Thomka Beáta emlékezetem szerint a kilencvenes évek elején települt át Újvidékről Magyarországra, ám már jóval ezt megelőzően a XX. századi magyar irodalommal foglalkozó irodalomtörténészek, elméletírók és kritikusok első vonalába tartozott. Tekintélyét elsősorban teoretikusi igényességével alapozta meg: szinte mindegyik írásával bizonyította, hogy fölényesen ismeri a legújabb elméleti kutatásokat, a világirodalom domináns irányzatait. Tökéletes otthonossággal mozgott az elmúlt másfél évszázad magyar irodalomtörténetének problémaköreiben is. Ezért volt képes arra, hogy elméleti stúdiumait irodalomtörténészi és kritikusi munkásságában eredeti és csak rá jellemző módon gyümölcsöztesse.

Nos, ez a munkásság már a jelen pillanatban is impozáns méretű. A Beszél egy hang a szerző nyolcadik kötete; ezeket a köteteket azonban több száz folyóiratközlemény, tucatnyi szerkesztés, antológiákban való közreműködés, elő- és utószó alapozta meg. Nem szabad megfeledkeznünk azokról a fordításkötetekről sem, amelyekkel Thomka Beáta a magyar, illetve a szerb és a horvát kultúra közeledéséhez járult hozzá. Mint köztudomású, egyetemi oktatói tevékenységének jelentősége sem kisebb, mint írásaié. Ma már az egész országban találkozhatunk Thomka-tanítványokkal, akiket arról lehet felismerni, hogy rendkívül tájékozottak elméletileg, ugyanakkor távol áll tőlük, hogy az irodalmat a teoretikus felismerések „visszaigazolására" használják csupán. Őrzik a műélménnyel való eleven, szerves és mindig mélységesen individuális kapcsolatot. Ez azt mutatja, hogy a Thomka-iskolából nem „klónok", hanem szabadon és egyénien gondolkodó fiatal irodalmárok kerülnek ki, akik minden szükséges szakmai eszköz birtokában építik fel saját stratégiájukat. Mindezt a szakma reagálása is folyamatosan igazolja: Thomka Beáta az egyik legtöbbet hivatkozott szerző napjaink irodalmi életében. Mostani tanulmánygyűjteménye pedig azt mutatja, hogy munkásságának középpontjába a narratológiai kutatások kerültek, s hogy azokon belül is a történelem és a fikcionalitás viszonyának kérdése izgatja a legjobban. Ezeken a területeken jelenleg megkerülhetetlen a tevékenysége.

Thomka Beáta könyvében talán Paul Ricoeur nevével találkozunk a legtöbbször. Ez természetesen nem véletlen; nem csupán az a tény indokolja, hogy Ricoeur óriási életművének jelentős része olyan témaköröket taglal, amelyek egybevágnak a magyar irodalomtörténész kutatásaival. /Gondoljunk csak az elbeszélések időbeliségének vagy az időbeliség elbeszélésekben való testet öltésének problematikájára a Temps et récit lapjain, vagy a metaforikusság és a fikcionalitás összefüggéseinek minuciózus feltárására a La métaphore vive-ben./ Érzésem szerint a gondolati kapcsolódásokon túlmenően van valamiféle alkati rokonság is a két szerző között. Thomka és Ricoeur egyaránt összesítő, szintetizáló hajlandóságú értekező. A francia filozófus fél évszázados pályafutása során jóformán minden olyan területre behatolt, amely a huszadik századi gondolkodás történeti alakulásában fontos terepnek bizonyult. Valamennyi munkáját jellemezte az óriási anyagismeret, a maximális szakirodalmi tájékozottság és az összefoglaló látásmód. Ricoeur gyakran és sokakkal vitázott, ám sohasem azzal a szándékkal, hogy kiélezze az ellentéteket, vagy hogy lesöpörje a vitapartnert az asztalról. Mindig az volt a célja, hogy a különféle álláspontok sajátos létjogosultságát biztosítva építse fel a saját koncepcióját. A felületes olvasóknak vagy hallgatóknak néha persze csalódást okozhatott a radikalizmusnak ez a kétségtelen hiánya. A szintézis-igényt eklekticizmusnak, a látványos hadakozás kerülését a lényegi kérdések elkenésének vélhették. Filozófiájának hívei és valódi ismerői azonban mindig jól tudták, hogy ezt a türelmes, gyűjtögető és összeegyeztető munkát egy mélyen hívő ember belső biztonsága alapozza meg.

Nem tudom, hogy Thomka Beáta hívő-e; az viszont biztonsággal kiolvasható az írásaiból, hogy rendíthetetlenül hisz az irodalom fontosságában, általában véve pedig a kultúra és az emberhez méltó létezés elválaszthatatlanságában. Ez is egyfajta hit, amely korántsem adatik meg mindenkinek. Thomka /akárcsak Ricoeur/ tanulmányait olvasva azt érezzük, hogy a szerző nem siet sehová, hogy nem léteznek számára gyorsan, kapkodva és mindenáron elérendő célok. Azt sugallják ezek a szövegek, hogy nagyon gazdagok vagyunk: elődeink óriási örökséget hagytak ránk, amellyel sáfárkodni kötelességünk. Kortársainkkal pedig ugyanilyen kötelességünk együttműködni. Az eltérő vélemények léte nem a vita vagy a nézőpontok ütköztetése szempontjából lényeges, hanem azt demonstrálja, hogy a tárgyalt problémákat mindig sokféleképpen lehet és kell megközelíteni. Thomka is megadja a tiszteletet valamennyi álláspontnak, s az esetek többségében nem kíván győztest hirdetni. Egyszerűen nem a viszály, az agón érdekli, noha természetesen tudatában van a néha föloldhatatlan ellentéteknek is. Ez utóbbiakat nem is akarja feloldani vagy elmosni, hanem megmutatni kívánja saját helyiértéküket, azt, amiben akkor is nélkülözhetetlenek, ha nem értünk velük egyet. Gadamer az Igazság és módszerben a „valódi" beszélgetés két kritériumát jelöli meg. Az egyik az uralommentesség, vagyis hogy a dialógusba lépők egyike sem foglalhat el domináns pozíciót. A másik az, hogy a dialógusba lépés előtt már szükségképpen meglevő kérdések és előzetes meggyőződések ne zárják le a beszélgetés horizontját; az a tárgy, amely a valódi beszélgetésben kibontakozik, sohasem előre adott és mindig tartalmaz olyasmit amire senki sem számított. Nos, Thomka Beáta ilyen beszélgetést folytat az eldődökkel és a kortársi gondolkodókkal.

Mélyen jellemzőnek érzem az előszó megfogalmazását: „A kötet hivatkozás azokra a kérdésekre, melyeket a narratív programokra összpontosított figyelem nem csupán a mások írásgyakorlatában, hanem, akarva-akaratlan, a saját tevékenységében is regisztrált. /.../ Az elbeszélt identitás gondolata meghökkentő, majd arra emlékeztet, hogy ameddig egyáltalán lehet némi képünk dolgainkról, lankadatlanul folyik egy építkezés, összerakás, szétszerelés. Szövegeinkkel együtt magunkat is rakosgatjuk, próbáljuk leírni, emlékezünk, asszociálunk, felejtünk, módosítunk. Az újragondolás és -olvasás, a továbbírás és összefoglalás csupán lélegzetvételnyi szünetet engedélyez, majd újra saját nem szűnő folyamatosságára és lezárhatatlanságára figyelmeztet." Ez nem csupán elvontan megfogalmazott ars poeticája Thomka Beáta munkamódszerének, hanem jóformán minden mondatában érvényesülő gyakorlat, stratégia. Számomra a legmegragadóbb példája ennek a Narratív formatervezés című rész alegysége, a Narratív és figuratív regényolvasatok, s azon belül is Rilke Malte Laurids Briggéjének újszerű elemzése. Thomka rávilágít, hogy ebben a műben a belső sokféleség, a megszólaló hangok változatossága és változékonysága nem a bahtyini polifónikusság alapján írható le. A Rilke alkotásának ugyanis „nincs állandó központi tudata és beszélője, csupán egy kiemelt kategóriája: ez Malte jelenléte a dolgokban. /.../ a megszólaló individuum maga is létrejövő, az önteremtés folyamatában álló, identitását kereső s vállalkozásának kilátástalanságát sejtő személy, önazonossága alapvető drámai kérdése az elbeszélésnek."

Ez a nézőpont, amely hozzáférhetővé teszi a mű elképesztő aktualitását, arra is módot ad, hogy nagyszerű, új értelmezését adja az egyik legfontosabb mondatnak: „Ich bin der Eindruck, der sich verwandeln wird". A magyar fordításban ezt olvassuk: „A változás küszöbén én vagyok a benyomás". Thomka Beáta itt triumfálhatna, bizonyítva, hogy a fordító elvétette a szövegben érvényesülő szerzői intenciót. Ő azonban szelíden csak annyit jegyez meg, hogy az eredetiben „sokkal nyomatékosabb" ez a kijelentés. Az író azt mondja ki általa, hogy „a megszólaló maga a változás, a változás-metafora megtestesülése, végrehajtója, s e ponton fordul át a metafora folyamattá, a személy töredezett eseménysorrá, idővé, időkké, helyekké". Nos, ha ezt a felismerést visszavetítjük az előszóban mondottakra, máris megkapjuk a Thomka Beáta által képviselt irodalmár-típus ideálképét. Azét az értekezőét, aki nem egy stabil és változtathatatlan kilátópontról szemléli a szövegeket, hanem állandó elmozdulásban és átalakulásban van a szövegekkel együtt. Akit nem azért foglalkoztat az elmélet, hogy teóriák páncélzatát öltse magára a művek elbizonytalanító, az identitást kikezdő és aláásó hatalmával szemben, hanem azért, hogy a velük való találkozást minél plurálisabbá, sokrétűbbé tegye.

Egy rövid ismertetésben nincs mód arra, hogy - akár csak utalásszerűen - nyomon követhessük a kötetben vizsgált témakörök kifejtésmódját. Thomkától rengeteget lehet tanulni a fiktív időkezelésről, a legkülönfélébb prózai művek tér- és időviszonyairól. Négy szép tanulmányt is találunk Esterházy Péter, Márton László, Darvasi László valamint Kassák Lajos műveiről, amelyekben mintaszerűen alkalmazza a poétikai és narratológiai felismeréseket ezekre az oly különböző epikus világokra. Az utolsó, Narratológia című rész elbeszélés és történelem, retorika és poétika, fikció és felejtés viszonyát járja körül. A Ricoeur-i értelemben szintetizáló szándékú, okos és tanulságos áttekintések ezek. Thomka mindegyik problémával kapcsolatban megtalálja a legfontosabb szerzőket és pontosan helyezi el munkáikat az önmaga kialakította, de történetileg mindig hiteles palettán. Egyetlenegy ponton éreztem magamban ébredezni a vitázás ingerét, mégpedig az Analógia, metafora, átvitel című rész olvasásakor. Nem csoda, mondhatnánk, hiszen a metaforikusság mibenléte olyan összetett, évezredes filozófiai, retorikai, poétikai probléma, amely számtalan, egymástól radikálisan különböző magyarázat szinte folyamatos küzdelmében bontakozott ki és távolról sem ért nyugvópontra. Ebben a dzsungelben gyakorlatilag lehetetlen szintetizálni, s az említett fejezet kétségtelen érdeme, hogy ezt a saját példáján illusztrálja. Az olyan szerzők véleménye között, mint amilyen Danto és Searle, Davidson és Black, Ricoeur és Derrida, gyakorlatilag lehetetlen valamiféle közös nevezőt találni. Ha viszont nem ez a cél, hanem bizonyos álláspontok elvetése és mások elfogadása, akkor az ismertetőnek rendelkeznie kell saját állásponttal, amelyet a tévedés kockázatának vállalásával érvényesít. Thomka Beáta néhol elutasítani látszik a denotáció-konnotáció fogalompárra alapozott metafora-értelmezést, később viszont azt írja, hogy „a járulékos jelentés nem alaptalan föltételezése a retorikai hagyománynak".

Hasonló bizonytalanságot tapasztalhatunk a Ricoeur Derrida-kritikájának bemutatásakor. Thomka a jelek szerint egyetért Ricoeurrel, aki vitatja a metafizikai és retorikai sémák derridai dekonstrukcióját, mondván, hogy az paradoxonhoz vezet, hiszen a metaforára vonatkozó filozófiai diskurzus maga is metaforikus. Azért „a jelek szerint", mert ezt nem mondja ki egyértelműen - ezúttal sem az érdekli, hogy „kinek van igaza". A gond csupán az, hogy az a mód, ahogy Ricoeur prezentálja a derridai álláspontot /amely szerinte Heidegger egy mondatának túlzó radikalizálása/, mélyen problematikus. „Nincs olyan metaforamentes hely, ahonnan áttekinthetnénk a metaforikus mező rendszerét és körülhatárolását" - idézi Thomka Ricoeurt. Ez alighanem így van, csakhogy Derrida sem mond egyebet. 1978-ban, egy genfi konferencián, amelyet a filozófia és a metafora viszonyáról rendeztek, Ricoeur jelenlétében fejtette ki, hogy mennyire meglepte ez a kritika. Olyan álláspontról támadták, amellyel nem csupán egyetértett A fehér mitológiában, hanem saját mondanivalójának szerves része is volt /Le retrait de la métaphore/. Képzelhetjük, milyen bonyolult kérdés-szövevényről van szó, ha még ilyen jelentős gondolkodók is képesek egymást totálisan félreérteni. Véleményem szerint Derrida reagálásának bemutatása nélkül Thomka szövege is féloldalas marad, noha igaza van abban, hogy jelzi: a metaforelméletek örök buktatója a metafora szemantikai státuszának a megítélése. Ricoeur és Derrida ebben a tekintetben más utat követ. Jómagam is a legnagyobb tisztelettel adózom Az eleven metafora szerzőjének, de inkább Derridával tartok, aki a nyelv metaforikus és spekulatív működtetését illetően nem bízik valamiféle harmonikus „átfedés" létrejöttében.

Nyilván minden olvasónak lennének efféle apró kritikai megjegyzései, ez már a Thomka Beáta által választott műfaj természetéhez tartozik. Aki sokakra hivatkozik és sok mindenhez hozzászól, az sok helyen válik sebezhetővé, hiszen senki sem ismerheti a fentebb említett kérdések teljes szakirodalmát. A Beszél egy hang szerzője arra mutat példát mindannyiunknak, miként kell behatolni egy-egy évszázados, sőt évezredes probléma sűrűjébe, hogyan kell ösvényt vágni benne mások számára is. Ezenközben nem kelti bennünk azt a hiú reményt, hogy egyszer majd kiérhetünk a napsütötte tisztásra. Ha nem is a nyugalom, de a gondolkodás öröme csak a működésben adatik meg számunkra; ám ez feltételezi a kutató én folyamatos felbomlását és újraszerveződését is.

(Kijárat, Bp., 2001, 216 oldal, 1200 Ft)