Madártávlat

 

 

Fráter Zoltánnak

 

Az ég­ből már le­lóg né­mi tél.

Es­ti­vé be­szél­jük a dél­utá­ni

mű­sza­kot, hogy le­hes­sen

ki­csit több a dél­előt­ti­nél.

 

*

 

Az es­tét meg­ke­rül­ni

már sem­mi­lyen irány­ból sem le­het.

Bi­zo­nyos­nak ér­zem már,

amit még leg­fel­jebb csak sejt­he­tek.

 

*

 

Ne­he­zen jön a vers és las­san,

kér­lek, ne ha­ra­gudj ezért.

Meg­fe­nek­lik ben­nem, mi­e­lőtt

mond­hat­nám, a tisz­ta be­széd.

 

*

 

Most a szűk bel­ső ud­va­ron ál­lok,

éj­sza­ka van és a jö­vő­re gon­do­lok.

Nem bol­do­gít, hogy em­lé­ke­im­ből

jó volt né­hány s ta­lán igaz egy pár.

 

Mint egy­más mel­lé szo­rí­tott köny­vek,

körémfogódznak a pil­la­na­tok –

tán meg­tűr­nek a szom­szé­dok, míg

vé­gig­ég utol­só ci­ga­ret­tám.

 

*

 

Fe­les­le­ges fáj­dal­ma­kat

po­hár­ba töl­te­ni, nyel­ni, emész­te­ni.

Meg­szok­ni és vé­gig­si­mít­gat­ni

a he­lyét, aho­vá ma­gát be­fész­ke­li.

 

Ki­hor­da­ni, kiizadni

akár, mind­egy, hogy da­ga­nat, vers vagy es­­szé.

So­ha, sem­mi sem hely­re­hoz­ha­tó.

Min­dig ugyan­azok vál­nak ugyan­ez­zé.

 

Nem sok idő után, mint a

gaz­dák ku­tyá­ik­hoz, hozzánkidomulnak,

ve­lünk egyek lesz­nek sze­ret­te­ink,

mi­e­lőtt em­lé­ke­ze­tünk­ből ki­vo­nul­nak.

 

Hogy ma­gad ben­nük lát­hasd job­ban,

in­nen­től iga­zán ne­héz még sze­ret­ni,

meg­ta­nul­ni el­néz­ni, min­dent, mi

úgy hit­ted, ben­ned fáj csak­, s most két­szer en­­nyi.

 

*

 

Mint anya a hü­lye gye­re­két,

mint apa a tök­kel­ütött mi­hasz­nát.

Érez­ze in­tés­ből a kéz ere­jét,

és ne oda búj­jon, ahol vi­gaszt lát.

 

*

 

Az el­al­vás előt­ti má­sod­perc­ben

még a vil­ló­dzó pon­tok

és for­mát­lan áb­rák előtt

 

ki­röp­pen és ma­dár­táv­lat­ból jár­ja

a ki­hűlt, ide­gen vá­rost,

le­száll­ni nem érez erőt.

 

A haj­nal már le­ve­ze­tő szárny­csa­pás.

Fek­vés, mint akit ál­má­ban

is­me­ret­len tet­tes le­lőtt.

 

*

 

Nagyívű el­kép­ze­lé­se­ink­ből

most, hogy úgy­szól­ván sem­mi sem lesz,

kü­lö­nö­sen vi­gyázz, árul­ko­dó, pár

arc­vo­nás, hogy majd hogy vi­sel­kedsz.

 

Emelt főn­ket csep­pet meg­hajt­juk,

a tar­tás ma­gá­ban még nem erény.

A mi kis tit­kunk, hogy úgy fe­lej­tet­tük

és ég­ve ma­radt bent a re­mény.