Az ál­lam­biz­ton­sá­gi ira­tok, mind­kö­zön­sé­ge­sen az ügy­nö­kök­kel kap­cso­la­tos ada­tok nyil­vá­nos­ság­ra ho­za­ta­la hos­­szú évek alatt el­vesz­tet­te po­li­ti­kai je­len­tő­sé­gét, így a pub­li­ká­ci­ók már ré­gen el­ső­sor­ban mű­fa­ji, eti­kai, esz­té­ti­kai ér­vek men­tén ér­tel­mez­he­tők. Az ira­tok nyil­vá­nos­ság­ra ho­za­ta­la 1989 után sors­dön­tő kér­dés le­he­tett vol­na, s más­ként tör­tént vol­na a de­mok­ra­ti­kus kul­tú­ra po­li­ti­kai já­ték­sza­bá­lya­i­nak ki­ala­kí­tá­sa, ha a rend­szer­vál­to­zás ná­lunk vé­gül is­me­ret­len mo­rá­lis nor­mák sze­rint ment vol­na vég­be. Azon­ban több mint két év­ti­zed­nyi, szám­ta­lan tel­je­sen ered­mény­te­len po­li­ti­kai vi­ta után, má­ra a ma­gyar tár­sa­da­lom el­vesz­tet­te en­nek a me­ta­mor­fó­zis­nak az esé­lyét, a nyil­vá­nos­ság­ban már csak az ubor­ka­sze­zo­no­kat ki­töl­tő mé­dia-bot­rá­nyok kö­zött tart­ják szá­mon, il­let­ve hasz­nál­ják az ügy­nök­kér­dést, ami vé­gül sze­re­pet ját­szik a po­li­ti­kai al­vi­lág zsa­ro­lá­si ipar­ágá­ban is. A tit­kos­szol­gá­lat­ok ál­lam­szo­ci­a­liz­mus alatt ját­szott sze­re­pé­vel kap­cso­la­tos ka­tar­ti­kus ta­pasz­ta­lat nem kö­vet­ke­zett be, ez – min­den egyéb­től füg­get­le­nül – ko­mor ár­nyé­kot vet a po­li­ti­kai osz­tály hi­te­les­sé­gé­re, sze­re­pet ját­szik ab­ban a mély vál­ság­ban, amely­ben ma élünk, s amely­nek hátterében a de­mok­ra­ti­kus rend­szer irán­ti csa­ló­dott­ság, a kor­társ tár­sa­dal­mi rend­től va­ló el­for­du­lás, un­dor, il­let­ve a szél­ső­jobb­ol­da­li po­li­ti­kai ra­di­ka­liz­mus en­nek meg­fe­le­lő mér­té­kű nö­ve­ke­dé­se áll.

      Így a de­mok­ra­ti­kus po­li­ti­ka ala­kí­tá­sá­ban lé­nyeg­te­len ügy­nök­kér­dés­sel fog­lal­ko­zó szak­em­be­rek, ér­tel­mi­sé­gi­ek le­he­tő­ség­ho­ri­zont­ja is en­nek meg­fe­le­lő­en ala­kult: a kü­lön­fé­le pub­li­ká­ci­ók ké­szí­tő­i­nek tisz­tá­ban kell len­ni­ük az­zal, hogy mun­ká­ik el­ké­szí­té­sé­nek hosszú évei alatt ra­di­ká­li­san meg­vál­to­zott tár­gyuk kon­tex­tu­sa. A le­lep­le­zé­sek má­ra kri­mi­na­li­zált mé­dia-cir­ku­szok­ká vál­tak, s nem ka­tar­ti­kus tra­u­mák let­tek, ame­lyek egy de­mok­ra­ti­kus kö­zös­ség szü­le­té­sé­nek fon­tos ese­mé­nyei. Mind­ez – szi­go­rú­an vett – mű­faj­el­mé­le­ti prob­lé­mák­hoz ve­ze­tett: a bo­nyo­lult, a kor­társ ál­la­po­tok­ra be­fo­lyás­sal lé­vő tár­sa­da­lom­tör­té­ne­ti ös­­sze­füg­gé­sek kri­ti­kus elem­zé­sé­ből egy­re gyak­rab­ban a ké­sei le­lep­le­zé­sek ressentimentje ma­radt, an­nak meg­fe­le­lő­en, aho­gyan a szö­ve­gek írói egy­re nyil­ván­va­lób­ban be­lát­ták, hogy írá­sa­ik a fo­lya­ma­tok­ra sem­mi­fé­le ha­tás­sal nem lesz­nek. Eb­ben a hely­zet­ben dön­tő kér­dés, hogy mi­lyen re­to­ri­kát vá­laszt, mi­lyen narratívát te­remt egy-egy szer­ző: hi­szen vi­lá­gos, hogy a le­lep­le­zés, fel­fe­de­zés be­je­len­té­sé­nek drá­mai ak­tu­sá­val egyen­ér­té­kű je­len­tő­ség­re tett szert a kom­men­tár. Így pél­dá­ul Rainer M. Já­nos rit­ka szen­zi­tív eset­ta­nul­mányban, An­tall Jó­zsef volt mi­nisz­ter­el­nök be­sú­gó­i­nak szö­ve­ge­it fel­dol­goz­ván, pél­dás mód­szer­ta­ni fe­gye­lem­ről és kre­a­ti­vi­tás­ról tett ta­nú­bi­zony­sá­got: gon­do­san meg­raj­zol­ta, re­konst­ru­ál­ta a be­sú­gó sze­mé­lyi­sé­gé­nek szü­le­té­sét, meg­mu­tat­ta az ol­va­só­nak, hogy mi­lyen lé­pé­sek so­ro­za­tán át szü­le­tett meg a je­len­tés mű­fa­ja, ki ho­gyan hasz­nál­ta fel azt, mi­ként pró­bál­tak meg a be­sú­gók előnyt fa­rag­ni a konfabulációból, il­let­ve mi­ként épí­tet­ték be te­vé­keny­sé­gü­ket a sze­mé­lyi­sé­gük­be. (Je­len­té­sek há­ló­já­ban. An­tall Jó­zsef és az ál­lam­biz­ton­ság em­be­rei 1957–1989)

      Van­nak saj­nos ese­tek, ami­kor en­nek a mód­szer­ta­ni óva­tos­ság­nak nem sok nyo­mát lel­jük: ami­kor az egy­ko­ri je­len­té­se­ket nyil­vá­nos­ság­ra ho­zó tör­té­né­szek, új­ság­írók úgy pre­zen­tál­ják az egy­ko­ri do­ku­men­tu­mo­kat, mint ön­ma­guk­ban evi­dens, úgy­mond vád­ló le­le­te­ket, s per­sze sa­ját ügyes­sé­gük tró­fe­á­it, így mint­egy ké­sei bos­­szút áll­nak a hajdaniakon, „igaz­sá­got szol­gál­tat­nak” te­hát. Ez a gyak­ran nem túl von­zó lát­kép fo­gad­ja pél­dá­ul Gervai And­rás Fe­dő­ne­ve „szo­ci­a­liz­mus” cí­mű köny­vé­nek ol­va­só­it is, akik Sza­bó Ist­ván, Bódy Gá­bor, Máriássy Fé­lix és to­váb­bi ma­gyar, be­sú­gói mun­kát vég­zett fil­me­sek tör­té­ne­tét ol­vas­hat­ják el, s azt ta­pasz­tal­hat­ják, hogy a tör­té­nész-ku­ta­tó a ké­sei ítél­ke­ző le­he­tet­len hely­ze­té­be ke­rül, mond­hat­nánk csap­dá­já­ba esik: ami­kor új­ra és új­ra azt mér­le­ge­li, hogy me­lyik tett mi­ként volt mo­rá­li­san még és már véd­he­tet­len vagy véd­he­tő. Ez a faj­ta re­to­ri­ka azért nem ve­zet se­ho­va, mert a ké­sei le­írás lé­nye­ge épp a ha­ta­lom­nél­kü­li­ség ál­tal hi­te­le­sí­tett semlegességben áll. A 2010-es évek­ben nincs sem­mi kí­no­sabb, mint ami­kor könnyű tol­lú szer­zők el­ra­gad­tat­ják ma­gu­kat, s iz­ga­tot­tan kap­kod­nak, hol szi­dal­maz­zák, hol men­te­ge­tik az egy­ko­ri be­sú­gó­kat: at­tól füg­gő­en, hogy me­lyi­kük­kel kap­cso­lat­ban mi­lyen elő­í­té­let­tel ren­del­kez­nek.

      Szőnyei Ta­más, aki két ha­tal­mas kö­tet­ben pél­dát­lan men­­nyi­sé­gű anya­got te­kin­tett át, dol­go­zott fel igen gon­do­san, s ho­zott nyil­vá­nos­ság­ra, az iro­dal­mi élet­ben tör­tén­te­ket vizs­gál­va, két, egy­más­sal ös­­sze­füg­gő mód­szert vá­lasz­tott en­nek a csap­dá­nak az el­ke­rü­lé­sé­re. Az egyik a szer­ző habituális me­lan­kó­li­á­ja. Nem tu­dok jobb ki­fe­je­zést ar­ra a ta­pin­tat­ra, szi­go­rú tü­re­lem­re, aho­gyan Szőnyei ír azok­ról az em­be­rek­ről, akik­nek je­len­tős ré­szét so­ha nem is­mer­het­te sze­mé­lye­sen, akik­kel nem ült egy asz­tal­nál, nem it­ta bo­ru­kat, nem et­te ke­nye­rü­ket, akik úgy­mond a ke­zé­re ke­rül­tek. Aki is­me­ri Szőnyei év­ti­ze­des mun­kás­sá­gát a Ma­gyar Na­rancs ha­sáb­ja­in, szá­mos re­mek cik­ké­re em­lé­kez­het, ame­lyet ugyan­csak a fel­vi­lá­go­sult­ság szo­mo­rú­sá­ga ha­tá­ro­zott meg: s ez an­nál is fi­gye­lem­re­mél­tóbb volt, mint­hogy Szőnyei a kor­társ kul­tú­ra kur­rens je­len­sé­ge­i­nek le­írá­sá­val fog­lal­ko­zott, s így még fel­tű­nőbb volt, hogy mi­lyen tá­vol­sá­got tar­tott tár­gyá­tól, s mi­lyen gaz­dag in­terp­re­tá­ci­ós fe­lü­le­te­ket nyi­tott meg ez a faj­ta sem­le­ges­ség, tar­tóz­ko­dás.

      Ez le­he­tett az alap­ja an­nak a csep­pet sem ma­gá­tól ér­te­tő­dő, el­len­ben nagy­sze­rű narrációnak, aho­gyan a hos­­szú év­ti­ze­de­ken át, szá­mos szín­té­ren, kö­zös­ség­ben zaj­ló ese­mé­nye­ket elénk ál­lít­ja, s amely meg­ol­dást én az ál­lam­szo­ci­a­liz­mus má­ig meg­írat­lan nagy­re­gé­nye­ként ér­tel­me­zek, s ezt mes­­sze nem pusz­tán re­to­ri­ká­nak, be­le­ol­va­sás­nak, kri­ti­ku­si fo­gás­nak vé­lem – el­len­ben va­ló­sá­gos mű­fa­ji meg­ol­dás­nak. Fik­ci­ók, do­ku­men­tu­mok el­vá­laszt­ha­tat­la­nok egy­más­tól: az át­írás, le­jegy­zés pro­ces­­szu­sa el­be­szé­lés­sé te­szi a té­nye­ket, iga­zi re­gény­be il­lő kér­dé­sek so­ra me­rül fel. Olyan re­gény­ről van szó, amely­ben szá­mos nyel­vi ré­teg kü­lö­nít­he­tő el: egy­ko­rú do­ku­men­tu­mok és ké­sei kom­men­tá­rok, tit­kos ira­tok, egy­ko­rú nyil­vá­nos­ság­nak szánt szö­ve­gek, ma­gán­le­ve­lek, láb­jegy­ze­tek, adat­tá­rak, a szer­ző sa­ját mon­dat­ta­na, elég gaz­dag a más­ként is egy­be­ol­vas­ha­tó, egy­be ol­va­san­dó szö­ve­gek ré­teg­ta­na. A szer­ző egy­ben mon­tázs­al­ko­tó, iga­zi palimpszeszt-te­rem­tő mű­vész, aki mun­ká­ja so­rán a leg­el­té­rőbb funk­ci­ó­jú, ere­de­tű nyelv­ré­te­gek­ből hoz lét­re egy kö­zös, ko­he­rens va­ló­sá­got: éppúgy, mint min­den nagy re­gény­ben.

      Nem az a kér­dés, hogy – pél­dá­ul – ’mi tör­tént’ Il­­lyés­sel, mit ír­tak ró­la, el­len­ben az, hogy a ró­la írt szö­ve­gek, sa­ját – ál­lí­tó­la­go­san el­hang­zott – mon­da­tai, kéz­ira­tai, nyom­ta­tott szö­ve­gei mint te­rem­te­nek egy sors­há­ló­za­tot, ame­lyet az ol­va­só épp úgy kö­vet­het, mint egy Le Carré-köny­vet, amely­ben ugyan­csak a sej­tel­mek, té­nyek, ál­lí­tá­sok, vé­lel­mek, hall­ga­tá­sok, el- és ki­hall­ga­tá­sok tor­lód­nak egy­más­ra.

      Ál­lás­pon­tom egy ré­gi – a Je­len­kor­ban meg­je­lent – Balassa Pé­ter-szö­veg, Spiró György Ik­szek­ről írott kri­ti­kájának mél­ta­tá­sát is meg­kö­ve­te­li. (Kram­pu­szok, Pajzs és dár­da nél­kül Az Ik­szek­ről. A Balassa Pé­ter ha­lá­la után meg­je­lent cikk köz­lé­sé­vel kap­cso­lat­ban Margócsy
Ist­ván fo­gal­ma­zott meg fenn­tar­tá­so­kat. Mind­et­től füg­get­le­nül a Balassa-dolgozatban fel­me­rült ér­vek je­len­tős ré­szét ma is fi­gye­lem­re mél­tó­nak vé­lem. Az ere­de­ti kon­tex­tus jel­zé­se kö­te­les­sé­gem, de a szö­veg hasz­ná­la­tá­nak jo­gát ez nem csor­bít­ja.)

      Spiró egy­ko­ri szín­há­zi re­gé­nyé­ben a tit­kos­szol­gá­lat­ok min­den­ha­tó­sá­ga volt a té­ma. Mű­ve an­­nyi­ban tért el Szőnyei mun­ká­já­tól, hogy az ab­ban ol­vas­ha­tó je­len­tés je­len­tős ré­sze írói fik­ció volt, de az Ik­szek ugyan­csak a szö­veg­mon­tázs be­nyo­má­sát kí­ván­ta kel­te­ni. Balassa a rá jel­lem­ző, s ál­ta­la oly gyak­ran hasz­nált mód­szer­ta­ná­val, a té­ved­he­tet­len in­tu­í­ci­ó­já­val azon­nal fel­lel­te Spiró re­gé­nyé­nek ar­che­tí­pu­sát Goe­the Wilhelm Meister ta­nu­ló­éve­it: a sor­sot irá­nyí­tó titkos elit, arisz­tok­ra­ta/sza­bad­kő­mű­ves stb. (torony)közössége aka­rat­lan pa­ró­di­á­já­nak va­gyunk a ta­núi Szőnyei köny­vé­nek ese­té­ben is. „A tör­té­nel­mi moz­gás mint egy ki­is­mer­he­tet­len ös­­sze­es­kü­vés mű­kö­dé­se: paranoid vi­lág­szem­lé­let­té vál­to­zik. A sza­bad­kő­mű­ves­ség­nek, il­let­ve a Goe­the­-fé­le to­rony­tár­sa­ság­nak (Wilhelm Meister ta­nu­ló­évei) az ön­kén­te­len per­szif­lá­zsa, leg­in­kább azon­ban Dosz­to­jevsz­kij Ör­dö­gök cí­mű re­gé­nyé­nek ka­ri­ka­tú­rá­ja Az Ik­szek.” (Je­len­kor, 2009. 52. évf. 9. sz., ill. 10. sz.)

      Kristó Nagy Ist­ván, fe­le­lős könyv­ki­adó mun­ka­társ, Né­meth Lász­ló ré­gi hí­ve és őszin­te tisz­te­lő­je a hód­me­ző­vá­sár­he­lyi idő­szak óta, Ju­hász La­jos né­ven dol­go­zó be­sú­gó 1961 ja­nu­á­ri je­len­té­sé­ben fel­hív­ta fe­let­te­sei fi­gyel­mét ar­ra, hogy „(Né­meth) nem tud­ja, mi­nek kö­szön­he­ti azt a ki­tün­te­tő, meg­kü­lön­böz­te­tő jó­in­du­la­tot, ami­vel Aczél György őt ke­ze­li. Nincs olyan ké­ré­se, amit ne tel­je­sí­te­ne, úgy­hogy most már rös­tell hoz­zá ilyen vagy olyan ké­rés­sel for­dul­ni. Per­sze, tud­ja, hogy több­ről van szó, mint, egy sze­mély ro­kon­szen­vé­ről, de az is köz­re­ját­szik. A szel­lem em­be­re­i­nek olyan ál­ta­lá­nos és fo­ko­zott meg­be­csü­lé­sé­ről van szó, ami­re ko­ráb­ban gon­dol­ni sem le­he­tett. Ká­dár Já­nos ve­ze­té­se kü­lön­ben is ko­moly ered­mé­nye­ket pro­du­kált, ezt el kell is­mer­ni. Na­gyon sok min­den más­képp van, mint még csak né­hány év­vel ez­előtt is.” Ami a Né­meth iránt el­fo­gult Kristó Nagy Ist­ván szö­ve­gé­nek hi­te­les­sé­gét il­le­ti, az­iránt per­sze a Pár­tot meg­je­le­ní­tő rend­őr­ség­nek is volt né­mi két­sé­ge. „Az anyag­ba be kell kal­ku­lál­ni, hogy Né­meth ne­künk mond­ta a dol­go­kat” – je­gyez­te meg Gál Fe­renc fő­had­nagy. Egy kér­dés, hogy Né­meth mit gon­dolt, mit üzent, mit gon­dol­ha­tott ko­mo­lyan, mit gon­dol­ha­tott ar­ról, hogy ha a rend­őr­ség ál­tal üzen, ak­kor az ho­va, med­dig jut el. Má­sik kér­dés, hogy ne­ki mi­re volt épp szük­sé­ge. Eg­zisz­ten­ci­á­lis ja­vak­ra, ame­lyek ér­té­ké­vel a Párt épp­úgy tisz­tá­ban volt, mint ő: út­le­vél, egye­te­mi fel­vé­te­li stb. Dol­gok, ame­lyek amúgy meg­fe­le­lő eset­ben ma­guk­tól jár­tak vol­na, dehát ezek nem a meg­fe­le­lő ese­tek évei vol­tak. Né­met­het amúgy ren­de­sen for­gat­ták is per­sze, az­az nem­csak ő instrumentalizálta a rend­őr­sé­get, de an­nak, az­az a Párt­nak is meg­vol­tak a mód­sze­rei ar­ra, hogy az író azt se tudja, hol áll a fe­je. Ka­pott Kos­suth-dí­jat, el­me­he­tett – va­gyis jól tet­te, ha el­ment – a Szov­jet­uni­ó­ba, de per­sze le­vet­ték a mű­sor­ról a Ga­li­le­it, nyil­ván mi­hez­tar­tás vé­gett, s per­sze az is meg­le­het, hogy a da­rab va­ló­ban bos­­szan­tot­ta a Pár­tot, vagy ab­ban va­la­kit. Min­den­eset­re Né­meth meg­kü­lön­böz­te­tett fi­gyel­met ér­de­melt, az­az a meg­fe­le­lő elv­tár­sak­nak, akik ko­ránt­sem vol­tak olyan idi­ó­ták, mint a Koltai Ró­bert ál­tal ját­szott „ il­le­té­kes elv­tár­sak”, volt al­kal­muk ar­ra, hogy el­ol­vas­has­sák Nagy Pé­ter iro­da­lom­tör­té­nész, az­az Bo­risz be­szá­mo­ló­ját is, amely­ben Né­meth az épü­lő szo­ci­a­liz­must a ka­pi­ta­liz­mus­nál ma­ga­sabb ren­dű tár­sa­da­lom­nak te­kin­tet­te: s er­ről az­tán megint le­he­tet­len volt el­dön­te­ni, hogy tak­ti­ká­ból mond­ja, stra­té­gi­ai meg­fon­to­lá­sok­nál fog­va, vagy – noch dazu – így gon­dol­ta. Min­den­eset­re Gál Fe­renc fő­had­nagy le­von­ta a kö­vet­kez­te­tést, és kö­vet­ve a Goe­the ál­tal meg­írt egy­ko­ri elő­de­it, ja­vas­lat­tal is élt Aczél elv­társ­nak: „Né­meth Lász­lót hasz­nál­ják fel az ér­tel­mi­ség egy ré­szé­nek re­á­li­sabb gon­dol­ko­dás­ra bí­rá­sá­ban.” S tény, hogy egy év­vel ké­sőbb meg­je­lent az Aczél ins­pi­rá­lá­sá­ra meg­írt Ha én mi­nisz­ter len­nék – Le­vél egy kultúrpolitikushoz cí­mű es­­szé. Szőnyei iga­zán le­fegy­ver­ző elegenciával re­konst­ru­ál­ja a hely­ze­tet, il­let­ve te­rem­ti meg az ok-oko­za­ti ös­­sze­füg­gé­sek egy le­het­sé­ges há­ló­za­tát, nem vi­sel­ke­dik min­dent tu­dó nar­rá­tor­ként, elég fi­no­man fel­hív­ja az ol­va­só fi­gyel­mét ar­ra, hogy mind­ez csu­pán a jég­hegy csú­csa, de at­tól még elég vi­lá­gos, hogy a Párt és ál­do­za­ta köz­ti vi­szonyt tör­té­net­té for­mál­ja: s ez a sze­mé­lyes tör­té­net egy­ben a ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­té­nek egy nem le­be­csü­len­dő fe­je­ze­te. S ez nem pusz­tán mo­rá­lis kér­dés, hi­szen a tör­té­net sze­rep­lői mind hasz­nál­ták egy­más el­mé­jét, jel­le­mét, szel­le­mét,
ér­de­ke­it, fé­lel­me­it, al­kal­man­ként tes­tét, mind­an­­nyi­an tisz­tá­ban vol­tak az­zal, hogy ki­szol­gál­ta­tott­sá­guk vagy győ­zel­mük a má­sik fe­lett el­ső­sor­ban idő kér­dé­se. Né­meth ír­ta az élet­mű­vét, a fen­ti fel­té­te­lek kö­zött, Gál Fe­renc pár­ka­ként, sza­bad­kő­mű­ves­ként (arisz­tok­ra­ta jó­aka­ró­ként), a Párt ér­de­ke­i­nek vélt fel­is­me­rő­je­ként vagy meg­je­le­ní­tő­je­ként egy pil­lan­gó volt eb­ben a tör­té­net­ben csu­pán, sen­ki vagy sen­ki­há­zi, ki­nek ho­gyan tet­szik, de ama bi­zo­nyos szárny­csa­pás­ra, ar­ra az egyet­len ap­ró moz­du­lat­ra, amely fel­rúg­hat­ta a ka­u­zá­lis lán­co­la­tok ad­di­gi rend­jét, azért per­sze ő is ké­pes volt.

      Szőnyei ki se mond­ja, olyan ma­gá­tól ér­te­tő­dő fi­nom­ság­gal vi­szi ol­va­só­ját ma­gá­val epi­zód­ról epi­zód­ra, s az ér­dek­lő­dő, il­let­ve el­hűlt, ré­mü­let­tel te­li, meg­hök­kent (nem kí­vánt tör­len­dő, il­let­ve ki­egé­szí­ten­dő) ol­va­sók kapkodhatják a fe­jük­et, hogy mi tör­tént itt. Ugyan­is a szer­zőt nem a le­lep­le­zés ér­dek­li, a who is who, a nagy ne­vek le­buk­ta­tá­sa, ami azt il­le­ti, mint­ha tech­ni­ka­i­lag ki­csit meg is ne­he­zí­te­né, hogy azo­kat azo­no­sí­ta­ni le­hes­sen, az­az nem se­gí­ti elő a ma­zso­lá­zást, el­len­ben őt az a ha­gyo­mány ér­dek­li, on­nan né­zi, s lát­tat­ja mind­ezt, amit együtt ta­nul­tunk meg: az iro­da­lom tör­té­ne­te fe­lől néz­vést. A re­gény cse­lek­mé­nye az iro­da­lom ke­let­ke­zé­sé­nek epi­zód­ja­i­ból szö­vő­dik: hos­­szú éve­ken át fo­lyó, las­san gör­dü­lő, szá­mos ös­­sze­füg­gést tar­tal­ma­zó, többszáz sze­rep­lőt moz­ga­tó tör­té­net ez, szám­ta­lan nyil­ván­va­ló, rej­tett, sej­tett ké­sei fel­is­me­rés­sel, egy­be­esés­sel, szük­ség­sze­rű vé­let­len­nel. Vol­tak, akik egy­kor is­mer­ték egy­mást, hal­lot­tak egy­más­ról, ol­vas­tak és ír­tak egy­más­ról, tar­tó­tiszt­ként, ope­ra­tív tiszt­ként, író­ként, kri­ti­kus­ként, ma­gán­em­ber­ként, át­lag­ol­va­só­ként, sze­re­tő­ként, fe­le­ség­ként, ta­nár­ként, ba­rát­ként. Szö­ve­gek ren­de­ződ­tek egy­más­ra a mú­ló évek­ben, fo­lya­ma­to­san ala­kult a ká­non tör­té­ne­te, egyes sze­rep­lők meg­hal­tak, má­sok meg­ér­kez­tek a szín­pad­ra, ott vol­tak a vi­dé­ki élet je­le­ne­tei, s ott a fé­nyes fő­vá­ros­ban tör­tén­tek. Hol az Em­be­ri szín­já­té­kot, hol a Szom­szé­dok cí­mű teleregényt idé­zi mind­ez, ami rend­jén is van, mert kö­rül­be­lül e vi­lá­gok kö­zött ért­he­tő és mér­he­tő a ma­gyar kul­tú­ra, iro­da­lom ezen éve­i­nek tel­je­sít­mé­nye is. Vol­tak be­sú­got­tak, akik nagy írók vol­tak, vol­tak, kik in­kább kla­pan­ci­á­kat ír­tak, de at­tól még nyu­god­tan be­súg­hat­tak, vagy be­súg­hat­ták őket, az iro­dal­mi rang nem füg­gött ös­­sze a sors­já­ték­ban va­ló rész­vé­tel mi­nő­sé­gé­vel, at­tól még árt­hat­tak, és árt­hat­tak ne­kik. (Kü­lön ta­nul­mányt ér­de­mel a be­sú­gók, be­sú­got­tak tár­sa­dal­mi ne­mek sze­rin­ti meg­osz­lá­sa. Női be­sú­gók mint­ha nem let­tek vol­na, s a be­sú­got­tak kö­zött is ele­nyé­sző szám­ban vol­tak. Sem­mi sem mu­tat­ja job­ban a nők po­li­ti­ká­ból, kul­tú­rá­ból va­ló ki­zá­rá­sát, mint ez a sta­tisz­ti­ka.)

      S ezért van, hogy ez a hos­­szú-hos­­szú könyv nem esik szét ele­me­i­re, el­len­ben egy­re job­ban ös­­sze­tart, aho­gyan a szer­ző – úgy ol­va­som én – el­ke­rül­he­tet­le­nül fel nem is­mer­te, hogy ő ma­ga is sze­rep­lő eb­ben a re­gény­ben, amely, mint min­den ko­moly epi­kai mű: longue durée, a hos­­szú tar­tam szü­lött­je és meg­je­le­ní­tő­je egy­aránt. A hos­­szú tar­tam men­tá­lis struk­tú­rák ös­­sze­ál­lá­sá­nak, együ­vé ta­pa­dá­sá­nak, el­len­ál­ló struk­tú­rák­nak, is­me­rős fan­tá­zi­ák­nak, ma­kacs fé­lel­mek­nek, a tár­sa­dal­mi fan­tá­zia kö­zös él­mé­nye­i­nek együt­te­se, amely a kor­sza­kot je­len­ti, je­le­ní­ti meg, s amely az iro­dal­mat te­rem­ti, ame­lyet az iro­da­lom tart fenn.

       Ez a ne­ve­lő­dé­si és csa­lád­re­gény, az írók és iro­da­lom tör­té­ne­te a kom­mu­niz­mus alatt – vi­lá­gos érv, és meg­ke­rül­he­tet­len do­ku­men­tu­ma an­nak, hogy mi­ért ke­vés a szö­veg­köz­pon­tú kul­tú­ra­el­mé­let, mi­ért nyil­ván­va­ló, hogy az intertextualitás és a kon­tex­tu­sok re­konst­ruk­ci­ó­ja ugyan­az a fo­lya­mat, mit je­lent a kol­lek­tív in­téz­mé­nyek, az intergenerációs fo­ga­lom­tör­té­ne­ti já­té­kok rend­je. Sze­rep­lők tér­nek vis­­sza el­té­rő kon­tex­tu­sok­ban, idők­ben, sze­re­pek­ben: s köz­ben a tör­té­net kér­lel­he­tet­le­nül ha­lad a vég­ki­fej­let, te­hát 1989 fe­lé, ami­kor tény­leg ös­­sze­om­lott az iro­da­lom év­ti­ze­des rend­sze­re, a hos­­szú tar­tam véget ért. Szőnyeinek sok mindenért hálásak lehetünk, de ezek kö­zött ki­emel­ke­dő he­lyen sze­re­pel en­nek a be­lá­tás­nak az el­ke­rül­he­tet­len­sé­ge: az iro­da­lom azon in­téz­mény­ként, azon csa­lád­fo­ga­lom­ként, ab­ban a hasz­ná­la­tá­ban, aho­gyan a Ká­dár-kor­szak­ban lé­te­zett, véget ért, s min­den kon­ti­nuus moz­za­nat el­le­né­re, már hos­­szú évek óta má­sik vi­lág­ban élünk. Ezért nem ér­vé­nye­sek töb­bé a „ti­tok­pá­rás, tö­mény vi­ták” (Vas Ist­ván), ezért lett a kul­túr­tör­té­net tár­gyá­vá az iro­da­lom­tör­té­net.

      Az ol­va­sók per­sze a ma­guk tör­té­ne­tei, élet­ko­ruk, ér­dek­lő­dé­sük sze­rint áll­hat­nak meg egy-egy rész­nél. A Je­len­kor ol­va­só­it Pé­csett nyil­ván­va­ló­an job­ban ér­de­kel­he­ti mind­az, ami eb­ben a vá­ros­ban, ez­zel a fo­lyó­irat­tal tör­tént, pon­to­sab­ban mind­az, ami tör­tént, s ami ezt a fo­lyó­ira­tot az­zá tet­te vé­gül, amit ma je­lent. Mást je­lent itt ol­vas­ni, hogy Tüs­kés Ti­bor­ral, Sze­der­ké­nyi Er­vin­nel mi tör­tént: az­az a kö­tet­nek fe­let­te sok­fé­le szin­ten, met­szet­ben van hasz­na: ko­mo­lyan hoz­zá­já­rul­hat he­lyi kö­zös­sé­gek, kul­tu­rá­lis szcé­nák ön­de­fi­ní­ci­ó­já­hoz.

      Szőnyei nem ítél­ke­zik, de mind­ez nem je­len­ti azt, hogy ez a könyv ne len­ne egy­ben a ta­ga­dá­sa Déry egy­ko­ri em­lék­ira­ta­i­nak, az Íté­let nincsnek. Ez a könyv, ez a re­gény ugyan­is az íté­let­ho­za­tal ma­ga: éppúgy, ab­ban az el­há­rít­ha­tat­lan ér­te­lem­ben, aho­gyan a nagy re­gé­nyek azt el­érik. Ugyan­is azok­ból tud­juk meg, hogy mi tör­tént ve­lünk, egy­ko­ri ön­ma­gunk­kal, ha­lott elő­de­ink­kel, mi­ként ala­kul­tak azok az ön­tő­for­mák, ame­lyek­ben az­tán a mi éle­tünk is ala­kult. Az ál­lam­szo­ci­a­liz­mus­ról ez­után nem lesz ér­de­mes e könyv nél­kül szól­ni. Ada­to­kért ide kell for­dul­nia az újak­nak, s ak­kor ott ta­lál­ják ma­gu­kat a re­gény vi­lá­gá­ban, s már­is meg­ér­tik a leg­fon­to­sab­bat: nem volt két vi­lág, be­sú­gók, tisz­tek, írók, po­li­ti­ku­sok ugyan­an­nak az egy rend­szer­nek vol­tak a sze­rep­lői, ki-ki más masz­kot vi­selt. De hi­szen a sze­rep­el­mé­let egy­sze­rű ta­nul­sá­ga ez: ki-ki csak a rá mért, ál­ta­la te­rem­tett hely­zet­ben ön­ma­ga. Nem kön­­nyű be­lá­tás ez, ugyan­ab­ba az in­téz­mény­be, ugyan­ab­ba a csa­lád­ba tar­to­zott Ju­hász La­jos, Szűcs Fe­renc, Var­ga Sán­dor, Szik­lai Bar­na, Dá­vid Má­tyás, Meszlényi Kár­oly, akik­nek mind­ezek a Nom de guerre-jei vol­tak, fel­nőtt­ko­ruk­ban ka­pott, tit­kos ne­ve­ik, s ame­lyek mö­gött per­sze ott van­nak a ke­reszt­ség­ben ka­pot­tak is, ame­lyek azo­no­sí­tá­sá­tól e helyt épp Szőnyeit kö­vet­ve tar­tóz­ko­dom, s ott van­nak azok, akik­ről ők és tár­sa­ik hos­­szú so­ra mind ír­tak, Il­­lyés Gyu­la, Kodolányi Já­nos, Déry Ti­bor, Sinka Ist­ván, Er­dé­lyi Jó­zsef, Abody Bé­la, Garai Gá­bor, akik kö­zött éppoly mé­lyek vol­tak az el­len­té­tek, mint az a kö­zös­ség, hogy amúgy mind írók vol­tak.

      Szőnyei Ta­más mű­ve an­nak a bi­zo­nyí­té­ka, hogy – min­den gya­lá­zat és keserves csa­ló­dás, csa­lás és bi­tang bu­ta­ság el­le­né­re, amit el­kö­vet­tünk, el­kö­vet­tek ve­lünk, el­kö­vet­tünk má­sok­kal 1989 óta – a sza­bad­ság és a vá­rat­lan kul­tú­ra (co­py­right Tá­bor Ádám) kö­zött szo­ros ös­­sze­füg­gés van. Ez a nagy­sze­rű, ki­vé­te­les je­len­tő­sé­gű könyv azért szü­let­he­tett meg, mert még­is sza­ba­dok va­gyunk. Az iro­da­lom nem zárt rend­szer töb­bé, nem a ha­ta­lom rep­re­zen­tá­ci­ós gé­pe­ze­té­nek fog­lya, szö­ke­vé­nye. Az em­lé­ke­zet és a fe­lej­tés egy­aránt kö­zös­sé­gi tu­laj­don, vad vi­ták te­re­pe, s a te­rem­tő szel­lem for­rá­sa. Nem tu­dom, mi­kor lát­ta át Szőnyei, hogy amit ír, az szép­iro­da­lom, a szó leg­fon­to­sabb ér­tel­mé­ben, amen­­nyi­ben meg­ke­rül­he­tet­len for­rá­sa lett egy­ko­ri ön­ma­gunk­nak. Utó­da­ink in­nen fog­ják meg­tud­ni, hogy ki volt Baradlay Ri­chárd, s ki és mi­ért is oly ret­te­ne­tes Plankenhorst Alfonsine: csak most épp más­képp hív­ták őket. A szo­ci­a­liz­mus iro­dal­mi rend­sze­ré­nek em­lék­mű­ve min­den bi­zon­­nyal az utol­só ma­gyar tör­té­nel­mi re­gény egy­ben.

      Vé­gül egy mel­lék­szá­lon csak rá­akad­tam ar­ra, ho­gyan is volt ez ve­lem, kis hu­szon­éves sen­ki­vel a sze­ge­di egye­te­men, mint lát­tam eb­ben a könyv­ben egy ne­vet, hogy men­tem el az­tán, mint oly so­kan előt­tem, az Eöt­vös ut­cá­ba, kér­tem ki azo­kat a pa­pí­ro­kat, ame­lyek már túl­men­tek Szőnyei mun­ká­ján: lé­vén nem az iro­da­lom tör­té­ne­té­hez tar­toz­tam sem én, sem az, aki ró­lam írt. Pe­re­men lé­vő fi­gu­rák vol­tunk mind­ket­ten, én hold­kó­ros pes­ti le­já­ró, ő ki­szol­gál­ta­tott al­föl­di gye­rek, akit hasz­nál­tak is ke­mé­nyen. Ér­de­kes ta­pasz­ta­lat el­ol­vas­ni, hogy mi­lyen is vol­tam ak­kor, egy olyan em­ber szem­üve­gén át, aki gyak­rab­ban lá­tott ak­ko­ri­ban, mint a szü­le­im, akit gyak­rab­ban lát­tam, mint sok em­bert ab­ban a vá­ros­ban, vol­tak hó­na­pok, tán évek is, ami­kor majd min­den ál­dott nap. S lám, mi­ket mond­tam. „Je­len­tem, hogy is­me­rő­söm György Pé­ter böl­csész­hall­ga­tó­val 1975 áp­ri­lis 17-én be­szél­ge­tést foly­ta­tott. A be­szél­ge­tés so­rán elő­ad­ta »filozófiáját«. Köz­ben ki­buk­kant egy név. Ré­geb­ben szó volt ró­la, hogy né­gyen van­nak ba­rá­tok és kö­zö­sen csi­nál­ná­nak egy dol­got. Teg­nap név sze­rint em­le­ge­tett egy Nyer­ges ne­vű (kéz­zel alá­húz­va – Gy. P.) srá­cot. Ró­la is­me­rő­söm an­­nyit tu­dott meg, hogy ba­rát­ja együtt dol­goz­nak, (sic!) Nyer­ges a ve­ze­ték­ne­ve, Pes­ten van, köz­gaz­dász vagy köz­gaz­da­sá­gi egye­tem­re jár és számitógépekhez van kö­ze, te­hát ért a ma­te­ma­ti­ká­hoz elég­gé, mert György köz­lé­se alap­ján Nyer­ges sze­rint ér­de­kes len­ne az ő te­ó­ri­á­ját számitógéppel meg­né­zet­ni, hogy mi­lyen va­ri­á­ci­ók van­nak bi­zo­nyos ele­mek kö­zött. Ezt Nyer­ges el­in­té­zi.”

      Azt kell mond­jam, ezt ol­vas­ni: ré­sze­gí­tő ér­zés, nagy ta­nul­ság, szi­go­rú lec­ke – nem fo­ko­zom. Más­nak ta­lán nem az, de azért, s nem pusz­tán nár­ciz­mus­ból, ide má­so­lok még pár mon­da­tot, hogy mit mond­tam egy­kor: „Ács Já­nos a György Pe­ti­nek ba­rát­ja. Egyik is­me­rő­söm a György Pe­ti­vel ment ká­vét in­ni. György út­köz­ben több sze­mél­­lyel ta­lál­ko­zott és meg­állt. Ezért is­me­rő­se szem­re­há­nyást tett ne­ki, hogy még egy is­me­rős és nem vár to­vább. György azt mond­ta, hogy ne ha­ra­gud­jon, de Ács tény­leg a ba­rát­ja. Ez egyéb­ként ab­ból is ki­tűnt, hogy a ta­lál­ko­zás al­kal­má­val ös­­sze­ölel­kez­ve üd­vö­zöl­ték egy­mást.” (sic!)

      Nem tu­dom, nyil­ván nem tud­ha­tom, hogy 1975 már­ci­u­sá­ban át­ölel­tem-e Ács Já­nost, de akár­mint is: ez az egész tör­té­net el­há­rít­ha­tat­la­nul igaz. Iga­zi ka­tar­zis ez, amely a szem­be­sü­lés szé­gye­né­ből és a meg­má­sít­ha­tat­lan dol­gok lát­tán ér­zett de­rű­ből fa­kad, ami­kor meg­ért­jük, hogy mi­lyen vis­­sza­von­ha­tat­la­nul el­vész min­de­nünk egy-egy pa­pír ol­vas­tán, s nem is azért, mert csa­lód­tunk va­la­ki­ben (apánk­ban, amit azért nem ha­son­lí­ta­nék sem­mi más­hoz), ha­nem, mert mi ma­gunk vesz­tünk el ott, mint a Ja­ví­tott ki­adás­ban áll: „nem tud­tam, hogy most utol­já­ra kön­­nyű a szí­vem. Hogy so­ha töb­bé.” (7.)

      S köz­ben ott van egy nem várt aján­dék: a meg­men­tett mon­da­ta­im, ame­lyeket még­is én mond­tam, ame­lyek le­jegy­zett for­má­ja olyan os­to­ba­ság, mint an­nak rend­je és mód­ja, de va­la­mi­ként még­is fel­is­mer­tem, hogy mit mond­hat­tam, eze­ket a mon­da­to­kat több kéz­írás kom­men­tál­ta, ame­lyek­ből fel­ada­tok adód­tak a né­ma szol­gák­nak. Az­tán ezek a pa­pí­rok he­ver­tek egy irat­tár mé­lyén, míg va­la­ki le nem má­sol­ta, s el nem ol­vas­tam azo­kat.

      Jó egy éve, hogy egy vi­dé­ki pá­lya­ud­var rám­pá­ján, ko­ra­es­te, egy hal­vány­fé­nyű lám­pa alatt ol­vas­tam épp az Eöt­vös ut­cán meg­ka­pott pa­pí­ro­kat, ami­kor egy volt kol­lé­gám, tar­tóz­ko­dó, fi­nom em­ber, lé­pett oda hoz­zám, s azt mond­ta, úgy tör­tént-e, mint hall­ja, egy­ko­ri sze­ge­di di­ák­tár­sam­tól, mi­sze­rint azon a né­ze­ten vol­tam, hogy az egye­te­mis­ta élet nem mun­ka, ezért nyolc órát kell ol­vas­ni, hogy éppúgy dol­goz­zunk, mint a töb­bi em­ber, s ak­kor ér­de­mel­jük meg az ételt. És így is jár­tam-e el, kér­dez­te.

      A ke­zem épp te­le volt a múl­tam­mal, s ezt mond­ta, ér­dek­lő­dő­en. Nem em­lé­kez­tem rá, de nem tűnt ide­gen esz­mé­nek, ráadául, épp ugyan­olyan volt, mint ami­ket ott ol­vas­tam ma­gam­ról, ma­gam­tól. Ami az evést il­let­te, azt meg­ol­dot­tam ni­ko­tin­nal és kof­fe­in­nel.

      És a jelenidőben ki­mon­dott mon­dat után, a pár va­cak­ság, amit ró­lam dik­tált mag­ne­to­fon­ra az a sze­ren­csét­len, s az­tán azt is­me­ret­len rend­őr­tiszt­vi­se­lők gé­pel­ték le, mind­ez hir­te­len sze­mé­lyes lett, ment­he­tet­le­nül sze­mé­lyes, és fáj­dal­ma­san igaz. Te ron­gyos élet, gon­dol­tam. Mi­től tudsz olyan édes len­ni, mint a méz. Aho­gyan fáj­dal­ma­san igaz ez az egész nagy­sze­rű, le­te­he­tet­len könyv: amely­ben ott van, Mene Tekel, ott van fel­ír­va, hogy hon­nan jöt­tünk, s csak ezen a tör­té­ne­ten ke­resz­tül, en­nek meg­ér­té­sén át ér­het vég­re vé­get az ál­lam­szo­ci­a­liz­mus tör­té­ne­te ben­nünk.