A tücs­kök ci­ri­pel­tek, Ha­ran­go­zó Pa­li fü­työ­rész­ve bi­cik­li­zett az úton. A szan­dál­ban ne­he­zen te­ker­te a pe­dált, pe­dig a di­na­mót be sem kap­csol­ta. Mi­nek kap­csol­ta vol­na be, nem mű­kö­dött. A te­le­pen sen­ki sem tud­ta meg­ja­ví­ta­ni, a fa­lu­ban meg már évek óta nem járt. Né­ha el­zú­gott mel­let­te egy au­tó. Ide­ge­sen ke­rül­get­ték, volt, aki rá­du­dált, de ő nem ijedt meg, bi­cik­li­zett to­vább. Leg­kö­ze­lebb fel­ve­szem a fosz­fo­resz­ká­ló mel­lényt, be­le fog­tok va­kul­ni, ki­a­bál­ta. Az ök­lét is ráz­ta vol­na, de nem akar­ta el­en­ged­ni a kor­mányt.

A szán­tó­föld­ön egy őz állt, nem moz­dult. Óva­to­san le­fé­ke­zett, de a bi­cik­li úgy nyi­kor­gott, hogy az őz meg­ug­rott ijed­té­ben. Gyá­va nyúl, mo­rog­ta Ha­ran­go­zó Pa­li, és le­emel­te a vál­lá­ról a tan­gó­har­mo­ni­kát. Mi­re nagy ne­he­zen meg­cé­loz­ta ve­le az őzet, az már el is tűnt a bok­rok kö­zött. Csak a fe­hér tom­po­ra vil­lant fel né­ha, ahogy szök­dé­cselt a sö­tét­ben. Ha meg­ola­joz­ta vol­na a bi­cik­lit, ak­kor most lő­he­tett vol­na egy őzet, von­ta le a ta­nul­sá­got. Na­gyon el­ke­se­re­dett. Évek óta nem evett őzpörköltet.

Az es­kü­vőn is csak va­la­mi caf­ran­gos hús­fé­le ju­tott ne­ki, a szé­kely­ká­posz­tá­ból. A tor­tá­ról ál­mod­ni sem mert, in­kább húz­ta to­vább a har­mo­ni­kát. Kék a sze­me és arany­eső, ez volt a slá­ger, amíg meg nem je­len­tek a bir­kák. Elő­ször csak egy té­vedt be a sá­tor­ba, bá­na­to­san né­zett kör­be, bé­ge­tett. Az­tán jött a töb­bi, bir­kák lep­ték el az ud­vart, fel­ka­var­ták a port, fel­mász­tak a trak­tor­ra, meg­rág­ták a vi­rág­csok­ro­kat. A na­rancs­sár­ga al­ko­nya­ti fény­ben fel­tűnt a pász­tor is, dü­lön­gél­ve kö­ze­le­dett a transz­for­má­tor­há­zak fe­lől. Szól­ni sem volt ide­je, az öröm­apa úgy tar­kón vág­ta, hogy azon­nal el­te­rült. Ha­ran­go­zó Pa­li ki­hasz­nál­ta a zűr­za­vart, és lo­pott egy sze­let tor­tát, de a cuk­ro­zott, tej­szí­nes krém­től rög­tön há­nyin­ge­re tá­madt. El is vo­nult a sá­tor mö­gé.

Ta­lán túl sok volt a ke­vert. Ak­kor az út sem ka­nya­rog­na en­­nyi­re. Az út, ami­re úgy em­lé­ke­zett, nyíl­egye­nes. Im­boly­gó fé­nyek, Ha­ran­go­zó Pa­li a csil­la­gos ég­bolt alatt. Só­haj­tott. Ta­lán el is bó­bis­kolt vol­na, ha nem kezd el fáz­ni. Ek­kor vet­te ész­re, hogy a jobb lá­bá­ról hi­ány­zik a szan­dál. Vis­­sza­gu­ru­lok a lej­tőn, okos­ko­dott, pe­dig nem volt ott sem­mi­fé­le lej­tő. Öt­ven­nyolc év alatt dom­bot sem lá­tott, nem­hogy he­gyet. Kü­lön­ben is ele­ge volt eb­ből az irány­ból, rá­adá­sul nyom­ta a vál­lát a há­tá­ra szí­ja­zott tan­gó­har­mo­ni­ka. For­du­lás köz­ben meg­szé­dült, erő­sen ka­pasz­kod­nia kel­lett a kor­mány­ba. Nyol­ca­sok, frá­nya nyol­ca­sok, kezd­te dú­dol­ni egy ré­gi slá­ger dal­la­má­ra, mi­köz­ben a bi­cik­li­je az út­test kö­ze­pén ka­csá­zott. Az­tán hir­te­len min­den el­sö­té­tült előt­te.

A nő­vér­ké­ről elő­ször azt hit­te, hogy bir­ka. Még a bé­ge­té­sét is hal­lot­ta, csil­la­go­kat lá­tott. Csak ké­sőbb vet­te ész­re, hogy a nő­vér­ké­nek nem bun­dá­ja van, ha­nem fe­hér tex­til­kö­pe­nye. Ha­ran­go­zó Pa­li lá­tá­sa las­san tért vis­­sza, de mind­járt be is huny­ta a sze­mét. Nem akar­ta néz­ni a vas­szek­rényt, a ko­szos füg­gönyt, a kor­ha­dó ab­lak­ke­re­tet. Ez bi­zony egy kór­há­zi szo­ba, ál­la­pí­tot­ta meg, mi­u­tán ész­re­vet­te a gyógy­sze­res do­bo­zo­kat az éj­je­li­szek­ré­nyen. Nem tud­ta el­ol­vas­ni a fel­ira­to­kat, az ötö­dik be­tű­nél el­fe­lej­tet­te az el­sőt. A ha­to­dik­nál be­jött egy bir­ka, két din­­nye rin­gott raj­ta, Ha­ran­go­zó Pa­li et­től fel­vi­dult. Fel sze­re­tett vol­na ül­ni a tisz­te­le­té­re, de moz­dul­ni sem bírt.

Hogy is moz­dult vol­na, ami­kor a bal kar­ja be volt gip­szel­ve. Sze­ren­cse, hogy egy kéz­zel is tu­dok ci­ga­ret­tát so­dor­ni, gon­dol­ta, de ha­mar csa­lód­nia kel­lett. A jobb kar­ja is vál­lig gipsz­ben. A nő­vér­ke köz­ben meg­iga­zí­tot­ta raj­ta a ta­ka­rót, el­egyen­get­te a gyű­rő­dé­se­ket. Ha­ran­go­zó Pa­li sze­ret­te vol­na, ha köz­ben egy ki­csit mé­lyebb­re ha­jol. Tün­dér­ke, fel­ír­hat­ná a ne­vét egy filc­tol­lal a gip­szem­re, kezd­te, de a nő­vér csak ne­ve­tett. Ha­ran­go­zó Pa­li az­előtt egy­szer volt kór­ház­ban. Ak­kor is egy es­kü­vőn járt sze­ren­csét­le­nül. A meny­as­­szony­tánc után ka­va­ro­dás tá­madt, ő pe­dig egy kis­bics­kát ta­lált a comb­já­ban. Ki­húz­ta a seb­ből a pen­gét, a he­lyé­re be­dug­ta a hü­velyk­uj­ját, úgy bo­tor­kált el a te­le­fon­fül­ké­ig.

Egy da­ra­big nem tud majd mu­zsi­kál­ni, csi­lin­gelt a nő­vér­ke, de Ha­ran­go­zó Pa­li nem ag­gó­dott. Bal­sej­tel­mei azért vol­tak, nem tud­ta mi­re vél­ni azt a fur­csa bi­zser­gést a bal lá­bá­ban. Csak ak­kor ér­tet­te meg, mi tör­tént ve­le, ami­kor a nő­vér­ke le­húz­ta ró­la a ta­ka­rót. Nem a lá­ba bi­zser­gett, ha­nem an­nak a he­lye, a bal lá­ba ugyan­is hi­ány­zott. Volt, nincs. Ahogy el­ütöt­te ma­gát az au­tó, a lá­ba rög­tön le­sza­kadt a tes­té­ről, csi­ri­pelt to­vább a nő­vér­ke. Ha­ran­go­zó Pa­li­nak csak bó­lin­ta­ni ma­radt ere­je, de a nő­vér nem hagy­ta ab­ba. Na­gyon, na­gyon ne­he­zen ke­rült elő az a láb, egy fá­ról kel­lett le­pisz­kál­ni­uk a tűz­ol­tók­nak. Ne ag­gód­jon, né­hány hó­nap múl­va már ké­pes lesz jár­ni, kü­lön­ben meg örül­het, hogy él. Örü­lök, vá­la­szol­ta Ha­ran­go­zó Pa­li, csak dug­jon a szám­ba egy szál ci­ga­ret­tát.

* * *

Mi­cso­da sö­tét­ség. Csak a pa­rázs gyúj­tott fényt az éj­sza­ká­ba. A han­gá­rok és az is­tál­lók kö­rül is pis­lá­kolt né­hány lám­pa, egy­re ke­ve­sebb. Ha va­la­me­lyik ki­aludt, töb­bé már sen­ki sem gyúj­tot­ta meg új­ra. Ki­fúj­ta a füs­töt, néz­te a szem­köz­ti fá­kat, a fák ága­in gub­basz­tó var­ja­kat. A man­kót az er­kély rá­csá­hoz tá­masz­tot­ta. Ami­kor ki­en­ged­ték a kór­ház­ból, fel­aján­lot­ták ne­ki, hogy kap­hat egy mű­lá­bat. Ked­vez­mé­nyes áron, két­száz­ezer fo­rin­tért. Azt hit­te, vic­cel­nek ve­le, de raj­ta kí­vül sen­ki sem ne­ve­tett. In­kább szer­zett egy man­kót, ho­vá si­es­sen.

Két éve élt a te­le­pen. A leg­töb­ben a ne­vét sem tud­ták, ál­ta­lá­ban a fél­lá­bú­ként em­le­get­ték. De ez így volt az in­té­zet­ben élők leg­több­jé­vel. So­sem szó­lí­tot­ták őket a ne­vü­kön. A fo­gat­lan, a tü­dő­ba­jos, a her­ceg, en­­nyi elég volt. Az in­té­zet ko­ráb­ban öre­gek ott­ho­na­ként mű­kö­dött, er­re a sí­rok em­lé­kez­tet­tek a kert vé­gé­ben. Ké­sőbb a sí­rok­ra hord­ták a le­hul­lott fa­le­ve­le­ket, már csak a fej­fák lát­szot­tak ki a rot­ha­dó in­go­vány­ból. Az eme­le­ten két­ágyas szo­bák áll­tak egy­más mel­lett, mind­egyik­hez tar­to­zott egy rá­csos er­kély. Jobb a bé­kes­ség, gon­dol­ták a fel­ügye­lők, majd fel­sze­rel­tet­ték a rá­cso­kat, mi­u­tán egy fér­fi, akit a te­le­pen csak nyá­pic­nak hív­tak, ki­ug­rott az er­kély­ről. El­tört a ke­ze, lá­ba, még a ge­rin­ce is, de nem halt meg. Az ápo­lók éve­kig to­lo­gat­ták szit­ko­zód­va a ma­ga­te­he­tet­len fér­fit a fo­lyo­són.

A fél­lá­bú mel­lett üre­sen állt az ágy. Nem bán­ta. A pú­pos el­kó­bo­rolt va­la­mer­re, hó­na­pok óta nem lát­ta sen­ki, pe­dig még a dög­kút­ban is ke­res­ték. Fel­jebb húz­ta ma­gát az ágyon, ne­ki­dőlt a fal­nak. A pár­na alól elő­hú­zott egy la­pos­üve­get, és be­le­kor­tyolt. Nem volt itt olyan ápolt, aki­nek ne lett vol­na la­pos­üveg a szo­bá­já­ban. Két év telt el a bal­eset óta, de még min­dig érez­te a bi­zser­gést a bal lá­ba he­lyén. Ki sem fi­zet­ték a la­ko­da­lom után, en­ni is csak ma­ra­dé­kot ka­pott. Nem ér­te meg emi­att el­ve­szí­te­ni egy lá­bat és egy tan­gó­har­mo­ni­kát. Be­sö­té­te­dett, amíg ezen gon­dol­ko­dott. Meg­fej­tet­te a ke­reszt­rejt­vényt, az­tán el­ol­tot­ta a kis­lám­pát.

A bal­eset után hó­na­po­kig fe­küdt a kór­ház­ban. Az­tán egy­szer csak ott állt a vas­út­ál­lo­má­son, a man­kó­já­ra tá­masz­kod­va. Há­rom ki­lo­mé­tert kel­lett gya­lo­gol­nia a fa­lu­ig. Volt ott há­za, volt ágya, de a leg­job­ban a lá­ba hi­ány­zott ne­ki. Két láb­bal kön­­nyebb az élet. Fél­órá­nyi küsz­kö­dés után le­ült a Krisz­tus-szo­bor elé. Le­gyen meg a te aka­ra­tod, mor­mol­ta ma­ga elé. A fe­szü­let­től már lát­szot­tak a há­zak, a füs­töl­gő ké­mé­nyek. Em­be­rek tűn­tek fel az úton. Kö­szön­tek ne­ki, de volt va­la­mi a sze­mük­ben, mint­ha kí­sér­te­tet lát­tak vol­na. Lát­ha­tat­lan­nak érez­te ma­gát, ment to­vább. Az ud­va­ra előtt egy ko­csi par­kolt. A ve­ran­dán kis­gye­re­kek sza­lad­gál­tak. Nem is­mert rá a kert­re, a ve­te­mé­nyes el­tűnt, csak el­do­bált pe­len­ká­kat lá­tott a sár­ban. A gye­re­kek be­sza­lad­tak a ház­ba, a fél­lá­bú kint ma­radt a ka­pu előtt. Egy as­­szony lé­pett ki az épü­let­ből. Ne ijeszt­ges­se a gye­re­ke­ket, ha­za­hí­vom a fér­je­met, fe­nye­ge­tő­zött a nő. A fél­lá­bú moz­dul­ni sem tu­dott. Ott állt a meggy­fa alatt, a man­kó­ja a föld­be gyö­ke­re­zett.

Nem tu­dott alud­ni. Nem bán­ta, az éb­re­dés volt a leg­ros­­szabb. Ki­men­ni az er­kély­re, szem­ben a gáz­pa­lack­tá­ro­ló, az olaj­folt, a szán­tó­föld. Fe­jé­re húz­ta a pap­lant, érez­te a rá­szá­radt nyál sza­gát. Nem hal­lott sem­mit, csak a szom­széd szo­bá­ban hor­kolt va­la­ki. Az ápo­lók is alud­tak. A fü­lé­re szo­rí­tot­ta a pár­nát, előbb sí­po­lást hal­lott, majd ser­ce­gő han­go­kat, üte­mes lük­te­tést, a sa­ját szív­ve­rés­ét. Ilyen­kor szo­kott éj­sza­kai sé­tá­ra in­dul­ni a te­le­pen. Sen­ki sem za­var­ta. Csak a kó­bor ku­tyák­tól félt, amíg rá nem jött, hogy azok még job­ban ret­teg­nek a man­kó­já­tól. Az­óta bé­kén hagy­ják egy­mást. A ku­tyák­ban ma­radt jó­in­du­lat, meg­ke­gyel­mez­nek az iszá­ko­sok­nak és a fél­bo­lond­ok­nak. Mert a te­le­pen min­den­ki meg­őrül, vagy ad­dig iszik, amíg min­dent el nem fe­lejt.

Ös­­sze­mo­só­dott ben­ne az álom és az éb­ren­lét. Lát­ta ma­gát, ahogy le­bo­tor­kál a kony­há­ba. Hall­ja a han­go­kat a fe­jé­ben. Hogy akár si­et­tet­ni is le­het­ne a dol­go­kat. Le­bo­tor­kál a kony­há­ba, elő­húz­za a fi­ók­ból a nagy­kést. Húsz­cen­tis pen­ge, bo­rot­va­éles. Az­tán szo­bá­ról szo­bá­ra jár, sor­ra el­vág­ja min­den­ki­nek a tor­kát, vé­gül a sa­ját­ját is. Egy ápo­lót élet­ben hagy. A leg­idő­sebb­nek van két gye­re­ke. Kell va­la­ki, szük­ség lesz egy in­téz­ked­ni ké­pes sze­mély­re. Nem öl­het meg min­den­kit, kü­lön­ben sen­ki sem ta­lál­na rá­juk. Hó­na­po­kig fe­küd­né­nek az in­té­zet­ben, vér­be fagy­va. Húsz ha­lott a két­szin­tes épü­let­ben. A fél­lá­bú ál­má­ban el­mo­so­lyo­dott. Jó szán­dék ve­zé­relt, min­den­ki­nek a leg­job­bat akar­tam, alá­írás Ha­ran­go­zó Pál. Ezt a fel­ira­tot tűz­né az iro­da aj­ta­já­ra.

Leg­több­ször a bal­eset­tel ál­mo­dott. Ami­kor vis­­sza­tért a hely­szín­re, ta­lált né­hány bil­len­tyűt és vá­szon­da­rab­kát a fű­ben. Ap­ró csa­va­ro­kat, mű­anyag szi­lán­ko­kat, a tan­gó­har­mo­ni­ka da­rab­ja­it. Az előz­ni ti­los táb­la alu­mí­ni­um­csö­vén a sa­ját vér­folt­jai vö­rös­löt­tek. Meg­ta­lál­ta azt a fát is, ame­lyen a bal lá­ba lan­dolt. Szép akác­fa volt, sű­rű ko­ro­ná­val. Ma­dár­csi­cser­gés hal­lat­szott be­lő­le. De nem lát­ta a ma­da­ra­kat, és a lá­bát sem tud­ta el­kép­zel­ni a gal­­lyak­ra csa­va­rod­va. A nő­vér­ke sze­rint húsz per­cig tar­tott, mi­re a tűz­ol­tók le­szed­ték a ma­gas­ból. So­ha töb­bé nem lát­ta a bal lá­bát, a bal­eset után meg­sem­mi­sí­tet­ték. Az or­vos leg­alább­is így fo­gal­ma­zott. A fél­lá­bú so­ha­sem tud­ta meg, va­ló­já­ban mi tör­tént a bal lá­bá­val.

* * *

A fél­lá­bú az in­té­zet ke­rí­té­sé­nek szé­lén ült, ké­nyel­me­sen el­fért a be­ton­pe­re­men. Fel­ső­tes­té­vel a man­kó­ra tá­masz­ko­dott, a lá­bát ló­bál­ta. A bolt előt­ti pa­don Tukora Ban­di be­szél­ge­tett Pók La­li­val. Fél­de­cis üve­ge­ket szo­ron­gat­tak a ke­zük­ben. Az égen bá­rány­fel­hők, a sár­ban mű­anyag­ku­pa­kok. A ga­bo­na­si­lók fe­lől Ba­kó Fe­ri kö­ze­le­dett, krump­lis­zsá­ko­kat hú­zott ma­ga után a ké­zi­ko­csin. Ta­tár Pis­tát nem lát­ta. Ta­tár Pis­tát rit­kán le­he­tett lát­ni, mint­ha szel­lem­ként élt vol­na kö­zöt­tük. A bolt üres volt, Pongrácz Bé­la a pult mö­gött ült, ma­gá­ban be­szélt. Nek­tek is itt vol­na a he­lye­tek, a ke­rí­tés má­sik ol­da­lán. Az in­té­zet­ben, gon­dol­ta a fél­lá­bú, ahogy vé­gig­né­zett raj­tuk.

Egye­dül Tukora Ban­di vet­te em­ber­szám­ba. Le­ül­tek az intézet lép­cső­jé­re, együtt it­ták az is­tál­ló­sza­gú bort. Más­kor a lá­nya­it ke­res­ték a kis­er­dő­ben. A fa­lu­ból szer­zett ne­ki egy hasz­nált száj­har­mo­ni­kát. Egy­szer azt is meg­kér­dez­te tő­le, ho­gyan ve­szí­tet­te el a lá­bát. Ru­let­ten, vá­la­szol­ta ne­ki a fél­lá­bú, mi­köz­ben Tukora Ban­di az üveg­szem­ét tisz­to­gat­ta. Azt aka­rom, hogy csil­log­jon, só­haj­to­zott.

Ba­kó Fe­ri­től tá­vol tar­tot­ta ma­gát. Gyak­ran lát­ta, ahogy éj­sza­kán­ként vis­­sza­tér az er­dő­ből a te­lep­re, a ké­zi­ko­csi ilyen­kor te­le volt pa­kol­va fá­val. Lo­pa­ko­dik, kör­be­szi­ma­tol, csak ar­ra nem gon­dol, hogy be­ola­joz­za a nyi­kor­gó ke­re­ke­ket. A fél­lá­bú moz­du­lat­la­nul állt a fák kö­zött, néz­te, ahogy el­húz­za előt­te a ké­zi­ko­csit. Vissza­foj­tott lé­leg­zet­tel hall­gat­ta, ahogy sí­po­ló tü­dő­vel, ci­ga­ret­tá­val a szá­já­ban eről­kö­dik. A fe­le­sé­ge a ter­mé­sze­te mi­att hagy­ta ott. Azt be­szé­lik, hogy né­ha na­pok­ra be­zár­ta a kam­rá­ba, és csak es­tén­ként adott ne­ki va­la­mi ételt, amíg az asszony meg nem lé­pett.

Jól tet­te, kü­lön­ben úgy vé­gez­te vol­na, mint Pongrácz Mar­git, aki az is­tál­ló­ban kö­töt­te fel ma­gát egy drót­ra. A vér­csep­pek most is az is­tál­ló kö­ve­ze­tét pöt­­työ­zik, sen­ki sem tün­tet­te el őket. A nyo­mo­zók ön­gyil­kos­sá­got ál­la­pí­tot­tak meg, de ezt ke­ve­sen hi­szik el a te­le­pen. Pongrácz Bé­la a fe­le­sé­gét is ki­hasz­nál­ta, ahogy min­den­kit. El­vet­te az em­be­rek­től a föld­jü­ket, el­vet­te a mun­ká­ju­kat, és nem ad ér­te cse­ré­be mást, csak vi­ze­zett vod­kát. El­vet­te az as­­szony éle­tét is, min­den­ki sej­tet­te, hogy egy nő mi­att jár be ál­lan­dó­an a fa­lu­ba.

Csak Pók La­lit saj­nál­ta, aki min­den nő­be sze­rel­mes volt a te­le­pen. A fél­lá­bú lát­ta már őt ki­ug­ra­ni Ba­kó Fe­ri há­zá­nak ab­la­kán, Irén­két sem hagy­ta nyug­ton. Ar­ra sem volt ide­je, hogy ki­po­rol­ja a nad­rág­ját, a fű­ben kú­szott, míg el nem ér­te a ke­rí­tést. Úgy bújt át a lé­cek kö­zött, mint egy macs­ka. Volt, hogy sö­té­te­dés után ta­lál­ko­zott ve­le a kis­er­dő­ben. A bok­rok kö­zött bújt meg, szem­ben Tukora Ban­di há­zá­val. Úgy be­le­fe­led­ke­zett a masz­tur­bá­lás­ba, hogy akár hát­ba is vág­hat­ta vol­na a man­kó­já­val, de in­kább csak kö­hin­tett egyet. Pók La­li ijed­té­ben fel­nyö­gött, majd le­tolt ga­tyá­val ro­hant ha­zá­ig.

A fél­lá­bú man­kó­ja egy­re mé­lyebb­re sül­­lyedt a sár­ban. Ki­húz­ta a föld­ből, odébb hú­zó­dott. Ba­kó Fe­ri csak bic­cen­tett ne­kik, nem állt meg. A ko­csi­ra fek­te­tett krump­lis­zsá­ko­kat vas­ru­dak lyu­kasz­tot­ták át be­lül­ről. A po­ros gu­mi­ke­re­kek hul­lá­mos vo­na­lat húz­tak az asz­fal­ton, Ba­kó Fe­ri ne­he­zen tar­tot­ta egye­nes­ben a ko­csit. Ta­tár Pis­ta ki­jött az őr­bó­dé elé, ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott. Az­tán el­tűnt, mint­ha ott sem lett vol­na. A nap ki­bújt a fel­hők mö­gül, a hang­árak ol­da­la vis­­sza­ver­te a va­kí­tó fényt. Ta­tár Pis­ta hol a sö­tét­ben, hol a fény­ben tűnt el. Nem hal­lat­szott más, csak ku­tya­uga­tás és a tra­fó­ház züm­mö­gé­se. A fél­lá­bú hó­na alá vet­te a man­kót, és el­in­dult. Az évek so­rán meg­erő­söd­tek az iz­mai, majd­nem olyan gyor­san tu­dott ha­lad­ni, mint­ha gya­lo­golt vol­na. Csak az in­té­zet be­já­ra­tá­nál állt meg egy pil­la­nat­ra. Még min­dig nem ér­tet­te, hogy egye­sek mi­ért van­nak bent, má­sok pe­dig kint.

-----

      A regény a Magvető Kiadónál jelenik meg.