Induljunk ki abból, hogy elég gyanús szóképpel indul Keresztury Tibor kötete; a szerző tudniillik irodalmi tanulmányainak és kritikáinak válogatását kínjában „megrostált keresztmetszetnek” nevezi. Nem kétséges, nehéz elmagyarázni, hogyan is áll össze a kötet: öt hosszabb tanulmánnyal indul, aztán terjedelmüket tekintve is hagyományosabb kritikák következnek, ezek teszik ki a kötet legnagyobb hányadát; a harmadik rész válogatás a „rövidkritikákból”, azokból a két-három flekkes írásokból, amelyeket a Népszabadság közölt; végül Petri és Oravecz költészetét állítja a középpontba a negyedik fejezet (ezeket kiegészítve a legújabb magyar líráról szóló két áttekintő írással).

Vagyis induljunk ki abból, hogy de jó is volna gonoszkodni a szerző értheto zavarával; vegyes műfajú és keletkezési idejüket tekintve is vagy húsz évet átfogó írásokból nehéz válogatni. Kereszturytól (irodalomkritikai tárgyú írásaiban feltétlenül) távol áll a magamutogatás, ezeknek a szövegeknek a beszélője szeret meghúzódni a háttérben, sokszor a többes szám első személy mögé bújik, érzelemkitörésektol, csak szubjektív indoklású állásfoglalásokról szó sincs; a kötet tehát semmi esetre sem arra szolgál, hogy Keresztury be-, meg- vagy kimutatkozzék. Lehetne a 80-as, 90-es évek magyar irodalmának körképe – ahhoz viszont szükségképpen töredékes, nemcsak abban az értelemben, hogy a kritikák terjedelme kisebb-nagyobb részekre szabdalja a képet, hanem mert a tanulmányíró-kritikus érdeklodése mégsem terjedhet ki mindenre, még talán minden fontos jelenségre sem. Hiánylistát biztosan mindenki össze tudna állítani. Van két interjú is a kötetben – Petri Györggyel és Oravecz Imrével – , amelyek műfajukat tekintve aligha illenének a kötetbe, de erősítik az összefoglaló számvetés benyomását; hogy itt nem annyira a szerzőről, mint inkább az általa tárgyalt korról volna szó, s ennek értelmében minél több, a korszak szempontjából fontos szöveget kell közreadni – némileg függetlenül a szerző személyétől. (Végtére is, az interjúkban nyilván mégis Petri és Oravecz a fontos.) Vagy tekinthetjük ezt a kötetet egy bizonyos korszak lenyomatának – amely a kor, vagy húsz év irodalmi termését és kritikai fogadtatását tükrözné – , afféle best of-válogatásnak (a kritikus legjobb, legérdekesebb, legnagyobb igényű, legjobban megírt stb. művei, a korszak legjobb, legérdekesebb, legjellegzetesebb stb. műveiről). Vagy méginkább: mindez egyszerre – Keresztury-portré, kézikönyv és egy korszak arcképe egyszerre.

Vagy kiindulhatna a recenzens abból, hogy átengedi magát összbenyomásának, szubjektív értékelését szabadjára engedi, és vég nélkül sorolja dicséreteit, miközben nehezen titkolja, hogy (a sárga irigység mellett is) a Kereszturyét tartja az elmúlt évtizedek egyik legkiválóbb és legegyenletesebb kritikusi teljesítményének; kajánkodva felsorolhatna persze még néhány nevet, de az nem volna sok, egy-két sort ha megtöltene. Legyünk túl ezen is: a recenzens bámulattal figyeli Keresztury változékony, mozgékony, tárgyához és a megjelenés helyéhez idomuló szövegformálását, azt a hallatlan tájékozottságot, amely a legkisebb kritikát is jellemzi, továbbá – talán a leginkább – az értékelés bátorságát. Igaz ugyan, hogy a címben a „kétely” szó jelenik meg, mégis inkább a bizonyosság a jellemző a kötetre; persze, Keresztury kételkedik, az úgynevezett örök értékekben csakúgy, mint saját ítéleteinek véglegességében és megfellebezhetetlenségében, de soha nem bújik ki mégsem a megítélés feladata alól. Alaposan körbejárja tárgyát, mérlegel, latra vet – olyan nincs, hogy megúszni akarna, megkerülni, maszatolni, leunatkozni. Nagyon sokat olvas, mindent ismer, és érezhetoen éppen az a kaland vonzza, hogy (bárha pillanatnyi, esendő, az időbeliségnek-ideiglenességnek kitett) véleményét minél jobban érvekkel alátámasztva, minél szabatosabban, minél érzékletesebben megfogalmazza. Keresztury szeret írni és olvasni. Ez az ő bizonyossága.

A magatartás volna a következő vonal, amelyen el lehetne indulni. A figyelem, az alaposság, a jelenlét (ahogyan egyébként a már idézett első mondatban is szerepel: „…semmiképp sem célom összegezni azt, aminek értelmét épp a jelenlét folyamatossága, az irodalom változásait követő figyelem állandósága adhatja meg”). Keresztury nem csak bámulatosan ismeri a kortárs magyar irodalmat, de ismereteit használja is, mozgósítja és folyamatosan újrarendezi; ott van az irodalmi életben (anélkül, hogy túltengene, anélkül, hogy valami speciális pozíciót – a Bölcs Igazságosztóét, a Hóhérét, a Lieblingét, a Szervezőét, vagy bármelyik másikat – igyekezne magának kisajátítani), folyamatokat regisztrál, mozgásokat lát, hanyatlásokat és emelkedéseket érzékel. És persze tudja, hogy mindez csak valahonnan (éppen onnan, ahol ő van) látszik éppen így. Ezért is kell jelen lennie, és ezért sem ítélhet gyorsan és erőszakosan: alaposnak és körültekintőnek kell lenni, érvelonek és érzékenynek, máskülönben elmulasztja, elszalasztja, eltéveszti még azt is, ami egy pillanatra látszani látszik.

De a magatartás értékelése sem vihet elég messzire. Végtére is, számos jó szándékú műbíráló kísérli meg ugyanazt tenni, mint Keresztury, műveikkel mégsem lennénk elégedettek. Az állandó figyelem, a tájékozottság, a körültekintés még teremhet unalmas, szürke, érdektelen, koncepciótlan kritikát is. Mert, hogy mást ne mondjunk, az sem mindegy, hogy hogyan vannak ezek a szövegek megírva.

Furcsán. Mert például az első mondat után kaján mosollyal elindulhatnánk vadászni további stiláris bonyodalmakra, de ha nem is egészen üres kézzel térnénk meg, csalódnánk: Keresztury sokféleképpen ír, de soha nem rosszul. Egészen más hangot választ, ha „rövidkritikát” ír, és pontosan tudja, hogy milyen nyelvet használhat, ha tanulmányt. Nem riad vissza attól, hogy metaforákkal, érzékletes képekkel éljen, ha úgy érzi szükségét – mert tudja, hogy olvasónak ír (és nem irodalmárnak, irodalomtudósnak, írónak vagy kritikusnak), akinek olykor (nem az érvek helyett, de azok mellett, előtt vagy után) nagy szüksége van az ilyen támpontokra, arra, hogy valaki helyette fogalmazza meg, amit ő (úgy amúgy) érez. Ugyanakkor, viszont, azonban: ez a nyelvi megformálás soha nem egységes, szerencsére nem az: változik az időben (sokkal oldottabbnak, a pontosság elveszítése nélkül is olvashatóbbnak, stilárisan felszabadultabbaknak tetszenek a későbbi írások), és önmagához képest is, akár egyetlen íráson belül is. Keresztury egyik stílusa közel áll a recepcióesztétikán nevelődött, Kereszturynál valamivel fiatalabb kritikusgeneráció értekezo nyelvéhez; itt nemcsak az (úgynevezett) idegen szavak egyesek számára talán túlságos bőségére kell gondolnunk, a túlméretezett (mert nagy pontosságra törekvő) mondatokra, hanem arra a módra is, ahogy tételek, bizonyítandó és kifejtendő állítások csaknem mellékesen odavetett előfeltevések formájában jelennek meg. Mindez olykor bosszantó is lehet (tessék magyar szavakat használni! tessék rövidebb mondatokat írni! tessék a tételeket megvédeni és kibontani!), ám Keresztury kezén ez a fajta megformálás oldottá, olvasmányossá, izgalmassá válik. Mert beleoltódik annak a magatartásnak a stílusa, amely elsősorban a meggyőzést, a (nyilván önmagának is szóló) érvelést, a „józan ész” általi végiggondolást, a méltányosságot tartja szem előtt. Keresztury írásmódja tehát mintha az időben is módosulna (a kötet végén levő tanulmányok a nyitómondatok „blikkfangja”, oldottsága révén rángatják bele az olvasót egyébként egyáltalán nem sokkal kevésbé bonyodalmas, komoly teoretikus apparátust mozgósító elemzésekbe), és sosem is volt olyan szigorú, zárt, s ezért fűrészporos, mint több pályatársáé.

Vagy kiindulhatnánk abból, hogy hogyan tekint Keresztury saját munkásságára – ezek persze túl nagy szavak, mindössze arra a jellegzetességre érdemes odafigyelni, hogy a korábbi értelmezések, az elődök és a kortársak interpretációi, a közeg, amelyben a saját ítélet megjelenik nagyonis számít a kritikus számára. Nem gondolja magát az első értelmezonek, egyedülinek és egyedinek; abban a folyamatban látja magát, amely írókat, műveket, kritikusokat, olvasókat fűz egybe. Nemcsak a stílus egyes elemei, hanem ez is a recepcióesztétika hozadéka: Keresztury érto figyelemmel fordul a vele mégoly ellentétes vagy az övét elkerülő vélemények, értelmezési stratégiák, irodalomszemléletek, világlátások felé is. Nemcsak az irodalomból olvas el mindent (vagy minden fontosat), hanem az irodalomról szóló szövegeket is falja; s ha valaki tudja, hogy ez olykor mennyire unalmas, fárasztó, idegesítő és értelmetlennek tetsző munka tud lenni, annál nagyobbra értékeli, hogy van kritikus-irodalomtörténész, aki mégis időt, energiát, idegrendszert szán rá. S nem azért, hogy ezen is túllegyen, hanem mert szenvedélyesen érdekli, hogy kinek mi a mondanivalója, mert szeret másokat meghallani, odafigyelni mások szavára, s mert ki is tud hámozni a maga számára fontos tanulságokat mindebből. Ha tehát ez a szerep központi, akkor a központ összefogó, áttekinto, kapcsolatteremtő értelmében az.

Kiindulhatnánk akár Keresztury egyik legjellegzetesebb és legfontosabb „műfajából”, a „rövidkritikából” is – bizonyára nagy kihívás és sok sikerélmény forrása is. Hogyan lehet mindazt, ami a kritikus számára olyan fontos, belesűríteni ilyen rövid írásokba – a kitekintést, a befogadás felmérését, a nagy folyamatokban történő elhelyezést? Vagy hogyan lehet és kell válogatni a szempontok közül? Mi kapjon nagyobb hangsúlyt, hogyan lehet eléggé finomítani az értékelést? Mennyi érzékeltetés és mennyi érv fér egy ekkora dolgozatba? A „rövidkritika” formáját Keresztury készen kapta, penzumként: de hogy hogyan alakítja, az már csak az ő tehetségének és invenciójának függvénye. Nagy iskola, és a végeredmény meggyőző.

Kiindulhatunk végül a listából is: az olvasó bizonyára összeveti majd saját kedvenceinek sorát azzal, kikről is ír Keresztury. A válogatás bizonyára torzít, ám annyi kiviláglik belőle, hogy sokan lesznek, akik a névsorban sokan egyetérthetnek a kritikussal: Keresztury (ebben a kötetben) nem foglalkozik túlságosan is múlandó értékekkel, nagyon gyenge művekkel, mindazok fontos, de legalább érdekes szerzők, akik a válogatásban benne vannak. Kérdőjelek, aggodalmak, óvások itt-ott felbukkannak, de az világos: a műbíráló mindenütt méltánylandó színvonalról és teljesítményről számolhat be. (Negatív kritika csak egyetlen van a kötetben – de az kéjesen, gyilkosan negatív, Keresztury frenetikus humora a csúcson van.) Ami nem azt jelenti, hogy a szerző biztosra megy: aki próbálta, tudja, hogy éppen a nagy (vagy ismert, divatos, elfogadott stb.) nevek okozhatják a legtöbb gondot. Fel kell mérni a teljesítmény egészét, hogy legyen mihez mérni az egyes művet; az esetleges csalódás magyarázatra szorul; érzékenységekre kell tekintettel lenni (legalább annyiban, hogy alapos érvekkel kell szolgálni); jelezni kell az irányt, ki kell szagolni, hogy új útról, zsákutcáról, visszafordulásról vagy toporgásról van-e szó. Az ítélkezés felelősséggel és bátorsággal kell, hogy társuljon.

A kritikus kritikusa ugyancsak a kételyek korának gyermeke: honnan induljon? Hogyan ragadja meg ezt a kiváló kötetet? És mikor éppen befejezné, még újabb és újabb kiindulópontokat talál. Abban bízik, hogy ahányszor előveszi majd ezt a kötetet, ez már mindig így lesz. Ettől eleven.

(Magvető, Bp., 2002, 380 oldal, 2490 Ft)