GI

 

 

Ha el akarom képzelni, hogy nem vagy,

el kell képzelnem, hogy vagy, és mondjuk

felállsz egy kávéházban, és üdvözölsz.

Mindig valami mozdulatot, épp egy ilyet,

a személyes és a személytelen határán.

Úgy látszik, ezekben van az, ami nincs.

Sok történet, mondat megmaradt,

vagy elfelejtettem, és belém épült.

És ezektől az udvariasnak nevezhető,

bárkinek kijáró mozdulatoktól,

épp ezektől szorul össze a torkom.

 

Hisz mindig ezen a határon jártunk.

Kezdetben én csupasz lélekkel

a nevetségesség peremén, és te

humorral és empátiával tereltél vissza

a sebezhető, de érvényes terepre.

Anélkül, hogy másról, mint versekről szó lett volna.

 

A versbeli éneddel azonosultam. A tanár éned,

a másik teremtett alak, értelmet adott

az egyetemnek, összeterelt későbbi barátokat,

bár csak a gondolataihoz engedett közel.

És ott volt mégis az egész lényed, a nagy,

szeretetteljes apafigura, tekintélyes csak a tudásod,

de azt is humorral viselted, bölcsen, kajánul.

Jól éreztük magunkat, ahol jelen voltál.

 

Később hányszor találkoztunk hivatalos ügyben.

Alig beszélgettünk, csak ha verset hoztál.

Ez megfordult, és nem hiszem, hogy hasznodra vált, 

amit mondtam, mert többnyire úgyis azt mondtam,

amit vártál, bár visszafogottabban. Mit számított?

A legnagyobb szexista voltál az irodalomban,

„házi kritikusod” lettem, ami csak annyit jelentett,

miért nem írnak rólad mások. Csak legalább

ne mondtad volna olyan sokszor, ahogy az öregek.

 

És az a másik: elvállaljak-e egy munkát,

nagynevű kolléga után és helyett.

Szenvedélyesen érveltél a telefonban,

miért fölösleges, hányféleképp nem érdemes.

Majd a gondolatmenetet megfordítva,

tőled nem szokatlan dialektikával,

csak mégis annyira rosszul esett:

Tudod mit? Vállald el, neked ez pénz.

Kinek mondtál volna még ilyet?

 

És aztán, mikor nem hittem volna, hogy figyelsz még,

egy másik telefonban, meglehet, kapatosan:

hogy írjam meg, amitől annakidején megtorpantam.

Egyszer csak ott álltam előtted,

mint nagyon régen, a figyelmed előterében,

mintha csak mindvégig ott lettem volna,

és végül ez maradt velem, mert utána már

megint hivatalosan találkoztunk,

bár a születésnapomon, és kaptam tőletek

váratlan ajándékot, de gyengélkedtél,

lázad volt, úgy adtál elő a sokaságnak,

és egyszer csak, egy hónap múlva meghaltál

anélkül, hogy ezt vagy bármit elmondtam volna.