A he­te­dik bo­rí­ték Ber­tók Lász­ló leg­újabb ver­ses­kö­te­te – s egy­ben a leg­el­ső. Azt a vers­anya­got tar­tal­maz­za, amely 1959 és 1965 kö­zött ke­let­ke­zett, s jól lát­ha­tó, hogy már a hat­va­nas évek el­ső fe­lé­ben cik­lus­ba ren­de­zet­ten ké­szen állt az önál­ló kö­tet­ben tör­té­nő pub­li­ká­lás­ra. Er­re a be­mu­tat­ko­zás­ra azon­ban a köl­tő­nek 1972-ig, a Fák fel­vo­nu­lá­sa meg­je­le­né­sé­ig vár­nia kel­lett. A Mag­ve­tő Ki­adó­nál pub­li­kált kö­tet azon­ban már egy túl­nyo­mó­részt más, ké­sőb­bi szö­veg­kor­puszt tar­tal­maz. Ezek a 2012-ben, utó­lag kö­zölt ver­sek sem a „zsen­gék” tí­pu­sá­ba tar­toz­nak, már nem af­fé­le szárny­pró­bál­ga­tás­ok, ame­lye­ket vagy nem szok­tak kö­zöl­ni, vagy csak sze­ré­nyen, meg­kü­lön­böz­te­tő gesz­tus­sal az ös­­sze­gyűj­tött ver­sek füg­ge­lé­ke­ként. Igaz, A he­te­dik bo­rí­ték ver­sei még nem az érett Ber­tók-lí­ra hang­ján szól­nak, de már önál­ló kö­tet­re mél­tó szö­ve­gek. A job­bak kö­zül va­ló ti­pi­kus el­ső kö­tet. Ami ed­dig hi­ány­zott.

      E re­konst­ru­ált el­ső kö­tet meg­ér­té­sé­hez a ben­ne ol­vas­ha­tó köl­te­mé­nye­ket el kell he­lyez­nünk az élet­mű ér­le­lő­dő sza­ka­szá­ban. A ko­rai ver­sek ge­ne­zi­sét rö­vi­den így fog­lal­hat­juk ös­­sze. A kéz­ira­tos cik­lu­sok kö­zül az 1957-ben ös­­sze­ál­lí­tott Mér­leg 24 (a ki­sebb, bel­ső cik­lu­so­kat fel­bont­va 29) ver­set tar­tal­maz. E kéz­ira­tos fü­ze­tet 1959-ben kö­vet­te a szin­tén kéz­ira­tos Tíz vers. Ez a Mér­leg­hez ké­pest tel­je­sen friss anyag. Ben­ne van már a ko­rai Ber­tók-lí­ra egyik fon­tos ver­se, a Nagy­anyám. Eb­ből az anyag­ból A he­te­dik bo­rí­ték­ban ol­vas­ha­tó még a Krumpliszedéskor, a Sze­re­lem te­me­té­sén és a Bö­kö­dő. A két ko­rai cik­lus leg­jobb ver­sei be­ke­rül­tek az 1960-ban ös­­sze­ál­lí­tott Dülőúti ég és az 1962-ben cso­kor­ba fű­zött Kék ég bok­ra alatt cí­mű kéz­ira­tos vers­gyűj­te­mény­be. Előb­bi 31 ver­set tar­tal­maz, eb­ből 4 már a Mér­leg­ben is sze­re­pelt, 5 pe­dig a Tíz vers­ből ke­rült ide, köz­tük a fo­lya­ma­to­san meg­őr­zött Nagy­anyám és Krumpliszedéskor. A Kék ég bok­ra alatt törzs­anya­ga, 22 köl­te­mény már a Dülőúti ég­ben is meg­ta­lál­ha­tó, ezt 14 vers egé­szí­tet­te ki, ez utób­bi­ak ja­va­részt újak, de akad kö­zöt­tük egy-két ré­geb­bi is. A Kék ég bok­ra alatt 36 ver­sé­ből 16 fog be­ke­rül­ni a Pé­csett, 1964-ben meg­je­lent, még nem önál­ló, Galambosi Lász­ló­val és Makay Idá­val kö­zös kö­tet­be, a Len­gő fény­hi­dak­ba. E más­fél tu­cat­nyi anyag­ból a két leg­ko­ráb­bi, te­hát a Nagy­anyám és a Krumpliszedéskor, 1958-ból va­ló. 1959-ben ke­let­ke­zett a Vil­la­ná­sok és a Fel­hő ját­szik, öt vers (Egy év, Akit meg­igéz, Sár­ga őszi vers, Szü­re­te­lő me­nyecs­kék, Jég­vi­rág) 1960-ból va­ló, 1961-ben ke­let­ke­zett az Ab­la­kok, a Ga­la­go­nya, a Ha nem ro­han­nál és az Éj­je­li fák, vé­gül a Nyá­ri nap­pa­lok, a Hu­szon­öt né­ni és a Kön­­nyű szél jött az 1962-es év­hez köt­he­tő. A meg­őr­zés szer­zői gesz­tu­sá­nak te­kint­he­tő, hogy a Len­gő fény­hi­dak Ber­tók-cik­lu­sá­nak cí­me azo­nos az 1962-es kéz­ira­tos vers­fü­zé­ré­vel. A szám­adat­ok szi­go­rú sze­lek­ci­ó­ról ta­nús­kod­nak. A kéz­ira­tos anyag to­váb­bi szű­kí­té­sét jel­zi a köl­tő el­ső önál­ló kö­te­te, az 1972-ben meg­je­lent Fák fel­vo­nu­lá­sa. Az 1962-es cik­lus­ból ide már csak 6 vers ke­rült, ez te­hát a ko­rai lí­ra ha­gyo­má­nyo­zó­dá­sá­nak törzs­anya­ga: Ab­la­kok, Nagy­anyám, Ga­la­go­nya, Éj­je­li fák, Egy év, Sár­ga őszi vers. Eb­ből is csak 2 szö­veg, a Nagy­anyám és a Sár­ga őszi vers ol­vas­ha­tó a vá­lo­ga­tott és új ver­se­ket ma­gá­ban fog­la­ló Hó­ból a láb­nyom cí­mű, 1985-ben pub­li­kált kö­tet­ben. Ez az ös­­sze­ál­lí­tás a Fák fel­vo­nu­lá­sa anya­gát ros­tál­ta meg leg­in­kább.

      In­nen néz­ve A he­te­dik bo­rí­ték a szö­veg­ha­gyo­mány új­bó­li ki­szé­le­sí­té­sé­ről, vis­­sza­tá­gí­tá­sá­ról ta­nús­ko­dik. A rész­ben (mint lát­tuk, az évek so­rán egy­re na­gyobb rész­ben) kö­tet­ben nem pub­li­kált anyag mos­ta­ni beeme­lé­se az élet­mű rend­jé­be az ér­té­ke­lés szem­pont­já­ból ket­tős kö­vet­kez­mén­­nyel jár­hat. A szö­veg­ha­gyo­mány ge­ne­zi­sé­nek lát­ha­tó­vá té­te­le két­ség­te­le­nül sze­man­ti­kai gaz­da­go­dás is, és nem csu­pán a ko­rai, ha­nem az érett Ber­tók-lí­ra dif­fe­ren­ci­ál­tabb, ár­nyal­tabb meg­ér­té­sé­hez is bi­zo­nyá­ra hoz­zá­já­rul. Más­fe­lől két­ség­te­len koc­ká­zat­tal jár. A po­é­ti­kai ní­vó és a szö­veg­for­má­lás el­té­rő jel­le­ge az élet­mű im­már ki­tá­gí­tott szö­veg­te­ré­ben in­terp­re­tá­ci­ós bi­zony­ta­lan­ság­hoz, a hang­súly­ok eset­le­ges el­to­ló­dá­sá­hoz ve­zet­het. En­nek ve­szé­lyét nö­ve­li, hogy ezek a most pub­li­kált ko­rai ver­sek nem­csak meg­ütik a kö­zöl­he­tő­ség (ak­ko­ri és mos­ta­ni) mér­cé­jét, ha­nem, kü­lö­nö­sen a hat­va­nas évek lí­rai köz­be­széd­ének kon­tex­tu­sá­ban ki­fe­je­zet­ten meg­mun­kált­aknak, csi­szolt­aknak, egy­szó­val szépek­nek, az át­la­got meg­ha­la­dó­an ér­té­kesek­nek te­kint­he­tők. Csak ép­pen má­sok, mint az érett Ber­tók-ver­sek. Ezek a több­nyi­re fa­lu­si, kis­vá­ro­si mi­li­őt fel­idé­ző, egy ré­szük­ben a né­pi­es köl­tői ha­gyo­mány­ból táp­lál­ko­zó köl­te­mé­nyek nem il­leszt­he­tők egy­kön­­nyen a köl­tő ké­sőb­bi ver­se­i­nek ur­bá­nus szem­lé­le­té­hez, in­tel­lek­tu­á­lis prob­le­ma­ti­ká­já­hoz, nyelv­kri­ti­kai at­ti­tűd­jé­ből kö­vet­ke­ző be­széd­for­má­i­hoz. A köl­tői pá­lya egé­szé­nek tá­gas ho­ri­zont­já­ban ezek a ver­sek a dön­tő for­du­lat előt­ti­ek, a szö­veg­vi­lág rend­jét ra­di­ká­li­san át­szer­ve­ző me­ta­mor­fó­zis ka­pu­ján nem lép­nek át. Sze­rin­tünk a jel­zett kü­szöb­ese­ményt a Savászana cí­mű vers je­len­ti 1969-ben. A vers­szö­veg itt for­dul át a tár­gyi­as gram­ma­ti­ka be­széd­alak­za­tá­ba, a múlt­hoz va­ló kö­tő­dés eb­ben író­dik át szem­lé­le­ti for­du­la­tot ki­vál­tó lel­ki ese­mény­­nyé, a lí­rai alany eb­ben a vers­ben sza­ba­dul meg a szó­lam rend­jét meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pé­től, s ez a szö­veg több­szó­la­mú­vá vá­lá­sát ered­mé­nye­zi.

      Kér­dés, hogy me­lyik a je­len­tés­kép­ző­dés erő­tel­je­sebb gesz­tu­sa? A ko­ra­i­ság, a má­ig meg­őr­ző­dő friss hang, a mí­ves­ség és eb­ből fa­ka­dó­an a kön­­nyen ért­he­tő­ség – a ké­sőb­bi­ek szem­pont­já­ból – za­va­ró bű­vö­le­te? Mert ezek a ver­sek a szó­nak ha­gyo­má­nyos ér­tel­mé­ben, ezt még egy­szer hang­sú­lyoz­zuk, szé­pek, na­gyon is azok, ami eset­leg hi­ány­ként, vesz­te­ség­ként köny­vel­he­tő el a ké­sőb­bi­ek­re néz­ve, kü­lö­nö­sen ab­ban az eset­ben, ha meg­gon­dol­juk, hogy mai lí­ránk egyik ágá­ban új­ra fon­tos­sá vál­ni lát­szik a for­ma­mű­vé­sze­ti tel­je­sít­mény. Vagy még­is in­kább majd a ge­ne­zis kro­no­ló­gi­ai rend­jé­nek, az ala­ku­ló szö­veg esz­té­ti­ká­já­nak ta­nul­sá­gai lesznek meg­ha­tá­ro­zó­vá, a for­ma­te­rem­tés dif­fe­ren­ci­ált, egy­szer­re több irány­ba mu­ta­tó kép­ződ­mény­ként va­ló tu­da­to­su­lá­sa alakul ter­mé­keny meg­ér­té­si te­rep­pé? S en­nek ré­vén az érett ver­sek­nek a ko­ráb­bi ér­té­kek­ről va­ló le­mon­dás­sal is já­ró sa­já­tos po­é­ti­ká­ja ép­pen így vá­lik még in­kább lát­ha­tó­vá? Mi­e­lőtt a rész­le­tek vizs­gá­la­tá­ba fog­nánk, elő­re bo­csát­juk: úgy vél­jük, A he­te­dik bo­rí­ték po­zi­tív ho­za­ma a meg­ha­tá­ro­zó. Azért is, mert amint lát­ni fog­juk, a ben­ne fog­lalt ver­sek egy ré­szé­ben a ké­sőb­bi­ek­re néz­ve ter­mé­keny szö­veg­fej­le­mé­nyek­re fi­gyel­he­tünk fel. Ez­ál­tal a ki­ala­kult Ber­tók-ol­va­sás alap­ve­tő­en meg­erő­sít­he­ti in­terp­re­tá­ci­ós po­zí­ci­ó­it a ko­rai ver­sek tük­ré­ben, s emel­lett új szem­pont­ok­ra is szert te­het.

      Eh­hez a le­het­sé­ges gaz­da­go­dás­hoz azon­ban A he­te­dik bo­rí­ték ke­let­ke­zés­tör­té­ne­ti ta­nul­sá­ga­it is szám­ba kell ven­nünk. A kö­tet ge­rin­cét a Ta­vasz, nyár, ősz, tél cí­mű cik­lus al­kot­ja, amely­nek cí­me a ter­mé­szet-kö­ze­li­ség­nek, az év­szak­ok for­gá­sá­nak időt­len él­mé­nyét su­gall­ja. A cik­lus 43 ver­set fog­lal ma­gá­ban, né­hány ki­vé­te­lé­vel az 1959-től 1965-ig ter­je­dő idő­szak­ból, a kéz­ira­tos gyűj­te­mé­nyek sze­rint a Tíz vers­től a Kék ég bok­ra alattig, és az azt kö­ve­tő éve­kig. A cik­lus év­ha­tá­ra­it két ese­mény je­lö­li ki: egy lé­nye­ges köl­tői ala­ku­lás­tör­té­ne­ti for­du­lat­ra egy élet­raj­zi sza­kasz kez­dő és zá­ró éve kö­zött ke­rül sor. A ver­sek cik­li­zá­lá­sát te­kint­ve eb­ben a bio­grá­fi­ai fá­zis­ban a kéz­ira­tos szö­veg­rög­zí­tés­től a nyom­ta­tott kö­tet iro­dal­mi nyil­vá­nos­sá­gá­ig ter­je­dő fo­lya­mat, te­hát a mé­di­um­vál­tás té­nye vá­lik szem­lél­he­tő­vé. (Azért be­szé­lünk a leg­ko­ráb­bi fá­zist te­kint­ve kéz­ira­tos szö­veg­vi­lág­ról, mert e ver­sek kü­lön-kü­lön meg­je­len­tek ugyan, zöm­mel a So­mo­gyi Nép­lap­ban, de Ber­tók lát­ha­tó­an na­gyobb egy­sé­gek­ben, cik­lu­sok­ban és kö­te­tek­ben gon­dol­ko­dott, s a szét­szórt, egye­di pub­li­ká­ci­ók e na­gyobb kom­po­zí­ci­ós egy­sé­gek kéz­ira­tos ál­la­po­tán nem vál­toz­tat­tak.) Mind­ez egy lo­ká­li­san is meg­ha­tá­roz­ha­tó élet­raj­zi sza­kasz ke­re­te­in be­lül tör­tént. A köl­tő – mint a kö­tet be­ve­ze­tő­jé­ben is el­mond­ja – 1959-től 1965-ig Na­gya­tá­don élt a já­rá­si könyv­tár mun­ka­tár­sa­ként. Bi­zo­nyá­ra ezért épí­tet­te be­le – nem a most szó­ban for­gó cik­lus, de e ré­gi-új kö­tet ré­sze­ként – az 1971-ben írt, a sze­mé­lyes élet­út­ján fon­tos sze­re­pet be­töl­tő so­mo­gyi kis­vá­ros em­lé­két meg­örö­kí­tő Na­gya­tád cí­mű ver­sét, az ott töl­tött hat évét jel­ké­pe­ző hat bo­rí­ték­kal, ami je­len kö­tet cí­mét is su­gall­ta. Ez az erő­tel­je­sen ér­vé­nye­sí­tett szö­veg­ös­­sze­füg­gés a „nagy­atá­di­ság” von­zás­kö­ré­be he­lye­zi A he­te­dik bo­rí­té­kot, azt a be­fo­ga­dói ta­pasz­ta­la­tot nyo­ma­té­ko­sít­va, hogy az ol­va­só egy utó­lag re­konst­ru­ált el­ső kö­te­tet la­poz­gat. A nagy­atá­di évek vi­lá­ga azon­ban két irány­ban is ki­tá­gul. Egy­fe­lől ka­pu nyí­lik a ko­ráb­bi évek­re: a Nagy­anyám, mint je­lez­tük, ben­ne volt a Tíz vers­ben, a So­mo­gyi Nép­lap 1958-ban kö­zöl­te. A vers a vései évek em­lék­anya­gát eme­li be a nagy­atá­di szö­ve­gek él­mény­ré­gi­ó­já­ba. Ez a fa­lu­si vi­lág: „Bi­ro­da­lom, mely­ből ki­jöt­tél, / s cso­dá­la­to­san benn­ma­rad­tál”, ahogy a köl­tő az Egy év cí­mű ver­sé­ben ír­ja. S ez nem csu­pán a Vése–Nagyatád vi­szony­ra ér­vé­nyes, de bi­zo­nyos mér­té­kig az élet­mű egé­szé­re néz­ve is. De Na­gya­tád­ról elő­re is te­kint­he­tünk: 11 vers eb­ből az anyag­ból be­ke­rült a Fák fel­vo­nu­lá­sá­ba.

      A vis­­sza­pil­lan­tás gesz­tu­sát erő­sí­ti, hogy a köl­tő Füg­ge­lék ös­­sze­fog­la­ló cím­mel há­rom igen ko­rai, 1954-1955-ben írt ver­sét (Átok, Csend­élet, In­tés) is beeme­li A he­te­dik bo­rí­ték­ba. Ezt a szer­ke­ze­ti meg­ol­dást el­len­sú­lyoz­za, s a kö­tet bel­ső ará­nya­it biz­to­sít­ja, hogy Ó, hat­van éve, öt­ven éve cí­men, ugyan­csak há­rom, jó­val ké­sőb­bi ver­sét szin­tén a kö­tet ré­szé­vé te­szi, ami­vel a má­ból va­ló vis­­sza­pil­lan­tás, az utó­la­gos­ság ta­pasz­ta­la­tát még ha­tá­ro­zot­tab­ban ér­vény­re jut­tat­ja. A Vése fö­lött 1978-ban, az Ab­ban is leg­in­kább Vése 1988-ban, az Ó, az a hol volt vi­ci­ná­lis pe­dig 2009-ben író­dott. Az „el­ső kö­tet” utó­la­gos re­konst­ruk­ci­ó­ja vé­gül is in­nen, eb­ből a táv­lat­ból tör­té­nik. Itt ér ös­­sze a múlt a je­len­nel. E ké­sei vers el­ső so­rá­nak „hol volt”-ja a rég­múl­tat idé­zi, ám a vers utol­só sza­va még­is a hol­nap. Ami nem­csak a múlt hol­nap­ja, de a je­le­né is. Időt­le­nül. Mint­ha vé­gig az „Ópe­ren­ci­án túl”, a me­se vi­lá­gá­ban len­nénk, amely­ben a vers­be­li vi­ci­ná­lis a múlt­ban, de a je­len­ben is dö­cög. „S mi volt? Vo­nat volt! Sí­nek vol­tak.” És bár a lét­ige há­rom­szor is el­tá­vo­lít­ja a be­szé­det a be­szé­lő­től, a vo­nat­be­li kály­ha, a gram­ma­ti­ka üze­ne­te sze­rint, a je­len­ben iz­zik. És a jég­vi­rág is ép­pen most fagy az ab­la­ká­ra.

      A ko­ráb­bi hat bo­rí­ték tar­tal­mát, üze­ne­tét sejt­jük. Las­san a he­te­dik bo­rí­ték is fel­tár­ja tit­ka­it. Ha a mo­tí­vu­mo­kat szá­laz­zuk, egy ipa­ro­so­dás előt­ti, már-már ar­cha­i­kus, a vo­nat kép­ze­té­nél is időt­le­nebb pa­rasz­ti vi­lág­nak – az em­lé­ke­zés pil­la­na­tá­ban ki­me­re­ví­tett – ké­pe je­le­nik meg előt­tünk. Né­hány jel­leg­ze­tes ele­mét ki­emel­ve: meggy­fa, pi­pacs a rozs­ban, ró­zsa­tő, baromfik, lo­vas, hold­vi­lág; az ily mó­don fel­idé­zett táj­ban szü­re­te­lő me­nyecs­ké­ket lá­tunk, szé­nás­sze­ke­rek vo­nul­nak. Csak ke­vés­sé, a lát­ha­tár pe­re­mén tűn­nek fel az uta­zás, az el­tá­vo­lo­dás ké­pei, és a kis­vá­ro­si mi­liő lát­vány­tö­re­dé­kei. A be­szé­lő ben­ne él eb­ben a fa­lu­si kör­nye­zet­ben, az ott fo­lyó me­ző­gaz­da­sá­gi mun­kák ré­sze­se, az egyik vers­ben ló­há­ton tér ha­za es­te. Lel­ki­leg azo­no­sul a fa­lu vi­lá­gá­ban tár­gyi­a­su­ló ha­gyo­mán­­nyal. Ez az ér­zel­mi ka­pocs a ké­sőb­bi­ek­ben is meg­ma­rad. Szem­lé­le­te­sen pél­dáz­za ezt a már több­ször em­lí­tett Nagy­anyám szö­veg­vál­to­za­ta­i­nak ala­ku­lá­sa. A vá­lo­ga­tott ver­se­ket tar­tal­ma­zó Hó­ból a láb­nyom cí­mű kö­tet­ben (1985-ben je­lent meg, Ber­tók Lász­ló ek­kor töl­töt­te be öt­ve­ne­dik évét) a vers zár­la­ta így sze­re­pel:

                                                               És most itt kucorgol

                                                               eres kü­szö­bön,

                                                               aj­kad imát mor­mol,

                                                               le­sed, hát­ha jön

 

                                                               nagy­apa a csönd­ből,

                                                               hul­ló égen át,

                                                               el­lop­ni a föld­ről

                                                               ár­va as­­szo­nyát.

 

Ko­ráb­ban a vers négy­szer je­lent meg (So­mo­gyi Nép­lap 1958, Je­len­kor 1959, Len­gő fény­hi­dak 1964, Fák fel­vo­nu­lá­sa 1972). Ezek­ben a pub­li­ká­ci­ók­ban – a ki­sebb el­té­ré­sek­től most el­te­kint­ve – a vers zár­la­ta egy lé­nye­ges pon­ton, az utol­só sor­ban kü­lön­bö­zik: itt az „ár­va asz­­szo­nyát” szö­veg­rész he­lyett a „sa­ját as­­szo­nyát” jel­zős szer­ke­zet sze­re­pel. Az 1985-ös vál­to­zat meg­őr­zi a nagy­anyá­ra fi­gye­lő te­kin­tet né­ző­pont­ját, aki öz­vegy, a ré­gi ma­gyar szó­hasz­ná­lat sze­rint: ár­va. A ko­ráb­bi vál­to­zat vi­szont meg­tö­ri a port­ré­hoz kap­cso­ló­dó
te­kin­tet, a pil­lan­tás ívé­nek azo­nos­sá­gát, egy­sé­gét, és a túl­vi­lág­ról ér­kez­ő nagy­apa lá­tó­szög­ét, nyel­vi vi­lá­gát ér­vé­nye­sít­ve a sa­ját szó­val je­lö­li meg a nagy­anyát. Mert az övé volt, és most is az. A ké­sőb­bi pub­li­ká­ci­ók­ban (Vá­lo­ga­tott ver­sek, 1999), Pla­tón be­néz az ab­la­kon, 2005) a köl­tő meg­ma­radt az 1985-ös vál­to­zat mel­lett, de most, A he­te­dik bo­rí­ték­ban, fél év­szá­zad­dal el­ső kö­te­te után, re­konst­ru­ál­ta a ko­rai va­ri­ánst a pa­rasz­ti men­ta­li­tás nyo­ma­té­ko­sí­tá­sá­val, amel­­lyel is­mét azo­no­sult:

 

                                                               És most itt kucorgol

                                                               eres kü­szö­bön,

                                                               aj­kad imát mor­mol,

                                                               le­sed, hát­ha jön

 

                                                               nagy­apa a csönd­ből

                                                               hul­ló égen át,

                                                               el­lop­ni a föld­ről

                                                               sa­ját as­­szo­nyát.

 

És ez­zel, úgy tű­nik, vég­leg, vis­­sza­he­lyez­te a ver­set a ko­rai lí­ra szö­veg­vi­lá­gá­ba. Mert a sa­ját szó­nak ott (és im­már A he­te­dik bo­rí­ték je­le­né­ben: itt) kü­lö­nö­sen ke­mény sze­man­ti­ká­ja, a va­ló­di tu­laj­don­vi­szonyt, a pa­rasz­ti bir­tok­lást ki­fe­je­ző, ma­ka­csul ön­tu­da­tos je­len­té­se van. Az öt­ve­nes évek­ben, a kö­nyör­te­len be­szol­gál­ta­tá­sok és pad­lás­le­söp­rő ki­fosz­tá­sok vi­lá­gá­ra ref­lek­tá­ló, 1954-ben írt Csend­élet­ben a ha­ta­lom ál­tal el­ra­bolt, még­is a ma­gu­ké­nak te­kin­tett ga­bo­ná­ból tör­té­nő lo­pás pa­ra­dox mon­dat­szer­ke­ze­té­nek kon­tex­tu­sá­ban a sa­ját szó egy­szer­re til­ta­ko­zás a vi­szo­nyok kény­sze­re el­len, és mar­kán­san büsz­ke ki­nyil­vá­ní­tá­sa a pa­rasz­ti juss­nak:

 

                                                         El­vit­ték min­den ga­bo­nán­kat.

                                                         Anyám sírt, apám hall­ga­tott.

                                                         Öcsém lo­pott a sa­já­tunk­ból

                                                         a ló­nak egy ma­rék za­bot.

 

A be­szé­lő min­dig azo­no­sul a mi­li­ő­ben tár­gyi­a­su­ló ha­gyo­mán­­nyal. A pa­rasz­ti iden­ti­tás a csa­lá­di élet hely­ze­té­ben vá­lik leg­in­kább, szin­te élet­kép­sze­rű­en plasz­ti­kus­sá. És ép­pen itt, eb­ben a po­zí­ci­ó­ban tár­sul, egé­szül ki az ön­kép az út­ra ke­lő ván­dor men­ta­li­tás-alak­za­tá­val:

                                               És in­dulj, hi­szen nagy­anyád

                                               ta­ná­csa lesz a tár­sad,

                                               apád adott egy zseb do­hányt,

                                               anyád tisz­ta ru­há­kat.

 

                                               Szí­vük­ben bá­nat he­gye­zi

                                               ván­dor­bo­tod­nak vé­gét,

                                               de csend­ben mind­egyik hi­szi,

                                               hogy meg­men­ted re­mé­nyét.

 

A fa­mi­li­á­ris kép meg­hitt han­gu­la­tot áraszt: az út­nak in­du­ló fiú a me­sék ke­re­ső hő­sét idé­zi, aki­nek jel­leg­ze­tes kel­lé­ke a ván­dor­bot. A be­fe­je­ző két sor­ban diszk­ré­ten meg­szó­la­ló re­mény be­vál­tá­sá­nak zá­lo­gá­ul a szü­lői ado­má­nyok szol­gál­nak, a fér­fi­as, apai do­hány és a nő­i­es, anyai tisz­ta ru­ha, va­la­mint a ko­rai ver­sek egyik fő­alak­já­nak, a nagy­anyá­nak a ta­ná­csa, aki egé­szen olyan, mint a folk­lór er­dei vis­kók előtt ücsör­gő, s a jó szót ado­má­nyok­kal vi­szon­zó, bölcs öreg­as­­szo­nya. Ez a múlt, a tra­dí­ció hang­ja. De az el­tá­vo­zás gesz­tu­sa az élet­út és a pá­lya egé­szé­nek is­me­re­té­ben jel­ké­pes­nek is te­kint­he­tő.

      Az if­jú­ság kö­rül­mé­nyek­kel da­co­ló élet­bi­zal­ma, amely most is át­su­gár­zik a Ta­vasz, nyár, ősz, tél cik­lus, te­hát a hat­va­nas évek el­ső fe­lé­nek ver­se­in, oly­kor a be­szé­lő sze­mé­lyes ér­zü­le­té­nek idil­li mi­nő­sé­gét sej­te­ti. A Csend­élet da­cos be­szé­de, az Átok nyers be­széd­ak­tu­sai és az In­tés ke­mény hang­ja után (ezek ol­vas­ha­tók a kö­tet Füg­ge­lé­ké­ben) ez akár meg­le­pő­nek tű­nő for­du­lat is le­het­ne, ha nem ér­zé­kel­nénk a fel­csil­la­nó de­rű szi­get­sze­rű kö­rül­ha­tá­rolt­sá­gát. A kö­tet egé­sze gon­do­san el­len­pon­toz­za a szórt fé­nye­ket. A me­le­gebb tó­nu­so­kat egy­fe­lől a ko­ráb­bi ver­sek kö­zel­ké­pe­i­nek éles kon­túr­jai, fel­tö­rő in­du­la­tai, más­fe­lől a vis­­sza­pil­lan­tó köl­te­mé­nyek re­zig­ná­ci­ó­ja ke­re­te­zi. És a hat­va­nas évek ver­se­i­ben is fel-fel­buk­kan a (schil­le­ri ér­te­lem­ben vett) idillt kor­lá­to­zó, efemerizáló gesz­tus. A re­mény szó­la­mát a fi­a­tal­ság szub­jek­ti­vi­tá­sa táp­lál­ja – a kor sze­mé­lyi­sé­gen tú­li sa­já­tos­sá­gai el­le­né­re. Ez a fo­lya­ma­to­san ér­zé­kelt fe­szült­ség több­nyi­re az ön­iró­nia kö­ze­gé­ben ra­ci­o­na­li­zá­ló­dik. Ha azt ol­vas­suk: „Ki­fes­lik mind, ami ér­ték, élet”, vagy azt: „Hát lásd meg mi a ré­szed, / úgy for­máld az egé­szet”, s olyan légy, mint aki „drá­ga célt lát, / úgy rak tég­lá­ra tég­lát”, tud­juk, hogy ez a szi­get hang­ja, a ben­ső­sé­gé és a vá­gyé. Amely­re a ku­darc ta­pasz­ta­la­ta vá­la­szol. Eb­ből a szem­pont­ból üze­net­ér­té­kű e ver­sek „hólány” kép­ze­te. A lé­lek ben­ső szín­pa­dán „tisz­ta hó­ból” meg­min­tá­zott fi­gu­rát csak­ha­mar „kön­­nyű szél” ol­vaszt­ja szét:

 

                                               Meg­ál­mo­dott má­sod he­lyé­ben

                                               kö­zön­sé­ges víz mo­so­lyog.

                                               Gyá­mol­ta­lan, jó­zan, hi­tet­len,

                                               és ne­vet­sé­ges is va­gyok

 

– ol­vas­suk a Kön­­nyű szél jött cí­mű köl­te­mény­ben. Más­hol a meg­szó­lí­tás tár­gyi­as be­széd­mód­ja iro­ni­zál­ja az ön­ké­pet: a szem­lélt én „kon­gat egy üres régi hor­dót, / és azt gon­dol­ja, ez mű­vé­szet.” Ez a vers, a Ta­nács a szö­veg­vi­lág tá­gabb kon­tex­tu­sát te­kint­ve két irány­ban is táv­la­tos. Fel­idé­zi, mint­egy új­ra­ír­ja Arany Já­nos Naturam furcâ expellas cí­mű ver­sét, a né­ma tök­ha­ran­got kon­ga­tó be­szé­lő­vel, a vers­for­ma pe­dig Ber­tók ké­sőb­bi „szo­nett kor­sza­ka” fe­lé irá­nyít­ja te­kin­te­tün­ket (meg vis­­sza­fe­lé is, hi­szen Arany ver­se is szo­nett­nek te­kint­he­tő). A né­ha meg­le­pő szár­nya­lás­sal fel-fel­sza­ba­du­ló kép­al­ko­tó fan­tá­zia szin­tén az érett ver­sek fe­lé mu­tat. A Jég­vi­rág­ban a csend­ből ki­bon­tott hang­zás­él­mény a vers­be­li vo­nat­fül­ke zárt te­rét (ez le­het az a „hol volt vi­ci­ná­lis”) a té­li vi­lág egé­szé­ből met­szi ki: „Ösz­­sze­szű­kül a vi­lág füs­tös / fül­ké­vé, há­rom as­­szony / bon­to­gat­ja hang­gá ezüs­tös / csend­jét, hogy meg ne fagy­jon.” A Té­li ru­hám­ba öl­tö­zök me­ta­fo­ra-hal­ma­za a lát­ványt, me­rész né­ző­pont­vál­tás­sal, hét­köz­na­pi for­du­lat­tal pro­fa­ni­zál­ja: „El­foj­tott ki­ál­tás lesz az er­dő, / gug­gol a bú­za hó alatt, / s az ég, a leg­na­gyobb es­er­nyő / fe­hér boly­hai hul­la­nak.”

      A mo­tí­vu­mok és a kép­vi­lág po­la­ri­zált­sá­gá­hoz ha­son­ló­an a ver­sek ze­nei anya­ga is két­ré­te­gű. A szö­ve­gek egyik cso­port­já­nak ma­gya­ros, hang­súly­nyo­ma­té­kos hang­zá­sa a dal­for­ma vál­to­za­ta­it in­to­nál­ja. Le­le­mé­nye­sen, még­is a spon­tán meg­szó­la­lás ter­mé­sze­tes­sé­gé­vel egy­mást kö­ve­tő, vers­szak­ká ala­ku­ló üte­mes so­rok (leg­gyak­rab­ban a hét szó­ta­gos­tól a ti­zen­egye­sig), ale­xand­rin-va­ri­á­ci­ók, oly­kor nibelungizálva (Akár az es­ti ré­tek), más­kor meg­tör­ve (Ga­la­go­nya), pá­ros és ke­reszt­rí­mes, fél­rí­mes stró­fák bu­sás gaz­dag­ság­gal jel­zik, hogy ez a köl­tő tech­ni­kai szem­pont­ból már szin­te min­dent tud. A to­váb­bi­ak­ban eb­ből a kész­let­ből kön­­nyű volt to­vább épít­kez­ni, ami, per­sze, ép­pen az anyag bő­sé­ge kö­vet­kez­té­ben, sze­lek­ci­ós bon­tá­si kény­szer­rel is járt. Már ek­kor nyil­ván­va­ló, hogy a for­ma­ér­zék ke­re­si a sza­bály­ta­lan meg­szó­la­lá­sok le­he­tő­sé­ge­it, a tör­tebb, kö­tet­le­nebb alak­za­to­kat. Eb­ből a szem­pont­ból rend­kí­vül ígé­re­te­sek a kö­tet ge­rin­cét al­ko­tó cik­lus sza­bad (sza­ba­dabb) ver­sei. A Ha meg­sze­retsz spon­tán be­szé­de szin­te írás köz­ben meg­szü­le­tett­nek lát­szik, s ha ol­vas­suk, úgy vél­jük, ép­pen most mond­ja va­la­ki. Ép­pen ez te­rem­ti meg a val­lo­más emo­ci­o­ná­lis hi­te­lét. Ez­zel szem­ben a csa­ló­dás in­tel­lek­tu­á­lis fel­dol­go­zá­sá­ról ta­nús­kod­nak a Sze­re­lem te­me­té­sén el­szórt rí­mei, vagy in­kább rím-em­lé­kei. A ha­son­ló él­mény­ből szár­ma­zó Tor­zó­ban a lel­ki űrt a sza­bad vers és a vá­ro­si­as mi­liő akusz­ti­kai-ké­pi kö­ze­ge ér­zé­kel­te­ti. A kö­tet­len for­má­jú Fe­szí­tő­vas a Dió­fa és ku­tya dal­ih­le­tét el­len­pon­toz­za. A ha­son­ló ze­né­jű Ce­ru­za­rajz a port­ré­fes­tés, a Fo­rog a gye­rek­ko­ri táj a mi­liő­rajz új le­he­tő­sé­ge­it rej­ti. A ket­tős for­ma­ih­let ne­megy­szer ugyan­ab­ban a szö­veg­ben hoz lét­re po­li­fon hang­zást. A Mi ma­rad meg? ki­árad­ni ké­szü­lő be­szé­dét az is­mét­lő­dé­sek ko­nok zso­lozs­má­ja fe­gyel­me­zi. Nem túl­zunk, ha azt ál­lít­juk, hogy ezek­ben az utóbb em­lí­tett ver­sek­ben a ké­sei kö­te­tek szö­veg­vi­lá­ga egy ré­szé­nek csí­rá­it, a köl­tő ál­tal „hosszúkáknak” ne­ve­zett lí­rai be­széd­alak­za­tok (a Han­gyák vo­nul­nak kö­tet­be­li­ek) elő­ér­zet­ét sejt­jük, vél­jük fel­fe­dez­ni.

      Ám van itt még va­la­mi, ami most még mel­lék­szó­lam­ként je­lent­ke­zik, a pá­lya to­vább­íve­lé­se szem­pont­já­ból azon­ban al­kal­ma­sint még­is ez esik leg­na­gyobb súl­­lyal lat­ba. Leg­in­kább ak­kor ér­zé­kel­het­jük, ha fel­fi­gye­lünk a meg­ér­tés kom­mu­ni­ká­ci­ós prob­lé­má­já­nak fel­buk­ka­ná­sá­ra né­hány fon­tos vers­ben (Tu­dod-e, Tor­zó). Az e té­ren a köl­tő ál­tal ér­zé­kelt za­var, vá­kuum irá­nyít­ja a be­szé­lő fi­gyel­mét ma­gá­ra a nyelv­re. Ezen a pon­ton meg kell je­gyez­nünk: úgy vél­jük, Ber­tók Lász­ló­nak ál­ta­lunk fel­té­te­le­zett nyelv­kri­ti­kai at­ti­tűd­je nem lép túl a mo­dern­ség ho­ri­zont­ján, nem jár a sza­vak­kal kap­cso­la­tos ra­di­ká­lis bi­zal­mat­lan­ság­gal. A sza­vak krí­zi­sé­nek ve­szé­lye (hogy kor­hadt gom­bák­ként por­lad­nak szét a szánk­ban, mint Hofmannsthal ír­ta ko­ráb­ban Chandos-levelében), Ber­tók­nál nem a né­ma dol­gok nyel­vé­nek fel­té­te­le­zé­sé­hez és ke­re­sé­sé­hez ve­zet, ha­nem min­dig az em­be­ri be­széd ki­küzd­he­tő és ki­küz­den­dő esé­lyé­nek új le­he­tő­sé­ge­i­nek ku­ta­tá­sá­hoz. S amen­­nyi­ben – ké­sei ver­se­i­ben – a sza­vak nél­kü­li, sza­va­kon tú­li köz­lés gon­do­la­ta fel­ve­tő­dik ná­la, ez min­den eset­ben az em­be­ri ben­ső tar­tal­ma­i­val függ ös­­sze. A köz­lés erő­pró­bá­já­ról so­ha nem mond le. Ami­kor a Han­gyák vo­nul­nak ver­se­i­ben meg­nyit­ja a szö­ve­get, s zá­ró­je­les köz­be­éke­lé­se­i­vel mint­egy fo­gal­ma­zá­si vál­to­za­to­kat fel­kí­nál­va be­von­ja köz­le­mé­nye­i­nek cím­zett­je­it a ke­let­ke­ző szö­veg for­má­ló­dá­sá­nak fo­lya­ma­tá­ba, ez is a köz­lé­si pó­lu­sok köz­ti ka­pocs meg­őr­zé­sét szol­gál­ja, de leg­alább is fel­té­te­le­zi a cím­zett lé­te­zé­sét. Sőt, an­nak együtt­mű­kö­dé­si haj­la­má­ra is szá­mít. Az ily mó­don ér­tel­me­zett nyelv­kri­ti­kai ma­ga­tar­tás elő­já­té­kát gya­nít­juk a Szó, cí­mű vers­ben (a cím után ál­ló ves­­sző jel­zi a cí­met is ma­gá­ban fog­la­ló szö­veg egy­sé­ges kö­zeg­ként tör­té­nő ke­ze­lé­sét). Ha a vers­sel kap­cso­la­tos sej­té­sünk he­lyes, két kö­vet­kez­te­tés le­vo­ná­sá­ra nyí­lik le­he­tő­ség: a nyelv irán­ti ér­dek­lő­dés igen ko­rai je­lent­ke­zé­se Ber­tók­nál, és e vers (1964-ben kö­zöl­te a So­mo­gyi Nép­lap) kü­lön­le­ges fon­tos­sá­ga A he­te­dik bo­rí­ték­ban.

 

 

                                                                        Szó,               

 

                                                         te, mér­ta­ni sok­szög,

                                                         ezer ol­da­lú kris­tály,

                                                         mit tük­rö­zöl ol­dalt, mit hát­ra,

                                                         s tót­ágast áll­va?

 

A vers a sza­vak lát­ha­tó­sá­gá­nak me­ta­fo­rá­já­val ta­lál ki­in­du­ló tám­pon­tot. A poliszémia ér­zé­ke­lé­se ön­ma­gá­ban nem len­ne kü­lö­nö­sen im­pul­zív, csak­hogy a be­szé­lő a sza­vak je­len­tés­kép­ző­dé­sét a nyel­vi je­lek tör­té­ne­ti lét­mód­já­nak, a je­len­tés tör­té­né­sé­nek ho­ri­zont­já­ba he­lye­zi, s ez ál­tal a vers­kez­det ter­mé­ke­nyen nyi­tot­tá vá­lik. Mi kö­vet­ke­zik ab­ból, hogy az anya­nyelv hal­maz­sze­rű­sé­gé­nek ta­golt kö­ze­gé­ben (ezt ne­ve­zi nagy­já­ból a vers ke­let­ke­zé­sé­nek ide­jén Charles F. Hockett „szink­ron di­a­lek­to­ló­gi­á­nak”) gyak­ran „tót­ágast áll­va”, vá­rat­lan je­len­tést fel­ölt­ve, oly­kor az ere­de­ti ér­te­lem­mel, a „mér­ta­ni sok­szög” sze­man­ti­kai mag­vá­val, kö­zép­pont­já­val üt­köz­ve, az­zal el­len­té­tes üze­net­tel fel­ru­ház­va ta­lál­ko­zunk a ko­ráb­ban gya­nút­la­nul jól is­mert­nek vélt sza­vak­kal.

 

                                                         Mi­ért csa­lod ol­da­la­id­dal

                                                         azt, aki ki­csi­szolt,

                                                         s akit ar­cá­hoz si­mul­va

                                                         na­pon­ta csi­szolsz?

                                                         Szét­tör­né­lek, ha te­nye­rem­be

                                                         fog­hat­ná­lak, hogy föl­mu­tas­sam,

                                                         hogy van egy pont a cent­ru­mod­ban,

                                                         hogy egy a ma­god.

                                                         Az hi­ány­zott

                                                         ko­moly öreg Vejnemöjnen

                                                         csó­nak­já­hoz,

                                                         az hi­ány­zik a tu­dás­hoz,

                                                         ér­tés­hez, meg­ma­ra­dás­hoz.

 

A be­széd­re­gisz­te­rek ta­pasz­ta­la­ta meg­szü­li a be­szé­lő szá­má­ra az el­ső fon­tos fel­is­me­rést: nem csu­pán a be­szé­lő „csi­szol­ja”, for­mál­ja a sza­va­kat, ez a vi­szony meg­for­dít­va is fenn­áll. A sze­mé­lyi­ség va­ló­já­ban nyel­vi kép­ződ­mény, a sza­vak meg­elő­zik a be­szé­lőt. Ám a sza­vak osz­cil­lá­ci­ó­ja, je­len­tés­cent­ru­muk ál­lan­dó el­moz­du­lá­sa ezen a pon­ton már – rend­kí­vül ter­mé­keny – hi­ány­ta­pasz­ta­lat­tal jár: a be­széd­nek a múlt kö­dé­be ve­sző vagy so­ha­sem volt va­rázs­ere­jé­nek, sta­bil je­len­té­sé­nek el­vesz­té­sé­vel kell szá­mol­ni. E pon­ton vá­lik a szö­veg újabb fel­is­me­rés­hez ve­ze­tő drá­mai ma­gán­be­széd­dé. A sza­vak köl­csö­nös cse­ré­jé­nek ered­mé­nyes­sé­ge olyan fel­té­te­le­ken ala­pul (Wittgenstein eze­ket kri­té­ri­u­mok­nak ne­vez­te), ame­lyért – a fél­re­ér­tés ál­lan­dó koc­ká­za­tá­val, a min­den­ko­ri be­szé­lő­vel kap­cso­la­tos bi­za­lom vagy gya­nak­vás di­lem­má­já­val – na­pon­ta meg kell küz­de­ni.

 

                                                         Ér­te in­du­lunk na­pon­ta

                                                         két ol­dal­ról tíz kö­röm­mel,

                                                         két ol­dal­ról mu­zsi­ká­val,

                                                         ezer ol­dal­ról ököl­lel,

                                                         ezer ol­dal­ról vi­rág­gal,

                                                         s hi­szem, hogy egy­szer kö­rül­ál­lunk,

                                                         mil­li­árd csil­lag lesz az ar­cunk,

                                                         és raj­tad át is lát­juk egy­mást.

A köz­lés fo­ko­zó­dó in­du­la­tát sej­te­tő el­len­té­tek és is­mét­lő­dé­sek nö­vek­vő fe­szült­sé­gét fel­old­ja az ar­co­kat és a csil­la­go­kat ös­­sze­kap­cso­ló me­ta­fo­ra, de ez csak ér­zel­mi sí­kon ér­vé­nye­sül. A vers gon­do­la­ti íve meg­tö­rik a zár­lat­ban. A „hi­szem” szó bi­zony­sá­ga emo­ci­o­ná­lis jel­le­gű, és el­sza­kad a sza­vak in­tel­lek­tu­á­li­san szem­lélt prob­le­ma­ti­ká­já­tól. A két­ség­te­le­nül ha­tá­sos re­to­ri­ka s az an­gya­lok nyel­vé­re uta­ló, egyéb­ként szé­pen ki­mun­kált kép­al­ko­tás er­re nem ad vá­laszt, sőt el­fe­di an­nak le­he­tő­sé­gét. Per­sze, az is le­het­sé­ges, hogy a be­fe­je­zés iro­ni­kus, mint­hogy a transz­cen­dens su­gal­la­tú kép – akar­va, aka­rat­la­nul – azt is üzen­he­ti, hogy itt e föl­dön a vers ál­tal fel­ve­tett kér­dés­re nincs vá­lasz. Ez­zel a le­he­tő­ség­gel azon­ban a szö­veg már nem néz szem­be.

      De a kér­dés meg­van. Ben­ne rej­lik a köl­tő he­te­dik bo­rí­ték­já­ban. A leg­fon­to­sabb prob­lé­mák egyi­ke mind­má­ig. A Ber­tók-lí­ra sze­rin­tünk úgy is ér­tel­mez­he­tő, mint er­re a kér­dés­re adott kü­lön­bö­ző vá­lasz­le­he­tő­sé­gek egy­mást kö­ve­tő ke­re­sé­se. In­nen szem­lél­ve A he­te­dik bo­rí­ték szö­ve­gei két­ar­cú­ak. De e rend­kí­vül je­len­tős élet­mű is­me­rői szá­má­ra ép­pen e bi­po­lá­ris jel­leg te­szi kü­lö­nö­sen ér­dek­lő­dés­re mél­tó­vá a kö­te­tet. Ezek a ver­sek a ké­sőb­bi­ek szem­pont­já­ból csak elő­já­ték­ok. De olyan előz­mé­nyek, ame­lyek – ön­ér­ték­kel is bír­va – az érett ver­sek fe­lé mu­tat­nak. A köl­tő te­hát he­lye­sen dön­tött, ami­kor re­konst­ru­ál­ta ezt az ed­dig nem lé­te­ző el­ső kö­te­tet. Most már meg­van.