A női iden­ti­tá­so­kat, ar­che­tí­pu­so­kat kö­rül­író mű­vek so­ra gya­ra­po­dott Miklya An­na szép­írói pá­lya­kez­dés­ének kö­szön­he­tő­en. A Je­len­kor Ki­adó­nál meg­je­lent há­rom kö­te­té­vel a női lét nagy kér­dé­se­i­nek áb­rá­zo­lá­sát vá­lasz­tot­ta fő té­má­já­ul: a nagy­vá­ros­ban szo­ci­a­li­zá­ló­dott, a mély ér­zé­sek­től és ér­zel­mek­től el­ide­ge­ne­dett ér­tel­mi­sé­gi fő­hős­nők éle­té­nek alap­konf­lik­tu­sa a női lét és az anya­ság kö­rül bon­ta­ko­zik ki. A há­rom re­gény a fel­nőt­té és anyá­vá vá­lás kál­vá­ri­á­já­nak egy-egy fá­zi­sát je­le­ní­ti meg. A fő­hő­sök a mo­dern tár­sa­da­lom ál­tal fel­kí­nált nő­sze­re­pek egyi­két töl­tik be, hang­sú­lyos ér­tel­mi­sé­gi stá­tu­szuk és cson­ka csa­lá­di hát­te­rük.

      El­ol­do­zás cí­mű el­ső re­gé­nyé­ben a fel­nőt­té vá­lás kü­szö­bén sze­rel­mi krí­zis­be sod­ró­dott test­kép­za­va­ros egye­te­mis­ta tör­té­ne­té­vel Miklya ígé­re­tes kez­dő­lé­pést tett. En­nek a lány­nak ké­sőb­bi al­te­re­gó­ja, sors-for­ga­tó­köny­ve le­het­ne a má­so­dik kö­tet fő­hő­se, a ket­tős éle­tet élő pros­ti­tu­ált ta­nár­nő, aki egye­te­mis­ta éve­i­ben kezd­te el tes­tét árul­ni keresetkiegészí-tésként. A hi­va­tá­sos cí­mű kis­re­gény az ön­ma­gát meg­ha­lad­ni nem ké­pes fi­a­tal nő tör­té­ne­te, mely az ér­zel­mi­leg tá­mo­ga­tó anya hi­á­nyát, az alap­ve­tő gyö­kér­te­len­sé­get ál­lít­ja kö­zép­pont­ba. Ro­ko­nít­ha­tó az Eső­vel ab­ban a te­kin­tet­ben, hogy a fi­a­tal nő sa­ját any­já­nak sze­re­pé­be bú­jik, és az eb­ből a sze­rep­vál­la­lás­ból fa­ka­dó ket­tős élet­hely­zet fe­szült­sé­gé­ben ver­gő­dik. A ta­nár­nő a hú­gát ne­ve­li, mi­köz­ben a ta­nít­vá­nya­i­val va­ló konf­lik­tu­sa­it nem ké­pes fel­nőtt mó­don ke­zel­ni. Míg az egyik sze­rep­osz­tás­ban ne­ve­lő-kor­lá­to­zó lény, a má­sik „éle­té­ben” gyö­nyört árul escort (exclusive) szol­gál­ta­tás ke­re­té­ben. En­nek az ar­che­tí­pus-já­ték­nak a foly­ta­tá­sa­ként a szer­ző har­ma­dik mun­ká­já­ban a női lét kö­vet­ke­ző nagy fel­ada­tá­val, az anyá­vá vá­lás­sal szem­be­sí­ti sze­rep­lő­jét – és ol­va­só­ját. Miklya An­na har­ma­dik kis­re­gény­ében az ér­zel­mek áb­rá­zo­lá­sát kí­sér­li meg, amely ko­ráb­bi fő­hő­se­i­nek el­be­szé­lői szó­la­má­ból job­bá­ra hi­ány­zott. Fi­a­tal nő­alak­ja­i­nak mind­egyi­ké­re jel­lem­ző a szin­te tár­gyi­la­gos, erő­sen ön­kri­ti­kus és ma­xi­ma­lis­ta at­ti­tűd. Di­á­na ál­la­po­tos­sá­ga kö­vet­kez­té­ben azon­ban egy­re in­kább meg­tö­rik az el­be­szé­lői hang sok­szor el­ide­ge­ní­tő ri­deg­sé­ge. Az ér­zel­mi hát­tér ki­mun­ká­lá­sát és az at­mosz­fé­ra­te­rem­tést a hos­­szú la­men­tá­lá­sok, önironikus té­pe­lő­dé­sek fo­lya­ma­tos szó­la­ma mel­lett az el­be­szé­lés hely­szí­né­nek és sze­rep­lő­i­nek zárt rend­jé­be időn­ként be­tö­rő ir­ra­ci­o­na­li­tás­sal kí­sér­li meg. A má­gi­kus ele­mek nem fel­tét­le­nül szol­gál­ják azon­ban ezt a „ki­mű­ve­lő­dést”, ezt a mű ko­ráb­bi kri­ti­ku­sai is a gyors al­ko­tói mun­ka szám­lá­já­ra ír­ták.

      Az Eső­ben nagy hang­súlyt kap az at­mosz­fé­ra, és a má­gi­kus lég­kör meg­te­rem­té­sé­ben a víz alap­ve­tő szim­bó­lum­má és szer­ve­ző­elv­vé vá­lik. A má­gi­kus ele­mek (szel­lem­já­rás, va­rázs­kert) azon­ban több­nyi­re ér­tel­mez­he­tet­len dísz­le­tek ma­rad­nak, s nem épül­nek be szer­ve­sen a re­gény­vi­lág­ba. A kis­re­gény el­be­szé­lői szó­la­ma hol ir­ri­tá­ló­an unal­mas, hol in­do­ko­lat­lan ví­zi­ók­kal ter­helt és túl­ára­dó, ám mind­vé­gig jel­lem­ző rá va­la­mi je­ges tár­gyi­la­gos­ság, dac, ami­vel a he­te­dik hó­nap­ban já­ró Di­á­na tá­vol tart­ja ma­gát – és az ol­va­sót – az él­ve­zet­től. Hogy fel­ol­doz­za ma­gá­ban az új élet­hely­zet gör­csét, kény­te­len lesz sa­ját any­já­nak any­já­vá vál­ni. Az anya hi­á­nyá­nak leg­in­kább ezen as­pek­tu­sa ke­rül elő­tér­be, az erős aka­ra­tú, füg­get­len vi­dé­ki nő (dá­ma) ér­zel­mi­leg hagy­ja ma­gá­ra lá­nyát. An­nak el­le­né­re, hogy erő­tel­je­sen szer­ve­zi lá­nya éle­tét a lá­to­ga­tá­sá­nak ide­je alatt, a kom­mu­ni­ká­ci­ós prob­lé­mák rá­vi­lá­gí­ta­nak ar­ra az űr­re, ami a két nőt, és ez­ál­tal Di­á­nát és mag­za­tát is el­vá­laszt­ja egy­más­tól, és aki any­ja hí­vá­sá­ra uta­zik „le” szü­lő­vá­ro­sá­ba, D.-be, ahol a kis­vá­ros ma­jor­sá­gi épü­le­te­i­nek fel­mé­ré­sé­vel bíz­zák meg. A regresszáló élet­tör­té­net a gyö­ke­rek, a női ösz­tö­nök hi­á­nyá­val küz­dő fi­a­tal nőt meg­pró­bál­ja vis­­sza­ve­zet­ni a ter­mé­szet bi­zal­má­ba, amit a nagy­vá­ro­si lét és a sze­re­tet­len gyer­mek­kor alap­ve­tő­en el­vont tő­le. E tö­rek­vés akár tük­röt is mu­tat­hat a tel­je­sen ön­ma­guk­ra ha­gyott és ins­tant iden­ti­tá­sok­kal ér­zés­te­le­ní­tett vá­ro­si nők­nek. A tör­té­net vé­gül ke­rek­ké vá­lik, egy bi­zo­nyos szin­ten vég­be­megy a fi­a­tal nő ér­zel­mi „ki­mű­ve­lő­dé­se”.

      A kö­ve­te­lő­ző, ful­lasz­tó anyai je­len­lét­tel szem­ben Miklya tör­té­ne­te­i­ben a tün­te­tő (vagy az anya halálából következő, vagy érzelmi alapú) anya­hi­ány fel­dol­go­zá­sa zaj­lik. „Anyám a leg­in­tel­li­gen­sebb em­ber, akit csak is­me­rek, de tárgy­ként ke­ze­li az em­be­re­ket, és a leg­na­gyobb jó szán­dék­kal sem fel­té­te­le­zi, hogy a kö­ze­lé­ben élők­nek ér­zel­me­ik is van­nak.” (67.) A ter­mé­szet­hez, az anyá­hoz va­ló vis­­sza­té­rés a ter­mé­keny­ség gon­do­la­tán ke­resz­tül ér­he­tő el, mely az ősi víz-szim­bo­li­ká­val már A hi­va­tá­sos­ban is fon­tos volt. A re­gény ele­jén el is hang­zik a víz ős­elem­ének az anyá­hoz és a bel­ső tá­jak­hoz (álom, tu­dat­alat­ti) kö­tő­dő szte­re­o­tip ana­ló­gi­á­ja: „Az ál­mo­mon gon­dol­ko­zom. Ar­ra em­lék­szem, hogy egy ten­ger­öböl part­ján fu­tok va­la­mi fe­lé (…) A ten­gert csak el­kép­zel­ni tu­dom. Jung sze­rint a víz, fő­leg a sós ős­elem, a ten­ger, az anyá­val va­ló vi­szonyt tük­rö­zi.” (11.) Míg a má­so­dik re­gény­ben egy ha­lott anya okoz­ta űr be­töl­té­sé­re kény­sze­rül a fő­sze­rep­lő, az Eső­ben egy alap­ve­tő­en ri­deg és az anyai sze­re­tet­re kép­te­len nő ár­nyé­kán kell túl­lép­nie ter­hes­sé­gé­nek meg­élé­sén ke­resz­tül.

      A ne­mek vi­szo­nya eb­ben a re­gé­nyé­ben sem ki­egyen­sú­lyo­zott. A női el­be­szé­lő itt is erő­tel­jes kri­ti­ká­val vi­szo­nyul a má­sik nem­hez. Pers­pek­tí­vá­já­ban a fér­fi­alak­ok és tör­té­ne­te­ik váz­la­to­sak ma­rad­nak, mint­ha nem len­ne je­len­tő­sé­gük, vagy mint­ha ki­vé­tel nél­kül csu­pán Di­á­na kri­ti­kus él­ce­i­nek unal­mas tár­gyai len­né­nek. Vég­te­len ön­ref­le­xi­ó­já­nak há­ló­já­ba akad­nak, majd vesz­te­sen, meg­alá­zot­tan tá­voz­nak a szín­ről. Di­á­na fér­fi­ak­kal – és min­den élő­lén­­nyel – va­ló kap­cso­la­tát ne­mes egy­sze­rű­ség­gel ek­kép­pen fo­gal­maz­za meg: „Meg­őrü­lök tő­le, ha nem az én ke­zem­ben van az irá­nyí­tás” (33.). A má­sik nem kép­vi­se­lői egy­től egyig gyen­ge, ér­zel­gős, meg­tört vagy ge­rinc­te­len és szá­nal­mas ala­kok, akik­től az erős Csil­lag Di­á­na hi­á­ba vár bár­mit is. „A szex­ben leg­job­ban a meg­szer­zést sze­ret­tem. Ma­ga az ak­tus olyan volt ne­kem, mint a le­ve­gő­vé­tel” (49.). Sze­re­tet­re va­ló kép­te­len­sé­gé­ből fa­ka­dó­an, il­let­ve a sze­ret­he­tő­sé­gé­be ve­tett hit hi­á­nyá­ban gyen­gé­vé te­szi a hoz­zá őszin­te ér­zel­mek­kel for­du­ló Ger­gőt, gyer­me­ke ap­ját is, aki­ről mo­no­lóg­ja­i­ból nem so­kat tu­dunk meg. A tör­té­net vé­gé­re az anyá­ért ví­vott bel­ső harc­ból a fér­fi ke­rül ki vesz­te­sen, és tá­vo­lo­dik el Di­á­ná­tól olyan gyor­san és vég­ze­te­sen, aho­gyan a nő a cé­ges ren­dez­vé­nyen meg­ka­pa­rin­tot­ta: „Ami­kor más­nap reg­gel ta­lál­koz­tunk, úgy dön­töt­tem, hogy az enyém lesz.” (41.) Az apa­kép Miklya har­ma­dik re­gé­nyé­ben az elő­ző­ek­hez ké­pest még job­ban tor­zul, Di­á­na ap­já­nak hi­á­nya még csak meg sem fo­gal­ma­zó­dik, az el­be­szé­lés tel­jes­ség­gel mel­lő­zi, az anyá­val va­ló szem­be­né­zést ál­lít­va kö­zép­pont­ba. „A fér­fi­ak mint­ha nem szá­mí­ta­ná­nak a mi csa­lá­dunk­ban” (41.). Sőt, mint­ha a nő a fér­fi, az apa he­lyé­be lép­ne: „Sze­re­tem a há­ta­mat, az erős vál­la­mat. Szé­les és iz­mos, mint egy fér­fié. Anyám bol­dog, lá­tom a tar­tá­sán.” (110.)

      A be­fo­ga­dás ké­pes­sé­ge el­kép­zel­he­tet­len szá­má­ra, ak­tív és tu­da­tos, lo­gi­kus dön­té­se­i­vel ke­zé­ben tart­ja és kont­rol­lál­ja éle­tét, amit az uta­zás so­rán még­is egy­re in­kább el­ve­szít: „Most úgy ér­zem ma­gam, mint ami­kor meg­tud­tam, hogy a gye­rek meg­fo­gant. Nem szá­mí­tot­tam rá, nem volt lo­gi­kus” (104.). Az egyet­len do­log, amit egy nő bi­zo­nyo­san nem tud kont­rol­lál­ni, az a ter­hes­ség alat­ti ra­di­ká­lis tes­ti-men­tá­lis vál­to­zá­sok fo­lya­ma­ta. A ter­hes­ség ál­tal ki­vál­tott eg­zisz­ten­ci­á­lis szo­ron­gás­ra, az ér­zel­mi ki­szol­gál­ta­tott­ság­ra any­ja sem tud meg­ol­dást kí­nál­ni. Tő­le el­ide­ge­ne­dett, ma­gá­ban pe­dig hi­á­ba ke­re­si a fo­gó­dzó­kat, anyai ösz­tö­nei csak má­gi­kus, cso­da­szám­ba me­nő ví­zi­ói ál­tal éb­re­dez­nek. Egye­dül egy ré­gi is­me­rős, a pék­fiú ve­szi ész­re őt – amit Di­á­na fél­re­ér­tel­mez –, ami­kor nem do­mi­náns nő­ként, ha­nem ter­hes, éhes lány­ként tekint rá: „…majd meg­őrü­lök at­tól a fur­csa ér­zés­től, hogy ne­kem most meg kell hó­dí­ta­nom őt, mert olyan még so­sem esett meg ve­lem, hogy va­la­ki így néz­zen rám. Ilyen szá­na­koz­va” (62.). A re­gény­ben fel­tű­nő Elek La­ci, any­já­nak fő­nö­ke is ti­pi­kus­nak áb­rá­zolt, gyen­ge jel­le­mű, po­zí­ci­ó­ját ki­csi­nyes játsz­mák­kal fenn­tar­tó vi­dé­ki fi­gu­ra, és még egy­sze­rűbb a kép­le­te any­ja ro­ko­ná­nak, Fe­ri­nek, aki­ről szin­tén sze­gény­sé­gi bi­zo­nyít­ványt ál­lít ki a „do­mi­náns” nő: „Hal­vány, be­te­ge­sen vé­kony fi­gu­ra, eny­he bi­zo­nyí­tá­si kény­szer­rel, amit min­den­fé­le fér­fi­as, de ár­tat­lan hob­bi­ban, pél­dá­ul va­dá­szat­ban, hor­gá­szat­ban, au­tó­sze­re­lés­ben és tűz­gyúj­tás­ban él ki (…) öb­lös han­gú ba­rá­tok­kal ve­szi kör­be ma­gát, akik min­dig túl­üvöl­tik. Et­től biz­ton­ság­ban ér­zi ma­gát.” (100.) A fér­fi-lét sé­rü­lé­se egye­ne­sen kö­vet­ke­zik a két női fi­gu­ra ere­jé­ből, ami azon­ban leg­in­kább el­len­szen­ves­sé te­szi a fő­hős­nőt, az a bel­ső mo­no­lóg­já­ból ára­dó szen­vel­gő ar­ro­gan­cia.

      A víz mo­tí­vu­ma a cím­től egé­szen az utol­só mon­da­tig át­hat­ja a szö­ve­get. Az eső mos­ta sá­ros ma­gyar vi­dék ma­jor­sá­ga­i­nak me­lan­ko­li­kus ké­pe ké­szen ka­pott pa­ra­ván. D. el­szi­ge­telt kis­vá­ros a Vi­har­sa­rok­ban, el­ma­ra­dott kis­tér­sé­gi idő­kap­szu­la­ként zár­ja ma­gá­ba Di­á­na múlt­ját. Ide tér vis­­sza anyá­vá vá­lá­sa előtt, itt sző­he­ti új­ra az any­já­val és a fér­fi­ak­kal va­ló kap­cso­la­tát. Kül­ső és bel­ső vi­lág egy­be­mo­sá­sát at­mosz­fé­ra­te­rem­tő szán­dék­kal cé­loz­za a víz ter­mé­sze­té­vel va­ló fo­lya­ma­tos já­ték, azo­no­su­lás és ref­le­xió. Az eső ön­ma­gá­ban azon­ban nem elég a fő­hős, Csil­lag Di­á­na fő­vá­ro­si mér­nök, sta­ti­kus „vis­­sza­té­ré­sé­hez”. A han­gu­lat eről­te­tet­ten tart­ja fenn a kap­cso­la­tot a kin­ti és a ben­ti táj kö­zött. Az Eső fő­hős­nő­je mint­ha lá­zad­na és egy­ben ál­do­zat­ként küz­de­ne az ér­zé­keny és be­fo­ga­dó nő­i­ség el­len. Tár­gyi­la­gos mó­don ke­ze­li ér­zel­me­it, kép­te­len az ön­zet­len­ség­re, a tár­sas fe­le­lős­ség­vál­la­lás­ra. Ezt a gyö­kér­te­len­sé­get és vé­de­ke­ző at­ti­tű­döt mos­sa le ró­la az eső, ahogy vis­­sza­tér az anya­öl­höz, akár­mi­lyen ret­rog­rád és med­dő pró­bá­ja is ez a ki­szá­mít­ha­tó­ság, a biz­ton­ság alap­ve­tő kí­vá­nal­má­nak. Pes­ti sta­ti­kus­ként éle­te irá­nyít­ha­tó és vi­szony­lag egyen­súly­ban tart­ha­tó volt. Anyá­vá vá­lá­sá­nak fo­lya­ma­ta azon­ban rá­döb­ben­ti, men­­nyi­re tá­vol áll tő­le a ter­mé­szet, sa­ját tes­te, az ösz­tö­nös női in­tel­li­gen­cia. En­nek el­sa­já­tí­tá­sa so­rán azon­ban még­sem ké­pes ki­nő­ni ér­zel­mi éret­len­sé­gét, le­vál­ni any­já­ról, tár­sas kap­cso­lat­ba lép­ni, és fel­nő­ni az előt­te ál­ló fel­adat­hoz. A lát­vány­élet las­san vál­to­zik az ön­is­me­re­ti ref­le­xi­ók med­dő kö­re­i­ben. Di­á­na hi­deg ra­ci­o­na­li­tá­sa a ter­mé­keny­ség­gel és anya­ság­gal szem­ben azon­ban el­len­áll min­den má­gi­kus elem­nek. A ku­darc te­hát a sze­mé­lyi­ség vég­le­te­sen im­po­tens ér­zel­mi éle­té­ből kö­vet­ke­zik, ami alig vagy se­hogy nem tud a ref­le­xió köz­ve­tí­té­sé­ből az át­élés­be vál­ta­ni, ez­ál­tal a má­gi­kus, ir­ra­ci­o­ná­lis ele­mek is a ter­hes nő me­ta­mor­fó­zi­sá­nak eset­le­ges ref­le­xi­ó­i­vá vál­nak. Ahogy a víz az idő fo­lya­má­ban las­san emész­ti fel a ma­jor­sá­gok épü­le­te­it, ahogy kez­de­nek az egy­kor tö­ké­le­tes de­rék­szö­gek meg­kop­ni, az anya­gok be­le­mál­la­ni a föld­be, úgy om­lik las­san ös­­sze a fi­a­tal nő­ben a nagy­vá­ros kí­vá­nal­ma­i­nak meg­fe­le­lő­en sta­ti­ka­i­lag jól meg­ala­po­zott és szé­pen va­kolt én­kép.

      Ter­hes­sé­ge előtt „Pes­ten az eső (…) csak lát­vány­elem” (8.) volt, majd a víz az ér­zel­mek­hez, ösz­tö­nös ér­zé­sek­hez va­ló hoz­zá­fé­rés egyet­len kí­nál­ko­zó le­he­tő­sé­ge­ként kez­di a szö­ve­get át­hat­ni: „Sze­re­tem néz­ni a nyá­ri esőt Pes­ten. Va­ló­sze­rűt­len lesz min­den tő­le. (…) A ter­hes­ség­től fur­csa mó­don ér­zé­ki­vé vált min­den, már­mint ér­zé­kek­kel be­fo­gad­ha­tó­vá. Ez az eső ne­kem most még job­ban lát­vány, sza­gok, ta­pin­tás, mint más­kor, egé­szen el­ká­bu­lok tő­le.” (9.) Sej­te­lem­ként de­reng fel tu­da­tá­ban a mér­nö­ki lo­gi­ká­ját las­san mál­lasz­tó bi­zony­ta­lan­sá­gi té­nye­ző, az ösz­tö­nök bi­ro­dal­ma fe­lől fe­nye­ge­tő­en alá­ás­va ér­zel­mi­leg do­mesz­ti­kált vi­lá­gát. Ez az el­bi­zony­ta­la­ní­tás sok­szor kö­vet­ke­zet­len. A ha­tal­mi játsz­mák­ban és erő­sza­kos ér­zel­mi meg­ol­dá­sok­ban ott­ho­nos ha­tá­ro­zott ra­ci­o­na­li­tás ne­he­zen ad­ja meg ma­gát. A re­gény az at­mosz­fe­ri­kus­sá­got koc­káz­tat­ja a má­gi­kus ele­mek be­ágya­zá­sá­val, a nő ér­zé­ket­len­sé­gé­ből és ér­zel­mi anal­fa­be­tiz­mu­sá­ból egy­ál­ta­lán nem kö­vet­ke­zik a fan­tasz­ti­kum (szel­lem-je­le­né­sek, má­gi­kus kert). Ki­de­rül, a ma­jor­sá­gok tör­té­ne­te sa­ját csa­lád­tör­té­ne­té­nek egyik tit­kos fe­je­ze­te. Any­ja egy fik­tív, misz­ti­kus alak, György La­jos és a ma­jor­ság kö­ré szőtt tit­kos gyö­ke­rek közt bo­lyong, amit vé­gül Di­á­na ész­re­vesz és meg­ért: „Anyám egy álom­vi­lág­ban él, és min­dent meg­te­szünk azért, hogy bol­dog ma­rad­has­son ben­ne.” (246.) A Ger­gő ál­tal „be­te­ges­nek” ti­tu­lált szi­tu­á­ci­ó­ban ek­kor tel­jes ter­mé­sze­tes­ség­gel ke­resz­tül­sé­tál a szo­bán egy szel­lem, meg­tör­ve az el­be­szé­lés lo­gi­ká­ját, mint egy ügyet­len trükk, amely alap­ve­tő üres­sé­get lep­lez.

      Ál­la­po­tát el­szen­ved­ve, meg­ter­mé­ke­nyí­tett­sé­gé­nek tu­da­tá­ban el­be­szé­lé­se fo­lya­ma­to­san tes­ti szük­ség­le­te­it és kor­lá­to­zott­sá­ga­it köz­ve­tí­ti. „Most pe­dig, mint egy gaz­da­test­be, be­lém he­lyez­te ezt a nö­vek­vő lényt, ami az én vé­rem­ből táp­lál­ko­zik, az én tü­dőm­ből szo­rít­ja ki a le­ve­gőt és az én csont­ja­i­mat fe­szí­ti szét ap­ró­lé­kos, kér­lel­he­tet­len mun­ká­val” (174.). Di­á­na nem mé­lyül be­le a mag­zat­tal va­ló tes­ti-lel­ki kap­cso­ló­dás ér­zel­mi ki­mun­ká­lá­sá­ba, épp­olyan tár­gyi­la­go­san ref­lek­tál ál­la­po­tos­sá­gá­ra, aho­gyan a ma­jor­sá­gok terv­raj­za­it vizs­gál­ja. A tü­kör előt­ti ago­ni­zá­lá­sok, to­ka­vizs­gá­la­tok, mé­ret­fó­bi­ák ke­rül­nek szo­ron­gó fi­gyel­mé­nek kö­zép­pont­já­ba, nap­ról-nap­ra egy­re ké­nyel­met­le­nebb a tes­ti lét el­vi­se­lé­se. Az is­me­rős hely­szí­nek a fel­fo­ko­zott ér­zé­ke­lés­nek, a mó­do­sult test­tu­dat­nak és a kor­lá­to­zott moz­gás­tér­nek kö­szön­he­tő­en új fény­ben tűn­nek fel. Az eső köz­ve­tí­té­sé­vel Di­á­na tes­te és a vi­dék tes­te-föld­je egy­szer csak egy­be­ol­vad, a má­gi­kus „be­ava­tó­dás” azon­ban na­gyon eről­te­tet­té vá­lik, és Di­á­na bel­ső mo­no­lóg­já­ban re­pe­dés je­lent­ke­zik: „Amen­­nyi­re csak tu­dok, kö­zel sze­ret­nék ke­rül­ni a gyep­hez, érez­ni sze­ret­ném a fű­szá­la­kat a nya­ka­mon, a tal­pa­mon és az uj­ja­im alatt, be aka­rom szív­ni a nap­sü­töt­te ta­laj il­la­tát, azt aka­rom, hogy a han­gyák ke­resz­tül­más­­sza­nak a tes­te­men, mint­ha csak a kert ré­sze len­nék” (234.). A kert az élet szim­bó­lu­má­vá vá­lik, a ve­ge­tá­ció a mag­za­tot ér­le­lő test. Ez­zel a kont­roll fe­le­lős­sé­ge át­ke­rül a ter­mé­szet ke­zé­be. A re­gény utol­só ol­da­la­in sza­ba­dul meg Di­á­na elő­ször a szo­ron­gás­tól, elő­ször mo­so­lyog eb­ben az ir­ra­ci­o­ná­lis, pa­ra­di­cso­mi kert­ben. Az álom­ból mo­bil­já­nak csör­gé­se ránt­ja vis­­sza, a cso­da bel­ső meg­élé­se nem vi­he­tő to­vább: „Nem lá­tok sem­mit. Hát per­sze. Majd leg­kö­ze­lebb.” (235.) Ez­zel úgy tá­vo­zik, ahogy ér­ke­zett: bi­zal­mat­lan, tár­gyi­la­gos ér­zé­sek­kel.

      A ter­mé­keny­ség vá­lik az el­be­szé­lés alap­konf­lik­tu­sá­vá. Any­ja só­gor­nő­je, a de­ko­ra­tív Bö­be med­dő­sé­ge okán ha­tal­mas fél­té­keny­sé­gi je­le­ne­tet ren­dez, így si­ke­rül szem­be­néz­nie egy év­ti­ze­des tra­u­má­val. Ve­té­lé­sei el­le­né­re ő az egyet­len női sze­rep­lő, aki­ben me­leg anyai kész­te­té­sek él­nek, míg Di­á­na any­já­val té­to­ván, el­ide­ge­ned­ve kom­mu­ni­kál: „Nem tu­dok be­szél­get­ni az anyám­mal. Nem csak most: egy­ál­ta­lán. Sen­ki sem tud be­szél­get­ni ve­le. Olyan, mint egy hókirálynő, mint egy jég­tömb: meg­fa­gyaszt­ja ma­ga kö­rül a sza­va­kat, der­mesz­tő­en hi­deg­gé te­szi és le­las­sít­ja az időt, meg­öli és csí­rá­já­ban el­fojt­ja a gon­do­la­to­kat.” (115.) A fe­szült­ség ki­rob­ba­ná­sa után azon­ban meg­vál­to­zik a vi­szo­nyuk. Any­ja irán­ti meg­ér­té­se a ház kert­jé­nek be­fo­ga­dá­sán ke­resz­tül tör­té­nik: míg az el­be­szé­lés ele­jén a kert bán­tó­an nyers, ned­ves és el­ha­nya­golt, az utol­só ol­da­la­kon már „ko­mor, szo­mo­rú és ma­gá­nyos”. A do­mi­náns, szo­ron­gó és vé­de­ke­ző erő az ér­zel­mi fel­sza­ba­du­lás (eső) ha­tá­sá­ra sta­bi­li­zá­ló­dik: „An­nak el­le­né­re, hogy ő ka­rol át en­gem, úgy ér­zem, én va­gyok az erő­sebb. Ma­jom­anya va­gyok egy ki­csi, véd­te­len kö­lyök­kel a há­ta­mon, vagy egy szik­la, amin kü­lön­bö­ző szín­pom­pás gyö­kér­te­len nö­vé­nyek él­nek.” (251.) A lí­rai be­fe­je­zés el­hoz­za Di­á­na szá­má­ra a meg­nyug­ta­tó, gyö­kér­te­le­nül is lé­tez­ni tu­dó meg­ol­dást. Az el­be­szé­lés záróképe álom­ba mo­só­dik, a má­gi­kus elem is­mét elő­ke­rül, ahogy a víz las­san be­le­pi a szo­bát, ahol Di­á­na a gyer­me­ke és az any­ja kö­zött mag­zat­póz­ba göm­bö­lyöd­ve vég­re-va­la­há­ra meg­nyug­szik.

      Di­á­na hol unal­mas, hol ide­ge­sí­tő meg­nyi­lat­ko­zá­sai a szö­ve­get ugyan eg­zal­tált­tá te­szik, aho­gyan azon­ban az any­já­val va­ló vi­szo­nya mé­lyül, si­ke­rül ér­zé­se­it ki­mu­tat­nia, el­be­szé­lé­sé­ben is egy­re ke­vés­bé a fo­lya­ma­tos ön­ref­le­xió, ál­la­po­tá­nak prob­lé­ma­ként va­ló meg­élé­se lesz fon­tos. A kis­re­gény a tör­té­net vé­ge fe­lé sű­rűbb és sod­róbb, kár, hogy az ol­va­só ad­dig­ra ide­ge­sen fész­ke­lő­dik az el­be­szé­lői hang ar­ro­gan­ci­á­ja mi­att. A kö­vet­ke­ző stá­ci­ót fel­dol­go­zó re­gény ki­ér­lel­tebb lesz ta­lán, a mos­ta­ni, ko­ra­szü­lött min­den­eset­re né­mi tü­rel­met igé­nyel az ol­va­só­tól.