként állhatnak az olvasók előtt, mégis szükséges egy olyan hős szerepeltetése, aki összefogja a többieket, és megoldja konfliktusaikat. Mikkamakka és Róbert Gida hivatottak arra, hogy egyensúlyt teremtsenek, illetve hogy egyfajta vezetőként irányítsák a többi szereplő életét. Különösen Róbert Gida vezetői alkalmassága figyelemre méltó, hiszen Mikkamakkával ellentétben ő nem okosabb és nem bölcsebb barátainál, sőt ő is éppen – a felnőtt olvasó szemével megítélt – tudatlansága miatt lesz különösen szimpatikussá; mégis nagysága és ontológiai különbözősége, valódisága (hiszen Róbert Gida nem játéklény, hanem hús-vér embergyerek) miatt feltétlen tekintély a többi szereplő számára. Bármennyire tájékozatlan és butuska is, egy ember(gyerek) könnyedén válhat (játék)állatok vezetőjévé.

Szuromberek királyfi és „csapata", akárcsak Róbert Gidáék: a címszereplő nincs híján ugyan bátorságnak, ám rendkívül műveletlen és analfabéta – mégis szeretetre méltó. (Lehetne szó akár a gyermeki nézőponttal való azonosulás lehetőségének kliséjéről is, ám ez csak a – gyermeki sajátos „báját" a felnőttek ismerethalmazához viszonyított nemtudásból eredeztető – felnőtt olvasónak kínálhatna olvasási stratégiát. Működőképesebb lehet az omnipotens olvasó sémája, tudniillik a gyermek olvasó is – bármelyik olvasó, azaz intellektuálisan nyitott gyerek – jólesően nyugtázza a vezető tökéletlenségét, és ezzel együtt saját tájékozottságát; csak ezen olvasói magatartás birtokában tud jóízűen nevetni Szuromberek és társai esetlenségein, a szöveg szójátékain.) Vaxler Katalin, a kopasznyakú tyúk opportunista, minden lében kanál, fárasztóan és fájdalmasan buta, aki annyira idegesítő, hogy már az első oldalak után legszívesebben lelőné még a leghalvérűbb olvasó is. Káposzta Benőné a tipikus kispolgár: prűd, pletykás, zsémbes. Káposzta Benő a papucsférjek mintája, nem tudni, az egész élete tényleg csak „majdnem" megtörtént (majdnem látott egy repülőgépet, majdnem látott vonatot, majdnem elment egy virágkarne-válra stb.), vagy csak „bölcsen" hallgat inkább felesége árnyékában. Az uborkalányok – nomen est omen – felkapaszkodott, álszent, nyafka kisasszonyok. Serilla Géza, a futórózsa – a szó szoros értelmében – ha kell, ha nem, folyton szaladgál, ettől nemhogy dönteni, de gondolkozni sincs ideje. Eisenhuber Dávid, a kertkapu az örökös önvád bajnoka. Apafi Tivadar, a paradicsomkaró a reá bízott paradicsom gondviselőjének álarca mögött elvtelen sopánkodó, vészmadár. Cseppet sem szimpatikusak, valamennyien kicsinyesek, önzők, buták és nagyon gyávák, a történtek közben végig csak „jajgattak és tétován sürögtek-forogtak" (75.). A hagymázsólyom összegzése szerint: „A saját megmentőjüket is elárulnák […] Semmi akaraterő, állhatatosság, elmélyülés, csak a puszta élniakarás. Túlélés-üzlet! Sikerorientált életösztön!" (152.) Szegény Szurombereket csak sajnálni tudjuk, nem is rosszaljuk leplezett butaságát, sőt még a leplezést is megbocsátjuk neki, hiszen a Sziromka Máriáért elszenvedett viszontagságok mellett útitársait elviselni, irányítani, segíteni emberpróbáló feladat számára – azért is, mert a kertlakók sokkal inkább akadályozzák és hátráltatják őt a kiszabadítási akciókban, mintsem segítenék. Szuromberek azonban, igazi mesehőshöz illően mindig segítőkész, elfogadja társait, megvédi őket – és nem is marad el a jutalma: a mese végén Vaxler Katalin tudálékossága és kotnyelessége mégiscsak hasznosnak bizonyul (az ő füttyszavára válaszolva kezdett el szirénázni a lidérckirály fején lévő korona, amely esemény pillanatok alatt lehetővé tette a leszámolást és Sziromka Mária kiszabadítását), és Serilla Géza futkosása is értelmet nyer (a tűzlétrán lerohanva ő kapta el az éppen lepottyanó koronát, ez a megoldás második fele).

A meseregény többi szereplője szintén emblematikus: szerepel a történetben cinikus diktátor, annak uralomra törő jobbkeze, végveszély esetén bevetendő testőrség. Velük szemben a Szurombereket segítő (?) ellenzékiek (akik persze csak szövegelnek, de cselekvésképtelenek, és az első szóra elárulják társaikat, csakhogy mentsék a bőrüket), vannak katonák, Svejk-szerű ügyefogyott parancsnokokkal és impotens tisztikarral (akik csak annyit tudnak, hogy az „igaz ügyet" védik, és nem is sejtik, hogy csak az „oszd meg és uralkodj" elvének áldozatai). És vannak a regényben filozófusok is: az egyik a hagymázsólyom, a maga szkepticizmusával és „magasröptű elmélkedéseivel" (legalábbis Szuromberek így értékeli a sólyom eszmefuttatásait); a másik Csuhaj Ignác, a medve, művésznevén Bélbaltavári, aki kőgyógyító és taoista bölcselő (miközben szemrebbenés nélkül hazudik, hogy pénzt lejmoljon Szuromberektől); harmadik pedig Esze Ottó, az óriás, aki a tettekkel szemben a gondolkodás és az elmélkedés híve (amibe legtöbbször belealszik).

A Négyszögletű Kerek Erdő és a Micimackó műmeséjének eseményei egyaránt távol esnek a népmesék tündérmeséjének hagyományos történéseitől, a szereplők kalandjai a sárkányölő hősök próbatételeihez képest igencsak kicsinyesen mindennapinak tűnhetnek, ám saját közegükben a futóverseny, a költőverseny, az elefántcsapda állítása, a Déli-sark „tejfelezése" stb. mind dimenziójukhoz méltó kihívást jelent. De mi történik akkor, ha egy kopasz nyakú tyúk, két káposzta, három növendékuborka, egy futórózsa, egy kertkapu és egy paradicsomkaró indul útnak, hogy kiszabadítsa az elrabolt királylányt? Szijj Ferenc meséje/regénye/meseregénye a klasszikus tündérmesék szerkezetét követi: van benne királylány, akit elrabolnak (Sziromka Mária), van egy hős (Szuromberek királyfi), aki kisebb próbatételek után, különböző segítőktől kapott varázseszközök segítségével végül természetesen kiszabadítja a gonosz elrablótól (Őfelsége Első Vagy Másnéven Szörnyű Gáspár Lidércország Királya) a királylányt. Van a mesében segítségre szoruló és segítő hangya, erdei rigó, óriás, vannak tündérek, manók, sárkányok – a tündérmesék valamennyi szereplője megtalálható. Ezen túl azonban a szerző újra is írja a klasszikus tündérmeséket. Mindjárt az első oldalon feltűnő mesebeli halacska szerepeltetése emblematikus a többi mesei figurát tekintve:¹ jelen vannak ugyan, de többnyire megszokott funkciójuktól megfosztva, mesei tulajdonságaik egy egészen új, hétköznapi szituációban nem érvényesülnek, illetve teljesen új, csöppet sem mesei jellemvonásaik vannak. Igaz, hogy a főhősre születésekor varázsigét mondott egy tündér, így bír a sebezhetetlenség legmeseibb tulajdonságával, de a történések során mégis inkább teljesen mindennapi, ám mégsem hétköznapi attributúmaival szembesülünk: van három hadserege, repülőgépe, szuperszélvész-gyors versenyautója, „természetesen mindenféle rangjelzést ismert" (75.), nem fél a sötétségtől, nincs ellenére a borzongás stb. A zsebéből számtalanszor előhúzott kellékei és azok leleményes használata alapján² sokkal inkábbb Tom Sawyerre vagy Indiana Jonesra emlékeztet – Szuromberek királyfi amellett, hogy mesehős, igazi kalandor is.

Sziromka Mária királykisasszonyról az a hír járja, hogy nagyon szép és minden helyzetből ki tudja vágni magát, de emellett ő is analfabéta, Benedek Elek kötényes, fakanalas királynéjaihoz hasonlóan kapálgat, kertet öntöz (eső előtt), „csak úgy" szalad egyet a szomszéd királyfival, a körömágyát igazgatja, körmeit fényesíti, fagylaltot kanalazgat, szóval nem sok királylányos tulajdonsággal bír. A „gonosz elrabló" felkapaszkodott diktátor, aki látványos hülyeségeivel tönkreteszi az országot³ – mintha a Hotel de lux képeit látnánk visszavigyorogni.⁴ Az élelemért cserébe segítővé és adományozóvá váló hangya és erdei rigó kimondottan szemtelenül követelik a jószívű, de kissé mafla Szuromberek kenyerét – de tisztában vannak a mesei „játékszabályokkal", hogy meg kell hálálni a jótéteményt. Esze Ottó, az óriás „a könyvekből ismert óriások jellegzetes ruháját viselte" (36.), sziklákat meg kavicsokat eszik, ahogy kell, de emellett az egyetemen erdő-, víz- meg felhőjogot tanult, kuglizni szokott a barátaival és saját bevallása szerint szeret a maga módján, szabadon gondolkodni az élet fontos kérdéseiről (41.). A veszekedő manókat csak a hangya elmondásából ismerjük, a tündérek is csak megemlítődnek, tudniillik Szuromberekre a vödörtündér mondott varázsigét, az ellenség varázsgyűrűje meg a ládatündértől származik, de a sárkány igazi: Trepanek Vazulnak hívják, „határ-, vám- és folyamőr főezredes, amúgy kisebbfajta sárkány" (66.), tejbe mártogatott, napok óta szárítgatott óriáskiflit eszik, foszforesz-káló sapkája van, csizmája, korrupt és szolgalelkű.

Lehetne akár bántó is a tüdérmesének ilyen szintű transzformációja, ahol minden mesei elem, szereplő, történés a hagyományosan megszokottól eltérően működik. A mesékre kötelező módon jellemző sarkított jó-rossz polaritás hiányzik a legjobban. Nemcsak arról van szó, hogy nem egyértelmű a hős iránti rajongásunk és nem ítéljük el egyértelműen az ellenfelét (hiszen az nem is annyira gonosz, amennyire egy elrablónak lennie kell), így a hőssel való feltétel nélküli azonosulás is lehetetlen, de a határozott fekete-fehérrel megrajzolt szereplők hiányában a mese komolytalannak tetszhet, hiszen a szereplőkre nézve nincsen igazán egzisztenciális súlya a történteknek. Felmerül a kérdés, hogy a mesetranszformációk szükségszerűen jönnek-e létre, mintegy alkalmazkodva a korszellemhez; avagy a folyamat fordított irányú, tehát a születendő mesék, történetek milyensége formálja folyamatosan a mai meseolvasók lelkületét, akik a csodákban való feltétlen hit, az erős, bátor, jószívű, okos, furfangos, legyőzhetelen hősök helyett árnyaltabb attrubútumokkal bíró, tehát emberibb, kevésbé idealizált hősöket választanak maguknak. A Harry Potter-könyvek sikere is azt mutatja, hogy nem kell a hősnek feltétlenül feddhetetlennek és minden szempontból tökéletesnek lennie, nem ez a legfontosabb. Ezzel szemben a varázslatra, a csodák meglétének meg nem szűnő bizonyítására, a mesevilág hiteles bemutatására minden (gyerek)olvasónak szüksége van. Ez a mesevilág viszont természetes módon egészül ki hétköznap-jaink szereplőivel és kellékeivel, a mítoszok, titkok, rejtélyek helyét pedig az úgynevezett tudomány, a hivatalok mítoszai foglalják el, a hőst nem csodáljuk, hanem sajnáljuk vagy megszeretjük. Vitathatatlan, hogy ezek az érzések is kellőképpen nemesek, de a „klasszikus" tündérmesék – sokszor kegyetlennek tűnő – fogat-fogért etikai alapelvét a keresztény moralitásból indulva elhibázott volna megítélni. Az egyértelmű morális állásfoglalás helyébe a tépelődő, tétovázó, ítéletet formáló magatartás kerül, ez pedig a gyerek alakuló világképében nem az árnyalatok finomságára, a valóságban sem létező totális jó és totális gonosz nemlétére hívja fel a figyelmet, azaz a realitás világában való tájékozódást segíti, hanem sokkal inkább a rendetlenség érzetét kelti, elbizonytalanít. Felnőttként persze túlságosan kényelmesnek tetszhet a csak jó és csak rossz hősökkel szembeni állásfoglalás, és nem is szeretnénk nagyon gonosz szereplőkkel terhelni a gyerekeket, de a pszichológusok mégis egészen mást mondanának a mesehőssel való feltétlen azonosulás szükségességéről.

Szijj könyve lehetne akár meseparódia is, hiszen a szereplők, esetlenségük mellett mulatságosak, a valóban veszélyes helyzetek helyett nevetséges szituációkba kerülnek – de a szerző fikciós és nyelvi játékai felülírják a hagyományos történések és megszokott klisék iránti hiányérzetünket. Az önreflexió szintjén többször is említődik az a bizonyos tündérmese, ami intuitív és tapasztalati tudásunk alapján (szinte) valamennyiünkben hasonló attribútumokkal bír, és a szöveg a reflexió pillanatában el is határolódik a mesétől, miközben mégiscsak mese önmaga is. Kérdés persze, hogy a meséről való tudásunk integrálni képes-e például a csodafogpiszkáló létét⁵ vagy beépül(het)nek-e mesevilágunkba a palabárdok, a mókusfarkasok vagy a fűrészfarkú turulgalambok?⁶ Mert függetlenül a mesék keletkezésének körülményeitől – legyen az gyűjtők által lejegyzett népmese, műmese vagy akár egy szépirodalmi szövegben megjelenő mesei figura, eszköz, történés – a mesevilág egységesnek tekinthető. Mindegyik szöveg újabb és újabb adalékot szolgáltat ennek a világnak a megismeréséhez, csak egyre részletgazdagabb és árnyaltabb lesz e világképünk. Bár a mesevilág alapvető szabályaival, etikai normáival egyaránt tisztában van minden gyerek és felnőtt, a szereplők, kellékek, csodák számtalan variációs lehetőséget rejtenek magukban. Így mesevilágunkban a királyfik, boszorkányok, manók és koboldok mellett jól megférnek a lidércek, a félőlény, a fogyókúrázó Micimackó, Süsü, az egyfejű sárkány és Darvasi villijei, akik fák levelein alszanak.⁷ Ha elfogadjuk, hogy a mesevilág nem csupán az egyes szövegekben megnyíló világot jelenti, hanem a mesék összességének világát, úgy a mesék, meseregények, regények értelmezése egy eddig ignorált aspektussal bővülhet, tudniillik mennyiben jelentenek nóvumot már meglévő mesevilágképünkhöz képest, illetve mennyiben integráns részei annak.⁸ A fikció iránti – metafizikailag és antropológiailag egyránt motivált – igényünkből eredően a létrehozott (mese)világszeg-mentum hihetősége lenne az egyedüli értékmérő? Szijj könyve tele van csupa nem mesébe illő elemmel, ugyanakkor rengeteg nyakatekert szörnnyel, lénnyel, találmánnyal, néhol abszurdba hajló fordulatokkal,⁹ mégis megjósolható, hogy beépül nemcsak az irodalmi köztudatba, hanem mesevilágunkba is.

Szuromberek és a kertlakók akciója királykisasszony kiszabadítására és korona visszaszerzésére mesebeli szüzsét követ, és a közbeeső akadályok, mellékepizódok is mesebeli módon fordulatosak – akár egy akciófilm snittjei is lehetnének. A hősök utaznak zeppelinnel, rózsasziromfűtésű mozdonnyal, földalatti sínautóval, óriás zsebében és repülő káposztagyaluval. Sikeresen túljutnak a határőr sárkányon, kiszabadulnak a hadsereg fogságából, kémkednek egy kocsmában, étellifttel megszöknek a börtönből, leleményes módon működésbe hozzák a kapott varázseszközöket, a kenderpók csapdájába esnek – és végül természetesen győznek. Paradox módon az ellenfél segítségével, hiszen az egyik legkritikusabb pillanatban a mókusfarkas puccskísérlete hiúsítja meg a királylány kényszerházasságát, majd egy pillanat szünet nélkül következik az újabb meglepő fordulat: a lidérckirály előre számított az árulásra („Megváltoztattam a pinkódot! Hahaha! Erre nem számítottál, mi?" 237.), és továbbhurcolja Sziromka Máriát. A kalandok földön, föld alatt, vízben, levegőben zajlanak – kijelölve ezzel egész Meseország határait. És mikor már azt hinnénk, hogy a királyfi minden nyomot elvesztett, és a királylány mégis az elrablóé lesz, akkor deus ex machina megjelenik a királylány tengerimalaca egy fülére kötözött levéllel, amely a továbblépéshez szükséges információkat tartalmazza. A gyorsan pergő események, meglepetésszerű fordulatok olyan szerkezetet hoznak létre, amely – utólag visszaolvasva – a nonszensz mozzanatokat is motiválja (vö. a békadínó ellopott fütyülős varázskoronáját, a lézerkardként működő, hajsütővassá átalakult varázsfogpiszkálót stb.).

A Szuromberek királyfi mesevilágában tobzódnak a fantasztikus, irreális elemek. A már bemutatott „eredeti" mesei szereplők mellett hagyományosan mesei motívumokat is találhatunk: értesülünk még az illaberki királyi pék és a görbeszögi királykisaaszony létéről, a gonosz Mókusfarkas fekete felhővel rabolja el Sziromka Máriát, a lidérckirály palotájában szakajtókban őrzik az aranytojást, és történik igazi csoda is: a fizetőeszközként használt sárgombócok repülés közben aranypénzzé változnak! Ennél sokkal több azonban az olyan fantasztikus elem, amelyek egyrészt klasszikus mesei elemek transzformációi; másrészt mesei attributúmokkal felruházott közönséges, hétköznapi élőlények, tárgyak (például a már említett csodafogpiszkáló, a csodagyűszű, a csodazsebkendő – ezekhez használati utasítás sincsen, a hősnek kell kitatálni, hogyan működnek –;¹⁰ a vasutassapkás kőszáli kecske); harmadrészt a kulturális hagyományban fellelhető mitikus, csodás lények (múmia, vámpír, zombi); negyedrészt olyan figurák és eszközök, amelyek a szerző fantáziájának termékei. E Szijj által létrehozott teremtmények és eszközök olyan nagy változatosságot mutatnak, hogy akár rendszertanilag is kategorizálni lehetne ezeket: az állatvilág már ismert fajainak „mutációi" (békadínó, szaglókígyó, loboncoskígyó, elefántskorpió, hagymázsólyom, óriás lengőcsiga, dél-halivorniai kenderpók stb.), még nem ismert élőlény-fajok (palabárdok, sipircek, cickoviták), találmányok és műszerek (tranfixmotor, füsteregető, léghígító, barguzinlámpa, fényiránytű, gőzrakéta, felhőtologató és vízfakasztó berendezés), harcászati eszközök, amelyekről nem is gondoltuk, hogy hadviselésre alkalmasak (könnyfacsaró húsospizza, pogácsaszaggató, biciklipumpa, mirelit túróscsusza), harcászati eszközök, amelyekről eddig nem hallottunk (krémkartácságyú, buborékvető, viszketőporbomba, hajdinagránát, felfújható sóágyú, tobozpára-spré). Ez a sokszínűség mégsem zavaró, mert egyrészt Szuromberek egész világa annyira abszurd módon fantasztikus, hogy természetesnek érzünk bármilyen újabb elképesztő írói ötletet, másrészt a humor (a helyzetkomikumok és a nyelvjátékok egyaránt) pergővé teszi a szöveget – bár fárasztóvá is válhatna a rengeteg újabb és újabb fantazmagória.

„Már érzem is a kimerültséget, hogy észrevétlenül fokozódik bennem." (123.)

A nyelv kérdését nem lehet megkerülni, bármennyire is jó lenne csupán a létrehozott (mese)világrész irányából közelíteni a szöveget. Parti Nagy Lajostól nemcsak Troppauer Hümér alias Trepanek Vazul jut eszünkbe, de motivikus szinten a Hősöm terének elemberiesedő – értsd: önkényuralomra törekvő, törtető, gátlástalan – galambjai is felismerhetők a fűrészfarkú turulgalambok alakjaiban. A hullámzó Balaton vagy a Sárbogárdi Jolán által „kultivált" nyelv (és életstílus!) nemcsak Káposztáék sajátja, hanem az egész könyv világára jellemző: mindenféle szóhulladékok vannak egymásra dobálva, a legnemesebb mesemondó hagyományok elegyednek köznapi fecsegésekkel, a legbanálisabb közhelyekkel, a tévéreklámok nyelvezetével, tudományos és főleg áltudományos fejtegetésekkel.¹¹ A szöveg tele van áthallásokkal, vendégszövegekkel, akárcsak Parti Nagynál, itt is a nyelv különböző szintjeinek vegyítése, „nem eszközszerű, hanem lényegi, konstituáló jellegű fölhasználása" történik meg.¹² Az a különösen jó Szijj Ferenc könyvében, hogy nyelvvilágában az alaphang mégis a meséké, ám ez elsősorban a gyermeki világlátásból és információhiányból eredő sajátosan töredékes gyermeki nyelvhasználattal keveredik. A humor forrása legtöbb esetben éppen az a (felnőttként) gyermeki(nek tartott) nyelv, amely a különböző félrehallásokból épül fel, ezek alapja azonban a nemtudás: így a nevetés nemcsak a nyelvi játék bravúrjának szól, hanem a szereplők tájékozatlanságának és ostobaságának is. És ez a szívből jövő, felsőbbrendűségünk tudatában történő nevetés természetesen tovább formálja a Szuromberek hőseiről és világáról való képünket: egy nevetséges hős nagyon távol áll a tündérmesék heroikus királyfiától (a már említett „segítőtársai" miatti sajnálkozás sem igazán mesehősöknek kijáró érzés). Külön érdeme a szerzőnek a nevek kitalálása: nemcsak beszélő nevek szerepelnek a szövegben (például Buzgár Géza, Lajhár Pál óriások, Lompos Kovács mindenes stb.), hanem a nevek döntő hányada intertextuálisan annyira terhelt, hogy mindenképpen feltételeznek egy háttértörténetet, miközben sejtetik, hogy ez a háttértörténetek igazából nem léteznek (például Avram Kakuszi, Eisenhuber Dávid, Lapuneon, Tolbucsin főstábgenerális, Biga Jakab hírvívő csiga stb. És szerepel a mesében néhány „tisztességes, mindennapi" név is, úgy, ahogy kell, vezetéknévvel és keresztnévvel – annál komikusabbak, minél inkább viselőik hitelességét hivatottak hangsúlyozni (például Tallé Randor, a mókusfarkas, Eduardó Ligaráma, felfedező, Traban Tóni, nagyon ronda alabárdos, Söptei Gyula, a barnamedvék ősapja, Telibe Gríz, a grizzlymedvék gonosz ősapja, Lember Zsák, főkánya-mornyik stb.) A névhasználat mellett az aprólékos, minden részletre kiterjedő leírások, eszközök és gépek működési elvének fontoskodó, okító hangvételű magyarázataiban található a legtöbb olyan sületlenség, amelyen mégis jól szórakozhat a gyerekolvasó is. (A könyv címzettjének életkorát azért sem tematizálom, mert egy jó gyerekkönyvet értelemszerűen egy felnőtt is élvez; másrészt pedig – jelen esetben – a cím által generált műfajjal szembeni elvárások gyerekolvasót kívánnának, de a Jelenkor Kiadó általában nem ad ki gyerekkönyveket – így nemcsak a nyelvvilág, de a szöveg paratextuális jelei is megengedik mind a felnőtt, mind pedig a gyermekkorú címzett lehetőségét.) Képtelen magyarázatok születnek már ismert jelenségekre is, a szereplők ismernek ugyan bizonyos „tudományos", vagy annak vélt kifejezéseket, jelenségeket, de azokat teljesen önkényesen használják vagy interpretálják, és közben a „vak vezet világtalant" esete forog fenn –, mint amennyire hihetetlenek a szerző találmányai, amelyek elsősorban nyelvi sziporkák.¹³ A kérdés az, hogy ezek az abszurditások válhatnak-e a mese szerves részéve, erősítik-e a szöveg meseiségét, vagy éppen ellenhatást váltanak ki, azaz a szöveg inkább az álom tudati ellenőrzés nélküli kaotikus világához válik hasonlóvá? Mert például az Alice Csodaországban abszurd szereplőit és történéseit álomban-való létmódjukkal megmagyarázza a szerző a könyv utolsó bekezdéseiben – és azáltal el is veszítik mesei létüket és varázsukat. Szerencsére Szijj hű maradt a mesék kötelező tér- és időnkívüliségéhez: a Peripác-tenger, Hintavár, Valabérci-hegyek, Mélyvízi-tó által meghatározott helyen bármi csodás megtörténhet. Az Illaberki királyság, a Ligaráma-hágó, a Széllelbélelt tisztás, Fődánia stb. helynevek olyan mozzanatok létezését is sejtetik, amelyek nemcsak hogy meseiek, hanem egy reflexív szintet képviselve „metameseiek": a (személy)nevek által (is) létrehozott szemantikai térben bármi fantasztikus és bármi hétköznapi is megtörténhet.

„nagyot gondolunk. Akkorát, hogy… nem is tudom. Mint egy ország. Vagy egy könyv … nagy darab, vastag könyv" (60.)

A fel nem fejthető háttértörténeteken túl néhány mozzanat mégis rokonságot mutat más irodalmi művek világával, ezek pedig nem elsősorban műfajilag, de világképét, szellemiségét tekintve kijelölik a Szuromberek helyét a mesei, az abszurd és a groteszk határán. A mesevilág klasszikusának tekintett Michael Ende Gombos Jim és Lukács, a masiniszta könyvével nemcsak többszintű motivikus rokonságot (vö. hétköznapi szereplők, utazás, útközbeni kalandok, a császár lányának kiszabadítása stb.) mutat Szuromberek királyfi története, de egyforma erővel példázzák a mesei nonszensz világát. (De például Ende könyvének kisbabát szülő, szoptató gőzmozdonya sokáig felülírhatatlan lesz.) Serilla Géza futórózsa nevéhez illő szerepeltetése Nemes Nagy Ágnes Bors nénijéből a futóbab – „Babot futtat karóra, / karján van egy kar-óra, / azon méri hány perc alatt / fut a bab a karóra." – ismerete nélkül is elég bizarr, ám a háztetőkön sétálgató, a Nappal és a Holddal beszélgető Bors néni csodálatos, ám mégis otthonos világa mindenképpen hangulati, világképi többletet jelent. Sziromka Mária sétáló zöldségei, állatai, kerti szerszámai a Házasodik a tücsök, Házasodik a lapát, A gazda rétre megy stb. sorolgatós gyermekdalok megszemélyesített és „főszereplőkké" előléptetett ház körüli élőlényeit, tárgyait követik. Igaz, csak egy részmondat erejéig, de végigvonulnak a szövegen Krasznahorkai bálnaszállító lovaskocsijai is, már rögtön a könyv elején tudatva az olvasóval, hogy milyen (szöveg)világba érkezett. A fent említett Parti Nagy Lajos (nyelv)világával való hasonlósága pedig jelzi: a hétköznapiság, az ismerősség olyan fokú is lehet, ami már groteszkbe hajló. Ilyen értelemben mégiscsak paródia Szijj Ferenc könyve, de nem a mese paródiája, hanem – Parti Nagy „hullámzó Balatonos" reáliáihoz és habszódiájához hasonlóan – sokkal inkább hétköznapi butaságainké, hiszen a sematikus szereplők sematikus szövegeiben megmutatkozó világ csöppet sem szívderítő.

Ám a meseregény szellemiségében nyoma sincs semmiféle keserű hangnak, gonoszkodó iróniának, még csak sopánkodásnak sem: ehelyett mosoly és nevetés uralja a mesevilágot. A Micimackótól (és a Taótól) már tudott bölcsességgel – lássuk csak, mit is ehetünk ma – irányítja a szerző hőseinek útját: az „oda kell érni mindenhová, igazából nem is törődtek vele, hol, merre futottak" (6.) kaotikusnak tűnő, ám végül is célravezető majdcsakleszvalahogyanja Szurombereket minden helyzetben kisegíti. (Ehhez természetesen kell a forgatókönyvíró is, aki éppen a kellő pillanatban és kellő helyen helyezi el a továbblépéshez szükséges eszközöket.) A mese(regény) végén nincsen nagy lakodalom meg ünneplés, minden marad a régiben (azaz mégsem, mert a pejslit akciós áron adják, és pirosodni kezd Veszelinovics Árvácska orcácskája), visszaáll a kiinduló helyzet már-már idilli nyugalma: a nemcselekvés bölcsességéből kirángatott szereplők visszatérnek hétköznapjaikhoz. Ebben a kontextusban természetesen a nemtudás sem értelmeződik hibaként, sokkal fontosabb a dolgok önmagukért való élvezete és az, hogy mindenki gyakorolja a maga tudását és képességeit. A derű ereje nemcsak Szuromberek királyfit és társait menti meg, hanem a szöveg egészét is. És annak ellenére, hogy nem meseszerű abban az értelemben, hogy a valósággal szemben normatív világként lenne tételezett, mégis – az „igazi" mesékhez hasonlóan – nem akar semmire sem tanítani. Szuromberek mesevilága szórakoztató világ. A legfontosabb, ami megtanulható Szijj könyvéből, a candide-i világszeretet, hogy ez a világ mégiscsak a legeslegjobb, és jó kalandozni is meg elmélkedni is, de – itt szó szerint is – „vár ám a munka a kertben."¹⁴ Írhatnánk balgaságnak vagy együgyűségnek ezt a fajta „mondanivalót", ami nem más, mint a „mese arról, hogy ez mese" tautológiának tűnő autoreflexív definíciója. Napjaink legtöbb, frissen született gyerekeknek szánt könyve éppen azért tűnik el pillanatok alatt a süllyesztőben, mert nem a mesevilág varázsát éltetik, illetve írják tovább, hanem a történetek csak mintegy példabeszédként szolgálnak a „megtanítandó" tartalomhoz. Ezek a kezdetleges, a mesei sztereotípiákat szolgaian reprodukáló történetek és hiteltelen szereplők szerencsére gyorsan feledésbe is merülnek. A felszabadult „csak" mesélni, szórakoztatni akarás (és tudás!) sajnos nagyon kevés gyerekkönyv sajátja. Jó lenne, ha minél több Szuromberek királyfihoz hasonló könyv születne.

(Roskó Gábor rajzaival. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2001, 296 oldal, á. n.)

Jegyzetek

1 „Futottak megint a tengerhez, beledobták a halacskát, s fordultak is vissza. – És mi lesz a három kív… – akarta kérdezni repülés közben a halacska, de elmerült." (5.)

2 Mesebeli csodás módon rendre előkerül a zsebéből: egy hordozható füsteregető, barguzinlámpa tartalék barguzinnal, fényiránytű, világító ceruza, drótnélküli morzekészülék, vegyszeres üvegcsék.

3 „a paradicsom nem lett több […], sőt szinte teljesen el is tűnt a boltokból, mert állítólag kikísérletezték, hogy káros az egészségre, mert sok benne a kaniszterin, az a tudományos anyag, de ezenkívül olyanokat talált ki a lidérckirály, hogy meg kell fordítani a folyók folyását, tehát ne befelé folyjanak az országba, hanem kifelé, hogy a sipircek ne tudjanak olyan könnyen bejönni, ha esetleg csónakkal akarnának támadni. És akkor mindenkinek azon kellett dolgozni. Amikor pedig kiderült, hogy nem sikerül a megfordítás, akkor mindenféle mást talált ki, hogy vasércet kell tölteni a hegyekbe, hogy ne tudjon alagutat fúrni az ellenség, vagy hogy a hegycsúcsokat el kell mocsarasítani, ha mégis a hegytetőn át akarnának támadni" 143.

4 „A bal oldali első például a képaláírás szerint ezt ábrázolta: „Őfelsége Első Vagy Másnéven Szörnyű Lidérc Gáspár, Lidércország Királya az Országos Paradicsomszüreti Mulatságon kézbe veszi az első érett paradicsomot". A jobb oldali első kép pedig azt mutatta, amint „Őfelsége Első Vagy Másnéven Szörnyű Lidérc Gáspár, Lidércország Királya szemügyreveszi a folyószabályozási program végrehajtását". (172.)

5 Szijj szerint persze nem, mert „Olyan még a mesében sincs, legfeljebb csodacsizma, csodakard vagy csodamellény, ilyesmik." (267.)

6 Lásd erről Jostein Gaardner: Sofie világát, ahol a fikciós szövegekből kilépő valamennyi hős egy helyen, egy másik dimenzióban találkozik, ők a láthatatlanok népe: „Az egyik ház mögött hatalmas máglya lobogott, körülötte mindenféle alakok táncoltak. Sofie felismerte némelyiket. Ott volt közöttük Hófehérke és a törpék közül néhányan, Hamujankó és Sherlock Holmes, Peter Pan és Harisnyás Pippi." (Jostein Gaardner: Sofie világa. Regény a filozófia történetéről, Magyar Könyvklub, Pesti Szalon Kiadó, 1995. 548.)

7 Darvasi László: A könnymutatványosok legendája, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1999.

8 Pl. vitatéma lehetne, vajon a Szegény Dzsoni és Árnika focicsapata lehet-e a mesevilág része, azaz annyira disszonáns ez az epizód, hogy durván szétszakítja a mesevilágot, megkérdőjelezi annak hitelességét, vagy éppen fordított a helyzet, mert annyira erős és koherens Lázár Ervin mesevilága, hogy ezt az epizódot is képes intergálni.

9 Lásd pl. a Sárfellegvár alatti játékbarlangokat és peep-showt, a lidérckirály pinkódos varázsgyűrűjét, a Szuromberek hajsütővassá alakuló csodafogpiszkálóját stb.

10 „Gondolom meg kell rázni háromszor. Vagy rá kell köpni háromszor és még háromszor. De lehet, hogy valami mást kell vele csinálni még többször." (33.)

11 Álljon itt a legszebb példa – nemcsak a nyelv sokrétűségére, hanem a klasszikus tündérmese e szövegben való továbbélésének módozataira, sztármagazinos „exemplummmá" deformálódott változatára is: „– Persze, te azt el se tudod képzelni, hogyan van ez a királyi uralkodóknál. Hogy jön egy királyfi fehér lovon, és akkor merő véletlenségből találkozik a királykisasszonnyal, aki éppen meg van halva, mondjuk, de nem teljesen, hanem csak így elájult, mert mérges gombát evett vagy mosatlan salátát. És akkor a királyfi leszáll a lóról, és odahajol a királykisasszonyhoz, és az így megérzi, hogy ki van ott, és ah!, azt mondja, te vagy az, királyfi? és felébred, és rögtön egymásba szeretnek, és hetedhét országra szóló lakodalmat csapnak, amire az összes alattvalót meghívják és az újságban is benne van a fényképük." (181.)

12 Szilágyi Márton: „Metamorphoses prosae", in: Nappali Ház, 1995/4. 82.

13 Az ózon miatt repülni nem tudó repülőgép (63.), a lengőcsiga táplálkozási szokásai („klorofint eszik, tudjátok, ami a levelek alsó felén van" 127.), a múmiák nyelve („Egyiptomból származnak, és ott hieroglifául beszélnek" 160.), a lángra lobbanó babaolajkristályok lángját egy légfojtósipka segítségével füstöt képező hordozható füsteregető (62.), a kakaómotorral és léghígítóval működő zeppelin (65.) és a savómeghajtású sínautó (194.) után a Szuromberek által sebtiben összeszerelt fényszűrő jelenti a (nyelvi) találmányok csúcsát: „semmi baj, mert lehet csinálni pókhálóból és klorofinból. Pókhálót majd szerez a Bélbaltavári […] Én meg addig keverek egy kis klorofint. – Azzal elővett két kis üvegcsét, az egyikre az volt ráírva, hogy „Klór", a másikra pedig hogy „Ofin". Az egyiket ügyesen átöntötte a másikba, jól megrázta, aztán a másikból az egyikbe öntötte át az egészet. Csak egy kis sistergést hallottak közben. Akkor már jött is Bélbaltavári a pókhálóval, amelyet Szuromberek ráfeszített egy karikába hajlított vékony faágra, majd óvatosan ráöntötte a keveréket. – Ez arra jó – magyarázta, miközben várta, hogy megszáradjon egy kicsit a klorofin a pókhálón –, hogy kiszűri a fényből a felhőkön áthatoló sugarakat, amik nagyon gyengék, és egyébként elkeverednének a többi napsugárral. Így viszont megláthatjuk, hogy mi van a felhők túlsó felén." (255.)

14 Voltaire: Candide vagy az optimizmus, Gyergyai Albert (ford.), Új Magyar Könyvkiadó, 1955. 227.