Az irodalmi stílus, alakításmód, nyelvhasználat alapján a 20. század utolsó negyedének magyar prózáját, történeti összefüggésben, a határozott rétegnyelvi áttörések különböztetik meg. Regény, novella, tárca, cikk olyan beszélt nyelvi szókinccsel és grammatikával bővült, amelynek elemzéséhez a kritikussal egyidőben nyelvész, művelődésszociológus és a kultúra teoretikusa is nekiláthatna. Ennek írott nyelvi, poétizált, erős retorikai szervezettségű változata az, ami körültekintő stílus- és beszédelemzést érdemel. Keresztury Tibor irodalmi hírlapírása e folyamat tevékeny részese, melybe kiváló betekintést nyújtanak a közelmúltban megjelent publicisztikakötetei. A Reményfutam. Keleti kilátások a Magyar Narancs egotrip című rovatában 1996–1999 között megjelent írásait gyűjti össze, A vaddisznó rokona pedig válogatás az ugyanitt, illetve az Élet és Irodalomban, a Hajdú-Bihari Naplóban és a Gustóban közölt szövegeiből. Régóta szerettem volna már elidőzni ennek az eredeti, karakteres látás- és írásmódnak a kérdéseinél, a sajtóbeli tárca, kroki, glossza, kép, rajz és a jelenkori prózai elbeszélés átfedéseiben folyó elbeszélő gyakorlatnál. Közben gyűltek Keresztury írásai, kivágásaim, készült az új kötet is. A kritikai késedelmet most termékeny elégtétellé fordította át a két könyv ötszáz oldalt meghaladó anyaga.

A szerző hírlapírásának megközelítőleg hét (szűk? bő?) esztendejét átfogó keresztmetszet azzal a hetente megújuló élménysorozattal szembesíti olvasóját, amit a derű és döbbenet, ború és nevetés, humorérzék és önreflexió, töprengés és együttérzés, játék és kíméletlen számvetés, alászállás és felemelkedés egyidejűsítésével cikkei kiváltanak. A naplókat olvasó, kommentáló történész nem a múlt adataira, hanem a történelmi dokumentálás személyességére kíváncsi, minthogy az „az életmód prózai tényeinek történetírói megismerését" segíti, hogy megalkothatóvá váljon „a történelem szubjektív fogalma" (Gyáni Gábor). A naplókhoz hasonlóan a tárca is forrása lehet a történeti antropológiának, mikrohistóriának, a mindennapok történetírásának. Mindkettő egyidejű, személyes dokumentálást folytat, a kivételes egyéniségeknél a feljegyzés készítőjének, a cikk írójának kézjegyét őrzi. Mindkettő potenciálisan tartalmazza azt, hogy egy idő múlva a történelem irodalmi megismerésének, prózai értelmezésének alakzataként működjön. A jelen kötetekben megvan ennek lehetősége.

Ha lehet ezredvégi magyar nyelvi fordulatról beszélni, akkor az együtt változtatta meg az elbeszélő próza és az irodalmi sajtó modorát is. Keresztury írásai is hozzájárultak ahhoz, hogy módosuljon a hírlapírás poétikája, átrendeződjenek a viszonyok. Tanulságos lehet tehát az irodalmi elbeszélés, egyszerű forma, kisszerkezet, töredékműfaj és a sajtóműfajok közötti kapcsolatok újragondolása. Poétikai és esztétikai elválasztásuk vagy szembeállításuk részben az új tapasztalat, részben a kérdés több mint egy évszázados története alapján is nehéznek s lehetséges, hogy feleslegesnek is tűnik. Az irodalmi publicisztikával szembeni fenntartásokat sem a szerzők, sem az olvasók részéről nem indokolja a klasszikus mérték és elvárás. Magyar és nemzetközi viszonylatban sokkal több nem várt értéket hordott ki története során a hírlapírói tevékenység, mint amilyen mértékben ezt az irodalmi értékrendek és szemléletmódok tudatosították. Különös, hogy a Spectatorok, Juniusok, a Françoise Mauriac-féle Bloc-Notes, a keretes írások rovattradíciója funkcióját tekintve éppen úgy az újdonság, érdekesség iránti igényt kívánta kielégíteni, mint a Boccaccio előtti szóbeli, vele kezdődően, az újkor hajnalán pedig az írott novella, novelletta. Nem is feltétlenül a Barthes utáni műfajpoétikai oldódás hitelesíti a prózai beszédmód átalakulását, sokkal inkább a városi kultúra nyelvi viselkedésformáiban, az egyszerű alakzatokban, mondott és írott, irodalom előtti és poétikai rövid formákban rejlő kimeríthetetlen nyelvi lehetőség, amit egymást termékenyítve ismer fel a művészi és nem művészi nyelvhasználat. Ha a poétikának mint elméleti reflexiónak nem előrelátó módon, akkor legalább az egyidejűségben észlelnie kell a nyelvi organizmusok és narrációs módozatok kimozduló tájékozódási irányait.

A Hét című lap, a 19. század végi prózai megújulás legfőbb ösztönzője a rajz, kép, história megszámlálhatatlan változatával. Mikszáth „tárcza-czikkei", „fecsegései" a Szegedi Napló, Pesti Hírlap 1880-as évfolyamaiban, Molnár Ferenc, Karinthy, Szép Ernő, Móricz publicisztikája Az Est évfolyamaiban 1910 és 39 között, az egyhasábos cikk, glossza, leírás, beszámoló, Ady, Kosztolányi sorozatai, arcképei, arcélei, „alakjai", Krúdy „újságrobotja" – művelődés- és irodalomtörténeti jelentőségű. A tényfeltáró újságírás hagyománya is megbecsülést érdemel, elegendő a két háború közötti szociográfiákra gondolnunk. Móricz Pesti Naplóbeli riportjaiba elbeszélés, szociográfia, biografikum, elmélkedés vegyül. Maga is jellemző észrevételéhez igazodik: „Az én érzésem ez: aki az életét írásban tovább tudja élni, az író."

Ha az olvasásmódok értelemtulajdonító hatásköre a műfajérzetre is kiterjed, akkor hasonló zavar áll elő, mint saját régi Kosztolányi-dilemmám esetében. A legutóbbi életműsorozat elbeszélés- és publicisztikaköteteinek sok darabját illetően nehezen tudok esztétikai érvet találni arra, miért az egyik s nem a másik formai hagyományt reprezentáló kötetbe tartoznak. A köznapi és a művészi fikció viszonya nem rögzíthető: Kosztolányi, Mészöly, Tolnai Ottó művei a legkülönfélébb ars poeticák alapján közlekednek a műnemek, valamint a tapasztalati és művészi fikció (napló, útijegyzet, esszé, vers, próza) között, kötetszerkezeteik (mint a Tinta vagy Az én Pannóniám) hasonlóképpen.

Keresztury írásgyakorlatának közvetlen kontextusát az Esterházy Péter, Parti Nagy Lajos, Kálmán C. György, Darvasi László, Podmaniczky Szilárd újságírásának humorérzéke, szellemessége, poétikai és nyelvkritikai radikalizmusa jelenti. Írók, kritikusok, publicisták tevékenysége nyomán egy új beszédmód jött létre, amely a „szépirodalmi" megmunkálást, a stiláris és retorikai petárdákat, csattanókat és fordulatokat nem feltétlenül a fikciós alakzatok számára tartalékolja, melynek hagyományos mintáitól az elbeszélés is eltávolodott. Az újságírás ugyanakkor a mindennapi kultúra történelmének is része, tehát ezzel a figyelemmel és tapasztalattal bővíti a prózát. Egyes műfajai tárgyi, tematikus, más részük nyelvi, beszédmódbeli és formai vonásai alapján kötődik, s e kötődéshez ragaszkodik is, a köznap bonyolult szervezettségű jelenségvilágához. A dokumentáló műfajok a köz, a közösség életében jelentőséggel bíró megtörténések tényanyagára összpontosítva politizálnak, a kommentárok értelmezésükre, az irodalmi hírlapírás pedig fikcionálásukra vállalkozik, melyben a fikcióteremtő beszédmód határozott nézőponttal, beszélő személyiséggel és hanggal, elbeszélői arcéllel és felcserélhetetlenül egyéni nyelvi stratégiával rendelkezik. Ezen adottságok mozdítják ki abba az irányba, amely eltörli a megélt, kitalált, képzelt, tapasztalt határmezsgyéit, illetve együtt mozgósítja valamennyit saját szemléleti beállítottságával, értékelő nyomatékaival, amivel erősíti a megszólaló feltétel nélküli jelenlétét a dolgokban. Az esemény és annak rekonstruálható társadalmi szövedéke, a helyzet, pillanat vagy a politikai állapot, közérzet, közhangulat mindháromban másként vetül ki. Az irodalmiság igénye és az irodalomként való értelmezés lehetősége kétségtelenül a harmadik változatnál a legkifejezettebb: van olyan jelenkori közössége, amely saját történeteire ismer bennük.

Keresztury Tibornak a társadalomkritikus, az alacsony kultúra teoretikusának, a köznapok történészének a feladatait vállaló és a hírlapíró/tárcaíró/prózaíró szerepeit egyesítő beszélője a konkrétum megvillantásával egyidőben dobbant és elrugaszkodik. A groteszk, a humor, az irónia jelentésmódosításaival és a résztvevő, tanú-, szenvedő-, krónikás-szereplehetőségek váltogatásával eléri és meghaladja a tárgyias beszámoló, a látlelet, a helyszíni riport hatását, a beszámoló hitelességét, pontosságát. Szabadon kezeli és a sajtóműfaj elemeként egyidőben működteti a prózai kisformák poétikai, fikciós, elbeszélő adottságait. Az előbbiekből a naprakész figyelem és oldottság vonzza, az utóbbiaknak a kemény megmunkálása kötelezi. Közben élvezi a maga által kijelölt köztes helyzetet, s ha teheti, rájátszik: „Újfent körbenéz, immár nagytotálban, hálás szívvel konstatálja, megannyi tünemény ez a sok lámpafény. Ez úgy hangzott, mintha író volna, így a borra fogható tüneményezésből nagy önfegyelemmel, elnézést kérve, gyorsan visszavesz, és a száraz tényekre szorítkozva annyit rögzít csupán újra, a helységben három lámpa ég." (Reményfutam, 64.) A nyelvi mívesség, az alternatív szövegszervezés, az elbeszélő és a figuratív olvasási lehetőségek felkínálása által úgy emeli meg a lécet, hogy szövegei elmossák a hírlapírás/prózaírás, a tény és fikció megkülönböztetéseket. Ezt a programot a megszólalás személyessége, a beszédmód, alkat, egyéniség kapcsolatának szorosra fogása teszi összetéveszthetetlenül egyénivé.

A sajtónyelv–irodalmi nyelv szembeállítást az a nyelvfilozófiai belátás is kérdésessé teszi, amely szerint a fikción kívül nincs mód a megszólalásra: „Il n’existe aucun discours qui ne soit une Fiction." Barthes gondolata minden beszéd, megszólalás és nyelvhasználat eredendő fikcióteremtő adottságát érinti. Mi történik tehát, ha valaki megszólal a debreceni Éva presszóban, a hangnak történetesen lesz meghallója is, aki a hang kivágatát egy bonyolult jelentéstani szervezettségű szövegösszefüggésbe illeszti. Dokumentáló szerepet szán neki, amit ironizáló, ellenpontozó, gúnyoló, megértő vagy csupán rámutató gesztussal egészít ki, mindenképpen megmozgatja a rendelkezésre álló retorikai lehetőségeket. A hallott beszédtöredéket és/vagy töredékfikciót olyan világ konstitutív elemeként működteti, amelyhez egy imaginárius elbeszélőt, egy önmagára mutogató virtuális szerzőt, egy többé-kevésbé ismert viszonyrendszert, helyszínt, időbeli koordinátákat rendelünk. A torzítás, fokozás, az új nyelvhasználati normaként elterjedő gyatra minták, hibás megoldások, kiürült készlet, patron és a merész játék ezen alakzatoknak mint szociális tartalmú leírásoknak a beillesztésével ironizál, önmagával definiál, a tautológia révén lemeztelenít, s mint ilyen, korképbe rendez. A kihallgatott hanghordozáshoz, beékelt tájnyelvhez, idézett szidalomhoz, mímelt frázishoz, továbbképzett nyelvi kliséhez, grammatikai vétséghez a képzeteknek abból a készletéből is társítunk valamit, ami azt a szólammal együtt egy tágabb közösség, társadalmi réteg, régió, kor kontextusának elemeként tartalmazza. A szociolektusok Keresztury nyelvében, az adott társadalmi csoport beszédjellemzőinek, nyelvi készletének ismerete annak a földrésznek a felfedezését folytatja, amelyet Tar Sándor prózája kezdeményezett, akivel megrendítően mély beszélgetést folytat A vaddisznó rokona című kötetben.

Nem tudom, lehetséges-e posztmodern szociográfiáról beszélni, amelyben a tényfeltárás elé plusz/mínusz előjel kerül. Keresztury írásgyakorlata ugyanis mintegy mellékesen, valamilyen rejtett megfordítás, optikai ferdítés következtében érkezik el hozzá. A közelnézetre beállított látószög erős hatású konnotációkba tömörít egy ezredvégi kelet-magyarországi mentalitásszerkezet-elemzést. A „keleti néplélek kérdése ügyében húsz éve folytatott" (A vaddisznó rokona, 39.) kutatásait egy iróniát és öniróniát egyesítő, csorbítatlan kritikai élű nyelv, éleslátás, azonosuló és egyben távolságtartó alapállás vezérli. Kitüntetett figurát nem, a törzsvendég, kolléga, dolgozó, paraszt, főnök, manus, éjszakázó vendég közül annál többet mutat meg. „Korunk hősei?" (i. m., 342.) A hősök helyére nyomuló antihősök, „vérprofik", a „felfuvalkodott politikusok, médiasztárok, bizniszmenek, tanácsadók, gőgös pojácák, vöröslő káposztafejek" (i. m., 299.), „ügyvezető menedzserek, teljhatalmú piárosok, önnön nagyságuktól eltelt politikusok képét öltő modern mindenhatók" (i. m., 342.), „zsebsztárok és pökhendi műmájerek" (i. m., 205.) jelentősége kimerül a rossz közérzet illusztrációjában és az átmenetiségükben való bizakodásban.

Sorsfordító események nem történnek, a köznapok krónikáját ugyanis eseménytöredékek, helyzetek, gesztusok, ellesett mozdulattöredékek írják. A párbeszédek utcán, uszodában, futballpályán, focimeccs előtt, után zajlanak. A helyszín lehet a Tisza menti kemping, az óvoda, az országút, a magyar–ukrán határátkelő, a presszó, a vasúti büfé, talponálló, buszpályaudvar. Az alkalom lehet az iskolai ünnepély, a húsvéti locsolkodás, a kocsmai jelenet, a Nagytemplom előtti díszburkolat- és szökőkútavatás. A gyűjtögető a mindennap minimítoszait és hordalékát a tévéműsorban, a felkapott slágerben, a reklámszövegben, az éppen akkor regnáló pártgarnitúra önelégültségét hirdető, a városképet átpolitizáló óriásplakátján, a párkereső rovatban, az apróhirdetésben, a sajtóban, a használati utasításban is megtalálja: „megpróbáltam felidézni azt a szenzációs kuplé-repretoárt, amit a páratlan sikerkönyv szerzője előző éjszaka egy önálló, egész estét betöltő dalest keretében előadott. Két hónapig meglennék a Narancsnál azokból nyelvileg." (i. m., 38.) Az a nyelvi univerzum, amelyet Keresztury prózája létrehoz, egy közhelyszótár anyagát mozgósítja, amelyben együtt van a jelenkori régiós, városi, falusi, tévés, köznyelvi szókincsréteg, a műveletlen, „szellemileg alultáplált lumpen" (i. m., 205.), a hivatalos „repidumcsi", „protokollrizsa", a reklám, a médiák nyelve, a „lufikönnyű blöffretorika", az önálló televíziós műfajjá emelt üres duma, fecsegés, a tét nélküli odamondogatás (i. m., 213.), a köznap hanghordozásának és beszédmódjának minden árnyalata. A feliratok, elnevezések, alakok, személynevek is a mikrovilág részei, elidegeníthetetlen elemei.

Kik a mozgásba hozott, elindított, leállított, megszólított, megfigyelt figurák? Kik a megszólítások címzettjei, a történetek alanyai? „Ki itt a beszélő, s ki a szereplő, tényleg őrület." (Reményfutam, 39.) A krónikás néha öntudatlan, néha mintha tudatos szerepzavarban szenvedne, miközben azonosul, sorsközösséget vállal a kiszolgáltatottal, elesettel, reménytelennel. Közben akivel együttérezne éppen, „Megy, mintha ott sem lenne, aki jelenlétét képzeli." (A vaddisznó rokona, 255.) Másutt a nyelv, a beszéd, az intonáció meghallója: „Ki hívott, mit akarsz, milyen alapon. Dolgozott a mondat, miközben figyeltem..." (Reményfutam, 55.) Egyik legmegdöbbentőbb szembeállítása, párhuzama sem valamiféle külső pozíció, felülről nézés, arisztokratikus pillantás eredménye, hanem a világok mint nyelvek mérhetetlen távokat befogó különbségének virtuális összerántása egyetlen metszéspontba. Ebben a pontban, amely csak fáradalmak és áldozatok árán észlelhető, együtt van kultúra és empátia, morál és esztétikum, s mint ilyen hoz mintegy mellékesen jelzést az önismeretnek olyan stádiumáról, melyet a publicisztika sem nem igényelt, sem nem méltányolhat soha. „Ilyenkor az jön, hogy voltaképpen közéjük tartozunk (…). Aztán meg fordítva: szégyellni kezdjük, hogy szégyelltük magunkat az előbb, s egyenesen büszke kezd lenni rá az ember, hogy ezeknek a nyelvét is ismeri, holott húsz perce még Borbély Szilárd költői nyelvén gondolkodott. S akkor szokott jönni a feltevés, hogy lehet-e egyszerre otthon lenni az Éva presszó és Borbély Szilárd fantasztikus, depresszív erejű nyelvében, vagy éppen hogy egyikben sem lehet, sem külön-külön, egyszerre meg pláne nem. És akkor van az, barátaim, hogy valójában hova is tartozunk." (I. m., 148.)

Mi mindent foglal tehát magába Keresztury minimálprogramja, redukciója, a végső stádiumához visszavezetett minimáltörténet (i. m., 58.)? A Villanófény sorozat megállított időkkel, szüneteltetett történésekkel, látványtöredékekkel, állóképbe tömörített eseményekkel, lassított képsorokkal, visszafogott reakciókkal, csökkentett reflexivitással, tovább nem szűkíthető képi és nyelvi blendével dolgozik. Mégis felveti a kérdést, hogy a petite prose, feuilleton, grand récit világainak lehet némi köze egymáshoz. Ha Térey Paulusáról azt olvassuk, hogy „az elvesztett Nagyszabás’ illúzióját önéletrajzi vonatkozású hétköznapi kistörténetek sorává ‘meséli szét’" (A vaddisznó rokona, 105.), akkor Keresztury írásgyakorlatában is vagy ilyesmi, vagy éppen a folyamat fordítottja játszódik le. A kistörténetek és törmelékek a szövegformálás, a hangnemek, a stílusművészetként működő hajlékonyság, leleményesség, grammatika (szórend, mondatrend), narratív és/vagy metaforikus logika, poétikum (fordulatosság, kihagyás, rájátszás, rövidrezárás, poén, csattanó-sorjáztatás) következtében észrevétlenül mind élesebb kontúrokat kapnak. Egy több nézőpontú, szórt, középpont nélküli állapot konstituálódik, melyben egy idő után elkezdünk ismerősként járkálni.

Ugyanakkor motívumpárhuzamok sejlenek fel, melyek erősítik a szövegbelső és szövegközi kötéseket (például danse macabre-motívumok különféle szituációkban, (i. m., 301.). A heti penzum termékei nem gravitálhatnának egymás felé, nem szőhetnének akaratlanul is nagyméretű kárpitot, ha nem létesülne valaki, akit hanghordozása hív életre, s aki az újság olvasóját újra meg újra megszólítja. Beszédét az irónia, groteszk, empátia, pátosz és önvizsgálat közötti egyensúlyozás, a konfesszió, az önboncolás kíméletlensége, a nézőpont, tartás együttese, a beszélő-beszédtárgy-viszony, az empátia többlete, az érzelmeknek a megértés, jovialitás, beleélés, sajnálat, megvetés pólusaitól a humorérzékig, a cinizmusig terjedő skáláján mozgó hangnem, az öngúny, önirónia, önreflexió, az önmaga mint önsajnálat, mint lélektani harakiri és mint konfesszió tárgya alakítja. A játéktér, melyen mozog, külső és belső, közeli és még közelebbi látószögekre terjed ki: „A képnek, ami önmagadról, önmagadban él. Mint egy egyszereplős salakmotor-verseny: üldözheted egy életen át önmagad." (I. m., 335.) „Milyenre vegyük az idei figurát? Milyen legyen az újévi hangütés, milyen hangfekvésben szóljanak a 2002-es viszonylatok?" (I. m., 342.) A személyesség kockázata, a monológra emlékeztető hangnem nem tartozik a publicisztikai megnyilakozások elvárásai közé. Az önmarcangolás sem (Elterelő hadművelet, Reményfutam, 112.). Az önfegyelem sem, amely a „gyorsan visszaveszem e mondat pátoszát" (i. m., 57.) gesztusában megnyilvánul. Az identitáskeresés sem, a bizonytalanság megvallása sem: „Ezek után azt kéne már csak tisztázni, ki az isten az az egyén, akinek itt a krónikás évek óta folytonosan számvatéssel tartozik; miért érzi úgy, hogy van revizor, s honnan ez esetben annak felhatalmazása. Ha pedig létezik, márpedig úgy tűnik, ez az illető, elfogadja-e most ezt a hevenyészett, ám pozitív éves mérleget? Vagy kopog csak sürgetően, várakozó tekintettel, a csupasz nős tollával az asztalon tovább?" (Zárszámadás, i. m., 118.) A műfaji dilemmák megvallása sem, különösen nem, ha régi „cimbi" szájából hangzik el: „de hát nálad is keverednek néha a műfajok, ahogy olvasgatlak itt-ott, nem igaz?" (I. m., 60.) S ha mindez mégis együtt van és működik, s egy harmadik típusú beszéddel, megoldással, stratégiával (A vaddisznó rokona, 344.) korrigálja a megszólalást, akkor a hírlap csupán a megjelenés vetítővászna, a rajta lejátszódó események azonban alapvetően a prózapoétikai interpretációra és beszédelemzésre tartoznak.

(Reményfutam: Magyar Narancs Könyvek, Bp., 2000, 176 oldal, 1190 Ft; A vaddisznó rokona: Palatinus, Bp., 2002, 364 oldal, 2500 Ft)