Sajti
novella
PDF-ben
Ahogy nekem mesélte, az alföldi kisváros sötét utcáin Éhes Miklós éjjelente rendszerint a múltjába süppedt, miután túl volt második korsóján. Huszonhárom éves, tisztaságmániás. A kocsma kerthelyiségének félreeső padján ül. Vele szemben unokatestvére, Éva mesél fiúügyeiről, miközben Miklós a lejmolt cigijének füstjétől keserű söröket úgy hörpinti fel, hogy azt mantrázza magának: már nem érdeklik a karján, homlokán mászkáló, bőrét csiklandozó legyek, majd otthon megmossa mindenét szappanos vízzel. De persze érdeklik. Mindegyiket számon tartja. Elképzeli, hogy mindet elfogja egyszer, kitépkedi a szárnyukat, vagy hajszálat köt a lábukra, betanítja őket trükkökre, és nyit egy cirkuszt. Légy-cirkusz. Mekkora lenne.
Várja, hogy szűnjön a szorítás a mellkasán. A ciripelő augusztusi éjszakában platánfák lombja alatt hallgatja a ciripelésen túl a távoli kamionok zúgását, ahogy átrobognak Románia felé a városon, és olyanok, mint sok évvel később az óceán hullámai. Miklós eközben el nem küldött leveleken töpreng. Felnéz a felhőtlen, csillagos égre, a bohócforma Holdra. Csak egy csillagképet ismer, a Göncölt, és csak egy csillagot ismer fel, az Esthajnalt. A bánatos Nagy Medvéről, a Nagy-boldogasszony motollájáról, a Kis Medvéről, a Fiastyúkról, a Kocsmáról, a Sánta Katáról nem hallott soha. Neki ezek csak pöttyök, lyukak egy nagy fekete vásznon. Elkezdi számolni őket, de viszketni kezd a talpa, úgyhogy negyvenháromnál inkább abbahagyja.
A Sztár áruház az egykori zsidótemplom helyén épült. Ahogyan a háború során a templom, úgy tűnt el az egész áruház a kilencvenes évek elején, a megmaradt szocreál épületbe egy könyvkiadó és könyváruház fészkelte be magát. A kirakatüvegben épp egy bizonyos Bengt Berg regényének a plakátját látjuk, aki abban az évben Nobel-díjat kapott.
Miklós egyszer-kétszer járt az épületben, meg is lepte, hogy már sehol sincs az a rengeteg ruha meg cipő és az a sok vásárló, könyvhegyek épültek helyükön leginkább vámpíros és sárkányos könyvekből, az udvarias és bölcsen előzékeny ruhabolti eladók helyén pedig vagy nagyon arrogáns, vagy nagyon szomorú könyvügynökök és könyvesbolti eladók nőttek ki a földből. Meg a kevés fizetés és kisiklott életük miatt frusztrált, amúgy alul- vagy épp felüliskolázott raktáro-sok, illetve irodák mélyén tanyázó alkoholista szerkesztők és kisfőnökök, akik soha nem hitték el igazán, hogy a cégnél senkit nem érdekel, hogy ők nem értenek a könyvekhez, és imádkoztak és féltek, hogy csak ki ne derüljön mindez. Miklós rögtön hozzáteszi: nem akar igazságtalan lenni. Voltak, akik beletanultak, otthon négyszeresét keresték ugyanannak a pénznek ugyanazzal a munkával. A munkahelyükön meg vágták a centit, és mindent megtettek, hogy még véletlenül se mondják meg a kisfőnököknek, azzal tennék a legtöbbet a cégnek, ha otthon maradnának. Igyekeztek nem megszólalni a munkahelyen. Nem megmondani nekik, hogy ugyan hagyják már abba a számítógépek közti járkálást, és csendben passziánszozzanak a gépükön inkább, mint hogy azt nézzék, ők mit csinálnak. Már nevetni sem mindig tudtak a vicceiken.
Az egész tetején pedig ott volt Cirmos Pali, aki a rendszerváltáskor még vattacukrot árult a strandon, meg Jurassic Parkos matricát. Az első millióját állítólag egy bőrraktár feltöréséből szerezte, amit egyszer meg is próbált elmesélni az egyik céges nyaraláson, amit ő szervezett a „droidjainak”, ahogy az alkalmazottjait hívta, de a rengeteg tequilától annyira összegabalyodott a nyelve, hogy senki egy szavát sem értette. Csak hogy bőrrrragá, bőrrragá. A maga módján azért kedves és igazságos ember volt. Csak a pénzt, azt szerette, és bolondja volt a performanszoknak. A könyvbemutatókon, amiket saját maga szervezett és saját maga plakátozott ki hónapról hónapra az egész városban, mert nem bízott senkiben, mindig szervezett egy-egy performanszt. Egyre kevesebben voltak jelen így is, ami érthető persze, ha őszinték akarunk lenni, hiszen megesett olykor, hogy a verőembereivel a közönségbe lövetett – igaz, csak légpuskával, és az is igaz, hogy csak papírgalacsinokat töltetett a fegyverekbe, így nem volt veszélyes az egész, de csípni azért csípett. Úgyhogy az emberek elmaradoztak. Kerülték a könyvpalotát egy idő után.
A Sztár áruháznál kellett lefordulni a Géza fejedelemhez, ami egy új kocsma volt. Egy új kocsma egyébként mindig eseményszámba ment Kotordon, habár a városban háromezerötszáz helyen lehetett alkoholhoz jutni akkoriban, holott Kotordpata teljes népessége sosem haladta meg a tízezer főt.
Tímár Géza – a barátainak Vigyor – javasolta Miklóséknak, hogy menjenek oda, nemrég nyílt, felújítottak valami régi parasztházat, nem is nagyon kellett felújítani, csak kicsit átalakítani. Egész jól megcsinálták, állítólag, csak még sajnos senki nem ismeri, fel kell futtatni a helyet. Menjünk – mondta Miklós, mert a város általa látogatott két másik kocsmájában is csak kevesen voltak fenn aznap éjjel. A nyár az utolsókat rúgta, kezdett hűvösebb lenni.
A meghívás nyilván nem elsősorban Miklósnak szólt, de mindegy volt, tudta, hogy ez pár ingyensört is jelent majd. Miklós egyik rossz tulajdonsága akkoriban az volt, hogy szerette meghívatni magát. A meghívás persze Évának szólt, aki még mindig chaten megismert szerelméről mesélt már ki tudja, mióta, vagyis az akkori zűrös, de tulajdonképp eseménytelen szerelmi életéről. Épp egy évvel volt idősebb, mint Miklós, már dolgozott. Valamiért itt maradt, szüleivel és öcscsével él, egyébként úszómester az Erzsébet Gyógyfürdőben. Hosszú, hollófekete haja, vékony termete nem csoda, hogy vonzotta a tekinteteket. Hívták „olaszba”, de nem ment, hívták a Dunántúlra, oda sem. Miklós sokszor merengett azon Kotord felé a hosszú vonatút közben, hogy miért nem. Talán a szülei miatt. Ő már csak hazajárt, de persze úgy érezte, annak is egyre kevesebb értelme volt. Az emlékek lassan lekopnak az utcák oszlopairól, fáiról, kerítéseiről, ahogy a kutyák csaholása halkul, mikor már egy ideje nem látják, csak az orrukban érzik a kapujuk előtt elsétálót – ilyenek jutottak eszébe, miközben a legyeket nézte, vagy a csillagokat, és hallgatta Évát.
A lányt mindenki meg akarta kapni, kivéve természetesen például Mikit. Aki leginkább meg akarta kapni, az jelenleg, már amennyire Miklós ezt hallotta Éva testvérétől, egy töpszli, majdhogynem törpe, szőke gyerek, aki Vigyor új barátaihoz tartozik, és katonatiszt vagy valami olyasmi.
Ez a társaság, Vigyor új barátai egyébként egy legendásan összetartó gimnáziumi osztály és azok barátai. Legendáik nincsenek, mégis legendásnak gondolják magukat. Ez talán így van majdnem minden osztály esetében. És talán a legtöbb ember esetében is. Ezek a srácok azonban, ahogy Miklós mesélte, az átlagosnál is jelentőségteljesebbnek gondolták magukat. Ezzel nem akartak senkinek ártani, nem mintha érdekelte volna őket más, saját magukon kívül. Ezért volt furcsa, hogy Vigyorral barátkoznak.
A kissé köpcös, kopaszodó Vigyornál legalább két évtizeddel fiatalabbak, és például saját helyük van a strandon: ez a hely a legnaposabb, ahol a jobb nyugágyak is vannak, azon az oldalán a nagymedencének, ahol működik a zuhanyzó, kevesebb a hangyavár, és a legközelebb vannak a büféhez. A Weltraum mozinál vagy a kamionos, Papp Mityu által üzemeltetett Kávéháznál szintén ez volt a helyzet. Nekik mindenhol volt egy jobb helyük. Foglalták egymásnak, aztán már nem volt kedved oda ülni.
Nem voltak gonoszak, sőt. Mindenkivel nagyon kedvesek voltak mindig. Miklóssal is. Miklós mindig elképedt azon, hogy mennyire szeretik Kotordot és főleg egymást. Szinte mindannyian a környéken vállaltak munkát. Vagy aki nem, az is minden héten hazajár a barátnőjéhez, aki természetesen szintén ugyanabba az osztályba járt. Vagy ha ő nem, a barátnője biztosan.
Vigyor mintha tanította volna őket a gimnáziumban, de Miklós nem volt ebben biztos.
Vigyor Opel Classic típusú kocsijában Red Hot Chili Peppers szól. Kocsival mentek az új kocsmába, a felújított parasztház ugyanis Kotord határában volt, nem mintha lennének távolságok Kotordon, kétórás sétával körbe lehet járni, de eljutni a város központjából a város szélére, ez Vigyornak soknak tűnt.
A legújabb – mondja Vigyor büszkeségét alig palástolva Évának, miközben lassan kifordul a teljesen kihalt főútra. Miklóssal nem nagyon törődik, aki még mindig azon töpreng, vajon hibát követett-e el azzal, hogy nem válaszolt egy levélre. – Még ki se adták boltban, már töltöm a netről, tolom is CD-re. Az album első dala. Californication.
Felhangosítja.
Láthatólag készült ezekre a pillanatokra, láthatólag úgy érzi, sok múlhat azon, hogy milyen zene megy ez alatt a néhány perc alatt, amíg oda nem érnek a helyre. A visszapillantóban a lányt figyeli. A sebes keze a farmerdzsekije mellényzsebébe nyúl, fáj neki a mozdulat, de meg akarja tudni, a zsebében van-e még a két jegy a Szigligetibe. Szülei bérletesek, de pár napja meghalt a legidősebb Tímár Lajos. Nem érnek rá a színházra, a temetést intézik, jönnek pesti rokonok is. Viszont nem akarták veszni hagyni a pénzt.
A hely kint van a francban. Nem véletlenül nem ismered. Amikor Lala Suzukija lelassít, éppen a kocsibeálló nagy fekete fakapuját zárja valaki. Mint utóbb kiderül, ő a tulaj, Disznó Sándor, barátainak Disznósajt, vagy csak Sajti. Futva szalad vissza kinyitni a vaslakatot. Sajti kábé harmincévesnek tűnik, de közelebb van a negyvenhez már. Hátrazselézett hajával olyan, mintha Michael Corleone lenne, vagy mintha rá akarna hasonlítani. Két kislánya és egy még mindig szép, de már keveset mosolygó felesége van, akik otthon alszanak a kocsma mellé épített új, nagy, sötét házban. Sajti láthatólag boldog: végre vendégek jöttek. Láthatóvá válik az egyik barnuló foga, miközben nevet.
– Mondjátok, mit kértek? – néz Vigyor Miklósra és Évára végtelenül szomorúan. Persze Vigyor mindig szomorúan néz.
Vigyor valami furcsa bőrbetegségtől szenved. Néha eltűnik a testéről, néha pedig újra teljesen ellepi. Amikor Miklós megismerte, még ugyanabban az iskolában tanított számítástechnikát, ahol Éva szülei, még együtt volt a feleségével, volt egy kislányuk is. Most a bőre piros, sebes és ráncos. Épp külön vannak, ki tudja, miért. Egyszer visszament hozzájuk, és mintha a betegség soha nem is lett volna, olyan lett a bőre, mint egy újszülöttnek. Miklós nézi a cigit tartó két ujját, a kézfejét (már amennyit a farmerdzseki ráhúzott ujja látni enged belőle). Most épp külön vannak megint. Nagyon hiányozhatnak neki a szerettei. A vele érintkezőket kisebb-nagyobb mértékben mindig taszította az elhalt bőrdarabok, gyulladásban lévő fekete-vörös kiütések és hasonlók látványa, embere válogatja, ki hogy mutatta, vagy kit mennyire zavart. Az egykori legendás gimis osztályt például valami rejtélyes oknál fogva egyáltalán nem zavarja.
Vigyor Miklósra néz, várja a választ, Miklós arra gondol, talán meg kellene kérdeznie, hogy fertőző-e a dolog. Miklós mindig rettegett a bőrbetegségektől, tulajdonképp tisztaságmániája is innen ered.
A Géza fejedelemben középen biliárdasztal áll, a sarokban pedig zenegép, a falon hatalmas marhakoponya. Miklós, mikor odamegy a zenegéphez, hogy számot válasszon, amely rímel melankolikus hangulatára, undorodva veszi észre, hogy a zenegép üvegén belülről valaki széttrancsírozott egy legyet valahogy. Ezt először lehetetlennek gondolja, nem érti a látványt, de kicsit más szögből nézve már biztos benne: valamiképp tényleg belülről csaphatták agyon, biztos a zenegépszerelő lehetett.
Valószínű, hogy mikor a zenegépbe töltötték a számokat, vagy a borítókat cserélték, valaki meglátta az egyébként elég nagy döglegyet az üvegen, majd egy gyors mozdulattal megölte. Már lassúak a legyek ilyenkor, azért sikerülhetett neki. Ezután pedig nem söpörte le a tetemet, hanem csak behajtotta az ajtót, rajta a kifröccsent nedvekkel, az üvegre tapadt légyhullával. Mindenesetre most egy kicsit srégen kell válogatni az albumok között.
Éva vodkanarancsot kér, Miklós pedig egy üveg Drehert. Vigyor kissé kényelmetlenül érzi magát. – Még nincsenek itt – mondja hangosan.
Miközben hallgatják a sok lakodalmas szemétből kiguberált számot, Sajti mesél: – Van itt forgalom, főleg hajnalban. Az egyik öreg fuvaros, képzeljétek el, beszarok, csak kicsit lassítja a lovakat, úgy kell futnom a kocsi mellett a feles barackkal meg a kávéval. Mondjuk pincér voltam, szóval megy. Amúgy haláli az öreg, mindig hajnali 5-kor fütyül egy nagyot messziről, kurva hangosan, én veszem a poharat, már töltöm is, aztán ami a csövön kifér. Amíg issza, kocogok mellette, pár szót váltunk, aztán adja a poharakat, veszi az ostort, a lovak közé csap, és már megy is.
– Erről eszembe jut – szólal meg Vigyor, aki láthatólag Miklóssal ellentétben Sajti minden szavát érdekesnek gondolta –, hogy egyik haverom mesélte, van egy ismerőse, aki postás. Állandóan a nénikről mesél. Hogy mindig panaszkodnak, folyton fáj valamijük, és mindig van valami pletykájuk. Van egy kedvence, a Kovácsné. Az a Dinnye utcán mindig nézi az ablakból, hogy mikor jön Attila a biciklivel. Mikor elhaladt a ház előtt, már teszi is fel a kávét, hogy mire fordul a kocsival, kiszórja mindenkinek a kis nyugdíját, vagy számlákat, képeslapokat, mikor mit, és jön vissza, már ott várhassa kedvenc postását egy tálcával, rajta sütemény, sós, édes vegyesen és gőzölgő kávé.
Sajti mosolyog. – Figyelj, Vigyor... – kezdene valamibe, majd hirtelen felkapja a fejét, az ő száma jön. – East 17... Mennyit táncoltunk erre, Isteneeem?! – a szó végét elnyújtja, mintha bele akarná lógatni az emlékeibe, mint Miklós egyik papája a háztartási kekszet a teájába.
A Géza fejedelem kocsmárosa lehunyja két kutyaszemét. Egy medencebálon van, a nagymedence vize leeresztve, a parton vattacukorárusok, kolbászsütők, világító karkötő árusok. Egy tizenöt éves, túlsminkelt, a reáltárgyakból, történelemből és nyelvtanból bukásra álló, de atlétikaversenyeken kiválóan teljesítő ikerpárral táncol. Az egyik magasugró, a másik kosaras. Életük csúcsán vannak Sajtival együtt. Részegek. Sajti dinnyés vodkát ivott őszibaracklével, a lányok kezében vodkanarancs. Eldönti, hogy nem tanul tovább, nem teszi le az érettségit, mint az osztályából páran, inkább az élet császára lesz. Kitanul egy szakmát. Mondjuk az autószerelést. Vagy beáll vasutasnak. Bármit megtehet. Vagy pincér lesz a Kotord Étteremben. A lányok gyönyörűek, közrefogják. Az egyikük most, pár évvel később az ágyában szuszog a sötét házban. Igazából a másik tetszett neki, de végül is nem mindegy? – kérdezi magától Sajti évek óta.
Míg Sajti emlékezik, Miklós bemegy a WC-re, már a kocsiban is vizelnie kellett. Mire visszamegy, megérkezik a legendás osztályból öt-hat fiú. Mérnökök, jogászok, rendőrtisztek. Sajnos Sajti sem tartozik közéjük, pár évvel öregebb náluk. Habár általánosban egy darabig együtt járt a töpszli katonatiszttel. Lebukott hozzájuk, aztán tovább bukott. Mindig is közéjük valónak érezte magát, és a legendás osztály tagjai is úgy tettek – talán viccből –, mintha befogadták volna közéjük. A lábtengó-bajnokságra is folyton hívták. De azért Vigyort többre tartották. Valószínűleg Vigyor is ezzel nyugtatgatta magát.
Vigyor úgy érezte, mindent meg lehet ezekkel a srácokkal beszélni. Sajti nem mindenhez tudott hozzászólni, de okosan hallgatott, néha letörölte a pultot. És amikor Vigyor beszélt, a legendás osztály tagjai hallgattak okosan.
Tényleg mindent. A kerti budikról bizonyos gyerekkori élményeket, az ürítéssel, önkielégítéssel kapcsolatos történeteket, a pók-, illetve patkányiszonyt, a krémek és dezodorok összetevőit, a tojás árát, a cigaretta árát, a sör árát, a benzin árát, a szakdolgozat mint olyan megírásának lehetetlenségét. A cigánybűnözést. Hogy Pest büdös és zsúfolt. A világűr és a történelem végének lehetőségeit. Szóba jött a teremfoci-bajnokság eredménye is, a sporthírek, NB I. és NB II., mit csinálnának, ha nyernének a lottón, ne felejtsenek el jelentkezni a babaruha börzére, a gulyásfőző versenyt ki nyerte három éve Sárszagon, az amatőr rádiózás bezavar-e a rendőrség frekvenciájába, vagy más szavakkal Rambo tudja-e, hogy hallgatják, hol járőrözik. Vajon sejti-e, hogy így el tudják kerülni. Szóba került Kis Komondor esete is, akit elkapott Rambo, és hiába akarta lefizetni a „yardot”, hajthatatlan volt, mert már vadászott a zöldséges fiára, hiszen „Kis Komi, az a fasz” úton-útfélen híresztelte, hogy a zsebében vannak a rendőrök, főleg, mikor pulykára itta magát. Aztán a vérvételnél Kis Komondor megpróbálta az orvost is lefizetni. Elkerekedett, kétségbeesett szemekkel nyögte a szavakat. Éhes Miklós ismerte Kis Komondort, rendes gyerek volt, de mindig úgy beszélt, mintha mindig csülökpörköltet marcangolt volna. – Szúrd meg magad! – nyújtott egy marék húszezrest a sápadt, kialvatlan orvosnak. – Nesze! Vedd már el! – De az orvos csak nézte a pénzt. Megbeszélik a gombfoci-bajnokságukat is, a félrelépéseket és persze a kotordi járdák általános állapotát.
Sajti szerette őket. Pár órája küldött nekik egy üzenetet. Azok még megittak két kör felest, mielőtt kocsiba ültek, és egyikük Volvójával átsuhantak haverjukhoz. „Gyertek át a Gézába, vendégeim vagytok egy Jägerre. Meghozták az új zenegépet.”
Volt valami, amit Sajti nem mondott el nekik. Mégpedig az, hogy sötétedés után pár perccel, ezelőtt hét-nyolc órával a Géza fejedelem tulajdonosa a családi Suzuki volánjához ült, majd a volánra dőlve sírni kezdett, zokogott percekig. Ezek után egy hirtelen ötlettől vezérelve kitolatott a garázsból. El akart menni Kotord-ról. Nem tudta, hova, nem tudta pontosan, miért, csak el, minél messzebb. Az utca végéig jutott, ott fogyott ki a benzin, Kotord határában. Onnan írta az sms-t. Egész este azt tervezte, arra készült, hogy megkéri Vigyort, vontassa haza. De egyszer csak azon kapta magát, hogy elszaladt az idő, már hajnali kettő is elmúlt, és a legendás gimnáziumi osztály néhány tagja, akik tiszteletüket tették a Géza fejedelemben, egyszerűen eltűntek. Az egyik pillanatban még ott röhögtek együtt, a másikban már üres volt az egész kocsma. Éva sem volt már sehol, őt meg Vigyor vitte haza kocsival, mert a város másik végében lakott.
Hajnali kettőkor már csak Miklós maradt ott, várta a számokat, amiket kikért a zenegépen, és bosszankodott, hogy még mindig East 17 dalok mennek. Végül Sajti előbb arra kérte meg, hogy tegyék fel együtt a székeket, majd arra is, hogy tolják haza ketten a Suzukiját. Miközben pedig a Suzukit tolják, aminek a részleteivel Sajti még mindig adós, Miklós – maga sem tudja, pontosan miért, hisz alig ismeri Sajtit – úgy érzi, megkérdezi tőle, hogy vajon szerinte hiba volt-e nem válaszolni arra a levélre, amelyben egykori gimis barátnője megkéri, mégis folytassák, jöjjenek újra össze. Sajtit meglepi Miklós kérdése. Eleve furcsa, hogy ők ketten a határban egy kocsit tolnak. Sosem beszélgettek azelőtt. Sajti megáll az alföldi pirkadatban, láthatólag nagy hatást akar elérni. Vár, gondolkodik. – Igen! – mondja végül, és közben olyan komolyan néz, amennyire még életében soha. – Persze, hogy hiba volt, Miki.
Évekkel később egy hűvösebb májusi délutánon én is láttam Sajtit, egyáltalán nem ilyennek képzeltem. Miklóséknál nyaraltam, ő mutatta meg. Lábtengó-bajnokság volt épp. A legendás osztály fiú tagjai meg a slepjük tették ki az egész mezőnyt, másnak talán eszébe sem jutott volna nevezni, kivéve a postás és vasutas csapatnak. Vigyor akkoriban megint a családjával volt, rá se lehetett ismerni a bőrére.
Miklós és Sajti soha azután nem beszéltek, nem is nagyon köszöntek egymásnak. Persze Miklóst a legtöbben akkorra már elfelejtették, nem nagyon voltak már barátai a városban.
Éva, akibe egy időben mintha mindenki szerelmes lett volna Kotordon, akkor már elköltözött, szóval nem tudom, olyan jól nézett-e ki, mint Miklós mesélte. Beleszeretett egy dunántúli vállalkozóba, Miklós egyszer látta, azt mondta, jófej volt, meghívta egy sörre. Tipikus Miki.