Ko­pár­kő ki­rá­lya frigy­re lép­ne a sa­ját le­á­nyá­val, aki egy ba­nya garabonciája ál­tal med­vé­vé vál­to­zik, az er­dő­be me­ne­kül, majd egy her­ceg­hez ke­rül; ám mi­dőn a kert­ben a ha­ját bab­rál­ja, és a her­ceg raj­ta kap­ja, men­ten be­lé sze­rel­me­se­dik, vé­gül pe­dig, mi­kor egy sor haj­ci­hőt kö­ve­tő­en rá­jön, hogy egy szép­sé­ges ha­ja­don­nal van dol­ga, nő­ül ve­szi.

 

Porzia tör­té­ne­tén ak­ko­rá­kat de­rül­tek, hogy majd’ ki­puk­kad­tak mind­an­­nyi­an, s mi­dőn a sa­ját ra­vasz­sá­guk te­rí­ték­re ke­rült, mely még a ró­kát is ke­lep­cé­be csal­ta, dü­lön­gél­ni kezd­tek nagy vi­hán­col­va, hogy kis hí­ján be­le­fi­ca­mo­dott a csí­pe­jük. Mert a ra­vasz­ság grá­nát­ja min­den fe­hér­nép ha­ja szá­lá­ra bő­ven ki­jut,¹ s an­­nyi­ra el­ron­dít­ja ter­mé­sze­tü­ket, hogy any­juk­nak hív­ják a csa­lárd­sá­got, ha­zug­ság daj­kál­ja lé­tü­ket, a hí­zel­ke­dés lesz mind­an­­nyi­uk ta­ná­ra, a szín­le­lés ta­ná­csá­ra cse­lek­sze­nek, a csa­lást hű ba­rát­juk­ként tisz­te­lik, ki­for­gat­ván az em­bert ké­nyük-ked­vük sze­rint. De hadd tér­jünk vis­­sza Antonellára, ki rá­ké­szült már a mon­dan­dó­já­ra, s mi­u­tán nagy fenn­hé­jáz­va ma­gá­ba szállt, hogy szám­ba ve­gye min­den gon­do­la­tát, vég­re meg­em­be­rel­te ma­gát, majd így szólt: „Jól mond­ja a bölcs, hogy epés pa­rancs­nak so­se lesz méz­édes fo­gad­ta­tá­sa, he­lyes dol­go­kat kérj, kel­lő mér­ték­kel, hogy en­ge­del­mes­ség le­gyen a vá­lasz, hisz il­let­len ren­de­let nem szül il­lő meg­ál­la­po­dást, mi­ként Ko­pár­kő ki­rá­lyá­nak ese­te is pél­dáz­za, aki olyan do­log­ra akar­ta rá­bír­ni le­á­nyát, amel­­lyel el­űz­te ma­gá­tól, koc­ká­ra té­ve an­nak jó hí­rét s életét.”

 

Nos te­hát, me­sé­lik, hogy élt egy­szer egy ki­rály Ko­pár­kő or­szá­gá­ban, aki­nek ne­jé­ben a szép­ség szü­lő­any­ját cso­dál­ta a vi­lág, ám alig nyi­la­do­zott még éle­té­nek vi­rág­ja, mi­kor az egész­ség lo­vá­ról alá­bu­kott, s ez­zel nya­kát is szeg­te el­jö­ven­dő nap­ja­i­nak. De még mi­e­lőtt el­ol­tot­ta vol­na éle­te gyer­tyá­ját, mel­­lyel az évek zsibvásárának ka­pu­já­ban állt,² hí­vat­ta az urát, és így szólt:

      – Fér­jecs­kém, te úgy sze­ret­tél en­gem min­den cse­resz­nyéd­del, mi­ként asz­­szonyt csak sze­ret­ni le­het. Ezért most, mi­dőn le­apadt éle­tem iszap­já­hoz ér­tem, ar­ra kér­né­lek, hogy mu­tasd ki sze­rel­med­nek szí­ne-ja­vát, és es­küdj meg ar­ra, hogy so­se nő­sülsz új­ra, ha­csak nem ta­lálsz af­fé­le szép­sé­get, ami­lyen én vol­tam egy­kor, kü­lön­ben olyan csecs­fa­csa­ró át­kot zú­dí­tok reád,³ hogy még a más­vi­lá­gon is ret­teg­ni fo­god gyű­lö­le­te­met.

      Er­re a férj, ki te­tő­től tal­pig imád­ta a ne­jét, mi­dőn meg­hal­lot­ta ezt a vá­rat­lan vég­aka­ra­tot, zo­kog­ni kez­dett, s hos­­szú ide­ig egy át­ko­zott szót se bírt ki­pré­sel­ni ma­gá­ból. Az­tán, mi­kor si­ke­rült vég­re ab­ba­hagy­nia a prünnyögést, így fe­lelt:

      – Gyö­tör­jön kösz­vény, vagy sújt­son le rám egy ka­ta­lán dárda⁴, vagy szag­gat­tas­sak széj­jel ap­ró da­ra­bok­ra, mint a nyo­mo­rult Starace⁵ nemrégiben, ha más asszony­ra sze­met ve­tek. Drá­ga fe­le­sé­gem, fe­lejtsd el gyor­san, mit elébb kér­tél, s leg­ros­­szabb ál­mod­ban se hidd, hogy más iránt va­la­ha is sze­re­lem­re ger­je­dek! Hisz te vol­tál ér­zé­se­im­nek ki­in­du­ló­pont­ja, s vá­gya­im cafatkáit is ne­ked aján­dé­ko­zom, hogy ma­gad­dal vidd – ám mi­a­latt eze­ket mon­dot­ta, a sze­ren­csét­len asz­­szony hö­rög­ni kez­dett, sze­mei ki­for­dul­tak, s az­zal fel is dob­ta a tal­pa­it.

      A ki­rály, mi­dőn lát­ta, hogy a va­dász­vi­ze­ket im­már kidugaszolták⁶, ki­du­ga­szol­ta ő is sze­mé­nek pa­tak­ját, s olyan ke­ser­ves jaj­ve­szé­ke­lés­be kez­dett, hogy fel­ri­asz­tot­ta a fél pa­lo­tát, majd el­hunyt sze­rel­mé­nek ne­vét ki­a­bál­va az át­ko­zott sze­ren­csé­jét kor­hol­ta, mely el­ra­gad­ta tő­le as­­szo­nyát, és sza­kál­lát tép­des­ve a csil­la­go­kat szid­ta, ami­ért ek­ko­ra ál­dat­lan­ság­gal ti­por­ták agyon.

      De mert el­dön­töt­te, hogy be­tart­ja a mon­dást, mi­sze­rint a kö­nyök fáj­dal­ma és asszony hi­á­nya ir­tó kel­le­met­len, ám­de ha­mar odébb áll, to­váb­bá hogy ket­tőt sze­ret­ni nem nagy vé­tek, ha sír­já­ban egyik, com­bo­don má­sik pi­hen, ami­kor le­szállt az Éj­jel, hogy az ég­nek harc­me­ze­jén se­reg­szem­lé­re hív­ja a de­ne­vé­re­ket, ő ta­na­kod­ni kez­dett ma­gá­ban, és min­dent ös­­sze­vet­ve ek­ként mor­fon­dí­ro­zott:

      – Ó, jaj, ne­kem, meg­halt a ne­jem, én meg itt ma­rad­tam, nyo­mo­rult öz­ve­gyen, s ab­bé­li vá­gyam­tól, hogy mást is lás­sak ko­mor nap­ja­im­ra, im­már vég­leg el­kö­szön­he­tek, ha­csak nem szá­mo­lom ide el­ár­vult lá­nyo­mat, kit a meg­bol­do­gult re­ám ha­gyott. Ta­lál­nom ké­ne va­la­kit, még­pe­dig sür­gő­sen, ha fér­fi­utó­dot aka­rok! De mi­té­vő le­gyek? Me­lyik irány­ba in­dul­jak? Hol ta­lá­lok má­sik as­­szonyt, ki­nek szép­sé­ge nem ron­dít­ja el az én egyet­le­nem vég­aka­ra­tát? Hisz min­den­ki más rus­nya hár­pi­á­nak tű­nik, ha eszem­be öt­lik ar­ca s ter­me­te! Most légy eszed­nél! Most mu­tasd meg, ki vagy! Hadd lás­sam azt a vég­te­len nagy okos­sá­go­dat! Ha már a Ter­mé­szet meg­al­kot­ta szép Nardellámat⁷ – nyu­god­jék bé­ké­ben, szó se ró­la! –, az ön­tő­for­mát pe­dig szi­lán­kok­ra zúzta⁸, bot­tal ke­res­sek ma­gam­nak má­si­kat? Ne­tán ko­lomp­pal ker­ges­sem ha­zá­ig? Ó, jaj ne­kem! Mi­fé­le út­vesz­tő­be ve­ze­tett az es­küm? Mi­lyen prés alatt csi­ko­rog a lé­tem az ígé­re­tem mi­att? De mi­ről is be­szé­lek! Hisz a far­kas fel se buk­kant, s én már­is me­ne­kü­lő­re fo­gom! Pró­ba, sze­ren­cse! Olyan nincs, hogy ne ke­rül­ne kan­ca Nardella he­lyé­re a ka­rám­ba! Hát meg­szűnt vol­na lé­tez­ni a vi­lág? Ne­tán nős­tény­hi­ányt jö­ven­döl­nek a kró­ni­kák? Vagy már­is elszottyadt vol­na min­den ma­gom?

      Mi­u­tán an­nak rend­je s mód­ja sze­rint ki­mor­fon­dí­roz­ta ma­gát, mind­járt el­ren­del­te, s Iommiento mes­ter ta­nít­vá­nya­i­val dob­ra is verette⁹, hogy a vi­lág va­la­men­­nyi fe­hér cse­lé­de, aki szem­re­va­ló­nak ta­lál­ja ma­gát, meg­mé­ret­tes­sék a szép­ség pró­ba­kö­vén, ő pe­dig majd nő­ül ve­szi min­den je­len­le­vő leg­szeb­bik­ét, és ne­ki ad­ja ki­rály­sá­gát is.

      Alig röp­pent szárny­ra a hír a nagy­vi­lág­ban, nem volt olyan as­­szony, ki fel ne ke­re­ke­dett vol­na, hogy meg­pör­ges­se a sze­ren­cse ke­re­két, nem volt az a rus­nya, bé­na vagy bam­ba, ki ne ka­pott vol­na a ked­ve­ző al­ka­lom után, mert a szép­ség­ről szó­ló dis­pu­tá­ban még a bubópestis is ki­ci­co­máz­za ma­gát, mi­ként a ten­ge­ri szörny se hő­köl vis­­sza, egy­szó­val ne­ki­gyür­kőz­nek mind­an­­nyi­an, hogy a leg­na­gyobb nye­re­mény üs­se mar­ku­kat, és ha idő­köz­ben tü­kör­be néz­nek, hát majd a tük­röt okol­ják, hogy el­tor­zít­ja ar­cu­kat, s gya­láz­zák a foncsort¹⁰, ami­ért fo­ná­kul mu­tat­ja igaz va­ló­ju­kat.

      Most vi­szont, hogy or­szá­gá­ban hem­zseg­tek vég­re az as­­szo­nyok, a ki­rály had­sor­ba pa­ran­csol­ta az összeset, ő pe­dig úgy sé­tált kö­zöt­tük, mi­ként a Tö­rök bak­tat a sze­ráj­ban, hogy da­masz­ku­szi tő­ré­nek meg­ta­lál­ja mél­tó fenőkövét¹¹. Ám­de hi­á­ba kos­la­tott, hi­á­ba jár­kált fel s alá, mint egy ma­jom, ki nem bír egy­hely­ben ma­rad­ni, hi­á­ba kot­lott az egyik fe­lett, s must­rál­gat­ta alul­ról a má­si­kat, emen­nek hom­lo­kát ta­lál­ta csa­pott­nak, aman­nak az or­rá­ban lá­tott hi­bát, a har­ma­dik­nak túl nagy volt a szá­ja, a kö­vet­ke­ző­nek le­big­­gyedt az aj­ka, az­tán megint mást de­bel­lá­nak ti­tu­lált, az utá­na jö­vőt meg seggduggancsnak, egyi­ket kö­vér­nek, má­si­kat ösz­tö­vér­nek vél­te, a spa­nyol­nak meg­kre­pált bő­rét utál­ta, a ná­po­lyi­nak a ci­pő­je tal­pá­ban lá­tott ki­vet­ni va­lót, a né­me­tet fa­gyos­nak ta­lál­ta, a fran­ci­át híg­agyú­nak, a ve­len­ce­i­nek pe­dig ki­fa­kult gyap­ját szid­ta a ber­re­gő orsóján¹².

      Vé­gül úgy ki­pen­de­rí­tet­te az összeset – egyi­ket emi­lyen, má­si­kat meg amo­lyan ok­nál fog­va –, hogy az as­­szo­nyok­nak csak a két ke­zük ma­radt, ami­vel az elöl-hátul esett szé­gyen­fol­to­kat ta­kar­gat­ták, ő ma­ga pe­dig, mi­dőn lát­ta, hogy a szép­sé­ges po­fi­ká­kat leg­fel­jebb po­fa­sza­kál­lal tud­ná el­vi­sel­ni, úgy ha­tá­ro­zott, hogy ki­pi­he­ni a must­ra fá­ra­dal­ma­it ma­gát, majd a lá­nyá­ra ron­tott, meg­ra­gad­ta a mel­lét, és így szólt:

      – Mi­ért ke­res­ném Ravennában Máriát,¹³ mi­kor Preziosának, az én le­á­nyom­nak ar­ca pon­to­san tük­rö­zi any­ja áb­rá­za­tát? Itt ez a szép­ség az or­rom előtt, én meg a vi­lág seg­gé­ben kur­ká­szok utá­na?

      Idő­be tel­lett, míg meg­ér­tet­te vég­re ma­gát, s ka­pott is vá­la­szul olyan pa­tá­li­át, hogy in­kább az ég ad­ja elő, mert nincs ne­kem hoz­zá se te­het­sé­gem, sem pe­dig gusz­tu­som.

      Az en­ge­det­len­ség lát­tán a ki­rály fe­let­tébb meg­dü­hö­dött, és Preziosára ri­pa­ko­dott:

      – Te csak ne si­pí­tozz, és dugd vis­­sza nyel­ve­det a szád­ba, kü­lön­ben úgy fel­ap­rí­ta­lak, hogy a leg­na­gyobb test­ré­szed a fü­led ma­rad! Ké­szülj fel ar­ra, hogy még ma éj­sza­ka szo­ro­sabb­ra kö­töm ná­szun­kon a cso­mót.

      Preziosa, alig­hogy az aty­ja el­dö­rög­te ha­tá­ro­za­tát, sar­kon for­dult, a szo­bá­já­ba vo­nult, s ak­ko­ra jaj­ve­szé­ke­lés­ben tört ki, olyan esze­lő­sen tép­des­te a ha­ját, hogy egyet­len ép tincs nem sok, an­­nyit se ha­gyott a fe­jén, ám mi­a­latt sor­sát imí­gyen kár­hoz­tat­ta, úgy adó­dott, hogy egy ba­nya, ki az ék­sze­re­it meg a ken­cé­it vi­gyáz­ta, rá­nyi­tott, s ami­kor lát­ta, hogy a lány­ka már-már át­zo­kog­ta ma­gát a túl­vi­lág­ba, meg­tu­da­kol­ta bá­na­tá­nak okát, majd ek­kép­pen szólt:

      – Ne bú­sulj, gyer­me­kem, ne emészd ma­gad! A Ha­lá­lon kí­vül min­den rossz­ra akad va­la­mi­lyen gyógy­ír. Most pe­dig hall­gass ide: ami­kor az apád, aki, köz­tünk le­gyen mond­va, egy jó­ko­ra sza­már, az éj lep­le alatt te­nyész­cső­dör­nek ál­cáz­za ma­gát, te fogd ezt a sar­jat, dugd a szád­ba, s meg­lásd, mind­járt med­vé­vé vál­to­zol. Ha­nem az­tán csötörj sza­po­rán az er­dő­be, ne félj, apád úgy be­re­zel tő­led, hogy nem fog vis­­sza­tar­ta­ni, te meg csak fuss, fuss, ahogy a szuf­lád en­ge­di, mert ott, a sű­rű ren­ge­teg­ben az Ég majd pá­tyol­gat­ni fog­ja sor­so­dat. Ha pe­dig ked­ved szot­­tyan, hogy vis­­sza­bújj női mi­vol­tod­ba, ami­lyen most vagy, s ami­lyen min­dig is le­szel, csak vedd ki a sar­jacs­kát a szád­ból, s meg­lásd, vá­gyad már­is tel­je­sül.

      Er­re Preziosa meg­ölel­te a ba­nyát, s mi­e­lőtt meg­vált vol­na tő­le, ho­za­tott még pár köténnyi lisz­tet, s né­hány sze­let son­kát, majd mi­kor a Nap, akár egy bu­kott szaj­ha, strihelni in­dult más kvár­té­lyok­ba, a ki­rály meg­nyi­tot­ta pa­lo­tá­ját a mu­zsi­ku­sok előtt, hű­sé­ges alatt­va­ló­i­val ir­dat­lan nagy he­je­hu­ját csa­pott – öt vagy tán hat órán át rop­ták a catubbát¹⁴ –, azu­tán szé­pen va­cso­rá­hoz ül­tek, s mi­nek utá­na de­gesz­re töm­ték ben­dő­i­ket, ta­ka­ro­dót fúj­tak, a ki­rály pe­dig alud­ni vo­nult. Ha­nem mi­e­lőtt le­fe­küdt vol­na, szólt az ará­nak, hogy hoz­za ma­gá­val a fü­ze­tét, ami­ben le­ve­ze­tik majd a sze­re­lem szám­vi­tel­ét, a lány azon­ban szá­já­ba kap­ta a sar­jat, or­mót­lan med­vé­vé vált, s be­cam­mo­gott az ap­ja szo­bá­já­ba. Amint a ki­rály meg­lát­ta ezt a monst­ru­mot, ma­gá­ra kap­ta a mat­ra­cot, be­bu­gyo­lál­ta ma­gát, s elő se dug­ta a fe­jét reg­ge­lig.

      Ez idő alatt Preziosa már régesrég az er­dő­be ért, és ott, ahol a pöf­fesz­ke­dő ár­nyak hu­szon­négy órán át azon spe­ku­lál­tak, ho­gyan sze­kí­roz­hat­nák még en­nél is job­ban a Na­pot, le­te­le­pe­dett a töb­bi ál­lat kö­zé, és ked­ve­sen el­dis­ku­rál­ga­tott ve­lük. Nem sok­kal azu­tán, egy va­dász­csa­pat élén, Fo­lyó­víz ki­rá­lyá­nak fia is ar­ra ke­ve­re­dett, s ami­kor ész­re­vet­te a med­vét, úgy meg­ri­adt, hogy majd‘ be­le­kre­pált.

      Ám mi­dőn lát­ta, hogy a fe­ne­vad foly­ton kö­röt­te sün­dö­rög, hoz­zá­dör­gö­lő­zik, és a far­kát csó­vál­gat­ja, vis­­sza­tért a bá­tor­sá­ga is, majd ci­ró­gat­ni kezd­te, mond­ván, hogy kutyuli-mutyuli, ten­te-ten­te, ir­gum-bur­gum, ejnye-bejnye, nyi­ha­ha-nyi­ha­ha, re­ce­ce, azu­tán pe­dig ma­gá­val vi­tet­te, és el­ren­del­te, hogy úgy vi­sel­jék gond­ját, mint­ha ma­ga is her­ce­gi fen­ség len­ne, majd el­kvár­té­lyoz­ta a pa­lo­ta kert­jé­ben, hogy ami­kor csak ked­ve szot­­tyan, az ab­la­kon ki­les­ve azon­nal el­ámo­lyog­ja ma­gát.

      Tör­tént azon­ban egy na­pon, mi­kor a her­ceg magára ma­radt a pa­lo­tá­ban, és ki­me­ren­gett az ab­la­kon, hogy a med­ve he­lyett, leg­na­gyobb ámu­la­tá­ra, Preziosát ta­lál­ta a kert­ben, aki, mi­u­tán ki­vet­te a sar­jat a szá­já­ból, le­en­ged­te hos­­szú arany­ha­ját, majd fe­let­tébb cser­fe­sen fé­sül­get­ni kezd­te. A her­ceg a káp­rá­za­tos szép­ség lát­tán majd‘ be­le­alélt a nagy ámélkodásba, de kis­vár­tat­va ös­­sze­kap­ta ma­gát, és le­csör­te­tett a kert­be, csak­hogy Preziosa még ide­jé­ben meg­ne­szel­te a rá le­sel­ke­dő ve­szélyt, így nyom­ban be­kap­ta a sar­jat, s az­zal vis­­sza is vál­to­zott med­vé­vé.

      A her­ceg, akit le­tag­ló­zott, hogy oda­lent már nem azt ta­lál­ta, ami­ről fen­tebb meg­bi­zo­nyo­so­dott, olyan mé­la­bú­ba esett, hogy négy nap múl­va be­le­vá­nyadt a tör­tén­tek­be, és egy­re csak azt szaj­kóz­ta, hogy:

      – Med­vém, ma­ci­kám, én nagy gyö­nyö­rű­sé­gem!

      Er­re az any­ja, meg lé­vén győ­ződ­ve ró­la, hogy a med­ve va­la­mi­kép­pen meg­bű­völ­te a fi­át, mind­járt meg­pa­ran­csol­ta, hogy azon­nal öl­jék meg a bes­ti­át. A szol­gák azon­ban, akik ma­guk is be­le­sze­rel­me­sed­tek a med­vé­be – hisz nem volt olyan ka­vics a kert­ben, mi be­le ne ha­ba­ro­dott vol­na ha­son­ló­képp –, meg­kö­nyö­rül­tek raj­ta, ki­vit­ték az er­dő­be, ahol sza­bad­já­ra en­ged­ték, a ki­rály­nő­nek pe­dig azt ha­zud­ták, hogy fel­kon­col­ták an­nak rend­je s mód­ja sze­rint.

      Mi­kor a do­log a her­ceg fü­lé­be ju­tott, jó­ko­ra cse­te­pa­tét csa­pott, és kis­vár­tat­va ki­pat­tant az ágy­ból, hogy mind­egyik szol­gá­já­ból kol­bászt csi­nál­jon, ám mi­kor el­me­sél­ték ne­ki tö­vi­ről-he­gyi­re a tör­tén­te­ket, ló­ra pat­tant, ki­lo­va­golt, s ad­dig vág­tá­zott, bo­lyon­gott, míg vég­re meg­ta­lál­ta a med­vét, majd ha­za­vit­te, be­pa­kol­ta egy szo­bá­ba, és így szólt:

      – Ó, ki­rá­lyok ínyenc­fa­lat­ká­ja, mi­fé­le rus­nya bőr­ben húz­tad meg ma­gad! Ó, ámornak tün­dök­lő láng­ja, kit e sző­rös mé­cses rej­te­get! Mi­ért ját­szod ve­lem ezt a hu­za­vo­nát? Ne­tán örö­mö­det le­led ben­ne, hogy el­fogy­ni látsz? Hogy ca­fa­ton­ként me­gyek a más­vi­lág­ra? Hisz ak­ko­rá­ra tö­pö­röd­tem, mint el­égett ka­nóc! Éhe­sen, aszot­tan ké­szü­lök a ha­lál­ra, hú­som har­ma­dá­ra fon­­nyadt, mint a for­ralt bor, cson­to­mon s bő­rö­mön kí­vül im­már sem­mim sin­csen, a láz pe­dig dup­la cér­ná­val varr­ta ös­­sze vé­ná­i­mat. Mit akarsz még? Mi­re vársz? Bő­röd­nek avas fáty­lát mi­kor vet­kő­zöd le vég­re? Mi­kor mu­ta­tod meg szép­sé­ge­det? Dobd ki a fe­né­be a lom­bot a ko­sár­ból, s mu­tasd meg he­lyet­te gyü­möl­cse­i­det! Nyisd meg sze­me­im előtt a cso­dák ka­pu­ját! Ki zárt té­ged szőr­mók bör­tö­nöd­be? Ki kényszerített rá, hogy dur­va bőr­sze­len­cé­be rejt­sed kin­cse­i­det? Tárd fel előt­tem szép­sé­ge­det, s én még a vá­gya­i­mat is ne­ked adom, mert ösz­tö­vér, zsib­badt ide­ge­im­re csak e med­ve­zsír hoz­hat gyógy­ulást!

      Ám­de hi­á­ba mond­ta, hi­á­ba szaj­kóz­ta el új­ra ugyan­azt a szó­la­mot, mi­kor lát­ta, hogy min­den sza­va po­csék­ba megy, fog­ta ma­gát, be­fe­küdt az ágy­ba, s an­­nyi­ra meg­be­te­ge­dett, hogy az or­vo­sok a le­he­tő leg­ros­­szabb vé­get jó­sol­ták ne­ki.

      Er­re az any­ja, aki­nek egyszem fi­acs­ká­ján kí­vül sem­mi­je se volt, le­ült az ágy szé­lé­re, és így szólt:

      – Édes fi­am, hon­nan gyűj­töt­tél en­­nyi ha­ra­got ma­gad­ba? Miféle bús­kór emész­ti lel­ke­det? Hisz if­jú vagy, szép, ha­tal­mas és gaz­dag, rá­adá­sul min­den­ki kör­be­ra­jong! Mi hi­ány­zik még a bol­dog­sá­god­hoz? Be­szélj már, édes gyer­me­kem! Hisz szé­gyen­lős kol­dus­nak üres a zse­be. Ha as­­szony kell, vá­lassz ma­gad­nak egyet, s én már­is leperkálom a fog­la­lót! Hát nem lá­tod, hogy kór­sá­god en­gem is meg­be­te­gít? Ha fel­gyor­sul ér­ve­ré­sed, ne­kem a szí­vem cif­ráz­za, ha fel­ug­rik a lá­zad, ne­kem a fe­jem sa­jog. Nem ma­radt más ne­kem öreg nap­ja­im­ra, csak te, édes egyet­le­nem. Vi­dulj ki­csit a ked­ve­mért, hadd vi­dul­jak fel! Kü­lön­ben a ki­rály­ság­gal együtt elveszejtjük há­zunk, sze­gény anyád pe­dig ko­pasz­ra be­ret­vál­hat­ja a fejét¹⁵.

      E sza­vak hal­la­tán a her­ceg így fe­lelt:

      – A med­vén kí­vül en­gem sem­mi nem vi­dít fel. En­nek oká­ért, ha azt akar­já­tok, hogy egész­sé­ges le­gyek, hoz­zá­tok be a szo­bám­ba, és vi­sel­je gon­do­mat! Ves­se be ő az ágyam, hadd főz­zön ő ne­kem, s meg­lásd, hár­mat se pis­lan­tasz, vis­­sza­tér be­lém az erő!

      A her­ceg édes­any­ja, ám­bár biz­tos­ra vet­te, hogy egy med­ve nem sza­kács­nak vagy szo­ba­lány­nak va­ló, to­váb­bá szen­tül hit­te, hogy a fia fél­re­ka­rat­­tyol, tel­je­sí­tet­te a fia óha­ját, és oda­ho­zat­ta a med­vét. Az meg be­cam­mo­gott a szo­bá­ba, meg­állt az ágy fe­jé­nél, ir­dat­lan man­csá­val meg­mér­te a her­ceg pul­zu­sát, a ki­rály­né pe­dig ret­teg­ve fi­gyel­te, hogy mi­kor gyámbássza le a fél fe­jét.

      Ám mi­dőn a her­ceg meg­kér­dez­te, hogy:

      – Chiappino¹⁶, drá­gám, vol­na-e ked­ved főz­ni re­ám? Aka­rod-e gon­do­mat vi­sel­ni? Haj­lan­dó vagy-e me­ge­tet­ni en­ge­met? – a med­ve sze­lí­den bic­cen­tett egyet, je­lez­ve, hogy ínyé­re van a do­log.

      Ek­kor a ki­rály­nő is meg­nyu­go­dott, és nyom­ban be­ho­za­tott né­hány tyú­kot a her­ceg szo­bá­já­ba, be­gyúj­ta­tott a kan­dal­ló­ba, tűz­re tett pár fa­zék vi­zet, a med­ve meg fog­ta a tyú­ko­kat, s mi­u­tán szer­re le­for­ráz­ta, majd meg­ko­pasz­tot­ta őket, egy ré­szü­ket nyárs­ra húz­ta, a ma­ra­dék­ból szaf­tos ra­gút rit­­tyen­tett, a her­ceg pe­dig, aki­nek ko­ráb­ban a cuk­ros víz se csú­szott le a tor­kán, min­de­nik uj­ját le­nya­lo­gat­ta a re­mek fo­gá­sok után; az­tán mi­kor be­fe­jez­te az ebé­det, a med­ve olyan ke­cse­sen emel­te szá­já­hoz a kely­het, hogy a ki­rály­nő leg­szí­ve­seb­ben meg­csó­kol­ta vol­na a hom­lo­kát.

      Ké­sőbb, mi­kor a her­ceg ki­szállt az ágy­ból, hogy vi­ze­let­min­tát ve­gye­nek tő­le az or­vo­sok, a med­ve­lány el­ren­dez­get­te a ván­ko­sát, azu­tán pe­dig le­ro­hant a kert­be, ahon­nan egy öl­nyi ró­zsát meg cédrusvirágot ho­zott, s mi­u­tán te­le­hin­tet­te ve­lük az egész szo­bát, a ki­rály­nőt olyan jól­eső ér­zés jár­ta át, hogy iga­zat adott a her­ceg­nek, mi­sze­rint a med­ve iga­zi kin­cset ér, to­váb­bá ál­dot­ta a fi­á­nak fenenagy eszét, ami­ért így be­le­ha­ba­ro­dott.

      Ám a csi­nos kis szol­gá­lat csak még job­ban fel­csi­hol­ta a her­ceg szí­vé­nek tü­zét, s ha a szo­ron­gás ko­ráb­ban un­ci­á­kat fa­ra­gott le be­lő­le, most egy fél má­zsát is le­rá­gott ró­la hir­te­len, ezért az any­já­hoz for­dult, és így szólt:

      – Jó anyám, ha nem csó­kol­ha­tom meg a med­vét, én be­le­pusz­tu­lok!

      Az any­ja pe­dig, aki lát­ta, hogy a fia las­san a fe­lé­re szottyad, így fe­lelt:

      – Csó­kold meg, csó­kold meg most azon­nal, te drá­ga fe­ne­vad! Tégy ve­le bár­mit, csak ne ve­szít­sem el a nyo­mo­rult fi­a­mat!

      Er­re a med­ve kö­ze­lebb ment hoz­zá, a her­ceg pe­dig meg­ra­gad­ta, s nem tu­dott be­tel­ni a csók­ja­i­val, ám ahogy ott áll­tak szem­től-szem­be, Preziosának – fe­ne se tud­ja, ho­gyan tör­tén­he­tett – ki­esett a szá­já­ból a sarj, a her­ceg pe­dig a vi­lág leszebb te­remt­mé­nyét tar­tot­ta a kar­ja­i­ban.

      Er­re meg­szó­lalt a her­ceg:

      – Meg­vagy hát, ré­ti pi­tye­rem! S örök­re enyém is ma­radsz, ha­csak el nem ár­ve­re­zik jó­zan­sá­go­mat.

      Preziosa pe­dig, mi­nek utá­na a szép­ség vi­rág­ágyá­sá­ban el­ke­ver­te a szé­gyen vö­rö­se­it, így fe­lelt:

      – Ti­éd va­gyok, íme, és ke­zed­be aján­lom tisz­tes­sé­ge­met: mé­rics­kéld, fa­rig-
cs­áld, majd cse­le­kedj vé­le szí­ved sze­rint.

      Ami­kor a ki­rály­nő meg­kér­dez­te, hogy ki ez a gyönyőrű le­ány, to­váb­bá, hogy mi­fé­le vad erők kész­tet­ték e sa­nya­rú élet­re, a lány tö­vi­ről-he­gyi­re elő­ad­ta az ál­dat­lan­ság hos­­szú so­rát, mi­re a ki­rály­nő, jám­bor­nak és be­csü­le­tes­nek ítél­vén, be­le­egye­zett ab­ba, hogy a fia nő­ül ve­gye. A her­ceg, aki az élet­től mást sem kí­vánt, nagy bol­do­gan meg­kér­te a ke­zét, majd olyan la­ko­dal­mat csap­tak, hogy fény­ben és ze­né­ben úszott a fél vi­lág, Preziosa pe­dig, mér­leg­re té­ve az em­be­ri szen­ten­ci­át, sa­ját bő­rén iga­zol­ta, hogy:

     

– Jó tett he­lyé­be jót várj.

 

KIRÁLY KINGA JÚLIA fordítása

 

-----

      Basile Pentameron cí­mű gyűj­te­mé­nye a seicento Ná­po­lyá­nak vi­lá­gá­ban gyö­ke­re­zik és nem csu­pán a Mediterraneum, ha­nem a Kö­zel­-Ke­let me­se­kin­csét is fel­öle­li. Mű­vét el­ső­sor­ban gyer­me­kek­nek szán­ta, ta­lán emi­att sem ke­rült be egy­ből a klas­­szi­kus iro­da­lom ká­non­já­ba, no­ha Carlo Gozzitól a Grimm-fi­vé­re­ken át Schil­le­rig sok szer­ző for­rás­anya­ga volt. (A ford.)

¹     A kü­lön­fé­le fé­sű­ket, haj­tű­ket, bros­so­kat, me­lyek­kel a ná­po­lyi as­­szo­nyok fri­zu­rá­i­kat éke­sí­tet­ték, ál­ta­lá­ban grá­nát dí­szí­tet­te, amit az ún. capčre, va­gyis egy hoz­zá­ér­tő as­­szony ké­szí­tett el ne­kik; er­re utal Basile me­ta­fo­rá­ja, (Giambattista Basile [1634]: Il racconto dei racconti. A cura di Ruggero Guarini, Alessandra Burani. Adelphi. 1994. 222.)

²     A kor ke­res­ke­del­mi szo­ká­sa­i­nak meg­fe­le­lő­en a vá­sá­ro­kon és pi­a­co­kon a gyer­tya el­ol­tá­sa je­lez­te az ár­ve­rés utol­só aján­la­tát. (Giambattista Basile [1634]: Lo cunto de li cunti. A cura di Michele Rak. Milano. 2009. 370.) Más for­rá­sok sze­rint mind­ös­­sze a sar­la­tá­nok és ku­ruzs­lók kel­lé­ke volt. (Guarini és Burani: 223.)

³     Az egyik leg­ret­te­get­tebb átok­ra va­ló uta­lás, amely a mel­lek el­csa­va­rá­sá­val és a mell­bim­bók ki­vil­lan­tá­sá­val jár, s amely moz­du­lat­sor fel­erő­sí­ti a szi­tok­sza­vak ha­tá­sát. (Guarini és Burani: 223.)

⁴     Uta­lás a ka­ta­lán dár­da ál­ta­li azon­na­li ha­lál­ra. A nápolyi királyságban barcelonai katonák teljesítettek szolgálatot, fegyvereiknek hatékonysága nemcsak közbeszéd tárgyát képezte, de számos irodalmi szövegben is helyet kapott.

⁵     Giovan Vicenzo Starace vé­res tör­té­ne­te még ja­vá­ban élt a ná­po­lyi­ak em­lé­ke­ze­té­ben, akit 1585-ben ke­gyet­le­nül meg­hur­col­tak, és még a ha­lá­lá­ban is meg­gya­láz­tak, mi­u­tán az éhín­ség ide­jén az­zal vá­dol­ták, hogy meg­emel­te a ke­nyér­ára­kat: előbb meg­ver­ték, az­tán egy kard­dal meg­szur­kál­ták, majd fél­hol­tan egy árok­ba dob­ták; ké­sőbb ki­húz­ták az árok­ból, meg­ta­gad­ták tő­le a ke­resz­té­nyek­nek ki­já­ró ke­gye­le­tet, majd mez­te­len­re vet­kőz­tet­ték, meg­kí­noz­ták, és a Pendinóig hur­col­ták, ahol ki­szen­ve­dett. De még hat órá­val a ha­lá­la után is szit­ko­zód­tak, ütöt­ték-ver­ték, da­ra­bok­ra szed­ték, a szí­vét ki­tép­ték, ki­zsi­ge­rel­ték, ki­csa­var­ták a ke­zét meg a lá­ba­it, a pór­nép pe­dig azon szó­ra­ko­zott, hogy evés­re kí­nál­ja a kü­lön­bö­ző test­ré­sze­it. (idé­zi Giovan Antonio Summonte [1675]: Historia della cittŕ e regno di Napoli. XII. 453.)

⁶     Basile a Lago di Patriát hasz­nál­ja az ere­de­ti­ben, ami egy Ná­poly-kör­nyé­ki tó ne­ve. A Pat­ria tor­ko­la­tát min­dig le­zár­ták, ami­kor be­állt a szár­csa­va­dá­szat- és hor­gász­ti­la­lom, és „kidugaszolták” azok­ra a hó­na­pok­ra, ami­kor is­mét le­he­tett va­dász­ni. (Guarini és Burani: 224.) Ma­gát a Pat­ria szót a cső­dü­let­re is hasz­nál­ták gya­kor­ta: ami­kor a tó vi­zét ki­du­ga­szol­ták, nagy cső­dü­let tá­madt, ilyen­kor en­ged­ték be ugyan­is a ten­ger­ből az újabb hal­ál­lo­má­nyo­kat, ami­ket a ké­sőb­bi­ek­ben az­tán ki­ha­lász­tak. (Gabriele Fasano [1689]: Lo Tasso napoletano. 170.)

⁷     A fe­le­sé­get Bernardinának hív­ták, Nardella a be­ce­ne­ve le­he­tett, amit Basile, ahogy ez má­sutt is gya­kor­ta elő­for­dul, el­fe­lej­tett meg­em­lí­te­ni.

⁸     Az ere­de­ti­ben „Natura il fece e poi roppe la stampa” sze­re­pel, ami szó sze­rin­ti idé­zet Ariosto Orlando Furiosójából (X. ének. 84.), de egyik ma­gyar for­dí­tá­sá­ban sem lel­he­tő fel eb­ben a for­má­ban.

⁹     A kor hir­de­té­se­i­nek szo­ká­sos kez­de­te volt a Banno e commannamiento, amely­hez szel­le­me­sen hoz­zá­adó­dott egy hir­de­tő­mes­ter ne­ve, az­az a Giumento, ami kecs­ke­rí­met ered­mé­nye­zett.

¹⁰    A fon­csor, amely ak­ko­ri­ban egy hi­gany­ala­pú fém­öt­vö­zet volt, a tük­rök hát­ol­da­lá­ra ke­rült, és elég tö­ké­let­len ké­pet adott. Ké­sőbb, a to­vább­fej­lesz­tett vál­to­zat­ban már ezüst­fon­csort hasz­nál­tak a hi­gany he­lyett.

¹¹    A kö­zel­-ke­le­ti uta­lás­ban ka­to­nai és sze­xu­á­lis fel­hang­ok is ve­gyül­nek. Egy­részt az ál­lan­dó tö­rök-ve­szély­re utal, más­részt vi­szont az aran­­nyal, ezüst­tel ki­ra­kott da­masz­ku­szi kés fal­li­kus szim­bó­lum is.

¹²    Az itt fel­so­rolt szte­re­o­tí­pi­ák a kor di­vat­ját és szép­ség­ide­ál­ját tük­rö­zik. A spa­nyo­lok bőr­szí­ne va­ló­ban nem szá­mí­tott szép­nek, a ná­po­lyi nők pa­ra­fá­val emelt ci­pő­ket vi­sel­tek, a ve­len­ce­i­ek pe­dig ki­fe­hé­rí­tet­ték a ha­ju­kat.

¹³    Ná­po­lyi­ul Cercare Maria pe Ravenna, egy ko­ra­be­li köz­mon­dás, nagy­já­ból a „kár időt fe­csé­rel­ni rá”-val ér fel, és Maria de Brienne (Enghieni Má­ria), Taranto, Ad­ria és Ba­ri her­ceg­nő­jé­nek tör­té­ne­té­re utal, aki­vel An­jou Lász­ló ná­po­lyi ki­rály ér­dek­há­zas­sá­got köt, majd a há­zas­sá­gi szer­ző­dés ér­tel­mé­ben el­ve­szí­ti Tarantót, őt pe­dig el­űzik a pa­lo­tá­ból. Egyes köz­mon­dás­ku­ta­tók sze­rint azon­ban azt is je­len­ti, hogy Ravennában hi­á­ba ke­re­si az em­ber a ten­gert (mare). (Rak: 371.)

¹⁴    A Szu­ka Lu­cia újabb el­ne­ve­zé­se pör­gő-for­gó, gyors ira­mú tánc, amely­nek is­mét­lő­dő ref­rén­je a tubba, catubba, s amely­nek ero­ti­kus fel­hang­jai is vol­tak, to­váb­bá min­den bi­zon­­nyal nász­tánc is le­he­tett. (Gioan Battista del Tufo [1588?]: Ritratto o modello delle grandezze, delizie e meraviglie della nobilissima citt­ŕ di Napoli. III. 259. Editrice Salerno. 2007.)

¹⁵    Az öz­ve­gyek és ár­vák, fér­jük vagy ap­juk el­ha­lá­lo­zá­sa­kor, le­vág­ták a ha­ju­kat, és az el­hunyt kar­já­ra kö­töt­ték, az­zal együtt te­met­ték el. Csak ak­kor me­het­tek férj­hez új­ra, ami­kor a ha­juk tel­je­sen vis­­sza­nőtt. Ez a szo­kás még élt ak­ko­ri­ban Ná­poly­ban, sőt, ma­ga a szó (caruso) még ma is a hi­gi­é­ni­ai okok­ból nul­lás­ra bo­rot­vált ko­pasz­sá­got je­lö­li. (Guarini és Burani: 230.)

¹⁶    Chiappino, aho­gyan a dres­­szí­ro­zott med­vé­ket hív­ták, gya­ko­ri hő­se a ná­po­lyi iro­da­lom­nak, ld: G. B. della Por­ta (1726): La chiappinaria (Med­ve­tánc) cí­mű ko­mé­di­á­ját, amely­ben egy if­jú sze­rel­mes med­vé­nek ál­cáz­za ma­gát: „a med­ve alak­ja leg­in­kább ha­son­lít az em­be­ré­hez min­den ál­lat kö­zül; mell­ső lá­bai be­fe­lé for­dul­nak, akár az em­ber kar­jai… és fe­let­tébb sző­rös is, a hos­­szú bun­dá­ja pe­dig épp jó he­lyütt ta­kar­ja: a var­ra­tok­nál meg a gomboknál.”