Aki sze­re­ti, az szin­te val­lá­sos áhí­tat­tal sze­re­ti ezt a köny­vet. A „szin­te” eb­ben a mon­dat­ban óva­to­san je­lez va­la­mit – ta­lán azt, hogy af­fé­le pót­cse­lek­vés­ről, val­lás- vagy életszimulakrumról le­het szó. Ma­ri­am Petroszjan köny­vé­ről szól­va nem­csak ma­gá­ról a mű­ről kell be­szél­nem (leg­alább­is én úgy ér­zem, hogy ne­kem nem csak ar­ról kell; nem a kri­ti­kám ol­va­sói ked­vé­ért, ha­nem leg­in­kább ta­lán sa­ját lel­ki nyu­gal­mam vé­gett), ha­nem egy kü­lö­nös – vagy ta­lán pa­ra­dig­ma­sze­rű­en jel­leg­ze­tes? – új kul­tusz, kul­tu­szocs­ka fe­no­me­no­ló­gi­á­já­ról is.

      Az ál­lí­tá­som nem szub­jek­tív és – azt hi­szem – nem is túl­zás: meg kell néz­ni a Ma­ri­am Petroszjan köny­vé­vel fog­lal­ko­zó orosz blogokat és internetes ol­va­sói fó­ru­mo­kat, és tíz­ből ki­lenc ezt a bi­zo­nyos „val­lá­sos áhí­ta­tot” su­gá­roz­za: „az el­múlt év­ti­ze­dek leg­cso­dá­la­to­sabb orosz re­gé­nyé­ről” be­szél­nek, „va­rázs­la­tos könyv­ről”, amely „be­szip­pant­ja és nem en­ge­di el az ol­va­sót”, olyan „vi­lág­ról, amely­be új­ra és új­ra vis­­sza kell tér­ni”. Mind­ez még nem fel­tét­le­nül len­ne elég ah­hoz, hogy bi­zo­nyos po­zi­tív – vagy épp ne­ga­tív? – elő­í­té­let­tel ol­vas­suk (ol­vas­sam!) a köny­vet. Hogy csak a leg­egy­sze­rűbb és már-már el­csé­pelt pél­dát hoz­zam fel, Paolo Coelho mű­vei kö­rül is ki­ala­kult egy ilyes­faj­ta kul­tusz, de azo­kat a mainstream iro­da­lom­kri­ti­ka egy­ön­te­tű­en az ér­ték­te­len tö­meg­iro­da­lom ka­te­gó­ri­á­já­ba so­rol­ta. Petroszjanról vi­szont Dmitrij Bikovtól azt ol­vas­hat­juk, „hogy vég­re itt van a re­gény, ame­lyet an­­nyi­ra vár­tunk, amely aj­tót nyit az új orosz iro­da­lom fe­lé”, a Mag­ve­tő Könyv­ki­adó pe­dig a fül­szö­veg­ben olyan „nagy­re­gény­ként” ajánl­ja a köny­vet, „amely­nek ta­lán nem is olyan tá­vo­li ro­ko­nai a Le­gyek ura, a Harry Potter-sorozat vagy ép­pen az Is­ko­la a ha­tá­ron”. (Sic! – az­az: Golding re­gé­nyé­nek cí­me he­lye­sen A Le­gyek Ura. De ez min­den kö­töz­kö­dé­sem: a könyv szép, Soproni And­rás for­dí­tá­sa re­mek – és ugyan ki tu­dott vol­na el­len­áll­ni a píárördög kí­sér­té­sé­nek: az ol­va­só­nak va­ló­ban eszé­be jut­hat­nak ezek a mű­vek, még ha csak azért is, hogy azt mond­ja ma­gá­ban: „Nem, ez va­la­mi egé­szen más, de a csu­da tud­ja, hogy mi­cso­da!”) A Mag­ve­tő ki­fi­no­mult íz­lé­sét nem kell ecse­tel­nem, de a ma­gyar ol­va­só szá­má­ra még elég­gé is­me­ret­len Dmitrij Bikovról ta­lán ér­de­mes szót ej­te­ni. Bikovnak egy köny­ve je­lent meg ná­lunk, ZSD cím­mel, kü­lö­nö­sebb re­cep­ció nél­kül, bár is­me­rek olyat, aki éle­te egyik leg­kü­lö­nö­sebb ol­vas­mány­él­mé­nyé­nek ne­vez­te. Az új orosz iro­da­lom egye­sek sze­rint grafomán, má­sok sze­rint zse­ni­á­lis szer­ző­je ő (sze­rin­tem mind­ket­tő). Re­gény­író, köl­tő, el­be­szé­lő, es­­szé­is­ta, fi­lo­zó­fus, té­vés sze­mé­lyi­ség, aki lé­nye­gé­ben min­den­ről el­mond­ja a vé­le­mé­nyét – s gyak­ran szel­le­me­sen és pro­vo­ka­tí­van el­mél­ke­dik ar­ról, hogy mi hi­ány­zik a mai orosz iro­da­lom­ból, mi­ért nem tud, mond­juk, az ame­ri­kai szín­vo­nal­ára emel­ked­ni. Pél­dá­ul mi­ért nin­cse­nek olyan meg­ha­tá­ro­zó, min­den ízük­ben tö­ké­le­tes nagy­re­gé­nyek, mint Ame­ri­ká­ban Jonathan Franzen Sza­bad­sá­ga. Egy­szó­val egy nem épp kön­­nyen lel­ke­se­dő, sőt kis­sé ci­ni­kus alak­ról van szó, aki most egy­szer csak nem­hogy lel­ke­se­dik, ha­nem ilyen sza­vak­ra ra­gad­tat­ja ma­gát: „aj­tó az új orosz iro­da­lom felé”…

      Hadd te­gyem még hoz­zá: mind­emel­lett szó sin­csen el­ké­pesz­tő üz­le­ti si­ker­ről, 2009-es meg­je­le­né­se óta Orosz­or­szág­ban olyan ti­zen­öt-húsz­ezer pél­dányt ad­tak el a könyv­ből – mi­köz­ben egy új Ulickaja-regény ká­bé há­rom­száz­ezer pél­dány­ban fogy, egy új Pelevin olyan száz­öt­ven­ezer­ben, Glukhovsky Met­ró 2033 cí­mű re­gé­nyé­ből pe­dig több mint fél­mil­li­ót ad­tak el…

      Szó­val a könyv… Ma­ri­am Petroszjan nyolc­száz ol­da­lon ke­resz­tül me­sél egy fogyatékos-otthon la­kó­i­nak éle­té­ről: a Ház­ról, amely­ben to­ló­szé­kes („ko­csi­zó”), vak, fél­ke­zű, fél­lá­bú vagy ép­pen men­tá­lis prob­lé­mák­kal küz­dő gye­re­kek él­nek. De a gye­re­kek fo­gya­té­kos­sá­ga majd­hogy­nem lé­nyeg­te­len, leg­alább­is a szü­zsé szint­jén. Ol­va­sás köz­ben job­bá­ra el is fe­led­ke­zünk ró­la: a szö­veg (mely időn­ként, a leg­ih­le­tet­tebb pil­la­na­ta­i­ban, va­ló­ban va­rázs­la­tos) csak na­gyon rit­kán éb­reszt ez­zel kap­cso­la­tos ér­zé­se­ket, gon­do­la­to­kat: szá­nal­mat, együtt­ér­zést. Nincs szó a más­ság meg­ér­té­sé­ről, el­fo­ga­dá­sá­ról. De mi­ről is van szó ak­kor?

      A hir­te­len nép­sze­rű­vé vált ör­mény író­nő sok min­den­ről szí­ve­sen be­szél az in­ter­jú­i­ban, de – sze­ren­csé­re – köny­ve ka­te­go­ri­zá­lá­sá­ra és üze­ne­té­nek „meg­fej­té­sé­re” nem na­gyon haj­lan­dó. Sok­szor el­me­sél­te már a re­gény ke­let­ke­zé­sé­nek tör­té­ne­tét: animátorként, az­az rajz­film­raj­zo­ló­ként dol­go­zott Je­re­ván­ban, ami­kor 1991-ben meg­szü­le­tett a fe­jé­ben né­hány ka­masz­fi­gu­ra (kez­det­ben rajz­ként, ké­sőbb tény­le­ge­sen le­raj­zol­ta őket). Tör­té­ne­te­ket ta­lált ki ró­luk, vagy in­kább csak le­ír­ta az éle­tü­ket. Mint me­sé­li, szá­má­ra ez volt a me­ne­kü­lés az ak­ko­ri idők si­vár hét­köz­nap­ja­i­ból: a kom­mu­niz­mus bu­ká­sa után hir­te­len min­den bi­zony­ta­lan­ná vált, a bol­tok ki­ürül­tek, s az em­be­rek kü­lön­bö­ző túl­élé­si és me­ne­kü­lé­si mód­sze­re­ket vá­lasz­tot­tak. Az övé ez lett: be­le­bújt a ki­ta­lált ka­ma­szok vi­lá­gá­ba, éle­té­be, ka­land­ja­i­ba, mi­köz­ben a va­ló­ság­ban so­ha nem járt ha­son­ló in­té­zet­ben. Több mint tíz éven ke­resz­tül ír­ta a tör­té­ne­te­ket, az ala­kok köz­ben egy­re sza­po­rod­tak, a Ház élet­re kelt, önál­ló sze­mé­lyi­sé­ge, aka­ra­ta lett – s mint Ma­ri­am Petroszjan mond­ja, mind­eköz­ben so­ha­sem gon­dolt a mű meg­je­len­te­té­sé­re, min­dig csak a ma­ga ked­vé­re írta… Az­tán 2002-ben oda­ad­ta egy moszk­vai ba­rát­já­nak a kéz­ira­tot, de az nem ol­vas­ta el, ha­nem to­vább­ad­ta va­la­ki­nek, az a va­la­ki is va­la­ki­nek, az­tán egy ide­ig sen­ki sem fog­lal­ko­zott ve­le, egy köl­tö­zés so­rán elő­ke­rült, majd vé­gül, sok-sok vé­let­len foly­tán, egy kis ki­adó igaz­ga­tó­já­nak a ke­zé­be ke­rült, aki lá­tott ben­ne fan­tá­zi­át, és 2009-ben – mi­u­tán kap­cso­lat­ba lé­pett a szer­ző­vel, és meg­kér­te, hogy ír­jon be­fe­je­zést a könyv­höz – egy­szer csak meg­je­lent.

      Az ab­szo­lút pro­fi Dmitrij Bikov sze­rint te­hát az új iro­da­lom fe­lé ve­ze­tő utat egy olyan könyv je­len­ti, ame­lyet egy „ama­tőr” írt, csak ma­gá­nak, min­den­fé­le iro­dal­mi és egyéb am­bí­ció nél­kül – csak hogy le­gyen ho­vá me­ne­kül­nie a nyo­masz­tó hét­köz­nap­ok elől. Rá­adá­sul nem ör­mény anya­nyel­vén ír­ta, s et­től egye­sek sze­rint van va­la­mi fu­ra za­ma­ta, mely fo­koz­za a misz­ti­kus va­rá­zsát: mint­ha egy föl­dön­tú­li nyelv­ről len­ne le­for­dít­va. Kü­lön­ben nem mint­ha szá­mí­ta­na, hogy egy író „ama­tőr” vagy „pro­fi”, s ezek egyéb­ként is ne­he­zen de­fi­ni­ál­ha­tó ka­te­gó­ri­ák. Ha még­is va­la­hogy ál­lást kel­le­ne fog­lal­nom, ta­lán azt mon­da­nám: Ma­ri­am Petroszjannak gör­dü­lé­keny a stí­lu­sa, és köny­ve egyik-má­sik ih­le­tett ré­szé­ben fel­csil­lan va­la­mi iga­zi írói te­het­ség (amit ön­ma­gam szá­má­ra úgy szok­tam de­fi­ni­ál­ni: „ha tíz­ezer évig él­nék, ak­kor sem jut­na eszem­be ilyen jel­ző, ha­son­lat, kor­res­pon­den­cia stb.”). Ugyan­ak­kor lát­ha­tó­an egy­ál­ta­lán nem ér­dek­li (mi­ért is ér­de­kel­né, ha csak ma­gá­nak ír?), hogy a köny­ve meg­fe­lel­jen bi­zo­nyos esz­té­ti­kai kri­té­ri­u­mok­nak, vagy hogy a szü­zsé át­lát­ha­tó­sá­ga ér­de­ké­ben „meg­szer­kes­­sze” a szö­veg­fo­lya­mot: ír­ja, ahogy jön, ami­lyen épp a han­gu­la­ta az­nap. Ha vi­lág­fáj­dal­mas, ak­kor a ka­masz hő­sei Goldingot idé­ző ke­gyet­len­sé­ge­ket kö­vet­nek el: ká­bí­tó­sze­rez­nek, kí­noz­zák egy­mást, öl­nek; ha épp jó ked­ve van, ak­kor se­gí­te­nek egy­más­nak, em­pa­ti­ku­sak, meg­ér­tők; misz­ti­kus han­gu­la­tá­ban Harry Potter-es cso­dák tör­tén­nek; és oly­kor va­ló­ban ottlikos mély­ség­gel sej­le­nek föl az em­be­ri kap­cso­la­tok szövevényei… De hadd te­gyem hoz­zá, már­mint az Ottlik-párhuzamhoz, hogy a Ház szin­te tö­ké­le­tes el­len­té­te Ottlik ka­dét­is­ko­lá­já­nak.

      Nem ha­lo­gat­ha­tom to­vább, mon­da­nom kell va­la­mit er­ről a Ház­ról és a la­kó­i­ról, ami azért ne­héz ügy, mert kí­vül­ál­ló va­gyok: nem „szip­pan­tott be” (és ezért ki­csit fo­gya­té­kos­nak ér­zem ma­gam, mint né­hány kény­sze­res kommentelő, aki sza­bad­ko­zik: ez biz­to­san zse­ni­á­lis könyv, csak ne­kem épp nem volt elég időm rá, vagy nem vol­tam a meg­fe­le­lő han­gu­lat­ban. Mel­les­leg né­hány kény­sze­res őszin­te pe­dig be­vall­ja, hogy en­­nyi­re ol­vas­ha­tat­lan könyv még nem ke­rült a ke­zé­be). Iga­zá­ból kín­ke­ser­ves mun­ka volt, hogy át­rág­jam ma­gam raj­ta (s azért tet­tem meg még­is, alap­ve­tő­en he­do­nis­ta ol­va­só­ként, s ugyan­ak­kor publisherként is, mert iz­ga­tott a rej­tély, hogy még­is mi­ért, hogy a csu­dá­ba lett ez kul­ti­kus könyv). És vé­let­le­nül sem mer­nék be­szél­ge­tés­be bo­nyo­lód­ni a ra­jon­gók­kal rész­let­kér­dé­sek­ről: pél­dá­ul a Ház­ban hány fal­ka van – hat? –, de ak­kor az ötös szá­mú­ról mi­ért nem esik szó so­ha? Vagy mi­ért for­dul szem­be a fal­ka Vak­kal és Szöcs­ké­vel? Pon­to­sab­ban er­ről van vé­le­mé­nyem (na tes­sék, még­is be­le­bo­nyo­lód­tam): Szöcs­ke azt mond­ja, a fal­ka nem tű­ri, hogy ők ket­ten kü­lön csa­pa­tot al­kot­nak, és ez­zel mint­egy kí­vül he­lye­zik ma­gu­kat raj­ta, még­is in­kább ar­ról le­het szó, hogy Va­kot az egyik ne­ve­lő, Rén­szar­vas kü­lö­nös sze­re­tet­tel pá­tyol­gat­ja, és a töb­bi­ek, akik mint­ha a ne­ve­lők­kel egy­ál­ta­lán nem fog­lal­koz­ná­nak, va­ló­já­ban meg­sér­tőd­nek a ki­vé­te­le­zés mi­att.

      Szó­val én is, bár egy pil­la­na­tig sem él­tem Ma­ri­am Petroszjan al­ter­na­tív va­ló­sá­gá­ban, eb­ben a Second Life-világban, még­is­csak ér­zem va­la­men­­nyi­re a könyv hú­zá­sát, má­gi­á­ját: sze­ret­ném ki­bo­goz­ni eze­ket a szö­ve­vé­nyes vi­szo­nyo­kat, és sze­ret­nék be­bo­csát­ta­tást nyer­ni a Ház­ba, kí­vá­nom, hogy el­fo­gad­jon, hogy mél­tó­nak bi­zo­nyul­jak rá.

      A Ház nem tud­ni, hol van. És azt se, hogy idő­ben hol já­runk (hogy bi­zo­nyos ze­ne­szám­ok­ból ki­kö­vet­kez­tet­he­tő­en az 1980-as évek vé­gén, az tel­je­sen lé­nyeg­te­len). Le­het­nénk akár egy má­sik boly­gón is, a 36748474646. év­ben. Van egy „szür­ke” ház va­la­hol egy vá­ros pe­re­mén, és most el­kez­dem el­mon­da­ni, hogy mi­lyen ez a ház, kik él­nek ben­ne, és ho­gyan tel­nek a napjaik… De csak „el­kez­dem”, mert a vég­te­len­sé­gig le­het­ne foly­tat­ni: a Ház ál­lan­dó­an vál­to­zik, olyan, mint egy tel­jes uni­ver­zum, mint egy al­ter­na­tív vi­lág­egye­tem, mint­ha mind­egy­re újabb he­lyi­sé­gei nő­né­nek, mint­ha egy pil­la­nat­ra sem ál­la­pod­na meg. Van­nak aj­tói, ame­lyek a sem­mi­be nyíl­nak, van­nak fo­lyo­sói, me­lyek fa­la­it ál­lan­dó­an vál­to­zó raj­zok és fel­irat­ok bo­rít­ják, és el le­het té­ved­ni raj­tuk, de úgy, hogy hir­te­len egy er­dő­ben ta­lál­ja ma­gát az em­ber, vagy akár egy al­ter­na­tív va­ló­ság­ban még eh­hez az al­ter­na­tív va­ló­ság­hoz ké­pest is, a Ház „fo­nák­ján” (aho­vá egye­sek „át­ug­ra­nak”), vagy ép­pen a Kintben. Ami, már­mint ez a Kint-vi­lág, le­het va­la­mi misz­ti­kus-transz­cen­dens Túl vi­lá­ga, de le­het egy­sze­rű­en a fel­nőtt­kor is, ami­től an­­nyi­ra fél­nek ezek a gye­re­kek: ami­kor kö­ze­le­dik az el­bo­csát­ta­tás ide­je (mert ti­zen­nyolc éve­sek lesz­nek), az is­me­ret­len­től va­ló ret­te­gés gyil­kos ösz­tö­nö­ket sza­ba­dít fel ben­nük, és per­sze szimp­lán az a vi­lág is le­het, ahol a szü­le­ik él­nek – de ró­luk sem­mit sem tu­dunk, csak azt, hogy nem kel­lett ne­kik a gye­re­kük. Egyet­len fe­je­zet­ben me­sé­li el a szer­ző az egyik gye­rek elő­tör­té­net­ét, mos­to­ha kis­gyer­mek­ko­rát, s itt hir­te­len mint­ha egy má­sik, jó­val re­a­lis­tább re­gény­be csöp­pen­nénk vagy ugor­nánk át; ez a fe­je­zet egyéb­ként sok ra­jon­gó­nak nem na­gyon tet­szik, mert meg­tö­ri a va­rázst. Ne­kem tet­szett, ta­lán ép­pen ezért – mert azt erő­sí­tet­te, hogy a szö­veg ki­sik­lik min­den ér­tel­me­zé­si pró­bál­ko­zás alól…

      Szó­val a Ház… És hogy mi­ért mond­tam, hogy ez a Ház va­la­mi­kép­pen Ottlik ka­dé­tis­ko­lá­já­nak az el­len­té­te. Va­la­hol a szö­veg­óce­án­ban (de ez csak úgy rém­lik ben­nem) mint­ha len­ne szó ar­ról, hogy itt va­la­mi­lyen na­gyon li­be­rá­lis ne­ve­lé­si el­ve­ket kö­vet­nek, és a fo­gya­té­kos gye­re­kek szin­te bár­mit meg­te­het­nek: ki­ala­kít­ják a sa­ját tör­vé­nye­i­ket, ká­bí­tó­sze­rez­nek (va­la­mi sa­ját ma­guk ál­tal koty­vasz­tott ita­lok­kal ká­bít­ják ma­gu­kat), úgy öl­töz­nek, ahogy akar­nak (az egyik fal­ka pél­dá­ul punk gye­re­kek­ből áll) – egy­szó­val ez, ha úgy tet­szik, va­la­mi­kép­pen ant­ro­po­ló­gi­ai fan­tá­zia ar­ról, hogy mi­re ké­pes a tel­je­sen sza­bad ember… Meg sok min­den más is.

      A Ház­ban élő gye­re­ke­ket csak a be­ce­ne­vü­kön is­mer­jük: Vak, Ba­gós, Tabaki, Szöcs­ke, Lord, Szfinx… és ezek a ne­vek idő­vel vál­toz­hat­nak – a fi­gyel­mes ol­va­só (va­gyis a ra­jon­gó, mert ezt a köny­vet ra­jon­gás nél­kül nem­igen le­het vé­gig­ol­vas­ni) ele­in­te cso­dál­ko­zik, hogy egyes sze­rep­lők hol él­nek, hol meg­hal­tak, s az­tán las­san­ként rá­jön, hogy a re­gény két idő­sík kö­zött ug­rál: az egyik­ben a fő­hő­se­ink még kis­gye­re­kek, a má­sik­ban már ret­teg­ve ké­szül­nek az élet­be, a Kintbe va­ló ki­lé­pés­re. És nagy­já­ból a 160. ol­dal tá­ján de­rül ki, hogy min­den­fé­le misz­ti­kus dol­gok is tör­tén­nek: egye­sek el­tűn­nek („át­ug­rot­tak” va­la­ho­va, egy má­sik vi­lág­ba, amely­ről a vis­­sza­té­rők ezt-azt me­sél­nek is, de az át­lé­pés­nek és en­nek a má­sik vi­lág­nak a tit­ka em­be­ri sza­vak­kal ter­mé­sze­te­sen meg­fo­gal­maz­ha­tat­lan). Má­so­kat meg­öl­nek – s mi­köz­ben las­san­ként va­la­mi misz­ti­kus-má­gi­kus szü­zsé is ki­bon­ta­ko­zik (s ezért a „má­gi­kus re­a­liz­must” is gyak­ran em­le­ge­tik a blogokban és kommentekben), a szö­veg nagy ré­sze to­vább­ra is a hét­köz­na­pi élet ap­ró-csep­rő ese­mé­nye­it, be­szél­ge­té­se­it, ilyen-olyan rí­tu­sa­it ír­ja le… S ez a min­den­na­pi élet hol idil­li­nek lát­szik, hol fé­ke­vesz­tett erő­szak tom­bol ben­ne, s hogy emögött van-e va­la­mi­lyen lo­gi­ka (már az al­ko­tó han­gu­lat­vál­to­zá­sa­in kí­vül), azt nem­igen le­het kideríteni… Ugyan­ak­kor ez a lo­gi­kát­lan­ság is újabb ol­va­sá­si stra­té­gia fe­lé nyit­ja meg az aj­tót: a könyv nem­csak ant­ro­po­ló­gi­ai, ha­nem episztemológiai fan­tá­zi­a­ként is ol­vas­ha­tó: meg­is­mer­he­tő-e, ki­bo­goz­ha­tó-e va­la­mi­kép­pen az em­be­rek köz­ti vi­szony­rend­szer, ami­kor azt hol a leg­nyer­sebb ösz­tö­nök, hol a leg­ma­gasz­to­sabb hu­má­nus kész­te­té­sek moz­gat­ják; il­let­ve, meg­is­mer­he­tő-e az uni­ver­zum, amely nem adott, ha­nem fo­lya­ma­to­san te­rem­tő­dik, lé­te­zé­se az em­be­ri al­ko­tás függ­vé­nye – a Ház-Univerzum or­ga­ni­kus lé­te­ző, sa­ját aka­ra­ta van, fo­lya­ma­to­san bő­vül, újabb he­lyi­sé­ge­ket nö­veszt, s köz­ben mint­ha hol egy jó­sá­gos, hol egy ke­gyet­len is­ten­ség aka­ra­tá­nak len­ne alá­vet­ve.

      A könyv ki­tár­ja ma­gát az ef­fé­le ér­tel­me­zé­si ke­re­tek­nek, de alig­ha­nem csak a kí­vül­ál­ló szá­má­ra – akit ma­gá­ba szip­pant, az egy­sze­rű­en él­ni kezd ben­ne, ta­lán még be­ce­ne­vet is vá­laszt ma­gá­nak; ám kí­vül­ál­ló­ként ezt a benneélést is ér­tel­mez­ni kí­ván­ja az em­ber: mi­ért? Mi­ért ép­pen eb­ben a vi­lág­ban? mi­ért akar bár­ki sé­rült, nyo­mo­rék, „tol­do­zott”, „tö­rött” gye­re­kek Há­zá­ban él­ni (akik azért van­nak ott, mert nem kel­le­nek a szü­le­ik­nek – és sen­ki­nek), mi­ért akar részt ven­ni hol a vég­te­len hos­­szú, a köz­tük lé­vő fi­nom vi­szo­nyok is­me­re­te nél­kül sem­mit­mon­dó­nak tet­sző be­szél­ge­té­se­ik­ben, a rí­tu­sa­ik­ban, és mi­ért akar­ja föl­fej­te­ni eze­ket a vi­szo­nyo­kat, mi­ért akar­ja be­tar­ta­ni a tör­vé­nye­i­ket, vagy épp lá­zad­ni el­le­nük?

      Va­la­mi szimp­la eszképizmusról van szó? A túl­sá­go­san ke­gyet­len­né, zord­dá, ki­is­mer­he­tet­len­né vált vi­lág­ból va­ló me­ne­kü­lés­ről? Ahogy Douglas Coupland hő­sei me­ne­kül­nek a si­va­tag szé­lé­re, ahogy Tolkien – meg sok más fantasy-szerző – igyek­szik egy fan­tá­zia­vi­lág­ba csá­bí­ta­ni az ol­va­só­it, ahogy Onetti meg­te­rem­tett egy kü­lön, a sa­ját ki­is­mer­he­tet­len lo­gi­ká­ja sze­rint mű­kö­dő vi­lá­got (de őt mi­ért nem ol­vas­sa szin­te sen­ki?), ahogy Lewis Carroll (őt Ma­ri­am Petroszjan gyak­ran idé­zi is) vit­te el az ol­va­sót Csodaországba… úgy Petroszjan is csak te­remt egy vi­lá­got, és egye­sek, egé­szen vé­let­le­nül, ép­pen ezt ta­lál­ják meg, ami­kor me­ne­kül­ni pró­bál­nak, mert itt, a val­lás­tól, lel­ki­ség­től, spi­ri­tu­a­liz­mus­tól, transz­cen­den­ci­á­tól (vagy akár lel­ki­is­me­ret­től, er­kölcs­től, szép­ség­től, sze­re­lem­től, ösz­tö­nök­től, önfeláldozástól… min­den­től, min­den­től, ami túl­sá­go­san em­be­ri) meg­fosz­tott vi­lág­ban nem le­het to­vább él­ni?

      Igen, azt hi­szem, ar­ról is. Igen, mind­an­­nyi­an me­ne­kül­nénk valahová… De a túl­di­men­zi­o­nált ér­tel­me­zést („episztemológiai fan­tá­zia”) kis­sé vis­­sza­nyes­ve (mint ahogy a szö­ve­get is jó lett vol­na ala­po­san vis­­sza­nyes­ni, hogy ol­vas­ha­tó le­gyen) azt hi­szem, Ma­ri­am Petroszjannak ez a ma­gá­tól szü­le­tő, or­ga­ni­ku­san te­rem­tő­dő, ki­is­mer­he­tet­len, ka­o­ti­kus, bos­­szan­tó, unal­mas és még­is va­rázs­la­tos köny­ve in­kább csak a gye­rek­kor allegóriája… És a sze­rep­lők fo­gya­té­kos­sá­ga is al­le­go­ri­kus: sze­mük, ke­zük, lá­buk, ér­tel­mük még alig mű­kö­dik, s ha böl­csek, az az os­to­bák böl­cses­sé­ge – ját­sza­nak, hol ön­fe­led­ten, hol ke­gyet­le­nül, éle­tük a las­sacs­kán meg­is­mert és meg­te­rem­tett kul­tu­rá­lis kó­dok, nor­mák, ma­gasz­tos esz­mék ku­sza elegye…

      A gyer­mek­kor­nak s per­sze egyút­tal va­la­men­­nyi­re az em­be­ri­ség gye­rek­ko­rá­nak is al­le­gó­ri­á­ja a könyv, eb­ből fa­kad a csá­bí­tá­sa, amel­­lyel kap­cso­lat­ban kis­sé fel­leng­ző­sen fe­no­me­no­ló­gi­ai elem­zést ígér­tem – mint­egy azt je­lez­ve ez­zel, hogy af­fé­le Ding an Sichnek ér­zem, szá­mom­ra leg­alább­is majd­hogy­nem meg­kö­ze­lít­he­tet­len­nek, s ezért csak a ha­tá­sá­ról mint phaenomenről be­szél­he­tek ér­tel­me­sen. S per­sze a könyv eb­ből az ér­tel­me­zés­ből is ki­sik­lik, leg­in­kább ta­lán az­zal, hogy bár a sze­rep­lők szin­te ki­vé­tel nél­kül gye­re­kek, a be­széd­stí­lu­suk­ban csak na­gyon rit­kán érez­he­tő a gye­rek­nyelv vagy a gyer­me­ki (eset­leg má­gi­kus-val­lá­sos) gon­dol­ko­dás stilizációjának kí­sér­le­te – ami­vel kap­cso­lat­ban Ma­ri­am Petroszjan ügy­nö­ke egy­szer azt mond­ta ne­kem: „Ez esz­mé­nyi crossover könyv: gye­re­kek és fel­nőt­tek ugyan­úgy él­ve­zet­tel olvashatják…”

      Hát, nem tu­dom, én in­kább va­la­mi­fé­le sti­lisz­ti­kai bi­zony­ta­lan­sá­got érez­tem benne… De ahogy a Vak vak­sá­gát le­ír­ja a szer­ző, az még­is­csak mér­he­tő ah­hoz, ahogy Nabokov áb­rá­zol­ja a Ne­ve­tés a sö­tét­ben cí­mű re­gé­nyé­ben a meg­va­kult fér­fi ret­te­gé­sét a vi­lág­tól; s ami­kor a tük­rök­ről ír (amely­ben „min­dig ros­­szab­bak va­gyunk, mint a va­ló­ság­ban”), ak­kor a nagy pszi­cho­ló­gu­sok­kal ér­zem ös­­sze­mér­he­tő­nek a szer­zőt; ami­kor a Cheshire-i Kan­dúr mo­so­lyá­hoz ha­son­lít­ja a Ház fo­lyo­só­ján egy­szer csak meg­nyí­ló er­dőt, ak­kor Lewis Carroll szel­le­me mo­soly­gott rám; s ami­kor azt ol­vas­tam, „Po­csék reg­gel volt. Szür­ke, ve­le­jé­ig nyir­kos, mint va­la­mi gom­ba sí­kos sap­ká­ja”, ak­kor még­is­csak el­fo­gott az ér­zés, hogy ha ezer évig él­nék, ak­kor sem… Ami­kor pe­dig a re­gény vég­re tisz­táz­za, hogy mi tör­tént az egyet­len va­la­men­­nyi­re egyé­ní­tett, meg­sze­ret­te­tett ne­ve­lő­vel, Rén­szar­vas­sal, aki hol élő, hol ha­lott a szö­veg­ben („Fél­re­sö­pör­ték, mint egy ho­mok­sze­met, mint egy sze­mét­fosz­lányt, amely fu­tás köz­ben a lá­buk­ra ta­padt.”) –, ak­kor hir­te­len úgy ér­zem, hogy olyan szö­ve­get ol­va­sok, amely csá­bí­tó­an tár­ja ki ma­gát min­den­ki­nek: esz­mé­nyi fik­ci­ót, mely an­­nyi­fé­le­kép­pen ér­tel­mez­he­tő, ahá­nyan csak ol­vas­suk, s ta­lán ép­pen ami­att gon­dol­ja Bikov, hogy új utat nyit­hat valamire…

      Ez a nyi­tott­ság, or­ga­ni­kus­ság, fo­lya­ma­tos te­rem­tő­dés, csil­lám­ló ho­mály te­szi va­rázs­la­tos­sá a köny­vet – és et­től lesz olyan ide­ge­sí­tő is: „Át van ugor­va” – ol­vas­suk va­la­me­lyik sze­rep­lő­ről, s az­tán ol­da­lak tu­cat­ja­in kell át­rág­nunk ma­gun­kat, hogy meg­tud­juk (úgy-ahogy), mit is je­lent ez az „át­ug­rás”: ho­va, mi­lyen vi­lág­ba, miért?…

      Nyolc­száz ol­dal­nyi szö­veg, mely itt-ott ra­gyo­gó, sok he­lyen kö­zép­sze­rű, egyes rész­le­te­i­ben pe­dig tö­ké­le­te­sen fö­lös­le­ges­nek tűnik… Ma­ri­am Petroszjan min­den in­ter­jú­já­ban azt mond­ja, hogy több köny­vet nem ír, ő nem író, ne vár­ja­nak tő­le sem­mit. En­­nyi volt.

      Azért kár.