Anyám né­mán sír. Nye­li vis­­sza a kön­­nye­it. Apám ve­lünk ve­szek­szik. Anyám össze­szo­rí­tott száj­jal hall­gat. Nagy kéz­fe­jé­vel tör­li a sze­mét. Szív­ja az or­rát. A ke­ze ko­szos, krump­lit há­moz. Mos­ta­ná­ban már nem mo­so­lyog. Apám iszik. Teg­nap es­te is ké­sőn jött meg a korcs­má­ból. A nó­tá­ját éne­kel­te a kis­aj­tó­ig, ott hir­te­len el­hall­ga­tott. Nem ta­lál­ta a zá­rat. Egy da­rab fa a zár, kö­zé­pen csa­var tart­ja, el kell for­dí­ta­ni. A két vé­ge ki­ko­pott már. Ha füg­gő­le­ge­sen áll, ak­kor van nyit­va. El­for­dít­va meg­fe­szül és nem en­ged. A ku­tya mi­att van. Elég nagy a zár, de apám nem ta­lál­ja. Ma­tat és az or­ra alatt ká­rom­ko­dik. Az­tán el­un­ja és be­rúg­ja a ka­put. Majd az aj­tót is. Az aj­tó min­dig nyit­va van. Éj­sza­ka is nyi­tott aj­tó mel­lett al­szunk. Nincs kulcs­ra zár­va. A fa­lu­ban sen­ki sem zár­ja kulcs­ra a há­zát. Ha ki­me­gyünk a me­ző­re, ak­kor sem. Ha be van zár­va a kül­ső aj­tó, ak­kor nem va­gyunk itt­hon. Egyéb­ként min­den­ki be­ki­a­bál, a pos­tás is. Sen­ki nem megy be a má­sik ud­va­rá­ra. Ki­a­bál­nak egy­más­nak. A ki­a­bá­lást meg­szok­ták. A me­zőn az em­be­rek mes­­szi­re át­ki­a­bál­nak egy­más­hoz. A szél­zú­gás és a gé­pek, a mun­kák za­ja mi­att ál­lan­dó­an ki­a­bál­ni kell. Apám is min­dig ki­a­bál, de most na­gyon csen­des akar len­ni. Ahogy a ré­sze­gek hi­szik, hogy ak­kor most ők na­gyon óva­to­sak. Apám meg­bot­lik a kü­szöb­ben, beesik a kony­há­ba. Du­do­rás­­sza a ked­venc nó­tá­ját ma­gá­ban. Köz­ben ká­rom­ko­dik.

      „Az is­ten­fa­szát en­nek a kü­szöb­nek, teg­nap még nem itt vót”, mond­ja.

      Anyám nem szól. Apám jó­ked­vű, most hir­te­len jó­za­nabb­nak ér­zi ma­gát.

      Más­nap anyám far­ral fo­rog apám­ra. Nem be­szél ve­le, ke­rü­li a te­kin­te­tét. Apám ros­­szul van, szé­gyel­li ma­gát. Egy idő után nem bír­ja to­vább, oda­szól anyám­nak.

      „Na, mi ba­jod?”

      „Az egész éle­tünk egy nagy szar”, mond­ja anyám.

      „Rágd meg, amit be­szélsz”, mond­ja apám. Ezt vicc­nek szán­ja, hogy old­ja a fe­szült­sé­get.

      „Is­ten bo­csás­sa meg ne­ked, hogy nem fog­lal­ko­zol a csa­lá­dod­dal, csak a ba­rá­tok­kal”, mond­ja anyám.

      „Így leg­alább lesz mun­kám. Is­mer­nek és meg­be­csül­nek”, mond­ja.

      „Meg­be­csül­nek? Szarér-hugyér dol­goz­tat­nak”, fa­kad ki anyám.

      „Meg­élünk, nem? Mit akarsz még?”, mond­ja apám és fog­ja a fe­jét. Fáj ne­ki. Ha­so­gat.

      „Men­jünk el in­nen, mi­e­lőtt meg­dög­lünk. Nem ka­pok le­ve­gőt. Foly­ton fi­gyel­nek. Sem­mi se jó. Te nem kapsz mun­kát, utál­nak, mint a sza­ru­kat. Ha ki­nya­lod a seg­gü­ket, ak­kor se ad­ná­nak sem­mit. Még ga­nét se hord­hatsz. Ha itt for­dul­nánk fel, ak­kor se. A pu­lya is így él­jen? Majd jár­jon a korcs­má­ba, ahogy te is.”
      „Hát olyan nagy szé­gyen az?”

      „Ben­ne va­gyunk a szar­ban”, do­hog anyám.

      „Rágd meg, amit be­szélsz”, mond­ja egy­han­gú­an apám, már nincs já­té­kos­ság a hang­já­ban. De nem ide­ges, nem eme­li fel a hang­ját, mint más­kor szok­ta. Csak hall­gat­ja, amit anyám mond. Mert az as­­szo­nyok­nak nincs más fegy­ve­rük, csak a be­széd.

      Tud­ja, hogy iga­za van. Ér­zi, hogy te­he­tet­len.

      Hi­á­ba ke­res­te meg a té­esz­el­nö­köt, ami­kor ki­de­rült, hogy to­vább már nem kap mun­kát a mű­hely­ben, ahol ad­dig dol­go­zott.

      „Nem hagy­ha­tom itt az anyám sír­ját, az apá­mat, a test­vé­re­i­met”, mo­rog­ja hal­kan.

      „Anyád mit tett ér­ted?”, kér­di anyám. „Fel­épít­tet­te ve­led a bá­tyád há­zát, mert te úgy­is rá­érsz. Kap­tál ér­te egy pa­pírt, ami­vel ki­tö­röl­he­ted a seg­ged. Kap­tál mást? Ugye, hogy iga­zam van?”, mond­ja.

      „Hord­hat­tad a tég­lát, cse­re­pet Kölcséből. De ami­kor te épít­kez­tél, a fo­ci­csa­pat­ból jöt­tek el né­há­nyan, akik­nek nem győz­ted vis­­sza­se­gí­te­ni.” Er­re nem tud mit mon­da­ni apám.

      „Nem is vagy a test­vér­ük, a há­tad mö­gött azt mond­ják.”

      „Már hogy ne len­nék a test­vér­ük”, vé­de­ke­zik apám.

      „A zsi­dó csi­nált, azt mond­ják. A vén zsi­dó, akit el­vit­tek a csend­őrök negy­ven­négy­ben”, foly­tat­ja anyám a szem­re­há­nyást.

      „Jól van na. Oszt ak­kor mit csi­nál­jak? Akas­­szam fel ma­gam?”, mond­ja apám. És a fe­jé­re húz­za a pár­nát, hogy ne hall­ja anyá­mat.

 

El­kép­ze­lem, hogy meg­hal­tam. Anyám meg akar hal­ni. A li­bá­kat le­gel­te­tem a hát­só kert­ben. Fek­szem a friss fű­ben. Azt hi­szem, jó ér­zés ha­lott­nak len­ni. El­kép­ze­lem a ra­va­ta­lo­mat. Anyám sír, a nő­vé­rem is sír. Apám csak áll, ta­lán be van rúg­va. Azt kép­ze­lem, hogy sze­ret­ni fog az anyám, ha már ha­lott le­szek. Sír majd. Az apám is sír, pe­dig a fér­fi­ak­nak nem sza­bad sír­ni. Én szok­tam, de majd ha nagy le­szek, ak­kor töb­bet én sem sí­rok. Ami­kor apám el­ver a nad­rág­szíj­jal, ak­kor szok­tam sír­ni. Meg ami­kor anyám sír, és én pró­bá­lom vi­gasz­tal­ni. Anyám min­dig sír, ami­kor apám a korcs­má­ba megy.

      Ak­kor anyám a platt­nál áll és sír. Va­la­mit min­dig ke­ver­get a tű­zön.

      „Mi­nek is jöt­tem ide? Eb­be a ko­szos fa­lu­ba”, ezt haj­to­gat­ja.

      „Itt fo­gunk meg­dög­le­ni”, mond­ja. „Hogy az Is­ten ver­je meg az egész éle­tün­ket. Meg az apá­tok hü­lye fe­jét”, és sír to­vább, hi­á­ba vi­gasz­tal­juk. Ke­ver­get a lá­bas­ban va­la­mit.

 

„Mi pa­rasz­tok va­gyunk”, mond­ja Má­li. „Te se uri­zál­jál!”

      „Én nem va­gyok”, mon­dom, hogy bos­­szant­sam.

      „De­hogy­nem, az vagy”, in­csel­ke­dik ve­lem to­vább Má­li. Hal­lom a hang­ján, hogy csak bos­­szan­ta­ni akar. Sze­ret bos­­szan­ta­ni min­ket. A nő­vé­re­met is. És ne­vet raj­tunk.

      Ha so­ká­ig ide­ge­sít, rug­do­som a lá­bát. Azon még job­ban ne­vet, de pró­bál le­fog­ni. Ma­gá­hoz szo­rít, hogy ne tud­jak len­dü­le­tet ven­ni a rú­gás­hoz. Ak­kor szok­tam be­le­ha­rap­ni a ke­zé­be. Tel­jes erő­vel ha­ra­pok be­le a csuk­ló­já­ba. Ak­kor el­er­nyed a kar­ja. Or­dít­va ká­rom­ko­dik.

      „Anyád pi­csá­ja, te hü­lye”, mond­ja.

      El­en­ged és bo­tot ke­res, hogy az­zal ver­jen meg. El­sza­la­dok. Le a por­ta vé­gé­re, a szil­vás fe­lé. Hi­á­ba sza­lad utá­nam, át­má­szok a sö­vé­nyen és a ker­tek alatt el­tű­nök. Va­la­hol el­bú­jok. Meg­vá­rom, amíg el­megy a ked­ve a ke­res­gé­lés­től, amíg be­le­fá­rad és ha­za­megy. A pa­rasz­tok nem sze­ret­nek ke­res­gél­ni.

      Nem ki­tar­tó­ak.

 

Apám mos­ta­ná­ban az er­dő­re jár. Ami­ó­ta a ber­ki úton rá­bo­rult a Hoffer-traktor, nincs mun­ká­ja. Előbb be­teg­ál­lo­mány­ban volt, az­óta meg mun­ka nél­kül. Aka­do­zott a mo­tor. Apám az ék­szíj­ra gya­na­ko­dott, hogy tán meg­nyúlt és csú­szik. Az út­pad­ká­ra állt, a jobb ol­da­li két ke­rék­kel a süp­pe­dé­kes föld­re. Az eső után a pu­há­ra ázott föld­ben el­kot­­tyant a ne­héz vas­ke­rék. Apám meg­ijedt, hogy el­bo­rul a trak­tor, és ak­kor megint nem kap mun­kát. Meg akar­ta tar­ta­ni a trak­tort. Ne­ki­fe­szí­tet­te a vál­lát. A trak­tor még­is ol­dal­ra dőlt. Az lett a vé­ge, hogy apám meg be­szo­rult alá. Sze­ren­csé­je volt, csak a kar­ja tört el. So­ká­ig gipsz­ben volt a kar­ja. A jobb ke­zét nem tud­ja hasz­nál­ni. Hó­na­pok óta nincs fi­ze­tés.

      Pe­dig a kör­möst is nagy ne­he­zen kap­ta meg. És csak azért, mert a trak­to­ris­ták kö­zül sen­ki sem akart ve­le dol­goz­ni. Foly­vást ja­vít­gat­ni kell, az­zal megy el az idő. Nem le­het ve­le tel­je­sít­ményt csi­nál­ni, pe­dig fi­ze­tés a mun­ka­egy­ség után van.

      Apám ja­ví­tot­ta a gép­ál­lo­má­son ko­ráb­ban, a trak­to­ris­ták meg nem akar­ták hasz­nál­ni.

      „El­ront­ják, és hoz­zák ja­vít­tat­ni”, do­ho­gott ott­hon apám, amíg még a gép­ál­lo­má­son volt sze­re­lő.

      „Te­hén va­ló ezek­nek, te­hén­sze­kér! Még lo­vat se sza­bad­na a ke­zük­re bíz­ni.” So­kan ol­vas­ni se na­gyon tud­nak. Ko­csis­nak jók, de nem trak­tor­ra.

 

El­tör­tem egy tá­nyért. Anyám ked­venc tá­nyér­ját. Va­la­mi­kor egy kész­let ré­sze volt. Ap­ró vi­rág­min­ták fut­nak kör­be a szé­lén. Ez volt az utol­só da­rab. Anyám na­gyon óv­ja. Nem sza­bad hoz­zá­nyúl­ni. A kony­ha­szek­rény üve­ges ré­szé­ben tar­ja. Ki­vet­tem, mert ko­szos volt a töb­bi tá­nyér. Tej­be ap­rí­tok ke­nye­ret, mert anyám nem főz mos­ta­ná­ban. Zsí­ros ke­nye­ret szok­tam ken­ni. Meg­ke­nem, az­tán vas­ta­gon cu­kor­ral szó­rom be. Ha nincs ke­nyér, ak­kor csak cuk­rot eszem. Ka­na­la­zom és vi­zet iszok rá. Csil­la­pít­ja az éh­sé­get. Ha nincs ebéd, se va­cso­ra, ak­kor tej­be ap­rí­tunk ke­nye­ret a nő­vé­rem­mel. Ha anyám ész­re­ve­szi, el fog ver­ni. Nem baj. Az se fáj an­­nyi­ra, mint az, hogy sír és nem tu­dom meg­vi­gasz­tal­ni.

      Le­tér­de­lek és imád­ko­zom. Ret­te­gek az el­tört tá­nyér mi­att, és azt ké­rem, hogy gyógy­ul­jon meg. Már fél éve csak néz ma­ga elé. Ami­ó­ta a Ki­csi el­ment. Az­óta nem be­szél. Csend­ben ülünk.

      El­kép­ze­lem, hogy el­jön egy an­gyal és meg­áll az idő. Min­den moz­du­lat­lan­ná vá­lik. Tu­dom, hogy ez nem tör­tén­het meg. De jól­esik el­kép­zel­ni.

      Azt is jól­esik el­kép­zel­ni, hogy ha­lott va­gyok. Vagy hogy meg­halt anyám. Mert ak­kor leg­alább vé­ge len­ne már. Ret­te­gek min­dig va­la­mi­től. De nem tu­dom, mi­től. Ko­cog a fo­gam. Ha be­csu­kom a sze­mem, lá­tom az an­gyalt, amint kön­­nye­dén le­lép a föld­re. Pu­cér tal­pa fi­no­man érin­ti a föl­det. A por­ban vé­kony le­nyo­mat ma­rad mö­göt­te, öt pi­ci pöt­­tyel. Az ötöt nem le­het osz­ta­ni. A Gróf­er­de­je fe­lő­li föld­út­ra eresz­ke­dik le, a Ci­gány­te­lep mel­lől in­dul a fa­lu fe­lé. Arankáék há­za mel­lett ha­lad épp. A nap­ra­for­gó­kó­rók­ból esz­ká­bált kör ala­kú vis­kó mel­lett. El­me­nő­ben ujj­hegy­ét vé­gig­húz­za a kuny­hó ol­da­lán. Itt-ott ki­hullt már a ta­pasz­tás, és szé­les re­pe­dé­sek nyíl­tak, ahol be le­het les­ni a ház­ba. Csak kö­zel kell ha­jol­ni ki­csit. Érin­té­sé­től olyan lesz, mint ami­kor el­ké­szült a ta­pasz­tás. A te­tő nád­dal van fed­ve.

      Az an­gyal nem néz jobb­ra, ha­nem jön to­vább az ut­cán a fa­lu fe­lé. Fe­lénk. Fel a Ci­gány­so­ron a Rám­pa irá­nyá­ba. Lá­tom, ahogy kö­ze­le­dik a há­zunk­hoz. Már a Kotvászék há­zá­nál jár. Már túl­ju­tott a Liglerék há­zán. Lá­tom, hogy most ér­te el a mezs­gyén­ket. To­vább ha­lad. Meg­áll a kis­aj­tó előtt. Mint­ha el­gon­dol­kod­na.

      Ek­kor min­dig meg­ije­dek. A szí­vem erő­sen do­bog. Nem tu­dom, hogy va­jon csak kép­ze­lem-e? A ke­ze már a ki­lin­csen.

 

Apám fo­ciz­ni megy. Fel­vet­te a he­lyi csa­pat me­zét, amely nagy rá. Most még so­vá­nyabb­nak lát­szik, mint a mun­kás­ru­há­ban. Apám ala­cso­nyabb a töb­bi­ek­nél.

      „Porbafingó”, így csú­fol­ja anyám.

      A pá­lyán, ami­kor vo­nal­ban fel­so­ra­koz­nak, ő áll a sor vé­gén. A ka­pus mel­lett, de an­nak ott kell áll­nia. Az apám vi­szont azért áll ott, mert ő a leg­ki­sebb. A fo­cis­ta mez is nagy rá. Lóg raj­ta. Alig öt­ven ki­ló.

      „Kár be­léd az étel. Hi­á­ba etet­lek. Még azt hi­szik, nem fő­zök”, mon­do­gat­ja anyám.

      Apám nem szól. Hagy­mát eszik nyer­sen. Azt mond­ták ne­ki, hogy ak­kor meg­erő­sö­dik a gyom­ra. Ál­lí­tó­lag gyen­ge a gyom­ra. Anyám bos­­szan­ta­ni szok­ta apá­mat, aki hir­te­len ter­mé­sze­tű. Fel­for­tyan, mint a puly­ka. De nem tud vis­­sza­vág­ni, mert nem jut eszé­be sem­mi.

      „Én nem va­gyok ala­csony”, mond­ja.

      „Nem azt mond­tam”, riposztol anyám. „So­vány vagy, nem tök­mag. Hát nem ki­csi, mond­já­tok meg őszin­tén”, for­dul hoz­zánk anyám.

      „Ne csú­fo­lódj”, mond­ja apám.

      „Apa nem ki­csi”, mond­juk a nő­vé­rem­mel együtt.

      „Egy­ál­ta­lán nem, csak anyá­tok akar­ja, hogy így lás­sa­tok”, mond­ja.

      „Te porbafingó”, anyám sze­me ne­vet. Kék a sze­me. Ég­szín­kék vagy bú­za­vi­rág­kék. És ami­kor ne­vet, olyan, mint a de­rült ég. Apám sze­me bar­na, és min­dig szo­mo­rú. Anyám ma­gas, né­hány cen­ti­vel ma­ga­sabb apám­nál.

      A négy ház­zal lej­jebb la­kó szom­szé­dunk, Ligler bá­csi azt mond­ta, hogy az az ide­á­lis, ha a fe­le­ség ma­ga­sabb és erő­sebb is, mint az ura.

      El­mond­ja min­dig, hogy ő mint vá­lasz­tott fe­le­sé­get:

      „Ami­kor men­tem ház­tűz­né­ző­be, mert aján­lot­tak ne­kem egy as­­szony­nak va­lót, ko­ráb­ban még nem lát­tam. Ami­kor be­ka­nya­rod­tam az ud­va­ruk­ra, lát­tam, hogy van ott egy lány, aki ka­rót ver a föld­be egy nagy öt­ki­lós vas­ka­lap­ác­­csal. Úgy pü­föl­te, mint má­sok suly­kol­ni szok­tak. Ak­kor már tud­tam, hogy ő lesz a fe­le­sé­gem”, me­sé­li. „Mert ilyen as­­szony kell ne­kem, gon­dol­tam, aki tud szán­ta­ni, és meg­fog­ja a mun­ka vé­gét, ha kell”, mond­ja és ne­vet.

      És min­dig úgy me­sé­li el, hogy min­den­ki ne­vet, mert ami­kor a mun­ka vé­gét mond­ja, ak­kor le­nyúl jobb kéz­zel, és meg­eme­li a tö­két.

      „Ha ér­ti­tek, mi­re gon­do­lok”, te­szi hoz­zá. Ek­kor az idő­sebb as­­szo­nyok vi­sít­va rö­hög­nek.

      „Ne be­szél­jen már ilye­ne­ket a gye­rek előtt”, mond­ják. „Meg mert mind­járt ide pi­si­lek a rö­hö­gés­től.”

 

Azt játs­­szák a fi­úk az is­ko­lai vé­cé hos­­szú vi­zel­dé­jé­ben, hogy ki tud ki­hu­gyoz­ni a szel­lő­ző­ab­la­ko­kon. Ezek a ré­sek élé­re ál­lí­tott tég­la nagy­sá­gú­ak. A fe­hér­re me­szelt fa­lon lát­sza­nak az alá­fo­lyó ned­ves csí­kok. A pu­cá­juk vé­gén ös­­sze­csip­pen­tik a bőrt. Köz­ben en­ge­dik már a pi­sit, amely fel­duz­zaszt­ja a gom­ba kör­nyé­kén a bőrt. An­­nyit en­ged­nek be­le, amen­­nyit csak bír­nak. A bőr so­kat en­ged, a haj­szál­erek ró­zsa­szín há­ló­za­ta jól ki­ve­he­tő az el­vé­ko­nyo­dott bőr fa­lán. Ak­kor ki­csit la­zí­ta­ni kell a szo­rí­tá­son, a má­sik kéz­zel ös­­sze­nyom­ják a hó­lya­got és a vi­ze­let vé­kony su­gár­ban, spric­cel­ve tá­vo­zik. Ma­gas­ra ki­lő. Le­het ve­le cé­loz­ni, irá­nyí­ta­ni a su­gár út­ját. Az győz, aki ki tud pi­sil­ni a szel­lő­ző­ab­la­kon.

      A vé­cé ol­da­lá­ban lá­nyok bú­jócs­káz­nak. Ott sze­ret­nek ját­sza­ni, a bok­rok kö­zött. Ilyen­kor si­kon­gat­va me­ne­kül­nek, ha ér­zik a hú­gyot. A fi­úk meg a bu­di­ban han­go­san rö­hög­nek, hogy a lá­nyok meg­hall­ják. Mert a cél, hogy a lá­nyok já­té­kát el­ront­sák.

      A lá­nyok­nak ne­vet­sé­ges já­té­ka­ik van­nak. Sep­re­ge­tik a bok­rok alatt a föl­det. Há­zi­as­­szo­nyo­sat ját­sza­nak. Ta­ka­rí­ta­nak, süt­nek, főz­nek, mos­nak. A fi­ú­kat nem en­ge­dik be.

      „Ne ko­szol­ja­tok ide.”

      „Jó­za­non gyer­tek ha­za.”

      „Alud­ja­tok a csűr­ben vagy a disz­nó­ól­ban”, azt mond­ják.

      Nem le­het ve­lük ját­sza­ni. Pi­si­sek és bu­ták. Sí­ró­sak.

      „Sí­ró, pityogó, is­ko­lá­ba nem va­ló!”, így csú­fol­juk őket.

      Ba­báz­nak, süt­nek-főz­nek, ta­ka­rít­nak, plety­kál­nak együtt. A fi­úk par­ti­zá­nost ját­sza­nak. A szov­je­tek a friccek el­len. A leg­jobb a par­ti­zá­nos. Ezek­ben a já­té­kok­ban nin­cse­nek lá­nyok. A fi­úk egy idő után el­un­ják, lá­nyok nél­kül nem ér­de­kes. Bos­­szan­ta­ni akar­ják őket. Ezért ta­lál­ták ki a cél­ba pi­si­lést. Ami­kor a lá­nyok vi­sít­va me­ne­kül­nek a bo­kor­ból, a fi­úk ki­sza­lad­nak, hogy ös­­sze­ta­pos­sák a ki­ta­ka­rí­tott szo­bá­i­kat. A tűz­he­lyet fel­rúg­ják. De előbb a pi­sit ki­ráz­zák a pu­cá­juk­ból. A ke­zü­ket két ol­dalt a mac­kó­nad­rág­ba tör­lik, a com­bon vé­gig vagy a fe­ne­kü­kön, mert az is pi­sis lett. A mac­kó­nad­rá­gok gu­mi­ja csat­tan a ha­son. A ke­zü­ket a fe­ne­kük­nél csu­ta­kol­ják a mac­kók­ba. El­ro­han­nak. Ami­kor egye­dül ma­ra­dok, én is meg­pró­bá­lom.

      A hos­­szú szü­net­ben a nagy­fi­úk, a fel­ső­sök min­dig be­jön­nek ide. A fity­ma­bőrt hú­zo­gat­ják. Ver­se­nyez­nek, ki vé­gez ha­ma­rabb. Nyög­nek hoz­zá, só­haj­toz­nak.

      Ad­dig csi­nál­ják, amíg el­él­vez­nek, azt mond­ják.

      „Néz­zé­tek, pi­si­sek, így kell”, mu­tat­ja az egyik ci­gány­fiú. Ne­ki már sző­rös. Ma­rok­ra fog­ja és rán­gat­ja raj­ta a fity­mát.

      „Ver­jé­tek ki, jó ér­zés”, mond­ja és mo­so­lyog.

 

-----

Részlet a Kalligram Kiadónál a Könyvhétre megjelenő kötetből.