Las­san járj, ké­sőbb érsz.

Ezt mon­do­gat­ta foly­ton Nagy­anya, ak­kor is, ha nem il­lett ah­hoz, amit ép­pen csi­nált. Ült az asz­tal­nál, a két ke­ze a te­rí­tőn, az uj­jai ös­­sze­fon­va, mint­ha imád­ko­zott vol­na, né­zett ma­ga elé, s az­tán, mint­ha csak só­haj­ta­na, meg­szó­lalt: las­san járj, ké­sőbb érsz.

Va­gyis nem csak mint­ha só­haj­ta­na, mert só­haj­tott is.

Le­ha­jolt a pa­ra­di­cso­mok­hoz, azok­nak is mond­ta: las­san járj, ké­sőbb érsz.

Érik ben­nük az idő.

Nagy­anya, a pa­ra­di­cso­mok, ha akar­ná­nak, se tud­ná­nak ro­han­ni.

Gyö­ke­res­tül kell ki­tép­ni a ga­zo­kat a pa­lán­ták kö­zül, a tö­vé­nél fog­va, s az­tán fi­no­man meg kell ráz­ni őket, hogy a föld vis­­sza­hull­jon oda, aho­vá va­ló.

Az em­be­rek is meg­ér­nek, kis­lá­nyom, cso­szo­gott a pa­pu­csa a be­ton­jár­dán.

A kü­szöb­nél már egé­szen ki­ko­pott a kő, mé­lye­dést vá­sott a pu­ha tal­pú pa­pucs.

A bar­na te­nye­ré­ben a bar­na hé­jú dió, szét­rop­pant, és mint­ha él­ne, úgy for­dult ki a be­le. Fé­nyes csi­ma­szok igye­kez­tek a tör­me­lék kö­zött.

A do­bo­zos óra kat­to­gá­sa fel­han­go­sod­va ve­rő­dött a szo­bá­ban.

Oda­bent, a fal­ban is mo­zog va­la­mi élet, hal­la­ni a kat­to­gá­so­kat és pen­dü­lé­se­ket.

Nagy­anyá­nál a kert­ben majd min­dig me­zít­láb járt, me­zít­láb vagy a pi­ros, be­le­bú­jós pa­pu­csá­ban, ami ép­pen olyan volt, mint Nagy­anyáé, kis­pa­pucs és nagy­pa­pucs, mint a test­vé­rek.

Vö­rös és szür­ke kö­vek az elő­szo­bá­ban és a kony­há­ban, olyan ben­nük az ere­zet, akár­ha le­ve­le­ket pré­sel­tek vol­na egy­más­ra. A ve­ran­da lyu­ka­csos be­ton­ja ak­kor is hű­vös ma­radt, ha az ud­var­ra tű­zött a nap. Jobb­ra a vi­rá­gos­kert, fer­dén egy­más­hoz il­lesz­tett tég­lák­kal ke­rít­ve, ró­zsa­bok­rok, szeg­fűk, ár­vács­kák, törökszegfűk és tu­li­pá­nok. Nagy­ma­ma haj­nal­ban és al­ko­nyat­kor ön­töz­te a ker­tet, lá­tod, tet­te a te­nye­rét a lo­cso­ló­kan­na ró­zsa­fe­jé­ből per­me­te­ző víz alá, ugyan­az, ami él­tet, ha túl so­kat adsz és ve­szel be­lő­le, meg is öl­het, így van ez a nap fé­nyé­vel és a víz­zel is, ezek a vi­rá­gok nem él­het­nek egyik nél­kül sem, s mind a ket­tő el is pusz­tít­hat­ja őket.

Hát­ra­fe­lé me­net be­ton­koc­kák vá­lasz­tot­ták el a vi­rá­go­kat a ve­te­mé­nyes­től, fel­pú­po­zott ki­csi ágyá­sok, köz­tük si­má­ra ta­po­sott ös­vé­nyek.

Pa­ra­di­csom, pap­ri­ka, tök, sár­ga­ré­pa, zöld­ség, zel­ler.

Nem is jár­nak las­san.

Ha meg­nő­nek a pa­ra­di­csom­pa­lán­ták, Nagy­anya alig lát­szik ki kö­zü­lük.

A ka­por­nak olyan volt az il­la­ta, hogy még es­te, az ágy­ban is érez­te az uj­ja­in.

Jó föld volt ez itt, kön­­nyen ter­mett ben­ne min­den, biz­to­san azért, me­sél­te Nagy­anya, mert haj­dan mo­csár volt, bi­zony, amer­re a szem el­lát, az egész vá­rost, s an­nak fe­hér fa­lú vá­rát vi­zek és lá­pok fog­ták kö­rül, ezt őriz­ték a vá­ros­ré­szek is a ne­vük­ben, Vi­zi­vá­ros, Tó­vá­ros, s ezt mu­tat­ták itt, a Pa­lo­ta­vá­ros­ban is az ut­ca­ne­vek, a Szi­get, a Hal tér, a Ho­rog ut­ca, Szú­nyog ut­ca, Csa­pó ut­ca, Ha­lász ut­ca, de még a Ponty szál­ló is. Ef­fé­lé­vel, ha­lak­kal és ha­lá­szat­tal, meg per­sze a disz­nó­ke­res­ke­dés­sel fog­lal­koz­hat­tak az ide be­te­le­pü­lő szer­bek is, akik­ről a leg­szél­ső ut­ca kap­ta ne­vét, a Rác ut­ca, mö­göt­te pe­dig a Bőr­gyá­ri és a Szi­get­al­jai dű­lők nyíl­tak, na nem dom­bok, csak dű­lők, on­nan sza­ba­don fújt a szél.

Érez­te Nagy­anya il­la­tát is, hi­szen egy ágy­ban alud­tak, hi­á­ba volt a má­sik fal­nál a má­sik ágy, az a fel­tor­nyo­zott pár­ná­i­val meg­ve­tet­len ma­radt, itt ku­co­rod­tak egy­más mel­lé min­den es­te, alig a sö­té­te­dés után, mo­sa­ko­dás és imád­ko­zás, az­tán fe­küd­tek is le. Nagy­anya min­den haj­nal­ban öt­kor kelt, így csi­nál­ta kis­lány ko­ra óta.

De a ti­ed nyit­va Atyám, amíg al­szom, vi­gyázz re­ám.

Nyá­ron Nagy­anyá­nak égett nap­sza­ga volt.

Fe­ke­te szok­nyát, fe­ke­te in­get hor­dott, a ken­dő­jét csak ak­kor vet­te le, ami­kor az asz­tal­hoz ült, ki­csi ma­dár­fé­szek ku­por­gott a fe­jén, a copf­ba font ha­ját így te­ker­te fel.

Fe­ke­te kis­ka­lács.

Má­kos ka­lács.

A Rác ut­cá­ban lak­tak, föld­szin­tes há­zak kö­zött, Nagy­anya éle­té­ben ez volt a har­ma­dik ház, ami­ben élt, a nagy­szü­le­i­ét az el­ső vi­lág­há­bo­rú vit­te el, az övé­két a má­so­dik há­bo­rú­ban bom­báz­ták le, har­ma­di­kat épí­te­ni Nagy­apá­val nem volt már ere­jük. Még jó, hogy itt, a ré­gi ház kö­ze­lé­ben, a bőr­gyár mel­lett ad­ta ne­kik ezt az in­gat­lan­ke­ze­lő.

Ami­kor két év­vel a szá­zad­for­du­ló után Nagy­anya meg­szü­le­tett, még nem is igen vol­tak er­re há­zak, jó­mó­dú pa­rasz­tok vol­tak a szü­lei, volt föld­jük és vol­tak ál­la­ta­ik, a vá­ros leg­szé­lén lak­tak, de las­san kö­ré­jük nőt­tek az ut­cák és a há­zak, ak­ko­ri­ban itt szin­te na­pon­ta bújt ki a föld­ből egy új ház, fa­lu­si­ak vol­tak egy gya­ra­po­dó vá­ros­ban. Any­ja a fi­a­it ta­nít­tat­ta, mind a ket­tőt, de a lá­nyá­nak, va­gyis Nagy­anyá­nak csak a kö­te­le­ző négy ele­mit en­ged­te, hi­deg és ke­mény ma­radt, hi­á­ba kér­lel­ték az apá­cák is, hogy ta­nít­tas­sa a ki­tű­nő bi­zo­nyít­vá­nyú kis­lányt.

A férj­hez me­nés, ráz­ta meg a fe­jét, az a lány­gye­rek dol­ga, a kony­ha és a kert, ott ta­nul­ja majd meg, ami­re szük­sé­ge lesz.

Nagy­anya még var­rást se ta­nul­ha­tott, csak an­­nyit, amit a ba­rát­nő­jé­től, a Ke­se­rű Ró­zsi­tól el­les­he­tett, ott­hon, ami­kor a var­ró­is­ko­lát szó­ba hoz­ta, az any­ja olyan po­fon­nal vá­la­szolt, hogy a kre­denc sar­ka kék fol­tot ha­gyott Nagy­anya ar­cán. Nyolc­éves múlt, ami­kor meg­szü­le­tett az öc­­cse, ez a te dol­god, hogy vi­gyázz rá, mond­ta az any­ja, és a férj­hez me­nés, mi­ha­ma­rabb.

Nem kell el­jár­ni se bál­ba, se más­ho­vá, a há­zas­ság és a mun­ka, ha akar­ja, úgy­is meg­ta­lál­ja a lányt.

Nagy­anya tél­idő­ben, bá­li sze­zon­ban es­te ti­tok­ban öl­tö­zött fel a kam­rá­ban, úgy tett-vett, mint­ha le­fek­vés­hez ké­szü­lőd­ne, ami­kor az any­ja el­aludt, az ab­la­kon szö­kött ki, éj­sza­ka az ap­ja en­ged­te be óva­to­san, ne­hogy meg­hall­ja a zör­gést a ház ura. Sze­ren­cse, hogy az ak­ko­ri há­zuk­ból rög­tön az ut­cá­ra lép­he­tett. A ma­gas sar­kú, kap­csos ci­pő­jét is csak ott, a ház ol­da­lá­ban húz­ta fel. Olyan volt a ma­ga száz­öt­ven cen­ti­jé­vel, a ra­kott szok­nyá­já­ban, a szí­nes ken­dő­jé­ben, mint­ha egy vá­sá­ri ba­ba ment vol­na a ze­né­szek elé, ad­ták is egy­más ke­zé­re a tán­co­sok. Egy bar­nás bő­rű, kar­csú de­re­kú, szép ba­ba, aki­nek va­ló­ság­gal vi­lá­gí­tott a ne­fe­lejcs­kék sze­me, a fe­ke­te ha­já­val, nem le­he­tett nem ész­re­ven­ni, ha va­la­ki­re rá­né­zett. Még­is, vagy ta­lán ép­pen ezért, a szép­sé­ge és a tö­ké­le­tes­sé­ge mi­att Nagy­anya har­minc­négy éves lett már, mi­re igent mon­dott az ol­tár előtt, vén­lány­nak szá­mí­tott, mi­re be­ad­ta a de­re­kát. Ép­pen a ki­len­ce­dik al­ka­lom­mal kér­te meg a Bukovszki Sán­dor tí­már, az a bőr­gyá­ri mun­kás, aki­ről évek óta az egész kör­nyék tud­ta, hogy azért csú­szott az öreg­le­gé­nyek kö­zé, azért nem nő­sül­he­tett, mert ment­he­tet­le­nül sze­rel­mes volt Nagy­anyá­ba. Pe­dig szép szál, ma­gas, szé­les vál­lú, a mun­ká­ban meg­erő­sö­dött, szál­kás al­ka­tú fér­fi volt, Nagy­anya még az ál­lá­ig se ért.

Bukovszki reg­ge­len­te, s még in­kább ké­ső dél­utá­non­ként, ami­kor jött és ment a bőr­gyár­ba, a ház kert­jé­ben lát­ta Nagy­anyát. Las­sí­tot­ta a lép­te­it, kö­töz­get­te a ci­pő­fű­ző­jét, kö­hé­cselt és ka­vi­cso­kat rug­dalt, min­den­fé­lét ki­ta­lált, csak­hogy hi­á­ba te­kint­ge­tett fe­lé­je, hi­á­ba pró­bált szó­ba áll­ni ve­le, jó ide­ig azt az ap­ró lányt lát­ha­tó­lag job­ban ér­de­kel­ték a zöld­sé­gek és a vi­rá­gok, a fe­jét is alig emel­te fel, hogy vis­­sza­kö­szön­jön ne­ki.

Bukovszki nem volt már fi­a­tal­em­ber, ép­pen ki­lenc év­vel volt idő­sebb Nagy­anyá­nál, ta­lán ezért is kö­tött meg ben­ne a ki­tar­tás, ezért is tűr­te el nyolc­szor egy­más után a vis­­sza­uta­sí­tást, míg kilencedjére az ol­tár elé vi­het­te Nagy­anyát. A vég­ső győ­ze­lem előtt a bőr­gyá­ri bá­lon a ka­riz­ma­it mu­to­gat­va min­den­ki­nek meg­til­tot­ta, hogy le­kér­jék a szí­ve vá­lasz­tott­ját, Nagy­anya egész es­te csak ve­le tán­col­ha­tott, Bukovszki úgy hor­doz­ta kör­be a fa­ge­ren­dás dísz­te­rem­ben, mint­ha a ré­gi pi­a­ci cél­lö­völ­dé­ben nyer­te vol­na. Más kér­dés, hogy ad­dig­ra per­sze Nagy­anyát ki­vé­ve el is köny­vel­te min­den­ki, hogy a bo­lond tí­már­ral nem jó ki­kez­de­ni, s amúgy is, ha már sen­kié nem le­het az a lány, ak­kor mi­ért ne ép­pen ő vi­gye el. Hogy Nagy­anyát egyéb­ként mi­vel bír­ta rá vé­gül a há­zas­ság­ra az any­ja, mi több, mi­vel be­szél­te rá nem­csak Bukovszkira, de az uri­zá­ló új ro­ko­nok íz­lé­sé­nek meg­fe­le­lő es­kü­vő­re és la­ko­da­lom­ra is, azt Nagy­anya so­ha nem me­sél­te el Ka­ti­nak, ám gya­ní­ta­ni le­he­tett, hogy az a bál, ahol tel­jes­ség­gel el­ma­rad­tak mel­lő­le a tán­co­sok, sőt, nem­csak el­ke­rül­ték, de tisz­tes­sé­ges kört hagy­va meg se kö­ze­lí­tet­ték, nos, az az es­te bi­zo­nyo­san so­kat len­dí­tett a töp­ren­ke­dé­sén.

Mos­tan­tól min­den jó lesz, mond­ta Bukovszki, nem is csak hogy jobb, de jó.

Nem volt kön­­nyű, de ha va­la­mit na­gyon akar az em­ber, az előbb-utóbb úgy­is si­ke­rül, le­het, hogy nem úgy és nem ak­kor, de si­ke­rül, ez biz­tos. Nem csak sze­ren­cse ez és nem csak ke­gye­lem, de a dol­gok rend­je.

Jó­nak kell len­nie, hát jó is lesz.

Két hó­nap­pal ké­sőbb, ezer­ki­lenc­száz­har­minc­ha­tot ír­tak, ko­ra ta­vas­­szal, a bel­vá­ro­si Szent Im­re ut­cá­ban, a rend­ház mel­lett, a Szent Fe­ren­ci­ek temp­lo­má­ban volt a szer­tar­tás, on­nan vo­nult a me­net nagy büsz­kén ke­resz­tül a Hal té­ri Ponty szál­ló­ig.

Nagy­apa, aki­ről na­gyo­kat vi­gyo­rog­va, a há­ta mö­gött in­te­get­ve so­kan mond­ták, hogy a ne­héz bőr­gyá­ri sza­go­kat és a cser­ző sa­vak pá­rá­ját leg­in­kább a mó­ri fe­hér bo­rok­kal sze­re­ti ki­mo­sat­ni ma­gá­ból, a Sü­tő ut­cá­ból ho­za­tott ita­lt a la­ko­da­lom­ra. Es­te­fe­lé ar­ról ki­a­bált, hogy az ősei ip­szi­lon­nal ír­ták a ne­vü­ket, le­gyen min­den­ki büsz­ke a múlt­já­ra, már ha van ne­ki, ezt az ip­szi­lont ő sen­ki­nek nem ad­ja, ez az ő egyet­len örök­sé­ge, hi­szen a fel­me­női len­gyel szár­ma­zá­sú ne­mes­em­be­rek vol­tak, ez az, ami szá­mít, csak­is ez, a vér sza­va.

Mi az, hogy nem ad­ja, hi­szen ma­ga nem is úgy ír­ja a ne­vét?

Nem adom.

Az éj­fé­li ken­dő­kö­tés­re Nagy­apa már an­­nyi­ra be­rú­gott, hogy ül­ni se tu­dott a dísz­he­lyén, a két ke­ze ka­pasz­ko­dott ugyan, nem en­ged­te vol­na, de ő ma­ga le­csú­szott az asz­tal alá, hagy­ták ott, csak a két vas­kos mar­ka né­ze­lő­dött a tá­nyér mel­lett, amíg a bőr­gyá­ri­ak fel nem nya­lá­bol­ták, s hát­ra­vit­ték, hadd alud­ja ki ma­gát.

A nász­éj­sza­ka ak­kor késett emiatt, de még ab­ban az év­ben, de­cem­ber­ben meg­szü­le­tett az el­ső gye­re­kük.

Nagy­anya kar­csú­sá­gán alig lát­szott a ter­hes­ség, tél­re ugyan a ha­sa ki­göm­bö­lyö­dött, de az ar­ca ugyan­olyan kis­lá­nyos ma­radt.

Úgy so­ra­koz­tak a na­pok, mint a jég­csap­ok.

Ro­po­gott a hó a ház előtt, ami­kor a bá­ba­as­­szony meg­ér­ke­zett, olyan éles volt a le­ve­gő, hogy a pá­lya­ud­va­ri to­la­tá­sok, vo­nat­ren­de­zé­sek min­den csat­ta­ná­sa el­hang­zott a Rác ut­cá­ig, igaz, csend volt más­kü­lön­ben az egész vá­ros­ban, mint­ha nem is csak be­zár­kóz­tak vol­na a la­kók, de el­nép­te­le­ned­tek a há­zak és az ut­cák, azok, akik ad­dig ott él­tek, ta­lán el­köl­töz­tek, ki tud­ja ho­vá, ba­rát­sá­go­sabb vi­dé­ket vagy kön­­nyebb éle­tet ta­lál­tak, vagy csu­pán mi­ha­ma­rabb nyu­go­vó­ra tér­tek, hogy át­irat­koz­has­sa­nak az éb­ren­lét­ből az ál­mok kö­zé, ha­nyatt fe­küd­je­nek a fa­ke­re­tes ágyak­ban, sá­pad­tan he­ver­je­nek a beeső hold­fény­ben, ös­­sze­ta­pad­jon a há­tuk, de a le­he­tő leg­tá­vo­labb­ra ke­rül­jön egy­más­tól a fe­jük.

 

A kis­lányt a ke­reszt­ség­ben Ilo­na­ként fo­gad­ták be a gyü­le­ke­zet­be, Nagy­apa ra­gasz­ko­dott eh­hez, mert mint fel­em­le­get­te, ab­ban a bi­zo­nyos len­gyel csa­lád­ban gya­kor­ta ad­ták a lány­gyer­me­kek­nek ezt a ne­vet. S mint­ha csak en­nek az örök­ség­nek akart vol­na meg­fe­lel­ni, Ilon­ka nyú­lánk, ma­gas ter­me­tű, fe­hér bő­rű, sző­ke ha­jú kis­lán­­nyá lett, akin leg­fel­jebb az lát­szott, hogy a sze­me kék szí­nét az any­já­tól örö­köl­te, de hogy a töb­bi tu­laj­don­sá­gát a tá­vol­ba tűnt fel­me­nők kö­zül ki hagy­ta rá, azt nem le­he­tett ki­de­rí­te­ni. Öt­éves volt már, ami­kor meg­szü­le­tett a hú­ga, Ma­ri­ka is. Nagy­anya ak­kor már a negy­ve­ne­dik évé­ben járt, igaz, alig-alig lát­szott raj­ta az idő, most is épp olyan kis­lá­nyos moz­gá­sú, kar­csú ba­ba volt, mint haj­da­nán, ami­kor olyan kön­­nye­dén szö­kött ki az ab­la­kon.

Nagy­apá­nak ren­des szo­ká­sa volt, hogy ko­ra reg­gel, mi­e­lőtt mun­ká­ba in­dult, kéz­be fog­ta az új­sá­got, s be­te­le­pe­dett a ku­ko­ri­ca­sor mö­gött a re­te­rát­ra.

Meg kell ad­ni a test­nek és a szel­lem­nek is, ami jár, szok­ta mon­da­ni, s az­tán jó ne­gyed­óra múl­tán, ami­kor a ket­tős kam­pó­jú, réz­csa­tos övét igaz­gat­va elő­buk­kant a szív­min­tás fa­aj­tó mö­gül, min­dig hoz­zá­tet­te: most már jö­het az élet, gye­re, te csi­bész, ké­szen ál­lok rá.

Min­den ki­rály meg­ér­dem­li a ma­ga trón­ját.

Egy nyá­ri reg­ge­len azon­ban ép­pen csak el­he­lyez­ked­he­tett, ép­pen csak ki­nyit­hat­ta a Szem­lét, ami­kor Nagy­anyá­ék a szo­ká­sos légy­dön­gé­ses nyu­ga­lom he­lyett azt lát­ták, hogy ki­vá­gó­dott a re­te­rát aj­ta­ja, s Nagy­apa le­tolt nad­rág­gal, lo­bo­gó ing­ben ro­hant ki az ud­var­ra. A ne­ki­ke­se­re­dett or­dí­tá­sá­ra ös­­sze­se­reg­let­tek még a szom­szé­dok is, néz­ték, ahogy Nagy­apa az in­gét ráz­va ro­han kör­be a vi­rá­gok előtt, s köz­ben ki­a­bál­va hív­ja Nagy­anyát.

Va­la­ki se­gít­sen már, or­dí­tot­ta Nagy­apa, ám er­re Nagy­anyá­nak szin­te sem­mi esé­lye sem volt, mert se­hogy sem ér­het­te utol a fér­jét. Ami­kor az­tán vég­re si­ke­rült meg­ál­lás­ra bír­nia Nagy­apát, mint­ha a tí­már iz­mai kel­tek vol­na önál­ló élet­re, hol itt, hol ott du­do­ro­dott ki a fe­hér vá­szon­ing. Nagy­anya ré­mül­ten néz­te, el nem tud­ta kép­zel­ni, mi tör­tén­he­tett oda­bent a fér­jé­vel. Nagy­apa újabb or­dí­tá­sá­ra de­rült csak ki, hogy nem az iz­mai ját­sza­nak ve­le, s nem is ő csi­nál­ja mind­azt, ha­nem egy pat­kány má­szott fel az in­ge alá.

Hogy me­lyi­kük ré­mült meg job­ban, az az­na­pi mun­kás élet­re ké­szü­lő fér­fi vagy a már tel­je­sen ha­lál­ra vált és re­mé­nyét vesz­tett rág­csá­ló, ne­héz lett vol­na el­dön­te­ni, mert a ki­a­bá­lás­tól és rán­ga­tás­tól meg­ré­mült pat­kány ép­pen úgy nem ta­lál­ta a ki­utat, mint aho­gyan Nagy­apa se hall­ga­tott a nyug­ta­tó szó­ra, s egy­foly­tá­ban csap­dos­ta a há­tát, a vál­lát és a de­re­kát a köz­ben ös­­sze­te­kert és fegy­ver­ré ava­tott új­ság­gal. Nagy­anya az idő­köz­ben fel­ra­ga­dott ci­rok­söp­rű­vel ve­tett vé­get a szen­ve­dés­nek, még­pe­dig úgy, hogy nem­csak az in­get húz­ta le Nagy­apá­ról, de azon­mód, ott, a po­ros fű­ben le­ütöt­te a pat­kányt, né­hány sep­rű­nyi ju­tal­mat ki­oszt­va a fér­jé­nek is, mi­köz­ben a ne­ve­tés­től po­tyog­tak a kön­­nyei.

Pe­tő­fi Sán­dor, ga­tyá­ba tán­col.

Nem árt, ha az em­ber meg­né­zi, mi­re ül, ös­­sze­gez­te az­tán Nagy­apa a tör­tén­te­ket, a szom­szé­dok egyet­ér­tő bó­lo­ga­tá­sa köz­ben.

Nem árt bi­zony, le­gyen az a sa­ját sza­ra, vagy a vi­lá­gé, ami fel­má­szik rá, fel­má­szik on­nan és ak­kor, ami­kor a leg­ke­vés­bé szá­mí­tunk rá.

Nagy baj van ám, ha már a sa­ját re­te­rá­tod­ban sem érez­he­ted biz­ton­ság­ban ma­gad.

Jól mond­ja a ta­ní­tás is, hogy a vi­lág szer­ke­ze­té­ben a go­nosz alul­ra van be­su­vaszt­va, kár, hogy a ked­ve sze­rint fel­tör­het on­nan.

Ami a vi­lág rossz­aka­ra­tát il­le­ti, azt a pat­kány­ka­land évé­ben már há­bo­rú­nak hív­ták, és nem csak hol­mi ré­mült pat­ká­nyok tá­ma­dá­sá­ban mu­tat­ta meg ma­gát. Sze­ren­csé­re a bőr­gyá­ri mun­ká­sok leg­ja­vát nem vit­ték ki a front­ra, így Nagy­apa is el­ke­rül­het­te a be­hí­vót, ahogy mond­ták, ne­he­zen tud­ták vol­na nél­kü­löz­ni őt a fa­pad­ok mel­lől. Igaz, Len­gyel­or­szág le­ro­ha­ná­sa óta egy­re gyak­rab­ban és szí­ve­seb­ben járt el mun­ka után né­hány fröccs­re, ha pe­dig azt fir­tat­ta va­la­ki, hogy a bőr­gyá­ri ha­di­ipar­ral, s az ott foly­ta­tott lel­ki­is­me­re­tes mun­ká­val va­jon ki­nek az ér­de­ke­it szol­gál­ják a tí­má­rok, a kocs­má­ban egy­re gyak­rab­ban és egy­re köny­­nyeb­ben járt el a ke­ze. A Sü­tő ut­cai ven­dég­lő­ből egy szom­bat es­ti lök­dö­ső­dés után ma­ga a ven­dég­lős vi­tet­te ki őt a sá­ros hát­só ud­var­ba, a kát­rá­nyos fa­lú vi­zel­dé­hez, és cse­ré­be a ré­gi ba­rát­sá­gért és az az­nap es­ti fröc­­csö­kért meg­ígér­tet­te ve­le, hogy a há­bo­rú vé­gez­té­ig oda még egy­szer be nem te­szi a lá­bát.

Sán­dor, egy­szer még meg fo­god kö­szön­ni ezt ne­kem, ami­kor meg­ér­ted, hogy a te ked­ve­dért te­szem. És tö­röld meg az ar­cod, ne menj ha­za ilyen sá­ro­san, mert az a kar­dos kis as­­szo­nyod be se en­ged, s ak­kor az­tán iga­zán meg­néz­he­ted ma­gad.

Fe­les­le­ges volt a kocs­má­ros­nak ag­gód­nia, ott­hon ugyan­is Nagy­apa olyan csen­des volt, nem­csak a ke­zét, de a sza­vát se emel­te fel Nagy­anya szi­go­rú pa­ran­csai el­len. Így volt ez még ak­kor is, ami­kor negy­ven­négy már­ci­u­sá­ban, hét­főn haj­nal­ban a bőr­gyá­ri­ak mun­ká­ba me­net az­zal ko­pog­tat­tak az ab­la­ku­kon, hogy ál­lí­tó­lag va­sár­nap dél­után né­met ej­tő­er­nyő­sök száll­ták meg a vá­ro­si re­pü­lő­te­ret és a mel­let­te üze­me­lő rá­dió­ál­lo­mást, on­nan men­tek a vas­út­hoz, lö­völ­dö­zés is volt, s bár nem halt meg sen­ki, a vá­ros­ba ve­ze­tő uta­kat im­már a né­me­tek el­len­őr­zik. S hogy ál­lí­tó­lag a kor­mány­zói kül­dött­ség még ha­za se tért az or­szág­ba a Hit­ler­hez me­nesz­tett tár­gya­lás­ból, de Győr­től a fő­vá­ro­sig min­den­hol a né­me­tek pa­ran­csol­nak, éles­re tölt­ve a fegy­ve­re­i­ket.

Mi lesz most, Sándor?, kér­dez­ték a bőr­gyá­ri­ak az ab­lak alatt, le­he­le­tük fe­hér fel­hőcs­ké­ket raj­zolt a ta­va­szi hi­deg­ben.

Nagy­apa még meg se szó­lal­ha­tott, ami­kor Nagy­anya vis­­sza­ment a há­ló­szo­bá­ba, Ilon­kát ké­zen fog­ta, ki­vet­te a kis­ágyá­ból a fé­lig al­vó Ma­ri­kát, s a fér­je ke­zé­be ad­ta. Nagy­apa ér­tett a jel­ből, be­csuk­ta az ab­la­kot, fog­ta a bőr­tás­ká­ját, és in­dult dol­goz­ni. Öt­ven­egy éves volt ek­kor, a ha­lán­té­kán két ol­dalt erő­sen meg­fe­hé­re­dett már a haj.

A vá­ros­ban egyéb­ként is ment az élet to­vább, s lát­ha­tó­lag sen­kit nem za­vart, hogy a meg­szál­lók ál­lan­dó őr­sé­get te­le­pí­tet­tek a Hal tér­re is, a Vár­kör­úton rend­sze­re­sen cir­kál­tak bu­kó­si­sa­kos, szem­üve­ges mo­to­ro­sok, s az őrt ál­lók az ál­lo­más­nál el­kér­ték az utaz­ni aka­rók pa­pír­ja­it. A Zichy-li­get mö­göt­ti tisz­ti ka­szi­nó­ban a fő­asz­tal­nál es­tén­ként né­met tisz­tek ül­tek, s a Ma­gyar ki­rály Szál­ló­ban a sza­lon­ze­ne­kar he­ge­dű­re és zon­go­rá­ra át­hang­sze­rel­ve ját­szot­ta a kup­lé­kat és in­du­ló­kat, a mó­ri bo­rok­tól jó­ked­vű tisz­tek láb­do­bo­gás­sal kí­sér­ték, ha fel­hang­zott az Eri­ka vagy a Li­li Marlen.

Nagy­apa, aki a há­bo­rús rend­sza­bály­ok­nak fit­­tyet hány­va, ha nem is a ko­ráb­bi rend­sze­res­ség­gel, de még tu­dott né­ha zsák­má­nyol­ni a gyár­ból hasz­nál­ha­tó bőr­da­ra­bo­kat, ha­ma­ro­san az al­kal­mi ügy­fe­lei kö­zött tud­ha­tott né­hány szür­ke egyen­ru­hás Wehrmacht-katonát is. Az üz­le­tet és a ba­rát­ko­zást elő­se­gí­tet­te, hogy Nagy­apa a len­gyel és a szlo­vák mel­lett né­me­tül is be­szélt, s ami­kor az egy­re ne­he­zeb­ben, s nem mel­lé­ke­sen egy­re drá­gáb­ban meg­sze­rez­he­tő üveg bo­rok­kal ha­za­tért a Sü­tő ut­cá­ból, meg­in­vi­tál­ta új­don­sült ba­rá­ta­it is a nagy­szo­bai asz­tal­hoz. Nagy­anya ilyen­kor be se tet­te a lá­bát a ház­ba, foly­ton a kert­ben, az ágyá­sok kö­rül akadt dol­ga. Tud­ja ő, mond­ta Nagy­apá­nak, hogy ezek az em­be­rek csak pa­ran­csot tel­je­sí­te­nek, de et­től még ne­ki sen­ki nem pa­ran­csol­hat­ja meg, hogy örül­jön, ha a sa­ját há­zá­ban kell lát­nia őket.

Nyár volt már, lan­gyos dél­után, Ilon­ka kint ját­szott az ut­cán, a ka­pu mel­let­ti kis­pad­nál, s mel­let­te a kül­lős ke­re­kű ko­csi­ban ott aludt Ma­ri­ka, ami­kor egy csiz­más, zub­bo­nyos né­met tü­zér had­nagy állt meg mel­let­tük. Előbb csak néz­te so­ká­ig a két gye­re­ket, majd át­lé­pett az árok fö­lött, le­gug­golt hoz­zá­juk. Nagy­anya a kert­ből ar­ra ért vis­­sza, hogy a had­nagy a pa­don ül­ve mu­to­ga­tás­sal és mo­soly­gás­sal tár­sa­log a na­gyob­bik gye­rek­kel. A tiszt za­var­tan állt fel Nagy­anya lát­tán, sap­ká­ját fel­té­ve sza­lu­tált a ma­gyar as­­szony­nak. Még ak­kor is meg­il­le­tő­döt­ten, me­re­ven állt, ami­kor a kis­lány a pad­ra mász­va erő­nek ere­jé­vel a zub­bo­nyá­ba ka­pasz­ko­dott, sze­re­tett vol­na vis­­sza­jut­ni a csil­lo­gó jel­vé­nyek kö­ze­lé­be. Vé­gül az­tán Nagy­anya a kis­lá­nyo­kat a kar­já­ba vé­ve be­in­vi­tál­ta Wilhelmet az ud­var­ra és a ház­ba is, ahol a tü­zér had­nagy meg­le­pő­dött a nagy­szo­bá­ban ül­dö­gé­lő, s per­sze rög­vest vi­gyázz­ál­lás­ba ug­ró né­met ka­to­ná­kon, Nagy­apa pe­dig meg­le­pő­dött azon a szí­vé­lyes­sé­gen, amit az ide­ig nem lá­tott a fe­le­sé­gén, ha az al­kal­mi ven­dé­gek­ről volt szó.

Wilhelm nem is tit­kol­ta, hogy a kis­lány­ok, s kü­lö­nö­sen a hir­te­len­sző­ke Ilon­ka ked­vé­ért lá­to­gat el új­ra a Rác ut­cai ház­ba. Mint el­mond­ta, oda­ha­za, Bré­má­ban ne­ki is van egy kis­lá­nya, ép­pen ilyen sző­ke, vi­lá­gí­tó­an kék­sze­mű, mint Nagy­apá­ék lá­nya, s lám, ezen a fény­ké­pen ugyan­úgy ne­vet, mint Ilon­ka, ha meg­csik­lan­doz­za a de­re­kát.

Nagy­apa és Nagy­anya, akik a hos­­szú és ki­tar­tó le­ány­ké­rés, majd a há­zas­ság­kö­tés­ük óta egy­szer sem em­le­get­ték a sze­rel­met ma­guk kö­zött, s egy­ál­ta­lán, nem­csak a sze­re­lem, de bár­mi­lyen ér­ze­lem meg­ne­ve­zé­sé­től és fő­leg, an­nak a rész­le­te­zé­sé­től is tar­tóz­kod­tak, so­ha nem be­szél­get­tek ar­ról sem, hogy mit akar­hat tő­lük a had­nagy, az pe­dig vég­képp fel se me­rült, hogy Nagy­anya, ha érez va­la­mit, hát va­jon mit érez a ná­lá­nál né­hány év­vel fi­a­ta­labb, si­ma ar­cú, sző­ke, fel­nyírt ha­jú Leutnant iránt. Nem tesz jót az em­ber­nek, ha min­dent meg akar tud­ni, már csak azért sem, mert ha va­la­mi­nek ne­vet adunk, ak­kor az azon­nal meg is szü­le­tik. Két­ség­te­len, hogy Nagy­anya el­pi­rult, ha meg­hal­lot­ta az ut­cai kis­ka­pu­ra sze­relt ap­ró ko­lomp csen­dü­lé­sét, ki­húz­ta ma­gát és fel­ve­tet­te a fe­jét, ami­kor a né­met tá­nyér­sap­kás alak­ja el­sö­té­tí­tet­te a kony­ha­be­já­ra­tot. Reg­ge­len­te meg-meg­állt a be­já­ra­ti tü­kör előtt, ki­si­mí­tot­ta a gal­lér­ját, s meg­iga­zí­tot­ta a ru­ha rán­ca­it a de­re­kán. Még­is, so­ha nem for­dult elő, hogy úgy in­téz­te vol­na a ten­ni­va­ló­it, hogy ket­tes­ben ma­rad­has­sa­nak, ép­pen el­len­ke­ző­leg, min­dig ügyelt ar­ra, hogy leg­alább a két kis­lány ott te­gyen-ve­gyen kö­rü­löt­tük. Wilhelm cso­kit ho­zott a kis­lány­ok­nak, oly­kor éne­kelt ne­kik a ma­ga dö­cö­gős mód­ján, s köz­ben a föl­dön ku­po­rog­va, alul­ról fel­fe­lé san­dít­va néz­te Nagy­anya kar­csú, ba­ba­sze­rű alak­ját. Alig be­szél­tek egy­más­sal, s ha vál­tot­tak ud­va­ri­as mon­da­to­kat, fő­ként nem em­le­get­ték a kö­rü­löt­tük zaj­ló há­bo­rút és a ki­szá­mít­ha­tat­lan jö­vőt.

Egyéb­ként is, ak­ko­ri­ban, negy­ven­négy de­cem­ber ne­gye­di­kén a vá­ros kör­nyé­kén meg­kez­dőd­tek a na­gyobb ka­to­nai át­cso­por­to­sí­tá­sok, négy nap múl­va meg­in­dí­tot­ta a tá­ma­dá­sát a Vö­rös Had­se­reg a Mar­git-vo­nal vé­del­mi rend­sze­re, a vá­rost kör­nye­ző köz­sé­gek el­len. Hu­sza­di­kán, ami­kor már köz­vet­le­nül a vá­ros ha­tá­rá­ban zaj­lot­tak a har­cok, Wilhelm ké­ső dél­után ko­po­gott be Nagy­anyá­ék­hoz. Nem ma­radt so­ká­ig: el­fo­gad­ta Nagy­apá­tól a po­hár bort, meg­si­mo­gat­ta a kis­lány­ok fe­jét, majd, mint aki hir­te­len hírt ka­pott, fel­ug­rott az asz­tal­tól és ki­si­e­tett.

Az aj­tó­ban még meg­állt, le­vet­te a sap­ká­ját, és csak en­­nyit mon­dott: Nie wieder.

Sar­kon for­dult, csen­de­sen tet­te be az aj­tót ma­ga után.

Mit mondott?, kér­dez­te Nagy­apa.

Sem­mit, fe­lel­te Nagy­anya. Mind­járt vis­­sza­jö­vök, fi­gyel­jen a lá­nyok­ra.

Nagy­anya a ház sar­ká­nál, a ka­pu előtt ér­te utol a had­na­gyot.

Wilhelm hát­ra­for­dult a lép­tek za­já­ra, néz­te az ap­ró ter­me­tű, még a ken­dő­jét is oda­bent fe­lej­tő as­­szony de­ren­gő ar­cát, kék sze­mét a sű­rű­sö­dő sö­tét­ben. Hi­deg volt egész nap, de az es­te kö­ze­led­té­vel még­is meg­eny­hült a le­ve­gő: ap­ró, eső­sze­rű sze­mek­kel hul­la­ni kez­dett a hó. Ez volt az egyet­len al­ka­lom: Wilhelm le­ha­jolt, két te­nye­ré­be fog­ta Nagy­anya ar­cát, s meg­csó­kol­ta előbb a hom­lo­kát, az­tán a két sze­mét, majd pu­hán, alig érint­ve a szá­ját is. Mi­re Nagy­anya ki­nyi­tot­ta a sze­mét, a né­met tü­zér had­nagy már az ut­cán tá­vo­lo­dott, csiz­má­já­nak nyo­ma­it kezd­te be­lep­ni a sű­rű­sö­dő hó.

Az ud­var­ra sár­ga csí­kot ve­tett a sö­té­tí­tő­füg­göny mel­lett ki­szű­rő­dő pet­ró­le­um­lám­pa fé­nye. Csend volt a vá­ros­ban, se­hon­nan nem hal­lat­szott fegy­ver­ro­po­gás.

Nagy­anya ne­ki­tá­masz­ko­dott az aj­tó­fél­fá­nak, a fe­jét a fal­nak dön­töt­te, érez­te a va­ko­lat rücs­kös­sé­gét. Hal­lot­ta oda­bent­ről a fér­je dör­mö­gé­sét, az­tán meg Ilon­ka ne­ve­té­sét.

A vá­ros be­vé­te­lé­ért de­cem­ber hu­szon­ket­te­di­kén in­dult meg a tá­ma­dás, a kö­vet­ke­ző na­pon az ut­cá­kat, az épü­le­te­ket már a szov­jet csa­pa­tok bir­to­kol­ták. Ám aki azt re­mél­te, hogy el­vo­nult a front, sú­lyo­san té­ve­dett: egy hó­nap múl­va a né­met és ma­gyar se­reg el­len­tá­ma­dás­sal vis­­sza­fog­lal­ta a vá­rost, ki­szo­rí­tot­ták a szov­je­te­ket, s on­nan­tól jó­sze­ré­vel nem is szü­ne­telt az ágyú­zaj és a bom­bá­zás.

Reg­gel volt még, ami­kor egy né­met dzsip állt meg a Rác ut­cai ház előtt. Wilhelm ült ben­ne, ki­gom­bolt ka­bát­ban, egye­dül, mint­ha csak egy nyu­godt reg­ge­len ki­rán­dul­ni in­dult vol­na a tá­bo­ruk kör­nyé­kén. Le­kap­csol­ta a mo­tort, ki­szállt, de nem ment be a ház­ba. Ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, s az au­tó­nak dől­ve vá­ra­ko­zott. Lát­hat­ta, hogy a ház ut­cá­ra né­ző ab­la­kán, a nagy­szo­bá­ban meg­leb­bent a füg­göny, ép­pen csak an­­nyi­ra, mint­ha a hu­zat ló­dí­tot­ta vol­na odébb, egyéb­ként se zaj, se moz­gás nem árul­ta el, van-e oda­bent va­la­ki. A tü­zér had­nagy tö­vig szív­ta a ci­ga­ret­tá­ját, a kör­mé­ig, amed­dig csak le­he­tett.

Néz­te a ki­halt ut­cát, az ak­kor még ép, föld­szin­tes há­za­kat.

Az­tán be­szállt az au­tó­ba, és el­haj­tott.

A du­nán­tú­li né­met el­len­tá­ma­dás ki­ful­la­dá­sát kö­ve­tő­en már­ci­us kö­ze­pén is­mét a vá­ros köz­vet­len ha­tá­rá­ban foly­tak a har­cok. A be­ke­rí­tés el­le­né­re több na­pig tar­tot­tak az ut­cai lö­völ­dö­zé­sek, ház­ról-ház­ra hul­lám­zott a küz­de­lem, a vá­ros­la­kók se­hol nem vol­tak biz­ton­ság­ban, aki te­het­te, mind az óvó­hely­re me­ne­kült. Ek­kor, az utol­só há­bo­rús hé­ten ka­pott ta­lá­la­tot Nagy­apá­ék há­za is. Sze­ren­cse volt a sze­ren­csét­len­ség­ben, hogy ép­pen há­tul, a bolt­íves pin­cé­ben bújt az egész csa­lád, ami­kor a ház el­ső ré­szé­re zu­hant a lö­ve­dék. Nem csak a te­tő om­lott le, a nagy­szo­ba he­lyén egy tá­ton­gó lyuk ma­radt, a rob­ba­nás fel­tép­te a pad­lót is, a desz­kák sár­ga, nyers for­gá­csai még az ut­cá­ra is ki­szó­ród­tak. A kony­ha fa­la ket­té­re­pedt, úgy, hogy át le­he­tett lát­ni raj­ta, de a ké­mény ért­he­tet­len mó­don sér­tet­le­nül me­redt a szür­ke fel­hők fe­lé. Nagy­apa ak­kor már he­tek óta nem járt dol­goz­ni, s on­nan­tól, a bom­ba­ta­lá­lat után szin­te so­ha nem jó­za­no­dott ki. Ki­de­rült, hogy ugyan jó ide­je a Sü­tő ut­cá­ba újabb üveg bo­ro­kért el­men­ni már nem le­he­tett, ha állt még a ven­dég­lős ház egy­ál­ta­lán, de a je­lek sze­rint Nagy­apa an­­nyi tar­ta­lé­kot hal­mo­zott fel, hogy vagy fo­lya­ma­to­san ré­szeg le­he­tett, vagy úgy tu­dott vi­sel­ked­ni, mint aki egy­szer s min­den­kor­ra vég­ze­te­sen be­rú­gott. A bor adott ne­ki bá­tor­sá­got ak­kor is, ami­kor az el­ső szov­jet ka­to­nák meg­je­len­tek az ut­cá­ban. A Rác temp­lom kő­fa­lá­nál lát­ták elő­ször őket, sző­rös sap­kás, ap­ró ter­me­tű, kön­­nyű já­rá­sú fér­fi­ak vol­tak, sok­kal in­kább tűn­tek va­la­mi ta­va­szi haj­tá­son részt­ve­vő va­dá­szok­nak, sem­mint har­ci egy­sé­gek­hez tar­to­zó ka­to­nák­nak. Óva­to­san, még­is gyor­san mo­zog­tak, a gép­pisz­to­lyu­kat elő­re tart­va óva­kod­tak a fa­lak ta­ka­rá­sá­ban. A szom­szé­dok ri­asz­tá­sa után Nagy­anya a két gye­rek­kel le­me­ne­kült a pin­cé­be, ami­nek a le­já­ra­tát a rá­om­lott tör­me­lé­kek mi­att csak a fi­gyel­mes sze­mek ve­het­ték ész­re. Hal­lot­tak ak­kor­ra már ele­get ar­ról, hogy mit csi­nál­nak az oro­szok a nők­kel, s ar­ról is, ho­gyan visz­nek el min­den moz­dít­ha­tó ér­té­ket, amit a ház­ban vagy ép­pen a la­kók­nál ta­lál­nak, fel­ké­szül­tek hát er­re is, ar­ra is, amit le­he­tett, el­dug­tak, s ma­gu­kat is me­ne­kí­tet­ték. Nagy­anya ma­gá­val von­szol­ta a fér­jét is, pe­dig Nagy­apa előbb erő­nek ere­jé­vel ki akart men­ni az ut­cá­ra, majd, ami­kor Nagy­anya be­re­te­szel­te be­lül­ről az aj­tót, dö­röm­böl­ni és ki­a­bál­ni kez­dett. Len­gye­lül or­dí­tott, de hogy mit, azt Nagy­anya nem ért­het­te. Az ök­lé­vel ver­te a fa­aj­tót, a pin­ce sö­tét csend­jé­ben úgy vissz­hang­zott min­den egyes üté­se, mint­ha pus­ka­lö­vé­sek hang­ja lett vol­na. Nagy­anya hi­á­ba csi­tí­tot­ta, a fér­fit nem le­he­tett meg­nyug­tat­ni. Vé­gül, nyil­ván a ré­mü­let ad­ta erő­vel, Nagy­anya a zöld­ség ver­me­lé­sé­hez hasz­nált la­pá­tot ra­gad­ta meg, a fe­je fö­lé emel­te, és tel­jes ere­jé­ből ütött. A sö­tét­ben nem lát­hat­ta, de érez­te és hal­lot­ta jól, hogy cél­ba ta­lált: Nagy­apa egyet­len szó nél­kül csuk­lott ös­­sze. Olyan csend tá­madt a pin­cé­ben, hogy hal­la­ni le­he­tett az ut­cá­ról egy te­her­au­tó mo­tor­já­nak egy­re erő­sö­dő ber­re­gé­sét, az­tán azt, ahogy a ko­csi el­húz a ház előtt, és már tá­vo­lo­dik.

Ne sír­ja­tok, kis­lány­ok, nem lesz sem­mi baj.

Ami­kor vé­get ért a há­bo­rú, Ilon­ka ak­kor volt hét­éves, a hú­ga ket­tő és fél.

A bőr­gyár nagy ré­sze meg­úsz­ta az ost­ro­mot, még a gé­pek egy ré­sze is meg­ma­radt, de szó­ba sem ke­rül­he­tett, hogy új­ra kez­dőd­jön a mun­ka, ugyan már, hon­nan jö­he­tett vol­na fel­dol­go­zás­ra vá­ró bőr. A vá­ros is meg­szen­ved­te az utol­só he­te­ket, a la­kos­ság fe­le el­tűnt, s a há­zak több­sé­ge ro­mok­ban he­vert az ut­cai har­cok és a harc­ko­csik is­mét­lő­dő ro­ha­mai után. Nagy­anyá­ék há­za is csak­nem hasz­nál­ha­tat­lan­ná vált, ám nem volt ho­vá men­ni­ük, ott kel­lett be­ren­dez­ked­ni­ük az egyet­len lak­ha­tó­vá tett szo­bá­ban. Nagy­anya min­den ehe­tőt ös­­sze­ka­part a pin­cé­ben és a kam­rá­ban, és mi­vel mást úgy­sem igen te­he­tett, es­tén­ként ének­lés­sel, me­se­mon­dás­sal pró­bál­ta el­te­rel­ni a kis­lány­ok fi­gyel­mét az éh­ség­ről.

El­vit­te a víz a szap­pant, utá­na küld­ték a kap­pant.

Míg a szap­pan ázott, a kap­pan el­má­szott a fo­lyó­ban.

Nem pa­nasz­ko­dott még ezek­ben a na­pok­ban sem: a sa­ját szen­ve­dé­se­i­vel már sok egyez­sé­get kö­tött, ám azt, hogy a gye­re­kei, aki­ket meg tu­dott vé­de­ni a há­bo­rú­tól és a dú­lás­tól is, most egy­re el­ke­se­re­det­teb­ben, s mind­in­kább re­mény­te­le­nül sír­do­gál­va kér­lel­jék egy da­rab­ka ke­nyé­rért, ezt nem tud­ta el­vi­sel­ni.

Sán­dor, csi­nál­jon va­la­mit, mert nem hall­gat­ha­tom ezt to­vább.

Míg a szap­pan ázott, a kap­pan el­má­szott a fo­lyó­ban.

Sír­nak az éh­ség­től, hall­ja?

Hol van­nak most a ma­ga len­gyel gróf­jai?

Meg a nagy és di­cső örök­sé­ge, az hol van most? A nagy büsz­ke­sé­ge?

Egy es­te, ami­kor Nagy­apa sö­té­te­dés­re ért ha­za, a szom­szé­dok sza­lad­tak elé­je, hogy ed­dig ke­res­ték, de jó, hogy jön, ro­han­jon, si­es­sen, mert Nagy­anya a két gye­re­ke ke­zét fog­va, sír­va in­dult el az ál­lo­más fe­lé, s csak an­­nyit vet­tek ki a sza­va­i­ból, hogy nem áll meg a sí­ne­kig, ott vet vé­get en­nek az el­vi­sel­he­tet­len szen­ve­dés­nek.

Nagy­apa fe­jé­ből egy csa­pás­ra el­il­lant min­den má­mor.

Sza­lad­ni kez­dett, és sza­ladt a ve­le tar­tó szom­széd, a Tóth Mi­hály is, a Szent Ist­ván té­ren ér­ték utol Nagy­anyát. A fe­le utat se tet­te még meg, még­is pi­hen­nie kel­lett, el­fá­radt a ki­seb­bik lány ci­pe­lé­sé­ben, ott ül­tek a lo­vas szo­bor ta­lap­za­tán, egy­más­nak dől­ve mind a hár­man, olyan ki­me­rül­ten, hogy ak­kor már sír­ni se volt ere­jük. Nagy­apa a kar­já­ba vet­te Nagy­anyát, a két gye­re­ket Tóth emel­te fel.

Nagy­apa, mint egy ba­bát, úgy vit­te ha­za­fe­lé a fe­le­sé­gét, ke­resz­tül a vá­ro­son. Úgy mond­ta ké­sőbb, hogy ott, ami­kor ha­za­fe­lé tart­va a ke­zé­ben vit­te őt, ak­kor vet­te ész­re, a hát­ra csú­szott ken­dő­jé­nél, hogy Nagy­anya ha­já­ban meg­je­len­tek az el­ső ősz haj­szá­lak, mint­ha má­kot szórt vol­na rá va­la­mi kéz, meg­ko­pott a fé­nyes fe­ke­te­sé­ge.

A Rác ut­cá­ban jár­tak már, ami­kor es­ni kez­dett a lan­gyos, ko­ra nyá­ri eső. Nagy­anya fel­né­zett, ép­pen csak egy pil­la­nat­ra, mint egy gye­rek, aki be­fész­ke­li ma­gát.

Hos­­szú szá­lú eső, mond­ta hal­kan, majd be­huny­ta a sze­mét, és el­aludt.

Szív ala­kú volt az ar­ca a ken­dő ke­re­té­ben.

Nagy­apa oda­ha­jolt hoz­zá, a te­nye­ré­be si­mí­tot­ta Nagy­anya ar­cát, s meg­csó­kol­ta előbb a hom­lo­kát, az­tán a két sze­mét, majd pu­hán, alig érint­ve a szá­ját is.

Olya­nok vol­tak az eső hos­­szú szá­lai, mint az ezüst hú­rok.

A fe­ne, aki tud­hat­ta, hogy ki­nek és mi­lyen ze­nét pen­get­nek raj­ta.

Ha ját­sza­nak még itt ze­nét va­la­ha is egy­ál­ta­lán.

A kö­vet­ke­ző nyá­ron Nagy­anyá­ék vá­ro­si se­gít­ség­gel épí­tet­ték új­já a há­zat, cse­ré­ben vi­szont nem ma­rad­ha­tott már az övék az egész épü­let.

Mos­tan­tól min­den jó lesz, mond­ta Nagy­apa, nem is csak hogy jobb, de jó.

Nem volt kön­­nyű ez a né­hány év, de most már vé­ge, nézz kö­rül, más már ez az or­szág, és én mon­dom, csak jobb le­het. Kü­lön­ben is, ha va­la­mit na­gyon akar az em­ber, az előbb-utóbb úgy­is si­ke­rül, le­het, hogy nem úgy és nem ak­kor, de si­ke­rül, ez biz­tos. Lá­tod, ki­csi idő, és mű­kö­dik már a bőr­gyár is. Nem­csak sze­ren­cse ez és nem­csak ke­gye­lem, de a dol­gok rend­je, túl­él­tük a há­bo­rút és az éh­sé­get is, most már ide­je, hogy fel­épül­jön kö­rü­löt­tünk ez a vá­ros, fel­épül­jön ez az or­szág.

Jó­nak kell len­nie, hát jó is lesz, nem ha­zud­hat­nak az ér­zé­sek, és nem ha­zud­hat az éle­tünk sem.

Az in­gat­lan­ke­ze­lő fel­osz­tot­ta a ker­tet és a hos­­szú há­zat is, két csa­lá­dot köl­töz­tet­tek be a hát­só rész­ben így meg­épí­tett új la­ká­sok­ba, el­tűnt a pin­ce, kö­zös lett az ud­var. Til­ta­koz­ni se le­he­tett, in­kább örül­ni kel­lett.

Ab­ban az év­ben tör­tént az is, hogy an­nak el­le­né­re, mi­sze­rint a szü­le­i­től pa­pí­ron rá­ma­radt föl­det már fél év­vel az­előtt el­ko­boz­ták, Nagy­apát nem hi­va­ta­lo­san ér­te­sí­tet­ték ró­la, hogy jó lesz vi­gyáz­nia, mert meg­bíz­ha­tó em­be­rek lát­ták, hogy ő is ku­lák­lis­tá­ra ke­rült. Ki az, aki a ház mi­att ki­a­bál­na, ami­kor a bör­tön fe­nye­ge­ti? Sze­ren­csé­re a nagy ijed­ség da­cá­ra sem­mi­fé­le pa­pír nem ér­ke­zett, ta­lán a hír­adás se mon­dott iga­zat, s Nagy­apa ugyan­úgy vis­­sza­me­he­tett az új­ra mű­köd­ni kez­dő bőr­gyár­ba, mint a töb­bi­ek.

Hos­­szú szá­lú esők es­tek, min­den pen­dü­lés egy-egy nap volt, így múlt szor­go­san az idő.

A na­gyob­bik lá­nyuk, Ilon­ka, még a Szú­nyog ut­cai ele­mi is­ko­la után Nagy­anya aka­ra­ta sze­rint az egy­ko­ri Fe­renc Jó­zsef Nőneveldébe kez­dett jár­ni, szé­pen zon­go­rá­zott már, hi­szen ott azt is ta­ní­tot­tak, ki­vá­ló­an éne­kelt, la­tint és ház­tar­tás­tant is ta­nult. Reg­ge­len­te ko­rán ment el, Nagy­anya meg­for­gat­ta az aj­tó­ban, el­len­őriz­te a ci­pő­jét, ha­ris­nyá­ját, a szok­nyát és az egyen­ru­hát.

Ha úgy vi­sel­kedsz, mint a krump­lis­po­gá­csa, ak­kor úgy is néz­nek rád, mint a po­gá­csá­ra. De ha úgy vi­sel­kedsz, mint a ha­bos tor­ta, ak­kor úgy fog­nak fel­néz­ni rád, mint a ha­bos tor­tá­ra.

Büsz­ke volt a lá­nyá­ra, ar­ra a sző­ke ha­já­ra, bán­ja a fe­ne, hogy a len­gye­lek­től örö­köl­te, vagy nem, a fe­hér, hű­vös bő­ré­re, az egye­nes tar­tá­sá­ra, a hi­deg, okos kék sze­mé­re, és büsz­ke volt a so­ha nem bi­csak­ló fe­gyel­me­zett­sé­gé­re, amit az apá­cák is min­den fél­év után könyv­ju­ta­lom­mal is­mer­tek el. Csak­hogy ezer­ki­lenc­száz­öt­ven nya­rán, ami­kor az ál­lam és az egy­ház kö­zöt­ti meg­ál­la­po­dás meg­szün­tet­te a szer­ze­tes­ren­de­ket és rend­há­za­kat és zár­dá­kat, Ilon­ká­nak is oda kel­lett hagy­nia az is­ko­lát. Le­ve­tet­te az egyen­ru­hát, és a ta­ní­tó­kép­ző­re ment, nem kell ezen szo­mor­kod­ni, ta­ní­ta­ni szép és fon­tos do­log, s il­lik is egy nő­höz ez a fog­lal­ko­zás.

Tanító?, kér­dez­te Nagy­apa.

Ta­ní­tó, fe­lel­te Nagy­anya.

Na, ugye, mond­tam, hogy min­den rend­ben lesz. Nem a leg­ros­­szabb az.

A rá­kö­vet­ke­ző ta­va­szon, egy ké­ső dél­után, ami­kor a só­zott, ke­mény bő­rö­ket a kis­ko­csi­val ki­húz­ták a cser­ző­mű­hely­ből, hogy át­vi­gyék a ki­ké­szí­tő­be, Nagy­apa a gyár­ud­va­ron hát­ra­fe­lé me­net be­le­lé­pett egy nyit­va ha­gyott víz­ak­ná­ba.

Ki­tárt kar­ral zu­hant hát­ra, egye­nes test­tel, mint egy ön­gyil­kos, aki nagy el­szá­nás­sal a le­ve­gő­nek ad­ja ma­gát.

Ko­po­nya­ala­pi tö­rést szen­ve­dett, sö­tét­lő kis folt ma­radt a rücs­kös be­to­non.

Nem ga­lamb­szar és nem le­hul­lott fa­le­vél volt, ra­ga­csos, sű­rű vér.

Sár­ga volt Nagy­apa ar­ca és cso­dál­ko­zó, mint aki nem hi­szi el, hogy ve­le tör­tént ez a bu­ta vé­let­len.

Vagy hogy nin­csen is más, csak a vé­let­len, hogy on­nan­tól min­den ki­ke­rül­he­tet­len­nek tűn­jön. Hogy vis­­sza­néz­ve a vé­let­le­nek so­ro­za­ta ne is láts­­szék más­nak, mint a kény­sze­rek szül­te élet­nek.

Ócs­ka ak­na­fe­dők, göd­rök fe­ke­téll­nek szer­te­szét.

Két hó­na­pig ápol­ták, eb­ből egyet a Szent György Kór­ház­ban fe­küdt. A bal­eset­ből csak azért nem lett vizs­gá­lat, mert ugyan Nagy­apa tud­ta, hogy ki hagy­ta nyit­va a fe­de­let, de azt mond­ta, hogy az egész az ő ha­nyag­sá­ga okán tör­tént. Há­rom hó­nap múl­tán már fel­gyógy­ul­tan kez­dett új­ra dol­goz­ni, előt­te egy he­tet még ott­hon pi­hen­he­tett, nap­hos­­szat a ré­gi ta­lics­kán to­lo­gat­ta Ma­ri­kát, har­sá­nyan éne­kel­ték köz­ben, hogy fel, fel, vi­té­zek a csa­tá­ra.

Na, az hi­ány­zik már csak ne­künk, egy újabb csa­ta.

Sán­dor, meg­bo­lon­dít­ja tel­je­sen azt a lány­gye­re­ket.

Vis­­sza­jöt­tek a hét­köz­nap­ok, a bal­eset nyo­mát mind­ös­­sze egy kis heg mu­tat­ta Nagy­apa tar­kó­ján, ott, ahol a bor­bély gép­pel nyír­ta fel a ha­ját.

Reg­ge­len­te ko­rán járt el ott­hon­ról, az ebéd­jét ugyan­ab­ban a bőr­tás­ká­ban hord­ta ma­gá­val, mint amit ak­ko­ri­ban szo­ron­ga­tott, ami­kor még a ke­rí­té­sen át les­te Nagy­anyát.

Egy hét mun­ka után va­sár­nap dél­után fej­fá­jás­ról pa­nasz­ko­dott Nagy­anyá­nak.

Ká­vét kért, te­jes ká­vét hi­deg tej­jel, azt sze­ret­te.

Ká­vét, ilyen­kor? Sán­dor, nem fog tud­ni alud­ni.

Ad­jál csak ká­vét, at­tól majd el­mú­lik ez a ku­tya fej­fá­jás.

Mi­re Nagy­anya be­vit­te a bög­rét a szo­bá­ba, Nagy­apát az asz­tal­ra bo­rul­va ta­lál­ta, a kar­já­ra dőlt, a hor­golt te­rí­tőt is fel­gyűr­te ma­ga előtt, a má­sik kar­ja úgy ló­gott a tes­te mel­lett, mint egy élet­te­len fa­da­rab.

A nagy, vas­kos ök­le úgy he­vert ott, mint egy ne­héz gö­röngy.

Sán­dor, jöj­jön, fe­küd­jön le, in­kább az ágyon alud­jon, ne az asz­tal­ra dől­ve, mint egy ci­gány.

Sán­dor, ne te­gyél úgy, mint aki nem hall.

A ré­gi Te­me­tő so­ron, a Szed­res te­me­tő­ben volt a te­me­tés.

Nagy­anya a na­gyob­bik lá­nya mel­lett, a ki­seb­bik lá­nya ke­zét fog­va gya­log sé­tált ha­za a Kál­vá­ria úton, s vé­gig, a Pa­lo­tai úton is.

Fe­ke­te ken­dő, fe­ke­te ing, fe­ke­te szok­nya.

Ezt hord­ják az öz­vegy­as­­szony­ok.

Negy­ven­ki­lenc éves volt ak­kor, Nagy­apa, aki oda­hagy­ta, öt­ven­nyolc, a két lá­nyuk kö­zül Ilon­ka ti­zen­hét, a hú­ga még csak ti­zen­ket­tő.

Nagy­anyá­nak nem volt más vá­lasz­tá­sa, ad­dig ott­hon, a ház­tar­tás­ban él­te az éle­tét, most há­rom mű­sza­kot vál­lalt be­ta­ní­tott mun­kás­ként a va­dász­töl­tény­gyár­ban, hogy a lá­nya­it ta­nít­tas­sa, ru­hát és ke­nye­ret ve­hes­sen ne­kik. A sa­ját ru­ha­tá­rát már nem bő­ví­tet­te, a ci­pő­i­re vi­gyá­zott, s a ru­hái közt, ha va­la­mi el­sza­kadt, meg­varr­ta, ha kel­lett, folt­tal pó­tol­ta ki.

Most már varr­ha­tott, nem volt, aki meg­szól­ja ér­te.

Ke­rék­pár­ral járt ki a va­dász­töl­tény­gyár­ba, gyor­san és pon­to­san dol­go­zott, an­­nyi­ra, hogy az üzem­ve­ze­tő­ség ha­ma­ro­san mi­nő­ség­el­len­őrt csi­nált be­lő­le.

Állt az as­­szo­nyok há­ta mö­gött, s fi­gyel­te, ho­gyan jár a ke­zük, az­tán meg az üve­ges fal má­sik ol­da­lán a kész rá­di­ó­kat el­len­őriz­te a műszakiakkal.

Jó mun­ka volt, és ő jól is vé­gez­te a dol­gát. Fél éve se volt még el­len­őr, már egye­dül kel­lett ha­za­bi­cik­liz­nie, mert a volt mun­ka­tár­sai meg­ta­lál­ták a mód­ját, hogy ne együtt ke­re­kez­ze­nek ve­le. Tud­ta jól, hogy nem sze­re­tik, de tud­ta azt is, hogy Ilon­ká­nak el kell vé­gez­nie a ta­ní­tó­kép­zőt, Ma­ri­ka pe­dig, ha tö­rik, ha sza­kad, kö­zép­is­ko­lá­ba megy.

Kü­lön­ben is, ha kedv­vel és oda­fi­gye­lés­sel csi­ná­lod a dol­god, ész­re se ve­szed, el­sza­lad a nyolc óra, nem?

Tud­ja is ma­ga azt, Bukovszkiné.

Nem mond­tam, hogy tu­dom, én csak azt tu­dom mon­da­ni, amit ér­zek.

Hát csak be­szél­jen az ér­zé­se­i­ről, Bukovszkiné, no­sza, de az­tán ne cso­dál­koz­zon, ha egye­dül töl­ti az ebéd­szü­ne­te­ket.

A ta­ní­tó­kép­ző be­fe­jez­té­vel Ilon­ka Sárszentmihályon ka­pott ta­ní­tói ál­lást, bi­cik­li­vel járt ki és vis­­sza min­den nap. Hos­­szú, sö­tét­kék, ra­kott szok­nyá­ja a bo­ká­já­ig ért, a blú­zát ál­lig gom­bol­ta a leg­na­gyobb me­leg­ben is. Ki­tar­tó­an, egyen­le­tes tem­pó­ban te­kert, a ke­rék­pá­ron is olyan ki­hú­zott vál­lal tró­nolt, mint­ha a ke­mény­re va­salt ün­nep­lő ru­há­já­ban ül­ne a nőnevelde dísz­ter­mé­ben. A vi­lá­gí­tó­an sző­ke ha­ja, már­vá­nyo­san fe­hér bő­re, kék sze­me fel­tű­nő szép­ség­gé tet­ték, ám ezen a szép­sé­gen úgy tűnt, nem ha­tol­hat át a kül­vi­lág, hi­á­ba volt a szentmihályi gye­re­kek ra­jon­gá­sa vagy a be­szél­get­ni és ba­rát­koz­ni aka­ró ud­var­lók min­den el­ke­se­re­dett ost­ro­ma.

Azt nem le­he­tett fel­mér­ni, hogy Ilon­ka men­­nyi­re volt tisz­tá­ban a szép­sé­gé­vel, il­let­ve a szép­sé­ge má­sok­ra gya­ko­rolt ha­tá­sá­val, vi­szont Nagy­anya sze­rint az idő­sebb lá­nya az idő ha­lad­tá­val egy­re in­kább az ő any­já­ra ha­son­lí­tott, ar­ra az asszony­ra, aki po­fon­nal ju­tal­maz­ta a var­rás­ta­nu­lás­nak már az öt­le­tét is. Csak­hogy amíg az ő any­ja foly­ton a ház­nál akar­ta tud­ni Nagy­anyát, s a bá­lok­ba is csak az est lep­le alatt, az ap­ja se­géd­le­té­vel, ti­tok­ban szök­he­tett el, ad­dig Nagy­anya, ép­pen a sa­ját éle­tét ta­nul­ság­nak te­kint­ve, erő­nek ere­jé­vel va­ló­ság­gal kényszerítette Ilon­kát, hogy ve­gyen részt a vá­ro­si mu­lat­sá­go­kon, sőt, a ta­ní­tó­ság meg­kez­dé­se óta azt se en­ged­te ne­ki, hogy ki­hagy­ja a sárszentmihályi és a kör­nyék­be­li bá­lo­kat.

Sze­ren­cse hát, hogy az élet min­dig utó­lag kí­nál­ja csak fel a böl­cses­sé­ge­it, már ha fel­kí­nál­ja egy­ál­ta­lán, hi­szen ha az anyák tény­leg an­­nyi­ra is­mer­het­nék a gye­re­ke­i­ket, mint amen­­nyi­re is­mer­ni sze­ret­nék őket, vagy a sze­rel­me­sek tisz­tá­ban le­het­né­nek mind­az­zal, ami a szép fo­ga­dal­ma­ik meg­té­te­le és a vá­gya­ik el­só­haj­tá­sa után tény­le­ge­sen vár rá­juk, ak­kor va­la­há­nyan nem­csak vis­­sza­ri­ad­ná­nak a sze­re­lem­től és a gye­rek­ne­ve­lés­től egy­aránt, de nem is len­ne he­lye sem a ta­ná­csok­nak, sem a fo­ga­dal­mak­nak. Ami rö­vi­deb­ben an­­nyit tesz, hogy Nagy­anya, ta­lán ha tud­ta vol­na, mit je­lent iga­zá­ból a ze­ne Ilon­ka éle­té­ben, és hogy mi­fé­le utak­ra vi­szik majd a lá­nyát azok a bá­lok, biz­to­san más­ként be­szél.

 

Az már az apá­cák is­ko­lá­já­ban is ki­tűnt, hogy Anya men­­nyi­re sze­ret éne­kel­ni, haj­lé­kony, fi­nom, szop­rán hang­ja volt, rá­adá­sul az el­ső hal­lás­ra meg­je­gyez­te a dal­la­mo­kat. Ott­hon azon­ban nem­igen mu­tat­ta meg ezt, leg­fel­jebb né­ha, ha ma­gá­ba fe­led­ke­zett, egye­dül tett-vett a szo­bá­ban vagy a hát­só kert­ben, előbb dú­dol­ni, majd éne­kel­ni kez­dett, ám ha lé­pé­se­ket hal­lott, azon­nal el­hall­ga­tott, ös­­sze­ha­rap­ta a szá­ját, mint aki bán­ja, hogy be­le­kez­dett, vagy szé­gyel­li, men­­nyi­re tud örül­ni az elő­me­rész­ke­dő dal­la­mok­nak. Nagy­anya nem is igen hit­te, hogy fon­tos vol­na ne­ki a ze­ne, pe­dig a nőneveldében zon­go­ráz­ni is ta­nult, az apá­cák is úgy mond­ták, tény­leg van te­het­sé­ge hoz­zá, mi­lyen kár, hogy nem ko­ráb­ban kezd­ték a ta­ní­tá­sát.

De még így is vol­na esély, hogy fel­ve­gyék a Ze­ne­mű­vé­sze­ti­re, az per­sze négy év, költ­sé­gek és meg­él­he­tés, de ér­de­mes vol­na, hig­­gye el, Bukovszkiné.

Mi­fé­le négy év?

Ilon­ká­nak meg­len­ne ott a biz­tos he­lye, már in­téz­ked­tünk is.

Mi­fé­le négy év­ről be­szél­nek ma­guk?

Anya és Nagy­anya egy­mást közt so­ha nem be­szél­tek a Ze­ne­mű­vé­sze­ti­ről, a to­vább­ta­nu­lás­ról. Ép­pen a hall­ga­tá­suk volt a leg­be­szé­de­sebb: ta­lán Nagy­anya nem gon­dol­ta, hogy mon­da­nia kel­le­ne bár­mit is, ami ne mu­tat­ná meg ma­gát oly nyil­ván­va­ló­an nap, mint nap, Ilon­ka pe­dig lát­hat­ta an­nak a re­mény­te­len­sé­gét, hogy még leg­alább négy éven át Nagy­anya tar­ta­ná el őt. Még­is, a nyár fo­lya­mán le­vél­ben is kap­tak még egy üze­ne­tet, hogy Ilon­ka fel­vé­telt nyert Bu­da­pest­re, és meg­kezd­he­ti a ta­nul­má­nya­it, ám ez a le­vél, da­cá­ra a hi­va­ta­los pe­csét­nek, nyom­ta­la­nul el­tűnt a kony­hai kre­denc­ről, anél­kül, hogy ők akár egy­szer is szó­ba hoz­ták vol­na.

Anya, amíg le­he­tett, a nő­vé­rek szer­ve­zé­sé­ben járt az is­ko­la­tár­sak­kal együtt a hang­ver­se­nyek­re, majd a nőneveldei szer­ve­zé­sek után egye­dül is el-el­ment a vá­ro­si kon­cer­tek­re a Fe­ke­te Sas szál­ló nagy­ter­mé­be, a vá­ro­si szín­ház­ba, a Szent Ist­ván te­rem­be. Több­nyi­re va­la­hol egy hát­só sor­ban ült le, be­hunyt szem­mel hall­gat­ta a ze­nét, csak a ke­ze moz­dult né­ha, mint­ha lát­ha­tat­lan bil­len­tyű­ket ke­res­ne az uj­ja­i­val. Meg­le­pő volt hát, hogy a ta­ní­tó­ság meg­kez­dé­sé­től szá­mít­va, mind­eh­hez ké­pest nem is sok idő után nem csu­pán el­ha­nya­gol­ta a szim­fo­ni­ku­so­kat, de rá­adá­sul úgy tűnt, sok­kal szí­ve­seb­ben hall­gat­ja a Zichy-li­get ze­ne­pa­vi­lon­já­nál a kön­­nye­debb ke­rin­gő­ket vagy a ci­gány­ze­ne­kar­ok ál­tal elő­a­dott ope­rett-rész­le­te­ket, s nem­rit­kán ma­gyar nó­ták­kal ve­gyí­tett slá­ger-ös­­sze­ál­lí­tá­so­kat. Ami a bá­lo­kat il­le­ti, ott per­sze mind­un­ta­lan akadt egy-egy me­ré­szebb pró­bál­ko­zó, aki két­ség­be von­ta, hogy az a fel­tű­nő­en szép, sző­ke lány nem csak hogy nem bán­ja, ha egész es­te a sa­rok­ban ül, de kí­mé­let­le­nül vis­­sza­uta­sít­ja az ös­­szes tán­cost. A je­lek sze­rint ez a mú­ló kel­le­met­len­ség Anya szá­má­ra nem ért fel a ze­ne irán­ti von­za­lom­mal, s el­te­kint­ve ezek­től a rö­vid, s in­kább csak tő­mon­dat­ok­ra szo­rít­ko­zó pár­be­szé­dek­től, a bá­lo­kat is ar­ra hasz­nál­ta fel, hogy ma­gá­ba me­rül­ve hall­gas­sa a ked­venc dal­la­ma­it.

Nagy­anya, aki sa­ját em­lé­ke­i­re tá­masz­kod­va erő­sen hitt ab­ban, hogy a férj­hez­me­ne­telt elő­se­gí­tő is­mer­ke­dés­nek és ud­var­lás­nak a tán­cos mu­lat­sá­gok a leg­jobb te­re­pei, ele­in­te ha­tá­ro­zot­tan örült a lá­nya íz­lé­sé­ben be­kö­vet­ke­zett vál­to­zás­nak, s a szentmihályi ta­ní­tó­női ál­lás be­töl­té­se után még in­kább eről­tet­te a bá­lo­zást, fő­ként, mert nem sej­tet­te, hogy Ilon­kát va­jon mi­fé­le erők ló­dí­tot­ták a kön­­nye­debb ze­nék fe­lé. Azt pe­dig vég­képp nem is sejt­het­te, hogy Ilon­ka a szentmihályi szü­re­ti bá­lon ös­­sze­is­mer­ke­dett a ci­gány­ze­ne­kar prí­má­sá­val, egy bi­zo­nyos Ve­res Ist­ván ne­ve­ze­tű fér­fi­val.

Szo­ká­sa sze­rint a kul­túr­ház nagy­ter­mé­nek hát­só ré­szé­ben ült le, nem za­var­ta, hogy a fel­vo­nu­lás után sű­rű­sö­dő tö­meg egy­re in­kább el­ta­kar­ja őt és elő­le a ki­lá­tást. Az ut­cai elő­adás­ból meg­ér­ke­zett a nép­táncegyüt­tes is, de még a ta­nács­el­nök­re vár­tak, ami­kor a tánc­mu­lat­ság kez­de­te előtt a ze­né­szek csak úgy, a ma­guk mu­lat­ta­tá­sá­ra ját­szot­tak el né­hány Kál­mán- és Huszka-dal­la­mot.

Ilon­ka ek­kor, eb­ben a vá­ra­ko­zó zson­gás­ban fi­gyelt fel a he­ge­dű­já­ték­ra.

Kön­­nye­dén, szin­te már ha­nyag já­té­kos­ság­gal, még­is té­ve­dés nél­kül szólt az em­be­re­ken és a do­hány­füs­tön túl az a hang­szer, pon­to­san úgy, aho­gyan Ilon­ka fe­jé­ben szó­lal­tak meg a dal­la­mok mind­un­ta­lan: az ének­lés, a dú­do­lás és az el-el­csuk­ló züm­mö­gés oly kön­­nyen el­vét­he­tő ha­tá­rán.

Fi­a­tal, kar­csú, fe­ke­te ha­jú fér­fi volt a prí­más, sö­tét öl­tö­nye és sö­tét nyak­ken­dő­je még job­ban erő­sí­tet­te a bő­re vi­lá­gos szí­nét. Ha nem ott, a szín­pa­don áll, a ze­ne­kar­ral kö­rül­vé­ve, sen­ki nem mond­hat­ta vol­na, hogy ci­gány, in­kább tűnt va­la­mely fon­tos ten­ni­va­ló­ban el­já­ró ál­la­mi hi­va­tal­nok­nak, akik­ből oly sok ter­mett amúgy is ak­ko­ri­ban. Kis ter­pesz­ben állt, mint egy ha­jós­ka­pi­tány, aki ide­gen­ked­ve ke­re­si a fo­gást a biz­tos ta­la­jon, de a fel­ső­tes­te ide-oda ring, mert még fúj­ja a szél, kö­vet­te a dal­la­mot, két­ség se fért hoz­zá, hogy mind­egy, va­jon a szentmihályi kul­túr­te­rem­ben vagy egy fé­nyes szín­ház­ban he­ge­dül, be­hunyt szem­mel ját­szott, úgy, aho­gyan Ilon­ka szok­ta hall­gat­ni a ze­nét. Vagy még­se mind­egy ta­lán, hi­szen mi­kor Ve­res Ist­ván ki­nyi­tot­ta sze­mét, a te­kin­te­te egy va­ló­sze­rűt­le­nül kék szem­pár­ral ta­lál­ko­zott.

Csend tá­madt egy pil­la­nat­ra, meg­sza­kadt a he­ge­dű­szó, az­tán új­ra do­bog­ni kezd­tek a lá­bak.

Es­te volt már: a füs­tös, fű­rész­por­sza­gú te­rem­ben hul­lám­zott a tö­meg, csi­ko­rog­tak a szé­kek, mind­un­ta­lan el­ta­kar­ták a ki­lá­tást a pi­ros mel­lé­nyes, nép­vi­se­le­ti öl­tö­zék­be bújt tán­co­sok, de ő nem ve­szí­tet­te el an­nak a kék szem­nek a pil­lan­tá­sát. Lát­ta, hogy az a sző­ke, egye­nes tar­tá­sú lány egye­dül ül a sa­rok­ban, lát­ta, hogy sor­ra lép­nek oda hoz­zá a ké­rők, ő azon­ban mo­soly nél­kül, ap­ró fej­rá­zá­sok­kal bocsájtja az út­juk­ra őket, s lát­ta, hogy azok a kék sze­mek is lát­ják őt, el nem en­ge­dik.

Nem tud­ta, hogy mi­köz­ben ő hi­tet­le­nül és meg­ba­bo­ná­zot­tan né­zi Ilon­kát, a lány tor­kát egy­szer­re szo­rít­ja el a düh és a két­ség­beesés, és csak azért nem pat­tan fel a he­lyé­ről, s azért nem ro­han ki a te­rem­ből, mert at­tól fél, hogy ép­pen ez­zel árul­ná el ma­gát.

Ilon­ka a meg­aláz­ta­tást, amit át­élt, egy­szer­re ta­lál­ta el­vi­sel­he­tet­len­nek és hi­he­tet­len­nek is.

Az imént, mint­ha le­ön­töt­ték vol­na, úgy lep­te meg az iz­zad­ság, most meg fá­zott, hi­á­ba volt a ter­met át­ha­tó me­leg.

Mint­ha egy nyit­va fe­lej­tett ab­lak­ból vá­gott vol­na rá a té­li hu­zat, pe­dig még csak ősz volt, nem jö­he­tett ilyen hi­deg.

Ho­gyan kép­zel­he­ti egy ide­gen, rá­adá­sul egy ci­gány, hogy ilyen ki­hí­vó­an, sze­mér­met­le­nül bá­mul­ja őt?

Csak azért, mert ott van ná­la az a he­ge­dű?

Volt már dol­ga ci­gá­nyok­kal, lát­ta ele­get őket a Hal té­ren, és a Sü­tő ut­cai kocs­ma előtt is. Ap­ja so­ha be nem en­ged­te őket a ka­pun, nem hogy a ház­ba, de még a kert­be sem.

Nem bánt­ja őket sen­ki, de jobb az óva­tos­ság.

Is­mer­ni, mi­fé­le né­pek ezek.

Az ilyen ze­né­szek is kö­zü­lük va­lók, még ak­kor is, ha fe­hér a bő­rük, és ak­kor is, ha a ke­zük olyan szép, mint a zon­go­rát ta­ní­tó apá­cáé az in­té­zet­ben.

Nincs is sú­lya, aho­gyan moz­dul.

Ta­lán nem a vo­nót tart­ja, ha­nem meg­for­dít­va: a ze­ne moz­dít­ja be­lül­ről, azért olyan kön­­nyű ne­ki.

Fél­hol­dak a kör­mök, meg­csil­lan raj­tuk a lám­pa­fény.

Ilon­ka egyet­len­egy­szer sem tán­colt azon a szü­re­ti bá­lon, a düh és a két­ség­beesés még­is úgy el­fá­rasz­tot­ta, mint­ha ne­héz tes­ti mun­kát vég­zett vol­na. Ösz­­sze­tört­nek, ki­sem­mi­zett­nek érez­te ma­gát.

Tíz óra­kor, ami­kor vég­re el­ér­ke­zett a ha­za­té­rés ide­je, a fal mel­lé tolt szé­kek­re tá­masz­kod­va, le­haj­tott fej­jel lép­ke­dett ki a te­rem­ből, s csak­nem ne­ki­üt­köz­ve, már az aj­tó­nál vet­te ész­re, hogy az út­ját áll­ja va­la­ki.

Már megy is haza?, kér­dez­te tő­le Ve­res Ist­ván, a hang­ja halk és re­kedt volt az iz­ga­lom­tól.

Hát mit kér­dez­get ma­ga foly­ton engem?, ki­a­bált rá Ilon­ka.

Hát mit? Hát mit?

Tény­leg ki­a­bált, bán­tó­an ma­gas, si­pí­tó han­gon, pe­dig ki­mért, hi­deg akart len­ni.

Bo­csá­nat, hi­szen csak ezt az egyet kér­dez­tem, lé­pett hát­rébb ré­mül­ten a ze­nész. A he­ge­dű tok­ja az aj­tó­fél­fá­hoz kop­pant.

Csak ezt az egyet.

De ak­kor már ké­ső volt.

Ilon­ka, ahogy rá­né­zett, egé­szen kö­zel­ről lát­ta meg a fér­fi sze­mét, sö­tét­bar­na, csak­nem fe­ke­te volt, az egé­szet be­töl­töt­te a ha­tal­mas­ra nőtt pu­pil­la, sö­tét­bar­na szem, amit va­ló­sze­rűt­le­nül vas­tag, fe­ke­te szem­pil­lák fog­ta ke­ret­be.

Mint egy kút, ami el­nye­li a fényt is.

Meg kel­lett ka­pasz­kod­nia az aj­tó­ke­ret­ben.

Rá­adá­sul, ahogy moz­dult, meg­csap­ta az or­rát a fér­fi sza­ga is: iz­zad­ság­szag volt, egy fér­fi­test sza­ga, hi­szen a prí­más egész es­te ját­szott, az iz­zad­ság sza­ga, ami­től ő min­den­nél job­ban un­do­ro­dott, még a sa­ját bő­rén se tud­ta el­vi­sel­ni, in­kább meg­mos­dott na­pon­ta több­ször is, a neveldéből ha­za­fe­lé foly­ton meg­ráz­ta a fe­jét, hogy ki­tes­sé­kel­je az or­rá­ból az apá­cák ru­há­já­nak ne­héz pá­rá­ját, s még es­te is, ha fel­idé­ző­dött ben­ne, el­fog­ta az ök­len­de­zés. Csak­hogy ez a fér­fi­szag nem volt kel­le­met­len, iz­zad­ság, igen, iz­zad­ság, még­sem ta­szí­tó, a do­hány és a he­ge­dű il­la­ta ke­ve­re­dett ben­ne, a fe­ke­te öl­töny szö­vet­sza­ga, gyan­ta­szag és va­la­mi édes­kés, mint a sü­tő il­la­ta, azu­tán, hogy ki­vet­ték be­lő­le a fris­sen ké­szült sü­te­ményt, egy kön­­nyű il­lat, ami­nek ak­kor még nem tud­ta az ere­de­tét.

Igaz, haj­tot­ta le a fe­jét Ilon­ka. Csak ezt az egyet kér­dez­te.

Ve­res Ist­ván vé­gül csak­nem ha­zá­ig kí­sér­te, a vá­ros­ba be­ér­ve le­száll­tak a bi­cik­lik­ről, tol­ták a gé­pe­ket és be­szél­get­tek.

Nem fá­radt?

Ugyan mi­től?

Ilon­ka, két órá­ja sé­tá­lunk.

El­múlt már éj­fél, na­hát, ész­re se vet­tem, iga­zán.

A Rác ut­ca ele­jé­nél vál­tak el, on­nan Ilon­ka már nem en­ged­te, hogy a fér­fi to­vább is men­jen.

Már csak az hi­ány­zik, hogy az any­ja meg­lás­sa.

Lám­pák nem ég­tek az ut­cá­ban, Ve­res fe­ke­te ha­ján csil­lo­gott a hold­fény.

Ilon­ka ke­zet nyúj­tott a bú­csú­zás­hoz, kö­szö­nöm, Ist­ván, hogy ed­dig kí­sért.

Ma­ga kö­szö­ni, Ilon­ka? Szí­ve­sen jöt­tem.

Bár tud­ja, nem kel­lett vol­na, já­rok én an­­nyit er­re egye­dül, hogy tud­jam, nin­csen mi­től tar­ta­nom, in­nen már iga­zán ma­gam me­gyek.

Ne­kem a ma­ga sza­va pa­rancs.

Én csak el­kö­szön­tem, Ist­ván.

Ve­res azon­ban a kéz­szo­rí­tás he­lyett a csuk­ló­ját fog­ta meg, a két bi­cik­li koc­can­va egy­más­nak dőlt, így, Ilon­ka kar­ját tart­va ha­jolt kö­zel hoz­zá, nem szólt egy szót sem, de mi­re az ar­ca kö­zel ért Ilon­ka ar­cá­hoz, lát­ta, hogy a lány be­huny­ta a sze­mét, be­huny­ta, mint­ha ze­nét hall­gat­na. Ve­res meg­si­mí­tot­ta az ar­cát, Ilon­ká­nak csak az uj­jai moz­dul­tak meg, akár­ha egy zon­go­ra bil­len­tyű­it érin­te­né, a sü­te­mény alig érez­he­tő il­la­ta, Ve­res néz­te őt, majd meg­csó­kol­ta előbb a hom­lo­kát, az­tán mind a két sze­mét, s vé­gül pu­hán, alig érint­ve a szá­ját is.

Jó éj­sza­kát, Ilon­ka.

Mos­tan­tól min­den jó lesz, mond­ta Ve­res, hig­­gye el, Ilon­ka, nem is csak hogy jobb, de jó.

Jó­nak kell len­nie, hát jó is lesz, nem ha­zud­hat­nak az ér­zé­sek, és nem ha­zud­hat az éle­tünk sem.

Az éle­tünk, Ist­ván?

Hát per­sze.

Így tör­tént, hogy Ilon­kát az idő­től nem kel­lett no­szo­gat­ni, és nem­csak hét­vé­gen­ként, ha­nem a ta­ní­tá­si órák után is szí­ve­sen járt el ott­hon­ról, ki­fé­sül­te a ha­ját, gond­dal, las­san öl­töz­kö­dött, in­du­lás előtt az aj­tó­ban meg­for­gat­ta még ma­gát, ha azt aka­rod, hogy úgy néz­ze­nek rád, mint a ha­bos tor­tá­ra, ak­kor vi­sel­ked­jél úgy, mint egy ha­bos tor­ta.

Nagy­anya gya­na­kod­ha­tott vol­na, még­is a szom­szé­dok­tól szer­zett tu­do­mást a sze­rel­mes pár­ról, s ez leg­alább an­­nyi­ra sér­tet­te, mint az, hogy a ci­gány­prí­más a leg­ke­vés­bé se ha­son­lí­tott ar­ra a kép­re, amit az ide­á­lis vő­je­lölt­ről ma­gá­nak al­ko­tott.

Még is­ko­lá­ja sincs!, csap­ta oda egy es­te a víz­me­le­gí­tő lá­bost a spar­hert te­te­jé­re.

Ilon­ka nem kér­dez­te meg, ki­ről be­szél.

Mi­ért já­rat­ta­lak is­ko­lá­ba, ezért dol­goz­tam rád? Mi­ért van ta­ní­tó­női pa­pí­rod? Ezért?

Hogy Nagy­anyát men­­nyi­re fel­dúl­ta a nem­kí­vá­na­tos ud­var­ló hí­re, ar­ra min­den­nél vi­lá­go­sab­ban utalt, hogy a láboscsapkodással kí­sért ki­a­bá­lás­ban kis­vár­tat­va már a len­gyel ne­me­si ősö­ket em­le­get­te, ho­lott, amíg Nagy­apa élt, ha va­la­ki, hát ő min­dig ki­ne­vet­te a rá­juk va­ló hi­vat­ko­zást.

Ezt örö­köl­ted? Ezt? A ze­ne, ugye? Megint a ze­ne?

Ilon­ka ki­húz­ta ma­gát a kony­hai szé­ken, úgy ült most ott, mint a bi­cik­lin, ami­kor ke­resz­tül haj­tott a vá­ro­son, fel­emel­te a fe­jét, sző­ke ha­ja a vál­lá­ig ért, néz­te Nagy­anyát, a sze­me szin­te vi­lá­gí­tott.

Nem örö­köl­tem én sem­mit.

Olyan szép volt, olyan gő­gös és hi­deg, hogy Nagy­anya is el­hall­ga­tott, ahogy rá­né­zett, a ke­ze meg­állt a le­ve­gő­ben, s ő is moz­du­lat­lan­ná der­medt egy pil­la­nat­ra.

Mi van? Szem­te­len­kedsz?

Nem szem­te­len­ke­dem. De nem örö­költ itt sen­ki sem­mit.

Ro­hadt egy or­szág, köp­te ki ma­gá­ból Nagy­anya.

Sar­kon for­dult, a lá­bost le­ver­te a tűz­hely­ről, for­gott kör­be a kö­vön, még ak­kor is csö­röm­pölt, ami­kor be­vág­ta ma­ga mö­gött a szo­ba üve­ges aj­ta­ját.

De el­ké­sett: ad­dig­ra már Ilon­ka és Ve­res szin­te min­den nap ta­lál­koz­tak. Ha nem volt a ze­ne­kar­nak az­nap mun­ká­ja, ak­kor Ve­res Ilon­ka elé ment, a ré­gi Sör­ház kör­nyé­kén vagy a bel­vá­ros­ban sé­tál­gat­tak. Ha ren­dez­vény­re hív­ták őket, Ilon­ka a hát­só sa­rok­ban ült le, hall­gat­ta a he­ge­dű­szót. Tu­laj­don­kép­pen ezek vol­tak a leg­meg­hit­tebb pil­la­na­ta­ik: Ve­res el nem en­ged­te Ilon­ka te­kin­te­tét, min­den gesz­tu­sa és min­den tu­dá­sa azt mu­tat­ta, hogy ne­ki és csak ne­ki ját­szik, Ilon­ka pe­dig ott, azok­ban a füs­tös, bü­dös ter­mek­ben érez­te a leg­erő­seb­ben, hogy im­már egy élet­re ah­hoz a fe­ke­te öl­tö­nyös, a he­ge­dű­jét an­­nyi ér­zés­sel meg­szó­lal­ta­tó fér­fi­hoz tar­to­zik.

Ne­he­zebb volt, ami­kor ket­tes­ben ma­rad­tak, ilyen­kor aka­doz­va, óva­to­san folyt kö­zöt­tük a be­széd. Ve­res sze­mer­nyi két­sé­get se ha­gyott, hogy men­­nyi­re egyet­ért Nagy­anya vé­le­mé­nyé­vel, s men­­nyi­re igaz­nak tart­ja azt, hogy nem ér­de­mel­he­ti ki Ilon­ka ke­zét, Ilon­ka pe­dig se­hogy sem tu­dott be­szél­ni az ér­zé­se­i­ről, ezért az­tán nem­igen ta­lált ér­ve­ket a fér­fi két­sé­ge­i­nek meg­cá­fo­lá­sá­ra. A hall­ga­tá­sa vi­szont csak olaj volt a tűz­re: Ve­res min­den al­ka­lom­mal szó­ba hoz­ta, hogy fel­vé­te­liz­ni fog a Ze­ne­mű­vé­sze­ti Fő­is­ko­lá­ra, nem csu­pán a dip­lo­ma mi­att, ha­nem mert iga­zi he­ge­dű­mű­vész lesz, aki kon­cert­ter­mek­ben ját­szik, tud­ja, hogy ez így lesz, az a kér­dés csu­pán, Ilon­ka meg­vár­ja-e majd ezt a négy évet.

Mi­fé­le éve­ket, Ist­ván?

Négy évet, Ilon­ka, né­gyet. És a vá­ra­ko­zást, Ilon­ka, a vá­ra­ko­zást.

Hát, ha aka­rod tud­ni, ab­ban már most is nagy­mes­ter va­gyok.

Ezer­ki­lenc­száz­öt­ven­öt nya­rán, ami­kor egy au­gusz­tu­si szom­bat dél­után a Bregyó part­ján sé­tál­va Ve­res új­ra elő­hoz­ta a ter­ve­it, a ze­ne­aka­dé­mi­ai je­lent­ke­zé­sét, és a ket­te­jük­re ki­mért vá­ra­ko­zást, Ilon­ka előbb tü­rel­met­le­nül fél­be­sza­kí­tot­ta őt, majd, ahogy a fér­fi foly­tat­ni akar­ta vol­na, vá­rat­la­nul han­gos, csú­fon­dá­ros ne­ve­tés­re fa­kadt.

Olyan volt a hang­ja, mint a leg­el­ső al­ka­lom­mal, ott az aj­tó­nál, ami­kor rá­ki­a­bált a fér­fi­ra.

Ve­res döb­ben­ten né­zett a lány­ra, majd sar­kon for­dult, át­ug­rott a gya­log­út mel­lett fu­tó ár­kon. Né­hány lé­pés után még vis­­sza­né­zett: lát­ta, ahogy Ilon­ka a bi­cik­li­je kor­má­nyát fog­va áll a fű­ben. Már nem ne­ve­tett, sőt, mint­ha csak­nem el­sír­ta vol­na ma­gát, de ami­kor Ve­res vis­­sza­for­dult fe­lé, ös­­sze­ha­rap­ta a szá­ját, gő­gö­sen, hi­de­gen néz­te őt, olyan volt a sze­me, mint a pa­tak al­ján a ka­vi­csok.

Az­tán las­san, na­gyon las­san el­for­dí­tot­ta a fe­jét.

Fe­lült a bi­cik­li­jé­re, meg­iga­zí­tot­ta a tér­dén a szok­nyát, és el­haj­tott. A vál­la meg se rez­zent, hi­á­ba ráz­ta a föl­des ös­vény.

Más­nap Ilon­ka már ko­rán dél­után el­ment, er­dész­bál volt, ahol Veresék ze­ne­ka­ra ját­szott. Ám hi­á­ba ült le a sa­rok­ba, hi­á­ba várt: a ze­ne­kar­ban Ve­res he­lyén egy idős ci­gány­prí­más he­ge­dült. A kér­dé­sé­re a ze­né­szek fel­von­ták a vál­lu­kat és meg­ráz­ták a fe­jü­ket; egyi­kük se tud­ta, hol le­het Ve­res Ist­ván, ne­kik csak an­­nyit üzent reg­gel, ne is vár­ják, nem jön töb­bé he­ge­dül­ni.

Nem mon­dott sem­mi mást?

Nem, kis­as­­szony, sem­mit nem üzent. De tud­ja mit? Ül­jön le ide, a szín­pad mel­lé, vá­ra­koz­zon egy ki­csit, hall­gas­sa a ze­nét, az­tán hát­ha a Pis­ta is elő­ke­rül. Nem le­het az olyan mes­­sze, ha ma­ga itt van.

Apa ott, azon a bá­lon lát­ta meg elő­ször Anyát.

Néz­te Ilon­kát, mint min­den­ki.

Azt a nőt te so­se kap­ha­tod meg, lök­te hát­ba Kal­ló Pis­ta, a ba­rát­ja, aki­vel együtt jöt­tek.

Olyan nin­csen, hogy so­se.

De olyan se, hogy a ti­éd le­gyen.

Még ott, azon az es­tén fo­gad­tak egy lá­da pezs­gő­be, hogy Apa meg tud­ja-e sze­rez­ni ma­gá­nak azt a lányt. Kal­ló rö­hö­gött, azt mond­ta, ő min­den­kép­pen jól jár: vagy a lá­da pezs­gőt nye­ri meg, vagy megy majd la­ko­da­lom­ba.

Apa, ami­kor meg­tud­ta, hogy a sző­ke szép­ség a fog­lal­ko­zá­sa sze­rint ta­ní­tó­nő, aki min­den nap bi­cik­li­vel ke­re­ke­zik ki Szentmihályra, dél­utá­non­ként mo­tor­ral elé­be ment. Hol csak zö­työ­gött mel­let­te, hol ke­reszt­be állt az úton, úgy pró­bál­ta meg­ál­lí­ta­ni. Hi­á­ba volt min­den, Ilon­ka rá se né­zett, meg se állt. Óva­to­san ki­ke­rül­te az aka­dályt, meg­igaz­gat­ta a tér­dén a szok­nyá­ját, és haj­tott to­vább. Apa pe­dig egé­szen a Rác ut­cai há­zig ber­re­gett mel­let­te, nem ér­de­kel­te, mond­jon bár­ki bár­mit is.

Szé­gyell­je ma­gát az, aki­nek van mi­ért.

He­tek tel­tek el így.

Ve­res Ist­ván nem je­lent­ke­zett, s ró­la se tu­dott sen­ki hírt ad­ni Ilon­ká­nak.

Apa már fenn­han­gon és több­szö­rö­sen ön­gyil­kos­ság­gal fe­nye­ge­tő­zött, ha Ilon­ka nem szól hoz­zá, le nem száll ar­ról a ke­rék­pár­ról.

Ha hol­nap nem jö­vök, ak­kor ma­ga mi­att hal­tam meg, ki­a­bál­ta. Csak­is ma­ga mi­att!

Ki tud­ja mi­ért, ez volt az a mon­dat, amin vé­gül Ilon­ka el­ne­vet­te ma­gát.

Meg­állt a bi­cik­li­vel, de nem szállt le ró­la, a föld­re tá­masz­ko­dott, fog­ta a kor­mányt.

Az­tán ho­gyan akar­ná meg­öl­ni ma­gát?

Úgy, hogy mi­nél job­ban fáj­jon, fe­lel­te ha­bo­zás nél­kül Apa.

Lát­ja, hogy nem ér­ti? Ah­hoz nem kell ön­gyil­kos­ság, haj­tot­ta le a fe­jét a sző­ke ta­ní­tó­nő. Ah­hoz elég él­ni is.

Néz­te a fér­fit, és vé­gül meg­kér­dez­te.

Hogy hív­ják ma­gát?

Drozdics. Drozdics Jó­zsef a ne­vem.

Hát az meg mi­cso­da név?

Ma­gyar. Va­gyis szerb. Va­gyis rác. Mint a ma­guk ut­cá­ja, Szerb volt, de most már ma­gyar. Olyan ma­gyar, mint ma­ga.

Szép kis ma­gyar, mond­ha­tom! Mert ak­kor a fe­le olyan, mint­ha len­gyel vol­na.

Per­sze. Ép­pen úgy, mint a töb­bi.

Jól van, ma­ga Drozdics Jó­zsef, ha akar­ja, hát el­kí­sér­het egy da­ra­bon. Én­mi­at­tam iga­zán nem kell meg­hal­nia sen­ki­nek.

Nagy­anya örült az új ud­var­ló­nak, fő­ként, mert így el­há­rul­ni lát­ta a ci­gány­prí­más ve­szé­lyét, s mert ha­ma­ro­san meg­tud­ta, hogy Drozdicsnak az er­dé­szet­nél van ál­lá­sa. Most megint ő biz­tat­ta Ilon­kát, hogy öl­töz­zön fel szé­pen, s men­jen csak, fi­a­tal, él­je az éle­tét, az aj­tó­ban meg­for­gat­ta, hadd lás­sa­lak, mint va­la­mi­kor, is­ko­lás ko­rá­ban, te ha­bos tor­ta, az­tán vi­gyázz, ne­hogy meg­kós­tol­ja­nak.

Ilon­kám, az er­dé­szet­nél dol­goz­ni, az biz­tos fog­lal­ko­zás. Egy er­dész­nek szol­gá­la­ti la­kást is ad­nak, sem­mi két­ség.

Ilon­ka in­kább el­tűr­te, mint sze­ret­te Drozdics kö­ze­le­dé­sét, de azért be­le­egye­zett, hogy a fér­fi egy va­sár­nap a mo­tor­ján ki­vi­gye őt Ki­rály­szál­lás­ra. Hi­á­ba mu­to­gat­ta azon­ban Drozdics a va­dász­kú­ria épü­le­tét, a ré­gi szál­lá­so­kat, a szol­gá­la­ti la­ká­so­kat, a fa­fa­ra­gá­sos dí­szí­té­sű is­ko­lát, mind­ez Ilon­kát egy­ál­ta­lán nem ér­de­kel­te. Csak ami­kor a mo­tort a bolt­nál hagy­ták, s el­in­dul­tak egy rö­vid sé­tá­ra a Bu­rok-völgy fe­lé, ak­kor vál­to­zott meg va­la­mi.

No­vem­ber volt, no­vem­ber ele­je, s az el­múlt esős na­pok után vá­rat­la­nul ki­sü­tött a nap. Nem volt már olyan me­leg, hogy át­lan­gyo­sít­has­sa a le­ve­gőt, a reg­ge­li pá­ra is még ott csil­lo­gott a fá­kon, az út­szé­li nö­vé­nye­ken, de a fény még­is át­sü­tött a töl­gyek, bük­kök, ége­rek és bo­ró­ka­bok­rok gyé­rü­lő lom­bo­za­tán, fol­tok és vi­lá­go­sabb tisz­tá­sok vál­to­gat­ták egy­mást, mint­ha nem tél­re ké­szü­lőd­ne, el­len­ke­ző­leg, ép­pen fel­éled­ni akar­na az er­dő, kö­dök és pá­ra­fel­hők le­beg­tek a mé­lye­dé­sek­ben, mi­köz­ben a fák csú­csát át­szí­nez­ték a fer­de, sár­ga su­ga­rak.

Állj meg és hunyd be a sze­med, mond­ta Drozdics.

Mi­ben sán­ti­kál?

Te csak állj meg, és hunyd be a sze­med, és ma­radj csend­ben.

Ilon­ka en­ge­del­mes­ke­dett.

Meg­állt, s egy­sze­ri­ben hal­la­ni kezd­te a mo­to­zá­so­kat és az er­dő je­le­it, a ne­sze­ket, ahogy a le­ve­lek ös­­sze­ütőd­tek és le­hul­lot­tak, a va­dak óvat­lan já­rá­sát, ahogy fel­túr­ták a ned­ves, töp­pedt avart, s az ágak rec­­cse­né­sét, aho­gyan az át­vi­ze­se­dett ké­reg alatt szá­ra­zon, po­rol­va tör­tek el az el­halt ágak, az ele­ve­nebb vesszők pe­dig su­hog­va haj­lot­tak vis­­sza, hal­lot­ta a ma­da­rak csap­do­sá­sát oda­fent a le­ve­lek kö­zött, s hal­lot­ta a vad­disz­nó sem­mi­vel nem tö­rő­dő vo­nu­lá­sát, az őzek és szar­va­sok sza­bály­ta­lan rit­mu­sú lép­te­it, a völ­gyi pa­tak el­hal­ku­ló és fel­erő­sö­dő cso­bo­gá­sát, a bag­lyot lá­tó var­jak dü­hödt ki­a­bá­lá­sát, a szar­kák cser­re­gő ve­sze­ke­dé­sét, állt be­hunyt szem­mel, és hal­lot­ta, ahogy óva­to­san lé­leg­zik és él kö­rü­löt­te az er­dő.

És ami­kor ki­nyi­tot­ta a sze­mét, lát­ta azt is, hogy Drozdics, ez a más­kü­lön­ben in­kább csú­nya, mint szép em­ber men­­nyi­re más itt, a lom­bok ár­nyé­ká­ban, mennyi­re más itt az er­dő zöld fé­nyé­ben, a ke­ze, ami se szép, se fe­hér nem volt, leg­fel­jebb cél­sze­rű, mint egy szer­szám, most óva­to­san haj­tot­ta fél­re az ága­kat, pu­hán si­mult a fa tör­zsé­re, hogy meg­mu­tas­sa a ha­tal­mas­ra nőtt tap­ló­gom­bát, s a bo­kor alatt a var­gá­nyá­kat, a min­dig olyan ne­vet­sé­ges gond­dal hát­ra­fé­sült ha­ja most a hom­lo­ká­ba ló­gott, mint egy kis­gye­re­ké, aki a já­té­ká­ba fe­led­ke­zett, s nem­csak az ar­ca vál­to­zott meg, de a tar­tá­sa is, ab­ból a szög­le­tes, pec­kes já­rá­sá­ból kön­­nyed moz­gás lett, gond­ta­lan, és még­is ma­ga­biz­tos, mint aki nem is a sze­mé­vel, ha­nem az egész tes­té­vel néz.

Akár egy er­dei ál­lat, gon­dol­ta Ilon­ka, igen, ami­nek a tes­te töb­bet tud a ké­pes­sé­ge­i­ről és az er­dő­ről, mint a gon­do­la­tai.

Aki itt él, az foly­ton hall­ja, ugye?

Mit hal­lasz, Ilon­ka?

Ze­nét. Ahogy az er­dő él.

Tré­fálsz ve­lem.

De hi­szen ma­ga is hall­ja, nem?

Ku­tya­fü­lét, nincs itt sem­mi­fé­le ze­ne. Aki itt él, Ilon­ka, az nem min­den­fé­le ze­nék­re fi­gyel, ha­nem meg­ta­nul­ja, mit je­lent jó gaz­dá­nak len­ni.

Mi­ért, az mit je­lent?

Gon­dos­kod­ni min­den­ről, ami él, de pusz­tí­ta­ni is, ha kell. Öl­ni, azért, hogy rend le­gyen.

Csend volt kö­rü­löt­tük, el­hal­kult az er­dő mo­to­zá­sa.

Na és még min­dig úgy van, hogy meg akar­na hal­ni ér­tem, József?, kér­dez­te meg Ilon­ka.

Tudd meg, Ilon­ka, úgy él­tem ed­dig, hogy azt hit­tem, meg­hal­tam én már ele­get, de ha kell, ér­ted akár­mi­kor tény­leg meg­te­szem, fe­lel­te Drozdics.

Nem mo­soly­gott, Ilon­ká­nak lát­nia kel­lett, hogy min­den egyes sza­vát meg­fon­tol­va, ko­mo­lyan be­szél. Az ös­vény fer­de szé­lén állt, ma­ga­sab­ban, mint Ilon­ka, és a vál­lá­tól a fe­je búb­já­ig, mint­ha zöld víz­ből bu­kott vol­na fel, az ar­cát, a fe­jét éle­sen sü­töt­te a nap.

Hát csak azt mon­dom megint, én­mi­at­tam nem kell meg­hal­nia sen­ki­nek.

Bő két hó­nap­pal ké­sőbb, ja­nu­ár­ban tar­tot­ták meg az es­kü­vőt.

Temp­lom­ba nem men­tek, a ta­nács­nál, a há­zas­ság­kö­tő te­rem­ben volt a szer­tar­tás. A Sü­tő ut­cá­ban tar­tott es­kü­vői ebé­den a hús­le­ves után Kal­ló Pis­ta nagy tap­sok és ki­a­bá­lá­sok kö­zött ad­ta át Drozdicsnak a lá­da pezs­gőt. Ugyan Ilon­ka még az es­kü­vő előtt szi­go­rú­an meg­til­tot­ta, hogy Drozdics bár­kit is fel­vi­lá­go­sít­son a fo­ga­dás rész­le­te­i­ről, de alig­ha volt az asz­ta­lok­nál olyan, aki ne tud­ta vol­na, mi­ért jár Kal­ló­tól a fé­nyes aján­dék.

Mos­tan­tól min­den jó lesz, mond­ta Drozdics, nem is csak hogy jobb, de jó.

Nem volt kön­­nyű, de ha va­la­mit na­gyon akar az em­ber, az előbb-utóbb úgy­is si­ke­rül, le­het, hogy nem úgy és nem ak­kor, de si­ke­rül, ez biz­tos. A mi­énk lesz a leg­szebb és leg­bol­do­gabb csa­lád, meg­lá­tod, az éle­tünk­nek jó­nak kell len­nie, hát jó is lesz, nem ha­zud­hat­nak az ér­zé­sek, és nem ha­zud­hat az éle­tünk sem.

A vá­ros túl­só fe­lén, a Bul­csú ut­cá­ban kap­tak át­me­ne­ti­leg szol­gá­la­ti la­kást, az­zal az ígé­ret­tel, hogy Drozdics ha­ma­ro­san el­fog­lal­hat­ja az er­dé­szi há­zat Ki­rály­szál­lá­son. Az er­dé­szet­től jött az a te­her­au­tó is, ami el­vit­te Ilon­ka hol­mi­ját Nagy­anyá­tól.

Ilon­ka azon­nal, a há­zas­ság el­ső hó­nap­já­ban te­her­be esett.

Nem­csak meg­szen­ved­te ezt a vá­ran­dós­sá­got, de ahogy mond­ta, nem volt olyan pil­la­nat, hogy ne érez­te vol­na egé­szen tisz­tán, hogy mi tör­té­nik a tes­tén be­lül: mit tesz a má­ja, mi tör­té­nik a mé­hé­ben, ho­gyan vál­to­zik a szív­ve­ré­se, mi­ként nyo­mód­nak ös­­sze a be­lei, mi­ként tá­gul a csí­pő­je, va­ló­ság­gal lát­ta ma­ga előtt eze­ket a vál­to­zá­so­kat, de leg­fő­kép­pen érez­te, mint aho­gyan érez­te azt is, ho­gyan nő oda­bent egy új élet.

Csak a ne­gye­dik hó­nap­tól kez­dett göm­bö­lyöd­ni, s nem is bán­ta már, hogy vég­re lát­szik is raj­ta a ter­hes­ség, mert ugyan a há­nyin­ge­rek és ros­­szul­lé­tek ak­kor se ma­rad­tak el, de az iga­zi szen­ve­dé­se Drozdics őr­jön­gő fél­té­keny­sé­ge volt. Vá­ros­­szer­te nem akadt olyan fér­fi, aki­re Drozdizs Jó­zsef ne né­zett vol­na gya­na­kod­va, s nem akadt olyan pil­la­nat, ami­kor ne ér­de­kel­te vol­na, hogy mit csi­nál, ki­re néz, mi­re gon­dol a fe­le­sé­ge. Elég volt egy meg­gon­do­lat­lan mo­soly, de akár egy hall­ga­tag pil­la­nat is, s ő már­is azt fir­tat­ta, va­jon me­lyik kol­lé­gá­ja, mi­lyen is­me­rő­se, vagy ép­pen mi­lyen is­me­ret­len lát­vá­nya az, ami Ilon­ka gon­do­la­ta­it le­fog­lal­ja. A fél­té­keny­sé­ge ve­tett vé­get Ilon­ka ze­ne­hall­ga­tá­sa­i­nak is. Ami­kor a Zichy-li­get­ben Drozdics elő­ször meg­lát­ta, hogy mi­lyen kö­dös te­kin­tet­tel néz Ilon­ka a ze­ne­kar fe­lé, ho­gyan huny­ja le a sze­mét, s mi­ként moz­dul­nak meg a rit­mus­ra ön­kén­te­le­nül az uj­jai, már ki se bír­ta vár­ni, hogy ha­za­ér­je­nek, ott, a szál­lo­da mö­gött kez­dett ki­a­bál­ni.

Ne mond­jad ne­kem, hogy csak a ze­né­re gon­dol­tál! Valld be, hogy ki járt az eszed­ben, és te is job­ban jársz!

Ilon­ka, mint más­kor is, ha­mar be­le­fá­radt a bi­zony­ko­dás­ba, s a leg­ros­­szab­bat tet­te, amit te­he­tett: ma­ga elé me­redt, ös­­sze­ha­rap­ta a szá­ját, és ko­no­kul hall­ga­tott.

Eze­ket a hall­ga­tá­so­kat Drozdics hol dac­nak, hol be­is­me­rés­nek te­kin­tet­te, s va­ló­sá­gos düh­ro­ha­mo­kat ka­pott a hi­deg kék te­kin­tet, a hall­ga­tó, ös­­sze­pré­selt száj lát­tán. Te­he­tet­len­sé­gé­ben, hi­szen mást ten­ni ott, az ut­cán nem mert, meg­szo­rí­tot­ta Ilon­ka csuk­ló­ját, úgy, hogy vér­alá­fu­tás­ok ma­rad­tak a ke­ze nyo­mán.

Vö­rös kö­rök, mint egy kar­pe­rec.

Most se szólsz sem­mit? Most se be­szélsz?

Ha­za­ci­pel­te a fe­le­sé­gét, az­tán gya­kor­ta a la­kás­aj­tó­ból for­dult vis­­sza, mint­ha ak­kor ju­tott vol­na az eszé­be, hogy dol­ga akadt, be­lök­te Ilon­kát, de ő nem ment bel­jebb; be­csap­ta mö­göt­te az aj­tót, és el­ro­hant kö­szö­nés nél­kül. Ami­kor ha­za­tért, bűz­lött az ol­csó fél­de­cik­től és a sör­től.

Ha Drozdics ivott, foly­ton nyál gyűlt a szá­já­ba, és ilyen­kor mind­un­ta­lan köp­köd­nie is kel­lett; mint­ha a szesz­től va­la­mi buz­gár lé­pett vol­na mű­kö­dés­be a szá­já­ban vagy mé­lyeb­ben ta­lán, a tor­ká­ban, a nye­lő­csö­vé­ben, s on­nan tört föl el­len­áll­ha­tat­la­nul, mi­re be­fe­jez­te a mon­da­ni­va­ló­ját, a kony­ha kö­ve te­le lett ha­bos kö­pés­nyo­mok­kal, olya­nok vol­tak azok a fe­hé­res fol­tok a szür­ke koc­ká­kon, mint­ha va­la­mi las­sú, de ki­tar­tó és sza­po­ra csú­szó­má­szók hagy­ták vol­na ott a sze­mér­met­len ürü­lé­kü­ket.

Ak­kor­tól, hogy Ilon­ka ha­sa ki­göm­bö­lyö­dött, Drozdics fél­té­keny­sé­ge ugyan alább ha­gyott, de a kocs­má­ba egy­ál­ta­lán nem járt el rit­káb­ban. Sőt, Ilon­ka a he­te­dik hó­nap­ban járt, ami­kor Drozdics egy ké­ső es­te megint bű­zö­sen, és a ki­ke­mé­nyí­tett ing­gal­lér­ján fél­re­ért­he­tet­len, el­ke­nő­dött rúzs­nyo­mok­kal ér­ke­zett ha­za. Ilon­ka, aki a mo­sás­ba dob­ta az in­get, azt is lát­ta, hogy hos­­szú, fe­ke­te haj­szá­lak ta­pad­nak a zöld vá­szon­hoz. A bi­zo­nyí­ték, hogy a fér­jé­nek sze­re­tő­je van, tu­laj­don­kép­pen nem lep­te meg, hi­szen düh­ro­ha­mai so­rán Drozdics egy­re gyak­rab­ban s egy­re di­csek­vőb­ben cé­loz­ga­tott ar­ra, hogy nem kell ne­ki el­tűr­nie Ilon­ka hi­deg­sé­gét, ér­zé­ket­len gőg­jét, apá­cák­hoz il­lő em­ber­te­len­sé­gét, van olyan nő, aki bol­do­gan om­lik a kar­ja­i­ba, nem né­zi le őt, de oda­ad­ja ma­gát, még csak kér­lel­nie se kell.

Olyan nő, aki sem­mi­vel nem alább­va­ló, mint Ilon­ka.

Olyan nő, aki rá­adá­sul a sze­re­lem ter­mé­sze­té­ről sok­kal, de sok­kal töb­bet tud, mint ez a hi­deg sze­mű, hi­deg szí­vű, fe­hér bő­rű as­­szony.

Per­sze egé­szen más a sza­va­kat hal­la­ni, s megint más a fél­re­ért­he­tet­len je­le­ket lát­ni. A rúzs­nyo­mok és haj­szá­lak meg­ta­lá­lá­sa utá­ni más­na­pon Ilon­ka a ta­ní­tás után nem ha­za ment, ha­nem a Rác ut­cá­ba. Nagy­anya kér­dé­se­i­re nem volt haj­lan­dó töb­bet mon­da­ni an­nál, mint hogy vis­­sza­köl­tö­zik ide, és a gye­re­két is itt szü­li meg.

Ek­ko­ra has­sal köl­tö­zöl ide?

És a fér­jed, ve­le mi lesz?, kér­dez­te Nagy­anya. És mit mon­da­nál az em­be­rek­nek?

Ilon­ka nem vá­la­szolt, a kre­denc­re sze­gez­te a te­kin­te­tét, ös­­sze­ha­rap­ta az aj­kát, és csak meg­ráz­ta a fe­jét.

Én meg csak jár­jak a gyár­ba, mi? Ho­gyan tud­ná­lak el­tar­ta­ni té­ged és a gye­re­ke­det is? Elég ne­kem a hú­god, őró­la is gon­dos­kod­ni kell.

Más­nap Nagy­anya már ko­rán bi­cik­li­re ült, és el­ment dol­goz­ni a Berényi út­ra. Ilon­ka ágy­ban ma­radt, on­nan kö­szönt az is­ko­lá­ba me­nő hú­gá­nak, Ma­ri­ká­nak is. Fél­re­húz­ta a füg­gönyt, néz­te a beeső nap­su­ga­rak­ban szi­tá­ló por­sze­me­ket. Szep­tem­ber volt és me­leg: a por­sze­mek olya­nok vol­tak, mint­ha él­né­nek, olya­nok vol­tak, mint­ha tud­nák, mi­ért mo­zog­nak és ho­vá tar­ta­nak. Így aludt el, a fé­nyek és ár­nyé­kok csík­ja­i­ban, a ke­zét a ha­sá­ra si­mít­va, ol­dal­ra haj­tott fej­jel.

Dél­után au­tó­ber­re­gés ver­te fel a há­zat.

Az er­dé­szet te­her­au­tó­ja állt meg a ka­pu­nál, Kal­ló ve­zet­te, s mel­let­te ült Drozdics.

Mo­soly­gott, mint aki épp ki­rán­du­lás­ra in­dul, csak a szög­le­tes moz­gá­sa árul­ta el, hogy iz­ga­tott.

Hé, er­re ka­nya­rod­tunk a mun­ká­ból, hogy ha­za­vi­gyünk. A bi­cik­lit fel­dob­juk hát­ra, te pe­dig be­ülsz ide elő­re, ket­tőnk kö­zé. Húsz perc, és már ott­hon is va­gyunk. Nem le­het vic­ce­lőd­ni a te ál­la­po­tod­ban.

Ok­tó­ber volt: a rá­di­ó­ban egy­mást kö­vet­ték a hí­rek a fő­vá­ro­si tör­té­né­sek­ről. Drozdics hu­szon­ne­gye­di­kén, szer­da reg­gel vit­te be Ilon­kát a szü­lé­szet­re, mert már meg­in­dul­tak a fá­já­sok. Az­nap es­te, hét óra kö­rül, mi­köz­ben Ilon­ka va­jú­dott, s Drozdics a kór­ház fo­lyo­só­ján járt fel s alá, a vá­ros üze­me­i­ben dol­go­zó fi­a­ta­lok, di­á­kok gyü­le­kez­tek a Már­ci­us 15. ut­cá­ban, on­nan a Sza­bad­ság tér­re vo­nul­tak, majd a Jó­zsef At­ti­la Gim­ná­zi­um di­ák­ott­ho­na elé, ahon­nan azon­ban nem en­ged­ték ki a ta­nu­ló­kat. A tün­te­tés részt­ve­vői ez­után a sta­tá­ri­um és a ki­já­rá­si ti­la­lom el­len til­ta­koz­tak a me­gyei ta­nács, majd a Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um me­gyei fő­osz­tá­lya előtt. A Sztá­lin út és a Vöröshadsereg út sar­kán ál­ló Sza­bó-pa­lo­ta egyút­tal az Ál­lam­vé­del­mi Ha­tó­ság szék­he­lye is volt, ami­kor a tö­meg oda­ért, a ki­já­rá­si ti­la­lom még nem volt ér­vény­ben, két tün­te­tőt még­is el­fog­tak, és az épü­let­be hur­col­ták őket. A már tá­voz­ni aka­ró tö­meg azon­nal vis­­sza­for­dult, és az emberek a tár­sa­ik sza­ba­don bo­csá­tá­sát kö­ve­tel­te, az épü­let­ből könny­gáz­grá­ná­tot dob­tak kö­zé­jük, ame­lyet azon­ban vis­­sza­ha­jí­tot­tak, így a grá­nát oda­bent, az ál­lam­vé­del­mis ka­to­nák kö­zött rob­bant fel. Vá­la­szul az ÁVH-székházból há­rom hos­­szú gép­pisz­toly­so­ro­za­tot ad­tak le, töb­ben meg­se­be­sül­tek. A Pirosalma ut­ca sar­kán egy orosz pán­cél­ko­csi állt, amit az orosz la­kók vé­del­mé­re ren­del­tek ki, az, ami­kor lát­ta a fe­lé­jük ro­ha­nó tö­me­get, tü­zet nyi­tott a tün­te­tők­re: a kar­ha­tal­mis­ták gép­pisz­to­lya elől me­ne­kü­lő­ket az orosz pán­cé­los tü­ze fo­gad­ta.

A kór­ház fo­lyo­só­ján a be­csu­kott ab­la­kok mö­gött is tisz­tán le­he­tett hal­la­ni a Lö­völ­de út, Sztá­lin út fe­lől a lö­vé­sek hang­ját.

Drozdics az üveg­nek tá­masz­tot­ta a hom­lo­kát: hű­vös volt az érin­té­se, mint egy okos női te­nyér­nek.

Fi­nom volt az érin­té­se, mint egy meg­ér­tő női te­nyér­nek.

A hos­­szú és ne­héz va­jú­dás­hoz ké­pest ma­ga a szü­lés már egész kön­­nye­dén zaj­lott le, Ilon­ka már mo­so­lyog­ni is tu­dott, ami­kor fel­mu­tat­ták a gye­re­ket.

Lá­nya van, Apu­ka, mu­tat­ta a fe­hér fi­tyu­lás nő­vér, kis­lány!

Lá­tom, hogy az, le­gyin­tett Drozdics, nem kell még mon­da­ni is.

Oda­lent, a kór­ház föld­szint­jén ép­pen meg­ér­ke­zett az au­tó a sor­tűz se­be­sült­je­i­vel, leg­alább­is a di­á­kok­kal és pol­gá­ri sze­mé­lyek­kel, mert ugyan a szov­jet harc­ko­csi tü­ze a kar­ha­tal­mis­tá­kat se kí­mél­te, de őket a szov­jet ka­to­nai kór­ház­ba szál­lí­tot­ták.

Hét­fő­re, ami­kor ha­za­en­ged­ték Ilon­kát, már el­csen­de­se­dett a vá­ros, a me­gyei nép­la­pot be­til­tot­ták, hi­deg, ap­ró sze­mű eső esett, nem is eső, in­kább ös­­sze­füg­gő pá­ra, ami be­lep min­dent, be­fu­rak­szik min­den­ho­vá.

Drozdics nem is tit­kol­ta a csa­ló­dott­sá­gát, hogy a fe­le­sé­ge csu­pán lányt tu­dott szül­ni ne­ki. A kis­ágyat szo­ro­san a sa­ját ágyuk vé­gé­hez ál­lí­tot­ták, de Drozdics egyet­len­egy­szer sem volt haj­lan­dó se­gí­te­ni, éj­sza­ka fel­kel­ni, etet­ni, tisz­tá­ba ten­ni.

Szom­ba­ton­ként fel­öl­tö­zött, és be­je­len­tés nél­kül el­ment ott­hon­ról, ké­ső es­te tért ha­za, vi­szont meg­le­pő mó­don se ré­szeg nem volt, se ve­sze­ked­ni nem akart. Ült a kony­há­ban a va­cso­ra ma­ra­dé­ka fö­lött, az­tán le­fe­küdt, s úgy aludt, mint aki az egész vi­lá­got ki­zár­ta ma­gá­ból.

Az er­dé­szet­ben ko­ráb­ban azt ígér­ték ne­ki, ha meg­szü­le­tik a gye­re­ke, ak­kor biz­to­san ki­me­het­nek Ki­rály­szál­lás­ra. Most azon­ban, ami­kor a szü­le­té­si anya­köny­vi ki­vo­nat­tal be­je­lent­ke­zett, azt a vá­laszt kap­ta, hogy a je­len­le­gi s a kö­zel­múlt­ban le­zaj­lott nem­kí­vá­na­tos ese­mé­nyek okán nem idő­sze­rű a ké­ré­se, fon­to­sabb az er­dé­sze­ti ál­lo­mány fe­lül­vizs­gá­la­ta, le­gyen még egy ki­csit tü­re­lem­mel.

Ami ké­sik, nem mú­lik. Ha meg­ígér­tük, ak­kor meg­lesz az ál­lás, Drozdics elv­társ. Tud­hat­ja, hogy mi fi­gye­lünk az em­be­rek­re. Kü­lö­nö­sen azok­ra, akik hű­sé­ge­sen fi­gyel­nek ránk.

Egy hó­na­pos volt már a gye­rek, ami­kor va­sár­nap haj­nal­ban Ilon­ka sí­rás­ra éb­redt. El­ső­ként a kis­ágy­hoz ka­pott, ám a kis­lány mé­lyen, szu­szog­va aludt. Fel­állt, ér­tet­le­nül és ká­bán: ek­kor ér­tet­te meg, hogy Drozdics sír.

Al­szik, és köz­ben foly­nak a kön­­nyei.

Nem kel­tet­te fel, és reg­gel se kér­de­zős­kö­dött.

Kal­ló­tól, Drozdics ba­rát­já­tól tud­ta már két nap­ja, hogy a Pirosalma ut­cai gép­pus­ka­tűz­ben meg­halt ál­do­za­tok kö­zött volt egy fe­ke­te ha­jú, fi­a­tal lány is, aki az er­dé­szet­ben dol­go­zott. Nem szólt Drozdicsnak, de más­nap az öreg­he­gyi bolt­ban vett egy üveg fe­hér­bort, és a kony­ha­asz­ta­lon hagy­ta.

Úgy esik az eső, mint­ha hú­rok köt­nék ös­­sze a fel­hő­ket és a föl­det, csak ép­pen a fe­ne se tud­ja, mi­lyen ze­nét ját­sza­nak raj­tuk.

Mi­lyen jó, hogy úgy so­ra­koz­nak a na­pok, hogy az egy­for­ma­sá­guk el­fe­led­te­ti még azt is, hogy foly­ton em­lé­kez­ni kel­le­ne.

No­ha Ilon­ka ko­ráb­ban is lel­ki­is­me­re­te­sen el­vé­gez­te az is­ko­lá­ban a dol­gát, va­ló­já­ban a ta­ní­tá­sért so­ha nem lel­ke­se­dett kü­lö­nö­seb­ben. Az elő­írá­so­kat pon­to­san be­tar­tot­ta, ám ha meg­te­het­te, ha­mar bi­cik­li­re ült, és ha­zain­dult. A tan­tes­tü­let­ben jobb hí­ján el­fo­gad­ták, hogy a kö­te­le­ző mun­kán túl nem­igen lát­ják, a be­szél­ge­té­sek­ben is csu­pán az ud­va­ri­as­ság okán vett részt. A gye­re­ke­ket vi­szont új­ra és új­ra ra­bul ej­tet­te a szép­sé­ge, kör­be­vet­ték, min­den­ho­vá kö­vet­ték és sze­ret­ni akar­ták, és so­ha nem hit­ték el, hogy a tö­rek­vé­sük re­mény­te­len. Ezek a kí­sér­le­tek Ilon­kát ugyan­úgy za­var­ba hoz­ták, mint a ma­gán­éle­té­re, a csa­lád­já­ra vo­nat­ko­zó kér­dé­sek, s kö­rül­be­lül ugyan­úgy re­a­gált is rá­juk: moz­du­lat­la­nul, me­re­ven né­zett ma­ga elé, a szá­ját ös­­sze­pré­sel­te, mint­ha erő­vel kel­le­ne meg­aka­dá­lyoz­nia, hogy akár egyet­len nem­kí­vá­na­tos szó is ki­buk­jon be­lő­le.

A szü­lés után bő két hó­nap­pal, ja­nu­ár­tól, öt­ven­hét ele­jén vi­szont ő ra­gasz­ko­dott ah­hoz, hogy a gye­re­ket ad­ják be böl­cső­dé­be, mert az új fél­év­től már min­den­kép­pen sze­ret­ne vis­­sza­men­ni az is­ko­lá­ba.

Úgy tűnt, a ta­ní­tás ek­kor­tól lett az iga­zi éle­te. Ah­hoz ké­pest nem­csak el­vi­sel­he­tőbb és kön­­nyebb lett min­den, ami ad­dig tör­tént, a Nőneveldétől Ve­res el­tű­né­sén át Drozdics üté­se­i­ig, de va­la­mi­ként ér­tel­met is ka­pott mind­ez.

Pon­tos és meg­bíz­ha­tó, tü­rel­mes és igaz­sá­gos ta­ní­tó volt, min­den­ki úgy is­mer­te, hogy so­ha nem saj­nál­ja sem az időt, sem a fá­rad­sá­got, hogy akár kü­lön is fog­lal­koz­zon egy-egy rá­szo­ru­ló gye­rek­kel. Rá­adá­sul az a sze­re­tet, ami­vel a gye­re­kek meg­há­lál­ták a fi­gyel­mét, to­vább­ra is el­len­tét­ben a kül­vi­lág­ban ta­pasz­tal­ha­tó, s fő­ként a fér­fi­ak fe­lől fe­lé ára­dó ér­zel­mek­kel, most már egy­ál­ta­lán nem hoz­ta za­var­ba, ked­ves és ba­rát­sá­gos tu­dott len­ni min­den ta­nít­vá­nyá­val, még azok­kal is, akik két­ség­kí­vül a csa­lád­juk­tól hiába várt si­mo­ga­tá­so­kat és mo­so­lyo­kat ke­res­ték ná­la.

Ott­hon vi­szont nem ja­vult a hely­zet, Drozdics megint egy­re gyak­rab­ban járt ha­za ré­sze­gen. Sok­szor amint be­ért az aj­tón, már or­dí­tott, mocs­kos kur­vá­nak, re­pedt sar­kú sze­mét­nek ne­vez­te Ilon­kát, aki ös­­sze­szo­rí­tott száj­jal, le­sze­gett fej­jel fo­gad­ta a szi­dal­ma­kat.

Megint a hall­ga­tá­sa volt az, ami a leg­job­ban dü­hí­tet­te Drozdicsot.

Fel­kap­ta a tá­nyért, és a mo­so­ga­tó vájd­ling­ba vág­ta, úgy, hogy a víz is és a tá­nyér da­rab­jai is sza­na­szét fröc­­csen­tek.

Tes­sék, edd meg on­nan a mos­lé­ko­dat!

Ilon­ka sá­pad­tan, szó nél­kül gug­golt le, hogy a cse­re­pe­ket ös­­sze­szed­je.

Ott, a föl­dön ütöt­te meg Drozdics, in­kább ka­szá­ló, szin­te már két­ség­beesett moz­du­lat­tal, ami­ben még­is ak­ko­ra erő volt, hogy Ilon­ka hát­ra zu­hant a kő­re. Drozdics döb­ben­ten néz­te, majd ép­pen a döb­be­net ere­jé­vel fel­pat­tant, és rug­dos­ni kezd­te az ös­­sze­göm­bö­lyö­dő as­­szonyt.

Majd meg­ta­nu­lod, te ro­ha­dék, ho­gyan be­szélj ve­lem.

Ilon­ka ösz­tö­nö­sen ös­­sze­húz­ta ma­gát, hogy a ha­sát és az ar­cát véd­je, Drozdics pe­dig tel­je­sen meg­va­dul­va rug­dos­ta to­vább.

Hal­lod, ho­gyan ze­nél ez a tá­nyér? Hal­lod?

A ke­zé­vel ne­vet­sé­ge­sen ka­szált, mint­ha egy sí­kos füg­göny­be akar­na be­le­ka­pasz­kod­ni, a fe­je, az ar­ca tel­je­sen el­vö­rö­sö­dött a ki­a­bá­lás­tól, a négy­szög­le­tes­re nyílt szá­ja szé­lé­re megint fe­hér nyál­bu­bo­ré­kok ül­tek ki. Oly­an­­nyi­ra dü­höd­ten pró­bál­ta rúg­ni Ilon­kát, hogy vé­gül el­esett, pon­to­sab­ban át­esett raj­ta, az as­­szony tes­té­re zu­hant, és a hom­lo­kát fel­se­bez­te a mo­so­ga­tó vájd­lin­got tar­tó ho­ked­li. Fel­re­pedt a szem­öl­dö­ke, vér folyt az ar­cá­ra, mind­ez azon­ban nem fé­kez­te le, el­len­ke­ző­leg, min­den ér­te­lem­ben el­va­kí­tot­ta: ta­po­ga­tóz­va ke­res­te ma­ga alatt Ilon­ka tes­tét, ütöt­te, de ugyan­azok­kal a moz­du­la­tok­kal már a ru­hát is tép­te ró­la.

Majd én meg­mu­ta­tom ne­ked, te ro­hadt kur­va, ho­gyan vi­sel­kedj, hö­rög­te, majd meg­ta­nu­lod, hogy ve­lem nem le­het ját­sza­ni, te még most sem tu­dod, mi­lyen egy iga­zi fér­fi, le­tép­te az ott­hon­ka gomb­ja­it, hallgatsz?, gő­gös vagy?, a tér­dé­vel rec­­csen­tet­te ket­té a szok­nyát, hát csak rö­högj a há­tam mö­gött, fel­tűr­te a kom­bi­nét, ott, a tá­nyér cse­re­pei, a mo­so­ga­tó­lé és a vér­csep­pek kö­zött erő­sza­kol­ta meg Ilon­kát, most se szólsz egy szót se?, szi­szeg­te Ilon­ka ar­cá­ba, oda­bent, a kis­ágy­ban sír­ni kez­dett a kis­lány, most se mon­dasz sem­mit, te rohadék?, köp­köd­te Drozdics, a ke­ze fe­jé­vel tö­röl­te le a hom­lo­kát, a vé­res nyá­la Ilon­ka bő­ré­re csep­pent.

A kö­vet­ke­ző évek­ben Ilon­ka két ter­hes­sé­gét ve­tet­ték el, a har­ma­di­kat már ezer­ki­lenc­száz­hat­van­ban.

Ak­kor volt hu­szon­hat éves, a lá­nya el­múlt négy, az abor­tusz­bi­zott­ság csak pro­tek­ci­ó­val en­ged­te meg a mű­té­tet.

A kór­ház­ban azt mond­ták, meg­csi­nál­ják a kü­re­tet, de az elő­ző ket­tő mi­att csak ér­zés­te­le­ní­tés és al­ta­tás nél­kül le­het.

Vö­rös ha­jú, szep­lős bő­rű, szög­le­tes ál­lú fér­fi volt az or­vos. Fe­ke­te, mély ka­ri­kák hú­zód­tak a sze­me alatt.

Fáj­ni fog, ké­szül­jön fel rá, mond­ta Ilon­ká­nak, és nem is ha­zu­dott.

Az a kín, amit Ilon­ka az abor­tusz so­rán ki­állt, vé­gül is dön­tő volt ab­ban, hogy a kö­vet­ke­ző ter­hes­sé­gét már nem akar­ta meg­sza­kít­tat­ni.

Félt a fáj­da­lom­tól, ak­kor már sok­kal job­ban félt tő­le, mint at­tól, hogy a nem kí­vánt újabb gye­rek jöj­jön, s újabb, ki tud­ja mi­fé­le szen­ve­dé­se­ket hoz­zon.

Jött is: így szü­le­tett meg ezer­ki­lenc­száz­hat­van­ket­tő­ben Ka­ti.

 

-----

      Részlet a Kalligram Kiadónál hamarosan megjelenő regényből.