Thomas Warton, az Erzsébet-kor és az angol irodalomtörténet-írás kezdetei
PDF-ben
Ernst Cassirer A felvilágosodás filozófiája című klasszikus munkája szerint a tizennyolcadik századhoz fűződik a „történeti világ meghódítása”.1 Cassirer azt állítja, hogy Voltaire munkássága nyitotta meg a látszólag kaotikus, esetleges történeti változások folyamatát a filozófiai elemzés előtt, s az ő programja hatásának tudja be a korszak összes nagyszabású történeti művét: Hume, Gibbon, Robertson, Turgot, Condorcet munkáit. A történeti világ meghódítása persze nehézségekkel jár, hiszen szembe kell nézni azzal az ellentmondással, hogy Voltaire egyszerre van meggyőződve az emberiség haladásáról és arról, hogy „az emberiség »alapvetően« mindig ugyanaz maradt”.2 A művészettörténet és az esztétikatörténet terén némiképp hasonló ellentmondásokra mutatott rá a tizennyolcadik századi ízlésirodalommal kapcsolatban Radnóti Sándor. Szerinte az „ízlés teóriája a történeti, nemzeti és személyes ízlések sokféleségének tapasztalatából indul ki”, ám mégis „egy ízlés normatívvá változtatását” célozza.3 S kiemeli, hogy Winckelmann munkáit az választja el az ízlésirodalomtól, hogy a művészettörténész a múltat nyomatékosan másnak, jobbnak látja, mint a jelent. Az alábbiakban egy olyan kísérletről lesz szó, amely izgalmas problematikusságában mutatja a felvilágosodás korának születőben lévő, még kiforratlan történeti gondolkodását. Thomas Warton munkája a históriai gondolkodás és az ízléskritika határain mozog: a fent említett Gibbon szavaival „a költő ízlését ötvözi a régiségek kutatójának aprólékos szorgalmával.”4
Thomas Warton (1728–1790) költő és irodalomtörténész nevéhez fűződik az első nagyszabású angol költészettörténet megírása (1774–1781), vagyis az első olyan munkáé, amely igyekszik konzisztensen történeti magyarázóelvet érvényesíteni és anyagát összefüggő nagy narratívába rendezni. Warton költőként is figyelemreméltót alkotott, különösen szonettjeivel gyakorolt nagy hatást a tizennyolcadik század második felében. Edmund Spenser Tündérkirálynőjéről szóló fiatalkori kritikai munkája (1754) nemcsak a szakfilológiához, hanem a tizennyolcadik század második felében kibontakozó középkor-, románc- és gótika-kultuszhoz is nagymértékben hozzájárult. Időskorában elkészített kritikai kiadása Milton rövidebb korai költeményeiből (1785) pedig egy a kései epikus és drámai művek által meghatározottnál líraibb, érzékenyebb és apolitikusabb Milton képét mutatta fel. Az eredetileg négy kötetesre tervezett, az angol költészet történetének a XI. század végétől a XVIII. század elejéig terjedő óriási szakaszát lefedni kívánó nagy történeti mű, amelyből csak az első három kötet készült el – túlnyomó része tehát a középkorról szól, a reneszánszt éppen csak megpillantjuk –, valóban korszakos és az angol filológia kereteit messze meghaladó jelentőséggel bír.
A munka máig alapvető értelmezéséből, René Wellek 1941-es monográfiájából szeretnék kiindulni.5 Wellek könyve azért megkerülhetetlen, mert páratlan anyagismerettel tárja föl az első irodalomtörténet előzményeit, mindazokat az előfeltételeket, amelyek nélkül Warton munkája nem lett volna elképzelhető. Egészen ókori forrásaiig követi vissza azoknak az életrajzgyűjteményeknek a történetét, amelyek később ugyan fontos forrássá váltak, de amelyek narratív irodalomtörténetté semmiképpen sem állhattak össze. Bemutatja, hogy a reneszánsz idejére miképpen terjedt el a fejlődés, előrehaladás gondolata, amelyet Francis Bacon az emberi élet szakaszainak metaforájával fejezett ki: a korai idők az emberiség gyermekkorának, a későbbiek a felnőttségének felelnek meg. Jelzi, hogy már a humanista tudományt áthatja egyfajta (a modern nacionalizmust messze megelőző) hazafias késztetés: az önálló szellemi hagyomány vizsgálatának és életben tartásának igénye.
Az irodalomtörténet-írás megszületésének egyik (szükséges, de nem elégséges) feltétele a görög-latin klasszikusok abszolút, időtlen tekintélyének megrendülése volt. Ami az irodalom történetét illeti, még mindig az emberi dolgok idővel való szükségszerű romlásának, hanyatlásának az ókorból örökölt narratívája volt az uralkodó. Francis Bacon A tudomány haladása című 1605-ös munkája azonban megfogalmazza egy olyan kultúrtörténeti munka sémáját, amelyhez potenciálisan az irodalom vizsgálata is csatlakozhatott. A historia literarum, vagyis mindenfajta írott források, hagyományok vizsgálatára, végső soron az emberi műveltség egész történetének megírására buzdít, ideértve a különböző „ismeretek forrásait és eredetét […], azok feltalálását és hagyományozódását, adminisztrálásuk és megszervezésük különféle módjait, virágzásukat, ellentéteiket, romlásukat, hanyatlásukat, feledésbe merülésüket, áthelyezéseiket, ezeknek okait és alkalmait, s minden egyéb olyan eseményt, amely a világtörténelem korszakainak során hatással volt a műveltségre.”6
A tizenhetedik század már hatalmas történeti munkákkal dicsekedhet, de ezek szinte kizárólag a politika- és az egyháztörténet vizsgálatára korlátozódtak. Azonban az irodalom terén is megjelennek olyan kommentált szerzőlisták, amelyek már kronologikusan sorolják föl és esetenként vázlatosan tárgyalják is a szerzőket. Egymás után születnek a gyakran úgyszintén kronológiába rendeződő szerzőéletrajz-sorozatok, amelyek végül Samuel Johnsonnak, a kor meghatározó kritikusának klasszikus biográfiáiban érik el csúcspontjukat (1779–1781). Előrehalad eközben az óangol irodalom megismerése, a tizennyolcadik század elejére bizonyos szövegek szómagyarázatokkal ellátott kiadásai, egy nyelvtan és egy nagyszótár is rendelkezésre állnak.
Az egyre plurálisabb és egyre inkább lélektani orientációjú esztétikák több helyet engednek a klasszikus kánonoktól eltérő korszakoknak, különösen a „gótikus” művek által az olvasóra tett hatásnak. A tizennyolcadik század közepén az eredetiség, az egyéniség fontossága, az invenció felértékelődése mind fontos tényezők a történeti szemlélet kialakulása szempontjából. A környezeti hatások és a fejlődés gondolata eleinte gyakran meglehetősen általános fizikai-biológiai elméletek formájában jelennek meg a felvilágosodás eszmerendszerében: kialakulóban vannak az éghajlat és hasonló tényezők befolyásával kapcsolatos nemzetkarakterológiai elképzelések, s lassanként kirajzolódik az önálló vonásokkal rendelkező nemzeti irodalmak koncepciója. A tizenhetedik század számos jelentős kritikusa használta a korszellem – vázlatosabb vagy kidolgozottabb – fogalmát is.
Ezzel a történeti vizsgálat két alapvető kategóriája készen áll. Egyre gyakoribbak a kimondottan fejlődéselvű elképzelések, legyenek azok körkörösek vagy egyenesvonalúak. S bár a kor születőben lévő kritikai nyelvezetének számos eleme – zseni, inspiráció stb. – nem könnyen illeszthető történeti összefüggésbe, az individualitás megértésének igénye a kritikai normák relativizálódásán át közvetve mégis segítette a historikus gondolkodást. Az Augustus korának irodalmát legmagasabbra értékelő neoklasszikus kritika kánonját megtöri a primitivista mentalitás mind az irodalom, mind a nyelv vizsgálatában: az eredetit, az ősit keresi, s a legfőbb értéket éppen a kifinomulatlan kezdeteknél szeretné fellelni. Ossian hatalmas sikerének elméleti tanulságait Hugh Blair vonta le, akinek retorikája egész Európában (így Magyarországon is) nagy hatást gyakorolt. „A költészet […] a maga ősi, eredeti állapotában feltehetőleg erőteljesebb volt, mint modern formájában. Akkor még az emberi elme egész kirobbanását magában foglalta, képalkotó erőinek teljes megfeszítését. Akkor még a szenvedély nyelvét beszélte […]. [A korai bárd] vad és rendezetlen dallamokat énekelt, azok szívének őshonos kiáradásai voltak…”7
A kezdetek iránti érdeklődés nem feltétlen vezetett mai szemmel meggyőző konklúziókra, de sok érdekes kutatást eredményezett, sok régi mű új kiadásához, értelmezéséhez vezetett. A két narratíva – az előrehaladó kifinomultságé (amely például Johnson kritikai munkásságát jellemezte) és a túlfinomult modernségtől elforduló – egymás mellett élt, és a legkülönfélébb módokon ütközött és keveredett egymással. A társadalmi és kulturális élet egymásra hatásának szofisztikáltabb elméletei a szociológia előfutárainak tekintett tanulmányokban is előtérbe kerülnek: Adam Fergusonnál (1767) vagy Adam Smithnél (1776) például, s ezzel tovább közelítünk az irodalomtörténet kialakulásához. Shakespeare, Milton és Spenser műveinek kiadásai kapcsán csiszolódnak a szövegkritika módszerei. A közép-angol irodalom (Chaucer kivételével) már egészében újrafelfedezésre szorult, az óangol irodalom pedig lényegében hozzáférhetetlenné vált.8 A filológiai, nyelvtörténeti ismeretek azonban egyre gyarapodtak, gyűjtötték az egyszerre rokoninak tűnő északi költészet forrásait is; különösen sikeresek voltak Thomas Percy nagysikerű antológiái, fordításai a skandináv és az angol költészet „ősi” darabjaiból (1763, 1765).
A tizennyolcadik század első irodalomtörténeti vázlatai (a költő-katalógusok hagyományát folytatva) gyakran verses formában íródtak (ún. progress poems). Ezek legismertebb példája Thomas Gray Progress of Poesy [A költészet útja] című pindaroszi ódája, amelyben Gray a görögségnél eredetibbnek tekintett forrásokig nyúl vissza (Lappföldtől Dél-Amerikáig), s egyetlen nagy ívben tekinti át a költészet haladását Görögországból Itáliába, s onnan a reneszánsz idején Angliába, ahol Spenser, Shakespeare és Milton költészetében teljesedett ki a nemzeti költészet. E kibontakozást csak a francia minták imitálása szakította meg a tizenhetedik század végén kezdődő korszakban.9 Ez a séma hosszú időre rendkívül erőteljesnek bizonyult. Gray ráadásul komolyan dolgozott egy angol költészettörténeten (bizonyos kéziratok fennmaradtak), tanulmányozta a prozódia változásait, a walesi, skandináv és óangol költészet emlékeit. A szintézis elkészítésére végül nem volt ereje, de elküldte vázlatait Wartonnak, amelyekben a fentieknek megfelelően rendezi iskolákba az angol költőket. Ám a nagy művet végül Thomas Wartonnak kellett megírnia.
A költészettörténet a Spenser-kommentárok folytatása, amelyek Warton (máig fennmaradt) Spenser-kötetének margináliáiból nőttek ki. Már e jegyzetekben felbukkan az a különös kettősség, amely Warton irodalomtörténészi szemléletét is jellemzi majd. Egyrészt kritikával illeti a költőt, amiért elbeszélő költeménye modelljéül nem a görög-latin eposzokat, hanem a „szabálytalan” „gótikus” románcokat választotta, másrészt elismeri, hogy nem bánja a szabályos forma hiányát, hiszen a „teremtő képzelőerő” a „megfontolt ítélőerő” segítsége és szorítása nélkül gyönyörködtet bennünket. Vagyis egyrészt elfogadja a neoklasszikus kritikai normákat, másrészt azokkal összeegyeztethetetlen poétikájú művekben leli legfőbb örömét, s ezt hatáslélektani elvekkel igazolja. Később azonban mindezt történeti elvekkel is kiegészíti, mondván, hogy egyetlen költőt sem lehet olyan elvek alapján megítélni, amelyekről azok még csak nem is tudtak.10
Warton a kor keretei között ragyogóan felkészült a műre: szinte minden feljebb elsorolt hagyományt jól ismert. Ám ezek a keretek élesen eltértek attól, amit ma elvárnánk a középkori irodalom szakértőjétől. Warton nem olvasott óangolul, közép-angol ismeretei hiányosak voltak, a régi szövegek kritikai gondozásának tudománya pedig éppen csak születőben volt. Az elkészült mű nagy része végül korábban hozzáférhetetlenné vált költői művek antológiája, más részei leginkább annotált bibliográfiára emlékeztetnek. A tengernyi anyag összegyűjtése, gondozása, kiadása, kommentálása s többé-kevésbé koherens történeti ívbe rendezése Warton múlhatatlan érdeme. Ám a rengeteg mű szétfeszítette eredeti terveinek kereteit, s az óriásművet a széthullás fenyegeti. Ennek ellenére, ha mozaikszerűen is, de Wartonnál állnak össze először nagy történelmi narratívává a megelőző évtizedek kritikai kezdeményezései.
Warton narratív sémája alapvetően fejlődéselvű. Az első kötet előszavában kijelenti, hogy a költészettörténetben a „barbárságból a civilizáltságig” vezető út állomásait követhetjük szemmel, s hogy „őseink vad állapotára a fensőbbség dicsőségével tekintünk vissza.”11 Warton ennek megfelelően elutasítja a középkori élet bizonyos elemeit: a katolicizmust, a skolasztikus filozófiát, az udvari élet ceremóniáit. Az irodalomban a nyelv csiszoltabbá tétele számít a legnagyobb dicséretnek (Chaucert nevezi a költői nyelv első nagy megújítójának). A verselés terén is a Dryden és Pope nevéhez kötött neoklasszicista tökéletesség-eszmény felé haladás történetét kívánja megírni. A klasszicista poétikai normákat Warton nemcsak a verselés, de a túlburjánzónak érzett költői képek (metaforák, concettók, hasonlatok) kapcsán is érvényesíti, amit úgyszintén nehéz összeegyeztetni a történetiség és a relativizmus névleg vállalt gondolatával.
Wartont mégis vonzza a középkor és az eredetkutatás bűvölete. Ő azonban – szemben például a fent említett Blairrel – nem az általános emberi fejlődés narratívájában találja meg a képzeletgazdagnak, s ennyiben költőinek tekinthető eredetet, hanem speciálisan a keleten, amelyet a „romantikus” irodalom forrásának tekint. A jelző itt és később Warton szóhasználatában nem egy adott korszakra vonatkozik, hanem egy a középkorral társított és a görög-latin klasszikusokkal szembeállítható értékrendet fejez ki, amelynek legtökéletesebb megvalósulását a románc-irodalomban látta (ennek kiteljesedését pedig Spenser Tündérkirálynőjében). „A középkor szokásai, intézményei, hagyományai és vallási élete mind kedveztek a költészetnek. A kocsiszínpadok (pageants), felvonulások (processions), spektákulumok és ceremóniák költői képekkel társultak, megszemélyesítéssel és allegóriával. A tudatlanság és a babona gátolják az emberi társadalom valódi érdekeinek érvényesülését, mégis ezek a képzelőerő szülei.”12 Később azonban
„[a] romantikus költészet megadta magát az értelem és a kutatás erejének […]. A klasszikusok tanulmányozása, valamint a hűvösebb mágia és a szelídebb mitológia módszeressé kezdték tenni a verskompozíciót, s mindenki a kiválóság új mintáival, Görögország és Róma hibátlan modelljeivel kívánt versenybe szállni, ez pedig elvezetett az invenció halálához, az imitációhoz. Műveltséggel formálták a géniuszt. A fantáziát meggyengítette a töprengés és a filozófia. […] Az ítélőerőt a képzelet fölé emelték, és lefektették a kritika szabályait. Az eredeti géniusz bátor különcségét és az őshonos gondolat merész érdességét megfélemlítették a tökéletesség és a kifinomultság metafizikai eszméi.”13
Az Erzsébet-kor éppen azért aranykor, mert arany középútként áll az eredet primitív képzelet- és kép-gazdagsága és a modern kor prózai, racionális kifinomultsága között. Warton ebből a szempontból kora jellegzetes figurája. Hasonló okokból fontos a reneszánsz Samuel Johnson Szótárának (1755) koncepciójában is, amely szerint „minden nyelv történetében éppúgy van durva korszak, amely megelőzi a tökéletes állapotot, mint hamis kifinomultság és hanyatlás.” A tökéletes egyensúly – a barbárság után és a mesterkéltség előtt – Johnson szerint is éppen az Erzsébet-korban érvényesült.14 De hasonlóképpen Shakespeare korára helyeződik a hangsúly a Johnsonétól egészen eltérő kritikai elvek és értékítéletek mentén gondolkodó Richard Hurd püspök nagyhatású kritikai dialógusaiban (1759) is, aki a lovagi románcok és a gótikus irodalom védelmezőjeként lépett fel. A költészetnek leginkább megfelelő nyelv és ízlés szerinte a „megrendszabályozatlan fantázia” „durva kísérletei” és a „kifinomult értelem és tudomány” állapotai között lelhető fel. S ez Hurd szerint is éppen a XVI/XVII. századok fordulójára volt jellemző.15
Jack Lynch monográfiája részletesen bemutatja, hogy a tizennyolcadik század milyen sokféle szempontból tekintette elődjének az Erzsébet-kort (a reneszánsz fogalma még nem volt használatban).16 Az egyházi ügyek elrendezésével kapcsolatban, a politikai stabilitás mintáit keresve, vagy éppen az irodalmi műveltség terén a születőben lévő modernség mintegy önmaga tükreként használta a koramodern kort. Ahogy a humanista tudomány fordult a görög-latin klasszikusokhoz, azzal a gonddal kommentálják és adják ki a (tágan értett) Skakespeare-kor legnagyobbjainak a szövegeit, s teremtik meg közben a nemzeti klasszikusok kánonját (Spenser, Shakespeare és Milton a költészet terén). Lynch azt is leírja, hogy a történeti gondolkodás fontos kategóriája, a korszak fogalma is éppen ebben a viszonylatban alakul ki. A humanisták előzmények nélküli élességgel különítették el saját magukat a középkortól. A tizennyolcadik századra azonban világossá vált: a megújulás kora is lezárult. A polgárháborút és a cromwelli korszakot követő restaurációval Dryden nemzedékének számos tagja érezte úgy, hogy új korszak kezdődött: ők is az ókorhoz viszszanyúlva határozták meg a saját korukat új augustusi korszakként, de az első pillanattól tudatában voltak, hogy ez az újjászületés nem az előzőnek a folytatása. Az a korszak lezárult, s a lassanként kialakuló történeti tudatban megjelenik egy többé-kevésbé világos kezdettel és véggel leírható történeti egység: az előző kor. Ezért is történhetett meg az, hogy a kronológiailag az augustusi korhoz közelebb eső Miltont is a reneszánszhoz sorolták: a nagyság, a fenségesség, a költői intenzitás egy soha meg nem ismételhető korszakához. Nem más, mint Warton bátyja, Joseph tett éles különbséget Spenser, Shakespeare és Milton szerinte a fenségesség és a pátosz minőségeivel leírható költészete, valamint Pope és kortársainak szellemességen és józan észen alapuló művészete között, világossá téve, hogy utóbbit a szó szigorú értelmében nem is tartja költészetnek.17
Az előrehaladó kifinomultság folyamatáról szóló narratívát az első pillanattól sóvárgás kíséri. Lynch példája éppen attól a kritikustól származik, akitől a legkevésbé számítanánk ilyesmire. „Milton – mondta dr. Johnson egy beszélgetés során – ki tudta hasítani a Kolosszust egy sziklából, de nem tudott arcokat metszeni cseresznyemagokra.”18 A nagy és az apró, a vad fenség és a ki- vagy túlfinomult szépség ellentéte sejteti, hogy a saját eredményeire nagyon is büszke tizennyolcadik század számára a haladásba vetett hit veszteségtudattal társult.
Thomas Warton: Az angol költészet története
Részlet a harmadik kötetből (1781)19
Erzsébet királynő uralkodásának idejét többnyire az angol költészet aranykorának nevezik, s bizonyára nem helytelen a történeti művünkben tárgyalt legköltőibb korszaknak tekinteni.
Véleményünk szerint kiemelkedik a korszak költészetének vonásai közül a mese, a fikció és a képzelőerő jelentősége, valamint a lebilincselő kalandok és megindító események kedvelése. A továbbiakban kísérletet teszek e jellegzetes megkülönböztető vonások okainak fellelésére és magyarázatára. A következő – hol egymással vegyülő, hol egymagukban érvényesülő – hatóokokat kell tekintetbe vennünk: az ókori klasszikusok iránti érdeklődés újjáéledését s műveik tolmácsolását, az itáliai regények behozatalát és lefordítását, a hamis filozófia látomásos álmodozásait és szőrszálhasogatását,20 a költészet céljainak megfelelő mértékű babonásságot, a románcok csodás fordulatainak átvételét, valamint a népi színjátékokban előforduló jobb és gyakoribb allegorikus jeleneteket.
A pápista romlottság és csalárdság felszámolása után általánossá vált a görög és római műveltség elsajátításának divatja, s az irodalmárnak sem kellett már kifejezetten tudósnak lennie; fő- és köznemesek is igényt tartottak a címre. A papok érdeke korábban azt diktálta, hogy önmaguknak tartsák meg a klasszikus nyelvek ismeretét, s így most egyszerre mindenki türelmetlenül vágyott megismerni, amit azelőtt sérelmére eltitkoltak előle. Az igazság igazságot szül, s a misztérium leple nemcsak a vallásról, hanem az irodalomról is lehullott. A laikusok, akiket most megtanítottak természetes jogaik érvényesítésére, nem tűrték tovább a tudás kisajátítását, hanem bejárást követeltek a papok által bitorolt területre. Az új felfedezések iránti általános kíváncsiság – amelyet csak fokoztak a görög és római szerzők műveiben rejlő kincsekre vonatkozó megalapozott vagy megalapozatlan elképzelések – mindenkit, aki szabadidővel és vagyonnal rendelkezett, a klasszikusok tanulmányozására serkentett. Az előző korszak kifinomult műveltségéből finomkodó divat lett a rákövetkezőben. […]
Miután az előkelők megismerték az ókori könyveket, minden a klasszikus történelem és mitológia színeit öltötte magára. Bár a kálvinisták helytelenítették a pogány istenek megjelenítését – gyanakodtak, hogy ez erősítené vagy akár vissza is hozná a bálványimádás szellemét –, mégis mindenfelé divatosak lettek. Ha a királynő áthaladt egy vidéki városon, szinte minden kocsiszínpadon a panteont lehetett látni. Ha meglátogatta egy nemes házát, a kapun belépve házi istenek köszöntötték, és Mercurius kísérte a lakosztályába. Még a cukrászok is a mitológia szakértőivé váltak. Vacsoránál Ovidius Átváltozásainak válogatott jeleneteit rakták ki édességekből; egy óriási szilvatorta történeti tárgyú cukormázát Trója elpusztítását ábrázoló ízletes dombormű borította. Délutánonként, ha őfelsége a kertben kegyeskedett sétálni, a tavat Tritonok és Néreidák lepték el, a család apródjai a lugasok közül leselkedő erdei nimfákká változtak, az inasok pedig szatíroknak öltözve szökdécseltek a pázsiton. Nem kívánok tápot adni az illetlen gyanakvásnak, de nem könnyű megmondani, miért is tették Erzsébet szüzességét szüntelen és túlzó dicsőítés tárgyává, és az sem világos, mitől is lenne kevésbé kiváló vagy dicsőséges egy férjezett, mint egy hajadon királynő. Őfelsége reggel mégis, miután Aeneas útját ábrázoló kárpitokkal borított szobában aludt, a parkban vadászott, s Dianával találkozván az istennő a hónál is tisztább erényesség legragyogóbb mintaképének nevezte őszemérmességét, s Akteón tolakodásától óvott ligetekbe invitálta. Valójában azért hízelegtek neki olyan túláradóan ezen erényéért, mert a hősnők jellegzetes ékének látták, miként a bajnokok legfőbb büszkesége az emberfeletti hírnév volt a régi barbár románcokban. A továbbra is divatos lovagi érzülettel összhangban ünnepelték a szüzességét, a bókok formája azonban a klasszikus allúzió volt.
[…]
A klasszikusok divatjának beáradása hamar megfertőzte a költészetünket. Szerzőinket, akik már azelőtt kijárták a fantázia iskoláját, egyszerre elvakították a képzelőerő új szüleményei, s egy-kettőre a pogány ókor istenei és hősei díszítettek minden művet. Az ókori mesékre való utalásokat gyakran a helyénvalóságot egészen figyelmen kívül hagyva vezették be. Page-né, akit pedig Shakespeare egyáltalán nem szándékozott sem művelt, sem mesterkélt hölgynek bemutatni, nevetve a testes Falstaff kellemetlen széptevésén, így szól: „Inkább lennék óriásnő és feküdném a Pélion hegye alatt.”21 A pogány történetek ismertsége azonban nem az eredeti művek széles körű tanulmányozásából fakadt, hanem a számos ekkoriban született angol fordításból. Minden tollforgató klasszikusokat fordított, így ezek a mesék széles körben elterjedtek, ismertek lettek, és a legegyszerűbb emberekhez is eljutottak. Amint kiszabadultak a tudós nyelvek köréből, azonnal széles körű izgalmat váltottak ki. Ovidius Átváltozásai (hogy ne szaporítsuk tovább a példákat), amelyet éppen ekkoriban fordított le Golding, még a tanulatlanok számára is feltárta az új képzeletbeli világot.22 Minthogy az ősi mesék elérhetőek voltak angolul is, a tanult utalások – egy költeményben vagy egy kocsiszínpadi előadás során – már nem voltak homályosak vagy érthetetlenek az átlagolvasó vagy az átlagnéző számára. És így jutunk el ahhoz a megállapításhoz, hogy a klasszikusokhoz való visszatérés során először csak a mesés képzeletszüleményeik ragadtak meg bennünket. Nem fordítottunk figyelmet a művek szerkezetének szabályosságára, sem a bennük megfogalmazódó vélekedések helyességére. Egy durva kor kezdte olvasni ezeket a szerzőket, amely így a túlcsapásaikat, nem pedig a természetes szépségüket utánozta. S ezt – ahogy már az újdonságoknál lenni szokott – kárhoztatható módon túlzásba vitte.
[…]
A korszakunkra jellemző költészet következő jelentős forrását a számos angolra fordított itáliai elbeszélés jelentette. Ezek a történetek, amelyek nem kizárólag a romantikus invencióra, hanem a való életre és a szokásokra, valamint a kitalált, de valószerű események művészi elrendezésére támaszkodtak, így újfajta örömöt jelentettek a népnek, amely nem vesztette még el a történetmondás ősi élvezetét, és mindazok divatos szórakozásává váltak, akik saját örömükre olvastak. Számtalan színdarab és költemény íródott ezek nyomán, amelyek máskülönben nem születhettek volna meg, és íróink saját műveikben is hasonló utakat kerestek. E könyvek elterjedése előtt a megható helyzetek, a körülmények összjátéka és a kifejlet pátosza lényegében mind ismeretlenek voltak. A gyötrelmet, különösen azt a fajtáját, amely a gyengéd érzelem megpróbáltatásaiból fakad, nem ábrázolták még a leglebilincselőbb megjelenési módjaiban. Innen kölcsönözték költőink (különösen a drámai költőink) az ötleteket elfogadható cselekmény kialakításához, és a tények azon szükséges bonyodalmát, amelyből komikus vagy tragikus történet születhet. Ahogy gyarapodtak az ismeretek, úgy akart a szellem egyre több témát és nyersanyagot. Ezek a művek léptek a legendák és a krónikák helyébe. Bár a vándorénekesek régi históriás költeményei sok bátor kalandot, hősies vállalkozást tartalmaztak, és durva kidolgozásuk ellenére erőteljes hatást váltottak ki, mégis hiányzott belőlük az elegendő és megfelelően elrendezett fordulat, valamint a jellemek és események igazabb és valószerűbb leírása, amit pedig megkívánt az árnyaltabb gondolkodású és kíváncsibb kor. Még az eredeti gótikus románc nyers vonásait is lágyabbá tette az ilyesfajta olvasottság; Sydney itáliai pasztorállal – na meg azokkal a hozzávalókkal, amelyekkel Héliodórosz frissiben lefordított Etiópiai történetében találkozni23 – oltotta be a feudális szokásokat Arcadiájában.24
A reformáció nem pusztított még el minden tévképzetet, s nem varázstalanította a babona végvárait. A hagyományos hit málladozó épületén néhány betű még kivehető volt. A tudomány hajnalának első fényei nem tüntették még el a tudatlanság minden manóját. Az ész meghagyott még néhány lézengő démont a szolgálatában, a költészet irányítása alatt. Az emberek még hitték, illetve hajlandóak voltak elhinni, hogy szellemek lengik körül őket, akik „ég fuvalmát vagy pokol lehét” hozzák magukkal,25 hogy a kísértetek az esti tűzoltást jelző harang szavára valóban kiszabadulnak bűnhődésük házából, és hogy tündérek rajzolnak misztikus köröket a holdfényben a rétre. E hiszékenység jó részét még a tudomány és a mélyenszántó gondolkodás neve is szentesítette. Prospero nem rejtette eltörött pálcáját a föld alá, s a könyvét sem vetette a tenger mérőlánc által el nem ért mélyébe.26 […] Egy tanultabb és csiszoltabb kor Shakespeare-je nem ábrázolt volna a déli napot elfeketítő mágust, sem boszorkányszombatot, sem üstöt bűbájoláshoz.
Kétségtelen, hogy a fenti elképzelések nagy részét sokkal jobban hitték és sokkal többen osztották a megelőző korokban. De a kompozíció művészete nem haladt még kellőképpen előre, és az akkoriban élt költők nem is tudták volna megfelelő stílusban és kellő megfontoltsággal feldolgozni e témákat. Ekkoriban értünk el abba a korszakba, amikor az ész által megzabolázott nemzeti hiszékenység egyfajta civilizált babonásságot eredményezett, s olyan tradíciókat hagyott hátra, amelyek elég fantáziadúsak ahhoz, hogy a költők feldíszíthessék őket, ám a józan ész szempontjából sem túlságosan vadak vagy elrugaszkodottak. Hobbes – bár nem osztotta ezt a nézetet – helyesen jegyzi meg: „A jó költeményhez […] mind ítélőképességre, mind képzeletre szükség van. De főképpen képzeletre, mert a vers eredetiségével (extravagancy) vált ki tetszést – azt viszont kerülni kell, hogy tapintatlanságával nemtetszést váltson ki.”27
[…]
Itt érdemes megjegyezni, hogy csak néhány kritikai értekezés és egyetlen Poétika28 született ekkoriban. A kifejezhető véleményeket és a költői képeket még nem határozták meg a kompozíció megfellebbezhetetlen előírásai, s a géniuszt nem nyűgözte le az ízlés bíróságának jövőbeli, végleges ítéletének tudata. Az apróságok iránti nemes közömbösséget figyelhetjük meg ekkoriban a szerzőinknél. A helyénvalóság követelményének túlságosan alapos vizsgálata helyett mindenki szabadon engedte saját invenciójának szeszélyeit. A költő elsősorban saját belülről fakadó érzéseire épített, saját közvetlen és egyedi szemléletmódjára, a gondolat szabadsága pedig gyakran a megszólalás leplezetlen őszinteségében nyilvánult meg. Ez a körülmény egyébként nagyban hozzájárult költőink versmértékének zenei modulációjához, amely aztán hamar a disszonancia és nyersesség ellentétes végletéig süllyedt le. Gyakran gondatlanok voltak a válogatás és a megkülönböztetés terén. Shakespeare az általános természetet követve barangolt. Földről az égre, égből földre villan a szeme.29 Látjuk, ahogy átszakítja a képzelet módszerének határait. Egy jeleneten belül alászáll a tragikus fenség legnemesebb delelőjéről a szójátékokig, a szófacsarásokig, a népszerű bohózat legalantasabb mulatságaiig. Méltóságának teljében saját II. Richárdjára emlékeztet, a „könnyelmű királyra”,30 aki esetenként megfeledkezett uralkodói rangjáról, és „méltóságát prédául adta / Suhancok röhejének.” Úgy tetszik, semmi kivetnivalót nem látott a hercegek és tökfilkók, szenátorok és szatócsok, tanácsadók és tisztek, uralkodók és udvari bolondok közötti, átmenet nélküli váltásokban. Mint Vergilius fejedelmi tölgye:
––—Quantum vertice ad auras
Ćtherias, tantum radice in Tartara tendit.31
Szatírák – ha jól értjük a szót – a királynő uralkodásának utolsó éveiig egyáltalán nem születtek, s még akkor is csak néhány. A kor bűneinek részletes képe nem felelt meg azoknak az olvasóknak, akik a mesterséges szokások világában szerettek kóborolni. Az emberekhez hasonlóan a Múzsa is túlságosan ünnepélyes és visszafogott volt, túlzottan ceremoniális és pedáns ahhoz, hogy lehajoljon a mindennapi élethez. A szatíra egy rendkívül csiszolt nép költészete.
A női karakterek jelentőségét nem ismerték még fel, és a nők nem kaptak még bejárást az általános társas érintkezésbe. Még nem tette komikus hatásúvá a költészetet ez a keveredés, s verselésünk nyersebb hangütését sem lágyította a gáláns viselkedés könynyedsége s a bókok közvetlensége, amelyek talán esetenként a komolyabb témákra is hatással vannak, és észrevétlenül átterjednek a stílus és a gondolkodás általános szokásaira. Nem szeretném azt sugallni, mintha a költészetünk kárt szenvedett volna a viselkedésünkben a gyengédebb nem befogadása – vagy még inkább a nők oktatásának javulása – révén végbement jelentős változás miatt; ez elegánssá és változatossá tette az életet, kibővítette a társalgás terét, gyarapította a szellemesség és humor témáit, és gazdagabbá tette a forrásaikat. Én azonban a kompozíció jellegzetességeit vizsgálom, és azt kívántam felvetni, hogy egy ilyen jelentős tényező hiánya a régiek életének formáiból és felépítéséből bizonyára hatással volt a kortárs költészetre. Őseink e téren mutatott szokásainak számos nyoma maradt. Udvarlási stílusukat kikövetkeztethetjük Hamlet, az ifjabb Henry Percy, V. Henrik vagy Fenton úr szerelmes beszélgetéseiből. Tragikus hősnőik – Desde-monáik és Oféliáik – bármilyen fontos szerepet játszanak is a darabokban, mindig háttérbe vannak szorítva. Komédiáikban a hölgyek csupán „vígnők”, egyszerű és derűs matrónák, akiknek a tisztességükkel való takarékoskodás adja meg az értéküket. A rövidebb költeményekben, ha egy szerelmes az úrnőjét dicséri, a bókok nem kifinomultak és nem is megindítóak, hiányzik belőlük mind az elegancia, mind az érzés: a hölgy leírása nem érthető, művészi dicsőítés, nem a természet valódi színeit és meglévő kiválóságait követi, hanem mintha egy másik világ különös ideálját írná le, amely jelentőség nélküli, túlzó és természetellenes érzéseket vált ki.
Mindezen körülmények (vagy sokuk) eredményeképpen a kor költői nyelve leíró, festői és figuratív volt. Ez a hatás még az Erzsébet uralkodása alatt született prózai művekben is megmutatkozik. A rákövetkező korban aztán a költészet vette át a próza nyelvét.
Az általános ismeretek ezalatt széles körben és nagy sebességgel gyarapodtak. Egyre szaporodtak a könyvek, és számos rendkívül hasznos és értelmes témát tárgyaltak már a mi nyelvünkön is. A tudomány azonban nem lépett még nagyot előre. Egészében véve Erzsébet uralkodása alatt értünk el abba a korszakba, amely az eredeti és igaz költészetnek kedvez: a magát kérető fantázia nem mindig tudott ellenállni az értelem ostromának, a géniuszt csupán irányította, de nem uralta az ítélőerő, az ízlés és a műveltség pedig még csak annyira fegyelmezték meg a képzelőerőt, hogy az általuk kísért szépségek érdekében ne kívánja sem elítélni, sem korlátozni annak csapongásait.
-----
1 Ernst Cassirer: A felvilágosodás filozófiája. Ford. Scheer Katalin. Atlantisz, Budapest, 2007, 255–298. A fordítás és a tanulmány a 79197-es számú OTKA-pályázat (Az angol reneszánsz dráma kritikatörténete) keretében készült. A fordító köszönetet mond Péter Ágnesnek, Kállay Gézának és Vince Máténak a munka során nyújtott segítségükért.
2 I. m., 281.
3 Radnóti Sándor: Jöjj és láss! A modern művészetfogalom keletkezése. Winckelmann és a következmények, Atlantisz, Budapest, 2010, 393.
4 Idézi: Joan Pittock: The Ascendancy of Taste. The achievement of Joseph and Thomas Warton, Routledge and Kegan Paul, London, 1973, 203.
5 René Wellek: The Rise of English Literary History, McGraw-Hill, New York, London, etc., 1966 [1941].
6 Francis Bacon: The Major Works. Ed. Brian Vickers. Oxford University Press, Oxford, 2002 [1996], 176.
7 Hugh Blair: Lectures on Rhetoric and Belles Lettres. Ed. Linda Ferreira Buckley és S. Michael Halloran. Southern Illinois University Press, Carbondale, 2005, 430–431.
8 A reneszánsz szerzők XVIII. századi kiadásaival kapcsolatban ld. Earl R. Wasserman: Elizabethan poetry in the eighteenth century, University of Illinois Press, Urbana, 1947, 203–223.
9 Thomas Gray and William Collins: Poetical Works. Ed. Roger Lonsdale. Oxford University Press, Oxford és New York, 1977, 46–51.
10 Wellek, i. m., 167–168.
11 Thomas Warton: The History of English Poetry from the Twelfth to the Close of the Sixteenth Century. Ed. W. Carew Hazlitt. Reeves and Turner, London, 1871. vol. II, 3.
12 Warton, i. m., vol. IV, 21.
13 I. m., 21–22.
14 Samuel Johnson: A Critcal Edition of the Major Works. Ed. Donald Greene. Oxford University Press, Oxford, New York, 1984, 319.
15 Richard Hurd, The Works of Richard Hurd, T. Cadell and W. Davies, London, 1811, vol. III, 210.
16 Jack Lynch: The Age of Elizabeth in the Age of Johnson, Cambridge University Press, Cambridge, 2003.
17 Joseph Warton: An Essay on the Writings and Genius of Pope, M. Cooper, London, 1756, iii–xii.
18 James Boswell: Life of Johnson. Ed. R. W. Chapman. Jav. kiad. J. D. Fleeman. Oxford University Press, London, Oxford, New York, 1970, 1301.
19 A fordítás a következő kiadás alapján készült: Thomas Warton: History of English Poetry from the Twelfth to the Close of the Sixteenth Century. Ed. W. Carew Hazlitt. Reeves and Tourner, London, 1871, vol. IV, 355–363. Hasznosítottam a következő antológiák kommentárjait és szerkesztői megoldásait is: Brian Vickers. Ed., William Shakespeare: The Critical Heritage. Vol. 6, 1774–1801. Routledge, London és New York, 2003 [1981], 304–309., Scott Elledge. Ed., Eighteenth-Century Critical Essays. Cornell University Press, Ithaca, New York, 1961, vol. II, 794–803.
20 Nem egészen egyértelmű: Warton valószínűleg a skolasztikus filozófiára gondol.
21 A windsori víg nők. II.1. Devecseri Gábor fordítása.
22 Arthur Golding (?1536–?1603) latinból és franciából fordított. Teljes Átváltozásai (jambikus heptameterben, párrímekkel) 1567-ben jelentek meg.
23 Thomas Underdown fordítása 1587-ben jelent meg.
24 Sir Philip Sidney (1554–1586) műve. Két változata létezik: az öt részes első változat 1581-ben készült el, a második befejezetlenül maradt; Sidney 1583–84-ben dolgozott rajta. Az Arcadia számos dalt és költeményt beépítő, drámai hatású párbeszédeket használó hosszú prózai mű, amely Arcadia uralkodójának és vidékre visszavonult udvarának történetéről szól; számos bukolikus elemet és teljes eklogákat tartalmaz.
25 Hamlet I.4. Arany János fordítása.
26 A vihar V.1. Babits Mihály fordítása alapján.
27 Thomas Hobbes: Leviatán vagy az egyházi és világi állam formája és hatalma. Ford. Vámosi Pál. Kossuth, Budapest, 1999, vol. I, 124.
28 George Puttenham The Arte of English Poesie című 1589-es tanulmányáról van szó.
29 Warton bizonyára Theseus szavaira utal a Szentivánéji álomból (V.1.):
Szent őrületben a költő szeme
Földről az égre, égből földre villan,
S mig ismeretlen dolgok vázait
Megtestesíti képzeletje, tolla
A légi semmit állandó alakkal,
Lakhellyel és névvel ruházza fel. (Arany János fordítása)
30 IV. Henrik. I. rész. III.2. Vas István fordítása.
31 „föl az égig aként veti lombját, / mint amiképpen a Tartarusig terjed gyökerével.” Georgica II.291–292. Lakatos István fordítása.