A mi szovjetünk vége

Ljudmila Ulickaja: A mi Urunk népe

Szűcs Teri  recenzió, 2013, 56. évfolyam, 4. szám, 407. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

 

Ljudmila Ulickaja 2005-ben je­len­tet­te meg A mi Urunk né­pe cí­mű no­vel­la­gyűj­te­mé­nyét – ahogy egy in­ter­jú­ban el­mond­ta, ak­kor, az Oda­adó hí­ve­tek, Surik után, ép­pen be­le­fá­radt a nagy­re­gé­nyek­be, és a sok­szor át­írt, új­ra­írt Daniel Stein, tol­mács va­la­me­lyik köz­ben­ső ver­zi­ó­ját is fél­re­tet­te az asz­tal­fi­ók­ba. A ma­gyar­or­szá­gi meg­je­le­né­sek so­rá­ban az­tán a 2006-ra még­is be­fe­je­zett nagy­re­gény és a má­sik, ugyan­csak en­cik­lo­pé­di­kus át­te­kin­tést nyúj­tó mű, az Imá­gó meg­előz­te A mi Urunk né­pét. A Daniel Stein, tol­mács a tel­jes szov­jet-orosz zsi­dó-ke­resz­tény hit­val­lá­si pa­let­tán vé­gig­ve­ze­ti az ol­va­sót; és ugyan­így tesz az Imá­gó is, a szov­jet szamizdat sze­mé­lyes tör­té­ne­tek­re for­dí­tott re­gé­nye: az egyik Moszk­vá­tól Je­ru­zsá­le­mig, a má­sik a krí­mi ta­tá­rok­tól a New York-i orosz emig­rán­so­kig ível. Ulickaja epi­ká­já­nak idő­ho­ri­zont­ja ugyan­ak­kor nem olyan tá­gas, mint a tér­lá­tá­sa – per­sze ez utób­bit is a kény­szer tá­gí­tot­ta ak­ko­rá­ra, hogy a leg­ke­le­teb­bi SZSZK-któl a leg­nyu­ga­tabb­ra űzött emig­rán­so­kig át­fog­ja a bi­ro­da­lom és ké­sőbb a bi­ro­dal­mi ro­mok la­kó­i­nak éle­tét. A kul­tu­rá­lis idő vi­szont ott re­ked meg Ulickajánál, ahol a nagy szov­jet bi­ro­da­lom meg­re­kesz­tet­te. Hogy mi volt „a for­ra­da­lom előtt”, az csak azért ér­de­kes, mert ez mál­lik szét, ez ol­dó­dik fel, ez zül­lik le a hét év­ti­ze­des, ki­e­rő­sza­kolt fe­lej­tés­ben. Le­het akár az egyé­ni iden­ti­tás vagy csa­lá­dok, nép­cso­port­ok sor­sa, le­het az orosz ér­tel­mi­sé­gi lét­mód – a szov­jet ni­hil­ben til­tott tör­té­nel­mi em­lék lesz, vagy el­foj­tan­dó vágy a sa­ját kul­tu­rá­lis tér­re, vagy csak pár rekvizítum, lom. És a bi­ro­da­lom szét­hul­lá­sa után is ben­ne ma­ra­dunk eb­ben a kul­tu­rá­lis-tár­sa­dal­mi idő­ben – ne­vez­zük ek­kor már poszt­szov­jet­nek. A ha­za­té­rő emig­rán­sok, a társ­bér­let­ből ki­bő­vü­lő la­kó­te­rek­be át­köl­tö­ző csa­lá­dok egy­azon tra­u­mák túl­élői, aki­ket a foly­tat­ha­tat­lan­ság der­meszt be­le a poszt­szov­jet idő­be. „A for­ra­da­lom előt­ti­hez” nem le­het vis­­sza­ta­lál­ni, az el­múlt het­ven év tör­té­ne­te­it pe­dig csak az oly­kor de­rűs, oly­kor tra­gi­kus ká­osz da­rab­ká­i­ként le­het kon­zer­vál­ni. És ezt te­szi Ulickaja. Írá­sa­i­nak alap­te­re a társ­bér­let, amit az iro­ni­kus be­cé­zés­re kényszerített orosz nyelv kommunálkának ne­ve­zett. Itt min­den­ki ta­lál­ko­zott – fő­leg a kö­zös kony­há­ban, vé­cé­ben, für­dő­szo­bá­ban –, aki­ket a bi­ro­da­lom ös­­sze­zárt az egy­re szű­kü­lő he­lyi­sé­gek­ben. A szov­jet hét­köz­nap­ok bi­zo­nyos ér­te­lem­ben a té­rért va­ló küz­de­lem­ről, a tér ki­bír­ha­tó­vá ala­kí­tá­sá­ról és az ös­­sze­bú­jás­ról szól­tak. A le­vá­lasz­tott fél­szo­bák­ban ös­­sze­zsú­folt la­kók­nak sem po­li­ti­kai, sem tör­té­nel­mi, sem fi­zi­kai ér­te­lem­ben nem ju­tott ele­gen­dő hely ah­hoz, hogy iden­ti­tá­su­kat lét­re­hoz­zák és meg­él­jék. De hát ez nyil­ván­va­ló, tud­juk, ma­gunk is érez­tük, érez­zük. A kér­dés az, hogy mi ada­tott he­lyet­te, és Ulickaja vá­la­sza er­re a kér­dés­re: a tör­té­net.

      Ulickaja úgy me­sél, mint a kommunálkák kony­há­i­ban egy­más­ba bot­ló la­kó­tár­sak. Azt mond­ja el, amit ők el­mond­hat­nak egy­más­nak – és pon­to­san úgy is mond­ja el. Az „ér­tel­mi­ség” ide hoz­za ma­gá­val a nagy stí­lust, a ci­zel­lált, ugyan­ak­kor még­is las­sú sod­rá­sú epi­kus orosz nyel­vet, amit sa­ját­sá­gos szov­jet iró­nia ár­nyal. Ezt ki­tű­nő­en ad­ják vis­­sza az orosz nagy for­má­kon is­ko­lá­zott for­dí­tó­ink. Goretity Jó­zsef, aki a leg­több Ulickaja-művet ül­tet­te át ma­gyar­ra, ele­gán­san és ér­zé­ke­nyen rep­ro­du­kál­ja ezt a nyelv­hasz­ná­la­tot, a hos­­szú­mon­da­to­kat, az Ulickaja-féle be­kez­dést mint for­mai egy­sé­get. De van úgy, hogy a társ­bér­le­ti kony­há­ban fel­pö­rög, fel­he­vül a be­szél­ge­tés, har­sá­nyab­bá vál­nak a han­gok, el­ap­ró­zód­nak, szag­ga­tot­tá vál­nak a mon­da­tok – ez már tá­vol­ról sem a nagy­epi­kus orosz, ha­nem, ha tet­szik, a „kis­em­ber”, az egy­re ki­sebb em­ber nyelv­hasz­ná­la­ta. Ezt az ös­­sze­tört, ös­­sze­mor­zsolt, be­cé­ző, af­fek­tív be­széd­mó­dot na­gyon ne­héz vis­­sza­ad­ni. Goretitynek nem min­dig si­ke­rül ez A mi Urunk né­pé­ben.

      Ulickaja ar­chi­vál; gyűj­ti a női tör­té­ne­te­ket, a sze­rel­me­ket, az in­tim kap­cso­la­to­kat; és ös­­sze­gyűj­ti azt, ami társ­bér­le­tek vi­lá­gá­ban, a ki­e­rő­sza­kolt fe­lej­tés ide­jén még­is az el­len­ál­lás le­he­tő­sé­ge­it je­len­tet­te: az el­len­zé­ki po­li­ti­zá­lás, az underground val­lá­sos­ság és a til­tott kul­tú­ra fenn­tar­tá­sá­nak, ter­jesz­té­sé­nek tör­té­ne­te­it. És mindezekkel együtt az emigrálás, az alkoholizmus és a pusztulás elbeszéléseit. A poszt­szov­jet idő­szak azu­tán eze­ken a ro­mo­kon zaj­lik to­vább, és újabb ar­chi­vá­lan­dó tör­té­ne­te­ket hoz lét­re. Egy lé­pés­sel sem ke­rü­lünk tá­vo­labb, és nem ke­rü­lünk át va­la­mi más­ba Ulickajánál a pe­reszt­roj­ka után. Ami ter­mé­sze­te­sen ta­nul­sá­gos, hi­szen a tör­té­nel­mi narratíva meg­vál­to­zá­sa, a po­li­ti­kai ke­ret át­for­má­ló­dá­sa nem fel­tét­le­nül je­len­ti azt, hogy mi ma­gunk is átalakulnánk, és hogy ami iden­ti­tás­hi­ány­ként, az ön­ér­tés zár­la­ta­ként, kony­hai el­be­szé­lés­ként tett szov­je­tek­ké ben­nün­ket, az most hir­te­len el­il­lan­na. Sőt.

      A mi Urunk né­pe hoz egy ki­csit a szov­jet tör­té­ne­tek­ből, és egy ki­csit a poszt­szov­je­tek­ből: mint­ha le­hul­lott re­gény­da­rab­ká­kat, nye­se­dé­ke­ket, kö­tet­ből ki­ma­radt, ed­dig asz­tal­fi­ók al­ján ma­radt no­vel­lá­kat ol­vas­nánk. Van ben­ne provence-i kony­ha, szov­jet ba­rakk­la­kás, moszk­vai társ­bér­let, poszt­szov­jet kony­ha, vo­nat­ku­pé, be­ha­va­zott fa­lu. De míg a te­rek vál­to­za­to­sak, és a szö­ve­gek­hez csa­tol­ha­tó év­szám­ok is, ad­dig a szem­lé­let, az, amit ed­dig az írá­sok kul­tu­rá­lis ide­jé­nek ne­vez­tem, ma­ka­csul le­cö­ve­kel, és meg­hök­ken­tő­en zárt vi­szo­nyu­lás­mód­dá vá­lik. A ma­gyar kö­zön­ség – mi­vel a két, eled­dig utol­só nagy­re­gényt előbb ve­het­te a ke­zé­be, mint ezt a kö­te­tet, szin­te úgy érez­he­ti, mint­ha egy al­ko­tói ív le­zá­rul­tát, az élet­mű ki­me­rü­lé­sét je­lez­né a könyv. (Egyéb­ként a 2006-os re­gé­nyes te­o­ló­gi­ai kör­kép és a 2010-es re­gény­bé­li gran­di­ó­zus szamizdat-szemle után Ulickaja 2012-ben már ön­élet­raj­zi es­­szé­ket és vis­­sza­em­lé­ke­zé­se­ket ös­­sze­gyűj­tő kö­te­tet pub­li­kált.)

      Mol­nár Zsó­fi az Ese­tem Ulickajával cí­mű kri­ti­ká­já­ban (Re­vi­zor online) már fel­hív­ta a fi­gyel­met a for­dí­tás és a szer­kesz­tés he­lyen­kén­ti igény­te­len­sé­gé­re A mi Urunk né­pé­ben. Ám en­nél a kö­tet­nél ma­gá­nak az írói szán­dék­nak az igé­nyes­sé­ge is meg­csap­pan. A kö­tet elő­sza­va, fel­üté­se igyek­szik meg­ha­tá­roz­ni a patchwork-szerűen sok­szí­nű szö­veg­vi­lág ke­re­tét: míg a szer­zői én ka­le­i­dosz­kóp­sze­rű­en szét­esik szám­ta­lan meg­fi­gyelt és új­ra­mon­dott tör­té­net­re, ad­dig az uni­ver­zum­ra még­is­csak rá­ve­tül egy jó­sá­gos te­rem­tői te­kin­tet, amely ös­­sze­fog­ja a nagy egé­szet. Ez te­o­ló­gi­a­ként is igény­te­len. Még­is ez a kö­tet tét­je: hogy min­den el­le­né­re, a szét­esett­ség, az át­ha­tó pes­­szi­miz­mus kö­ze­pet­te, hagy-e ma­ga után va­la­mi­fé­le nyo­mot a jó, a szeretetteli, az em­be­ri vi­szo­nyo­kat meg­ha­la­dó. „„Íî ĺńëč íĺ ÷óäî, ňî âĺäü ÷ňî-ňî ďđîčçîřëî â ňó îńĺííţţ íî÷ü”, mond­ja az el­ső no­vel­lá­ban a nar­rá­tor, Zsenya (aki, ahogy a kö­tet­be­ve­ze­tő írás­ból meg­tud­juk, a szer­zői én al­te­re­gó­ja­ként kí­sér vé­gig ben­nün­ket a köny­vön). Goretity for­dí­tá­sá­ban: „De ha nem is cso­da, va­la­mi azért még­is­csak tör­tént azon az őszi éj­sza­kán.” És a szö­veg nyo­ma­té­ko­sít, szin­te két­ség­beeset­ten is­mé­tel: „×ňî-ňî ćĺ ďđîčçîřëî?” Goretitynek csak két kis kö­tő­szó kerüli el a fi­gyel­mé­t. A kér­dés nem az, hogy „de hát mi” tör­tént, ha­nem az, hogy ugye itt meg­tör­tént va­la­mi – ugye va­la­mi azért tör­tént?

      Az orosz poszt­mo­dern hoz­zánk el­ju­tott al­ko­tói sze­rint a szov­jet idő­szak­ban sem­mi jó nem tör­tént, csak a fer­ge­te­ges és fer­tel­mes ká­osz mű­kö­dött, és mű­köd­tet­te nyel­vét, gyár­tot­ta szö­ve­ge­it. Tatyjana Tolsztaja, Szorokin, Prigov, Pelevin és má­sok mű­ve­i­ben ez a szö­veg­gyár dolgozik to­vább. Ná­luk nincs poszt­szov­jet nosz­tal­gia, csak poszt-in­fer­ná­lis ál­la­pot. Venyegyikt Jerofejev is teologizált: ő az orosz val­lá­sos gon­dol­ko­dás századeleji nagy kor­sza­ká­nak mon­da­ta­it hasz­nál­ta fel sír­va vi­ga­dó el­len-te­o­ló­gi­á­já­hoz. Ulickaja en­nél – a szó min­den ér­tel­mé­ben – klas­­szi­ku­sabb szer­ző­ként ke­re­si azt, ami ta­lán még­is sze­ret­he­tő és foly­tat­ha­tó, és jobb mű­ve­i­ben egy­ben ki is fi­gu­ráz­za, iró­ni­á­val tár­ja fel ezt a ki­elé­gít­he­tet­len vá­gyat. Az orosz nagy­re­gén­­nyel és Cse­hov­val fo­lya­ma­tos­sá­got te­rem­te­ni a tá­ton­gó kul­tu­rá­lis sza­ka­dás után nyil­ván­va­ló­an il­lú­zió. Ulickaja szá­munk­ra ked­ves és fon­tos mű­ve­i­nek ado­má­nya az, hogy meg­te­rem­ti ezt az il­lú­zi­ót, és fi­no­man vissza is von­ja. A mi Urunk né­pe-kö­tet után vi­szont leg­in­kább a ku­darc ér­zé­se ma­radhat bennünk, bár ez a ku­darc ma­ga is je­len­té­ses, és vol­ta­kép­pen szük­sé­ges.

      Ed­dig a poszt­szov­jet kul­tu­rá­lis idő­höz va­ló vi­szony esz­té­ti­kai kér­dés­ként, írói prog­ram­ként me­rült fel, de A mi Urunk né­pe kap­csán men­ta­li­tás­ként, a po­li­ti­kai dis­kur­zus és a tár­sa­dal­mi szem­lé­let zár­la­ta­ként, prob­lé­má­ja­ként is be­szél­nünk kell ró­la. Ki­mond­va és ki­mon­dat­la­nul is okot ad rá Ulickaja. Ki­mond­va ak­kor, ami­kor kü­lön cik­lus­ba he­lye­zi azo­kat a no­vel­lá­kat, amik a vér­ség­gel, le­szár­ma­zás­sal fog­lal­koz­nak. A be­szű­kült szov­jet tér­ben, amely­ben az egyé­ni iden­ti­tás és a kol­lek­tív em­lé­ke­zet nem ren­de­ződ­he­tett sza­bad min­tá­za­tok­ba, ért­he­tő mó­don kü­lö­nö­sen fon­tos­sá vál­tak azok a gyak­ran til­tott, ta­bu­sí­tott, vé­gig nem mond­ha­tó tör­té­ne­tek, me­lyek ar­ról szól­tak, hogy ki hon­nan jött. A szár­ma­zás pre­desz­ti­nált. Alap­ve­tő­en azt ír­ta elő, hogy mi­lyen kol­lek­tív szen­ve­dés­tör­té­net­ben kell az egyén­nek részt ven­nie – vagy hogy mi­fé­le pri­vi­lé­gi­u­mok­ra szá­mít­hat. A szár­ma­zást a sok­nem­ze­ti­sé­gű Szov­jet­unió me­re­ven szá­mon tar­tot­ta; de egy­ben meg is til­tot­ta, hogy a nem­ze­ti­ség­hez, cso­port­hoz, kö­zös­ség­hez va­ló tar­to­zás tar­tal­mat és ér­tel­met nyer­jen. Így vált üres és még­is me­rev ka­te­gó­ri­á­vá a le­szár­ma­zás. Az el­tit­kolt gye­re­kek­ről, szét­hul­ló és bo­nyo­dal­ma­san át­szer­ve­ző­dő csa­lá­dok­ról szó­ló írá­sok fi­no­man el­ját­sza­nak ez­zel a kér­dés­sel. De ahol nem­ze­ti­sé­gek­ről van szó A mi Urunk né­pé­ben, ott Ulickaja már csak gyűjt, ar­chi­vál, kon­zer­vál. Egyé­ni­sé­gek ilyen­kor nem je­len­nek meg ná­la, csak ti­pi­kus, sőt, ti­pi­zá­ló tör­té­ne­tek. Hogy mi tör­tént a negy­ve­nes évek­ben a har­ko­vi zsi­dó Fridával és az ingermanlandi finn Aliszával, azon nem na­gyon le­pő­dünk meg – se zsi­dó, se ingermanlandi ki­sebb­ség­nek nem volt jó len­ni ak­ko­ri­ban, a vesz­te­sé­gek so­ra, a pusz­tu­lás el­ke­rül­he­tet­len volt. El is ér­ke­zik a szö­veg vé­gé­re. Ugyan­ez a szem­lé­let a poszt­szov­jet kö­zeg­ben már fur­csán hat, hi­szen le­het­ne más ér­tel­me­zé­se­ket, más meg­kö­ze­lí­té­se­ket is vá­lasz­ta­ni. Az utol­só no­vel­lá­ban pél­dá­ul, amit már csak egy meditatív, a sze­mé­lyes hit tö­re­dé­kes ref­le­xi­ó­it ös­­sze­gyűj­tő, le­zá­ró írás kö­vet, a nar­rá­tor és csa­lád­ja egy hol­lan­di­ai né­met­tel, egy orosz­or­szá­gi mennonitával ta­lál­ko­zik. A fér­fit előbb csecsennek né­zik, és így is hív­ják ma­guk közt: „a cse­csen”. Je­len­té­ses gesz­tus ez. Már­is el­kez­de­nek hoz­zá tör­té­ne­tet és elő­í­té­le­te­ket tár­sí­ta­ni, az­tán, ami­kor ki­de­rül, hogy egy más­faj­ta ki­sebb­ség kép­vi­se­lő­je, a sze­mé­lyes meg­is­me­rést a nép­cso­port sor­sá­nak el­be­szé­lé­se vált­ja fel. Ha tu­dom, hon­nan szár­ma­zol, ak­kor tu­dom, ki vagy: ez mű­kö­dött a szov­jet idők­ben, de ma, ami­kor sza­ba­don ér­tel­mez­het­jük és ala­kít­hat­juk iden­ti­tá­sa­in­kat, ez már elő­í­té­let­té me­re­vül. Ulickajánál nem ér­ke­zik el a plu­rá­lis meg­kö­ze­lí­tés le­he­tő­sé­ge, ilyen ér­te­lem­ben poszt­szov­jet ma­rad, mint ma­ga az egész poszt­szov­jet tér­ség: elő­í­té­le­te­sen mé­re­get, ka­te­go­ri­zál, fa­ji, szár­ma­zá­si ala­pon ska­tu­lyáz. A bőr­szín mé­rics­ké­lé­se, a fe­hér meg­fe­le­lő­nek tar­tott ár­nya­la­tá­tól va­ló el­té­rés a mai Orosz­or­szág­ban az úgynevezett ka­u­ká­zu­si szár­ma­zás be­azo­no­sí­tá­sá­hoz kö­tő­dik. Ez a faj­ta multikulturalizmus az, amit az oro­szok el­ső­sor­ban el­fo­gad­ha­tat­lan­nak és fé­lel­me­tes­nek tar­ta­nak. A Ka­u­ká­zus tér­sé­gé­ből árad be a ter­ro­riz­mus; de on­nan jön­nek a sef­te­lők is gya­nús csem­pész­áru­ik­kal, mond­ja a kö­tet Moszkva-Podrezkovo, 1992 cí­mű írá­sa. Ulickaja itt afö­lött bo­rong, hogy az új-orosz avagy poszt­szov­jet vi­lág men­­nyi­re ka­o­ti­kus, le­pusz­tult, mocs­kos és fé­lel­me­tes. És túl­zot­tan, el­vi­sel­he­tet­le­nül sok­fé­le. Az orosz vi­szony­lat­ban rö­vid vo­na­to­zást le­író szö­veg vé­gén a nagy vo­na­to­zót, Venyicskát – Venyegyikt Jerofejevet – idé­zi meg Ulickaja, de ná­la nyo­ma sincs an­nak a min­dent és min­den­kit ma­gá­ba fo­ga­dó ir­gal­mas­ság­nak, ami a Moszkva–Petuski hang­üté­sét, nyelv­hasz­ná­la­tát meg­ha­tá­roz­za. Ulickaja fin­to­rog a mai orosz re­a­li­tás lát­tán, szá­má­ra a tör­té­ne­tei je­len­tik az ott­ho­nos­sá­got. Ha­son­ló­kép­pen fin­to­rog, mi­kor bár­mi­fé­le más­ság­gal, pél­dá­ul a homoszexualitással ta­lál­ko­zik. Nar­rá­to­r-alteregója szá­mos le­saj­ná­ló meg­jegy­zés után nyíl­tan ki­je­len­ti: va­ló­já­ban homofób. A né­met­or­szá­gi úti be­szá­mo­ló egy je­le­ne­té­ben ös­­sze­néz társ­nő­jé­vel egy szál­lo­dá­ban: „mi­fé­le gay klub ez?” Majd mi­kor lesz­bi­kus­nak vé­lik őket, így kom­men­tál­ja: „hi­ba, per­sze, de nem sér­tő”. Fur­csa, hogy a poszt­szov­jet ma­ra­di­ság így je­le­nik meg, en­­nyi­re ref­lek­tá­lat­la­nul, mint­egy ár­tat­la­nul. Az­tán a hol­lan­di­ai út­ján a nar­rá­tor a gesz­tu­sai és a ru­há­za­ta alap­ján be­azo­no­sít egy me­le­get – Goretity ta­lá­lé­ko­nyan „pe­de­rasz­tá­nak” for­dít­ja az itt hasz­nált szót. Jól te­szi, mert egy kvá­zi-hi­va­ta­los, a ká­dár-ko­ri meg­bé­lyeg­zé­sek hang­ját föl­idé­ző fo­gal­mat vá­laszt, Ulickaja nem ezt hasz­nál­ja, de a men­ta­li­tá­sa pon­to­san ez. Az­tán a nar­rá­tor el­mond­ja: „Min­dig ret­teg­tem a szo­dó­mi­á­tól.”

      A par excellene rög­zí­tett szár­ma­zá­si ka­te­gó­ria Ulickaja tör­té­ne­te­i­ben mind­azo­nál­tal a zsi­dó. Leg­fon­to­sabb írá­sai a szov­jet és poszt­szov­jet zsi­dó lét hatalmas al­ma­nach­jai. A Szov­jet­uni­ó­ban a zsi­dó­ság na­gyon sok­fé­le tár­sa­dal­mi po­zí­ci­ót je­len­tett, de ezek csak ta­ka­rás­ban lé­tez­tek, ab­ban a mi­ni­má­lis sa­ját moz­gás­tér­ben, amit az ál­la­mi an­ti­sze­mi­tiz­mus­sal szem­ben ki­szo­rít­hat­tak ma­guk­nak. A zsi­dó­ság ha­gyo­má­nyos in­téz­mé­nyei a het­ven év so­rán fel­szá­mo­lód­tak. A kö­zös pon­tot az je­len­tet­te, ami az anya­köny­vi ki­vo­nat­ban és a sze­mé­lyi ira­tok­ban állt – nem­ze­ti­sé­ge: zsi­dó. A kul­tu­rá­lis, val­lá­si, tra­di­ci­o­ná­lis tar­ta­lom le­épült, és a he­lyé­be ez a kí­vül­ről kényszerített, egy­sé­ge­sí­tő, hi­va­ta­los ka­te­gó­ria lé­pett. Ezt töl­töt­te meg Ulickaja az ös­­sze­gyűj­tött tör­té­ne­tek­kel. Ar­ról vi­szont már nem be­szél, hogy en­nek a ka­te­gó­ri­á­nak a te­ré­ből ki le­het lép­ni. Hogy le­het va­la­mi egé­szen újat ki­ta­lál­ni, meg­ala­pí­ta­ni va­la­mi mást. Ilyen ra­di­ká­lis, és bi­zo­nyos ér­te­lem­ben fé­lel­me­tes sza­bad­ság nincs Ulickajánál – így ma­rad ő a poszt­szov­jet idő kró­ni­ká­sa, aki nosz­tal­gi­á­in­kat, kö­tő­dé­se­in­ket, és a nagy for­ma után vá­gyó­dó tör­té­ne­te­ink el­ap­ró­zott­sá­gát tük­rö­zi vis­­sza. De ha ma­gunk mö­gött hagy­nánk a mi poszt­szov­je­tün­ket, és to­vább­lép­nénk az új-ma­gyar, új-orosz időnk­be, oda már nem tud ve­lünk jön­ni.

      A mi Urunk nép­ének fi­no­man önreflexív gesz­tu­sa, hogy több­ször is be­szél a múlt tár­gya­i­nak ér­tel­met­len­né, „eset­le­ges sze­mét­ha­lom­má”, „hal­ha­tat­lan ka­cat­tá” vá­lá­sá­ról. Ez egy­ben Ulickaja 2012-es, ön­élet­raj­zi írá­so­kat ös­­sze­gyűj­tő kö­te­té­nek cí­me is: Meg­szen­telt sze­mét. Ta­lán nem baj, ha a szov­jet idő már csak en­­nyit je­lent.