Van­nak em­be­rek, akik­nek már a pusz­ta je­len­lé­tük ko­moly­sá­got, tar­tást, va­la­mi­faj­ta mér­cét su­gá­roz, akik­nek elég be­lép­ni­ük az aj­tón ah­hoz, hogy a je­len­lé­vők meg­ért­sék, aki kö­zé­jük ke­rült, nem akár­ki. Rohonyi Zol­tán ilyen fér­fi volt, ta­lán az egy­ko­ri ví­vó­baj­no­kot idé­ző, min­dig egye­nes test­tar­tá­sa, ta­lán szi­go­rú, rit­kán eny­hü­lő te­kin­te­te mi­att. Ilye­nek vol­tak írás­mű­vei is, a fel­vi­lá­go­so­dás és re­form­kor ma­gyar iro­dal­má­ról írott ta­nul­má­nyai: ko­mo­lyak és fe­gyel­me­zett gon­do­lat­ve­ze­té­sű­ek. Ha rit­kán is, né­mely­kor a Je­len­kor lap­ja­in is ta­lál­koz­hat­tak az ol­va­sók az írá­sa­i­val. Sok éven át volt a klas­­szi­kus iro­da­lom­tör­té­ne­ti tan­szék ve­ze­tő­je a pé­csi böl­csész­ka­ron; so­kan va­gyunk a Je­len­kor szer­zői kö­zött, akik ta­nul­tunk tő­le, mert ta­nít­vá­nyai vagy kol­lé­gái vol­tunk, Ko­lozs­vá­rott vagy Pé­csen.

      Élet­mű­vé­nek el­ső, er­dé­lyi fe­le még olyan szel­le­mi kö­zeg­ben for­má­ló­dott, amely­ben nem volt nagy tá­vol­ság a kor­társ iro­da­lom és az iro­da­lom­tu­do­mány (s ben­ne az iro­da­lom­tör­té­net) mű­ve­lé­se kö­zött, pé­csi fe­le vi­szont már olyan kö­zeg­ben zaj­lott, ahol e tá­vol­ság nagy­ra nőtt. 1990-ben te­le­pült át Ma­gyar­or­szág­ra, s lett a pé­csi böl­csész­kar ta­ná­ra. A vá­ros­ban fé­lig-med­dig ta­lán ide­gen ma­radt, mert az ő szel­le­mi ott­ho­na az egye­tem volt, a tu­do­mány­ága, a szak­te­rü­le­te, amely­hez szen­ve­dé­lye­sebb és el­kö­te­le­zet­tebb vi­szony fűz­te, mint ben­nün­ket, fi­a­ta­labb kol­lé­gá­it. Az át­te­le­pü­lést kö­ve­tő­en ta­nul­má­nya­i­nak ki­fe­je­zés­mód­ja is vál­to­zott, szak­nyel­vi­vé vált, ma­ga mö­gött hagy­va a Ko­runk és az Utunk ha­sáb­ja­in, a Kriterion-könyvek utó­sza­va­i­ban hasz­nált es­­szé­sze­rű meg­fo­gal­ma­zást. El­ső ma­gyar­or­szá­gi ta­nul­mány­gyűj­te­mé­nye („Úgy állj meg itt, pusz­tán”. Kö­ze­lí­tés XIX. szá­za­di iro­dal­munk­hoz) elő­sza­vá­ban ma­ga is ki­tért e vál­to­zás­ra, egy­szer­re hang­sú­lyoz­va a sa­ját élet­mű­vén be­lü­li foly­to­nos­sá­got és ce­zú­rát.

      Én még Ko­lozs­vár­ról is­mer­tem, 1986-ból vagy 1987-ből, az ot­ta­ni leg­ne­he­zebb évek­ből; sze­gény­ség­re, fű­tet­len szo­bák­ra, fé­le­lem­re em­lék­szem ak­ko­ri er­dé­lyi uta­zá­sa­im­ra vis­­sza­gon­dol­va. Az aján­ló­le­ve­lem hoz­zá Csetri La­jos ne­ve volt, sze­ge­di pro­fes­­szo­ro­mé, a Ka­zin­czy­-kor nagy ha­tá­sú iro­da­lom­tör­té­né­széé, aki fi­a­tal ko­lozs­vá­ri kol­lé­gá­já­nak el­ső, pá­lya­kez­dő köny­vé­ről (A ma­gyar ro­man­ti­ka kez­de­tei) je­len­tős, mél­ta­tó és vi­tá­zó bí­rá­la­tot írt. Rohonyi Zol­tán pá­lyá­ján mind­vé­gig ra­gasz­ko­dott e szel­le­mi ta­lál­ko­zás­hoz: az 1990-es és 2000-es évek­be­li tu­do­má­nyos tö­rek­vé­se­it úgy is jel­le­mez­ni le­het­ne, hogy va­la­mi­faj­ta szin­té­zist, egyen­súlyt kí­vánt lét­re­hoz­ni a Csetri ál­tal mű­velt iro­da­lom­tör­té­net-írás és az új el­mé­le­ti meg­kö­ze­lí­tés­mó­dok kí­vá­nal­mai kö­zött, mi­köz­ben het­ve­nes évek­ben kez­dett vi­tá­ju­kat is foly­tat­ta, a le­he­tő leg­ele­gán­sabb mó­don. Ke­vés szebb gesz­tust is­me­rek a szak­mám­ban, mint az ő meg­fo­gal­ma­zá­sát A ro­man­ti­kus kor­szak­kü­szöb cí­mű, ös­­sze­fog­la­ló jel­le­gű 2004-es köny­vé­ben, ami­kor a ro­man­ti­ka-fo­ga­lom tár­gya­lá­sa so­rán „társ­szer­ző­jé­nek” ne­vez­te Csetrit, már ha­lott, nagy­ra be­csült vi­ta­part­ner­ét.

      El­mé­le­ti ér­dek­lő­dé­se, amely az egyes al­ko­tá­sok vizs­gá­la­ta­kor is ál­ta­lá­nos táv­la­tot biz­to­sí­tott gon­do­lat­me­ne­te­i­nek, a ki­lenc­ve­nes évek vé­gén idő­le­ge­sen a ká­non­ku­ta­tás­hoz ve­zet­te; ek­ko­ri­ban szer­kesz­tet­te az Iro­dal­mi ká­no­nok és kanonizáció cí­mű gyűj­te­ményt, el­ső­ran­gú an­gol és né­met nyel­vű szer­zők ta­nul­má­nya­i­ból. A ma­gyar iro­da­lom­tu­do­mány­ban az el­múlt húsz év­ben ké­szült oly sok egy­ol­da­lú, apo­lo­ge­ti­kus, a vi­ták, el­té­rő meg­kö­ze­lí­tés­mó­dok be­mu­ta­tá­sát mel­lő­ző gyűj­te­mény (kö­tet vagy fo­lyó­irat­szám) mel­lé ál­lít­va lát­szik iga­zán Rohonyi Zol­tán nagy­vo­na­lú, sok­fé­le be­széd­mó­dot, ál­lás­pon­tot és stí­lust (az övé­től nagy­ban el­té­rő stí­lust is) ma­gá­ban fog­la­ló vá­lo­ga­tá­sá­nak pél­da­sze­rű vol­ta. Ugyan­ez a nagy­vo­na­lú­ság jel­le­mez­te tan­szék­ve­ze­tő­ként is: tu­do­má­nyos mű­kö­dé­sé­ben erős meg­győ­ző­dé­sei vol­tak, ám kol­lé­gá­i­nak et­től még nyu­god­tan le­het­tek egé­szen más meg­győ­ző­dé­sei. 

      Pá­lyá­ján szin­te mind­vé­gig ugyan­azon té­mák­kal fog­lal­ko­zott: élet­mű­vé­nek kö­zép­pont­já­ban 1973-ra da­tált el­ső köny­ve, A ma­gyar ro­man­ti­ka kez­de­tei óta azo­nos alap­kér­dés állt utol­só köny­vé­ig, amely cí­mé­ben is meg­ne­vez­te (pon­to­sab­ban: új­ra meg­ne­vez­te) ér­dek­lő­dé­se nem mú­ló tár­gyát: A ro­man­ti­kus kor­szak­kü­szöb. Kö­zel negy­ven éve írott Köl­csey­-kis­mo­nog­rá­fi­á­já­ra má­ig hi­vat­koz­nak a Hymnus köl­tő­jé­nek ku­ta­tói; A ro­man­ti­kus kor­szak­kü­szöb pe­dig ta­lán ez­után fog­ja ki­fej­te­ni a ma­ga ha­tá­sát, a kö­vet­ke­ző negy­ven (vagy ki tud­ja men­­nyi) év­ben. Ta­nul­má­nya­i­nak rend­kí­vü­li tö­mör­sé­gű el­mé­le­ti ref­le­xi­ói pe­dig – pél­dá­ul az iro­dal­mi ér­té­ke­lés és iro­da­lom­tör­té­net di­a­lek­ti­kus vi­szo­nyá­ról szó­ló gon­do­lat­me­ne­te Vál­to­za­tok Ber­zse­nyi­re cí­mű ta­nul­má­nya ele­jén, vagy az „egy­ide­jű egyidejűtlenségekkel” te­li iro­dal­mi tör­té­nés és a kro­no­lo­gi­ku­san el­ren­de­zett, egész­el­vű­ség­re tö­rő iro­da­lom­tör­té­net el­lent­mon­dá­sos kap­cso­la­tát le­szö­ge­ző, több­ször is le­írt té­zi­se – nem­csak szak­te­rü­let­ének ku­ta­tói, nem­csak iro­da­lom­tör­té­né­szek, de min­den iro­da­lom­mal fog­lal­ko­zó szak­em­ber szá­má­ra meg­vi­lá­gí­tó ere­jű­ek le­het­nek. Olyan mon­da­tok ezek, be­kez­dé­sek, fe­je­ze­tek, köny­vek, ame­lye­kért ér­de­mes volt él­ni.

Takáts Jó­zsef